HUNGARY. Éljünk együtt a hódokkal, de hogyan?

Átírás

1 HUNGARY Éljünk együtt a hódokkal, de hogyan?

2 TARTALOMJEGYZÉK Te kásztor vagy hód Husomat megeszik; kivált farkamat és nyelvemet nyalánkfalatnak tartják. Nagyon különös farkam van, melly mintegy félrőf hosszú s csaknem egy fertály széles s alig van egy ujjnyi vastag; mindenütt héjakkal van beborítva, s úgy látszik a vége, mintha el volna harapva. Hát a szőröm milly nagy becsben van! Micsoda finom kalapokat, harisnyákat, és kesztyűket csinálnak abbul, mellyeket kásztorkalapok és kásztorkesztyűk nevezet alatt mindenfelé árulnak a világon. Az Indusok ruhákat is készítenek magoknak bőreinkbül; fogainkbul pedig késeket és villákat csinálnak. Még egyet mondok: farkam alatt van egy zacskóm, mellyben olyan zsíros nedv van, mellyel a szőrömet kenem be, hogy a víz róla lefollyon, s bőrömre ne hasson, s nagyon meg ne fázzam. Gyógyszertárokban is használják, a zacskómban levő zsíros nedvet sokféle dolgokra, és kásztorherének híják. Raff György Természethistóriája (1846) Impresszum Készítette: Czabán Dávid Szakmailag ellenőrizte: Dr. Gálhidy László, Gruber Tamás Készült a WWF Magyarország megbízásából és gondozásában WWF Magyarország Alapítvány 1141 Budapest, Álmos vezér útja 69/a 1/ Honlap: wwf.hu Tartalomjegyzék 3 Bevezetés 4 Fajok 5 Testfelépítés 6 Család 7 Építmények 9 Táplálkozás 12 Populációk 14 Ragadozók, betegségek 15 Tevékenységük - konfliktusforrások 16 Hódok a Kárpát-medencében kihalás, telepítések, terjedés Természetvédelmi státusz, veszélyeztető tényezők 20 Hódkezelés 23 Populáció kontroll 24 Élőhely kontroll 26 Javaslatok a hazai szabályozásra 32 Köszönetnyilvánítás 35 Melléklet 35 Irodalomjegyzék

3 BEVEZETÉS AZ EMBEREKNEK ISMÉT HOZZÁ KELL SZOKNI A HÓDOK JELENLÉTÉHEZ hez. Az itt élő emberek ugyanakkor elszoktak jelenlétüktől, és ezért ismét meg kell tanulniuk együtt élni velük: hozzá kell szokniuk a hódok tevékenységéhez, a kirágott fák látványához. Szükség van az állomány nagyságának szabályozására? Mindenképpen. Amíg alacsony az egyedszám és a sűrűség, a faj megmentése a fő cél, de a visszatelepítések után, ha a hódállomány elér egy kritikus szintet, a populáció-növekedést szabályozni kell. Svédországban és Finnországban ehhez 40 évre volt szükség. Oroszországban több állatot engedtek szabadon különböző helyszíneken, ezért a beavatkozáshoz szükséges idő ott 20 év volt (Zurowsky & Kasperczyk, 1988). Magyarországon az első hód észlelés, a spontán bevándorlás kezdete 1985-ben volt, a visszatelepítések 12 éven át zajlottak ( ). Immár az összes nagyobb folyó mentén találkozhatunk a hódok nyomaival, és a kisebb patakokon és csatornákon is egyre gyakrabban bukkannak fel. 1 MILLIÓRA NÖVEKEDETT A HÓDOK SZÁMA 2011-RE Az eurázsiai hód a 19. században korábbi élőhelyeinek nagy részéről a vadászat miatt eltűnt. A 20. század elején csak Oroszországban, Norvégiában, Franciaországban (a Rajna mellett) és Németországban (az Elba mellett) maradtak fenn, összesen mintegy 1200 példány ben kezdődött el a visszatelepítési folyamat Európában, ami gyakorlatilag lezárult. A 2010-es években már csak néhány európai országban (Romániában és Bulgáriában, illetve Angliában és Walesben) voltak különböző fázisban visszatelepítési előkészületek, de visszatelepítés egyik országban sem zajlott. A visszatelepítési program igen sikeresnek bizonyult: 1996-ban egyedet becsültek (Nolet & Rosell, 1998), 2006-ban már re taksálták az állományt ( ben pedig számuk elérte az 1 milliót (Müller-Schwarze, 2011). Európában az emberek, miközben majdnem kiirtották a hódokat, ezzel párhuzamosan átalakították, tönkretették a vizesélőhelyeket: szabályozták, gátak közé szorították a folyókat, lecsapolták és kiszárították a mocsarakat és lápokat. Ennek következményeként Európában a vizesélőhelyek 90%-a elveszett az elmúlt 100 évben. A mai Magyarország területének negyedrésze vízjárta területnek számított a honfoglalás idején. Az azóta eltelt évszázadok alatt a lápok több, mint 97%-át kiszárítottuk, az árterek mérete km 2 -ről 1518 km 2 -re csökkent. A gátakon kívüli részen, a mentett oldalon biztonságossá vált a mezőgazdaság, ezért az egykori széles ártéri erdőket kivágták, a helyükön szántók, legelők, települések létesültek. A megmaradt hullámterek többségén sem természetes élőhelyeket találunk, hanem szántókat (25%), réteket-legelőket, gazdasági erdőket, gyümölcsösöket, üdülőövezeteket. (Dobrosi et al., 1993) Ebben az erősen átalakított és szabályozott környezetben a hódok visszatérése és tevékenysége olykor nehezen tolerálható és kezelhető. A társadalom érintett csoportjainak viszont érdemes felkészülnie arra, hogy az őshonos hódok visszatértek a Kárpát-medencébe. Jellemzően ugyanazokon a helyeken jelennek meg és terjednek ismét el, ahonnan évszázadokkal ezelőtt eltűntek. Ezeknek a helyeknek az adottságai Európa más országaiban és hazánkban is megváltoztak, de a hódok képesek alkalmazkodni az új környezet- Fotó: Gerhard Schwab FAJOK a kanadai és az eurázsiai hód két külön faj, egymással nem képesek szaporodni Az emberek sokkal több kártékony hatást tulajdonítanak a hódnak, mint hasznosat. Az állatok által kidöntött fák maradványai láttán az emberek többségének először a károkozás jut eszébe, és az már nem, hogy a kidöntött fák csonkjai kihajtanak, és a növények tovább élnek. Mivel 120 évig nem élt hazánkban hód, elfeledkeztünk róluk, a vízparti fák pedig hatalmasra nőttek. A gátépítés és az üregásás manapság mind nemkívánatos tevékenységnek minősül, de az kevés emberben tudatosul, hogy az ökoszisztémára gyakorolt hatásuk, mint például a vizek öntisztulásának elősegítése, és a biodiverzitás növelése a vizesélőhelyek kialakítása révén, sok esetben javítja az élőhelyek állapotát. Nagyon nagy az oktatás, a tájékoztatás szerepe. Mindenki hallott már a hódokról valamit, de nagyon sok tévhit kering a köztudatban, ami miatt sokan ellenségesen tekintenek a hódok környezet-átalakító tulajdonságára. Némi odafigyeléssel és erőfeszítéssel elkerülhető, vagy minimálisra csökkenthető a konfliktusok száma. Ennek a tanulmánynak a fő célja, hogy bemutassa a hódok legjellemzőbb tulajdonságait és hazai megjelenésüket, felvázolja a spontán visszatelepülés és a mesterséges visszatelepítés eredményeit, és javaslatokat fogalmazzon meg a hódok jelenlétének kezelésére. A ma élő két hódfaj közvetlen ősei a földtörténet oligocén korában élő Steneofiber nem tagjai voltak. Méretük a mai mormotáéval (Marmota marmota) volt azonos. A Castor genus millió évvel ezelőtt jelent meg a felső miocén, alsó pliocén határán. A pliocén folyamán vándorolt egy részük Észak- Amerikába, ahol az új ökológiai környezet hatására számos testfelépítésbeli változáson estek át és önálló fajjá alakultak (kanadai hód, Castor canadensis). Ezért a kanadai hód fiatalabb fajnak tekinthető, az eurázsiai forma (Castor fiber) az ősibb és a konzervatívabb megjelenésű, bár az eltérés külső szemlélő számára nehezen észrevehető. Különbségek vannak a szőrzet színezetében, a farok alakjában, a koponya és a csontváz egyes részeinek struktúrájában és néhány más tulajdonságban. Megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka a közös eredetüknek, hogy külső- és belső parazitáik egyaránt azonosak (Lavrov, 1983). Az eurázsiai és a kanadai hódok ökológiai igényei megegyeznek, és életvitelükre jellemző tevékenységükkel (fák megrágása, gátépítés) alaposan meg tudják változtatni környezetüket. Mind az eurázsiai, mind a kanadai hód monogám, a hímek és nőstények megjelenése hasonló és erősen territoriális viselkedésűek (Nolet & Rosell, 1994). A két faj táplálékválasztásában nincs jelentős eltérés. A legnagyobb különbséget szaporodási szokásaikban találták, a kanadai faj jobban alkalmazkodik és gyorsabban szaporodik. Ahol mindkét fajt együtt engedték el, ott az eurázsiai hód eltűnt. 4 5

