LEPKEHATÁROZÓ SZALKAY JÓZSEF MAGYAR LEPKÉSZETI EGYESÜLET LEPKÉSZETI-TERMÉSZETVÉDELMI. I. évfolyam, 1. szám

Átírás

1 SZALKAY JÓZSEF MAGYAR LEPKÉSZETI EGYESÜLET LEPKEHATÁROZÓ PROBLÉMÁS LEPKECSOPORTOK HATÁROZÁSI SEGÉDANYAGA LEPKÉSZETI-TERMÉSZETVÉDELMI ELEKTRONIKUS FOLYÓIRAT SZERKESZTÕ: PÁL ATTILA I. évfolyam, 1. szám BUDAPEST, MÁJUS

2 I. PIERIDAE - COLIADINAE (Szöveg és fotó: Dietzel Gyula) I/1. Colias hyale és Colias australis (alfacariensis), valamint ezek eltérõ megjelenési formái. Alcím: A Colias erate hibridizációs hatásai A '30-as évekre vezethetõ vissza a hyale név alatti másik faj lappangási kérdése, - Belgium és Hollandia, - amikor nemzedéki, areaszelekciós jelenségek, hernyómorfológiákban jelentkezõ nem jelentéktelen differenciák és tápnövény preferációk megállapítása után, a fokozott figyelem eredménye az australis létét megalapozottá tette. Az alfacariensis név Ribbe-tõl származik, aki 1905-ben a spanyolországi Sierra Alfacarból írta le aberrációként! az ott élõ, és valamelyest elkülöníthetõ formát. Infrasubspecifikus taxonnév azonban a Kódex szabályai szerint sohasem léphet elõ fajnévvé. Ezt követte Verity australis-a ben, - de kifogások miatt a név elesett az Olaszországból leírt (1916) calida javára. A '60-as években ezt felülbírálták és hosszú idõn át újra az australis név vált használatossá. A közelmúltban egy bizottság, az alfacariensis nevet érvényesítette, megítélésem szerint helytelenül, amelyet még ma sem követnek mindenütt. A mostani, vagy a korábbi névhasználatot hagyjuk meg személyes ügynek, még publikációkban is, legfeljebb párhuzamosan zárójeles utalást illik tenni az alkalmazott név után. Ezzel a szakirodalmi megoldással több munkában találkozhatunk. Két, - bizonyos esetekben - rendkívül nehezen megkülönböztethetõ fajról van szó, amiknél az elsõ, amit mindenkinek meg kell jegyezni, hogy abszolút biztos, csupán morfológiai alapokra épült determináció nem létezik! Számos szakirodalomban találkozhatunk kulcsokkal, kiemelt faji bélyegekkel, összehasonlító képanyagokkal, de ezeknek legfeljebb összesített alkalmazása viszi a lepkészt közelebb ahhoz, hogy gyûjteményében közelítõleg jó arányban különíthesse el példányait. Könnyebb helyzetben vannak azok a gyûjtõk/kutatók, akiknek tevékenységi areájában valamelyik faj már nem tenyészik, de a magyarországi kollégák nem ebbe a körbe tartoznak. A nehézségeket tovább fokozta egy keleti faj térhódítása a '80-as évek végén, - ez a Colias erate, -amely mindmáig nem teljesen tisztázott okok miatt délkeleti irányból egy viszonylag gyors térhódításba kezdett, melynek során a cseh-morva hegy és dombvidékig, nyugaton pedig Ausztria és Szlovénia keleti részén, a magashegységek keleti lábáig terjedt el. Északon a Kárpátok lengyel oldalán egy viszonylag keskeny sávban megtelepedett, de ebben az irányban továbbterjedését már a számára kedvezõtlen klíma-viszonyok meggátolták. Az ebben az idõszakban gyûjtött hyale és australis anyagok meghatározásával sokasodtak a nehézségek, mégpedig azért, mert a nagyszámú erate hímmel együtt, viszonylag elenyészõ számban jöttek be a nõstények, ezek közül is a típushabitusúak kifejezetten ritkák, míg a var. (f.) pallida, - a Colias fajok jelentékeny számában ismert, genetikailag rögzült varietas az erate-nél is létezik, - valamivel nagyobb számban repült. Mindez azonban nagyon kevés volt, így törvényszerûen bekövetkezett a hibridizáció, melynek eredményeképp a morfológiailag rendkívül széles skálájú eltérések jelentek meg nagy számban, és a beözönlés idõszakának végén még varietások/formák is létrejöttek, amik az enélkül is problémás fajok elkülönítésének nehézségeit tovább fokozták. A folyamat a '90-es évek közepe táján lelassult, az erate egyes években kifejezetten ritka lett, az ivari egyensúly helyreállt, s mára az említett három faj közötti hibridizáció semmivel sem sûrûbben elõforduló jelenség, mint bármely olyan faj esetén, amiknél ez bármikor fennállhat. Fentiek indokolják azt, hogy a hibridizáció következményei miatt az erate nem kerül külön tárgyalásra, (típusegyedeinek képeit lásd a következõ fajcsoportnál), hanem kapcsolva ismertetem a hatásait a most szereplõ két faj mellett, valamint a croceus, a myrmidone és a chrysotheme elkülönítését segítõ anyagnál is. Mielõtt tételesen végigmennénk a két faj közelítõ pontosságú elkülönítését szolgáló faji bélyegeken, meg kell említenem azt a lényeges különbséget, amit a tenyésztéssel foglalkozóknak ajánlok figyelmébe. Ez nem más, mint a hernyók habitusdifferenciája, s ez, miután tökéletesen biztos pont, a tenyésztés eredményei, a kikelt imágók, a sikeres szelekciót és a kikezdhetetlenül jól determinált egyedek törzsanyagát teremti meg. Az egyértelmû morfológiai különbségek az L2 állapot után jelennek meg! A hernyók leírása, az egymással szembeállított különbségek tükrében a következõ: a hyale hernyója a fejlõdése során keveset változik. Színe szürkés almazöld, mindkét oldalán egy világossárga, vékony csík húzódik a nyaktól a -2-

