História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Buda visszavétele, június 17.szeptember 6. Krónika Képek Európa magyarságképe Képek A török birodalom Képek A hódoltság Képek Ostromtechnika a 17. században Képek Az európai hadszervezet Császári muskétások, pikások Képek Hadellátás. Buda évi ostromáról Képek A török hadsereg Janicsárok, szpáhik Képek Lexikon a magyarországi török hódoltsághoz Várvédelem, erõdítéstechnika Képek Akinek a sors vakot vetett. Thököly Imre 1686-ban Képek Buda visszavívása egy szemtanú rajzán Képek Ágyúk, mozsarak Képek A keresztény hadvezérek: Lotharingiai Károly, Miksa Emánuel, Bádeni Lajos Képek Könnyû- és nehézlovasság Képek A császár: I. Lipót Képek A pápa: XI. Ince Képek Lõpor, gránát, akna iii

4 História Képek Az erdélyi fejedelem: I. Apafi Mihály Képek Egy csapattiszt: Petneházy Dávid Képek Muzulmán hadvezérek: Sejtán Ibrahim, Abdurrahman Képek A menekülõk. Gyimóti István vörösmarti lelkész viszontagságai 1686-ban Képek Egy hírszerzõ Buda évi ostromáról Képek A nagyvezír szeme : Csonka bég Képek A Szent Liga Európája Képek iv

5 1. Buda visszavétele, június 17.szeptember 6. Krónika KRÓNIKA VARGA J. János Buda visszavétele június 17 szeptember 6. JÚNIUS 17., hétfő: Lotharingiai Károly herceg,1 a szövetséges sereg fővezére, második napja táborozik csapataival Szentendrénél, ahová a hadsereg párkányi gyülekezőhelyéről négynapi menetelés után érkezett meg. A Duna másik partján az önálló parancsnoki tiszttel felruházott Miksa Emánuel bajor választófejedelem1 arra a hírre, hogy a törökök átvonulnak Pestről Budára Savoyai Jenő herceg vezetésével dragonyosokat indít el Pest felé, Katonáinak azonban már csak az ellenség utóvédjével sikerül megütközniük. Velük sem sok sikerrel, mert a várágyúk tüze elől vissza kell húzódniuk, s közben a törökök áthajtanak a hajóhídon egy ezer darabból álló marhacsordát és a hajóhidat is lerombolják. Pest komolyabb harc nélkül a választófejedelem kezére kerül. A dragonyosok vesztesége egy fő. 18., kedd: A fővezér a lovassággal és szekerekre ültetett kétezer gyalogossal elindul Szentendréről. A császári sereg előtt a délelőtti órákban bontakoznak ki Buda körvonalai. Délután, a törökökkel vívott csetepaték közben elállják a várba vezető utakat a Szent Pál völgyétől (a mai Pasarét) a Kis-Sváb-hegy (ma Martinovics-hegy) és a Sas-hegy érintésével a Gellért-hegy déli lábáig húzódó területen. Ezzel megakadályozzák, hogy bárminő külső segítség érkezzék Budára. A gyalogságot Rüdiger Ernst Starhemberg gróf vezeti, a lovasságot Franz Taaffe gróf és Francesco Gondola altábornagyok, a tüzérséget Karl Eugen de Croy herceg. Lotharingiai Károly felderítői elmondják, hogy a vár északi fala mögött mély árok és egy második fal húzódik. A császáriak alkonyat után elkezdik a vártól észak-északkeletre fekvő Víziváros ostromát: az egész éjszaka tartó puska- és ágyútűzzel nem törődve ássák a futóárkokat. Miksa Emánuel és csapatai még a pesti oldalon tartózkodnak. 19., szerda: Kora reggelre a Víziváros falánál egy jó darabon elkészül a sáncárok, amit hat ágyúból álló üteg biztosít. A lövegek hamarosan keskeny rést nyitnak a városfalon. A törökök éjjel egy sajkát és két bárkát indítanak lefelé a Dunán, ékszerekkel és más értékes rakománnyal. (Egyesek szerint csak arról a török különítményről van szó, amelyet a császári hadmozdulatok felderítésére küldtek ki.) Az üldözésükre induló egységek nem érik utol őket. Bottyán János esztergomi lovashadnagy huszárai csaknem ötszáz, a várba igyekvő törököt kaszabolnak le. A Dunán sorra érkeznek az élelmiszert és felszerelést szállító hajók. A folyó két partján álló sereg hajóhidat épít a Margitszigetre, ahol berendezi raktárait; itt állítják fel az egyik tábori kórházat is. 20., csütörtök: Miksa Emánuel tábornokaival és mérnökeivel szemlét tart a vár falainál, s úgy dönt, hogy a déli oldalon kezd ostromműveletekbe. (A választás lehetőségét a fővezér ajánlotta fel Miksa Emánuelnek.) Vezérkara szerint ugyanis ott könnyebb lesz megközelíteni a falakat, s a Gellért-hegy és a Nap-hegy is alkalmasabb az ütegek fölállítására, mint az északi oldalon húzódó Rózsadomb és a József-hegy (ma Szemlőhegy) lejtői. Károly herceg a császári csapatokkal az északi oldalon rendezkedik be. Délben nagyszámú ellenséges lovasság jelenik meg a Víziváros falain kívül. Károly herceg az ebédje mellől fölállva ad parancsot néhány lovasszázadnak, hogy vegye üldözőbe az ellenséget. Starhemberg gróffal együtt katonái élére áll, elvágja a törökök útját, akik csak a várbeliek segítségével menekülnek meg szorult helyzetükből. Károly herceg egységei délután folytatják a sáncok és az ütegállások építését a Vízivárossal szemben. 21., péntek: Miksa Emánuel csapatai miután megerősítették a pesti hídfőt átkelnek a Margitszigetnél épített hajóhídon, s a várat nagy ívben megkerülve, a melléjük beosztott szász csapatokkal együtt a Gellért-hegy déli lábánál ütnek tábort. (I. Lipót császár tavaszán kötött szerződést III. János György szász választófejedelemmel, hogy az utóbbi 4700 főnyi kontingenst küld Buda alá.) Ostromállásaikat a Gellért-hegy északi oldalán a Dunától a Naphegyig telepítik. A bajor választófejedelem a Gellért-hegyen, a mai Móricz Zsigmond körtértől északra rendezi be főhadiszállását. Nagyszámú bárka érkezik ágyúkkal, bombákkal, gyújtótöltetű golyókkal megrakva. Felosztják a két sereg lovasai között a Csepel-sziget nagy kiterjedésű füves területeit. A lovasság egy részét Pálffy János Károly gróf altábornagy vezetésével a Sárvíz mellékére küldik. Ezáltal a vár körüli takarmányt megtakaríthatják, Székesfehérvár török őrségét pedig megakadályozhatják abban, hogy az ostromlókat háborgassa. A fővezér gyalogsága közelebb viszi állásait a Víziváros falához. Az 1

6 árkok építését Luigi Ferdinando Marsigli ezredes, az erődítési munkák főfelügyelője irányításával végzik. A Rózsadomb lejtőjén fölállított ágyúk tovább lövik a városfalat és szélesítik a rést. 22., szombat: A futóárkokat építő katonák mintegy ötven méternyire megközelítik a Víziváros védőműveit, s most már nem a falakra merőlegesen, hanem azokkal párhuzamosan ásnak tovább. A munka célja nem a falak további megközelítése, hanem az ostromárkok szélesítése, hogy minél több rohamra induló katonát lehessen bennük elhelyezni. A vár északi falán és a bástyákon fölállított török ágyúk szakadatlan tüzeléssel lassítják az ostromművek kiépítését. A császáriak közben tizenkét embert veszítenek. 23., vasárnap: A rózsadombi üteg működésének eredményeként a Víziváros falában már csaknem öt méter szélességű a rés. A fővezér intézkedik a város elleni roham közvetlen előkészítéséről: az ostromárkokba katonaságot vezényelnek és folytatják a rés ágyúzását. Hamarosan tűz alá veszik a vár északi kapuját, a Bécsi kaput is. Újabb ütegállás kiépítését kezdik el. A törökök elhárító tüzében a császáriak egy ágyúkezelőt veszítenek. A déli oldalon Miksa Emánuel és Bádeni Lajos3 elrendeli az ostromárkok építését, amelyek az egykori királyi palota falai ellen irányulnak. 24., hétfő: Bottyán János lovasaival, valamint a győri és az esztergomi sajkásokkal a Csepel-szigetnél rajtaüt egy húsz bárkából álló török flottillán, amely előkelő budai török polgárok és tisztek feleségeit, gyermekeit és értékeit szállította biztonságosabb helyre. A rajtaütés során levágják vagy elkergetik a csaknem ezer főnyi török őrséget. A zsákmány hallatlanul nagy: sok a török fogoly, Bottyán katonái számolatlanul, süveggel mérik a pénzt, a selyem és bársonykelmével nem is tudnak mit kezdeni. Az esztergomi hadnagy hét török zászlót ad át a fővezérnek. Lotharingiai Károly este elrendeli a Víziváros elleni rohamot. A támadás két célpontra irányul: a falon tört rés ellen Souches gróf indul öt-hatszáz fegyveressel, a Duna-parti Kakas kaput Neuburgi Károly herceg támadja meg ugyanennyi katonával. A roham kezdetét három ágyúlövés jelzi. Amikor a jobb oldali oszlop eléri a rést, a velük szemben átló janicsárok sortüzet adnak le rájuk, majd visszavonulnak. Néhány vakmerő vállalkozó petárdát akaszt a Kakas kapura, de a robbanás hatástalan. Nem marad más hátra, mint a Duna felől megkerülni a városfalat: a rohamozók derékig érő vízben gázolva jutnak a fal mögé miközben néhány naszád tüze fedezi őket, és belülről nyitják ki a kaput. A vár parancsnoka, a hetvenesztendős Abdurrahman4, hogy elkerülje a fölösleges vérontást, visszarendeli katonáit, és sorsára hagyja a Vízivárost. Ezzel a vár külső védelmi övezete a császáriak kezére jut. Az ostromlók a roham során öt halottat és harminckét sebesültet veszítenek, köztük a gránátosok hadnagyát, akinek egy ágyúgolyó leszakította a fejét. Marsigli ezredes a jobb karján kapott súlyos sebet. Károly herceg még az éjjel földsáncot építtet a Kakas kaputól a Duna-partig vezető falszakasz és a tőle nyugatra tátongó rés elé. Így akadályozza meg, hogy a Víziváros romjain keresztül előrelopakodó törökök a táborba jussanak. A védők egész éjszaka heves tüzeléssel nehezítik a földmunkát. Reggelre a császáriak vesztesége mintegy ötven halott és sebesült. 25., kedd: Mindkét irányból folytatják a földsánc építését, hogy mielőbb elkészüljenek a fedett állások. A törökök továbbra is erős oldalazó tűz alatt tartják a sáncon dolgozó katonákat. A Víziváros területén is elkezdik az ostromárkok építését, a cél most már a várfalak megközelítése. A kemény, sziklás talajban lassan halad a munka, alig kétszáz lépésnyit jutnak előre. A katonaságot meg kell védeni a várőrség kitörésétől, ezért hat zászlóaljat helyeznek el a falak mentén. Hasonló intézkedésre kerül sor a Duna-parton is. 26., szerda: Este a romok fedezékében öt-hatszáz janicsár lopódzik a Kakas kapu előtti sánchoz és megrohanja az őrséget. A váratlan támadás meglepi az őrséget, s csak néhány tiszt önfeláldozó bátorságának köszönhető, hogy a tartalék megérkezéséig a katonák kitartanak. Több előkelő önkéntes siet a helyszínre a spanyol Piccolomini, a francia Commercy és Vaudemont hercegek vezetésével. A császáriak vesztesége mintegy húsz fő, a törököké állítólag ennél súlyosabb. Éjszaka tizenhat nagy ágyút vontatnak fel a Rózsadombra, hogy onnan lőjék a támadás fő irányába eső jobb oldali Esztergom rondellát, a középső Sziavus pasa és a bal oldali Murád pasa bástyát. A vár déli oldalán, a Nagyrondella előterében Miksa Emánuel egységei tovább építik a futóárkokat, és egyre jobban megközelítik a falakat. A Gellért-hegy oldalában ütegállást létesítenek a rondella és az István torony ágyúzására. 27., csütörtök: Az északi oldalon működésbe lépnek az éjszaka fölállított lövegek. Kezelőik azon fáradoznak, hogy lerombolják a törökök pontonhídjának maradványait, ahol néhány ágyú áll. (Ezek feladata a Dunán közlekedő császári bárkák áthaladásának megakadályozása.) Károly herceg harcvonalán jól halad a munka: a várfallal párhuzamosan ostromárkok készülnek, befedik az ütegeket, sánckosarakat állítanak föl. A Rózsadombon újabb ütegállás létesül tizenkét ágyúval, hogy erősebb tűz alá vehessék a bástyákat. A védők két kitöréssel próbálkoznak, hogy megzavarják az ostromművek építését, de a császáriak visszaverik őket. A törökök több mint húsz halottat és ugyanannyi sebesültet veszítenek. A második kirohanás alkalmával kiszökik 2

7 a várból egy Castelli ezredbeli dragonyos aki Buda évi ostroma idején esett török fogságba és elmondja, hogy Miksa Emánuel ágyúi jelentős károkat okoztak a várvédőknek. 28., péntek: Lotharingiai Károly tüzérei hat mozsárágyúból álló fedett üteget állítanak föl a Víziváros falánál. Észreveszik, hogy néhány németnek öltözött török lopakodik az ostromműveket építő keresztény katonák közé, ezért fokozott ellenőrzést rendelnek el. Rabatta gróf főhadbiztos megérkezik a táborba, ahol a tisztikar nagy ovációval fogadja, mert intézkedései eddig jól biztosították a hadsereg ellátását.5 Styrum alezredes egy ágyúgolyótól találva elesik az északi oldalon. A Nagyrondellánál a védők ötszáz lovassal és ezer gyalogossal kitörnek, de a bajor választófejedelem Károly herceg tábori őrségétől támogatva visszaszorítja őket. Negyven keresztény harcos marad az összecsapás színhelyén, de a törökök is jelentős veszteségeket szenvednek. 29., szombat: Az északi oldalon több mint huszonöt métert halad a várfallal párhuzamos ostromárok építése. A muszlim harcosok heves és kétségbeesett kitörést hajtanak végre a bajor választófejedelem állásai ellen. Mindenképpen be akarnak nyomulni a közelítő árkokba, de Miksa Emánuel ellenük fordíttat néhány ágyút, s ellentámadásra vezényli gyalogságát és a lovasságot. Heves harc bontakozik ki; a törököket visszaszorítják a várkapuig. A tisztek Bádeni Lajos őrgróf, Savoyai Jenő, Commercy herceg, De la Vergne és Fontaine tábornok különösen kitűnnek bátorságukkal, A közkatonák közül mintegy harmincan elesnek, de a törökök is hatvan holttestet hagynak hátra. 30., vasárnap: A fővezér futóárkai százötven méternyire megközelítik az Esztergom rondellát, és befejezik az ágyúk és a mozsarak állásainak kiépítését. Az árkokban állandó őrség tartózkodik, tagjait éjjelente látják el élelmiszerrel. A török tüzérek három ágyút vontatnak az Esztergom rondellára, s heves tüzelésükkel nagy kárt okoznak a császári ütegekben. Két fiatal török, akik vagy négyszáz juhot őriznek a vár árkában, a bajorok állásai felé húzódnak és fölajánlják az állatokat Miksa Emánuelnek. A választófejedelem megajándékozza a pásztorokat, az állatokat pedig szétosztja csapatai között. JÚLIUS 1., hétfő: Elkészül egy ágyútelep a mai Moszkva tér térségében, ahonnan egyszerre hat darab 24 fontos faltörő ágyú és három mozsár szórja lövedékeit a várra. Az Esztergom rondella ágyúi egyre ritkábban válaszolnak a császári lövegeknek. A bajorok előretolják futóárkaikat és új üteget állítanak fel. Az ostromműveleteket Bádeni Lajos irányítja, aki a legveszélyesebb helyeken forgolódva kiérdemli a választófejedelem és a tábornoki kar dicséretét. 2., kedd: Az északi oldalon hat darab 24 fontos löveggel és négy mozsárral növelik az előző nap már eredményesen működő üteg tűzerejét, majd az Esztergom rondella és a Sziavus pasa bástya közötti falszakaszon az ágyúk rést törnek. Elnémulnak a bástyák török ágyúi. Szaporodnak a különféle felmentő seregek gyülekezéséről beszámoló hírek. A július 2-ára virradó éjjel török hajó köt ki a vár alatt; a következő napokban; megélénkülő ágyútűz arra utal, hogy tüzérek érkeztek rajta. Ugyancsak július 2-án kap hírt Károly herceg arról is, hogy Szulejmán nagyvezír egy hadtestet az ostromlottak megsegítésére kíván küldeni. A fővezér azzal indítja útnak Aeneas Caprara tábornagyot Pálffy János Károlynak a Sárvíz vidékén állomásozó seregéhez ( június 21.), hogy fürkéssze ki az ellenség hadmozdulatait. Caprara hamarosan jelenti, hogy a nagyvezír Eszéknél táborozik, és Pécs felé nagyobb török csapat közeledik. Dünnewald lovassági tábornoktól is hír érkezik a palotai és a székesfehérvári törökök mozgolódásáról. A pesti őrség parancsnoka tájékoztatja a fővezért, hogy őrszemei július 2-ára virradóra török lovasokat és gyalogosokat figyeltek meg a Duna partján, akik a várba akartak bejutni. Lotharingiai Károly utasítására földből hányt védműveket emelnek a pesti oldalon. Miksa Emánuel hat ágyúból álló üteget állíttat föl az István toronnyal szemben. 3., szerda: A tábor hangulata bizakodó. Rendre érkeznek a német birodalmi csapatok: június 30-án a sváb, július 1-jén a frank kerület egységei, július 3-án a brandenburgi választófejedelem katonái Baden-Durlach őrgrófja, Thüngen vezérőrnagy és Hans Adam von Schöning altábornagy vezetésével. A választófejedelmekkel kötött szerződés értelmében a sváb kerület 4 ezer, a frank kerület 3 ezer, Brandenburg 7 ezer, a Felső-Rajnavidék 3 ezer fegyveressel támogatja a török elleni hadjáratot. Az ostromló sereg létszáma eléri a 61 ezer főt: Lotharingiai Károly 40 ezer, Miksa Emánuel 21 ezer emberrel rendelkezik. A svábok táborhelyét a Városmajor feletti hegyoldalon (ma Martinovics-hegy) jelöli ki a fővezér. Feladatuk Károly herceg és a bajor választófejedelem tábora között fekvő terület ostrom- és védműveinek megépítése. A brandenburgiak a lotharingiai herceg egységeinek balszárnyát biztosítják a Duna felől. Estefelé egy janicsár zászlótartó kiszökik a várból. A megnyerő külsejű, 35 év körüli férfi elmondja, hogy megölte vetélytársát, akivel ugyanazt a leányt szerették, s a halálos büntetés elől menekült. Felfedi a török aknák helyét: hármat az északi fal előterében, kettőt délen, a vízpart közelében mélyítettek. Állítása szerint a várőrség 5-6 ezer katonából áll (valójában Abdurrahman pasa legalább tízezer emberrel rendelkezett), s eddig négyszáz harcost veszített. Arról is 3