4 TESTFELÉPÍTÉS A hód teste, és annak működése kompromisszum a szárazföldi és vízi életmód között: A farok hát-hasi irányban ellaposodott. A teste csepp alakú. Víz alatt orrát és fülét hártyával le tudja zárni. A nyelv egy része és a gégefedő zárja el a vizet, hogy az ne kerüljön be a torokba, így víz alatt is tud rágni. A szemét átlátszó hártya ( úszószemüveg ) borítja a víz alatt, így ott is lát. A hód legjellemzőbb testrésze a farka, amely lapos, szőrtelen és keratinpikkelyek borítják. Többfunkciós : Úszás közben és a víz alatt kormánylapátként használja. Ezzel támasztják magukat a farágás közben. Veszély esetén a farkukat a víz felszínén csapkodva jeleznek társaiknak. Zsírraktárként is szolgál. Valamint segít a hatékony hőleadásban az ellentétesen áramló vérereknek köszönhetően (Cutright & McKean, 1979). Ennek a mechanizmusnak a segítségével a hód a hőleadásának a 25%-át a farkán keresztül teszi nyáron, télen csak 2%-át (Marchand, 1996). Mindkettő a kloakán át távozik, ami egy közös nyílása az emésztő-, a kiválasztó-, és az ivarszerveknek, valamint ide nyílnak a kasztor zsákok és az anális mirigyek is. A hódok kloákája nem azonos eredetű a madarak kloakájával, hanem utólagosan alakult ki a félig vízi életmód következményeként. Ez azért előnyös, mert így a gyakori vízben úszás mellett jóval kisebb a fertőzés veszélye. (Müller-Schwarze, 2011) A nemek nagyon hasonlóan néznek ki. Csak közeli vizsgálattal lehet azokat elkülöníteni: hímek esetében a faroktőnél a hasi oldalon lehet kitapogatni a pénisz csontot (os penis). Kanadai hód esetében az anális mirigy váladéka sötétebb és ragadósabb a hímeknél, míg az eurázsiai hódoknál ez pont fordított. Minden ivarszerv belsőleg található. A nősténynek négy emlője van a mellkasi részen, melyek a szoptatási időszakban jól kivehetők. (Müller-Schwarze, 2011) Szaglásuk nagyon jó. Mivel főleg alkonyatkor és éjszaka mozognak, ez a fő érzékszervük. A táplálékot is megszagolják, mielőtt választanak. Terepi kísérletekkel bizonyították, hogy az állatoknak nem kell látniuk a potenciális táplálékukat, hogy kiválasszák a legjobbat (Doucet et al., 1994). Az orruk a szociális kommunikációban is fontos. Az állatok gyakran megszagolják egymást, és rendszeresen ellenőrzik a szagjeleket a területhatárokat jelölő szagdombokon. A hódok a levegőben is sokszor szaglásznak, hogy észrevegyék a ragadozókat, és minden más ismeretlen szagforrást, ami veszélyt jelezhet. Fotó: Gerhard Schwab A koponya igen masszív: elég erősnek kell lennie, hogy kibírja az erőteljes rágóizmok erejét. A két pár metszőfog félelmetes vésőt alkot és folyamatosan nő. A külső zománcréteg fényes, narancssárga színű. Alkalmazkodva a farágáshoz, a fog igen kemény: a külső, kemény zománcréteg megvastagodott a teljes zománcréteghez képest (Korvenkontio, 1934). Az alsó és felső állkapocs mindkét oldalon 4 őrlő fogat tartalmaz, így összesen 20 foga van a hódnak. Hátsó lába sokkal nagyobb, a lábujjak között úszóhátya található. A vízben ezekkel hajtja magát előre. A második lábujján található karom osztott. Fésűként szolgál, amellyel a bundáját tisztogatja. A mellső lábak kézszerűek, nagyon ügyesek. Ezekkel ássa az üregeit, ragadja meg és forgatja a táplálékot, a sarat, és ápolja a szőrét. A hód jól úszik és képes a víz alá merülni, miközben megőrizte képességét a járásra, a futásra, az ásásra, valamint a szárazföldön történő táplálkozásra. A bundát kétféle szőrtípus alkotja: az 5-6 cm hosszú fedőszőrök és a puha, 2-3-cm-es gyapjúszőrök. A bunda igen sűrű ( szőrszál/cm 2 ). Ez több, mint a melegebb vidékről származó nutriának ( szőrszál/cm 2 ), de kevesebb, mint az édesvízi vidrának ( szőrszál/cm 2 ). Évente egyszer vedlenek, a nyári időszakban. A bunda kitűnő minőségű december és március között, amikor a szőrme a legkapósabb a prémvadászok számára. (Müller- Schwarze, 2011) A hód vizelete híg, ami a kasztor zsákban betöményedik, így lesz belőle kasztóreum. Ezt használja a területének megjelölésére. Az ürüléke tömör fűrészpor labdának tűnik, amit a vízbe ürít. CSALÁD A HÓDOK MÁR KÖZVETLENÜL SZÜLETÉSÜK UTÁN KÉPESEK A VÉDEKEZÉSRE A szemük kicsi, látásuk rossz. A szemek orientációja hasonlít más zsákmányállatokéhoz: a szemek és a test tengelye 65 fokos szöget zár be (Müller- Schwarze, 2011). A hódok szociális alapegysége a család. Ez általában a szülőkből, az újszülöttekből és az egyéves egyedekből áll. A kétéves egyedek elhagyják a szülői territóriumot, vagy a szülők elzavarják, mielőtt az új alom megszületik. (Müller- Schwarze, 2011). A hód monogám (Nolet & Rosell, 1994): a párok egész évben összeállhatnak, de leggyakoribb késő nyáron és ősszel (Svendsen, 1989). A párok felbomlásának oka, hogy valamelyik elpusztul (Svendsen, 1989). Ha a pár valamelyik tagja elpusztul, vagy egy azonos nemű fiatal, vagy egy bevándorló átveszi a helyét (Wilsson, 1971, Svendsen, 1989). A párcsere viszonylag gyakori. Kanadai hódok esetében, Ohio-ban a csere átlagosan 2,5 évente történik, habár egyes párok akár 8 évig együtt maradhatnak (Svendsen, 1989). Kaliforniában átlagosan 3,1 évente történik ilyen csere (Taylor, 1970). Az alárendelt egyedek a családban általában nem érik el a maximális érettséget, vagy nem lesznek szexuálisan aktívak az azonos nemű domináns egyed jelenlétében (Wilsson, 1971, Svendsen, 1989). A szaporodási időszak december végén kezdődik. A nőstények 2-4 alkalommal válnak fogamzóképessé egy időszakban, ami alkalmanként óráig tart. Két termékeny periódus között 7-57 nap telhet el. Ez az időszak áprilisban ér véget. A megtermékenyítés a vízben, vagy az üregben/várban történik. A vemhesség 107 nap. A legtöbb újszülött májusban érkezik, de a szülés április közepétől augusztus közepéig elhúzódhat (Wilsson, 1971). Miután a nőstény újszülöttnek ad életet, a hím gyakran másik üregbe költözik (Müller-Schwarze, 2011). A kölykök a világra jövetelkor már teljesen szőrösek, és a foguk is megvan. Szemük a születéskor, vagy néhány órával később felnyílik (Bradt, 1939). Tömegük g között mozog. Már születésük napján bemehetnek 6 7

5 a vízbe, és akár órákon belül védekeznek: fújnak, és a fogukat csattogtatják (Patenaude, 1983). Szőrzetük kezdetben nem vízálló, bundájuk csak 1-2 hónap múlva lesz vízhatlan (Müller-Schwarze & Herr, 2003). Az anális mirigy csak 3-4 hetes korukban kezd működni. Két hét után a nőstény vékony gallyakat hoz az üregbe, hogy a kölykök próbálgathassák a fogaikat. Egy hónapos kor körül kezdenek kimenni szabadba, és ezt nem mindig maguktól teszik. Griffin felvételein (1999) jól látszik, amint a szülők a kölykök hangos tiltakozása ellenére betuszkolják őket a kivezető járatba. Az első időkben még a szüleik mellett maradnak, és nem keresnek maguknak élelmet: az idősebb családtagok visznek nekik leveles ágakat 2-3 hónapos korukig. (Müller-Schwarze, 2011). Az elválasztás 10 hetes korukban történik (Patenaude, 1982). Az idősebb kölykök segítenek a szülőknek a fiatalabb testvéreik nevelésében, etetésében és felügyeletében. Habár ezzel a viselkedéssel növelik a szülők sikerességét, a sajátjukat késleltetik, legalább egy évvel. Ez a viselkedés különösen adaptív a rossz minőségű élőhelyeken, vagy hódok által sűrűn lakott partokon (Müller-Schwarze, 2011). Ilyen körülmények között a vándorlás kevésbé sikeres lehet, és könnyebben elpusztulhatnak a fiatalok. Ilyenkor jobban megéri a két éves egyedeknek maradni, és segíteni a szülőknek a területvédelemben és a kölykök nevelésben (Müller-Schwarze, 2011). A családok mérete igen változó, Észak-Amerikában a különböző években az átlagos létszám 4-6 egyed között ingadozott, de gyakoriak voltak a 9-10 fős családok. Ez a szám ritkán eléri a 15 példányt is (Müller-Schwarze & Schulte, 1999). Ausztriában a hódcsaládok átlagos egyedszáma 3,5 (Sieber, 1997) A szabadban az eurázsiai hódok várható élettartalma 7-8 év (Heidecke, 1984), de megfigyeltek már 18 éves egyedet is (Stiefel & Piechocki, 1986). A család egész évben egy adott területen él, amit védelmeznek fajtársakkal szemben. Ezt a területet hívjuk territóriumnak. Itt találhatóak az üregek/várak, a gátak, a táplálkozó csatornák, az élelemraktárak és az ösvények. Ha a territóriumok lazán, nagyobb távolságra helyezkednek el egymástól, az állatok időnként nagyobb távolságokra is elmerészkedhetnek. (Müller-Schwarze, 2011). A territóriumok méretét megadhatjuk lineáris távolságokban, például folyók mentén, vagy terület egységben, ha a hódok például mocsárban/lápban, vagy tó mellett élnek. Ha egyszer letelepedtek, nagyon ritkán hagyják el területüket. A területelhagyás oka valamilyen rendkívüli esemény, például ha váratlan áradás elmossa az üreget, vagy a várat. Ilyenkor minden felnőtt egyed segít a kölykök cipelésében (Müller-Schwarze, 2011). A hódok folyamatosan tevékenykednek. Gátat építenek, várat erősítenek, üreget, csatornákat ásnak, területhatárokat jelölnek, táplálkoznak és tisztálkodnak, vagy táplálják kölykeiket. Az egyévesnél idősebb fiatalok ebben segítenek, az egyévesnél fiatalabb állatok inkább játszanak és felfedezik környezetüket. (Müller-Schwarze, 2011). Habár másolják az idősebbek mozdulatait, ezt gyakran tökéletlenül teszik. Müller-Schwarze (2011) megfigyelt kölyköket, amint utánozták szüleik gátépítő viselkedését: mialatt a felnőttek a gáthoz közel iszapot hoztak fel az aljzatról és azzal az építményt erősítették, a kölykök ugyanúgy lebuktak iszapért, de sokkal messzebb a gáttól. Sárral a mellső lábai között a fiatal egyed odaúszott a gáthoz, de mire odaért, a mancsai között már nem volt semmi. A szociális viselkedés koordinálásához és a területvédelemhez elengedhetetlenül szükséges, hogy az egyedek felismerjék egymást. Az anális mirigy váladék az elsődleges eszköz a családtagok felismerésére (fenotipusos egyezés). A kasztóreum szaga is fontos jelző, így a család minden tagja azonosítható. (Müller-Schwarze, 2011) Építmények FAÁGBÓL ÉS SÁRBÓL ÉPÍTENEK MAGUKNAK MENEDÉKET Mint a legtöbb emlős, a hódok is gyakran kommunikálnak kémiai jelekkel. A legkönnyebben észrevehető jelzés a szagdomb. Az állatok az aljzatról felhozott sárból kis dombot építenek, és erre helyezik a szagjeleket. Ezek többnyire a partok közvetlen közelében találhatóak. Néha csak egy adag sarat használnak, a nagyobbak akár 50 cm átmérőjűek és 30 cm magasak is lehetnek. Alkalmanként sárkupac nélkül helyeznek el jelzéseket, gyakran fűcsomókat is megjelölnek. (Müller-Schwarze, 2011) Legalább három okból építenek szagdombokat. Ha kiemelt pontokat jelölnek meg, az aktív tér növekszik: az a távolság, ahol a szagjelek még jól érezhetőek. Másrészt a nedves anyag, például a sár, növeli a szag intenzitását. Ahogy a víz párolog, szagmolekulákat is visz magával. Harmadrészt, árvíz esetén a dombok tovább őrzik a jeleket. (Müller-Schwarze, 2011) A szagdombok a területhatárok kijelölésére szolgálnak (Aleksiuk, 1968). Ha idegen szagjeleket tartalmazó dombokat találnak a területükön, a hódok megszagolják, majd többnyire összegyúrják és megjelölik azokat. Néha szétrombolják az ismeretlen dombokat, esetleg körbeépítik saját kupacokkal, hogy elnyomják az idegen szagot (Rosell & Bergan, 1998). A hódcsaládok száma egy vízrendszerben korrelál a territóriumokon található szagdombok számával: minél nagyobb a denzitás, annál több a szagdomb (Rosell & Nolet, 1997). Mesterséges szagdombok és szagnyomok kihelyezésével lehet befolyásolni a kolonizációt, ezek elriasztják a vándorló példányokat (Welsh & Müller-Schwarze, 1989). A hód-territórium központi helye az üreg, vagy a vár. Ez a család elsődleges lakóhelye, védelmet nyújt a hideg, a meleg és a ragadozók elől. Veszély esetén ide rejtőzködnek el, valamint a táplálékuk egy részét is ebben fogyasztják el. Mikor lakóhelyet építenek, először a partoldalba ásnak maguknak üreget. Ennek bejárata a víz alatt található (itt kezdik el ásni), és enyhén emelkedik a partfalban. Az üreg vége már a vízszint felett van. Ha a vízszint tartósan lecsökken, a bejárat elé faágakat hordanak, így rejtik el az illetéktelen behatolók elől. Ha az üreg teteje valamiért beszakad, akkor általában elhagyják és egy új üreget kezdenek el ásni, vagy a tetejére ágakat raknak, és a réseket sárral, valamint fűcsomóval tömítik. Ezt hívjuk várnak. Lehetséges még a szabadon álló vár, amit teljesen körbeölel a víz. Ez utóbbi inkább a kanadai hódokra jellemző, de mocsarakban, vagy lápokban az eurázsiai faj is építhet ilyet. A hódok télen általában egy üreget/várat használnak, nyáron esetleg többet is. A fiatalok gyakran másik üregbe/várba költöznek, vagy a felnőtt hím a szülés és szoptatás idejére másik járatban lakik. Amikor a kölyköket elválasztja, a nőstény átköltözhet másik helyre. (Müller-Schwarze, 2011). Az építőanyag faág és sár. A várat ősszel beborítják sárral, ami szigetel, de a tetején szellőző nyílást hagynak. Miután a tavaszi esők lemossák a sarat, a hódok renoválják az építményt. A várak mérete nagyon különböző lehet: az újonnan letelepedett fiatalok első kísérletei még kicsik, de a sok éve használt, folyamatosan bővített lakóhelyek akár 2-3 m magasak, és 5-6 m átmérőjűek is lehetnek (Müller-Schwarze, 2011). A gyorsaság fontos tényező lehet: egy közepes várat akár 2 éjszaka alatt is fel tudnak építeni (Müller- Schwarze, 2011). 8 9