3 farlábig, ami elõtt kissé megtörik. Az australis hernyója szintén az almazöld tónust mutatja, de a kékes árnyalatszín erõsebben uralja, mint a másik fajnál a szürkés. Rajzolata, amely a fejlõdés során egyre inkább eluralkodik morfológiáján, 4, egymástól azonos távolságban húzódó világos, élénksárga hosszanti sáv, - jóval szélesebb, mint a hyale sávja, - és minden szegmensnél fekete, négyzetalakú foltok határolják, amelyek a két középsõ mellett a sáv mindkét oldalán kialakultak. Colias australis (alfacariensis) 42 mm 1. sz. kép: C. australis hím 1./ Az australis szárnyai, - többnyire kerekded formát mutatnak, és arányaiban rövidebbek. Ezt az összehasonlítást a hátsó szárny hosszához mérten vizsgáljuk. Az elsõ szárnyak elülsõ szegélye a bázisnál hirtelen ível meredeken, de csak rövid távon. A külsõ íve is domború és a hátsó szegély sem egyenes. A hyale szárnyai nyújtottabbak, az apex hegyesebb, a külsõ ív a legtöbb példányon egyenes, vagy csak mérsékelten domború. Az elsõ szegély íve fokozatosan emelkedik, domborúsága szolidabb, de hoszszabban tart. Már a hazai típus kiválasztása sem könnyû feladat. A sz. képek viszont tenyésztésbõl származnak, ám ott is válogatnom kellett, mert, - és ez a problémák magva, - akadtak australis-ok hyale-típusú szárnycsúccsal, és akadtak hyale példányok australis-típusú szárnycsúccsal. Ez, mind a szárnyalakra, mind az apex rajzolatára nézve, nem ritka jelenség. Azok a faji jellegzetességek, amik az elkülönítés szempontjából, -abban az esetben, ha a vizsgálat tárgya nem egy legalább mérsékelten anomáliás példány, - a következõk: 40 mm 2. sz. kép: C. australis nõstény 2./ Az australis szárnyainak alapszíne a sárga szín tónusaival jelentkezik, legtöbbször a világos citromsárga mutatkozik. A nõstények alapszínében a fehér dominál, a szürke pikkelyszóródás visszafogott. A hyalen látható alapszínben a sárga szín ritkán és csak kisebb szárnyfelületeken jelenik meg, legjellemzõbb a fehéressárga, esetenként gyenge kénessárga beütéssel. A nõstényeken, - fõleg a hátsó szárnyon - már zöldes, ritkán türkizzöldes pikkelyszóródás változó mértékével találkozhatunk, amely esetenként a szárny külsõ kétharmadát is befedheti. (ld sz. kép) 3./ Az apex és a hátsó szegély irányába húzódó fekete, feketésbarna, sötét földbarna rajzolat az australison általában nem éri el a befelé forduló ívet, vagy csak minimálisra keskenyedve. Nõstényeknél ez a rajzolati elem, valamivel fejlettebb, de nem éri el a hyale-kon kialakult mértéket. A hyale-n, ez a rajzolatkomplexum jelentékeny mértékben fejlettebb, a külsõ szegély mentén lefutó rajzolat nem csak a csúcs alatt teljes, hanem az ív közel teljes hosszában egységes szélességû, csupán a beforduló ív elõtt homályosodik, illetve vékonyodik el. Colias hyale A szegélyben sárgás/fehéres, szürkésfehér foltrendszer alakult ki, ennek mértéke azonban oly mértékben differenciált, hogy elkülönítés szempontjából mellõzhetõ. Természetesen, a sötét mezõk kiterjedésének arányában ezek a foltok is példányonként szaporodhatnak, vagy csökkenhetnek. -3-

4 4./ A hátsó szárny szegélye az australis esetében szinte sohasem dupla, vagy ha igen, akkor az legfeljebb 3 érközön át látható, a standard rajzolat pedig mindig egysoros és vékony, az erek között kifutó elemek pedig össze sem érnek. Ugyanez a hyale-n, - igaz viszonylag ritkán, - de duplán indul, számos példányon nyomokban végig kettõs, legfeljebb a szárnyzug felé már elenyészõ mértékû. Az ilyen példányokon a többi sötét rajzolat is a melanin részleges feldúsulását szenvedi el mm 5./ Eltérés az elsõ szárny tövének sötét pikkelybeszóródása. Az australis-nál ez a sötét folt képében jelentkezõ pikkelyszóródás általában nem, vagy csak éppen eléri a középsejtet. A hyale-n ezzel szemben a beporzás mértéke jóval nagyobb, benyúlik a középsejt 1/5-d felületére és az utolsó érközt is megszórja. Az itt említett jellegzetességek a nõstények esetében hasonló szinten figyelhetõk meg. 6./ Az elsõ szárny középsejtjének sejtzáró foltja, az australis-on kerekded, némely esetben szabályos, vízcsepp 3. sz. kép: C. hyale hím alakú. A hyale példányok döntõ többségén függõlegesen ovális, néha kifejezetten szabálytalan, elkeskenyedik, mérete is kisebb és nem mindig zárja le a sejtvéget, bár olykor ez australis példányokon is elõfordul mm 7./ Ugyanez a középsejtet záró folt, mindkét faj hátsó szárnyán narancsszínû, világosvörös, vagy sötét sárga. Az australis példányain ez a folt a legtöbb esetben összeolvadt, színe sokkal élénkebb, mint a hyale esetében, amelynél egyértelmûen kifelé dõlt "8"-as formát vesz fel. Az ötös és hatos pontban leírtak a széles skálán mozgó modifikáció miatt csak másodlagos faji bélyegek, de mint kiegészítõ, esetleges bizonytalanságot csökkentõ tényezõt, figyelembe kell venni. 4. sz. kép: C. hyale nõstény 8./ A fonák rajzolatrendszere közelítõleg a szárnyfelszín rajzolatában fennálló különbségeket tükrözi, miszerint az australis rajzolatelemei a fonákon is szegényesebbek, halványabbak, míg a hyale esetén mindezek markánsabb megjelenési formát mutatnak. Mint fentebb említettem, ezeket is vizsgálni kell, minden olyan esetben kifejezetten szükségszerû, ahol a korábban felsoroltak még mindig kétségeket hagytak. MEGJEGYZÉS: Dr. Kovács Lajossal még 1963-ban sikerült rövid konzultációt folytatnom a két problémaállat kérdéseiben, - anyagát kiegészítve a személyes tapasztalataimmal, felhasználtam, csekély változtatást a fontossági sorrenden is eszközöltem (ld sz. pontok) - és szelekciós munkájában Õ is a végére hagyta azokat, amelyeknek önmagukban nincs döntõ szerepe a megkülönböztetésben. 9./ Az ajaktapogatókkal kapcsolatban szó szerint idézem Dr. Kovács idevonatkozó szövegét, amelyet csak ritkán használtam fel determinációs munkám során. Az idézetet azért tartom szükségesnek, mert Dr. Kovács anyaga ma már szinte hozzáférhetetlen a kezdõ lepkészek számára, ugyanakkor használhatósága maradjon egyéni megítélés alatt. "A calida-é (australis akkor használatos neve!) kevéssé hajlított S betûre emlékeztet, és hosszabb szõrõzete miatt a töve vastagabbnak látszik. A hyale-é keskeny, egyenes. A tapogatók eltérõ voltát azonban csak olyan példányokon ítélhetjük meg, amelyekét gyûjtés, vagy preparálás alkalmával nem alaktalanították el. A gyûjteményekben ismételten találtam calida-t, amelyre csáptörés miatt hibás, de teljescsápú hyale fejét ragasztották, de ellentétes tévedéssel is találkoztam". Tápnövény dolgában az australis elõnyben részesíti a Hippocrepis comosa-t, és a Coronilla varia-t, de fogságban könnyedén felneveltem az elvadult, - korábban veteményezett, - lucernán és a hereféléken is (Medicago és Trifolium spec.). A hyale hernyója ugyanezeket a gazdanövényeket fogyasztja, azzal a különbséggel, hogy a Trifolium (herefélék) fajok az elsõdleges tápnövényei. -4-