8 beszámol, hogy a mozsárágyúkból kilőtt bombák nagy kárt okoznak. Az egyik lövedék a minap a Nagyboldogasszony templom tornyába vezető lépcsőt zúzta össze, lehetetlenné téve két szpáhi lejövetelét, akik fentről figyelték a császári csapatok elhelyezkedését és az ostromművek építését. A törökök elsüllyesztik azt a három bárkájukat, amelyeken eddig a pesti oldalra keltek át, mivel azok a bajor választófejedelem ágyútüzétől amúgy is használhatatlanná váltak. Éjjel Miksa Emánuel személyesen tekinti meg a Nagyrondella erődítményeit. 4., csütörtök: Az északi oldal árkaiban dolgozók tizenöt-húsz méterre megközelítik az Esztergom rondellát, a falon tört réstől ( július 2.) pedig csak egy lábnyira (egy angol láb 30,5 cm) ásnak. A munka rendkívüli veszélyei ellenére csak egy halottat és négy sebesültet veszítenek. Éjjel török sajkák jelennek meg a Dunán, hogy megakadályozzák az erősítés átszállítását a bajor táborba. A császáriak hajói és a pesti helyőrség elűzik őket. 5., péntek: A brandenburgiak, akik a Duna bal partján érkeztek Pestre ( július 3.), befejezik az átkelést és elfoglalják állásaikat. Még az éjjel megássák közelítő árkaikat, és néhány összekötő vonalat létesítenek ezek és a lotharingiai herceg ostromárkai között. Az egyik futóárok a Murád pasa bástyától csak huszonöt, a réstől pedig harminc méterre húzódik. Hajnalban a törökök vad kirohanást intéznek ellenük. A brandenburgiak akik életükben először látnak turbános katonákat első ijedelmükben meghátrálnak, de azután megvetik a lábukat és kemény kézitusában visszaszorítják őket a Bécsi kapuig. Egy kapitányt, két hadnagyot és tíz közembert veszítenek, továbbá otthon maradt tábornokuknak, Derfflingernek a fiát, aki önkéntesként jött a sereggel. Lotharingiai Károly ütegei egész nap ágyúzzák a rést és rombolják a védműveket. Végre megérkezik a spanyol Gonzales nyolc mozsárból, nyolc ágyúból és hatezer bombából álló tüzérsége. Magukkal hozzák Gonzales új találmányát, a magas röppályájú robbanógolyókat is, amelyektől mindenki sokat vár. Schöning altábornagy, a brandenburgi csapatok parancsnoka ebéden látja vendégül Károly herceget és Starhemberg tábornagyot. 6., szombat: A brandenburgiak új üteg felállítását kezdik el, hogy rést nyissanak a Sziavus pasa és a Murád pasa bástyák között. Két irányban is alagutat fúrnak, egyrészt, hogy megtalálják az ellenséges aknákat, másrészt, hogy saját aknákat telepítsenek, amelyekkel a résnél a levegőbe röpíthetik a maradék falat. (Az aknakészítést a föld alatti munkában jártas többnyire bányászokból álló különítmény végezte. Először az akna bejáratát, azután az aknakamrát kellett kiásniuk. Ezt kideszkázták és szalmával bélelték, majd meghatározott mennyiségű lőport hordtak be hordókban vagy zsákokban. Marsigli szerint egy kétkamrás aknába négyezer font, azaz húsz métermázsa puskaport helyeztek. Azután deszkával és homokzsákokkal elzárták a kamra bejáratát. Felrobbantásukra a gyalogsági roham előtt került sor.) Este Károly herceg táborában valamelyik tüzér figyelmetlensége miatt égő kanóc esik egy puskaporos hordóba. A tűz három ember halálát okozza, néhányan megsebesülnek. A Gellért-hegy tetején és az északi oldalában kiépített bajor ütegállások kevés eredményt érnek el. A mintegy hétszázötven méternyi lőtávolság, amely a Nagyrondellától elválasztja a lövegeket, túlságosan nagynak bizonyul és kedvezőtlenül hat a nagy szintkülönbség is. A török tüzérek viszont a Nagyrondella ágyúdombjáról kilőnek három bajor löveget, így a megmaradt ágyúkat le kell vontatni a Gellért-hegy aljába. A nap-hegyi lövegek hajnalban kezdenek működni, de kettőt a nap folyamán találat ér, a többit másnap el kell vontatni. 7., vasárnap: Az északi oldalon a várvédők egy csapata kitörést hajt végre, hogy lerombolja az ostromműveket, de azonnal visszavetik őket. Üldözésük közben a császáriak a falakig hatolnak, s ott állásokat építenek ki, ágyúkat telepítenek, és sáncokkal fedezik magukat. Lotharingiai Károly parancsára két új ütegállás készül, egyenként három 24 fontos ágyú számára, hogy a Sziavus pasa bástyát tűz alá vehessék. A törökök a munka megakadályozására heves lövöldözésbe kezdenek; húsz császári tiszt és közkatona elesik, vagy megsebesül. A bajorok két aknát mélyítenek a Nagyrondella előterében. 8., hétfő: A császári tüzérség egész nap keményen dolgozik. Tizenkét óra leforgása alatt több mint négyszáz bombát és robbanógolyót lőnek ki, hatalmas kárt és rémületet okozva az ellenség körében. (A lövések száma óránként mintegy harminchárom, tehát egy-egy ágyú nagyjából kétpercenként szólalt meg valamelyik ütegben.) A törökök, hogy elejét vegyék a tűzvésznek, sietve lebontják a gyúlékony háztetőket. Károly herceg és a brandenburgiak harcvonalán két új, egyenként hat ágyúból álló üteget állítanak fel a várfalhoz legközelebb eső, negyedik párhuzamos vonalban, a rések és a mögöttük emelt cölöpsor (paliszád), valamint a bástyák törésére. Az aknászok eredménytelenül keresik a törökök ellenaknáit az Esztergom rondellánál. Ugyanakkor a Sziavus pasa bástyánál deszkából alagutat építenek, de azt a törökök felfedezik és felgyújtják, így az aknászoknak vissza kell vonulniuk. 9., kedd: A törökök kora reggel aknát robbantanak a Sziavus pasa bástya előtt, majd a rés cölöpgátja mögül kitörést színlelnek. Amíg a császáriak erre figyelnek, a Bécsi kapun át négyszáz janicsár rohanja meg a faltól alig huszonöt méterre lévő negyedik párhuzamos árok brandenburgi őrségét. Nagy zavar támad: a tiszteknek 4

9 nem sikérül megállítani a futó legénységet, akik a harmadik párhuzamos árokba menekülnek, miközben néhány vakmerő török fölgyújtja a középső és a bal oldali bástyát összekötő falszakasz (kortina) alá mélyített brandenburgi akna ( július 6.) deszka- és gerendabejáratát. A janicsárok még tovább nyomulnának, de a Starhemberg-ezredbeli Wirth őrnagy muskétásaival visszaszorítja őket. A brandenburgiak és Károly herceg egységei százötven embert veszítenek, a törökök csupán tizet. A halottak között van Wachtenheim sváb alezredes, Schönerl kapitány a frank ezredből, a brandenburgiak közül pedig Wobeser kapitány és Borstel hadnagy. Egy török ellenakna fölveti a Sziavus pasa bástya előtt mélyített aknát, amelyben hat császári aknász dolgozik. Kettőt sikerül kimenteni, a másik kettő csodával határos módon maga szabadul: egy botra kötözött kést forgatva fúrtak maguknak szellőzőnyílást, majd másnap kikászálódtak a föld alatti üregből. A legtapasztaltabb aknász azonban egy társával odaveszett. Lotharingiai Károly arról értesül, hogy nyolcezer török és tatár Szegednél átkelve a Tiszán Pest felé vonul. Háromszáz emberrel haladéktalanul megerősíti Pest őrségét. Este a Szent István toronyból fényjeleket adnak le a törökök, amiből az ostromlók arra következtetnek, hogy segítséget várnak. Miksa Emánuel harcvonalán minden erővel támadják a királyi palotát. A Nagyrondella melletti kaput állandó ágyútűz alatt tartják, ezzel lehetetlenné téve a kitörést. A két akna mélyítése jól halad a rondella falába tört és paliszáddal elzárt rés alatt ( július 7.). 10., szerda: Az északi oldalon két új ütegállásba kívánják az ágyúkat vontatni, de az esőzéstől csúszóssá vált talajon ez nem sikerül. Működni kezdenek a spanyol Gonzales ágyúi ( július 5.). A portyázó huszárok rajtaütnek Kalocsán, a török őrséget kardélre hányják és két ágyút zsákmányolnak. Ugyanakkor Székesfehérvárnál a császári lovasság véres csetepatéba keveredik a helyőrséggel; kb. száz keresztény katona elesik. Összekötőárok épül Károly herceg és a bajor választófejedelem harcvonala között. 11., csütörtök: Az esős idő ellenére felvontatnak az északi új ütegállásokba öt ágyút és két mozsarat. Gonzales tüzérei robbanólövedékeket kezdenek lőni a várba. Ismét hír érkezik a Szeged felől közeledő török-tatár seregről. Lotharingiai Károly intézkedik, hogy Peter Ernst Mercy altábornagy vezetésével háromezer lovas és hat század gyalogos keljen át Pest védelmére. Caprara tábornagynak is parancsot küld, hogy indítson el hadtestéből egy vértes- és két dragonyosezredet a Buda alatti táborba ( július 2.). Miksa Emánuel, Bádeni Lajos és Savoyai Jenő felkeresik a fővezér táborát, és megelégedéssel nyilatkoznak a jól kiépített ostromművekről. Azután Pestre indulnak Mercy táborába, ahol ugyancsak megfelelőnek találják a védelmi készültséget. Nincs kétségük, hogy az ellenség kísérlete, ha a pesti oldalról próbál segítséget vinni a várba, kudarcba fullad. A bajor oldalon baleset történik. Miksa Emánuel, Bádeni Lajos és a főaknász az első vonalban tanácskoznak, amikor egy rövid röppályájú bajor ágyúgolyó mellettük csapódik be az árokba. Leszakítja a választófejedelem mellett álló főaknász fejét, s megöl két másik aknászt. A vezérek sértetlenek maradnak. 12., péntek: A lotharingiai herceg ostromműveinek állása a következő: készen áll négy párhuzamos árok, jól ellátva közlekedő vonalakkal és a gyalogság számára épített gyülekezőterekkel. Tizenkét darab 24 fontos ágyú a mai Moszkva téri telepből lövi a falakat, egy kilenc ágyús üteg a kortina előtt a negyedik párhuzamos vonalból, Gonzales öt lövege a Kis-Sváb-hegyről háborgatja a védőket. A mai Széna térről nyolc, a második és harmadik párhuzamos árok közötti területről hat mozsár, a mai Moszkva téri üteg mellől egy Gonzales-féle mozsártelep veti bombáit a várba. A bal szárnyon, a brandenburgiak felől egy kilenc ágyús üteg töri a rést és huszonkét tábori ágyú veti tüzes golyóit a paliszádokra. Mellőlük egy taracküteg bombázza a várat. A kirohanások ellen minden oldalon földsáncok a brandenburgiak felől cölöpsor is, továbbá hat ágyú a Rózsadombon, s egy másik üteg a mai Mártírok útja felől védik az ostromlókat. Napfelkelte előtt három gránátos megvizsgálja az északi falon ütött réseket, egyikük középen, a másik kettő a bástyáknál. Véleményük szerint legjobban az Esztergom rondella rése közelíthető meg; a többi hely igen meredek és nehezen mászható meg, ráadásul a résen túl laza a talaj, s így lehetetlen megkapaszkodni. Ismét megszólalnak az ágyúk, hogy szélesítsék a réseket. Az egyik bajor ütegnél egy tüzet fogott lőporos hordó néhány katona halálát okozza. 13., szombat: Hajnalban a Sziavus pasa bástya előtt török ellenakna robban, amely azonban megrongálja a rondella falát is. A sérült falrészt a császári tüzérség néhány lövéssel ledönti: Lotharingiai Károly ekkor az eredetheg július 14-ére tervezett rohamot egy nappal előbbre hozza. Rüdiger Starhemberg három rohamoszlopot jelöl ki: az Esztergomi rondella ellen unokaöccse, Guido Starhemberg alezredes készül, a Sziavus pasa bástyát Auersperg alezredesnek, a kortina rését Herberstein őrnagynak és katonáinak kell megrohamoznia. Mindegyikük négyszáz-négyszáz embert kap, akikkel be kell fészkelniük magukat a résekbe, hogy onnan kedvező alkalomnál folytathassák az előnyomulást. Elöl gránátosok, utánuk a lövészek és a lándzsások haladnak, őket az ásóval és lapáttal fölszerelt munkások követik, akinek az elsáncolásban kell segíteniük. Az első sorokban kapnak helyet az önkéntesek, kb. háromszázan: Európa minden országából idesereglett előkelő ifjak akik a kereszténység egyetemes ügyétől lelkesítve jöttek Buda alá és kalandvágyó, zsákmányra éhes szerencselovagok. Itt áll türelmetlenül szorongatva fegyverét Don Felix de Ástorga, a spanyol önkéntesek parancsnoka és egy sor honfitársa: Vejar herceg, Valero és Castel Moncajo márki, Don Rodrigo de los Henares kapitány, Antonio Mendoça, Olocan grófja, Don Matheo Moron, Piccolomini gróf és Escalona herceg, mellettük 5

10 talán a portugál João de Velovyx, akit érdemei elismeréséül néhány nap múlva kapitánnyá nevez ki a portugál haditanács, azután Bondu bárója Németalföldről, négy lippei gróf Vesztfáliából, a veldenzi herceg és sokan mások: itáliaiak, angolok, franciák. A középső rohamoszlop parancsnokát, Herberstein őrnagyot mindjárt a támadás kezdetén halálos lövés éri, katonái azonban följutnak a kortinában tátongó résig, és emberfeletti erőfeszítéssel megpróbálják kiszaggatni a cölöpsor karóit. A két szélső oszlop támadása azonban elakad, mert a résekhez vezető meredek lejtőn nehezen tudnak megkapaszkodni. Amíg a feljutással bajlódnak, tucatjával hullanak el a védők tüzétől; megsebesül Guido Starhemberg és Auersperg alezredes is. Váratlanul akna robban alattuk: kő- és földtömeg árasztja el az embereket, akik a segítségükre siető tartalékkal együtt hiába próbálkoznak újabb és újabb rohammal, a falakról rájuk zúduló égő szurokkoszorúk, a lőporral töltött, kanócgyújtású kecskebőr tömlők és a kézipumpával kilövellt égő gyantapor poklából vissza kell vonulniuk. Károly hercegnek több mint ezernégyszáz embere esett el vagy sebesült meg. A sikertől megittasult törökök még kirohanást intéznek a brandenburgiak állásai ellen, de azok keményen visszaverik a janicsárokat. Halálos sebet kap viszont az ágyúk mellett álló Karl Dobna ezredes, s még két kapitány: Pettau és Kanitz, meg egy ifjú hadapród. A törökök vesztesége nem ismeretes. (Két nap múlva a várbeli szökevények négyszáz halottról beszélnek, de ez a szám túl magasnak tűnik.) A küzdelem két óra hosszat tartott. Este kilenc tájban elcsendesült a vár északi lejtője, csak a sebesültek jajgatása hallatszik, meg a kiküldött katonák neszezése, akik a sötétben megpróbálják összeszedni elesett társaikat. A bajorok nem vettek részt a rohamban, s a déli oldalon a török sem próbálkozott kitöréssel. 14., vasárnap: Az északi oldal falába tört rés felett török zászlót lenget a szél. A császáriak a nap nagyobbik részében halottaikat temetik, és kijavítják a roham idején megrongált ostromárkokat. Miksa Emánuel harcvonalán a nap egyetlen eseményeként török akna robban, de alig okoz kárt az ostromművekben. 15., hétfő: Három löveget állítanak fel az Esztergom rondella előterében. A spanyol Gonzales is újabb üteggel kísérletezik, de bombái és robbanógolyói a várakozással ellentétben kevés kárt okoznak az ellenségnek. A bajorok tíz mozsárból szórják bombáikat a törökökre. A mozsarak tüzét huszonegy ágyú támogatja a Gellérthegytől, a mai Döbrentei tér és az Orom utca felől. Néhány tábori ágyút is telepítenek a Nap-hegy tetején a védők kirohanásainak megfékezésére. 16., kedd: A Viziváros falán kívül még egy előretolt vonalat létesítenek, és közlekedő vonalakat építenek az ostromárkok. között. Újabb szökevények érkeznek a várból, akiknél Károly herceghez és Bádeni Hermannhoz, az Udvari Haditanács elnökéhez címzett leveleket találnak. Ezek beszámolnak a védők szorult helyzetéről, s hogy Abdurrahman pasa segítséget kért a Szeged felől közeledő Ahmed szerraszkertől. A bajorok két aknát ( július 7.) robbantanak a Nagyrondella tövében húzódó török árok és cölöpsor alatt. Az aknák azonban nem tesznek kárt a védművekben, sőt az egyik a bajorok veszteségeit növeli: megöl öt katonát, többet megsebesít s tönkreteszi a közeli állásokat. Több mint háromheti eredménytelen ostrom után a bajorok ezzel a két aknával akartak utat teremteni első rohamukhoz, s az eredmény csúfos kudarc. Bádeni Lajos mégis kierőszakolja a támadást. Célja a Nagyrondella előtti vársík elfoglalása, ahonnan pusztító erővel lövethetné a körbástya falát. Estig váratja katonáit, majd amikor a védők már nem számítanak támadásra, éjfél előtt egy órával megrohanja a vársíkot és kiveti a törököket állásaikból. Mire az ellenség fölocsúdik, már épülnek is a bajor sáncok. A siker azonban nagy véráldozatba kerül: legalább ötvenen elesnek, közöttük La Fontaine altábornagy és három hadnagy, sok a sebesült, felcserek viszik el Ferdinand Aspremont vezérőrnagyot, Kottulinszky és Vaubonne kapitányt is. 17., szerda: A fővezér harcvonalán az előző nap épített előretolt vonalon három ágyúból álló üteget állítanak fel, amely az Esztergom rondellát lövi. Caprara tábornagy megérkezik ( július 11.) két ezreddel, és átveszi a Pest közelében táborozó lovasság parancsnokságát. A tábornagy a szeraszker ellen vonul, aki a hírek szerint Hatvanba érkezett. A bajor harcvonalon három ágyút telepítenek az elfoglalt vársíkra, és sáncot építenek a várároktól a Dunáig. 18., csütörtök: Lotharingiai Károly ütegei néhány rést ütnek a paliszádokban, de azokat a törökök miközben a császáriak újratöltik ágyúikat ördöngös gyorsasággal kijavítják. Ennek ellenére a rondellák már annyira megrongálódtak, hogy szinte hiányzik az oldalfaluk. A védők ellenaknájának robbanása betemeti Liberi kapitányt, aki embereivel az északi fal alatt mélyítette a császáriak aknaüregét. A mentés azonnal megkezdődik, de Liberit nem találják, csak a társait tudják kimenteni. A bajor aknászok mindent elkövetnek, hogy a Nagyrondella árka alá jussanak, ám a törökök fergeteges puskatűzzel visszavonulásra kényszerítik őket. 19., péntek: Reggel hír érkezik Szulejmán nagyvezír felmentő seregéről, amely már a Sárvíz vidékén jár. Károly herceg haditanácsa úgy dönt, hogy megvárják a törökök hadmozdulatait, s közben körülsáncolással megerősítik a tábort. A munka a hadmérnökök irányításával és a fővezér személyes ellenőrzésével folyik. A sáncok helyének kijelölésére induló Fontana mérnök, Marsigli munkatársa megsebesül. Károly herceg három 6

11 álriadót fuvat az ellenség nyugtalanítására. Az első párhuzamos árokba vezényelt katonák este 10 és 11 óra között, azután éjfélkor, majd hajnalban hatalmas harci lármával riasztják a védőket. A falhoz sereglett törököket azonban támadás helyett ágyú- és gránáttűz éri, amely rendet vág soraikban. A császáriak egy káplárt veszítenek és elesik Orbein skót lovag testvére, Carre. 20., szombat: Az északi oldalon három aknász dolgozik az Esztergom rondella, a Sziavus pasa bástya és a kettőt összekötő falszakasz aláaknázásán. Pálffy tábornok ( június 21.) ötezer magyar lovassal Érd felé indul, hogy felderítse a közeledő Szulejmán nagyvezír seregének hadmozdulatait. Miksa Emánuel lovasai összecsapnak a várból kitörő szpáhikkal. A csetepaté egyenlő veszteségekkel ér véget. 21., vasárnap: Gonzales mozsarainak egyik becsapódó bombája romba dönt a várban egy épületet, ahol száz ember húzódott meg. Állítólag senki sem maradt életben. Az aknászok elérik az Esztergom sarokrondellát, s ennek igazolására magukkal hoznak az alapzatból egy faoszlopot és mészdarabot a falból. A Caprara-ezred egyik katonája a Duna-parti nádasban vadkacsatojás keresése közben a nagyvezír küldöncére akad. A futár Abdurrahmanhoz igyekezett egy levéllel, ami a pasát a vár közeli felmentésével bíztatja. A bajoroknak sikerül a Nagyrondella előtti vársíkon mintegy harminc méterre a falaktól négy 24 fontos ágyút és mozsarat lőállásba helyezni. 22., hétfő: Az északi fal mentén két császári akna robban, minden eredmény nélkül. Az egyiket a részeg aknász idő előtt gyújtotta be, elpusztítva saját hadnagyát, aki szintén ittasan, egy hordó lőporon ülve szállt az égbe. Megérkezik a táborba Antonio Caraffa és Donat Heissler tábornok, valamint Petneházy Dávid6 huszárezredes sikeres egri vállalkozásának híre. A huszárok kicsalogatták a vár török őrségét, majd menekülést színlelve a lesben álló császári lovasság elé vezették őket. A csatamezőn háromszáz török holttest maradt, közöttük Oszman egri pasáé. A császáriak hetven foglyot ejtettek, és elhajtották a török őrség vár alatt legelésző lóállományát. A déli oldal védelmét irányító Iszmail pasa, Abdurrahman helyettese, tisztában van a vársíkra vontatott bajor ütegek veszélyével: nincs az a fal vagy cölöpgát, amelyik ilyen közel felállított ágyúk 24 fontos lövedékeinek ellenállhatna. Csak azt várja, hogy az őrség elszunnyadjon. A hajnali szürkületben vagy száz janicsár ront az ütegállás mellett bóbiskoló szászokra, akik álmukból felriadva futásnak erednek, magukkal ragadva a bajor tartalékot is. A törökök vagy százharminc császári katonát megölnek, százhúszat megsebesítenek, s arra is jut idejük, hogy az ágyúk és az egyik mozsár gyújtónyílását beszögezzék. Az elesettek között van Gschwindt tüzérezredes és Friese kapitány. A janicsárok huszonöt főnyi veszteséggel vonulnak vissza De La Vergne és Rummel tábornok odasiető katonái elől. Két órával a janicsárok visszavonulása után ismét működni kezd a bajor üteg. Az egyik mozsár nagy durranással indítja útjára lövedékét. A beállott csöndben azonban nem a becsapódó bomba szokott moraja hallatszik, hanem valami iszonyatos erejű robbanás eget-földet rázó dördülése. A Mátyás király palotájának Dunára néző tömör falu épületében fölhalmozott, nyolcszáz tonna puskapor a levegőbe repül.7 Az egész látóhatár elsötétedett. Föld-, kő- s emberi eső hullott alá írta később Johann Dietz, a brandenburgi sereg orvosa. Hatalmas kövek repülnek a bajor tábor túlsó végébe és a Dunán át Pestre, ahol az egyik halálra zúzza a Styrum-ezred három dragonyosát. Jó félóráig a sok por, kő és törmelék miatt egyikünk sem látott semmit folytatja Dietz mester. Nem is, tudtuk, hogy tulajdonképpen mi történt, bár a törökök hallatlan jajveszékelése sejteni engedett valamit. Ezerötszáz ember vesztette életét, megsemmisült a várbeli lőporkészlet egy része, az ott tárolt hatvan tonna ezüst, s a vár Duna felöli oldalából kiszakadt egy százhúsz-száznegyven méteres darab. A déli oldalon a bajorok hanyatt-homlok menekülnek, soraikban csaknem akkora a rémület, mint odafönt a várban. Maga a választófejedelem sem tudja őket föltartóztatni, amikor eléjük áll, fellökik és rátaposnak a tülekedő katonák, drágakövekkel kirakott parancsnoki botja messzire repül. A sikert a bajorok és az északi ostromlók egyaránt maguknak tulajdonítják, de a törökök szerint a bajt saját gondatlanságuk okozta. Máig sem derült ki az igazság. Abdurrahman pasa a robbanás másnapján kétsoros cölöpgáttal és magas földtöltéssel zárja le a kidőlt fal helyén támadt rést, majd elsütteti ágyúit, jelezve: maradt még elegendő lőpora. 23., kedd: Az északi oldalon a harmadik aknakamrát- egy Burgsdorff nevű német aknász e1őkészíti robbantásra. Károly herceg megadásra fölszólító levelet küld a várba hadsegédével, Königsegg gróffal. Megalázó, hat órás várakozás után egy vörös tarsolyban érkezik a válasz a pasától: Leveletek megérkezett, tartalmát megértettük. Amikor felvonultatok, felfogtuk és tudomásul vettük, hogy ennek a várnak a megszerzésére jöttök. Mi pedig a felséges Allah kegyébe vetjük reményünket, s éjjel-nappal, egész lelkünkkel és tudásunkkal hitünkért fáradozunk. Lehetetlen, hogy a vár feladását forgassuk fejünkben. Azt mondjátok, hogy rohamoztok. Néhány kísérletet már tettetek, a magas Allah azonban visszavetett titeket. S ha majd balga beképzeltséggel újra rohamra indultok, azért könyörgünk a magas Istenhez, hogy legnemesebb küldötte és tisztelettel övezett prófétája, választottja: Mohamed oltalma a maga hatalmával verjen vissza titeket. Mert elbizakodottak vagytok, s az elbizakodottság ellenfele és legyőzője maga Allah. Üdvözlet attól, aki az igaz tanítást követi: Adburrahman. 7