6 Fotó: Czabán Dávid Az összehordott faágakat sárral vonják be, így az építmény jobban szigetel. Ha a vízszint csökken, a kilátszó bejárat elé ágakat hordanak, hogy az rejtve maradjon. Így látszólag a víz irányába növekszik a vár. A növekvő vízszint nagyobb problémát okoz. Ilyenkor többnyire egy másik üreget/várat kezdenek el építeni, vagy a már meglévő építményre építenek még egy szintet (Courcelles & Nault, 1983). A hódok gyakori szokása a gátépítés, ennek célja, hogy emeljék a patakok vízszintjét. Ezek száma egy territóriumon változó: létrehozhatnak egy, vagy több tavat is. Müller-Schwarze (2011) talált 18, egymást követő kis tavacskát, amit egy család épített. Elágazó patakrendszerben akár 40 gát is lehet egy territóriumon, másrészről viszont állandó vízszintű folyókon vagy tavakon soha nem építenek ilyeneket (Müller-Schwarze, 2011). Magyarországon a családok többsége nem épít gátat. A duzzasztásnak számos előnye van: segítségével az üreg/vár bejárata mindig a vízszint alatt lesz, tudnak ágakat úsztatni, biztonságosan eljutnak a táplálkozó helyekre és szükség esetén gyorsan elmenekülhetnek. Minél nagyobb a tó területe, annál több a potenciálisan és veszélytelenül megszerezhető táplálék. A tavat téli élelemraktározás céljából is használják, a friss ágakat az aljzatba szúrva tárolják. Az állóvizekben új tápláléknövények is megjelennek, mint a tündérrózsák (Nymphaea spp., Brassenia). Ezeken kívül az állatok a vízbe ürítenek. A hódok által létrehozott tó ezért egyszerre főútvonal, csatorna, zsilip, menekülési útvonal, rejtekhely, zöldséges kert, élelemraktár, hűtő, víztartály, fürdőkád, úszómedence, és vízöblítéses illemhely (Müller-Schwarze, 2011). Fotó: Czabán Dávid A csobogó víz hangja a hódokat gátépítésre ösztönzi A gátépítéshez különböző anyagokat használ: mindenféle hosszúságú ágat, köveket és fűcsomókat. Mindig olyan anyag jön számításba, amit a környezetében talál, és a gátak alakja a vízfolyástól és a hely topográfiájától függően változik. Akár egész völgyeket is elgátalhat, vagy csak kis helyi patakokat duzzaszt fel. Magasságuk a 20 cm-től akár 4 m-ig terjedhet, hosszuk a 30 cm-től 800 m-ig változhat ben a legnagyobb ismert hódgát hossza 850 méter, az aljzattól mért legnagyobb magassága 4,3 m (Kanadában található). A csobogó víz hangja erős inger a hódok számára, ennek hatására kezdenek el gátat építeni, vagy javítani. Ezt a tulajdonságukat a prémvadászok is kihasználták: megbontották a gátat, és oda helyezték a csapdáikat. (Müller-Schwarze, 2011). A gátépítés leginkább ősszel figyelhető meg (Townsend, 1953, Richard, 1983), a gátépítési viselkedés az eurázsiai fajnál kevésbé fejlett, mint a kanadai esetében (Gurnell, 1998). A gátak felett hód-tavak alakulnak ki. A gát fizikailag is megváltoztatja a folyó medrét, az esését és az aljzatviszonyait (Naiman et al., 1986). A hódok táplálkozása miatt több biomassza kerül a vizekbe (McDowell & Naiman, 1986). Egy felnőtt eurázsiai hód naponta kb. 550g ürüléket és vizeletet ürít. Ez növeli a víz tápanyag és szerves anyag tartalmát (Stavrovsky, 1997). A tápanyag visszatartással együtt ez megnöveli az édesvízi hálózat trofikus alapját (Hägglund & Sjöberg, 1999). A hódtavakon jobban fejlődik a növényzet is (Stavrovsky, 1997). A hódok gátjai valamennyi vízi élőlény számára megváltoztatják a környezetet. A hódok által átalakított szakaszokon a tavi élőhelyek fajai dominálnak, míg a hódok által nem befolyásolt részeken a folyópartokra jellemző fajok kerülnek előtérbe (Hägglund & Sjöberg, 1999). Ősszel a szülők és az 1 éves fiatalok élelemraktárt építenek. Ágakat visznek a víz alá, és a bejárat közelében az aljzatba szúrják azokat. Ha télen befagy a vízfelszín, ebből a raktárból tudnak élelemhez jutni. Ha a vizek télen sokáig nem fagynak be, a hódok több fát döntenek ki és halmoznak fel a raktárakba (Stavrovsky, 1997). Télen többnyire a szülők járnak ki ezekhez táplálékért, vagy az iszapból gyűjtenek rizómákat. A fiatalok ebben a munkában ritkábban vesznek részt (Patenaude, 1983)

7 TÁPLÁLKOZÁS Fotó: Czabán Dávid csökkentik az táplálkozásra fordított energiát és a ragadozók jelentette veszélyt, de ha a parton már elfogyott az összes fa, kénytelenek távolabbra menni (Fryxell, 1992). Irodalmi adatok alapján akár 200 m-re is eltávolodhat a víztől (Müller-Schwarze & Schulte, 1999), de hazai és külföldi tapasztalatok alapján a rágások 60-95%-a a parttól számított 10 m-en belül volt (Heidecke & Klenner-Fringes, 1992, Valachovic, 2000, Czabán, 2003). A ragadozók jelenlététől is függ, hogy a parttól milyen messze merészkednek el. A hollandiai Biesbosch Nemzeti Parkban az állatok leginkább a parttól számított 6 méteren belül táplálkoztak (Nolet et al., 1994). Azokon a területeken, ahol nincsenek farkasok, az állatok 20 méteren belül táplálkoztak (McGinley és Witham, 1985). A hódok napi táplálék fogyasztása (kéreg, ágak, falevelek) 0,7-1 kg/naptól (Brenner, 1962) 2 kg/napig (Warren, 1927, Bradt, 1947) terjed. Fontos, hogy a fás táplálékon kívül a hódok még számos lágyszárú, köztük vízi növényt fogyasztanak, főleg a vegetációs időszakban. Ennek mértékét szinte lehetetlen megbecsülni (Müller-Schwarze, 2011). Ezért a táplálék bevitel adatokat fás szárú táplálékbevitelre alapozták. Habár leginkább a kirágott fákat vesszük észre, a hódok sok lágyszárú táplálékot is fogyasztanak. A fákon kívül még fűféléket és egyéb lágyszárúakat fogyasztanak a szárazföldön, valamint vízinövényeket a tóban és az aljzaton. DK-Ohio-ban táplálkozási idejük 60-90%-át töltötték fakéreg fogyasztással március-áprilisban, valamint október-novemberben. Májusban a fűféléket kezdték fogyasztani, nyáron a vízinövényeket. Nyári hónapokban a táplálkozásuk több, mint 90%-át a lágyszárúak tették ki. Márciustól novemberig az egyik család a táplálkozási idejének 40,2%-át fordította fás szárú növények fogyasztására, míg egy másik család ugyanezen aránya csak 31,4% volt. Táplálkozási idejük többi részében lágyszárúakat fogyasztottak (Svendsen, 1980). Pennsylvania-ban a fás szárú, lágyszárú táplálék mennyisége 25 kg/hónap, illetve 6,2 kg/hónap volt télen, nyáron viszont ez a mennyiség 2 kg/hónap és 30 kg/hónap (Brenner, 1962). Tehát ahol ez lehetséges, a hódok a lágyszárú táplálékot részesítik előnyben minden évszakban (Jenkins, 1979), de a fás szárú táplálék megléte elengedhetetlenül szükséges a hódok téli táplálkozásához. A fadöntéshez szükséges idő exponenciálisan növekszik a fák méretével. 15 cm átmérőig kevesebb, mint 50 perc elegendő. 25 cm-es, vagy nagyobb törzsméret legalább 250 percet igényel (Belovsky, 1984). Sok kidöntött fa fennakadhat a szomszédos fákon. Ilyenkor a hódok a törzs alsó részét, ahol támaszkodik a fa, kezdik el darabolni, hogy az lecsússzon a földre. A hódok generalista növényevők, amelyek különböző fás- és lágyszárú növényfajokkal táplálkoznak, beleértve fűféléket, bokrokat és fákat (Jenkins, 1975). Kedvelt növényeinek listája igen hosszú, az eddig összegyűlt megfigyelések szerint mintegy 150 lágy szárú és 80 fás szárú növényfajból válogat (Bozsér, 1999). Szükségük van a vegyes étrendre, csak egy fafaj fogyasztása esetén csökken a testsúlyuk (O Brien, 1938). Az eurázsiai hód eredetileg Angliától kezdve keletre az egész eurázsiai kontinensen, délről a Földközitengertől egészen az északi tundrákig előfordult. Táplálékválasztásuk függ az elérhető tápnövények összetételétől: a hódok úgynevezett válogatós generalisták (Jenkins, 1979). Ez azt jelenti, hogy a hódok képesek túlélni olyan élőhelyekben, amelyek első látásra alkalmatlanok. Általában a nyárfák (Populus spp.) és a fűzfák (Salix spp.) a legkedveltebbek, és a tűlevelűek a legkevésbé. A lombhullatók között az idegenhonos vörös juhar (Acer rubrum) a legkevésbé kedvelt, nagyjából a tűlevelűekkel egy szinten. A többi fafaj-nemzetség, mint a bükk, a kőris, a juhar, a gyertyán és a cseresznye a középmezőnyben helyezkedik el (Müller-Schwarze, 2011). Nem jelentenek problémát számukra az egzotikus helyek sem, ahol olyan fajok élnek, amelyek az eredeti élőhelyükön nem fordulnak elő. A Dél-Amerikába telepített kanadai hódok előszeretettel rágják a déli bükköt (Nothofagus-fajok) (Müller-Schwarze, 2011). Magyarországon 2013-ban a Rábca mentén előkerült megrágott kaukázusi jegenyefenyő, ami feltehetőleg karácsony után került a vízpartra. A táplálék szelekcióban a hód családok között is különbség van, nem csak a fafajok és méretük választásánál, hanem a szelekció módjában egyaránt. A különbségek az egyes évek és évszakok között szintén megfigyelhetők (Jenkins, 1975, 1979). A hódok központi helyen gyűjtögetők (central place foragers): az üregből/várból minden irányba mennek táplálékért (Schoener, 1979). A folyásiránynyal felfelé távolabb elmennek, mint lefelé (Boyce, 1981). Ez érthető, hiszen könnyebb az ágakat lefelé úsztatni (Müller-Schwarze, 2011). A parton inkább a víz közelében táplálkoznak, így Fotó: Czabán Dávid 12 13