5 Ezenkívül még Vicia-, és Melilotus-fajokon is megél. Élõhelyek: Az australis elõnyben részesíti az inszolációnak fokozottabban kitett déli lejtõket, míg a hyale ilyen szempontból nem válogat, a laposabb szögû, beesõ napsugár gyengébb melegében is jól érzi magát. Az australis Észak-Európában már nagy ritkaság, Svédországban már csak a déli területeken, - Skane, Gotland, - fordul elõ. Ivarszervi vizsgálatokat magam sohasem végeztem, de svéd és angol kutatóktól kapott korábbi információim szerint a genitáliákban mutatkozó eltérések nem teszik egyértelmûvé a két faj szelekcióját. Australis és hyale eltérések, amelyeknek meghatározása nehézségekbe ütközhet. (e = eltérések) e01. sz. kép: C. australis hím Éles, határozott kontúrokkal jelentkezik az elsõ szárny fejlett rajzolata. A két részbõl álló csúcsrajzolatot egy krémfehér foltsor választja el, amely jelen esetben 5 érközön át folyamatos. A meghatározást nehezíti a tõtéri behintés kiterjedése az elsõ szárnyon, és a hátsó szárny ritkán szórt, de kiterjedt pikkelyzete is zavaró. A tapasztalatok szerint az australis-nak azok a példányai, amelyeknél a sötét apex- és szegély-rajzolat fejlett, melaninfeldúsulásra utalnak, s ez a jelenség a tõtéri beporzásban és másutt is jelentkezik. Australis jellegzetességeket mutatnak ugyanakkor az összes többi megkülönböztetõ bélyegek. Hím példány. (e01 kép) Fejlett rajzolatelemek, nem körformátumú, bár szabályos sejtzáró folt az elsõ szárnyon. Az alapszín valamivel világosabb kénsárgát mutat, mint a hímeken. Ez ugyanis egy nõstény egyed, amin viszont minden egyéb faji bélyeg az australis-ra utal. (e02 kép) e02. sz. kép: C. australis nõstény Ez egy hím egyed, amelyen a szárnytõ beporzása határeset, a sejtzáró folt nyújtott, a szegély-, és foltsávrendszer erõteljes, de rövid. A hátsó szárnyon a szegélyrajzolat eltûnt, mindössze néhány sötét pikkely utal a helyére. A fennmaradt faji bélyegek az australis-t formázzák. (ab. austroplex) (e03 kép) e03. sz. kép: C. australis hím ab. austroplex -5-

6 Az elsõ szárny tövétõl, viszonylag meredek ívemelkedés látható és a hátsó szárny szegélyrazolata is rendkívül szegényes. Ezeken kívül az egyéb faji karakterek a hyale determinációját erõsítik. (e04 kép) e04. sz. kép: C. hyale hím Nõstény eltérés. Mindegyik rajzolateleme túlfejlett. Az elsõ szárny vonalvezetése határesetet mutat az australis felé, de a döntõ szerepet játszó faji jellegzetességek egyértelmûen a hyale mellett szólnak. (ab. pseudohelice) (e05 kép) e05. sz. kép: C. hyale nõstény ab. pseudohelice e06. sz. kép: C. australis hím Egyike a kifejezetten nehéz eseteknek. Az elsõ szárny hyale típusú elülsõ szegélyívvel. Australis típusú külsõ ívvel, és hyale típusú szárnycsúccsal. Szabályos a sejtzáró folt, de erõs az ovalitása. Az alapszín, a tõterek beporzása, a hátsó szárny narancssárga "8"-asa döntött. A tapogatók, - nem túl meggyõzõen, - szintúgy az australis mellett szóltak, de a már nem frissen fogott egyedeknél a beszáradás gyakran használhatatlan deformációkat okoz. Hím példány. (e06 kép) Ezzel a hím mintapéldánnyal nincsenek gondok, de szükségesnek tartottam egy tipikus hyale hím fonákképet is bemutatni. A szárnyak felszíne, alakja is tipikus, a sejtzáró folt kissé deformált. (e07 kép) e07. sz. kép: C. hyale hím -6-

7 Tipikus nõstény australis, amelynek a kissé szabálytalanra sikerült sejtközépi foltját leszámítva, minden rajzolati eleme megfelel a faj alapvetõ jellegzetességeinek. (e08 kép) e08. sz. kép: C. australis nõstény I/2. Colias croceus, myrmidone, chrysotheme, valamint ezek eltérõ megjelenési formái. Amíg a Colias erate közép-európai térhódítása során jelentkezõ hibridizáció során létrejött egyedek nem árasztották el a gyûjteményeket, addig a croceus és a chrysotheme elkülönítése különösebb gondot nem okozott. Nem volt viszont, - és ma sem egyszerû, - a croceus és a myrmidone szétválasztása, bár sokkal kevesebb nehézséggel kell szembesülni, amint a I/1. részben tárgyalt fajoknál. A gondok azonban, - és ezt sajnálattal kell megállapítani, - ott kezdõdnek, hogy a myrmidone vészes megritkulása miatt a hazánkban gyûjtött és problémásnak minõsített példányok, ma már csak kivételes szerencsével lehetnének myrmidone-k. Tudatosan begyûjteni pedig a myrmidone-t, keményen törvénysértõ, és súlyosan etikátlan. Annyit azonban meg kell jegyezni, hogy a két faj közötti különbségeket a lepke röptében megállapítani rendkívül nehéz és csak nagy gyakorlattal lehetséges, - nem csekély bizonytalanságot meghagyva. Szemben a már letárgyalt hyale és australis fajokkal, - kivéve talán a lassan kipusztulóban levõ myrmidone-t, - az erate területfoglalása, a korábban már említett okok miatt, a chrysotheme és a croceus populációit, a közelebbi rokonság miatt fokozottabban érték az erate hímekkel történt kopulációk. A hibridizációnak természetesen a croceus volt leginkább kitéve, s itt már nem a rokonságközelség szelekciója motivált, hanem az a nem túl gyakori helyzet, amikor a croceus a tavaszvégi-koranyári idõszakban olyan gyakorivá vált, ami elõrevetítette a beözönlés következményét, az augusztus elejétõl, egészen október második feléig tartó populációrobbanást. Ebben az idõszakban a komplex ökológiai viszonyok annyira szerencsésen alakultak, hogy a myrmidone-t leszámítva, mindegyik faj szinte közönséges volt. A hibridizáció ezt követõen egészen a '90-es évek elsõ harmadának végéig tartott, amikor már hibridizálódott példányok is továbbvitték genetikai elváltozásaik hordozóit, így, ha ritkán is, de egészen különleges bélyegeket is lehetett találni a létrejött egyedek morfológiájában. Az alábbiakban azokon a faji bélyegeken keresztül próbálok segítséget nyújtani a 3 (4) Colias faj legalább közelítõleg biztos szétválasztásához, amelyek az egyes fajokra jellemzõek, vagy éppen hiányuknak van döntõ szerepe. 5. sz. kép: C. myrmidone hím 1./ Csak általánosságban van szerepe a méreteknek, mert nemzedékenként változik mindegyik fajnál. A 2 nemzedéknél többet létrehozó fajoknál, - croceus, chrysotheme és erate, - a tavaszi generáció általában kisebb, a június végi a legnagyobb, az augusztusi már kisebb és a szeptember végén repülõ példányok a legkisebbek. A myrmidone esetében a május közepétõl repülõ példányok a nagyobbak, július második felétõl kisebb méretû egyedekkel találkozhattunk. -7-

