A X. Pécsi Országos Színházi Találkozóról

Méret: px

Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "A X. Pécsi Országos Színházi Találkozóról"

Nikolett Takács
8 évvel ezelőtt
Látták:

1 A X. Pécsi Országos Színházi Találkozóról Vinnai András - Turai Tamás - Róbert Júlia - Bodó Viktor: Kockavető. Luke Rhinehart regénye nyomán (Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet - Labor, Budapest) Sit down tragedy (TÁP Színház) Nem mind' fénylik, ami Bodó - csupán azért kezdem így soraimat, hiszen most, a kinti" Liliom sikere, vagy a Handke-bemutató Theatertreffenre való beválogatása után úgyis léptennyomon kijár a dicséret hazánk egyik legjobb rendezőjének. Számomra elég vegyes az összkép, ha Bodó munkáit nézem. Mert míg a Katona Kamrájában játszott Ledarálnakeltűntem teljesen magával ragadott s a nyíregyházi Esztrád sokkért is odáig voltam és vissza, kifejezetten gyengének találtam A nagy Sganarelle és Tsa (Don Juan) című darabot a Katonában, s az M, vagy mégsem is inkább egy ujjgyakorlatnak tűnt, olyannak, ami aktuálisan, az előadás pillanataiban elszórakoztatja ugyan a közönségét, de nem hagy benne maradandó nyomokat. Persze amikor arról beszélek, hogy A nagy Sganarelle nem tetszett, akkor nem a magyar színházi kínálat átlaga a hasonlítási alap, mert azt ez az előadás is üti, hanem Bodórendezései. Azért sem illenék ennyire szőrösszívűnek lenni, mert tudjuk, a világon nincs olyan rendező, aki csak és kizárólag emlékezetes bemutatókat prezentálna, az ilyesmi talán nem is lehetséges, a jobb munkák mellett törvényszerűen jönnek a kevésbé jelentősek is. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a gyengébbeket ne kellene megkritizálni, a helyén kezelni.) A Szputnyikot még nem láttam, emiatt külön kíváncsi voltam az előadás előtt: mit tud ez a friss, nyilván még éppen csak összecsiszolódóban lévő társulat, és mire képes Bodó, amikor gyakorlatilag nem függ semmiféle külső elvárástól. Elsősorban (és itt elnézést kérek a társulattól) mégis arra voltam kíváncsi, hogy a rendezői oldala hogyan működik a dolognak. Már azon elképedtem, amikor Bodó egy rövid távú, de máris sikeres színészi pályát otthagyott. Aztán jött a következő meglepetés, és a kérdés: normális az az ember, aki rendezőként otthagyja az egyik legjobb magyar társulatot, a Katona színészeit? Nem túl sok ez a lemondásból? Új társulatot építeni, a nulláról kezdeni mindent, nem túl nagy feladat ez? Persze az eredmények azóta igazolni látszottak, látszanak a rendező választását. Nos, a versenyprogramban szereplő Kockavető - hogy mindenféle elemzés előtt rögtön a végső következtetésemről valljak - nem a legjobb Bodó-munka, az tény, de vállalható minőség. A Szputnyik erős erényeket mutat, nem sok-sok színész gyülekezete, hanem valóban társulat. Nyilván vannak még benne kiaknázatlan lehetőségek, fejlődési potenciál. Lehet belőle majdan egy új Krétakör, persze odáig még sok munka vezet. Persze nem azt várom el, hogy éppen olyan legyen, mint a Krétakör volt - "csupán" azt, hogy a Krétakör szerepét átvéve a szabadgondolkodás, az új színházi perspektívák vezére" legyen.

kezdem így soraimat, hiszen most, a kinti" Liliom sikere, vagy a Handke-bemutató Theatertreffenre való beválogatása után úgyis léptennyomon kijár a dicséret hazánk egyik legjobb rendezőjének.