12 24., szerda: A fővezér a roham mellett dönt. A Burgsdorff által készített aknát fölrobbantják a Sziavus pasa bástyánál, de az a császáriak közelítő árkainál fejti ki hatását, amelyek zsúfolásig megteltek a rohamra vezényelt katonákkal. A robbanás földet és követ zúdít a futóárkokra és az emberekre, több árkot betemet, egy sáncot romba dönt. A császáriak vesztesége kétszáz halott és sebesült. A katonák egész éjszaka a megrongált ostromművek helyreállításán dolgoznak. 25., csütörtök: Az északi oldal elleni rohamot elhalasztják. Helyette újra a védők csapnak ki. Visszaszorításukban a brandenburgiak és a svábok mellett Fiath János győri őrnagy hajdúi is részt vesznek. A Víziváros felől támadó törököket sikerül megállítani. A janicsárok ekkor futást színlelnek, a császáriak utánuk erednek, ám a Bécsi kapu közelében a házak között meghúzódó törökök társaik segítségére sietnek. Előbb a hajdúk, majd a brandenburgiak és a svábok menekülnek, miközben a törökök kaszabolják őket. Schöning altábornagy siet a segítségükre, amikor megszólalnak a várágyúk. Már minden veszni látszik. Károly herceg azonban két zászlóaljat küld erősítésül, így a megtizedelt csapatokat Schöning visszavezetheti, a törökök pedig tüzelés közben, ágyúik fedezete mellett fegyelmezetten visszahúzódnak a várba. A császáriak a hajdúkat nem számítva kétszáz halottat és sebesültet veszítenek. Elesik Löschbrand, a brandenburgiak alezredese és a Lothringen-ezred egyik hadnagya, megsebesül d Asti báró alezredes és Starhemberg tábornagy hadsegéde, akinek mindkét lábát ágyúgolyó éri, továbbá Souches tábornok zászlósa. A bajor ágyúk annyira összetörik a Nagyrondella alját, hogy a fal egy része az árokba omlik. A védők azonban hihetetlen gyorsasággal paliszádokkal zárják el a rést. 26., péntek: A haditanácskozás az általános roham mellett dönt. Kijelölik a támadásban részt vevő egységeket: összesen hatezer ember császáriak, brandenburgiak és magyarok Starhemberg és Schöning tábornok vezetésével az északi fal rései, négyezer fő bajorok, szászok és kisebb császári egységek a magyar származású bajor táborszernagy, gróf Serényi János irányításával a déli Nagyrondella, kétezer magyar gyalogos pedig gróf Esterházy János győri helyettes főkapitánnyal az élen a Dunára néző rés ellen indul. Megérkezik a táborba Angelus Gabriel másként Tüzes Gábor ferences barát, aki magával hozza saját készítésű éghető keverékét. Az új fegyvert a bajor oldalon próbálják ki, ahol a csodaszer olthatatlan lángtengerré változtatja a Nagyrondella rését elzáró paliszádot. 27., szombat: Délután 6 óra körül a pesti Duna-partról tizenkét ágyú dörgése ad jelt a támadásra. Először egy zászlóalj gránátos lép ki az ostromárokból az északi oldalon, közülük sokan elesnek a törökök első sortüzétől. Azután szép rendben megindulnak a császári és brandenburgi egységek, utat törve a holttesteken át, gránátok, bombák és kövek özönében. Amint a fal közelébe érnek, egymás után kilenc akna robban fel alattuk. A lőpor ereje a fal egy részét is a levegőbe repíti, s egy ideig csak a kövek, a föld, a tűz és az emberek borzalmas kavargása látszik. Ki elesik, ki megég, kit eltemet a földindulás, ki pedig a sebesülések gyötrelmei közepette a halálért esedezik társainál. Az elesettek tetemein átbukdácsoló katonák elérik a szétlőtt paliszádot és behatolnak a réseken, de kétszer is visszaverik éket. Ekkor maga Károly herceg vezeti a tartalékot a résekhez, s Rüdiger Starhemberg és Hans Schöning áll a rohamozók élére, akik halált megvető bátorsággal törnek előre a védők tűzfüggönyén át. Fentről gránátok, lőporral töltött zsákok és puskatűz zúdul rájuk. A győri hajdúk zászlótartójának mégis sikerül megvetnie a lábát a falrésben, és egy hasadékba tűzni a zászlórúdját. A következő percben már lehanyatlik, de a fent lobogó zászló látványa új erőt ad a katonáknak. Közel négyórás közelharc után sikerül elérni a támadás fő célját: befészkelni magukat a vár külső falán lőtt résekbe, és elfoglalni az Esztergom rondellát. A birtokba vett külső fal mögött azonban egy huszonegy méter széles és tizenegy méter mély árok húzódik, amelynek másik oldalán egy második, sőt egy harmadik várfal magasodik. A törökök most ott rendezkednek be védelemre. A bajorok harcvonalán éppoly véres a küzdelem, mint az északi oldalon. A támadók rohamoszlopait itt is sortűz, robbanó aknák és fellángoló tűz fogadja, de így is sikerül birtokba venni a körbástya jobb oldalán meghúzódó kapuszorost és a kaputornyot, majd az egész Nagyrondella védelme összeomlik a több irányból kibontakozó gyalogsági roham súlya alatt. Iszmail pasa embereinek nem marad más választása, mint visszavonulni a vár déli haránt zártfalának támasztott létrákon át a belső várba, a palota területére. A Duna felőli oldalon tervezett támadás résztvevői is visszavonulnak. Hiába támogatják Esterházy János hajdúit a pesti parton fölállított lövegek és egy dunai hajóról száz muskétás össztüze, a várfalról olyan iszonyú gránát- és puskatűz fogadja őket, amit lehetetlen kiállni. A roham mégis eléri célját, mert a törökök itt nem számítottak támadásra. Látva azonban a fölfelé kapaszkodó hajdúkat, ide is katonaságot vezényelnek, s ez megosztja a védelem erőit, elősegítve a másik két roham sikerét. A három irányból végrehajtott támadás súlyos veszteségekkel járt. Lotharingiai Károly katonái közül több mint háromezren elestek és megsebesültek. A Víziváros utcáin önkéntesek, tisztek és katonák igyekeznek a kötözőhely felé, karjukban sebesült társukat cipelve: kinek a karja hiányzott, kinek a lába, némelyiknek az arca roncsolódott szét. A bajor választófejedelem csaknem másfélezer embert vesztett, a keleti oldalt rohamozó hajdúk közül hatszázan maradtak a Duna-parton. Sok tiszt halt hősi halált: a vesztfáliaiak közül gróf Dietrich Dohna ezredes, a két héttel korábban elesett Karl Dohna fivére, Sándor kurlandi herceg, Thüngen, a frankok vezérőrnagya, Escalona spanyol herceg, a szász Georg Carlowitz és Esterházy Mihály ezredes. Újra megsebesült Savoyai Jenő unokaöccse, Commercy herceg, 8

13 az itáliai d Asti báró, Aspremont vezérőrnagy, és sebet kapott Eugèn Croy táborszernagy, gróf Pálffy Miklós és Baglioni kapitány a Croy-ezredből, akit puskalövés ért: a golyó ruhájáról egy ezüstgombot préselt a húsába. A törökök is sok harcost veszítettek: az északi oldalon mintegy ezerötszáz, a Nagyrondellánál ezer ember esett el vagy vált harcképtelenné. 28., vasárnap: Az északi várfal mentén időnként még beásott lőporos zsákok és gránátok robbannak. Az árkok azonban kellő biztonságot nyújtanak a császáriaknak: négy-öt méter szélesek, legalább két méter mélyek, az aljukra lépcsők vezetnek. Oldalukat helyenként cölöpökkel is megerősítették, és mindenhol mellvédekkel, sánckosarakkal, valamint földdel töltött zsákokkal rakták meg a szélüket. A hajdúk egy tizenöt év körüli kis törökre akadnak, aki már háromszor kémlelte ki a császáriak táborát. Kihallgatják, majd kémkedésért lefejezik. A bajor választófejedelmet két magyar keresi fel, akik a nagyvezír táborából szöktek meg. Elmondják, hogy a török felmentő sereg félelmetes, és napról napra közeledik Buda felé. Később egy őrmester járul Miksa Emánuel elé a várvédők néhány elfogott levelével. Valamennyi a nagyvezír jövetelét sürgeti. 29., hétfő: Károly herceg katonái az elfoglalt külső fal mögött mellvéddel ellátott sáncot építenek. Azután három aknát robbantanak a második falnál: az első kettő ledob a falról két ágyút és számos törököt, a harmadik pedig akkora rést nyit a falon, hogy tíz ember is bemasírozhatna rajta egymás mellett. A robbanás azonban a brandenburgiak közül is megöl vagy nyolcvan katonát és két tisztet. A fővezér letartóztatja Nigrelli vezérőrnagyot, mert az ő hanyagsága miatt nem értesítették idejében a robbantásról Schöninget, a brandenburgiak parancsnokát. A törökök a második falon új ütegállást létesítenek. Szökevények érkeznek a várból Károly herceghez, s elmondják, hogy a legutóbbi támadás akkora zűrzavart okozott, hogyha a császáriak tovább rohamoznak, minden bizonnyal hatalmukba kerítik a várat. A védők egyébként nem engedik át Kizil Elmát ( Piros Alma így nevezte a török Budát), s elszánták magukat a halálra: végső búcsút vettek a férjek feleségüktől, a barátok egymástól. 30., kedd: A törökök a tőlük megszokott gyorsasággal eltorlaszolják az akna ütötte rést, de a lesodort ágyúkat nem tudják visszahelyezni a falra. A császári tüzérség két üteget állít fel az elfoglalt Esztergom rondellán, amely a védők két ágyúját teszi tönkre. Egy mozsár bombája szétugrasztja a törököknek a Mária Magdolna templom lerombolt tornyának maradványán elhelyezett figyelőállását. Károly herceg és a bajor választófejedelem este ismét megadásra szólítja fel a védőket. Levelükben hangsúlyozzák, hogy ez az utolsó alkalom a békés megegyezésre. Abdurrahman pasa kéri, hogy másnap délelőtt menjenek a válaszért. 31., szerda: Abdurrahman hallani sem akar Buda átadásáról, de az ostrom beszüntetése fejében hajlandó átengedni egy másik, meg nem nevezett erősséget. Károly herceg válasza: újabb akna felrobbantása és ágyútűz. A védők azonban most már nem határozhatnak olyan könnyen, mint korábban: helyzetük súlyosbodott, a hosszú ostrom kimerítette őket, és jó néhányan hajlanak a megadásra. Délután a pasa két agát küld túszként Miksa Emánuelhez azzal, hogy a választófejedelem is indítsa el egyik emberét, mert valami fontosat kíván közölni. Kétórás fegyverszünetet rendelnek el, azután Kreutz alezredes bemegy a várba. Nagy udvariassággal fogadják: nagyszámú török kíséretében, török szokás szerint hónaljánál tartva viszik a pasa palotájába, ahol tyúkhússal, rizzsel, kaláccsal, borral és kávéval kínálják. A lakoma után Adburrahman közli a küldöttel: ha Lipót császár békét köt a szultánnal, átadja Budát, ezt a sokat szenvedett várat. Azonban sem a bajor választófejedelem, sem Károly herceg; de maga a császár sem rendelkezett akkora önállósággal, hogy az 1684-ben magalakult Szent Liga tagjainak hozzájárulása nélkül békét kötöttek volna. (A Liga tagjai a császár, Lengyelország, Velence, két évvel később pedig Oroszország azzal a feltétellel kötöttek szövetséget, hogy mindenki a maga frontján visel támadó háborút a török ellen, de csakis együtt, külön-külön sohasem kötnek békét a szultánnal.) Az ostrom tehát folytatódik. Rüdiger Starhemberg tábornagy egy császári akna hatását vizsgálva súlyosan megsebesül: bal kezének középső ujját lövés éri, majd a puskagolyó az arcát súrolva a vállába fúródik. Szerencséjére az aranygyapjas rend lánca tompítja a lövés erejét. Elhagyja a tábort, és hajón gyógykezelésre viteti magát Bécsbe. Muth kapitány, aki a legnagyobb pontossággal vetette a bombákat, halálosan megsebesül. AUGUSZTUS 1., csütörtök: A császári tüzérek egy új üteg elhelyezésén dolgoznak az Esztergom rondella tetején, amely két nehéz ágyúval hamarosan megkezdi működését. Károly herceget az ostromárkok látogatása közben egy kőgolyó szilánkja a combján megsebesíti. Sebet kap Commercy herceg, De la Vergne altábornagy és Don Enrico spanyol önkéntes is. Két aknász munka közben meghal. Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, Pálffy altábornagy és Dünnewald tábornok lovasezredei megérkeznek a táborba. A legjobbkor, mert Buda alatt már nincs több 24 ezer használható gyalogosnál és lovasnál. Igen sok a beteg és a sebesült. 2., péntek: Nagy erejű rohamot határoznak el mindkét oldalról, de az egész napos esőzés miatt nem hajtják végre. Így a tábor legfőbb eseménye Antonio Caraffa és Donat Heissler tábornok 9900 főből álló tiszai 9

14 hadtestének megérkezése. Közöttük van Barkóczy Ferenc és Gombos Imre ezredesek hatezer magyar katonája is. Újabb hír érkezik a nagyvezír seregének közeledéséről. Károly herceg és Miksa Emánuel intézkedik az ostromlók táborát védő körsánc (cirkumvalláció) megépítéséről. A következő napokban a huszárok, vértesek és dragonyosok a gyalogsággal együtt építik a csaknem tizenöt kilométer hosszúságú védművet, amely a Gellérthegy déli lábától a Sas-hegy és a Sváb-hegy érintésével a József-hegyig húzódik. 3., szombat: Miközben Lipót császár fiatal hitvese (Pfalz-Neuburg-i Eleonóra) negyvenórás imádkozást rendel el Bécsben a keresztény fegyverek győzelméért, Buda alatt újra rohamra vezénylik a katonákat. A második általános támadás azonban elhamarkodott vállalkozásnak bizonyul. A Károly herceg harcvonalán befulladó két akna böffenéséről a bajorok azt hiszik, hogy jel a támadásra, és nekiindulnak. (Valójában két ágyúlövésnek kellett volna jelezni a roham kezdetét.) Amikor Károly herceg megtudja, hogy a választófejedelem katonái már a falakon vannak, ő is elindítja a rohamoszlopokat. Miksa Emánuel emberei gyorsan megmásszák a palota homlokzatát és egyik helyiségből a másikba űzik a védőket. A beomlott szobákban azonban nehéz a tájékozódás, és a törökök kerülnek fölénybe: az emeleti ablakokból gránátokat és deszkán görgetett köveket zúdítanak a bajorokra, lesből tüzelnek, úgyhogy a rohamot vezénylő Aspremont vezérőrnagy visszavonja katonáit. Negyven halottat hagynak hátra, és vagy ötven-hatvan sebesültet cipelnek magukkal. Könnyebben megsérült Bádeni Lajos és Savoyai Jenő is. Az északi oldalon is rövid ideig tart a küzdelem. A császáriaknak először át kell mászniuk az első és második fal közé mélyített árkon, közben java részük elesik. Csak kevesen jutnak el a második falig, amely megmászhatatlanul tornyosul a fejük fölé. Már harmadszor ismétlik meg a rohamot, amikor Károly herceg megtudja, hogy a bajorok visszavonulnak. Erre ő is véget vet az értelmetlen vérontásnak. Így is kétszáz halottjába és sebesültjébe kerül a vállalkozás. Ismét sok a sebesült a tisztek között: maga a fővezér is könnyű sebet kapott. A vakmerő Bischofshausen őrnagy is szerencséjének köszönhette, hogy csak egyik ujját vágták le, egyéb baja nem esett, gróf Leopold Herberstein alezredest a Souches-ezredből súlyos nyíllövés érte, gróf Kaunitz alezredes karját puskagolyó fúrta keresztül, Marschall őrnagyot (Thüngen sváb ezred) halálos sebbel vitték el a falak alól. Nagy veszteségeket szenvedtek a brandenburgiak is, akik úgy vélekedtek, hogy Buda ostroma eddig több áldozatot követelt tőlük, mint a legutóbbi svéd és francia háborúk. 4., vasárnap: Kíméletlen tüzérségi párbaj zajlik az Esztergom rondellánál. A császáriak két új ágyút vontatnak tüzelőállásba a már ott lévő lövegek mellé, így összesen nyolc ágyúval lövik a második védőfalat. A topcsik (török tüzérek) jól irányzott lövései azonban hármat hamarosan elhallgattatnak közülük. Károly herceg emberei még az éjjel pótolják a veszteséget, s tovább dolgozik a nyolc löveg. Folytatódik az aknák készítése a második fal mentén. A fővezér belátja, hogy az árok feltöltése nélkül nem indíthat eredményes támadást a második fal ellen. A kilátástalan földhordás helyett azonban elegendőnek ítéli, ha a pesti Duna-part mocsaraiban vágott sás és nádkötegeket hajigálják az árokba, s csak a tetejét hordják meg földdel. A munkát a magyarokra bízza fejenként egy tallérért. Két magyar hírszerző érkezik és beszámol arról, hogy a török felmentő sereg mintegy nyolcezer főből álló előhada húsz-huszonkét kilométerre lehet a budai tábortól. Azt is tudni vélik, hogy Szulejmán nagyvezír először Esztergomot akarja visszafoglalni, azután segítséget kíván juttatni Budára. Károly herceg és Miksa Emánuel megteszik a szükséges intézkedéseket a nagyvezír fogadására: meggyorsítják a cirkumvalláció építését, a sáncok mentén jól védhető kiserődöket emelnek, a környező magaslatokra előőrsöket rendelnek, és elegendő élelmiszertartalékkal látják el a tábort. 5., hétfő: Az északi oldalon két újabb ágyú kapcsolódik be a tüzérségi harcba: Elhallgattatják a Sziavus pasa bástyán működő török üteget, mentesítve ezzel a császáriak három lövegét az Esztergom rondellán. Az aknászok három helyen fúrnak alagutat a második fal árkában. A huszárok és a hajdúk folytatják az árok feltöltését. Az ellenség bombákkal, gránátokkal és kövekkel zavarja a munkát: három hajdú elesik, egy felrobbanó lőporos hordó pedig tizenhat, embert megöl az Üttingen-ezredből. A közelben álló Károly herceg sértetlen marad. Az új egri pasa Oszman utóda ezer emberrel a hatvani úton közeledik Buda felé. Szekereken csónakokat hoz magával, hogy éjnek idején segítséget juttasson az ostromlottaknak. A fővezér elrendeli, hogy a Dunán horgonyzó császári bárkákát kötözzék egymáshoz, és összeláncolt gerendákkal rekesszék el a folyót, nehogy a török hajósok áttörhessenek rajtuk. Utasítja Petneházy Dávid ezredest, hogy huszárjaival maradjon a pesti oldalon. A felmentő sereg egy része Martonvásárnál áll. 6., kedd: Az északi második fal árkában az aknászok napi lábnyit (kb. 5,3 7,7 méter) haladnak. A katonaság folytatja a cirkumvalláció építését ( augusztus 2.). Az északi fal árkát estére félig feltöltik sással és náddal. A török fel akarja gyújtani a felhalmozott anyagot, de a nedves, sáros kévéken eleinte nem fog a szurokkal átitatott, égő kóc- és forgácscsomók tüze. A nagyvezír seregének előőrsei feltűnnek a környező dombokon. Batthyány Ádám felderítői néhány foglyot ejtenek, akik az elővédet kétezer főre becsülik. Lotharingiai Károly elrendeli a betegek- és sebesültek átszállítását a Szentendrei-szigetre. Kollonich Lipót8 bécsújhelyi püspök gondoskodik róluk, aki saját adományán kívül a bécsi Stephanskirche kapujában gyűjtött alamizsnát is a megsegítésükre fordítja. Gyógykenőcsök érkeznek a betegek számára, ezeket XI. Ince pápa9 küldte bécsi nunciusa, Buonvisi útján. 10