8 2./ A szárnyak alakja sem minõsül a szétválasztás szempontjából meghatározó jellegzetességnek, mégis említeni kell, mert kiegészítõ szerepe lehet a determinációban. A "leggömbölydedebb" szárnyalakformákat a croceus hordozza, s ezt fõként a nõstényeknél tapasztalhatjuk. A hegyesebb és az elsõ szárny külsõ szegélyén egyenesebb vonalvezetéssel a chrysotheme rendelkezik, a kivételes eltérések ennél a fajnál a legritkábbak. Ezután az erate következik, amelynél a szárnyalak formája nagy szóródással jelentkezik, de a többség a hegyesebb szárnycsúcsot mutatja és a külsõ ív is inkább egyenes, mint domború. A myrmidone-bõl kevés példánnyal találkoztam, saját anyagom is alig néhány példányból áll, így esetében nehéz az átlagkép kialakítása. 6. sz. kép: C. myrmidone nõstény 3./ Az alapszínnek a 4 fajnál négyféle sárga tónusa az egyik legfontosabb megkülönböztetõ jegy. Legvilágosabb az erate alapszíne, erre a legtalálóbb a krómsárga, - hímek, - s ez a minõsítése a tipikus nõstényeknek is, alig valamivel sötétebb árnyalatával. ( kép) A chrysotheme ( sz. kép) alapszíne fakó vörösessárga egyes példányokon felfedezhetõ egy gyenge ibolyás tünemlés is az elsõ szárnyon. A nõstényen már mutatkoznak világosabb szárnymezõk, nevezetesen az apex és a középsejt között, s az egész szárnyfelületre jellemzõ, hogy sárgásbarna pikkelyszóródás mutatkozik. 4./ A szegély- 7. sz. kép: C. chrysotheme hím rajzolatok- nak szintén döntõ szerepe van a megkülönböztetésben. Az erate hordozza a legsötétebbet, sötét, barnásfekete, az apex kiszélesedett eleme a középsejt felé már szinte fekete és mindig látható egy bemosódás. Létének kimagaslóan nagy szerepe van a hibridek felismerésében és adott fajhoz sorolásában. A lefutó sávfolytatás élesen elhatárolt a sárga mezõtõl, néhány ér beviszi a sötétbarna színt a tõtér felé. A croceus ( sz. kép) alapszíne tüzes narancsszínû, és az elsõ szárnyon egységesen tiszta, a tõtértõl a szárnycsúcsig, idegen színnel nem látható beporzás, csak a szorosan vett tõtérben. A nõstényeké világosabb, melegebb sárga benyomását kelti. A myrmidone alapszínében szintén a narancsszín dominál, de a croceus-nál nagyságrenddel sötétebb és kevésbé tüzes árnyalata. A nõstény világosabb, de a croceus-nál még így is sötétebb. A sáv vége mindig véget ér a hátsó szegély kezdete elõtt, 8. sz. kép: C. chrysotheme elemei itt már szétmosódtak, -nagyon kevés a kivétel, - de a croceus-ra jellemzõ sarlószerû behúzódás legfeljebb akkor alakul ki, ha a szegélyrajzolat ritkán eléri a hátsó szegélyt. A behúzódás ilyenkor pengevékony, és elõtte a sárga szárnyfelület beöblösödik a szegélybe. A hátsó szárnyon a szegély színe egy árnyalattal többnyire világosabb, mint az elsõ szárnyé, de kontúrjai ennek is élesek. A nõstények szegélyrajzolata erõsen hasonlít a chrhysotheme-hez, de dúsabb, és a hátsó szárnyon a belsõ sor lényegesen fejlettebb, indulásnál pedig 2-3 érközön át még szélesebb, mint a külsõ. 9. sz. kép: C. erate -8-

9 A két sáv közötti mezõ az elsõ szárny alapszínével azonos, míg a chrysotheme-nél ez olyan világos, mint az elsõ szárny szegélyét megszakító foltsor alapszíne. A chrysotheme elsõ szárnyának szegélye elrendezõdésben a croceus-hoz hasonló, de mindig több benne a világos folt, és a színét világos pikkelyszóródás borítja, amitõl amannál világosabb benyomást kelt. Szélessége körülbelül a croceus-on látható szegélynek a fele. Hátsó szárnyszegélyének legjellemzõbb karakterét a fentebb említett, erõsen kivilágosodott és fejlett köztes sáv adja, ami egészen a 10. sz. kép: C. erate szárnyzugig terjed. A croceus szegélyrajzolata sötétbarna, éles kontúrokkal, az apexnél világos pikkelyzetû erekkel, - egyes példányoknál lejjebb is, - aminek a külsõ ív végén a tõtér felé sarlószerû behajlása a croceus egyik legfontosabb jellemzõje. Ez az erate-nél sosem jelentkezik, s ez a hibridleválasztás legfontosabb faktora. A hátsó szárnyon ugyanez a jellegzetesség, az elején belül hullámos, tovább már sima a vonalvezetése. Nõstényein a szegélysáv behatároltsága a hímével azonos, viszont váltakozó méretû és mértékû világos foltok szakítják meg, amelyeknek színe világosabb, mint a szárny alapszíne. A sarlószerû behúzódás itt is egyértelmû. A hátsó szárny sávja dupla rajzolattal indul, a foltsor az elsõ szárny alapszínével azonos, de mosódott, szemben a chrysotheme markánsan kontúrozott foltjaival. 11. sz. kép: C. croceus 12. sz. kép: C. croceus A szegélyrajzolatnak van még egy jellegzetessége, ami önmagában sem elhanyagolható jelentõségû. Ez a keresztben végighúzódó érrendszer, pontosabban annak pikkelybeszóródása. A chrysotheme esetében ez a legfejlettebb, a példányok zöménél végigkíséri a sávot. A croceus-nál már kevesebb világos érbeporzás látható, míg az erate-n ez legfeljebb az apexen jelentkezik és csak nyomokban. A myrmidone elsõ szárnyán a szegély szélessége alig több mint a fele a croceus-hoz képest. Színe sokkal világosabb és nagyon apró, kissé metálljeleggû, zöldessárga beporzás borítja, - a rendelkezésemre álló hímeken világos erek egyáltalán nem láthatók - egységesen elterjedve. A hátsó szárnyon színeiben ugyanezt látjuk, de a belsõ széle mérsékeltebben ugrik ki az érközökben, csaknem sima a vonalvezetése. 5./ A középsejtek foltjai. Legnagyobb a croceus-on, - ez mind az elsõ szárny sejtzárójára, mind a hátsó szárny narancsszínû foltjára nézve igaz. Egyes példányokon mértéktelenül megnagyobbodott, szabályossága is változó, színe egészen sötét, barnásfekete. A hátsó szárny foltja csak narancsszínének élénkebb mivoltával tér el az alapszíntõl, keskenyebb, világosabb gyûrû határolja. Az erate elsõ szárnyán a középsejt foltja kisebb, többnyire szabályosabb és feketébb, az összes rokon fajnál. A hátsó szárny narancsfoltja a világos alapszín miatt, jobban kiemelkedik a háttérbõl ( kép). -9-