8 POPULÁCIÓK Mivel a hódok territoriálisak, ezért a populáció sűrűsége egy adott területen behatárolt. A víz számukra alapvető, így a populáció sűrűségét legtöbbször úgy adják meg, hogy mennyi a családok száma kilométerenként. Az alkalmas élőhelyek esetében a legsűrűbben lakott helyeken 1,2 család/km az átlagos sűrűség (Boyce, 1981, Bergerud & Miller, 1976, Allen, 1983, Busher, 1987). A hód-populációk lassan változnak, nincsen náluk gradációs jelenség, mint a kis termetű rágcsálóknál. Egy zavartalan populáció méretét leginkább az elfoglalható élőhelyek száma határozza meg. Ideális körülmények között, eurázsiai hód esetében, ha 10 egyeddel indulunk (5 pár) és évente 2 utóddal számolunk, akik 3 évesen kezdenek szaporodni, és 8 évig élnek, akkor Az Eurázsiai hód-populáció változása 10 év alatt 220 egyed, 20 év alatt 4190 egyed lesz az állomány. A természetben az élelemhiány, a ragadozók, és a betegségek csökkentik az egyedszámot. Ezek együttesen akár a populáció 30%-ának a pusztulásához vezethetnek évente (Bergerud & Miller, 1976). A grafikonon látható, hogy 30%-os mortalitás mellett már stagnál az egyedszám. Az eurázsiai hód egyedszámának elméleti változása, ha a kezdeti egyedszám 10 (5 pár), évente 2 utód születik, amelyek 3 évesen szaporodnak először, és az éves mortalitás 5%/10%/20%/30%. (Készítette: Dr. Zsebők Sándor) Általánosságban, a kezdeti betelepülés/betelepítés után évvel a populáció elég sűrű lesz ahhoz, hogy a párok könnyen megtalálják egymást. Ekkor az egyedszám gyorsan elkezd növekedni évvel a kolonizáció után a gyengébb minőségű élőhelyek eltűnnek (felélik a hódok), és a populációméret csökken. Ez után az egyedsűrűség többé-kevésbé stabilizálódik egy alacsonyabb szinten (Hartman, 1994). Nagyon kevés hód-populáció természetes. A kanadai hód állományok többségét csapdázzák, vagy csapdázták, illetve más módon kezelik az állományt. Sok helyen telepített egyedek élnek, mint Dél-Amerikában, vagy visszatelepítésekből származnak, például Európában. A tájhasználat (magántulajdonosok, mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, közlekedés/ szállítás) is mind olyan tényező, mely határok közé szorítja a hódok terjedését (Müller-Schwarze, 2011). A fiatal egyedek, mielőtt végleg elhagyják a szülői territóriumot, kisebb-nagyobb kirándulásokat tesznek a környéken: feltérképezik a lehetséges helyeket (Beer, 1955). Leginkább a vizek mentén szeretnek vándorolni, hiszen ez nyújt számukra védelmet és el tudják kerülni a túlzott felhevülést (Müller-Schwarze, 2011). Vándorláskor nem mennek nagyon messze, ha nincs rá szükség. Ha van alkalmas élőhely a közelben, akkor ott fognak letelepedni. A hímek nagyobb valószínűséggel kolonizálják a szomszédos területeket, mint a nőstények (31% vs. 17%) (Müller-Schwarze, 2011). A vándorlók 88%- a 5 km-nél nem ment messzebbre (Sun et al., 2000), de a hosszú távú vándorlás sem szokatlan: akár 50 km-nél többet is mehetnek (Müller-Schwarze, RAGADOZÓK, BETEGSÉGEK A hódok esetében is van természetes elhullás. A kanadai hódok között a természetben az éves mortalitás mintegy 30% körüli (Payne, 1984). A teljes mortalitás két részből áll: egyrészt a természetes elhullás (ragadozók, elütések, betegség, éhezés), másrészt a vadászat, illetve csapdázás okozta veszteség. Payne (1984) szerint a természetes mortalitás 0-24% között van. Észak-Amerikában a természetes ragadozóik közül a farkasok (Canis lupus), és a prérifarkasok (C. latrans) jelentős számú hódot kapnak el, ha kevés a többi zsákmányállat (Allen, 1979, Packard, 1940). További lehetséges ragadozóik lehetnek a fekete medve (Ursus americanus), folyami vidra (Lutra sp.), vörös farkas (Canis lupus rufus), puma (Felis concolor) (Müller-Schwarze, 2011). Egy 2 méteres aligátor (Alligator mississippiensis) meg tud ölni egy 13 kg-os hódot. (Arner et al., 1981). A 2011), és feljegyeztek olyan esetet is, amikor egy egyed több mint 500 km-t vándorolt (Saveljev et al., 2002). Eurázsiai hódok között az eddigi leghosszabb megfigyelt migráció 170 km (Heidecke, 1984). Fontos megjegyezni, hogy a fejlett, ember által erősen átalakított területeken az állatok gyakran nagy távolságokat kénytelenek megtenni, mire elfogadható élőhelyet találnak (Müller-Schwarze, 2011). A vándorlás időtartama igen változó, olykor néhány hét, máskor néhány hónap. Elsődleges szempont, hogy még a tél beállta előtt meg kell találniuk a megfelelő helyszínt, hogy elkészíthessék építményeiket (üreg/vár, gát, élelemraktár), ami az életben maradásukhoz feltétlenül szükséges (Müller-Schwarze, 2011). Az első és legfontosabb, hogy a hódoknak vízre van szükségük. Ez lehet patak, folyó, csatorna, vagy tó, ha egész évben elegendő mennyiségű víz van benne úszáshoz, merüléshez, szállításhoz és rejtőzködéshez. Az állatok mindig a vízbe menekülnek. Patakok, vagy folyók esetében a lassabb folyású vizeket kedvelik, a kedvelt folyómedrek esése tipikusan 1% körüli (Müller-Schwarze, 2011). Ha a populáció túl sűrű, akkor nagyobb, 6%-os esésű vizek mentén is megjelennek, 15% lehet a felső határ (Retzer et al., 1956). Az ideális élőhely a lassan meanderező folyó, partján fűz- és nyárfákkal (puhafás ligeterdőkkel). Ha felélik a táplálékkészletet, az egész család odébbállhat, új helyet keresve. Ha az állomány sűrűsége növekszik, az állatok kénytelenek kevésbé kedvelt fafajokat is fogyasztani. Mivel a fűz és a nyár könynyen felújul, az erdő hamar regenerálódik, és a hódok visszatérhetnek (Müller-Schwarze, 2011). róka (Vulpes vulpes), a vörös hiúz (Lynx rufus), és a kanadai hiúz (L. canadensis) ritkán táplálkozik hóddal (Saunders, 1988). Norvégiában figyeltek meg egy rókát, amint elkapott és megölt egy kölyköt a vártól 15 méterre (Kile et al., 1996). A kanadai vidra (Lutra canadensis) nem ragadozója a hódnak. Kanadában egy olyan helyen, ahol mind a hód, mind a vidra sűrűsége nagy, a vidra hullaték csak mintegy 0,4%-ában találtak hód maradványokat: a vidra feltehetőleg elpusztult hódot fogyaszthatott. (Reid, 1984) Két olyan betegség kapcsolódik a hódokhoz, amelyek emberre is veszélyesek: a tularémia és a Giardiasis. A tularémiát (vagy nyúlpestist) a Pasteurella tularensis nevű baktérium okozza, amely megtalálható a vérben, a szervekben, a 14 15