15 7., szerda: Harmadik napja tart a rekkenő hőség. A feltöltött árokban a sás és a nád felső rétege kiszárad és tüzet fog a törökök égő nyilaitól. Sűrű, torokkaparó füst árasztja el a környéket, ami lehetetlenné teszi az ostrom folytatását, s a tüzéreket is tétlenségre kárhoztatja, mert nem látják a célt. A fővezér haditanácsot tart, ahol hosszas vita után, az erőviszonyok helyes mérlegelésével, elfogadják Károly herceg javaslatát: az ágyúzás és aknaharc folytatásával tovább kell fárasztani a védőket, Szulejmán felmentő seregével szemben viszont passzív magatartást kell tanúsítani mindaddig, amíg Friedrich Scherffenberg altábornagy erdélyi hadteste megérkezik, hacsak a nagyvezír okot nem ad az ellene való határozott fellépésre. Kilencezer embert az ostromárkokban hagynak, a többieket mintegy 31 ezer főt a cirkumvallációba rendelik úgy, hogy az árkok és mellvédek mögött kettős vonalban állítják föl az ezredeket. A Dunától a Sváb-hegy déli lejtőjéig a bajor választófejedelem csapatai, onnan észak-északkeleti irányban a József-hegyig a fővezér császári, sváb, brandenburgi és magyar egységei sorakoznak föl. Batthyány Ádám portyázó lovasai négy törököt vezetnek a táborba. A foglyok elmondják, hogy a nagyvezír mindenáron megsegíti Budát. A fővezér felderítői ezzel ellentétes híreket hoznak. Szerintük a 80 ezer emberrel közeledő nagyvezír nem szívesen ütközne meg Buda alatt; inkább csak a török fegyverek becsületéért indult hadba, erőt és kitartást önteni az ostromlottakba, s békekötésre törekszik, mégha ahhoz néhány fontos várat át is kellene adnia. A császáriak éberen őrködnek egész éjjel; a cirkumvalláción kívül póttöltéseket emelnek, s a betegek elszállításával egy időben a bárkákat is a Szentendrei-szigethez irányítják, nehogy az ellenség kezére kerüljenek. Scherffenberg altábornagy Károly herceg ismételt sürgetésére elindult Erdélyből seregével Buda felé. 8., csütörtök: Az északi várfal tövében folytatják munkájukat az aknászok. Reggel török lovasság jelenik meg a bajor választófejedelem sáncaival szemben, a Kamaraerdő keleti végében és a Sas-hegy déli lejtájén. Alig három-négyezren lehetnek, de az ostromlottak lelkesedésükben üdvlövéssel és harsogó kiáltozással köszöntik őket. A felmentő sereg előőrse összecsap Batthyány Ádám huszárjaival, akik rövid csetepaté után szétugrasztják a törököket. Ezek visszavonulóban egy százötven főnyi magyar felderítő egységbe botlanak. Mérgüket most a huszárokon töltik ki: harminc gyors lovú legény kivételével valamennyiüket levágják. 9., péntek: Egy várból kilőtt bomba az Esztergom rondella mögött épített raktárba csapódik, ahol felrobbant egy hordó puskaport és négyezer gránátot. A szerencsétlenségnek néhány sebesültje van, közöttük gróf Archinto alezredes (Lothringen-ezred). Az ellenséges előőrsök háromszor is megjelennek a vár körüli magaslatokon: délelőtt 9 órakor, délután 2 óra tájban és este 7 órakor. Minden alkalommal kisebb csetepatéba keverednek az önkéntesekkel, akik nagy lelkesedéssel próbálnak szerencsét. Két magyar, Ottlyk György és Palásthy Gábor felvidéki nemesurak Neuburgi Lajos herceggel, a császárné öccsével együtt próbálnak törököt fogni, de csaknem pórul járnak. Előbb Lajos herceg menti meg Ottlyk életét, majd Palásthy Gábor akadályozza meg, hogy egy török lelője a herceget. A bajba jutott virtuskodókat egy császári őrjárat menti ki szorult helyzetükből. Károly herceg büntetését csupán azért kerülik el, mert a fővezér nem meri megfenyíteni a császárné rokonát. A bajor választófejedelem harcvonalán Iszmail pasa emberei látva a környéken portyázó törököket kétségbeesett kitörést hajtanak végre, de visszaverik őket; vagy ötvenen elesnek, és száznál többen megsebesülnek a merész vállalkozás résztvevői közül. 10., szombat: Az aknászok a három aknakamra előkészítésén dolgoznak az északi második fal tövében. Feltöltésüket a következő napra tervezik. Lotharingiai Károly szakaszán befejezik a tábort biztosító cirkumvalláció építését. Szulejmán felmentő serege megérkezik Adonyba. Károly herceg erre megerősíti a Víziváros védelmét: védősáncot építtet az ott őrködő magyarokkal arra az esetre, ha az ellenség észak felől próbálna segítséget juttatni a várba, a Dunán érkező erősítés megakadályozására pedig két, kövekkel megrakott bárkát süllyesztet el a folyó legmélyebb szakaszán. A bajor választófejedelem csapatokat kér a fővezértől az István torony elfoglalására, de Károly herceg a cirkumvalláció védelmére hivatkozva elutasítja a kérést. A törökök ismét megjelennek Miksa Emánuel harcvonalánál, de a keresztények nem mozdulnak jól kiépített sáncaik mögül. 11., vasárnap: Károly, herceg harcvonalán egy újabb roham előkészítéseként élesre töltik a napok óta készülő három aknát, és éjszakára is az ostromárkokban tartják a legénységet. A törökök újra feltűnnek a déli oldalon, a fehérvári út felől. A nap a lovasság kisebb összecsapásaival telik el, anélkül, hogy az bármelyik félnek komolyabb veszteséget okozna. A Batthyány Ádám huszárjaival vívott küzdelemben elesik egy magas rangú török tiszt, pompás ruházatát, fegyverzetét és ékes lószerszámát átadják a bajor választófejedelemnek. Abdurrahmanhoz címzett iratokat is találnak nála, amelyben a nagyvezír további ellenállásra buzdítja a pasát, azzal az ígérettel, hogy hamarosan megtámadja az ostromlók táborát, és fegyverrel tör utat a várbeliek megsegítésére. A levélből kiderül; hogy Szulejmán 60 ezer török-tatár harcossal rendelkezik. Háromezer emberével bevonul a táborba Petneházy Dávid, Koháry István és Balassa Gábor, akik eddig Hatvan, Szolnok és Eger térségében cirkáltak. 11

16 12., hétfő: Az északi fal tövében felrobbantják a nagy igyekezettel készített három aknát. Hatásuk azonban elmarad a várakozástól, csupán az ellenséges sánc egy darabját rombolják szét, amit a törökök azonnal kijavítanak. Roham helyett visszavonják a katonaságot az árkokból, és Károly herceg új aknák készítését rendeli el. Színre lép Szulejmán nagyvezír: alig jelentik a felderítésre küldött huszárok, hogy a törökök megérkeztek Hamza bég palánkjához (Érd), a mai Tétény és Budafok között máris fölbukkannak az első turbános lovasok, akiket hamarosan tekintélyes sereg követ. Károly herceg a fenyegetés elhárítására a csapatok egy részével kilép a cirkumvallációból. 13., kedd: Húszezer keresztény harcos teljes készültségben a sáncok védelmében marad, a többiek az árkok előterében várják a nagyvezír seregét. Károly herceg négyezer huszárból és hajdúból álló előőrsöt küld ki az ellenségtől látótávolságra. Egy német fogoly megszökik a török táborból. Elmondja, hogy az ellenség 40 ezer főre becsüli saját erejét, ő maga harminckét ágyút látott Eszéknél. Hajójuk nincs, abból élnek, amit szekereken, tevéken és szamarakon magukkal hoztak. Szerinte a törökök néhány órán belül megtámadják a keresztényeket. Lotharingiai Károly fedett utat építtet az Esztergom rondella előtt húzódó árokban, hogy katonái észrevétlenül közlekedhessenek az állások között. Rabatta főhadbiztos valamennyi lovas és gyalogos katonának kiosztja négynapi élelmiszer- és takarmányadagját. Az ostromműveletek folytatódnak: az aknászok dolgoznak, a tüzérek sűrűn szórják lövedékeiket a várra. Iszmail pasa emberei két kitörést kísérelnek meg a bajor állások ellen, de visszavonulásra kényszerítik őket. Szulejmán nagyvezír feltehetően csak a seregét akarta megmutatni a császáriaknak, mert egész napi tétlenség után estefelé visszavonul a Kamaraerdő mögé. 14., szerda: Hajnalban újra feltűnik az ellenség: nyolc-tízezer janicsár és szpáhi sorakozik fel a Kamaraerdő tövében, a kelenvölgyi síkság peremén. A jobbszárny a Duna mellett, a mai Budafok és Albertfalva között, a derékhad a Kamaraerdő mögött, a balszárny Budaörstől északra, a Csíki-hegyeken foglal állást. Először a balszárny indul támadásba, hogy Nagyszénazugnál a keresztény sereg hátába kerülve segítséget vigyen a várba. Károly herceg Petneházy Dávid huszárjait és Girolamo Lodron horvát ezredét küldi ellenük, de a törökök körülzárják őket: a legjobb tisztek dőlnek ki, sokan meghátrálnak. Már válságosra fordul helyzetük, amikor Dünnewald altábornagy erősítést küld: Taaffe, Mercy és Pálffy János Károly altábornagy seregrésze olyan erővel zúdul a szpáhikra, hogy azok cserbenhagyva a gyalogságot rögtön megfutnak. Háromezer janicsárból alig három-négyszáz menekül meg, a többit levágják. A déli oldalon Iszmail pasa katonái újabb kitörést hajtanak végre, de a Bádeni- és az Aspremont-ezred visszaszorítja őket, közben elvágják a visszavonulásuk útját, s nagy részüket lekaszabolják. Miksa Emánuel Károly herceghez vágtat és kéri: változtassák meg a tábornokok korábbi döntését, és támadják meg a török fősereget. A fővezér engedélyezi a lassú előrenyomulást. Már a végéhez közeledik a nagyszénazugi lovascsata, amikor a császári sereg mintegy 25 ezer fő kilép a cirkumvalláció déli oldalán, és csatarendben, hangos dobpergés közepette megindul az ellenség felé. Alig érnek egy puskalövésnyire a Kamaraerdő lábánál húzódó törők derékhad arcvonalához, a nagyvezír visszavonulót fuvat. Dühét a császáriak helyett egyik tisztjén tölti ki: a pasát, aki a nagyszénazugi vereség hírét hozza, nyomban megfojtatja. A törökök két pasát és több mint kétezer harcost veszítettek ebben az akcióban. A szövetségesek vesztesége ötven közkatona és néhány tiszt, közöttük Lodron alezredes, Leve őrnagy (Caprara-ezred) és Dünnewald tábornok egyik kapitánya. A császáriak ötszáz foglyot ejtettek, nyolc tábori ágyút és harminc török zászlót zsákmányoltak. A félholddal és csillagokkal díszített lobogókat a várbeliek által jól látható helyeken tűzik ki. Károly herceg élőszóval is közölni akarja Abdurrahmannal a nagyvezír vereségének hírét, de a fehér zászlóval közeledőket golyózápor fogadja, a tolmács alól kilövik a lovat. 15., csütörtök: Magyar és német lovasok janicsárokat hoznak a táborba, akik miután megfutamodtak a nagyszénazugi csatából a budai erdőkben és barlangokban rejtőzködtek. A foglyok elmondják, hogy a nagyvezír még akkor is segítséget visz a várba, ha az ismétlődő összecsapásokban egész seregét elveszíti. Károly herceg Bécsbe indítja Pálffy János vérteskapitányt a zsákmányolt zászlókkal. A katonák két magyaros ruhába öltözött férfit vezetnek elő, akik lábukon bilinccsel, alamizsnát koldulva járták a budai tábort. Úgy tettek, mintha már hosszú ideje a törökök rabságában lettek volna. Magyar és német nyelvű menlevelet találtak náluk, alapos vizsgálat után azonban előkerült Abdurrahmannak Szulejmán nagyvezírhez küldött írása is. A levélből kiderül, hogy miként látták a várvédők az ostromló császáriakat: Istennek hála, a gonosz ellenség jelenleg ugyan ijedtségben és zavarban él, de puszta elbizakodottságból egyetlen pillanatig sem tágít, éjjel és nappal ágyúkkal, puskákkal, bombákkal és aknákkal támad. Két nappal a levelem kelte előtt, az áldott Ramadan hónap 22-én [augusztus 12.], azaz hétfő reggel a Nagyrondellánál [az Esztergom rondellánál] egyszerre hat aknát robbantott fel, az átkozottak ezután még megrohamozták a rést, de Isten kegyelméből és az úrnak vagy a legfőbb prófétának csodája folytán, és az én nagyságos uramnak [a nagyvezírnek] kedvezéséből az aknák visszafelé sültek el, néhány átkozottat megöltek, egyórás viadal után veszteséggel ismét visszavonultak. Mindkét oldalon átkozott tábornokaik és vezéreik személyesen is ott voltak a közelítő árkokban Azt is reméljük az én uramtól, minden igyekezetével azon lesz, hogy e vár számára minél hamarabb és bármilyen lehetséges módon segítséget hozzon. Minden órában várjuk ennek a megérkezését Ezért reméljük, hogy az ellenség veszte és keserve nagyon közel van. 12

17 16., péntek: A várbeliek aknát robbantanak a brandenburgiak állásaival szemben. A robbanás cölöpöket és sánckosarakat vet ki a lövészárkokból, de csak egyetlen emberben tesz kárt. A törökök kitörnek a keletkezett nyíláson, de a császáriak visszaszorítják őket. Egy moldvai és négy lengyel férfi érkezik az ostromló táborba. A nagyvezír seregében uralkodó nagy félelemről beszélnek: a janicsárok nem akarnak együttműködni a szpáhikkal, mert a nagyszénazugi csatában szégyenteljesen magukra hagyták őket. Annyira félnek, hogy már a legkisebb harci lármától is futásnak erednek. Az ellenség ismét megjelenik a bajorok védővonalával szemben, de hamarosan visszahúzódik. 17., szombat: Károly herceg harcvonalán sikerül fölgyújtani a második fal résében emelt cölöp sort ( augusztus 12.). A hadvezetés tizenkét birodalmi tallér jutalmat ígér minden muskétásnak ez az összeg megfelelt tizennyolc magyar forintnak, vagyis egy gyalogos félévi zsoldjának, aki az árok belső falán fölkúszva elhelyezi a cölöpökön Angelus Gabriel atya gyújtószerkezetét ( július 26.). A vakmerő vállalkozás sikerül: a paliszád még másnap is lángol, s a tizenkét muskétás közül csak egy veszíti életét, és egy sebesül meg. A törökök nem tudják eloltani a tüzet, ha vízzel öntözik, még jobban ég, ezért valamivel beljebb új cölöpsort építenek. Az aknászok szokatlan harcba keverednek: a föld alatt vívnak közelharcot az ellenség aknászaival egyes hírek szerint török zsoldban álló franciákkal, akik rátalálnak a császáriak aknakamrájára. Miksa Emánuel és Bádeni Lajos néhány halálra ítélt katonaszökevényt küld ki, hogy felderítsék a palota harántfalába lőtt rés helyzetét. Alig érkeznek fel, máris puskatűz árasztja el őket, vissza kell vonulniuk anélkül, hogy bármit is megállapíthatnának. 18., vasárnap: Az északi harcvonalon ismét megkísérlik felgyújtani a paliszádokat, melyeket az ellenség tegnap óta rendbe hozott: a baloldalt haladó katonák azonban túl gyorsan nyomulnak előre, előbb gyújtják meg a tüzet, mintsem a jobb oldaliak kijönnének a sáncok mögül, ezeket észreveszik, egyikük az árok elhagyásakor halálos lövést kap, hárman megsebesülnek. Károly herceg elrendeli két elkészült akna felrobbantását. Az eredmény elmarad a várakozástól, ezért elhalasztják a tervezett rohamot. Lengyel szökevény érkezik a táborba. Úgy tudja, hogy Szulejmán nagyvezír harminc tallért ígért mindenkinek, aki bejut a várba. Kétezer janicsár jelentkezett, akik négy napon belül végrehajtják a vállalkozást. Miksa Emánuel katonái elfognak egy törököt, aki a várból át akar jutni a bajor vonalakon. Levelet találnak nála, amelyben Abdurrahman közli a nagyvezírrel, hogy utolsó csepp vérükig védelmezik a várat. 19., hétfő: A fővezér négy ágyúból álló üteggel löveti a második fal résébe emelt paliszádot. A török tüzérség működésképtelenné teszi az üteget, de a császáriak hamarosan négy új löveget vontatnak a sérült ágyúk helyére. Két foglyot vezetnek Károly herceg elé: egy törököt és egy magyart, akik a nagyvezírnek szóló levéllel jöttek ki Budáról. Az első belehal a botozásba, de semmit nem árul el. A magyar azt állítja: azért jött a táborba, hogy átadja a levelet a fővezérnek. Az írás szerint a vár végső szorultságban van, a védők gyors és hatékony segítséget várnak. Károly herceg gondosan lezárja a levelet és ötven arany kíséretében visszaadja, majd újabb százat ígér a levélvivőnek, ha a nagyvezír válaszát is elhozza néki. Továbbá biztos jövedelmet helyez kilátásba a futárnak és családjának, ha a választ Abdurrahmanhoz eljuttatva visszatér, és részletesen beszámol a védők helyzetéről. Megkettőzik a császári őrséget a környező hegyeken, felderítők cirkálnak a császári vonalak előtt. A törököknek mégis sikerül észrevétlenül megközelíteni az ostromlók táborát. Délután indulnak Sziavus pasa vezetésével, akinek az évi ostrom idején már sikerült jókora csapatot bevezetnie a várba. Óriási kerülőt tesznek, nehogy az őrség idő előtt felfedezze érkezésüket. Gyarapodik a felmentő sereg: háromezer végbeli törökkel megérkezik a temesvári pasa, s hatezer emberével bevonul a török táborba Serban Cantacutino havasalföldi román vajda. 20., kedd: Az éjjel kiküldött két magyar felderítő osztag nem veszi észre a közeledő Sziavus pasa csapatát. Alig érkeznek vissza a táborba, a hajnali derengésben vagy háromezer török jelenik meg a Szent Pál völgyében legnagyobbrészt lóra ültetett janicsárok, és megtámadják a császári elővédet. A brandenburgi őrség sortűzzel fogadja őket, de nem tudja megakadályozni, hogy három zászlóaljnyi erővel az egyik nyitva felejtett kapun át betörjenek a táborba. A hangos kiáltozásra és a puskaropogásra álmukból felriadó császáriaknak végül sikerül visszafordulásra kényszeríteni kétezer ellenséges lovast, a többiek azonban átgázolnak a sáncokon és már a Városmajornál járnak, amikor Caprara tábornagy lovasai oldalba kapják őket. Egy részük hátat fordít, és némi veszteséggel csatlakozik a védővonalon kívül rekedt társaihoz, néhány száz mindenre elszánt janicsár azonban továbbszáguld. A mai Moszkva tér helyén magyarok állják útjukat, erre elkanyarodnak a Vérmező irányába. A mai Széna tér felől Heissler tábornok kétszáz lovasa iramodik utánuk. A törökök kétannyian vannak, mint üldözőik, mégsem veszik föl a harcot, hanem vágtatnak tovább. Jó néhányan átugratnak az ostromárkokon, sokan lovukról leszállva a mai Attila utca vonalán a Fehérvári kapu felé rohannak. Amíg a városfalig érnek, puskagolyó és kard tizedeli őket, s amikor feltárul a menedéket jelentő, várkapu, alig százötvenen jutnak át rajta. A Szent Pál völgyétől a Fehérvári kapuig terjedő útvonalukon csaknem ötszáz halott maradt hátra. A császáriak nyolc embert veszítenek, megsebesül Heissler és Maigret tábornok, fogságba esik Giovanni Battista Santini márki, máltai lovag, a Salaburg-ezred kapitánya. Abdurrahman pasa így is elégedett: háromszoros ágyú- és 13