10 A myrmidone foltja már jelentõsen kisebb, mint az elõzõ kettõé, és színe a szegélyrajzolatéval megegyezõ. Ez a sejtzáró folt a chrysotheme elsõ szárnyán a legkisebb, és általában nem is zárja le a sejt végét. Színe itt is egyezõ a szegélyrajzolatáéval, s a legtöbb esetben a közepét egy apró, de jól látható narancsszínû petty díszíti. Ez a petty, ha nagyobb, akkor a foltot vízszintesen kettéosztja. A chrysotheme egyik döntõ jelentõségû jellegzetessége, míg a többi Colias fajon, - hacsak nem szólt bele a hibridizáció, - soha sincs meg. A következõkben azokat az eltéréseket és hibridvarietásokat tárgyaljuk, amelyek a természetben is elõfordultak, illetve a hibridizációs jelenség éveiben gyakoriakká váltak. A létrejött egyedeknél, meglehetõsen ritkán, olyan példányok is elõfordultak, amelyeknél a korábban is hazánk faunájának tagjai úgy váltak a hibridizáció alanyaivá, hogy nem az erate genetikai hatása jelent meg a hibridek morfológiájában. Így léteztek chrysothemoid és croceoid jellegû hibridek is. A '90-es évek elsõ harmadában a croceus tömeges jelenléte érthetõen hozta magával a két varietas, a helice és a helicina viszonylagos gyakoriságát is. Néhány évvel késõbb pedig olyan egyedek is repültek, - igaz, csak szezonjai folyamán, - amelyek a croceus két, régóta ismert varietásával történt kopuláció következményeként fejlõdtek ki. Ezek az eltérések ma már kuriózumok, és nem valószínû, hogy a jelenleg beállt egyensúly mellett valaha is találkozhatunk velük. e10. sz. kép: C. croceus var./f. helicina Tökéletesen átlagos rajzolat, de vajsárga alapszínnel. A hátsó szárny középmezején erõs, szürkészöld behintés, amibõl a változatlan középfolt hatásosan emelkedik ki õszén gyakori volt (var./f. helicina). (e10 kép) Szokásos típusrajzolat, csontfehér alapszínnel, a hátsó szárnyon a beporzás színében már a középszürke dominál. A középfolt itt a legtöbb példányon világosabb narancsszínt vett fel (var./f. helice). (e11 kép) e11. sz. kép: C. croceus var./f. helicina Eratoid hibrid. Az erate genetikai hatásának következményeit elsõsorban a szárnycsúcs kiszélesedõ rajzolatának tõtér felé esõ részén, a bemosódás jelzi. A szegélysáv végén a sarló alakú behúzódó rajzolat már nem teljes, viszont az alapszín és a hátsó szárny teljes morfológiája a croceus-é. (e12 kép) e12. sz. kép: C. croceus eratoid hím -10-

11 C. chrysotheme eratoid hibridje. Több nemzedékkel korábbi erate-kopuláció hatásai fedezhetõk fel ezen az eltérésen. Az apex széles foltja bemosódott a középsejt felé, és a szegélysáv lefutása sem fordul be a tõtér irányába. Ugyancsak az apex rajzolatát töri meg egy világos folt, amely arra enged következtetni, hogy az erate ab. hyaloides volt a párzó hím, a chrysotheme nõstényével. (e13 kép) e13. sz. kép: C. chrysotheme eratoid hím Ab. hyaloides. Az erate leggyakrabban elõforduló aberrációja, s ennek megfelelõen több hibridizációs eredmény jött létre amelyeken az anomáliás eltérés rajzolati elemei felfedezhetõek lettek. Hím, és ennek ellenére a szegélysávot változó mértékben szakítják meg az alapszínnel egyezõ tónusú sárga foltok. Röptében könnyen összetéveszthetõ a C. hyale-vel. (e14 kép) e14. sz. kép: C. erate ab. hyaloides hím A '90-es években ez a varietas/forma(?) helyettesítette a törzsalakkal egyezõ morfológiájú nõstényt, de viszonylagos gyakoriságuk ellenére sem akadályozhatták meg a hibridizációt. Ez a genetikai eltérés a var. pallida. Mára kevesebbel találkozni, mint az attól kezdve némileg gyakoribbá vált típusnõsténnyel. A képen látható nõstény fehér foltjai jóval kisebbek a tipikus pallida-kon láthatóaknál, s ennek megfelelõen az apróbbak már hiányoznak. (e15 kép) e15. sz. kép: C. erate var. pallida nõstény e16. sz. kép: C. erate var. pallida Erõteljes fejlettségû fehér foltrendszer egy olyan szegélysávban, ami terjedelmében ugyanakkor lényegesen kisebb, mint a tipikus pallida-n. Néhány magángyûjteményben többször láttam hyale-nak determinált pallida egyedeket. Kétségtelen, hogy jelentõs hasonlóság mutatkozik a hyale ab. pseudohelice és a pallida között. Ilyen esetben a hátsó szárny fonákja könnyedén segít a meghatározásban. A hyale nõstényeinek, - így a pseudohelice esetében szintén, - éles, kemény, zöldes pikkelyzettel sûrûn hintett színnel találkozhatunk, míg a pallida fonákján szürkés-rózsaszín, és "felhõsen" homályos (e16 kép) -11-

12 Jellegzetes v. pallida habituskép. Széles szegélyrajzolat, fejlett foltrendszer, gyengén szürkés behintés a hátsó szárnyon, amibõl a narancsszínû folt jól láthatóan emelkedik ki. Az elmúlt 5 év alatt mindössze egyetlen példánya került elõ a Bakonyból. A térhódítását követõ években a faj meghatározó nõstényének szerepét töltötte be. A jelenségre tudomásom szerint senki nem talált magyarázatot. (e17 kép) e17. sz. kép: C. erate var. pallida nõstény Ab. hyaloides. A '90-es évek nagy Colias rajzásai idején és a rendkívül kevés erate nõstény miatt elõfordult, hogy az erate hímek a croceus világossárga, illetve csontfehér alapszínû nõstény varietásaival kopuláltak. Ennek lett eredménye a képen látható var./f.(?) eratolicina var. nova és az ugyanilyen rajzolati morfológia mellett a var. eratolice var. nova. (e18 kép) e18. sz. kép: C. erate var./f.(?) eratolicina A fentiekben a Pieridae család (fehérlepkék) azon fajai kerültek a meghatározásuk könnyítését célzó segédanyag elsõ és második részébe, amelyek a Coliadinae (kéneslepkék) alcsaládját képviselik. Közös jellegzetességeiket figyelembe véve kerültek egy-egy anyagrészbe a hyale és az australis (alfacariensis), valamint a croceus, myrmidone, chrysotheme és erate fajok. Az eltérések kis hányadának bemutatását az tette indokolttá, hogy ezek egyrészt - ritkán ugyan, - a természetben is elõfordulnak, fõként szélsõséges tavasszal és nyár elején szélsõséges idõjárási anomáliák esetén, másrészt a '90-es évek elsõ harmadában, felében az erate térhódításának idõszakából, a magángyûjteményekben szép számmal fordulhatnak elõ meghatározatlan, vagy rosszul beazonosított Colias-fajok. A következõkben, - indokoltan rövidebbre szabott tartalommal, - sorra kerül a Pieris és a Leptidea génusz. Ezt követõen a Nymphalidae családból az Argynninae alcsalád Brenthis, (ino, hecate) Clossiana (selene, euphrosyne, dia) és Fabriciana (aglaja, adippe, niobe) nemei kerülnek sorra, végül pedig a Nymphalinae alcsaládból a Nymphalis xanthomelas és a polychloros fajok a mostanival egyezõ szerkesztésben. Dietzel Gyula -12-