9 testfolyadékokban és a különböző kiürített anyagokban. A baktérium bekerül a vízbe, amikor a hódok beleürítenek, vagy a vízben elpusztulnak. Az emberekre akkor terjedhet át, amikor érintkeznek a tetemekkel, vagy fogyasztanak a fertőzött vízből. Szúnyogok, illetve kullancsok is terjeszthetik a betegséget. (Müller-Schwarze, 2011) A kanadai hód érzékenyebb erre a betegségre. Oroszországban egy fertőzés alkalmával a kanadai hódok mintegy fele elpusztult, az eurázsiai faj egyedei viszont túlélték a fertőzést (Lavrov, 1983). Emberben jellemző tünetek a behatolási pont (seb, kullancscsípés) körüli fekélyképződés, majd a közeli nyirokcsomók gyulladása és a láz. Emberi megbetegedés gyanúja esetén azonnal orvoshoz kell fordulni. A betegség Európa számos országában, így hazánkban is előfordul. A hódláz néven is ismert betegséget, a Giardiasis-t egy egysejtű okozza, a Giardia lamblia. A kórokozók a szennyvízből kerülnek a természetes vizekbe. A vízben élő emlősök, mint a hódok, és a pézsmapockok (Ondatra zibethicus) bélrendszerében koncentrálódnak, és a ciszták nagy mennyiségben jutnak ki az ürülékkel. Nyaralóövezetekben a fertőzések többnyire a nyaralási időszakban jelentkeznek. A hódok szervezetéből a ciszták télen kiürülnek, és nyár folyamán újrafertőződnek. (Müller-Schwarze, 2011). Az ivóvíz klórtartalma nem pusztítja el a cisztákat, amelyek kicsivel nagyobbak, mint az emberi vörösvértest, és már egy kevés elegendő belőlük a fertőzéshez. A betegség jelei hasmenés, hascsikarás, gázképződés, és testsúlycsökkenés. Hányás, fejfájás és láz is jelentkezhet. A tünetek a fertőzés után két héttel jelentkeznek (Müller-Schwarze, 2011). A legtöbb ember aszimptómás, csak a fertőzött emberek harmadán jelentkeznek a tünetek, amelyek kezelés nélkül 6 hétig, vagy még tovább tarthatnak. Mindkét hódfaj bélrendszerében találhatóak élősködő férgek. A Trematoda-k közé tartozó Stichorchis subtriquetrus a vakbélben fordul elő. A gyomorban és a vékonybélben él két fonálféreg faj, a Travassosius americanus és a T. rufus. A májmételyt (Fasciola hepatica) kimutatták az eurázsiai hódban. (Müller-Schwarze, 2011) Külső parazitáik is vannak: a hódbogár (Platypsyllus castoris) mindkét hódfajon megtalálható. Csak a kanadai hód bundájában él a Leptinillus validus. Legalább 15 atka faj él a kanadai hódon, és 33 faj az eurázsiai rokonon. Ezek közül mindössze egy faj, a Schizocarpus mingaudi található meg mindkét hódfajon (Müller-Schwarze, 2011). A partok mentén gyakran nincs természetes fás szárú növényzet, vagy csak 1-10 méter szélességben maradt meg. Ezek többnyire fűz- és nyárfák. Amíg csak ezeket rágják a hódok, nincs probléma, hiszen ezek egyébként sem kerülnének értékesítésre. Viszont ezután következnek a gazdasági erdők, például a nemesnyár ültetvények. Egy ilyen helyen a hódok a gazdaságilag fontos nyárfákat is ki fogják dönteni, így tényleges gazdasági kárt okoznak. Tevékenységük - konfliktusforrások A hód ún. ökoszisztéma mérnök (ecosystem engineer) faj. Gátépítéseikkel és fadöntéseikkel jelentősen megváltoztathatják a tájat (Naiman et al., 1986). A visszatartott és felduzzasztott víz számos élőlénynek kedvez. A környező terület nedvesebbé válik, csökken a talajerózió és üledék halmozódik fel. Ahogy a hódok megnyitják a lombkoronát, új élőhely foltokat hoznak létre, ami növeli a fajgazdagságot (Wright et al., 2002). A hódok által átalakított szakaszokon a tavi élőhely-specifikus fajok dominálnak, míg a hódok által nem befolyásolt részeken a folyóparti specifikus fajok kerülnek előtérbe (Hägglund & Sjöberg, 1999). Mindezek hatására elmondhatjuk, hogy a hód kulcsfaj: ahol megjelennek, a vízpart képe megváltozik. (Naiman et al., 1986, Nummi, 1989, 1992). A hódok jelenlétével kapcsolatban az alábbi problémákat szokták felhozni: A fadöntéssel díszfákat és gazdasági erdőket tehetnek tönkre A Magyarországon jelenleg található ártéri erdőkben mindenütt az emberi beavatkozások nyomai tapasztalhatók. Kizárólag természetes folyamatok produkálta ártéri őserdőket ma már nem találunk. Ennek egyik oka az, hogy a folyószabályozások során drasztikusan megváltozott környezeti tényezőkhöz ezek az erdők képtelenek voltak alkalmazkodni. A másik ok, hogy a természetvédelmi szempontokat mindig is alárendelték a gazdasági érdekeknek. Habár ma kétszer annyi ártéri erdő van, mint az 1900-as évek elején, ezek mintegy fele tájidegen fafajokból áll. (Dobrosi et al., 1993) Belterületeken, gyakran látogatott vízpartokon sokszor ligeteket alakított ki az ember. A hódok viszont ezeket a díszfákat, gyümölcsfákat is megrághatják, kidönthetik. Bejelentés érkezett 2013-ban, hogy Mosonmagyaróváron, a Lajta folyó partján, a lakóparkok közelében tuja fákat rágcsálnak (Szabó Csaba természetvédelmi őr, szem. közl.) A Hanságban, a Répce partján elvadult gyümölcsfákat döntött ki a hód, a Szegedi-csatorna partján almafát rágott meg. A Szekszárd-Báta-csatornánál szintén volt megfigyelés gyümölcsfa-fogyasztára (Bajomi, 2011). Ha a szántók kifutnak a vízpartig, akkor az állatok ott is fognak táplálkozni. Magyarországi tapasztalatok szerint a haszonnövények közül főként a kukoricát kedvelik, de a gabonát (búza, zab) is fogyasztják (Bajomi, 2011). A gátépítés áradáshoz, területek elárasztásához vezethet Magyarországon a gátakat jellemzően a sekélyebb, ingadozóbb vízjárással jellemezhető patakokon és csatornákon találjuk. A hódok ezeket leginkább akkor építik, mikor a vízszintek lecsökkennek, tehát nyáron, vagy télen. Ha nem bontják szét, a gátak egyre magasabbak lesznek. Ősszel és tavasszal, a csapadékosabb időszakban a vizek felduzzadnak, és ez a gátak vízvisszatartása miatt áradásokhoz vezethet. Mivel szinte minden talpalatnyi földet hasznosítunk, ezek az árasztások ismét csak gazdasági kárt okozhatnak. Ezért a vízügyi szakemberek ezeket a gátakat igyekeznek minél hamarabb megszüntetni, de a hódok, amint érzékelik, hogy a vízszint ismét csökken, elkezdik újjáépíteni a gátat, és néhány napon belül egy újabb, akár még erősebb gát áll ugyanazon a helyen. Fotó: Czabán Dávid 16 17

10 Fotó: Czabán Dávid Fotó: Czabán Dávid A gátak a vízmélység, a vízfolyás jellegének, és a hosszirányú átjárhatóság megváltoztatásával egyes vízi fajok eltűnéséhez vezethetnek Mindamellett, hogy a hódok tevékenysége számos élőlénynek kedvez, vannak olyan fajok, amelyek emiatt eltűnhetnek. A Kerka (Csernec) egy rendkívül értékes, áramláskedvelő puhatestű közösségnek ad otthont, melynek nem kedvez az áramlási viszonyok és az árnyékolás/besugárzás megváltozása. Itt él az Eurylophella karelica nevű kérész, aminek a Kerka vízrendszere adja a faj 4 európai elterjedési centruma közül az egyiket (Kovács & Ambrus, 1999). További fajok, melyekre veszélyt jelenthet a hódok elszaporodása: dunai ingola (Eudontomyzon mariae), hegyi szitakötő (Cordulegaster heros), fürge csele (Phoxinus phoxinus), folyami rák (Astacus astacus), tompa folyamikagyló (Unio crassus), csermely szitakötő (Onychogomphus forcipatus). Lehet-e kockáztatni egy ilyen közösség létét az egyébként - mint kiderült - sikeresen telepíthető hód betelepülésével? (Dr. Ambrus András szem. közl.) A partok mellett lévő utak alá ásnak Sok vízfolyás mentén földutak haladnak a parton. Ezek sokszor erdészeti, vagy vízügyi célokat szolgálnak, ahol többé-kevésbé rendszeresen haladnak el járművek. A beszakadó üregekben elakadhatnak az autók, rosszabb esetben tengelytörés, vagy borulás is lehet a végeredmény Átereszeket elgátalhatnak - gátszakadás A vízcsobogás hangja, valamint a gyors vízfolyás aktiválja a hódok gátépítő ösztönét. Az átereszekben összeszűkül a víz és gyakran csobog, ezért előszeretettel építenek gátat az ilyen helyekre. Ezzel ismét csak eláraszthatnak területeket, és árvízveszélyes helyzetet okozhatnak. Árvízvédelmi töltésekbe üreget áshatnak - ez szélsőséges esetben gátszakadáshoz vezethet Vannak olyan helyek, ahol vízfolyást övező árvízvédelmi töltések viszonylag közel, méterre vannak a mederhez. Amikor a sok csapadék hatására kilép a medréből a folyó, vagy csatorna, a víz gyorsan a töltés lábához ér. Amikor az üreget, vagy a várat a víz elönti, a hódok új üreget kezdenek el ásni a partoldalban, ami valójában már a töltések oldala. Ahogy a vízszint emelkedik, újabb és újabb üregeket kezdhetnek el ásni, ezzel több ponton meggyengítve a töltést. Habár a rókák és borzok gyakrabban bontják meg a töltések oldalát, a hódok tevékenysége sokkal veszélyesebb, ugyanis ők akkor ásnak üreget, amikor épp árvíz van és az üreg rejtve marad, mivel a víz alatt nem látszik. Ezért csak akkor derül fény a tevékenységükre, amikor már a vízszint lecsökkent (Szűcs József szakaszmérnök helyettes szem közl., Rábai Szakaszmérnökség). Ilyen helyek jelenleg is ismertek például a Marcal torkolatánál, Koroncó térségében

11 Hódok a Kárpát-medencében kihalás, telepítések, terjedés. TermÉszetvédelmi státusz, veszélyeztető tényezők A Kárpát-medencében a hódok nagy területeken fordultak elő: a tavak, folyók partjain, mocsarakban, lápokban. Erre utalnak egyes települések nevei: Hódmezővásárhely, Nagyhódos, stb. A 18. században a Lajta, a Duna, a Rába, a Garam, az Ipoly és a Száva mentén, valamint a Csíkimedencében is élt. A 19. században már főként csak a Duna és a Száva mentén észlelték egyesével; az utolsót 1865-ben a Szávánál figyelték meg (Lovassy, 1927). Miután 120 éven keresztül hiányzott a magyar faunából, 1985/86-ban újra hódok nyomára bukkantak a Szigetközben. Ezek az állatok nagy valószínűséggel az Ausztriába sikeresen visszatelepített állományból vándoroltak be Magyarországra (Schwab & Lutschinger 2001, Haarberg 2007). Fotó: Czabán Dávid Ennek nyomán a természetvédelmi őrök befogták a Tisza-tavon megmaradt utolsó példányt, amelyről a genetikai vizsgálat kiderítette, hogy kanadai hódról van szó. Ugyanezt állapították meg a fent említett, Poroszló és Egerfarmos környékén talált két egyed gereznájának analízise nyomán is. Az élve befogott állat a Fővárosi Állat- és Növénykertbe került (Dudás, 2002). A magyarországi hód-visszatelepítés ötlete 1994-ben merült fel. A program elindítása előtt Haraszthy László, a WWF Magyarország akkori igazgatója készítette el a megvalósíthatósági tanulmányt Günther Lutschinger, a WWF Ausztria akkori igazgatójának szakmai támogatásával (Haraszthy, 1996). A szervezet célja az volt, hogy a Kárpát-medencében egy önfenntartó hódpopuláció alakuljon ki, kb. 500 egyeddel (Márkus F. szem. közl.). A program ban indult, és 2008-ban fejeződött be. Ez idő alatt összesen 234 példányt engedtek szabadon Gemencen, a Hanságban, a Tisza mentén és a Drávánál (részletesen: Bajomi, 2011). A visszatelepítések fontos része az elengedett állatok hosszú távú megfigyelése, egyedszámuk nyomon követése. A hódok közvetlen megfigyelése nehéz, mivel igen óvatosak és éjjel aktívak. Ezért leginkább életnyomaik alapján lehet következtetni az állomány alakulására. Ehhez be kell járni az összes alkalmasnak tűnő vízpartot: folyókat, patakokat, csatornákat és tavakat. A felmérésre legalkalmasabb időszak a tél vége/kora tavasz (február-március) hóolvadás után, mert ekkor lehet a legtöbb nyomot azonosítani. Mivel a hódok télen a fák kérgével táplálkoznak, márciusban lehet a legtöbb kidöntött fát észlelni. Télen a lágyszárúak maradványait lenyomja a hó és a szél, így a terület bejárásakor jobban beláthatóak a partok, könnyen felfedezhetők az üregek, várak, gátak és lábnyomok. Április elején robbanásszerűen elkezd nőni a parti növényzet, és a nyomokat újra eltakarják a lágyszárúak. A nyomok alapján lehet következtetni a hódterritóriumok számára. Amíg a területen a hódsűrűség alacsony, a territóriumok egymástól távol helyezkednek el, az életnyomok jól elkülöníthető csoportokban láthatók. Az állomány növekedésével a hódcsaládok is egyre sűrűbben helyezkednek el, és egy idő után már lehetetlen a felmérő számára a pontos szám meghatározása. Győr-Moson-Sopron megyében a Hansági-főcsatorna egyes szakaszain a várak méterenként követik egymást, a területek határait nem lehet felismerni. Az egyedszám becslésénél a Dr. Horváth Győző és Bozsér Orsolya által írt hódmonitorozási ajánlások szerint 3,5-ös szorzóval kell számolni, így egy hozzávetőleges egyedszámot kapunk. Az éveken át tartó felmérések megmutatják az állomány alakulását, és hogy a populációk mérete hogyan változik. A hódmonitoring koordinálását a telepítés időszakában és a 2008-at követő években a WWF Magyarország végezte terepi szakemberek bevonásával. Rendszeresen zajlott monitoring a Hanságban, Gemencen és a Közép-Tiszán, ezen kívül a Szigetközben, a Murán és a Kerkán volt időről-időre megfigyelés. Az adatokat a WWF megküldte a természetvédelmi hatóságoknak, illetve azok külön kérésre bárki számára hozzáférhetőek őszén a Tiszafüredi Madárrezervátumban lévő Hordódi-Holt- Tisza mellékágának partján egy halőr hódvárat és hódnyomokat talált nem tudni, hogy honnan kerültek ide az állatok. A szakemberek a talált rágások és lábnyomok alapján maximum kettőre becsülték a jelenlévő hódok számát. Az állomány gyarapítása érdekében Dudás Miklós, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság (HNPI) munkatársa kollégáival 1991 és 1994 között hét fiatal és idősebb, különböző családokból származó hódot hozott Németországból, a Bad-Kissingeni Vadasparkból (Bajomi, 2011) őszén Gerhard Schwab német kutató számolt be róla, hogy a Tisza-tóra telepített állatok kanadai hódok voltak. Fotó: Baranyai A