18 puskatűzzel adja hírül a sikert a nagyvezírnek, s az egyik mecsetre vörös zászlót tűzet ki annak jeléül, hogy az utolsó csepp vérig védik a várat. Az áttörés idején népes muszlim csapatok tűnnek föl a környező dombokon, de látva társaik kudarcát, nem kockáztatják meg az előrenyomulást. A foglyul esett janicsárok elmondják, hogy a nagyvezír harminc tallért ígért mindazoknak, akik bejutnak a várba, azonfelül állandó évi fizetést és mentességet újabb hadba vonulás alól. Futár érkezik a táborba azzal a hírrel, hogy nincs már messze a svédek ezerkétszáz főből álló kontingense, és gyorsított menetben közeledik Erdély felől Scherffenberg altábornagy hadteste. Miksa Emánuel tüzérei négy nagy kaliberű ágyút vontatnak tüzelőállásba a palota elé. A bajorok két kiserődöt építenek a Margitszigeten. 21., szerda: Az északi oldalon megsérült üteget kijavítják a tüzérek. Megkettőzik az őrséget, és tágas kiserődöt építenek a cirkumvallációban ott, ahol előző nap az ellenség áttört. A törökök nem kezdeményeznek új áttörést. A fővezér kihasználja a viszonylagos nyugalmat, és utánpótlásról gondoskodik. Gyorsfutár érkezik Scherffenberg altábornagytól ( augusztus 7.), aki hadtestével augusztus 19- én vonult át Debrecenen. Károly herceg utasítására Rabatta főhadbiztos szekereket küld a gyalogság számára, hogy siettesse a menetelést, és megkíméljék a katonákat az erőltetett menet fáradalmaitól. A törökök nagy puskaropogás és ágyúdörgés közepette megülik a bajrám-ünnepet. Egy szakállas puska lövedéke az ostromárkok ellenőrzése közben megöli a bajor Rummel vezérőrnagyot. 22., csütörtök: A bajor választófejedelem támadásra szánja el magát. Előbb az északi oldalon indul álroham: a gránátosok föllármázzák a védőket, akik tömegesen futnak a palaszádokhoz. Bombák, kövek özöne fogadja őket, a puskagolyókkal megtöltött ágyúk pedig nagy pusztítást végeznek soraikban. A vaktában hajigált gránátok egyike a fal mögötti lőportárolóba esik, és jókora robbanást okoz. Hírek szerint vagy száz török vesztette életét. Az igazi támadás azonban a palota ellen irányul. A császáriak háromszor ismétlik meg a rohamot, mire elfoglalják a palota közepén emelkedő István tornyot. A siker azonban komoly véráldozatba kerül: a kidobált lőporos zsákok kb. negyven rohamozó katona gránáttarisznyáját felgyújtják, és a robbanások a halálukat okozzák. A sebesültek száma eléri a kétszázat, közöttük van Fürstenberg ezredes, gróf Pötting és Becker alezredes, továbbá Henrik szász-merseburgi herceg. A törökök egy megszökött piemonti fogoly szerint több mint száz embert veszítettek. Sötétedés után egy török jön ki a várból és úszva eljut a Margitszigetig. A huszárok észreveszik, elfogják, előtte azonban sikerül a Dunába dobnia a rábízott leveleket. Kínvallatásnak vetik alá. A tüzes vas szóra bírja: Abdurrahman küldte a nagyvezírhez, hogy sürgesse a többször megígért segítséget. A pasa nehezen tartja magát, mert az ostromlók mindkét oldalról keményen szorongatják s már a vár legmagasabb pontját, az István tornyot is elfoglalták. A százötven janicsár közül, akik két napja bejutottak a várba, alig ötvenen alkalmasak a fegyverforgatásra, a többi sebesült. 23., péntek: Éjszaka heves zivatar akadályozza a munkát. Reggel az északi oldalon folytatják a második fal előtt húzódó árok feltöltését. Helyenként már annyira elsimítják az árok tetejét, hogy több ember egymás mellett egyszerre átmehet rajta. A brandenburgiak harcvonalával szemben az ellenség aknát készít, ezért csak két őrszemet és egy gránátost hagynak a falhoz legközelebb eső árokban, a többieket visszavonják. A gránátos szünet nélkül gránátokat dobál az aknakamrába lőporos zsákokat cipelő törökökre. Ismét elfognak egy törököt, aki a Dunán úszva igyekszik a nagyvezírhez. Nála is levelet találnak Abdurrahman sürgető kérésével. Felderítők szerint Szulejmán elindult Ercsitől északra fekvő táborából, hogy megtámadja az ostromlók sáncait. A várbeliek a Fehérvári kapun át megrohanják az ostromlókat. Pletz szász alezredes száz lovassal visszaszorítja őket, de közben halálos lövések érik: az egyik golyó a bordái közé fúródik, a másik a fején éri. Emberei a holttestét sem tudják visszahozni, mert túl közel esik el a várfalhoz, s a törökök bevonszolják. Iszmail pasa katonái megkísérlik visszafoglalni az István tornyot, de a bajorok egyelőre keményen tartják magukat. A választófejedelem emberei ugyanakkor négy ágyút vontatnak a Nagyrondellára, hogy lerombolják a belső harántfal résébe épített paliszádokat. 24., szombat: Károly herceg úgy dönt, hogy ágyútűz alá veszi az Esztergom rondella melletti nyugati várfalat, s így kapja oldalba a szívós török védelmet. Négy löveg hamarosan rést nyit a falon. Szulejmán nagyvezír előrenyomul Ercsi közelében fekvő táborából. Hírek szerint még az éjjel támadni fog. Károly herceg szigorú készültséget rendel el: 1. Az egész gyalogság a cirkumvalláció mögé, a lovasság a vonal mentén kijelölt állásaiba vonul. 2. A Szent Pál völgyében húzódó lövészárkot háromezer gyalogos és tizenhat lovasszázad védi. 3. Ugyanilyen erők őrzik a zárt sáncokat. 4. A Duna-parton a Víziváros Kakas kapujánál Souches altábornagy egyik őrnagya, Bertramouille foglal állást négyszáz némettel és ugyanannyi magyarral, Károly herceg bal oldalát Dünnewald biztosítja, tőle jobbra Caraffa, Taaffe és Schöning áll. A táborban Croy herceg, Pfalz- Neuburgi Lajos, Nigrelli és Caprara csapatai maradnak. Miksa Emánuel ugyanígy erősíti meg a Dunaparttól a Sas-hegyig húzódó állásokat. Pirkadatkor megjelenik a dombok tetején Szulejmán nagyvezír serege, majd lassan leereszkedve közelít a bajor választófejedelem sáncaihoz. Látva a keresztény sereg teljes harckészültségét, megáll, egy ideig várakozik, azután visszafordul és eltűnik a budai hegyek mögött, Délután érkezik a hír, hogy 14

19 Érdnél letáborozott. A keresztény sereg egész éjjel talpon van: erősítik a sáncokat, és újabb lövegeket vontatnak tüzelőállásba. 25., vasárnap: Török foglyokat hoznak Lotharingiai Károly elé. Az egyik Szulejmán táborából tért vissza, ahova Abdurrahman levelét vitte. A küldönc szerint a budai pasa tudtára adta a nagyvezírnek, hogy ő eleget tett kötelességének, amiért majd elnyeri a szultán jutalmát. Ugyanakkor hangoztatta, hogy minden szerencsétlenségért a nagyvezírre hárítja a felelősséget, aki elmulasztja a várbeliek megsegítését. Abdurrahman azt is föltárta levelében, hogy a legutóbbi császári roham legjobb tisztjeitől és száznál több katonájától fosztotta meg. Buda nem képes tovább védekezni gyors és hatékony segítség nélkül. A másik fogoly szerint a várban csupán kétezer fegyverbíró harcos maradt. A hírek futótűzként terjednek a keresztény táborban, és lelkesedéssel töltik el a katonákat. Károly herceg és a tábornoki kar úgy dönt, hogy Schertfenberg erdélyi hadtestének megérkezése után vagy általános rohamot indítanak, vagy megütköznek a nagyvezír seregével. Rabatta főhadbiztos Buda alá rendeli a bárkákat és tutajokat a Duna és a Vág partvidékéről, hogy a küszöbön álló támadás sikeres végrehajtásához mindenféle anyag készen álljon. Éjjel a törökök újra megpróbálják kiszorítani a bajorokat az István toronyból: három kétségbeesett rohamot intéznek a támadókból védőkké vált császáriak ellen, bombák, kövek, gránátok és puskaporos tömlők záporoznak rájuk, de mindannyiszor visszaverik őket. Az összecsapásokban elesik Stuben őrnagy a Seibelsdorf-ezredből és tíz közkatona, a sebesültek, megégettek száma eléri a kétszázat. 26., hétfő: Az Esztergom rondellához csatlakozó nyugati várfal elé újabb négy löveget ( augusztus 24.) vontatnak. Most már nyolc ágyú bömbölő érctorka szórja lövedékeit, amelyek a talaj szintjéig érő rést törnek a falon. Ez lesz a császári csapatok egyik támadási iránya. A tervezett roham másik útvonala az Esztergom rondellán és a második fal előtt húzódó árkon keresztül vezet majd, ezért a körbástyát alkalmassá kell tenni az áthaladásra: belsejét földdel és kövekkel töltik fel, a tetején hatalmas gerendákat fektetnek át. Innen kell a katonáknak leküzdeniük az árok, a cölöpsor és a fal védelmét. A katonák alig harminc méterre dolgoznak a védőktől, akik fedezékeik mögül szaporán puskáznak a merész vállalkozás résztvevőire. Angelus Gabriel atya mozsárteknőt építtet a pesti oldalon, hogy tüzelhessen a folyón átkelő török bárkákra. Szulejmán seregének egy részével ismét hadmozdulatokat tesz: tizenkét ágyút helyeztet lőállásba, és azt a látszatot kelti, mintha ütközetre készülne. A támadás azonban most is elmarad. Iszmail pasa janicsárjai ellentámadásra indulnak: olyan elszántan törnek elő a palota tetején emelt paliszádjaik mögül, hogy a bajorok kénytelenek elhagyni az István tornyot és a torony két oldalán kiépített állásokat. A törökök a romokon keresztül a toronyhoz férkőznek, elbújnak egy épségben maradt lépcső alá, s ennek fedezékéből a fel- s lejáró bajorokat egyenként veszik puskavégre. Nem marad más választás, mint kiadni a tüzérségnek a parancsot az István torony teljes ledöntésére, s megelégedni azzal, hogy az elhagyott állás helyett valamivel hátrább, a romok között építsenek új fedezéket. 27., kedd: A tüzérség mintegy húsz méter szélesre tágítja az északi oldal második falába nyitott rést. Elkészül az Esztergom rondella és az árok áthidalása. A két fél olyan közel kerül egymáshoz, hogy lándzsáik hegye szinte összeér. A gerendahidat földdel takarják be, hogy az ellenség ne gyújthassa föl, előtte fedett állást építenek tíz lövész számára. Török szökevény érkezik a táborba. Úgy tudja, hogy a nagyvezír háromezer harcossal hamarosan újra megkísérli az ostromgyűrű áttörését a Szent Pál völgyön keresztül, egy másik csapat az Esztergom rondella áthidalása ellen készülődik. Egy várból kiszökött magyar szerint a nagyvezír három oldalról tervez támadást a keresztények ellen: északról, délről és keletről, a Duna felől. A folyót naponta török hírvivők ússzák át: bőrbe és viaszba burkolt üzeneteket visznek-hoznak a vár és Szulejmán tábora között. Lotharingiai Károly parancsot ad, hogy Angelus Gabriel atya irányításával készítsenek hosszú, láncszerű szerkezetet, s azt hegyes karókkal rögzítsék a folyómederhez a pest-budai hajóhíd és a Margitsziget között. Egy merész török mégis megpróbál átjutni néhány levéllel, de elfogják. Az írásokból kiderül, hogy a várban fogytán az élelem, s nagy a védőkben a félelem a kiállt megpróbáltatások miatt. Serényi János táborszernagy katonái a bajor vonalak ellenőrzése közben egy janicsárra bukkannak. Szulejmánnak szóló levelet találnak nála, amely szerint az őrség egy része a keresztények újabb támadásától tartva pincékbe és üregekbe húzódott, ott torlaszokat emelt, s elszánta magát a végső küzdelemre. 28., szerda: Abdurrahman pasa a nagyvezír tudomására hozza, hogy a helyőrség kétezer hadra fogható emberből áll. Helyzetük annyira súlyos, hogy nem bírnának ki még egy rohamot. Délután a bajor tüzérség ledönti az István torony maradékát is, most már csak a palota legvastagabb falai állnak ellen az ágyúzásnak. A nagyvezír csapatai újra megjelennek a bajor választófejedelem harcvonalánál. Este a zsámbéki völgy felé húzódnak, s igazolva az átszökött török vallomását lassan közelednek a Szent Pál völgyhöz. Lotharingiai Károly felderítőket küld ki, teljes készültséget rendel el a csapattesteknél, s maga is a Szent Pál völgyben tölti az éjszakát. Szulejmán azonban egyelőre nem támad. 15

20 29., csütörtök: Ez a nap a keresztények és a muszlimok számára egyaránt jeles ünnep. Az előbbiek Keresztelő Szent János fejvételéről, a törökök a magyarokon aratott győzelmeikről emlékeznek meg: 1521-ben Nándorfehérvár elfoglalása, 1526-ban a mohácsi csata, 1541-ben Buda birtokbavétele és 1660-ban Nagyvárad megszerzése is ezen a napon történt. A törökök most is sikert remélnek augusztus 29-től. Hajnalban háromezer, lóra ültetett janicsár tűnik föl a Duna-parton Óbuda felől. A Víziváros irányába nyargalnak. Egy másik, szintén háromezer főből álló török-tatár csapat a mai Lipótmező környékén várakozik. Valamennyiük zsebében húsz tallér előlegezett jutalom és írás arról, hogy ha bejutnak a várba, akkor élet fogytig napi húsz aszper zsoldot kapnak (Az élelem mellett egy török közkatonának naponta három aszper készpénz járt. Egy aszperért például másfél font 75 dkg kenyeret vagy fél font 25 dkg húst vásárolhatott. A janicsárok egy része a Margitsziget magasságában leszáll a lováról, s megpróbál úszva átjutni a szigetre. Azt remélik, hogy ott elköthetnek néhány sajkát, amelyekkel leereszkedhetnek várhoz. A szigeten fölállított ágyúk azonban visszaűzik őket. A többiek a vízivárosi Kakas kapuig nyargalnak, ahol d Asti alezredes katonái gyilkos sortűzzel fogadják őket, mire a törökök a külváros fala mellett nyugatnak iramodnak. A júniusban tört résnél ( június 19., 23.) megpróbálnak bejutni, de ott a hajdúk zárják útjukat. Csak hárman jutnak át a falon, csatlakoznak a Bécsi kapun kitörő várvédőkhöz. A többiek a Városmajor felé kanyarodnak, hogy elérjék a Fehérvári kaput. A kapu előtti széles mezőt azonban egymásba tolt szekerekkel torlaszolták el, keresztüljutni rajtuk csaknem lehetetlen. A janicsárok leszállnak lovaikról és megpróbálják szabaddá tenni az utat, közben Mercy altábornagy és Heissler vezérőrnagy lovasai törnek rájuk. Sokan a Rózsadomb irányába menekülnek, de a többiek, még mindig vagy ezren, kegyetlen kézitusába keverednek a császáriakkal. Mercyt két hatalmas kardvágás éri a fején és a vállán. Pálffy Ferenc alezredes a legjobbkor avatkozik a küzdelembe. Akkor indítja ötszázadnyi lovasságát, amikor a Fehérvári kapun egy század szpáhi robog ki, hogy segítse a várba igyekvőket. A hirtelen jött oldaltámadás négy részre szakítja a janicsárok elszánt csapatát, s bármilyen sebesen próbálnak is menekülni, mindenütt utolérik őket a császáriak fegyverei. Abdurrahman ágyúi ezúttal némák maradnak a nyugati várfalon. Szulejmán nagyvezír a bajor választófejedelem harcvonalán is fölvonultat egy csapattestet, de nem kezdeményez akciót, így Miksa Emánuel és Bádeni Lajos könnyen meghiúsítja Iszmail pasa embereinek kétségbeesett kitörését. Már végéhez közeledik a Fehérvári kapu előterében zajló küzdelem, amikor a pesti Duna-parton föltűnik Scherffenberg altábornagy 12 ezer főnyi erdélyi hadtestének öt ezrede, Piccolomini vezérőrnagy vezetésével. A Víziváros falát megmászó néhány janicsáron kívül senki nem jutott be a várba. Az ütközet után mintegy kilencszáz török holttestet számolnak össze a császáriak, de ennél jóval többen eshettek el, hiszen csak nagyon kevesen vágták ki magukat az ostromgyűrűből Zsámbék irányába. A keresztények mintegy ötven közkatonát veszítettek, belehalt sebeibe Mercy altábornagy és szárnysegédje, továbbá egy hadnagy és Károly herceg lovásza, De la Molle. 30., péntek: Lotharingiai Károly egyetlen perc nyugalmat sem enged a várvédőknek: a tüzérség szünet nélkül töri a falat, rombolja az épségben maradt házakat ha egyáltalán még léteznek ilyenek a várban. Károly herceg rohamra készül. Néhány ember befészkeli magát a második fal előtt húzódó árokba, közel a réshez és a paliszádokhoz. Az aknakamrákat telehordják puskaporral, s folytatják az árok feltöltését. A nagyvezír csapatainak egy része Zsámbék és Óbuda környékén portyázik, ezért készenlétbe helyezik a császári lovasságot és a gyalogságot. Néhány élelmiszerrel megrakott török bárka érkezik a Dunán Eszékről és Belgrádból. A kiéhezett katonák a folyópartra rohannak és kifosztják a hajókat, megfékezésükhöz még a nagyvezír tekintélye is kevés. Lazul a fegyelem: a janicsárok és a szpáhik csapatostól hagyják el zászlóikat. Megérkezik Scherffenberg hadtestének második része: két ezred dragonyos, három ezred gyalogos, és kétezer magyar Csáky László vezetésével. (A Buda alatt harcoló magyar csapatok létszáma így hozzávetőlegesen elérte a 15 ezer főt.) A huszárok és a hajdúk a Duna-parton foglalnak állást, a többiek Károly herceg egységeinek jobbszárnyán, a Rókus- és a Szemlő-hegy déli lejtőin. Az ostromlók megerősödése teljesen kedvét szegi Szulejmánnak, aki újabb akcióval már nem kísérletezik. 31., szombat: Az Esztergom rondellához csatlakozó nyugati várfalról erős ágyútűz éri a császáriak nyolc lövegét, amely a korábban ( augusztus 26.) nyitott rést szélesíti. Károly herceg katonái kilencméternyire megközelítik a második fal résébe emelt paliszádokat. Az ellenséges tüzérség tehetetlen a mélyedésben meghúzódó császáriakkal szemben. Megérkezik a táborba Theodor Strattmann udvari kancellár Lipót császár sürgető üzenetével: Budát mielőbb el kell foglalni. Lotharingia Károly, Strattmann és a tábornoki kar átvonul a bajor választófejedelem sátrába és haditanácskozást tart. Egyhangúlag a roham mellett döntenek. Az időpont: szeptember 2-a, hétfő. A táborban azonban a kémek megtévesztésére azt híresztelik, hogy az ostromló sereg a nagyvezír ellen készülődik. Bevonul a táborba a svédek ezerötszáz főből álló kontingense Bogislav Rahden ezredes vezetésével. (Svédország 1686 áprilisában vállalt kötelezettséget német tartományai Pomeránia és Bremen-Verden után segélycsapat kiállítására.) Éjjel megérkezik Scherffenberg altábornagy hadtestének málhája is. Miksa Emánuel harcvonalán több mint száz katona megsebesül a fedezékek építése közben. SZEPTEMBER 16