13 Ronkay László: Hazai Abrostola-k határozása Útmutató a hazai Abrostola (Ochsenheimer, 1816) fajok meghatározásához I. NOCTUIDAE - PLUSIINAE (Szöveg és fotó: Ronkay László és Ronkay Gábor) Az Abrostola genus fajainak meghatározása egyáltalán nem könnyû, bármely kontinens faunáját nézzük is. Az egyedüli "kivétel" épp Európa, ahol a kis fajszám (4+1 faj, ez utóbbi az Európában csak éppen megjelenõ A. clarissa (Staudinger, 1899) miatt az egyébként bélyegeiket sokszor kombináló fajok külsõ jegyeiket tekintve is szétválnak. A bélyegek furcsa módon olyan jellegûek, hogy a kopott példányokon is megmaradnak, feltéve, hogy tudjuk, mit is keresünk. Az alábbi összeállítás a négy hazai Abrostola-faj külsõ bélyegeit sorolja fel. Minden olyan jelleg szerepel benne, amelynek tekintetében legalább egy faj eltér a többitõl, több esetben pedig (pl. mindkét szárny alapszíne, a középtér szélessége, a tornalis csík és a hullámvonal alkotta rajzolat) mindegyik faj egyedi jellegeket mutat. Mielõtt a morfológiai jegyekre térnénk, egy nomenklatúrai problémát mindenképp említeni kell (mely egyben jól utal a fajok elválasztásának nehézségére): a Linné-féle triplasia faji azonosságát igen sokáig tévesen értelmezték. Ennek köszönhetõ, hogy ma A. triplasia néven a valamikor A. trigemina néven közismert fajt kell értsük, míg a "triplasia" érvényes neve A. tripartita. Abrostola triplasia (a régebbi irodalomban: trigemina) Jellemzõ bélyegek: - a torszõrzet (válltakarók és a középi pamacsok) sárgák (sárgásak); - az elülsõ szárny eléggé keskeny, közepesen hosszú; - az elülsõ szárny alapszíne sötét ólomszürke, a pikkelyzet finom, így a szárny jellegzetesen sima felszínû és határozottan zsírfényû; - az elülsõ szárny belsõ tere sárgás-vörhenyes behintésû; - a belsõ és a középsõ keresztvonal viszonylag távol fut, így a középtér széles; - a külsõ keresztvonal a belsõ szegélynél (azaz a tornusban) a kifelé hajló ív végsõ szakaszán szinte mindig jellegzetesen és élesen visszafelé (befelé) görbül; 1. sz. kép: A. triplasia hím - a külsõ keresztvonalat kívülrõl szegélyezõ, fehér vonalakból (a tornális szalagból és a hullámvonal alsó részébõl) álló sáv eléggé homályos, nem túlságosan szembeszökõ, a hullámvonal felsõ (csúcsi) szakasza elmosódó; - a hátulsó szárny belsõ tere szürkés pikkelyekkel erõsen fedett, a szegélytér széles, sötét barnásszürke; - a hátulsó szárny fonákja határozottan kétszínû: világos (sárgás-fehéres) belsõ és sötét barnásszürke külsõ térre tagolódik, határvonaluk eléggé elmosódó. 2. sz. kép: A. triplasia nõstény -13-

14 Ronkay László: Hazai Abrostola-k határozása Abrostola agnorista Jellemzõ bélyegek: - a torszõrzet (válltakarók és a középi pamacsok) sárgák (sárgásak); - az elülsõ szárny viszonylag széles és nyújtott, hegyes csúcsú; - az elülsõ szárny alapszíne sötét feketésszürke, finom pikkelyzetû, sima felszínû és gyengén selymes fényû; - az elülsõ szárny belsõ tere sárgás-vörhenyes behintésû; - a belsõ és a középsõ keresztvonal kifejezetten távol fut 3. sz. kép: A. agnorista nõstény egymástól, így a középtér igen széles; - a külsõ keresztvonal a belsõ szegélynél (azaz a tornusban) szinte mindig egyenes, vagy egész enyhén kifelé hajló; - a külsõ keresztvonalat kívülrõl szegélyezõ, fehér vonalakból (a tornális szalagból és a hullámvonal alsó részébõl) álló sáv éles, határozott, feltûnõ, a hullámvonal felsõ szakasza is kirajzolódik és az ereken egy-egy feketés közepû és világos keretû foltocska képében jól azonosítható; - a hátulsó szárny belsõ tere szürkés pikkelyekkel erõsen fedett, a szegélytér széles, sötét barnásszürke; - a hátulsó szárny fonákja elsötétült, a "világos" belsõ tér sötét pikkelyekkel igen erõsen fedett, éles határ nélkül megy 4. sz. kép: A. agnorista hím át a tömöttebb barnásszürke külsõ térbe. Abrostola asclepiadis Jellemzõ bélyegek: - a torszõrzet (válltakarók és a középi pamacsok) sárgák (sárgásak); - az elülsõ szárny széles, magas, rendszerint kp. hosszú; - az elülsõ szárny alapszíne sötét feketésszürke, a pikkelyzet a szárnynak szemcsés jelleget ad: nem csupán a rajzolatban vannak nagyobb, részben vagy teljesen felálló pikkelyek - a szárny fénye halvány, fénymázszerû; 5. sz. kép: A. asclepiadis nõstény - az elülsõ szárny belsõ tere sárgás-vörhenyes behintésû; - a belsõ és a középsõ keresztvonal egymáshoz viszonylag közel fut, így a középtér eléggé keskeny, olykor kifejezetten keskeny (a hím példányt szándékosan úgy választottuk, hogy a faj átlagához képest széles középterû legyen: ennél szélesebb nemigen fordul elõ, de még így is látható a különbség az A. agnorista-val összevetve); - a külsõ keresztvonal a belsõ szegélynél (azaz a tornusban) rendszerint kissé kifelé hajló; - a külsõ keresztvonalat kívülrõl szegélyezõ, fehér vonalakból (a tornális szalagból és a hullámvonal alsó részébõl) álló 6. sz. kép: A. asclepiadis hím sáv változó erõsségû, rendszerint elmosódó-elsötétülõ, de lehet kifejezetten éles is, de a hullámvonal felsõ szakasza mindig elmosódó, sötét vonalkák az ereken csak a külsõ szegélytérben vannak, a hullámvonaltól viszonylag távol; -14-