12 Hódelőfordulások Magyarországon (Bajomi, 2011). A hazai populáció folyamatosan növekszik, 2011-ben az állományt Bajomi Bálint (2011) egyedre becsülte. Hazánkban a hód 1988 óta védett állat, eszmei értéke Ft. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) 2008-ban a mérsékelten fenyegetett (Near Threatened) kategóriából a nem fenyegetett (Least Concern) kategóriába sorolta a fajt. Szerepel a Berni Egyezmény III. függelékében, és az EU Élőhelyvédelmi Irányelvének II. és IV. függelékében. Natura 2000-es faj. HÓDKEZELÉS Mindkét hódfaj nagy területekről tűnt el a 20. század elejére, de az 1900-as évek második felében a két faj sorsa különbözően alakult. Az Egyesült Államokban a kanadai hód visszatelepítése korábbi élőhelyeire annyira jól sikerült, hogy a gyorsan szaporodó populációk már csak a civilizált területek felé tudnak terjeszkedni. Ezek a problémás hódok szerepelnek aztán a főcímekben amint területeket árasztanak el és fákat döntenek ki. Amerikában a hód ma már a túlszaporodott fajok közé tartozik. (Müller- Schwarze, 2011) Az eurázsiai hód eredetileg egész Európában élt, előfordulásuk a Mediterráneumig és Kelet-Ázsiáig nyúlt. A 20. század elejére mindössze 1200 példány maradt az egész fajból. A hód állományának drasztikus csökkenését elsősorban a vadászat okozta, amely az állatok húsáért, bundájáért és fartőmirigy váladékáért (kasztóreumáért) folyt (Haraszthy, 1996). A védelem és a folyamatos visszatelepítések következtében egyedszámuk 2010-re több mint 900-szorosára nőtt, és mára legalább 1 millió példány él ebből a fajból (Müller-Schwarze, 2011)! Olyan országokban is újra megjelentek, ahonnan évtizedekkel-évszázadokkal ezelőtt kipusztultak. Ezeket az új, kis létszámú populációkat gondosan figyelik. Mivel a táj nagy része ember által hasznosított, az élőhelyek eltartó képességét sokkal hamarabb el fogják érni, mint Észak-Amerikában. A kutatási eredmények segítenek megérteni a hódok mélyreható ökoszisztéma szolgáltatásait. A múltban az állatok szőrméje, húsa és kasztóreuma volt a legértékesebb, de ma az állatok sokkal értékesebbek élve, mint holtan. Mára az eurázsiai hód lassan mindenhol megjelent a korábbi elterjedési területén. Ennek két oka van: egyrészt a természetes élőhelye még sok helyen megtalálható, másrészt a hód annyira alkalmazkodóképes faj, hogy az ember által hasznosított területeken is képes megélni és szaporodni (Heidecke & Klenner- Fringes, 1992). Az állatok bizonyos esetekben gazdaságilag is mérhető kárt okoznak. A kártalanítást Magyarországon az évi LIII. törvény (a természet védelméről) 74. -a szabályozza. A törvény szerint a magántulajdonosnak kell biztosítania területének megfelelő védelmét; ha nem védekezik megfelelően, nem tehet panaszt. Miután a védett állat köztulajdon, nem a hatóság a tartója és nem is az állam, az általa okozott kárt az ingatlan tulajdonosnak kell viselni, ha mást annak viselésére nem lehet kötelezni. A hatóság csak abban az esetben felelős, ha nem tette meg a (4) bekezdésben meghatározott lépéseket. (Bajomi, 2011). Ez a szabályozás olyan kereteket szab (a kártétel tűrésének a kötelezettsége), ami miatt várható, hogy orvvadászat fogja fenyegeti a hódokat (Lanszki, 2009). Varjú József hódmonitorozás közben már talált a Szigetközben illegálisan kihelyezett hurkokat hódösvényeken. Fotó: Steiner Attila Nem kizárt, hogy jelenleg is van kanadai hód Magyarországon. K-Ausztriába között 55 egyedet telepítettek, ebből 15 volt kanadai hód. Ezen állatok egy része biztosan elpusztult, a többi állítólag eltűnt. Előfordulhat, hogy egy részük a Dunán keresztül hozzánk is eljutott. Az 1990-es években az ausztriai Herbersteini Vadasparkból, amely a Rába közelében található, megszökött néhány kanadai hód. Nem lehet tudni, hogy az összes elszökött állatot elfogták-e (Johanna Sieber szem. közl.), és elképzelhető, hogy néhányuk átszökött Magyarországra. Az 1990-es évek elején láttak egy kanadai hód koponyát, mely Zala megyéből származott (Csorba Gábor szem. közl.), de a koponyáról jelenleg semmit nem tudni. Rábagyarmatnál 2000 körül előkerült egy hódtetem, amely DNS-, és koponya vizsgálat után eurázsiai hódnak bizonyult. Ugyan kicsi az esélye, hogy él nálunk kanadai hód, de a megtalált tetemeket érdemes lesz folyamatosan ellenőrizni. Fotó: Czabán Dávid 22 23

13 A legnagyobb állomány jelenleg minden kétséget kizáróan Győr-Moson-Sopron megyében él. Egyre gyakrabban jelentkeznek konfliktusok, mert az emberek és hódok ugyanazokat a területeket használják: a hódgátak által visszaduzzasztott víz miatt mezőgazdasági földek egy része kerül víz alá, vagy a gátak belvízelvezető csatornák lefolyását akadályozzák. Abban az esetben, ha a hódok gazdasági erdőkből viszik el a fát, az jelentékeny gazdasági veszteséget okozhat a gazdálkodónak. Ezeket az eseteket a proaktív menedzsment segíthet elkerülni, és ezért rövidesen hazánkban is el kell gondolkodni az állami természetvédelemnek egy hódállomány kezelési stratégia elkészítésén. A kezelési stratégiák lényegét McCall (McCall et al., 1996) így fogalmazta meg: Legyen elegendő vizes-élőhely a különböző fajok számára, fenntartható módon lehessen csapdázni a hódokat, és minimális legyen a kárbejelentés. A populáció sűrűségnek elég alacsonynak kell lennie ahhoz, hogy az elvándorló fiatalok találjanak maguknak letelepedésre alkalmas helyeket anélkül, hogy konfliktusba kerülnének az emberekkel. Erre létezik egy önszabályozó mechanizmus: a telítődött populációkban kisebb a szaporulat, mint a növekvő populációkban, de ez a mai kor elvárásai szerint mégsem önszabályozó, mert a hódok sokkal hamarabb gondot okoznak, mielőtt ez a hatás kialakulna. Tehát a terület kezelőknek fenn kell tartaniuk szabad helyeket a fiatal hódok számára. Észak-Amerikában a cél a 10-30%-os telítettség. Az engedéllyel rendelkező csapdázók segítségével el tudják érni ezt az arányt. A befogás, és áttelepítés csak addig működőképes, amíg van elegendő szabad hely az elengedéshez. (Müller-Schwarze, 2011) Nolte szerint (Nolte et al., 2003) A hódpopulációkat olyan szinten kell fenntartani, hogy a növényközösségek is virágozhassanak. A hódok tevékenységének szabályozására már számos országban kidolgoztak hosszútávú hódállomány kezelési terveket. A módszereket két csoportba lehet sorolni: Lehet az állományt szabályozni (populáció kontroll), illetve az élőhelyeket felügyelni (élőhely kontroll) Élvefogó csapdázás és áthelyezés A korábban hódok által nem használt területeken megjelenő egyedek többnyire vándorló, vagy frissen letelepedett állatok, melyeknek utódai még nincsenek, vagy ha vannak, számuk csekély. Ezeket a családokat könnyebb befogni a relatíve kisebb egyedszám miatt. Azért is érdemes az újonnan megjelent egyedeket csapdázni, mert a megjelenésük utáni rövid idő alatt még nem tudnak berendezkedni, és nagyobb károkat okozni (Müller- Schwarze, 2011). A megfelelő egyedek és családok kiválasztásában a hatóságnak és a csapdázóknak nagy szerepük van. Viszont az állatok eltávolítása a problémás helyeken csak azt eredményezi, hogy felszabadulnak potenciális élőhelyek, és egy sűrű populációban ezeket hamar elfoglalják újabb bevándorló egyedek, tehát a probléma újra megjelenik (Schulte & Müller-Schwarze, 1999). Vadászat és csapdázás Az állományszabályozás leggyakoribb formája a vadászat, vagy a zavaró egyedek befogása különböző csapdákkal. Ez igen hatékony, hiszen emiatt fogyatkozott meg drasztikusan mindkét hódfaj egyedszáma a 19. század folyamán. A módszer elfogadottsága a befogás szabályozásának mikéntjén múlik. A befogott állatok sorsa már közel sem lehet ugyanaz, mint 100 évvel ezelőtt, mert a hódprém ára jelenleg igen alacsony, valamint a húsát sem igen fogyasztják. Ezért a tetemek gazdasági hasznosítása nem jellemző, a tetemeket sokszor a vízparton hagyják, mindenféle feldolgozás nélkül (Müller-Schwarze, 2011). Populáció kontroll: 1. Riasztó anyagok kihelyezése, kerítés használata Az állatok hódpézsmával jelölik ki a területüket. Ha kihelyezzük ezt az anyagot, a hódok egy ideig távol tarthatók, de ha növekszik az egyedsűrűség, a vándorló példányok tüzetesebben megnézik a területeket, hogy valóban jelen van-e a kasztóreum gazdája, és ha nincs, akkor belakják a helyszínt. Emiatt a hódpézsma kihelyezés hatékonysága jelentősen csökkenhet (Schulte & Müller-Schwarze, 1999). 6. Az előzőeknél hosszú távon sokkal célravezetőbb a kerítés használata, mivel biztosan távol tartja az állatokat (Schulte & Müller-Schwarze, 1999). Természetes ragadozók számának növelése/növekedése Megfelelő ragadozó lehet a farkas, amely leginkább nyáron táplálkozik hóddal (Andersone, 1999), és a medvék is szétbonthatnak hódvárakat/üregeket (Müller-Schwarze, 2011). Ezek a fajok viszont csak elvétve fordulnak elő hazánkban, elszaporodásukra pedig kevés az esély. A róka közönséges faj, de csak kölyköket képes elkapni akkor, ha azok figyelmetlenek (Kile et al., 1996), tehát érdemben nem járulhat hozzá a hódpopuláció csökkenéséhez. Az elterjedőben lévő aranysakál mérete a farkas és a róka közé esik. Leginkább kisemlősökkel táplálkozik, eddig még nem igazolták, hogy hódot is zsákmányolna. Sterilizálás, hormon implantátum beültetése A módszer elméletileg jó alternatívája a vadászatnak. Az állatok sterilizálása és helyben tartása megakadályozza, hogy az egyedszám növekedjen. Ehhez viszont szükséges az élő állatok csapdázása, szállítása és a műtétek lebonyolítása. Legtöbb esetben a kezelési programok költségvetése nem engedi meg az ilyen beavatkozásokat. A várt populáció-növekedés egy érintetlen populációban és egy optimálisan gyérített populációban, ahol a csapdázás/vadászat az állománynövekedés elején elkezdődött, és a kivett egyedek számát egyensúlyban tartják az állomány növekedésével, alacsony családsűrűség mellett (Parker & Rosell, 2012)