21 1., vasárnap: Lotharingiai Károly parancsot ad a tüzérségnek, hogy szakadatlanul lője a várost. Egy magyar szökevény érkezik a török táborból. Elmondja, hogy a nagyvezír azoknak az önként jelentkező katonáknak, akik bejutnak a várba, a korábban megígért harminc talléron felül életük végéig dupla zsoldot helyez kilátásba. A szökevény 40 ezer főre becsüli Szulejmán teljes haderejét: 10 ezer janicsárra, 20 ezer szpáhira és 10 ezer tatárra, a tüzérség szerinte száz ágyúból áll. A hajnali holdfényben háromezer török lovas tűnik föl a Kamaraerdőnél, de a bajorok harckészültségét látva sürgősen visszavonulnak. Miksa Emánuel hatalmas erőfeszítéssel megpróbál kedvezőbb feltételeket kierőszakolni a rohamhoz: a bajor ágyúk szakadatlan tüze már Mátyás király egykori palotájának épületrészeit is romba dönti, a gyalogság mégsem tud előnyösebb állásokat elfoglalni. Az északi és a déli oldalon kijelölik a rohamban résztvevőket. Károly herceg harcvonalon 6634 ember 6 ezredes, 6 alezredes, 12 őrnagy, 64 kapitány, 78 hadnagy, 76 zászlós, 392 altiszt és 6000 közlegény (császáriak, brandenburgiak, svábok, svédek és magyarok) sorakozik fel. Miksa Emánuel és Bádeni Lajos háromezer bajor, szász és császári katonát szán az utolsó rohamra. 2., hétfő: Verőfényes nap virrad az ostromlók táborára. A harmadik általános rohamot elő készítő haditanácskozás úgy döntött, hogy Károly herceg harcvonalán három rohamoszlop sorakozik fel: a bal oldali oszlop a Sziavus pasa bástya és az Esztergom sarokrondella közötti rés ellen indul Fürstenberg alezredes vezetésével, a középső oszlopot Spinola ezredes és báró d Asti vezeti a sarokrondellán át a második fal ellen, míg jobbról, a nyugati várfalon nyitott rést Oettingen ezredes katonái rohamozzák meg. Az előkészületekről negyven nagy réstörő ágyú égzengető tüzelése és a Budaörs feletti magaslatokra kiküldött fürge lovascsapatok terelik el a figyelmet, közben a rohamra rendelt csapatok nagyobb feltűnés nélkül elfoglalják helyüket az ostromárkokban. Délután három órakor elhallgatnak az ostromlövegek és megdördül hat rohamra hívó ágyú. Az északi oldalon a támadás rendkívül heves és véres. A törököket állítólag felkészületlenül éri, mert aznap már két ízben fújtak riadót a várban, kétszer készültek föl a roham elhárítására, de a támadás elmaradt. Amikor délután két órakor harmadszor is riadóztatják őket, már nem hiszik el, hogy jön az ellenség. Ezúttal néma maradhatott az a dob is, amelyet egy bizonyos Schreyer eddig mindig ott szólaltatott meg a császári táborban, ahonnan akciót várhattak a várbeliek. Ennek ellenére már csaknem egy órája tartják magukat a második fal védői, amikor a jobb oldali rohamoszlop végre fölér a meredek lejtőn a rondella melletti nyugati fal réséhez. A janicsárok össztüzében az élen haladók elvéreznek, de a második hullámban érkezők oldalba kapják a harmadik fal védőit, akik feladva állásaikat, visszavonulnak a mai úri, Országház, Fortuna és Táncsics Mihály utca északi végében elékészített fedezékeik mögé. A balszárnyon a brandenburgiak közelednek. A törökök szerint ők a legkeményebb ellenfelek, tűz-emberek -ként emlegetik éket. Rohamuk most lassabban bontakozik ki, mert az első és a második fal között húzódó és csak egy szakaszon betemetett árkon nehezen jutnak át, de az Esztergom rondella melletti védelem megingása elég ahhoz, hogy ők is áttörjenek az utolsó akadályon. Közben a legjobbak hullanak el a falakon: a középső rohamoszlop élén haladó d Asti alezredest az első percekben két lövés és több lándzsaszúrás éri, elesik Fritzschler, a brandenburgiak ezredese, Pálffy Ferencet súlyos fej- és lágyéksérüléssel viszik el. Végre egyesülnek odafönt a jobb és a bal oldali rohamoszlop katonái. Károly herceg az Esztergom rondelláról figyeli a küzdelmet: egymás után küldi az erősítést, a középső rohamoszlop is felzárkózik. Az ostrom kimenetele az északi oldalon eldőlt. A törökök megfutamodnak, és fejvesztve próbálnak egérutat nyerni: sokan a Vízi kapun át a Duna-partra rohannak, és a vízbe vetik magukat, hogy a pesti oldalon keressenek menedéket, vagy a várfalról ugrálnak a mélybe, mások a házak sötét pincezugaiba menekülnek, a többség azonban a palota felé szalad abban a reményben, hogy társaik ott még tartják magukat. A császáriak áttörik a védelmet, de Abdurrahman hű testőreivel még keményen ellenáll. Személyes példamutatásával sikerül maga mellé gyűjteni a menekülők közül néhányat, és egyenlőtlen harcot folytatva Croy táborszernagy katonáival a mai Hess András térig hátrál. Az utcákon ekkor már akadálytalanul törnek előre a vértesek, dragonyosok és a magyar huszárok, így a kis csapatot a bekerítés veszélye fenyegeti. Többen megfutamodnak, az ősz pasát is menekülésre biztatják. Ő azonban hallani sem akar megfutamodásról vagy megadásról: tiszteletet parancsoló példamutatással esik el a téren. Senki nem tehetett volna nála többet Buda védelméért. Holttestét később valaki fehér köpennyel letakarta; kezében még akkor is a kardját szorította. A várparancsnok halála után Ishakcali Mehmed, a janicsáraga is megsebesül és Csonka bég10 veszi át a parancsnokságot. Maga köré gyűjti a harcképes embereket, és a palotához vezeti őket, ahová a Bécsi kapu irányából katonák, polgári személyek, nők és gyerekek rendetlen csapata hömpölyög. A kaput azonban zárva találják. Croy herceg emberei ekkor érik el a Fehérvári kaput; kinyitják, mire beszáguld rajta a Savoyai Jenő vezette tartalék lovasság. Croy hadrendbe állítja a Dísz téren összetorlódott csapatokat, megindítja őket a palota felé. Bent még javában tombol a küzdelem. A vár déli oldalán Sartori és Fürstenberg ezredes vezeti a két rohamoszlopot. Az egyikben ott halad egy svéd közkatona, Nils Bielke, aki már 1684-ben is itt harcolt, és később majd megírja mindkét ostrom történetét. De most még roppant nehéz feladat előtt áll társaival együtt; amint a falakhoz érnek, kő bomba- és golyózápor fogadja őket. Miksa Emánuel és Bádeni Lajos kivont karddal küldi rohamra a tartalékot, amikor a testőrség parancsnokhelyettesének, Martin Pechmámnak hetvenedmagával sikerül feljutni az épület tetejére. A többiek méhrajként követik őket. Már a palotában folyik a kézitusa, amikor megtudják, hogy északon a polgárváros elesett. Hatalmas erőfeszítéssel kiverik a romos palota területéről az ellenséget, amely a kaputorony mögötti 17

22 Arzenál téren keres menedéket a polgári lakóssággal-együtt. Amikor Csonka bég zárva találja a palota kapuját, a maga köré gyűjtött mintegy nyolcszáz fegyveressel együtt megadja magát a császáriaknak. Egy kapitány marad túszként velük, hogy biztosítsa az életüket, ahogy azt Károly herceg megígérte. Ekkor érkeznek meg a bajor roham oszlopok, maguk előtt hajtva a palotabelieket. A kapitulációról nem tudnak, ezért rátámadnak Csonka bég embereire és a négyszögletes téren összezsúfolódott tömegre, amely vagy kétezer férfiből és ezer nőből meg gyerekből áll. A bég katonái ekkor végső kétségbeesésükben újra fegyvert ragadnak. A rettenetes zűrzavarban a császári kapitányt az a veszély fenyegeti, hogy. megölik, csak Csonka bég személyes közbelépése menti meg az életét. A törökökét meg Károly herceg emberei, akik véget vetnek a vérontásnak és elvezetik a török főtiszteket: Iszmail pasát, Csonka béget és Mehmed janicsáragát. A tárgyalások a törökök egyértelmű veresége ellenére sokáig tartanak. A védők feltételeket szabnak, a császáriak viszont csak a feltétel nélküli megadást hajlandók elfogadni. Este lett, mire Iszmail pasa és emberei belenyugodnak helyzetükbe: puszta életüknél egyebet nem menthetnek meg. Estére lángban áll az egész polgárváros. Ma már kideríthetetlen, hogy az elkeseredett törökök vagy a vad féktelenséggel zsákmányoló győztesek gyújtották-e föl a rommá lőtt várost. Johann Dietz így számol be később a történtekről: Alig félórája voltam a városban, amikor kigyulladt. Hogy a törökök vagy a keresztények gyújtották-e föl, nem tudom, de nagy kár, hogy a szép város és a sok értékes zsákmány, amit megőrzés végett az egész országból idehoztak, nyomorultul elpusztult. Egy Jakab nevű zsidó fogoly később arról beszél vallomásában, hogy a tüzet a császári katonák okozták, mert ki akarták füstölni a házakból a makacsul ellenálló törököket. A győztesek utcáról utcára, házról házra járnak, s a pincétől a padlásig mindent feldúlnak. Nemcsak rejtőzködő törököket keresnek, hanem pénz, kincs és értékes holmik után is kutatnak, amelyekből az említett Jakab szerint még Konstantinápolyban sem található annyi persze a szeráj kivételével, mint amennyi Budán volt. Nagyon sokan fizettek életükkel, vagyonukkal vagy szabadságukkal a hosszú ellenállásban való részvételért. Még a magzatnak sem kegyelmeztek az anyaméhben írja Dietz mester. Mindenkinek, akire ráakadtak, pusztulnia kellett. Egészen elképedtem azon, ami ott végbement, hogy az emberek sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni egymás iránt, mint a vadállatok. Egy másik szemtanú, az itáliai Amerighi így emlékezik vissza elborzadva: Akik nem tudták dühüket a fosztogatásban kitombolni, a foglyokat megcsonkították, élve megnyúzták, tűz mellé kötözték, szemüket és belső részeiket kivájták, s hasonlókat követtek el, amikről illendőségből hallgatnom kell. A brandenburgi orvos azt is elmondja, hogy az áldozatok bőrét lenyúzták, kiszárították, és ezzel megtöltött zsákokat küldték haza, ahol ezt a rendkívül drága múmiát (az akkori orvostudomány általános csodaszerét) orvosok és gyógyszerészek használták föl mixtúráikhoz. A koponyák trófeának számítottak; a nyugati országok piacain utóbb kosárszámra árulták az emberfejeket. Hiába hirdette ki Lotharingiai Károly háromszor is a roham kezdete előtt, hogy kíméljék meg a várbeli zsidók életét, a nekivadult győztesek a vár védelmében segédkező zsidó hitközség tagjainak sem kegyelmeznek. A hitközségbelieknek csupán a fele mintegy ötszáz ember éli túl a vérengzést. Minden erkölcsi gátlás sutba került, s ez jellemzi majd a török háború későbbi szakaszát is, amely az évszázad talán legszörnyűbb, legvéresebb kicsapongásává fajul. A lakosság legyilkolása, a foglyok elhurcolása olyan török szokás volt, amelyet a keresztények ugyanúgy átvettek, mint a török kávé élvezetét. Joggal mondta a császári hadsereg katonáiról Krisztina, egykori svéd királynő: nincs állat, amely náluk jobban hasonlítana az emberhez. Lotharingiai Károly jelentése szerint négyezer tetem borította a város utcáit és a falak alját, a mintegy hatezer ember került fogságba. A császáriak egyes források szerint ötszáz halottat és négyszáz sebesültet veszítettek. A már említetteken kívül az északi oldalon halt hősi halált Spinola ezredes, a toledói Bartholomeo Botta huszonnégy gránátosával, akikkel az elsők között akart behatolni a várba. Magni ezredes megsebesült, a bajor választófejedelem elvesztette Tattenbach grófot, Monticoli kapitányt és Zacco őrnagyot, mindkettőt az Aspremont-ezredből. A győzelem hírével elsőként Károly herceg futárai kapnak lóra: Neuburgi Lajos herceget Eleonóra császárnéhoz, Commercy herceget az özvegy császárnéhoz indítja. Münchenbe, a bajor választófejedelem feleségéhez Lipót lányához Serényi János nyargal. Néhány nap múlva már egész Európa tudja a hírt és önfeledten ünnepel. 3., kedd: A város még mindig ég, és folyik a szabad rablás. Néhány raktár és a mecsetté átalakított Nagyboldogasszony-templom kivételével nem maradt ép ház. Az ostrom után 388 romos épületet számolnak meg. A törmelékek között Marsigli ezredes botorkál; a budai városbíró kíséretében járja be a várat, hogy összeszedje a tűz elől a budai könyvtárak nyomorúságos maradványait. Közben összeírja a másfél évszázados török uralom hagyatékát: huszonhárom mecsetet, kilenc fürdőt, huszonkét sütőházat, több népkonyhát ahol péntek este élelmet és gyertyát kaptak a szegények és átutazók, egy kőből épült iskolát, négy török kolostort és negyvenkét janicsárkaszárnyát, a várat körülvevő dombokon pedig négyszáz szőlőskertet. Mindennek örökre hátat fordítva vonult el Szulejmán nagyvezír. Az utolsó roham idején ötezer török lovas állt csatarendben a császári tábor előtt. Mozdulatlanul várakoztak, hogy a rossz hírt megvigyék a nagyvezírnek. A herceg meg is jegyezte a főjelentésben: nincs példa rá sem az ókorban, sem a legutóbbi századokban, hogy ilyen nagy fontosságú és ilyen erős őrségtől védett várat az ostromló sereg egy nálánál jó harmaddal nagyobb felmentő sereg szeme láttára rohammal vett volna be. Két hónappal később, bécsújhelyi kihallgatásakor Csonka bég kevésbé válogatta meg szavait, amikor a nagyvezír dicstelen működéséről beszélt. Miközben kiköpött, azt 18

23 mondta: [alak] az, aki azért jött, hogy csak nézelődjön, mialatt beveszik Budát. Szulejmán távozása után a császári sereg vezérei Miksa Emánuel sátrában gyülekeznek hálaadó misére. Ágyúk dörgése közben eléneklik a győzelmi himnuszt, a Te Deumot, miközben odakint a táborban és a városban sem lehet mást hallani, mint a katonák énekét, örömkiáltásait és díszsortüzeket. 4., szerda: A vezérkar véget vet Buda pusztításának: beszüntetik a fosztogatást, eloltatják a még fel-fellobbanó tüzeket, és ötszáz fogollyal eltakaríttatják a holttesteket. Számba veszik a magas rangú török foglyokat és a várban talált hadieszközöket. A foglyok jegyzéke: Iszmail pasa, Abdurrahman helyettese; Csonka bég, Abdurrahman egyik főtisztje; Ahmed aga, Abdurrahman kapudzsi basija (a kapuőrök főnöke); Ibrahim aga, Abdurrahman főlovásza; Ali aga, Abdurrahman egyik első tisztje; Ali effendi, Abdurrahman müftije (törvénytudó pap); Abdi aga, Abdurrahman udvarmestere; Ali effendi, Abdurrahman titkára; Ishakcali Mehmed janicsáraga; Khiaja bég, janicsáraga; Hasszán csorbadzsi (két-háromszáz főből álló janicsáregység tisztje); Mehmed csorbadzsi; Juszuf aga, a szpáhik parancsnoka; Musztafa aga, a szpáhik egyik tisztje; Mehmed aga, főaknászmester; Hagi Musztafa, a budai csausok (követ) főnöke; Bassz csaus; Musztafa csaus; Omar aga, budai kincstárnok; Redzseb aga, defterdár (pénzügyi főtisztviselő); Szelim efendi, a budai janicsárok titkára; Ahmed efendi; Rusznamedzsi Ali efendi; Szkiaban efendi; Ahmed aga; Emini Omar aga; Oszman aga; Piri aga; Szalih aga. A Budán talált katonai felszerelések jegyzéke: Különböző űrmértékű, használható lövegek 91 db Használhatatlan ágyúk 51 db Különböző űrméretű tarackok 8 db Különböző űrméretű mozsárágyúk 18 db Nagy petárda 1 db Lőpor q Kanóc _ 793 q Ólom kb q Nyeles sáncszerszám db Nyeletlen sáncszerszám 500 db Rőzsevágó kés 315 db Használt ácsbalták 230 db Használatlan ácsbalták 25 db Ostromkasza 58 db Nagy mennyiségű lőfegyver, vágó- és szúrófegyverek. 5., csütörtök: Lotharingiai Károly Leopold Beck vezérőrnagyra és négyezer főnyi helyőrségre bízza Budát. Pestet Koháry István alsó-magyarországi vicekapitány és Dalmady Sándor őrnagy kétezer hajdúja őrzi. 6., péntek: Hajnalban kürtszó hívja nyeregbe a katonákat: Károly herceg hadserege a Duna mentén délnek indul, az Eszék felé menekülő nagyvezír után. Hamarosan maga mögött hagyja a sokat szenvedett Budát és környékét, amelyet így látott Johann Dietz mester 1686 nyárutóján: A földeket a császáriak és szövetségeseik, meg a törökök, tatárok és egyéb segélycsapatok dúlták föl. Gyakran harminc mérföldes körzetben nem lehet egy ép falut vagy várost találni. A településeket kirabolták, lerombolták, szétdúlták, felgyújtották. Az otthonukból elűzött családok barlangokban éltek, vagy vándorló hordákhoz csatlakoztak... A földeket már nem művelték, s így gyakran nem volt semmi élelem. Erdei bogyókat és gyökereket ettek, a Budára hajtott és útközben elhullott lovak, öszvérek, tevék húsát vágták le, azt ették meg nyersen. Az utak mentén elcsigázott, rongyos, az éhhalál küszöbén álló emberek várakoztak, hogy a kimúlt állatokból szerezhessenek egy darabka táplálékot, amely az életet jelenthette számukra. Az amúgy szép Magyarországot ezek is Dietz szavai feldúlták, elpusztították. A háború sújtotta vidékek lakossága fásultan tekintett a nagyvezír nyomába szegődő Károly herceg után: egyforma érzéketlenséget tanúsított a törökök és a császáriak iránt, mindkettőtől csak rosszat várhatott. A heroikus célok éppoly idegenek és távoliak voltak tőle, mint a romba döntött, felperzselt lakóhelye fölé boruló ég csillagai. Jegyzetek 1 Vö. Rázsó Gyula cikkét e számunkban! (A szerk.) 2 Vö. Heckenast Gusztáv cikkét e számunkban! (A szerk.) 3 Vö. Rázsó Gyula cikkét e számunkban! (A szerk.) 4 Vö. Fodor Pál cikkét e számunban! (A szerk.) 5 Vö. Czigány István cikkét e számunkban! (A szerk.) 6 Vö. ifj. Barta János cikkét e számunkban! (A szerk.) 7 Vö. Szalmási Pál cikkét e számunkban! (A szerk.) 8 Vö. Benczédi László: Politika könyvvel és purgatóriummal. Kollonich Lipót a Habsburg abszolutizmus szolgálatában. História, 1980/4. szám 9 Vö. Vanyó Tihamér cikkét e számunkban! (A szerk.) 10 Vö. Haraszti György cikkét e számunkban! (A szerk.) 19

24 2. Képek 20

25 21

26 22

27 23

28 24

29 25

30 1. Európa magyarságképe AZ ÉV KÖPECZI Béla Európa magyarságképe Minden nemzetkép sztereotípiákra épül, de ezek felhasználása: függ az adott uralkodó osztály politikai érdekeitől. Ez áll a 17. század végének magyarságképére is. Nézzük előbb az érdekeket! A Bécs elleni török támadás idején, 1683-ban Európa olyan Magyarországra nézett, amelynek uralkodó osztálya majdnem teljes egészében az oszmán birodalom oldalán állt, és ezért általános elítélésben részesült. Kivételt csak az európai protestánsok jelentettek, akik a vallásüldözés miatt a császárt bírálták. Franciaország hivatalos propagandája ugyancsak bizonyos tartózkodást mutatott, bár a keresztény szolidaritás ideológiájával nyíltan akkor még nem szállt szembe. Bécs felmentése után annyiban változott a helyzet, hogy a magyar uralkodó osztály egy része ismét a Habsburgok oldalára állt, és Thököly is tárgyalni akart többek között a lengyel király közvetítésével a bécsi udvarral. A Habsburg-párti többség a győzelmek hatására nem ismert kíméletet a Thököly-felkeléssel szemben, elítélése még keményebb, mint Bécs ostroma előtt volt. Egy 1685-ben megjelent német nyelvű pamflet skandalum -nak nevezi a császár páratlan jósága és kegyelme elleni felkelést, amely szövetkezett a törökkel, és amelyet Franciaország is támogatott. A magyar felkelés 1683 után már nemcsak a török szövetség szempontjából ítéltetik meg, hanem a franciákkal való kapcsolatok alapján is. Nyugat- és Közép-Európában a fő veszélyt ugyanis a francia terjeszkedési politikában látják. Ezt a véleményt a legpregnánsabban egy 1686-ban megjelent francia nyelvű pamflet fejezi ki (A turbanizált francia udvar és a leleplezett árulások), amelyben a szerző azt állítja, hogy a franciák hívták be a törököt Európába a magyarok segítségével. Franciaország a szabadság és a vallás ürügyével szította a lázadást Magyarországon. Ezt a lázadást használták fel a törökök, hogy megtámadják Bécset. A császári főváros azonban felszabadult, de ennek a francia király nem örült. A szerző megjegyzi: Nem fogjuk elfelejteni, hogy amikor a kereszténység örömtüzeket gyújtott a nagy győzelmek láttán, Franciaország egyedül sötéten hallgatott és ezután kimutatta dühét a Németalföld pusztításával. A konklúzió a következő: Két engesztelhetetlen ellenségünk van: az egyik oldalon a török, a másik oldalon Franciaország. Az egyik a hóhér, a másik a kínvallató. Az egyik általános veszély a kereszténység számára, a másik, a kielégíthetetlen és mérhetetlen ambíciójú Franciaország, a német nemzet elviselhetetlen ellenfele. A pamfletek egy része támadja Sobieski lengyel királyt is, mert nem volt hajlandó megfelelő támogatást nyújtani a császárnak a török elleni harcban. Az egyik pamflet azzal vádolja a lengyeleket, hogy ők, akik olyan heves vérmérsékletűek, egyszerre hidegvérűek lesznek, és ennek okát abban látja, hogy a francia intrikák hatnak Lengyelországban is. Sobieski így lesz az egyik pamflet címe szerint A francia sípra táncoló polák. Vannak azonban más hangok is ben egy Őszinte Frigyes álnéven jelentkező német szerző megjelentet egy Érdekes Állam-Mercurius című pamfletet, amelyben a német érzelmű patriótákhoz szól, és azt állítja, hogy a magyarországi zavarokért a császáriak és mindenekelőtt a jezsuiták a felelősek, akik a lutheránusokat áttérésre akarták kényszeríteni. Ezzel a borzalmas lelkiismereti kényszerrel szegült szembe Thököly, egy fiatal, de okos úr, aki a török császárnál és az erdélyi fejedelemnél keresett védelmet, és hittársainak csatlakozását megszervezve, nyolc éven keresztül szakadatlanul folytatta harcát a császár ellen. A szerző csodálkozik azon, hogy a jezsuiták a politikai alapszabályokat megsértve biztatták a császárt arra, hogy elvegye a magyaroktól a szabadságot és a vallást. A jezsuiták állították szembe egymással a katolikus és protestáns rendeket, és használták ki a magyaroknak a németekkel szemben érzett természetes ellenszenvét. Tehát a végszükség indította Thökölyt arra, hogy a török védelmét keresse, és az elnyomott lelkiismereti szabadságot Magyarországon előbbi állapotába visszahelyezze. Ezen az alapon értékeli a magyar felkelést, amelyet azonban nem ment fel a török szövetség vádja alól, és az a meggyőződése, hogy Magyarországnak a jövőben is a kereszténység vagy még inkább Németország védőbástyájának kell maradnia. Egy 1686-ban Lipcsében megjelent német pamflet (Róma a szent háborúnak örül és gondba esik) ezt állítja: A jezsuitáknak az volt a szándékuk, hogy Magyarországot teljes mértékben a pápai trón és a római egyház alá vessék. Az evangélikus rendeket és alattvalóikat egyházaikkal együtt vagy felszámolták, vagy a pápa iránti engedelmességre szorították. Ebből a célból ezeket a szegény embereket néhány évre szabadságukban és vallásukban elnyomták és üldözték, míg végül is kétségbeesett elkeseredésből ez az amúgy is túlzásokra hajlamos és katonás nemzet, amely mindenek fölé helyezi vallását és szabadságát, a végletekre vetemedett és a törököt ijesztő hatalmával a játékba csalta. 26