15 Ronkay László: Hazai Abrostola-k határozása - a hátulsó szárny feltûnõen kontrasztos, világos (sárgás) belsõ és sötét külsõ térre különül, köztük a határvonal éles és legtöbbször kettõs; a holdfolt hosszúkás, határozottan kirajzolódó; - a hátulsó szárny fonákja - a felszínhez hasonlóan - határozottan kétszínû: világos (sárgás-fehéres) belsõ és sötét barnásszürke külsõ térre tagolodik, határvonaluk éles, bár sokszor hullámos. Abrostola tripartita (a régebbi irodalomban: triplasia) Jellemzõ bélyegek: - a torszõrzet összességében sötét: a válltakarók fénylõ szürkések, a torközépi pamacsok töve sötétszürke, tetejük vörhenyesbarnától a szürkésbarnáig változik; - az elülsõ szárny széles, magas, viszonylag rövid; - az elülsõ szárny alapszíne sötét, ibolyás fényû feketésszürke, grízes-szemcsés fekete és szürkésbarna behintéssel, nem csupán a rajzolatban vannak nagyobb, részben vagy teljesen felálló pikkelyek - a szárny (friss példányok esetében) csak kevéssé fényes; - az elülsõ szárny belsõ tere sötétszürke, változó erõsségû 7. sz. kép: A. tripartita nõstény vörösbarna és hamuszürke behintéssel; - a belsõ és a középsõ keresztvonal egymáshoz közel fut, így a középtér keskeny; - a külsõ keresztvonal a belsõ szegélynél (azaz a tornusban) egyenes vagy kissé kifelé hajló; - a külsõ keresztvonalat kívülrõl szegélyezõ, fehér vonalakból (a tornális szalagból és a hullámvonal alsó részébõl) álló sáv rendszerint jól látható, markáns; - a hátulsó szárny összességében elsötétülõ (a legsötétebb a négy hazai faj közül), belsõ tere sötét barnásszürke pikkelyekkel erõsen fedett; - a hátulsó szárny fonákja - a felszínhez hasonlóan - sötét 8. sz. kép: A. tripartita nõstény tónusú, élesen elkülönülõ belsõ és külsõ tér nélkül. Ha már tudjuk, milyen jellegeket nézzünk állatainkon, hogyan is fogjunk hozzá? Alapvetõen két megközelítés lehetséges, és a fajismerõk - tudatosan vagy ösztönösen - e két módszert alkalmazzák. Az egyik az összhatás kiértékelése, a másik pedig egy vagy több kulcsbélyeg azonosítása az állaton. Természetesen a két módszer egymásbafonódik, de ha nincs olyan, elsõ pillantásra szembeötlõ jellege az adott fajnak (mint pl. fénylõ fehér vesefolt, széles kék csík a hátulsó szárnyon, stb.), amely "vezeti az ember szemét", akkor az összhatást érzékeli elõször a szemlélõ. Számomra kifejezetten eltérõ a négy faj elülsõ szárnyának színezete, így a lámpánál, az összecsukott szárnyakkal ülõ, vagy jellegzetesen aranybagoly módon vibráló állatokat is fel lehet ismerni, anélkül, hogy az egyébként tényleg jó határozóbélyegeket hordozó hátulsó szárnyról vagy a fonákról bármi ismeretünk lenne. Az egyik faj sötét torszõrzetû és tõterû, ibolyás tónusú sötétszürke (tripartita), a másik jellegzetesen sima felszínû és zsírfényû ólomszürke (triplasia), a harmadik igen sötét tónusú feketésszürke, durva, nagy, pikkelyekkel borított és így csak igen kevéssé fénylik (asclepiadis), míg a negyedik faj sötét feketésszürke alapszínéhez sima, selymesen fénylõ pikkelyzet tartozik (agnorista). A feszített példányokon az elülsõ szárny színezete (és jól érzékelhetõen eltérõ szárnyalakja!) mellé a hátulsó szárny színezete is hozzáadódik, melyben az agnorista és az asclepiadis közötti különbség méginkább hangsúlyossá válik: az agnorista hátulsó szárnyának belsõ tere erõsen elsötétülõ, míg az asclepiadis hátulsó szárnya magasan a legkontrasztosabb, határozottan két eltérõ színû térre különül, melyet az -15-

16 Ronkay László: Hazai Abrostola-k határozása éles keresztvonal még tovább erõsít. Ez a jelleg a hátulsó szárny fonákján ugyanígy látszik. Érdemes még egy kvantitatív jelleget is megemlíteni, melyet a táblázatba nem vettem fel, mert szöveges leírásban ilyen bélyeget nemigen lehet skálázni: az agnorista testalkata sokkal gracilisabb, tora és potroha karcsúbb (ez utóbbi rövidebb is), mint a nagyon erõs test-alkatú asclepiadis esetében. Egy példány vizsgálatakor ez kevéssé kézenfekvõ, de a két faj egymás mellé tûzött példányainál a különbség szembeötlõ. A triplasia és a tripartita elválasztása az agnorista - asclepiadis fajpártól nem szokott gondot okozni, a fejezet második mondatában szereplõ színezeti különbségek eléggé nagyok ahhoz, hogy ilyen gondunk ne legyen. Meg kell azonban említsük, hogy a tripartita nagyritkán elõforduló világos formájánál a metathorakális pamacs lehet sárgás és a tõtér is kivilágosodhat. Ez a forma már jobban emlékeztet(het) az asclepiadis-ra, de a hátulsó szárny kontrasztos színezete, a hosszabb, nyújtottabb elülsõ szárny és az összességében jóval nagyobb testméret az asclepiadis-t így is biztosan elkülöníti a tripartita-tól. A triplasia specifikus bélyegei - a fentebb elített színezeti sajátságok mellett - a keskeny és kevéssé kicsúcsosodó elülsõ szárny, a külsõ keresztvonal jellegzetes befelé görbülõ tornális szakasza (mely csak igen ritkán egyenesedik annyira ki, hogy kétségeket ébresszen) és az elmosódó, inkább sárgás-vörhenyes mintsem fehéres tónusú világos tornális csík. De ha mégis kétségek maradnak példányunk faji hovatartozását illetõen, akkor jöhetnek a genek! (fgk: fogókészülék; aed: aedeagus) A hím genekben (lásd a képeket) az alábbi bélyegek fontosak: triplasia: igen hosszú, de viszonylag széles cucullus (a valva külsõ vége), finom, vékony, csúcsi harmadában kampósan visszagörbülõ harpe, kicsi, keskeny téglalapalakú juxta (fultura inferior), hosszú, vastag mutatóujjszerû, szimmetrikus (vagy csak nagyon kevéssé aszimmetrikus) clavus, finom, hosszú és vékony carinanyúlvány (az aedeagus tövén), igen kevés tövisbõl álló tüskecsoport a vesican. fgk aed agnorista: igen hosszú, keskeny cucullus, vastagabb, sarlószerûen ívelõ harpe, nagyjából szívalakú, széles, de alacsony juxta, széles, kerekített, "medvefül-alakú" és szimmetrikus clavus, erõteljes, vastag carinanyúlvány, hosszú, sok erõs tövisbõl álló tüskemezõ a vesican. fgk aed asclepiadis: rövid, vastag cucullus, igen hosszú, pálcaszerû, csak enyhén görbülõ harpe, magas de keskeny téglalapalakú juxta, kicsi, keskeny, szimmetrikus clavus, picurka carinanyúlvány, rengeteg apró tüskébõl álló nagy tüskemezõ a vesican. fgk aed tripartita: rövid, közepesen vastag cucullus, karcsú, pálcikaszerû, középhosszú harpe, igen nagy, pajzsszerû juxta, széles, fodros szegélyû és aszimmetrikus clavus, közepes vastagságú carinanyúlvány, igen nagy tüskékbõl álló, több részre szakadó tüskemezõ a vesican. fgk aed -16-