14 Skandináviában a 19. század közepére szinte teljesen kiirtották a hódokat, mindössze egy kis populáció, néhány száz egyed maradt meg Dél-Norvégiában és 1940 között mintegy 80 példányt engedtek szabadon Svédországban, és ban 17 példányt Finnországban, ahol 1937-ben további 7 kanadai hódot is szabadon engedtek. A telepítések igen sikeresek voltak, Svédországban a becsült állománynagyság , Norvégiában , Finnországban Jelenleg a finn állomány 90%-a kanadai hód. Mindhárom országban vadászható fajként tartják nyilván, Svédországban az állomány 6%-a, Norvégi- Élőhely kontroll: Gátak, várak bontása ában a 10%-a, Finnországban a 20%-a kilőhető. Az állomány mindhárom országban növekszik, leglassabban Finnországban (Hartman, 1999). Magyarországon a faj vadászhatóvá tétele nem megoldható, mert az élőhelyvédelmi irányelv alapján hazánk erre nem kaphat derogációt, illetve a faj védelmi szintjének a csökkenéséhez sem lehet hozzájárulni. Bizonyos közérdeknek minősülő esetekben (pl.: közvetlen életveszély elhárítása, árvízvédelmi közérdek) ugyanakkor a természetvédelmi hatóság egyedi engedélyt adhat az állat befogására, vagy elpusztítására. A rács megakadályozza a cső eltömődését Tó A cső magassága határozza meg a tó szintjét Hódgát Forrás: 1. Jelenleg Magyarországon a gátak nagy többségét, ha ember által ismert helyen vannak, akkor sokszor igyekeznek minél hamarabb elbontani. Ez nem hatékony, mivel a hódok előbb-utóbb újjáépítik gátjaikat, ehhez sokszor már a következő este hozzákezdenek. Jó alternatíva, ha szabályozzuk a gátak magasságát, vagy az általuk felduzzasztott víz szintjét. Ezzel elkerülhető, hogy túlságosan felduzzasszák a vízfolyásokat, másrészt a szabályzó eszközök beépítése után nem kell rendszeresen figyelni, hogy hová építettek újabb gátat. Ezek telepítésénél nagyon fontos, hogy legalább 80 cm vízmélység maradjon a hódok által felduzzasztott tóban (Valachovic, 2000). Többféle vízszint szabályzó módszer létezik, ezek egyike a Clemson-féle vízszint szabályzó. Ennek lényege, hogy a gát felett lévő csőszakaszon apró lyukak találhatók, amelyeken keresztülfolyik a víz. Ennek segítségével elkerülhető a víz csobogása, ami beindítaná az állatok gátépítő ösztönét. Ez a csőszakasz körbe van véve dróthálóval, hogy az uszadék ne zárja el a lyukakat. A cső áthalad a gáton, a végén egy álló csőszakasz található, amely a kívánt vízszint magasságában végződik. A gát vízszintje ennél magasabbra nem tud emelkedni. Egy másik típusú szabályozó egyszerűbben megépíthető, hiszen nincs szükség lyukas csőszakaszra. Ennek lényege, hogy a gáton keresztül lefektetett flexibilis műanyag cső bemeneti vége a tavacska alján fekszik, és a befolyó nyílása szintén ráccsal van körbevéve. A gátban a cső olyan magasságban fut keresztül, ami az elvárt vízszint. A gát túloldalán a cső kimeneti nyílása le van fektetve a meder aljára még egy pár méter hosszan, és a felduzzasztott víz kívánt mennyisége itt tud távozni. Forrás: Clemson-féle vízszint szabályzó felépítése Fotó:

15 2. Átereszek védelme A hódok főleg a kisebb csatornák mentén lévő átereszeket szeretik elgátalni. Ez leginkább nyáron történik, amikor a vízszint alacsony, vagy ősszel, mikor új család jelenik meg a területen és elkezdenek berendezkedni. A vízügyi szakembereknek rendszeres feladat ezeket a gátakat szétszedni. Ha viszont az átereszekhez a vízben hosszan előrenyúló rácsot helyezünk, megfelelően messze lesznek az állatok, hogy ne zavarja őket a csobogó hang, és a gyorsuló áramlás. Fotó: Merev műanyag csövet is lehet használni, melyet szintén a gátra keresztben kell lefektetni. A cső tóban lévő részén az oldalfal perforált, hogy a víz minél gyorsabban beáramoljon, vagy a cső nyitott elejére egy rácsot kell rögzíteni, megakadályozandó az eltömődést. Fotó: Az átereszektől kerítéssel lehet távol tartani a hódokat. Így nem tudnak gátat építeni, és nem duzzasztják fel a vizet. Fotó: 3. Partvédelem Olyan helyeken, ahol a hódok jelenléte problémát okoz, az üregásás megakadályozásával is elriaszthatóak az állatok. Ennek két igen hatékony, ámde nagyon költséges módszere van: (1) a part kikövezése, valamint (2) acélrács fektetése a part oldalába, a felszín alá cm-rel. Mivel mindkét megoldás igen drága, nem várható, hogy el fog terjedni Magyarországon, illetve a part kikövezése ökológiai szempontból nem kívánatos

16 4. Fák, termény védelme A hódok leginkább a vízparttól számított 20 méteres sávban döntenek ki fákat, de ritkán akár 200 méterre is eltávolodhatnak egy-egy kívánatosnak ítélt fáért (Müller-Schwarze & Schulte, 1999). A vízparti sétányokon, partközeli gazdasági erdőkben ezért jelentős károkat tudnak okozni. Ezt több módon is el lehet kerülni. A leghatékonyabb, és hoszszú távon is a legolcsóbb megoldás, ha az iparilag fontos erdőket nem a vízpart közelébe ültetik, hanem legalább 20 méteres sávban visszaállítják a természetes vegetációt (Nolet & Rosell, 1998), szemben a jelenlegi gyakorlattal, amikor ezt a sávot kivágják és a gazdasági erdők a parttól már méterre megtalálhatók. Ezzel szemben az általános ellenérv, hogy így jelentős területek esnek ki a termelésből. De ha ezt a partszakaszt a természetes vízparti vegetáció foglalja el, akkor a természetvédelem szempontjából igen fontos élőhelyek jönnek létre, ahol a hódok is megfelelő táplálékot találnak. Ha meg akarjuk védeni a vízparti fákat és erdőket, legkönnyebben azok körbekerítésével lehet távol tartani az állatokat. Rövidtávon költséges megoldás, de az erdő ezáltal megőrizhető. Költségnövelő tényező lehet, ha a kerítést ellopják, vagy más módon károsodik, és azt mielőbb pótolni kell. A hódok ellen épített kerítés javasolt magassága legalább 1 m, a földre még 25 cm hosszan kell fektetni a dróthálót, hogy az állatok ne tudjanak alatta átbújni (Valachovic, 2000). A ragadozók, mint a róka (Vulpes vulpes), vidra (Lutra lutra), farkas (Canis lupus), vagy a medve (Ursus arctos) szaganyagaival kezelt fákat a hódok kevésbé rágják (Rosell & Czech, 2000), főleg ha van más, a hód által felhasználható fa a közelben. Richard (1986) szerint hatékony az oltott és oltatlan mész, valamint a lenolaj használata is. De ezek is csak rövidtávon hatékonyak, a kihelyezést gyakran kell ismételni, és egy erdőben ez szinte kivitelezhetetlen. Az elektromos kerítés is jól használható, de csak ott, ahol időszakosan kell valamit védeni. Fotó: Czabán Dávid Fotó: Czabán Dávid 30 31