2 Gazsó György és Fábián Gábor a Kockavetőben De beszélni kellene lassan az előadásról is... A Luke Rhinehart regényéből készült munka főhőse egy pszichopata pszichiáter (pszichológusoknak külön ajánlatos megnézni az előadást!), aki, bár pályája ígéretesen indult, egyre inkább elkallódik. Kiég, nihilistává válik, és gyakorlatilag mindent a vakvéletlenre bíz, döntéseiben a dobókockára hagyatkozva. Családját és szakmai környezetét is terrorizálja. A szerepet Fábián Gábor játssza, és igaz, hogy a társulat is remek körülötte, de azért elsősorban ez az ő estéje: a kisszerű, jelentéktelen pszichológustól kezdve a kiszámíthatatlanul őrültig megannyi színét és fonákját megmutatja karakterének. Munkája, amint elmondja, abból áll, hogy az egységes személyiségű emberekből torzakat, skizoidokat gyártson" - hiszen a mai világ ezerféle kihívására csak heterogén személyiséggel lehet jól megfelelni. Maga az előadás egyszerre játékos és elgondolkodtató, szórakoztató és olykor sokkoló is. Groteszk és szürreális vízió, táncos, énekes, zenés betétekkel, karikatúraszerű alakokkal, intenzív színészi jelenléttel, filmszerű váltásokkal, látomásokkal. Csupán az előadás vége felé, a képzelet teljes elszabadulásakor bicsaklik ki kissé a rendezői arányérzék, például a Hair-jelenet mintha már túl sok és némileg öncélú lenne. Nézői szempontból azért is érdekes az előadás, mert ugye olyan bolondok szerepelnek benne, akiken akár nevetni is lehet. Kényelmetlen helyzetbe hoz minket, amit látunk, és folyamatos gondolkodásra késztet: nevethetünk-e még - vagy bosszankodnunk kellene, netán sírnunk? Meddig vicces egy őrült téblábolása a színpadon? Mikortól érezzük úgy, érezzük-e egyáltalán bármikor is azt, hogy morálisan nem megengedhető szórakozni azon, amit a színpadon ezekről a bolondokról kapunk? Hol vannak a művészet és a valóság határai? Mennyire tükrözi vissza a valóságot a színház? Lehet-e vicces a színpadon valami, ami a valóságban egyáltalán nem az? Az ilyesmi, azt gondolom, a legizgalmasabb felvetések közé tartozik azok közül, amiket a színház közvetíthet felénk.

Kiég, nihilistává válik, és gyakorlatilag mindent a vakvéletlenre bíz, döntéseiben a dobókockára hagyatkozva. Családját és szakmai környezetét is terrorizálja.

3 A jelenség iskolapéldája számomra a Mohácsi-testvérek kaposvári Csak egy szög című előadása volt. Lehet, hogy ez a produkció színházi-művészeti értelemben nem tartozik a legjelentősebb Mohácsi-rendezések közé, ám társadalmi állásfoglalása tekintetében mindenképp ott a helye, akkor mindenképp, ha elfogadjuk, hogy minden jelentősebb mű egyfajta állítás is a világról, erős állásfoglalás, amint ez a gondolat a POSZT szakmai beszélgetésein többször is előkerült. A Csak egy szög ezer meg ezer poén, ironizálás, humorkodás útján vezetett végig a cigányság történetén a kezdetektől napjainkig. Az csak az egyik rétege volt, hogy szabad-e még nevetni a felkínált poénokon, vagy az már ciki. Hol a rasszizmus határa, és mi fér még bele egy rasszról szóló humorizálásba? Poénok minden népről születnek - de meddig lehet elmenni? A fájdalmasabbnak az tűnt a számomra, ahogy nevettetve ugyan, de az előítéleteinkkel szembesített az előadás - azzal, hogy lehet, hogy magunkat toleránsnak gondoljuk, de a faji megkülönböztetés rendkívül erősen, mélyen belénk ivódott (természetesen nem levetkezhetetlen ez). Jelenet a Csak egy szögből; balra a "magyarok", jobbra a "cigányok" (fotó: Simara László) De hogy ne csak egy - a Sirály Arkagyinájának szavajárását idézve - özönvíz előtti" előadással példálózzak, a TÁP Színház idei posztos" bemutatója, a Sit down tragedy (sztend ápp komédi - csakhogyércsd) is a határokra kérdez rá. Ez az off-program keretében a Cella Septichorában játszott tradzsedi" egyébként a TÁP nagy produkcióihoz, a Minden Rossz Varietéhez és mondjuk a Keresőkhöz képest elhanyagolható jelentőségű, nem problémamentes előadás" egy mozgáskorlátozott, értelmi fogyatékos narrátort használ fel". Na, most ennek a narrátornak igen sokszor viccesek a kommentárjai, összekötő beszédei - de persze nem feltétlenül azáltal, amit mond, hanem, hogy nem tudja pontosan kifejezni magát. Itt megint fura helyzetbe kerülünk nézőként, mert ugye meddig nevethetünk rajta, és mikortól bunkóság ez? Kár, hogy gyakorlatilag csak emiatt emlékezetes az előadás, nem a stand up-ok (sit down-ok) miatt. A TÁP a Minden Rossz Varietével, a kortárs magyar színház véleményem szerint egyik

elfogadjuk, hogy minden jelentősebb mű egyfajta állítás is a világról, erős állásfoglalás, amint ez a gondolat a POSZT szakmai beszélgetésein többször is előkerült.