17 Ronkay László: Hazai Abrostola-k határozása A nõstény genekben (lásd a képeket) az alábbi bélyegeket érdemes vizsgálni: triplasia: igen hosszú, tölcsérszerûen a bursa felé szûkülõ és igen erõsen szklerotizált antrum; hosszú, szélein fodros-kocsonyás, háti oldalán sima falú és erõsen kitinizált ductus bursae; viszonylag nagy és széles, elliptikus, hártyás cervix bursae; hosszú, keskeny, középen elvékonyodó, végsõ szakaszán (fundus bursae) kissé kiszélesedõ corpus bursae. A. agnorista A. triplasia agnorista: rövid, nagyjából négyzetalakú, erõsen szklerotizált antrum; hosszú, fodros-redõzött, kocsonyás bevonatú és közepesen kitinizált ductus bursae (alsó - proximális - szakasza kiszélesedõ, felsõ része keskenyebb, rövid oldalnyúlvánnyal); kicsi, tojásdad és döntõen hártyás cervix bursae; hosszú, keskeny, középen elvékonyodó, végsõ szakaszán kissé kiszélesedõ corpus bursae. asclepiadis: rövid, széles kehelyalakú és gyengén szklerotizált antrum, hosszú, szélein fodros-kocsonyás, kolbászalkatú, oldalnyúlványt nem viselõ ductus bursae, többé-kevésbé kúpos és finoman szklerotizált cervix bursae, középhosszú és viszonylag vastag, középtájt elvékonyodó, végsõ szakaszán kissé kiszélesedõ corpus bursae. A. asclepiadis tripartita: rövid, háromosztatú, kissé virágcsokorra emlékeztetõ és igen erõsen szklerotizált antrum; rövid, gömbded, fodros-kocsonyás és gyengén kitinizált, oldalvást feltûnõ kúpos kitüremlést viselõ ductus bursae; nagy, tojásdad és hártyás cervix bursae, középhosszú, széles, végsõ szakaszán igen erõsen kiszélesedõ corpus bursae. A. tripartita Most már csak meg kell találjátok mind a négy hazai fajt! A három "szokásos" állattal tulajdonképpen erdõvidékeken bárhol, de még gyepekben is sokfelé lehet találkozni; az asclepiadis szereti a dús, nedvesebb hegyi és dombvidéki erdõket, de karsztbokorerdõkben is otthon van. Mindhárom faj jön csalira is, különösen a száraz nyári hónapokban. Nem így az agnorista, mely a Mediterráneum bizonyos részein és a Déli-Alpokban szélesen elterjedt és nem is ritka, de elterjedésének északi szegélyében - így nálunk is - csak meszes-dolomitos sziklaerdõkben, sziklalejtõkön, kõgörgeteges helyeken él és eddig még sehol sem sikerült sokat találni belõle, bár a Bükk peremén álló köveken (Gerennavár, Odorvár, stb.) és a vértesi sziklaerdõkben rendszeresen megtalálható. Kétnemzedékes, mint rokonai és szeret viszonylag kora este mozogni, rendre az elsõ fényre jövõ bagolylepkék között van. Sok szerencsét hozzá Valamennyiõtöknek!!! Reméljük, ezután már nem lesz gondotok Abrostola-anyagotok meghatározásával; de ha mégis, csak keressetek bátran! Ronkay László Magyar Természettudományi Múzeum -17-

18 Kun András: A budai szakállasmoly (Glyphipteryx loricatella) Néhány szó a budai szakállasmoly határozásával kapcsolatban. (Szöveg és kép: Kun András) A budai szakállasmoly (Glyphipterix loricatella (Treitschke, 1833)) nevét az elülsõ szárnyak szakállszerû mintázatáról kapta. Noha családjának legnagyobb képviselõje, így is kis méretû lepke, díszes rajzolatokkal, fémesen csillogó pikkelyekkel. A budai szakállasmolyt Treitschke Magyarországról írta le 1833-ban, típuspéldányait a Magyar Természettudományi Múzeum Lepkegyûjteménye õrzi. A faj tápnövénye és lárvastádiumai a mai napig nem ismertek. A legendás budai szakállasmoly fokozottan védett, az Élõhely Bizottság által fokozottan védett "hungaricum" faj (Annex II), szerepel a Vörös Könyv oldalain is, eszmei értéke: 100 ezer Ft. Glyphipterix loricatella (Treitschke, 1833) Glyphipterigidae Olethreutes arcuellus (Clerk, 1759) Tortricidae Sokáig úgy tûnt, hogy ez nappali órákban megfigyelhetõ legendás molylepke faj eltûnt a hazai faunából. Az utóbbi évek nagy felfedezése volt, hogy újra sikerült nagyobb számban megfigyelni a Budai- és Pilisi-hegység domboldalain. A szakállasmolyok (Glyphipterigidae) családjában hazánkban a G. loricatella fajtól jóval kisebb szárnyfesztávolságú fajok fordulnak csak elõ, a fajok mintázatuk alapján jól elkülönülnek. A terepi megfigyeléseket azonban nehezíti, hogy a budai szakállasmoly repülési idejében és élõhelyén egy hozzá elsõ pillanatban külsõ megjelenésében (méretében, színezetében, mintázatában) nagyban hasonlító sodrómoly faj az Olethreutes arcuellus (Clerk, 1759) avarevõ tükrösmoly is megfigyelhetõ. A két lepke repülése, azonban jellegzetesen különbözik egymástól. Az avarevõ tükrösmoly leginkább a sziklagyepek szélén a cserjék körül figyelhetõ meg gyakran pihen magasabban a kõrisek, galagonyák levelein, felriasztása esetén néhány kör után visszatér pihenõhelyére. A szakállasmoly rendszerint a gyepszint felett repül nem túl hosszan és a gyepben, a fûszállakon pihen. Szorosan záródó sziklagyep esetén kivételesen megfigyelhetõ cserjék közelében. Reptében a tükrösmoly sötétebb színezetet mutat. Mintázatuk hasonlósága ellenére a két faj sok különbséget mutat. Legszembetûnõbb a budai szakállasmoly keskenyebb és kissé világosabb elülsõ szárnya. A elülsõ szárny ékfoltjainak elhelyezkedése és ezüstös csillogása, az elülsõ szárny belsõ szegélyérõl induló két ezüstös szalag. Az avarevõ tükrösmoly ékfoltjai, szalagjai sötétebbek, számuk és elhelyezkedésük eltér a szakállasmolyétól (lásd ábra). Kun András Magyar Természettudományi Múzeum -18-