31 Angliában a belső politikai harc része a magyar felkelés megítélése. A whigek Thököly mellett állnak és elítélik a császári elnyomást és a jezsuiták által kezdeményezett protestánsüldözést. A toryk viszont a whigeket rebelliseknek tartják, és ezen az alapon azonosítják őket a thökölystákkal. A vita különösen Bécs ostroma körül élesedik ki. Az egyik tory pamflet így jellemzi a whigek és a magyarok közötti hasonlóságot: Ők protestánsok, mi is azok vagyunk; az egyház és a kormányzat reformját akarják, mi is; a türelem és a lelkiismereti szabadság mellett állnak, mi is; kedvelik a felkeléseket és a lázadásokat, a zűrzavart és a felfordulást, mi is; pártokra szakadva is védelmezik az egyházat és a monarchiát, mi is. Bécs felszabadítása után a vita elcsitul, de emléke még Daniel Defoe-nál is jelentkezik. A felkelés mellett ekkor még a francia publicisztika sem áll ki. A legelterjedtebb francia kézikönyv szerzője, Vanel, az először 1685-ben megjelent, A magyarországi zavarok története című munkájában lényegében a keresztény szolidaritás elveit fogadja el, és a francia diplomáciával ellentétben a felkelés törvénytelenségét bizonygatja: Thököly szerencsétlensége jó lecke azoknak, akik fegyvert fognak törvényes fejedelmük ellen, és akik azért, hogy támogattassék rebelliójuk, olyan nemzet segítségét kérik, amely nem hívén az igazi vallás misztériumaiban, nem hisz az emberekben sem. Ne feledjük el, hogy a nantes-i edictum visszavonásának (1685) atmoszférájában fogalmaz Vanel és több más francia kortársa. A kor egyik legnevesebb, Hollandiában élő francia publicistája, Courtilz de Sandras, Európa fejedelmeinek érdekeit vizsgálva a Habsburg-Bourbon erőegyensúly híveként mutatkozik be, és ilyen szempontból értékeli a magyar felkelést is. Bírálja a császári udvar protestánsellenes politikáját, amelyet szerinte a jezsuiták sugalmaznak. Ő az, aki a leghatározottabban állítja, hogy a vallás nem játszhat szerepet a politikában. Ezt a francia diplomácia felismerte, és ezért többek között a törököt igyekezett érdekeltté tenni abban, hogy támogassa Thökölyt, és ezzel a császárt engedményekre kényszerítse Nyugat-Európában. Nyugat-Európát 1686-ban és 1687-ben már elsősorban a fenyegető francia támadás iránti aggodalom foglalkoztatja, és a magyar kérdést másodrangúnak tartják. A pozsonyi országgyűlés és a Habsburgok magyar királyságának örökletessé tétele hívják fel újból a figyelmet arra, hogy mi történik Európának ezen a részén. Az alaphangot J. N. Flämitzer hadbíró adja meg több pamfletjében is, amelyekben azt bizonyítja, hogy a magyar rebellió Isten és a király ellen való volt, I. Lipót a fegyver jogán is abszolút szuverenitásra tarthat igényt, és a magyarok hálásak lehetnek neki. Ezt a hálát fejezték ki I. József megkoronázásával és az örökletesség kimondásával. A cseh nadrágba öltözött magyar libertinus címet viselő pamfletje érvelését kiegészíti az ugyancsak 1688-ban megjelent, A dicsőségteljes Ausztriai Ház örök házasságát magasztaló munkájában, amelyben a szerző nagy magabiztossággal ítéli el az Őszinte Frigyes által előterjesztett tételeket és általában a német protestánsok árnyaltabb értékelését a Thököly-felkelésről. Az Augsburgi Liga háborújával a magyar kérdés lekerül a politikai viták napirendjéről, és csak akkor tűnik fel ismét, amikor a török Thökölyt kinevezi erdélyi fejedelemnek. Ekkor már a francia publicisztika nyíltan Thököly mellé áll, Angliában és a német protestánsoknál a vallási szimpátiákat a politikai írók feladják. Ezt az időszakot azonban külön kell vizsgálnunk. A pamfletek világosan mutatják, hogy milyen érdekek befolyásolták a magyarokról kialakított képet. A fő érdeklődés 1683 után is a felkelés felé fordult, és alig vették tudomásul, hogy a magyarok egy része elpártolt Thökölytől és részt vett a török elleni háborúban. A magyarságképet alapvetően azok a sztereotípiák befolyásolják, amelyek a magyarokról évszázadok alatt kialakultak, főleg a humanisták hatása alatt. A humanisták egyrészt régi osztrák Pannónia-leírásokra támaszkodnak, másrészt átveszik a középkori krónikák állítását a magyarok hun vagy szkíta eredetéről, és ezzel történelmi előzményeket teremtenek megítélésükhöz. Ez pedig már önmagában is rossz kiindulópont: Nyugat- Európában a hunok vagy a szkíták emléke a barbárságot idézi. Két klisé válik különösen általánossá: az egyik az országra vonatkozik, és eszerint Magyarország tejjel-mézzel folyó Kánaán, ahol a természet minden jótéteménye megtalálható, legfeljebb a levegő és a vizek szennyezettek. A másik a magyarok jellemzésére vonatkozik, amely szerint a magyarok vadak, lázadók, állhatatlanok, fösvények, bosszúállók, és még lehetne sorolni a hasonló jelzőket. Még ha egyes földrajzi-történeti összefoglalók el is ismerik, hogy erkölcseik a kereszténység felvételével valamit javultak, akkor is főleg azt emelik ki, hogy a hadakozásban tűnnek ki, hogy kevéssé értenek a mesterségekhez és a kereskedelemhez, hogy nem szívesen élnek a városokban, hogy a főurak sem díszítik lakásaikat, csak kertjeiket és fürdőiket szeretik, hogy a parasztok kunyhókban élnek. A katolikusok elítélték a sokféle vallást és részben ennek tulajdonítják a középkori Magyarország bukását. A kliséket erősítik meg az utazók is, így E. Browne angol utazó, akinek könyve az 1670-es években jelent meg több nyelven is, és aki megerősíti az ország termékenységére és nyersanyagban való gazdagságára vonatkozó hiedelmet, s azt állítja a magyarokról, hogy bár vannak jó tulajdonságaik, amelyek alkalmassá tehetnék őket a tudományok és a művészetek művelésére szívesebben hajlanak arra, hogy megtanulják, hogyan kell jól 27

32 harcolni, minthogy milyen módon lehet tudósnak lenni. Elismeri viszont, hogy sokan tudnak latinul Magyarországon, és még a kocsisokkal is ezen a nyelven értekezett ben jelent meg Moreri Nagy Történeti Szótára, amely rengeteg kiadást ért meg még a 18. század folyamán is, s a tájékozódás fő forrása lett. Elismétli az ország gazdagságáról mondottakat, s a magyarokat így mutatja be: A magyaroknak nagyobb hajlandóságuk van a háborúra, mint a kereskedelemre és a művészetekre. Kegyetlenek, fennhéjázók, bosszúállók és annyira egyenetlenkednek egymás között, hogy csodálkozni lehet, ha nem lettek a barbárok prédájává. Különböző nyelveket beszélnek, de különösen a latint, amely elterjedt körükben. A legtöbb magyar katolikus vagy protestáns, de különleges szekták is vannak közöttük. A nemesek pompázók és szenvedélyesen szeretik a lovakat, a vadászatot és a jó ételt és italt. Bár a magyarok nem szeretik a németeket, a nemesség mégis látszólag az Ausztriai Házhoz ragaszkodik, azért, hogy védje magát a törökök elnyomásától, akik egyformán ítélik meg a parasztot és a nemesembert. Ez a legösszefogottabb, talán a legtárgyilagosabb kép, amelyet a kor államisméje ad Magyarországról és a magyarokról után számtalan összefoglaló munka jelent meg, amely aprólékosan bemutatja Magyarország földrajzát és történelmét. A német nyelvűek megismétlik a már említett kliséket, és ezekhez hozzáteszik a magyar rebellió elítélését és a császár jótéteményeinek dicsőítését. Az olasz összefoglalók, ha lehet, még szigorúbbak a magyarokkal szemben. Az egyik, S. Bizozeri által szerkesztett compendiumban ezt olvashatjuk: Magyarország olyan ország, amelyet az ég minden jóval megáldott,... csak a jó törvényekkel rendelkező emberek hiányoznak belőle. Az egyik legelterjedtebb francia nyelvű összefoglaló, Vanel A magyarországi zavarok története című könyve azt mondja: Ezek a népek harcosak, merészek és bátrak, ugyanakkor könnyelműek, állhatatlanok, bosszúállásukban hajlíthatatlanok, szeretik a szabadságukat és gyűlölik az idegen uralmat. Az angolok másodkézből ismerik meg a magyar földrajzot és történelmet, általában francia nyelvű munkákat fordítanak le. A kézikönyvekben sem a protestáns szimpátia, sem a politikai érdek nem befolyásolja a magyarokról kialakított régi képet. Jellemző, hogy 1735-ben is, amikor Langlet-Dufresnoy megjelentette a maga Történeti módszertanát, szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy bár a keresztények értelmes embereket csináltak belőlük, az aljanép szokásaiban és erkölcseiben megmaradt valami abból a régi vadságból, amely a szkítákat jellemezte. Ez a mondat világosan utal arra, hogy milyen mélyen beivódott a köztudatba a humanisták által kialakított magyarságkép, és ezt csak megerősítették a nyugat-európai közvélemény előtt a török elleni harcok és a Habsburgok ellen folytatott függetlenségi küzdelmek. Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy ennek a régi magyarságképnek sok elemét ma is felfedezhetjük a nemzeti sztereotípiák között, és nemcsak Nyugat-, hanem Kelet-Európában is. Érdek és hagyomány, ez a két tényező határozza meg a nemzetképeket. Amint példáink bizonyítják, a hagyomány sokszor az érdeknek ellentmondóan is továbbél. Igaz, egy olyan korszakról van szó, amikor jobban elvált egymástól a földrajzi-történeti irodalom és a politikai publicisztika vagy ha úgy tetszik, a politika és az ismeretterjesztés, mint a későbbi időkben. A 17. század végi magyarságkép tanulmányozása mindenképp alkalmas arra, hogy kilépjünk a szűken értelmezett nemzetkarakterológiából, és a sztereotípiák tanulmányozását valóságos történelmi keretbe helyezzük. 2. Képek 28

33 29

34 1. A török birodalom HEGYI Klára A török birodalom A tizenöt éves háború ( ) minden téren fordulatot hozott a magyarországi török uralomban. Török krónikása, Pecsevi Ibrahim a magyar ellenfél, Pálffy Miklós főkapitány szájába adta annak kifejezését, amit a kortársak éreztek a török katonai verhetetlenségének tévhitétől megszabadulva: Mi a muzulmán népet mostanáig olyan doboznak tartottuk vágta oda állítólag Pálffy Murád pasának, a későbbi nagyvezírnek, melyet elődeink nem mertek felnyitni, mert azt mondták, hogy telis-tele van kígyókkal, százlábú férgekkel, skorpiókkal, s ha ezt a dobozt felnyitjuk, ezek országunkra kiáradnak s a népet elpusztítják, megölik... Császáraink és királyaink mindegyike egy-egy lakatot tett rá. Most azonban szükség volt; mi felnyitottuk és a doboz teljesen üres, éppen semmi sincs benne. Sajnos, hogy ily hiedelemben töltöttük mostanáig az életünket. Gazdasági hanyatlás Két és fél évszázad szakadatlan hódítása szinte korlátlan gazdasági erőforrásokat juttatott a birodalomnak. Aranyon, és néhány más fémen kívül minden szükségest megkapott: ezüstbányákat a Balkánon, virágzó földművelést az égei- és fekete-tengeri partvidékeken és Egyiptomban, kiterjedt állattenyésztést az anatóliai fennsíkon és a Balkán hegyei között, fejlett kézművesipart és nagy múltú kereskedővárosokat a Közel-Keleten. Ura lett a távol-keleti kereskedelem útvonalainak és csomópontjainak, közös állama egy akkor óriási Mohács idején 12 milliónyira becsült népességnek, amelyből elegendő munkáskezet és fegyverforgatót nyert. A fellendülés és az aranykor évszázadaiban a törökök természetesen katonai feladatokra összpontosító rendszerük igényei szerint ragyogóan sáfárkodtak a szerzett javakkal. Számottevő magánbirtok hiányában társadalmuknak az Európában megszokottnál sokkalta nagyobb részét tette ki az állam által eltartott katonák, hivatalnokok és vallási alkalmazottak rétege, így az állami gazdaságirányításnak az volt a legfőbb feladata, hogy begyűjtse, majd a társadalom szükségleteinek megfelelően újra elossza a megtermelt javakat. Állami tulajdonba vett minden meghódított földet, ezek jövedelméből eltartotta a katonaságot és hivatalnoksereget, begyűjtötte a mezőgazdaság terményeit, amelyeknek egy részével a nagyvárosokat és a kaszárnyákat látta el, másik részét Nyugat-Európában a kincstárnak oly szükséges aranyra váltotta. Kincstárának komoly bevételeket biztosított az átmenő kereskedelem megvámolásával, az ipar támogatásával pedig biztosította, hogy a hadsereg semmilyen szükséges iparcikkben ne szenvedjen hiányt. A 17. századra azonban zavarok jelentkeztek. A szultáni hatalom meggyengülésének jeleként terjedt a földek elherdálása. Katonák és hivatalnokok helyett udvari kegyencek és léhűtők, megerősödött tartományi famíliák gyűjtögettek egész birtoktesteket, miközben a szpáhik jövedelme folyamatosan apadt. Súlyos gonddá vált a termelés visszaesése. Az állam korábbi igyekezete, hogy körültekintő szabályozókkal biztosítsa minden paraszti parcella művelését, a 17. századra csődöt mondott; az amúgy is csökkenő népesség menekült telkeiről, egyre kevesebb mezőgazdasági terményt, és adót szolgáltatott be. Az apró műhelyekkel dolgozó kézművesipart a merev állami szabályozók és az olcsó tömegcikkeket gyártó európai manufaktúraipar versenye egyre nehezebb helyzetbe hozta. Még a legnagyobb gazdasági hódítás: a távol-keleti luxuskereskedelem ellenőrzése is súlyát vesztette az európai kereskedő hatalmak világméretűvé táguló áruforgalma mögött. Ha Európa mögött megkésve is, de a század fordulóján az oszmán birodalmat is elérte az infláció. A nemesfémek értéke és a mezőgazdasági termények árai az égig szöktek, a török ezüstpénz, az akcse romlása felgyorsult és 1660 között a szultáni kincstár millió akcse deficittel zárta évi költségvetéseit. A megváltozott gazdasági helyzet a 18. századra majd kitermeli azt a vállalkozó réteget, amelyik földek felhalmozásával a régi szpáhi-birtokoknál nagyobb és intenzívebb magángazdaságokat szervez, tilalmak kijátszásával és kiterjedt csempészéssel nagyban kereskedik, s gazdasági erejét megpróbálja utódaira örökíteni. A 17. században azonban ennek még csak bomlasztó előjelei mutatkoznak. A zsoldos katonaság kirajzik a kaszárnyákból és harc helyett mindenféle (főleg uzsora-) vállalkozásokkal foglalkozik, az egy helyben élő várvédők paraszti kisgazdaságokat szerveznek, a birtokos szpáhik majorságokat építenek, és piacra járnak, s a tartományi tisztviselő réteg is mellékvállalkozásokkal és az alája rendelt népesség fosztogatásával igyekszik csökkenő jövedelmét kiegészíteni. Mindennek a hadsereg mozgósíthatósága és fegyelme, meg az igazgatás hatékonysága látja kárát. Krízis a kormányzatban 30

35 Az oszmán birodalom életútjának állomásai leghívebben a központi és tartományi kormányzás változásaiban tükröződtek. Az első évszázadok kormányzatát a kapcsolatok közvetlenebb rendszere jellemezte, a döntéseket nem elvont vallásjogi normák, hanem az adott helyzet lehetőségei és követelményei határozták meg. A szultán aktív résztvevője volt a hadvezetésnek és az igazgatásnak. Az állam nagyjaihoz kényúr mivoltában is szoros kapcsolat fűzte, de a legegyszerűbb harcos vagy földet művelő paraszt is bejutott hozzá. Az aranykor erősen differenciált és bürokratikus kormányzati rendszerében a szultán egy égbe érő piramisnak a halandó ember számára elérhetetlen csúcsára került. De még megtartotta közvetlen kapcsolatát a birodalom vezető embereivel, bölcsességétől vagy szeszélyétől vezetve ő válogatta ki, és működésükben ő ellenőrizte őket. Igényt tartott arra, hogy a szultáni tanácsba befutó ügyekről tájékoztassák, a háborúkban az ő akarata és személyes irányítása érvényesült. A trónöröklésnek a 17. századra megváltozott rendje többet nem uralkodásra nevelt szultánfiakat, hanem palotafogságukban eltunyult várományosokat emelt trónra, akik kerülték a csatatereket és államügyek helyett inkább földi élvezetekbe merültek. A főemberek kemény szelekciója kegyencrendszerré, a közös célért való együttmunkálkodás udvari klikkek marakodásává alacsonyodott. A döntések meghozatalában az államérdek és a józan ész rovására a vallási konzervativizmus, a személyi és klikkérdekek szereztek befolyást. A szeráj életelemévé váló intrika minden korábbinál gyorsabbá tette a főemberek cserélgetését, és gyakoribbá kiirtásukat. Amíg az 1453 és 1600 közötti másfél évszázadban 36 nagyvezír váltotta egymást (a többszöri kinevezések miatt összesen 54 alkalommal), addig között 42 (összesen 46 cserével). Kritikus helyzetekben a személycsere fejetlenségig gyorsult; a kandiai (krétai) háború legnehezebb éve, 1656 első felében öten kaptak nagyvezíri kinevezést, egyiküknek 6 napig, utódának 5 órán át sikerült hatalmon maradnia. Nem volt nagyobb nyugalom a tartományokban sem. Itt a szandzsák senkinek nem öröksége, hanem ha ma vagyon, holnap nem leszön írta 1588-ban Juszuf budai pasa. A 16. századot jellemezte így, pedig ez békés kornak bizonyult a rákövetkezőkhöz képest. Ekkor egy-egy budai pasának átlagban még 21 hónap jutott, a 17. században már csak 16. A központi ellenőrzés meglazulásával a tartományi igazgatás középszintje is a hivatali visszaélések melegágyává vált, amelynek tisztségviselői hosszabb szolgálati idejükkel a folyamatosságot és stabilitást képviselték. A bomlás a következő korszakra kitermelte a kivénhedt és erejét vesztett centralizmus ellenében a tartományok és vezetőik önállósodási törekvéseit. A decentralizált kormányzás a 17. században azonban nem több a távoli jövő lehetőségénél. A Köprülü-restauráció és Bécs ostroma A változásokkal és válságokkal terhes 17. század második felében két évtizedre visszatérni látszott a szulejmáni aranykor rendje. A zűrzavaros 1656-ik esztendő őszén, az év hatodik nagyvezíreként egy hetvenegy éves, erélyes aggastyán, Köprülü Mehmed pasa kezébe került a birodalom vezetése. Öt éve maradt a rendcsinálásra, fiának és utódának, Ahmed pasának még tizenöt. A két Köprülü húszéves kormányzását joggal nevezi restaurációnak, s nem reformkornak a történetírás: véres terrorral a hajdani rend visszaállításának nem kis munkáját végezték el. Mehmed pasa több száz ember leváltásával és kiirtásával megállította a szerájon belül elszabadult anarchiát, az állami adók erős megemelésével, a korrupció és a pénzügyi visszaélések letörésével feltöltötte a kincstárat. Belső rendcsinálásával egy időben megtette az első lépéseket a katonai válságból való kitörésre. Ez utóbbit azután fia vitte sikerre: a vasvári békében (1664) győztesként került ki a magyarországi háborúból, és a lengyel frontszakaszon is sikereket ért el. Utóduk, Kara Musztafa pasa, az ő restaurációjukra építve határozta el és készítette elő Bécs elfoglalását. A Vadász melléknévvel büszkélkedő IV. Mehmed szultán aki négy évtizedes uralkodása során keveset koptatta a szultánok arany trónusát, annál többet solymászainak, hajtóinak és vadászkutyapecéreinek idegeit csupán Győr megvételét rendelte el 1683-ban, majd, mint aki mit sem tud nagyvezíre sorsdöntő vállalkozásáról, megint bevette magát kedvenc erdeibe. Bécstől Budáig és a magyarországi összeomlásig A török sereg Bécs alatti vereségének, Esztergom elvesztésének és a nagyvezír menekülésszerű visszavonulásának híre vadászatáról hazatérve, edirnei (drinápolyi) palotájában érte a szultánt. Nyomban elrendelte Kara Musztafa megfojtását, s ellenfelei közül új nagyvezírt nevezett ki. 31