4 legfontosabb előadásával egy újfajta befogadási módra vette rá a közönséget: hiszen azt ünnepeltük, hogy annyira szarok a jelenetek, hogy az már minőségbe vált át - hiszen nagyon rossznak is tudni kell lenni, nem úgy tehát, hogy unalmas, amit látunk, hanem attól válik érdekessé és jóvá, hogy annyira rossz. Csak ez mintha már kezdene modorossá válni, nem beszélve arról, hogy milyen remek önfelmentési lehetőségként szolgál. Legyen bár rossz egy TÁP-előadás, mindig meg lehet magyarázni azzal, hogy de hát nem is volt más a cél, mint hogy rosszul sikerüljön. A TÁP-nak vigyáznia kell, ne essen az alternatív színházak csapdájába: az ilyen társulatoknak mindig van egy szűk, mindent elfogadó közönsége - amely nem éppen optimális kontroll, hiszen bármit el fog fogadni, amit saját, kedvenc társulatától lát. (A szintén remek Krétakör körül is volt egy ilyen közönségréteg, ők azonban ki tudtak anno törni a belterjességből.) Az eredeti, zseniális Grippen-fivérek, Nagy Ervinnel és Keresztes Tamással Ráadásul elhasznált jeleneteket látunk viszont a Sit down tragedy-ben: Peer Krisztián önironikus csajozós jelenete legalább 3-4 éve megy; de még jobban fájt, hogy mi lett a Grippen-fivérekből. Ez az akrobatamutatvány volt talán az egyik legjobb, legemlékezetesebb TÁP-jelenet: ahogy a nagy és erős Nagy Ervin meg a kisebb, gyengébb Keresztes Tamás, mint Stan és Pan-szerű artisták, egymással bohóckodnak a színpadon, attól majd' mindenki röhögőgörcsben fetrengett a nézőtéren. Na, most itt egy színész adja elő a Grippen-fivéreket, mazsolázgat belőle, teljesen élvezhetetlenül. Vécsi Tibor ötpercese csehországi nagy besörözéséről pedig végtelenül unalmas, semmiféle poént nem tartalmaz, még csak rosszat sem - számomra színházi értelemben teljesen érdektelen. Persze erre is lehet azt válaszolni, hogy éppen az érdektelenség hatásának elérése volt a cél... De nem fekete-fehér a kép, mint ahogy sohasem az, Ruszina Szabolcs jelenete például kiváló: Ruszina két és félszer adja elő nagyjából ugyanazt (nyilván azért apró változtatásokkal), abbéli (megjátszott) kínjában, hogy ki tudja tölteni a konferanszié által rendelkezésére bocsátott öt percet. Nagy híve vagyok a TÁP-nak, de be kell vallonom, ez a Sit down tragedy kisebb csalódás volt, már-már blöffnek tűnt. Persze a játszók erre is mondhatják azt, de hát éppen ez volt a cél...

Csak ez mintha már kezdene modorossá válni, nem beszélve arról, hogy milyen remek önfelmentési lehetőségként szolgál.

5 (Darvasi Ferenc)

Hasonló dokumentumok

KÖZÖS INTERJÚ BODÓ VIKTORRAL, CZUKOR BALÁZZSAL, DÖMÖTÖR ANDRÁSSAL ÉS KÁRPÁTI ISTVÁNNAL A TÖRMELÉKEK CÍMŰ ELŐADÁS PRÓBAFOLYAMATA KAPCSÁN

KÖZÖS INTERJÚ BODÓ VIKTORRAL, CZUKOR BALÁZZSAL, DÖMÖTÖR ANDRÁSSAL ÉS KÁRPÁTI ISTVÁNNAL A TÖRMELÉKEK CÍMŰ ELŐADÁS PRÓBAFOLYAMATA KAPCSÁN Honnan jött az előadás ötlete? VIKTOR: Az alapötletem igazából az