17 5. 6. Zavaró egyedek/családok kivétele Ha egy adott helyen a hódok jelenléte társadalmi szempontok miatt nem, vagy nehezen elfogadható (pl. ahol töltésekbe fúrnak, vagy városok belterületén jelennek meg), az adott családot/egyedet el lehet távolítani. Ennek a módszernek a gyengéje, hogy ha az élőhely alkalmas a faj számára, akkor előbb-utóbb várhatóan új állatok jelennek ott meg. Áthidaló megoldás lehet kijelölni olyan területeket, ahonnan mindenképpen el kell őket vinni, és ezeket minden csapdázási időszakban (szeptembertől márciusig) rutinszerűen kell ellenőrizni, illetve a befogást megismételni. Meglévő állomány méretének szabályozása fenntartható módon A populációméretet több helyen indokolt lehet szabályozni amiatt, hogy a vízparti vegetációt ne rágják le teljesen a hódok. A befogás és elszállítás viszont csak addig működhet, amíg van olyan hely, ahová át lehet telepíteni őket. Ezen kívül pontosan ismerni kell a terület hód-eltartó képességét, és az egyedsűrűség függvényében kell meghatározni egy olyan szintet, ami felett kivehetők az állományból egyedek. Más védett fajoknál is működik a gyérítés, például a nyuszt, a vidra, a hörcsög, vagy a kárókatona esetében is. Ehhez a természetvédelmi hatóságok külön engedélye szükséges. JAVASLATOK HAZAI SZABÁLYOZÁSRA Észak-Európában és Észak-Amerikában, ahol a hódok ismét nagy számban élnek, hódkezelési stratégiákat dolgoztak ki. Immár Magyarországon is egyre növekszik az egyedszámuk, főként a nyugati országrészben. Egyre több helyen okoznak olyan gondokat a lakosság, leginkább a vízparti területeket használó gazdálkodók, vagy közfeladatokat ellátók (például vízügyi igazgatóságok) számára, amiket sürgősen meg kellene oldani (pl. üregásás a töltésekben). A lehetséges megoldások széles tárháza rendelkezésre áll, de ezek nem mindegyike felel meg a természetvédelmi elvárásoknak, ezért érdemes kidolgozni egy tervet, amit vízügyi szakemberek, természetvédelmi hatóságok, és nemzeti park igazgatóságok egyaránt tudnak használni. A hazai hódállomány változásának követésére és a felmerülő problémák kezelésére megfelelő ismeretekkel rendelkező koordinátort, vagy szervezetet érdemes kijelölni. A Németországban kidolgozott módszerek nálunk is használhatóak lehetnének, illetve azokból sokat lehetne tanulni. Ott profeszszionális hód-kezelésben jártas szakértők dolgoznak a természetvédelmi hivatalokban, ezen kívül helyi tanácsadók vannak, akik segítenek a problémát az adott helyzetre szabottan megoldani. A német állam támogatja a megelőzési módszereket, mint például a kerítés-építés, vagy a gátak becsatornázása. Az állatok sorsát a kezelési szakértők döntik el, egyeztetve a helyi tanácsadókkal. Amellett, hogy a faj védett, rendszeresen fognak be egyedeket/családokat, ezzel szabályozva az állománynagyságot és az egyedsűrűséget. Ebben szerződött hódcsapdázók segítenek, akik megfelelő csapdákkal és szállítóeszközökkel rendelkeznek. (A németországi hód-kezelés részletes leírása a mellékletben található.) A másik jól működő gyakorlati példa az Alsó-Ausztriában alkalmazott hódkezelés. Alsó-Ausztriában ahol egész Ausztriát tekintve jelenleg a legtöbb hód él, és a leggyakrabban fordulnak elő konfliktusok a tartományi kormány megállapodást kötött a Bécsi Természettudományi Egyetem Vadgazdálkodási Intézetével (Universität für Bodenkultur, BOKU University, Bécs), a hódok által okozott problémák hivatalos kezelési feladatairól. Az Intézet munkatársai bármikor elérhetőek telefonon és probléma esetén mindig egyedi megoldásokat keresnek a helyszínek adottságainak megfelelően. A megoldási lehetőségek között szerepel többek között: 1) a fák törzsének beborítása, 2) vízelvezető cső építése a hódgátban, 3) partfalba épített védőháló lefektetése. Mindhárom költséges megoldás, de egyedül ezek hatékonyak a vízparti növényzet megvédésére, a felduzzasztott víz levezetésére és a vízpartok menti töltések megóvására. Az Intézetnek már sok tapasztalata van a problémák kezelésében és a megoldási lehetőségek széles tárházát tudják javasolni a hódok által okozott károk megelőzésére és kezelésére. A hódok élvefogó csapdával való befogását csak abban az esetben alkalmazzák, ha más megoldásra egyáltalán nincs lehetőség. Az élvefogó csapda azért szükséges, nehogy más állatfaj kerüljön bele és pusztuljon el a csapdában. A befogáshoz egyedi kormányzati engedély szükséges. A hódok csapdázásának hátránya, hogy a befogást követően az állatokat el kell pusztítani. A hódok áttelepítésére nincs lehetőség, mert nincs további olyan élőhely Ausztriában, ahol a befogott hódokat gond nélkül szabadon lehetne bocsátani. Befogott állat elengedése esetén a hódok által okozott esetleges károkért a szabadon bocsátó szerv, jelen esetben a Vadgazdálkodási Intézet lenne felelős. Mivel a hód védett állat, ezért a tartományi kormányzat a hódok kilövését kerülendőnek tartja, és mindig alternatív megoldások alkalmazását várja el a Vadgazdálkodási Intézettől és a területtulajdonosoktól. A terepen érintettek számára mindig a hódok befogása és áttelepítése az első javasolt megoldás. A Vadgazdálkodási Intézet munkatársainak általában sok kapacitást kell fordítaniuk a tájékoztatásra, hogy meggyőzzék az érintetteket arról, hogy az áttelepítés nem hatékony, és valójában nem jelent megoldást, csak a probléma áthelyezését. A hódkezelők ugyanakkor ezt a munkát elhivatottan és nagyon sikeresen végzik. Ezzel a konstrukcióval a természetvédelemmel foglalkozó civil szervezetek is elégedettek, hiszen belátják, hogy az állomány szabályozására szükség van, és a lehetséges kezelési módok között ez hatékonynak bizonyul. Sokkal jobb eredményre vezet szabályozott keretek között megoldásokat keresni, mint szabályozás nélkül a földtulajdonosok hajlandóságára és lelkiismeretére bízni a hódok által okozott károk kezelését. A szakemberek rendszerint rajta tartják a szemüket az alkalmazott módszereken, mintegy ellenőrizve azt, nehogy túl sok befogásra és kilövésre kerüljön sor. Ettől azonban jelenleg nem kell tartani, mert a hódkezelés Alsó-Ausztriában hatékonyan működik, az országos civil szervezetek pedig azt javasolják, hogy Ausztria más tartományaiban is ezt a gyakorlatot alkalmazzák. Ez egyelőre várat magára, mert ez a hódkezelési gyakorlat költséges és emiatt más tartományban nem vezették még be. Az ausztriai és a németországi példa egyaránt jól szemlélteti, hogy az állomány szabályozása mellett a közvélemény tájékoztatása (konzultáció, honlap, szórólap) is kiemelt feladat. Fontos, hogy a társadalom minél szélesebb rétege legyen tisztában a hódok jelenlétének hatásaival, és a faj körüli tévhiteket eloszlassuk. Ennek különös jelentősége van a vízparti földtulajdonosok, gazdálkodók és közfeladatokat ellátók körében. A vízparti erdőtulajdonosok jelenleg nincsenek tisztában a hódokkal szembeni védekezési feladatokról és lehetőségekről. Ez különösen ÉNy-Magyarországon aggasztó, mert ott rohamosan nő az egyedszám, és érkeztek már hírek illegális hódcsapdázási kísérletekről. Mivel ebben az országrészben él a legtöbb hód, először itt lehetne bevezetni/kipróbálni azokat a módszereket, amelyekkel megelőzhetőek a konfliktusok. Az Ikva partján ültetett fiatal nyárast nem kerítették körbe. A kép elkészültekor (2013. március) még csak pár kidöntött fa volt látható, de pár éven belül az ültetvény nagy részét elhordhatják a hódok, ha a tulajdonos nem épít kerítést. A part közelében nincs természetes fás vegetáció. Fotó: Czabán Dávid 32 33

18 A vízhez közeli faültetvények esetében van a legtöbb vita a hódokról, hiszen az állatok pár év alatt jelentős mennyiségű fát kidönthetnek. Fontos lenne a gazdák figyelmét felhívni arra, hogy a part közelében a hódok várhatóan sok fát elhordanak, ami ellen a védekezés mellett a megelőzés segít. A megelőzés legjobb módja, ha a gazdálkodó a vízparti sávban nem tervez olyan hozamot, mint a többi földterületen, és tesz valamit az állatok kártétele ellen. A legolcsóbb és leghatékonyabb módszer az lenne, ha a víztől számított legalább 20 méteres sávban a természetes fás szárú vegetációt meghagyják, amit jelenleg az árvizek elkerülése érdekében, vagy a partok karbantartása miatt sokszor teljesen kivágnak. séges elengedési helyszínek kijelölése. Az országos állomány folyamatosan monitorozása szükséges, az adatokat rendszeresen értékelni kell, és az eredmények függvényében lehet dönteni a további gyérítés szükségességéről. Nálunk a partvédelem, a kikövezés, vagy a fémháló használata a tetemes költségek és a nem kívánatos ökológiai hatások miatt nagyon nehezen, vagy nem valósítható meg. Érdemes a lehetséges módszereket végiggondolni és dönteni, hogy a konfliktusokat minél előbb elkerüljük. Ez biztosíthatja, hogy békében élhessünk együtt a hódokkal. Az idejében kidolgozott hód-kezelés teheti lehetővé, hogy szétválasszuk, és más megoldást javasoljunk a mondvacsinált hódkárokra és a valós problémákra. Másképp kell kezelni azokat az eseteket, amikor a megelőzés könnyedén megoldható, és azokat, amikor a ténylegesen konfliktus-forrást jelentő egyedek eltávolítására is szükség lehet. Köszönetnyilvánítás Fotó: Czabán Dávid Köszönöm a segítségét Bajomi Bálintnak, hogy átnézte, és hasznos megjegyzésekkel látta el a tanulmányt, valamint Gerhard Schwab-nak és Bernhard Kohler-nek, akik önzetlenül segítettek az osztrák és a német tapasztalatok átadása során. Ahol a mezőgazdasági földek egészen a vízpartig nyúlnak, a hódok kijárnak, és megdézsmálják a terményt. Ilyen esetben az elektromos kerítés megfelelő védelmet nyújthat, de a legjobb megoldás itt is a vízparti természetes fás szárú övezet meghagyása lenne. A hódállomány szabályozása, a zavaró családok kivétele könnyen lehet, hogy előbb-utóbb Magyarországon is elkerülhetetlen lesz. A vadászatuk Magyarországon igen nehezen valósítható meg, mert sötétben mozognak és a vízpart közelében maradnak. Ezért egy esetleges sebzés esetén az állat a vízbe ugorva sokáig szenvedhet, mire elpusztul. Ezen kívül a vadászati szabályozás betarthatósága kritikusan fontos. Ahogy a Populáció kontroll 5-ös fejezetében is szerepel, kulcskérdés, hogy védett állat vadászata miképpen lehetséges, és hogyan lehet meghatározni és lehatárolni azokat a területeket, ahol indokolt lehet az állomány csökkentése. Másik megoldás az élvefogó csapdázás, de ekkor az egyedek sorsa a befogás után fontos kérdés. Áthelyezésük, vagy állatkerti elhelyezésük csak addig lehetséges, amíg vannak szabad élőhelyek, illetve míg az állatkertek részéről van fogadókészség. Ezek hiányában a befogott állatokat el kell altatni. A tetemet lehet valamilyen módon hasznosítani: például tudományos, vagy oktatási célokra. Szóba jöhet még a hús, illetve a prém hasznosítása is, természetesen kizárólag hatóságilag ellenőrzött úton, megakadályozandó az illegális vadászatot és kereskedelmet. Ki lehet jelölni olyan területeket (például folyószakaszokat, patakokat, vagy tavakat), ahol a hódok jelenléte nem kívánatos, például ha egy ritka, megőrzendő életközösségnek ad otthont (mint a Kerka-patak egy szakasza). Ilyen helyeken rendszeres felügyelet szükséges, és ha megjelennek újabb példányok, azokat minden esetben lehető leghamarabb el kell távolítani. A túlzott szaporulat megelőzése érdekében érdemes meghatározni egy olyan állománysűrűséget, ami felett szóba jöhet a családok ritkítása. Befogás esetén a koordinátornak a feladata lenne a lehet- Melléklet HÓDKÁR KEZELÉSI PROGRAM (Németország, Bajorország) Forrás: Schwab, 2009; Wölfl et al., 2009 Kik vesznek részt benne: Természetvédelmi hivatal hozza meg a döntést a jogi lehetőségek és a hód-kezelés során felállított elvek alapján Külső szakértők segítik munkáját, úgy mint: vízügyi hatóság, erdő-, mező-, tógazdálkodási kárbecslők és a hódtanácsadó-szolgálat munkatársai Hódtanácsadó-szolgálat: 2 állandó hódkezelő Bajor Természetvédelmi Szövetség, EU fedi az anyagi költségeket 200 helyi hódtanácsadó, akiknek a Természetvédelmi Hatósággal van szerződésük (fizetett szerződéses vagy önkéntes munka) 34 35