36 A bécsi hadjárat összeomlása és a rákövetkező másfél évtizedes, többfrontos (Magyarországon, Dalmáciában, Görögországban és a lengyel határon egyszerre folyó) háború pillanatok alatt megsemmisítette a Köprülük restaurációjának eredményeit. A háború minden addiginál nagyobb anyagi áldozatokat követelt. A Köprülük által feltöltött kincstár kiürült, az állami követelések elviselhetetlen súllyal nehezetek a termelőkre. Hogy a katonaságot fizetni tudják, a gombamód szaporodó adókat nagyobbrészt pénzben s évente többször követelték. A parasztok reménytelen helyzetbe kerültek: egyre több pénzre lett volna szükségük, piacra vihető terményfeleslegüket viszont felélte a beszállásolt katonaság, elvitték a rekvirálások. Még a harcterektől messze élő termelők, például az anatóliai falvak lakói is mindegyre arra kényszerültek, hogy az államtól lefoglalt terményeiket távoli lerakatokba szállítsák. Sokszorosan állt ez a hadszíntér népességére ban Kecskemét, Kőrös, Cegléd és a környező falvak lakosait tizenkétszer rendelték ki igás szekerekkel, háromszor gyalogmunkára, hatszor kellett szénát, háromszor fát, kétszer vágómarhát, ill. árpát, egyszer-egyszer juhot, kását, tyúkot és lisztet szállítaniuk, s kiparancsolták őket gabonaszállító hajók vontatására is. A pénzt és élelmet elnyelte a hadsereg, a birodalom tartós éhezésre rendezkedett be. A fővárosban, amelynek ellátását korábban egész tartományok terményfeleslegeinek odairányításával egy külön e célra rendelt apparátus biztosította, krónikus élelmiszerhiány uralkodott. Mindezek éppúgy természetes velejárói a hosszan tartó háborúknak, mint az infláció. A készpénzhiány között 300 akcséről 600-ra ugrasztotta egy jó arany értékét. Ez ismét csak az adózókat sújtotta, mert az állam mindenért rossz akcséval fizetett, az adókat viszont időtálló pénzekben igyekezett behajtani. Nem meglepő, hogy ebben a nyomorúságos helyzetben napról napra nőtt az elégedetlenség. Az 1680-as évek közepén a külföldi diplomaták jelentéseinek örök témája a fővárosban uralkodó, pattanásig feszült helyzet. A vidéket ellepték a katonák. Azok, akik még harcoltak, elmaradt zsoldjukat próbálták rekvirálásokkal pótolni, a hadseregből szökött, egyre növekvő részük pedig gyakran menekült parasztokkal összeverődve rablóbandákba szerveződött. A katona-utánpótlás biztosítására, toborzására, meg a helyi lázadások és a rablóbandák megfékezésére a kormányzat teljhatalmú biztosokat küldött szét a tartományokba, akik vajmi kevés eredménnyel jártak, kíséretükkel viszont ők is a lakosságon élősködtek, nemegyszer rablóként fosztogattak. A Köprülük idején helyreállított közbiztonság teljesen megszűnt. A központi kormányzat képtelen volt úrrá lenni az anarchián. IV. Mehmed rendületlenül vadászott, nagyvezírei a megfojtott Kara Musztafánál jobbára kisebb képességű emberek kapkodó intézkedésekkel próbáltak rendet teremteni: A vereségektől és fizetetlenségtől feldühödött katonaság azonban a jó szándékú kísérleteket is kudarcra ítélte. Buda elvesztése után Szulejmán nagyvezír elhatározta, hogy rendet teremt a zsoldos szpáhik között. Az akciót körültekintően készítette elő. A tél folyamán új csapattiszteket nevezett ki, akiket zsoldemelés ígéretével vélt megnyerni ügyének tavaszán a magyarországi frontra vonulva néhány napos pihenőre megállt Belgrádban. Szigorú szemlét tartott. Felvonultatta a katonaságot, napokon át ő maga diktálta az írnoknak minden katona pontos személyleírását, s a távolmaradtakat töröltette a listáról. A szpáhik lázadoztak, mert a módszer a rabszolgák összeírására emlékeztetett, s mivel a szemle miatt nem mehettek rabolni. Ennek következményeként elsőnek futottak meg a nagyharsányi csatából (augusztus 12.), majd fellázadtak. A tisztek mivel a zsoldemelés elmaradt, s az összeírás miatt már a dezertált katonák után korábban rendszeresen elsikkasztott zsoldtól is elestek a legénység mellé álltak. Hazatértükben végigdúlták a Balkánt, majd a fővárosba érve megbuktatták a nagyvezírt. A hadsereg hangulatát csak győzelmekkel és pénzzel lehetett volna megfordítani, az állam azonban mindkettőben hiányt szenvedett ben a kincstár tizenöt havi zsolddal tartozott a katonáknak, s helyzete a továbbiakban csak romlott: 1691-ben az államháztartás deficitje rekordot, 250 millió akcsét ért el. A nehezedő helyzetből való kilábalásra kétfelől, a társadalmi piramis alján és csúcsán történt számottevő kísérlet, a magyarországi összeomlást azonban ezek sem tudták feltartóztatni. A tartományok lakossága a központi hatalom védelmétől megfosztva birodalomszerte önvédelemre és önigazgatásra kezdett berendezkedni. A helyi előkelők vezetésével maga próbált védekezni a fosztogató katonaság és a rablóbandák ellen, az önigazgatás első állomásaként pedig a központi pénzügyi szervek kiiktatásával visszatartotta a helyi bevételeket és a körzet szükségleteire fordította őket. Az erejét vesztett államhatalom hivatalosan elismerte a helyi középvezetők kalózakcióit, s ezzel szabad utat engedett a kormányzás decentralizálásának. Ezek az első kísérletek azonban legfeljebb egyes helyi bajokon segítettek, az általános kormányzati válságon nem. 32

37 A csúcson indult mozgalom a szultán leváltására irányult. Az állam egyébként sokat marakodó katonai, igazgatási és vallási vezetői ebben végre egyetértettek. A szultán, megérezve szövetkezésük veszélyét, gyorsan lemondott költséges passziójáról. Visszavonult fővárosi palotájába, 1500 lovát átadta a hadseregnek, félezer szolgálót szélnek eresztett. Megbánása azonban elkésett november 9-én detronizálták, és öccsét, II. Szulejmánt ( ) emelték trónra. A sorsdöntőnek remélt személycserét szívszorító előjáték vezette be. Szulejmán herceg ekkor 47. évében járt, s életéből pontosan négy évtizedet a Topkapi szeráj egyik szárnyában, teljes elzártságban és élete féltésében pergetett le. Amikor a fekete eunuchok főnöke megjelent nála, hogy a trónra emelés szertartására összegyűlt országnagyok elé kísérje, beteljesedni vélte mindennapos rettegését. Sírva rimánkodott életéért és semmi áron nem akarta celláját elhagyni. Csak akkor kezdett hinni a hosszas rábeszélésnek, amikor kopott háziruhájára cobolyprémes atlaszpalástot borítottak. Börtönébe a leváltott szultán és két fia költözött. Az új uralkodó a teljes tétlenségben és tudatlanságban elfecsérelt negyven évi hátrányával is tevékenyebbnek bizonyult elődjénél. Pénzügyi és személyi változtatásokkal próbálkozott, de már nem tudta befolyásolni a végkifejletet. Elvesztette azt a tartományát, amelyet százötven évvel korábban hírneves elődje, egy szerencsésebb kor szülötte, Nagy Szulejmán szerzett meg a birodalomnak. 2. Képek 33

38 34

39 35

40 1. A hódoltság SZAKÁLY Ferenc A hódoltság Mielőtt Bécs évi ostroma belesodorta a Habsburg birodalmat abba a háborúba, amely fennállása legnagyobb győzelemsorozatát hozta, és évszázadokra megerősítette pozícióit az európai nagyhatalmak közt, nem sok jele volt annak, hogy közeledik a magyarországi török uralom végórája. A látszat éppen az ellenkezőre vallott: miközben az oszmánok komoly sikereket értek el mind a lengyel, mind az orosz, mind pedig a velencei fronton, a császár egyre jobban belebonyolódott a nyugat-európai konfliktusba, ami tartósan akadályozta abban, hogy a keleti hadszíntéren támadásra gondolhasson. E nagyhorderejű változások kihatásai aztán csakhamar mutatkozni kezdtek a magyarországi belviszonyokban is. A török hódoltság és a török befolyás növekedése A török által megszállt terület (a hódoltság) a 17. század elején az országnak mintegy harmadát foglalta magában; az Erdélyi Fejedelemség valamivel nagyobb, az ún. királyi Magyarország pedig jóval kisebb volt nála. Az közti török erdélyi, illetve török Habsburg háborúk alaposan megváltoztatták ezeket az arányokat. A három közül messze a hódoltság lett a legnagyobb országrész; a Porta a már korábban is létező budai, temesvári, egri és nagykanizsai mellé újabb két vilájetet szervezett Nagyvárad (1660) és Érsekújvár (1663) székhellyel. A meghosszabbodott határok mentén tovább növekedett az a sáv, az ún. hódoltsági peremvidék is, amely ugyan nem tartozott a török birodalomhoz, de rendszeresen adózott a hódítóknak. A megszállt, illetve csak adóztatott területek kiterjesztésén túl a félhold növekvő magyarországi befolyását jelezte Erdély külpolitikai mozgásterének beszűkülése, a fejedelemségre nehezedő török nyomás erősbödése is. De még inkább az, hogy 1682-ben Északkelet-Magyarországon egy a törökök által létrehozott, tőlük függő államalakulat keletkezett gróf Thököly Imre fősége alatt.* Az így immár négy részre hullott Magyarország három darabja tehát a szultán parancsaihoz igazodott. Csak most vált igazándiból valóra Pázmány Péter esztergomi érsek fájdalmas jóslata, miszerint a kereszténység védőbástyájának tekintett királyi országrész egy hosszú folttá zsugorodik össze. De felettébb kétesnek mutatkozott ennek a foltnak a jövőbeli helytállása is. A szégyenletes vasvári békekötés (1664) még a legudvarhűbb magyar urakat is ráébresztette arra, hogy Bécs elsődlegesnek tekintett nyugati érdekeit akkor sem veszélyezteti törökellenes háborúval, ha abban nyilvánvalóan sikerekre lehetne kilátása. E felismerés nyomán bomladozni kezdett a magyar társadalom korábban oly töretlennek és egységesnek tűnő törökellenes elkötelezettsége, s sokan egyenest arra a következtetésre jutottak, hogy a királyi Magyarországnak is évi adóval kellene megvásárolnia békéjét és biztonságát a Portától. A hódoltság népessége és népei A török hatóságok ban állami adó fizetésére kötelezett egységet (hanet) vettek számba a budai, az egri és a kanizsai vilájetben, ami hanetenként 4 háztartással, háztartásonként 5 fővel számolva ezer fős össznépességre enged következtetni. A legsűrűbben lakottnak a még mindig aprófalvas településszerkezetű Dél-Dunántúl mutatkozik; itt, az összterület egyötödén élt az össznépesség 45%-a. Baranya megye népfeleslege a 17. században végig a Duna Tisza közén csapódott le; baranyaiak telepítették újjá a sokáig pusztán álló Kiskunhalast, s folyamatosan gyarapították a legnagyobb hódoltsági város, Kecskemét lakosságát is. Bár éppen itt találjuk a hódoltság legnépesebb és legteherbíróbb településeit pl. Gyöngyöst, Kecskemétet, Nagykőröst és Szegedet, a Duna Tisza köze sohasem tudta többé kiheverni a tizenöt éves háború ( ) pusztításait, amelyeknek az itteni települések mintegy kétharmada esett áldozatul. A fenti összesítésből hiányzó temesvári vilájet népességéről egyelőre nem rendelkezünk kiértékelhető adatokkal. Abból azonban, hogy a temesvári törökök 1664-ben úgy nyilatkoztak egy idevetődött császári diplomatának, hogy aki Budát elfoglalta, csak egy várost kapott, aki azonban Temesvárt hódította meg, az egy egész országot nyert, arra következtethetünk, hogy ez a tartomány aligha lehetett elpusztult állapotban. Mivel a központi területek népességszáma 1662 óta nem csökkent számottevően, a Várad és Érsekújvár környékével megnövelt századvégi hódoltság összlélekszámát félmillió körül, de inkább efölött kell keresnünk. Ez a szám jócskán meghaladja a korábbi becslések eredményét. 36

41 Leszámítva a délkeleti szerb szórványokat, a törökök által bekebelezett országrészeket egykoron csaknem kizárólag magyarok lakták. Mivel azonban a másfél százados Habsburg török háborúskodás leginkább ezeket a területeket sújtotta, idő haladtával alaposan megváltoztak etnikai viszonyaik is. Az Alföld Szegedtől délre eső zónájában már a 16. század második felében is a szerbek kerültek túlsúlyba. Még inkább így volt ez a tizenöt éves háború után, amikor is részben a török hatóságok ösztönzésére, részben spontánul óriási szerb vándormozgalom indult meg Ószerbiából az üresen álló déli magyar területek irányába. A Dél-Alföld annyira elszerbesedett, hogy még az ország integritásának külső jeleire féltékenyen vigyázó magyarok is közönségesen csak Rácországnak nevezték ezt a vidéket. Teljes joggal, hiszen az itteni lakosság mindennapi életét a görögkeleti szerb egyház szervezte, irányította, s gazdasági és politikai mentalitásuk is inkább a balkánihoz, semmint a magyarországihoz hasonlított. Jóllehet ott ilyen zárt szerb tömb nem alakult ki, bőven jutott a rác vándorlókból a Dunántúlra is. Egyes megyékben így Somogyban és Tolnában már a 17. század első felében is ők voltak többségben, s a század végén a szerb előrenyomulás elérte Buda környékét. A hódoltsági puszták erőteljes vonzást gyakoroltak a jobbára szűk határú hegyvidéki falvakban szorongó szlovákságra is. Az Alföld északi peremére telepedett szlovákok azonban lévén maguk is katolikus vagy evangélikus vallásúak, s termelési szokásaikban is a magyarokhoz hasonlóak viszonylag gyorsan asszimilálódtak magyar környezetükhöz. Megemlítendő végül, hogy Várad környékén jelentős román szórványok kerültek török uralom alá. Mivel viszont a Vág és a Garam közének, illetve Észak-Biharnak a meghódítása a magyarság arányszámát javította, a hódoltság nemzetiségei nem jutottak többségbe. Török berendezkedés nagy hiányosságokkal A helyi török apparátus a megnövekedett hódoltságnak sem tudott jobb gazdája lenni, mint amilyen a korábbiakban volt. A Köprülü-családból való nagyvezírek ( ) restaurációja** amely még egyszer utoljára feltámasztotta a már jó évszázada hanyatló török birodalom katonai erejét a magyarországi tartományban nem nagyobb rend és szervezettség formájában, hanem pusztán a szolgáltatások növekedésében jelentkezett. Jócskán megnövekedett az egy-egy adóegységre jutó pénzteher is, az alávetett népesség leginkább mégis a várépítési és szállítási robot megsokszorozódását nehezményezte. Bár a török tisztségviselők és földesurak közt is akadtak olyanok, akik fájlalták a termékeny magyar táj elvadulását egyikük például akácfák telepítésével próbálta volna megkötni az Alföld sívó homokját, a többség nem volt képes változtatni a termelés iránt alapvetően közönyös magatartásán. Már az is nagy eredménynek számított bár a jobbágyok persze nem örültek ennek az eredménynek, hogy egyes török hűbérbirtokosok eltanulták a magyar uraktól a majorságépítést, és érdeklődni kezdtek a piacra vihető terményjáradékok iránt is. Esetleges gazdálkodási törekvéseiket nagyban gátolta, hogy a török hatalom itteni exponensei nem a nép között, hanem váraikban éltek. Mióta a törökök visszavonták a kerítetlen magyar mezővárosokból a kádikat, a várakon kívül nem voltak török intézmények. A helyi török apparátus alkalmi látogatások, fenyegető levelek és beidézések útján igyekezett ellenőrizni és szabályozni alattvalói mindennapi életét. Tevékenységük ilyen körülmények között jobbadán csak a szolgáltatások és a büntetéspénzek behajtására szorítkozott. A magyarországi törökök tulajdonképpen saját váraik rabjai voltak, ahonnan csak nagyobb konvojokban és erős fegyveres csoportokban volt tanácsos kilépniük a névleg általuk bírt területre. Ott ugyanis már régen nem ők, hanem a magyar végvárak katonái és hajdúi voltak az igazi urak. A magyar katonaság jó része kora tavasztól késő őszig a hódoltságban kóborolt, rendszeresen elmaradozó zsoldját kipótolandó, annak lakosságától csikarta ki mindazt, amire magának és családjának szüksége volt, s sokkal jobban ismerte a nép belviszonyait, mint a megszállók. A török apparátus teljességgel tehetetlennek bizonyult velük szemben, s a század utolsó harmadában már csak azt szerette volna elérni, hogy a magyar katonák ha a jobbágyságot rendszeresen sarcolják is legalább a törököket ne támadják meg és hurcolják rabságra. De még ezt sem tudták elérni. A török hatalmi szervezet azonban nemcsak a magyarokkal, hanem saját tatár szövetségeseivel szemben sem tudott védelmet nyújtani alattvalóinak. A magyarországi török berendezkedés ezen alapvető hiányossága a tizenöt éves háború idején egyszer már katasztrofális következményekkel járt: elsősorban az itt kiteleltetett tatárok felelősek Dél-Magyarország szinte teljesnek mondható pusztulásáért. Nem volt ez másként az évi hadjárat idején sem. A tatár segédcsapatok közeledtekor maguk a törökök figyelmeztették a Duna-Tisza köze lakosságát: jobb, ha állatait a Dunántúlra menekíti előlük. Amikor ez sem segített, maguk a törökök váltották vissza alattvalóik állatait fékezhetetlen segédcsapataiktól. A magyar hatalom újjászerveződése a hódoltságban A végváriak nyomában s elsősorban az ő állandó jelenlétükre és kényszerítő erejükre számítva aztán benyomultak a hódoltságba a magyar feudalizmus szervei is. A magyar állam és a földesurak erejéből a

42 században még csak a folyamatos adóztatás megszervezésére futotta, a 17. században azonban lépésről lépésre kiterjesztették ellenőrzésüket a jogszolgáltatás és a közigazgatás területére is. Ebben leginkább a területükről elűzött, de a végvárak oltalmában és a végváriak segítségével intenzíven működő nemesi vármegyék jártak az élen, amelyek kezdetben csak a büntető- és birtokügyeket, utóbb azonban már a polgári pereket és a közigazgatási ügyköröket is magukhoz vonták. A század utolsó harmadában már olyan helyi ügyekbe is beleszóltak, amelyeknek elrendezését nyugodtan az érintett közösségekre bízhatták volna. Koháry István füleki főkapitány például olyan részletekig szabályozta Kecskemét belső rendjét és határhasználatát, mintha az nem is a hódoltság kellős közepén, hanem valahol a királyi Magyarországon feküdt volna. Mindennek betetőzéseként a magyar hatóságok bizonyos ügyekben így. például a birtokjogot és birtokhatárokat érintőekben eltiltották a hódoltsági jobbágyságot attól, hogy török fórumokhoz forduljon, s aki ezt nem tartotta be, az a törökösség fővesztéssel megtorlandó bűnébe esett. Időközben kezdett újjáépülni a magyar feudalizmus helyi szervezete is. Azok a hódoltsági gazdagparasztok, akik az es, években tömegesen vásároltak maguknak nemességet, eredetileg nem rangemelkedésre vágytak, hanem mivel nemes könnyebben bérelhetett magának pusztát, s állatait vámmentesen hajthatta ki az országból termelő és kereskedő tevékenységüket kívánták ily módon racionalizálni. A nemesi vármegyék azonban sorra kinevezték őket hódolt esküdtjüknek, és velük végeztették el azokat a helyszíni vizsgálatokat és tanúvallatásokat, amelyek révén bepillanthattak a hódoltság belviszonyaiba, és amelyek alapján odafönn ítéleteiket meghozták. A nemesi vármegyék figyelő szemeként és végrehajtó apparátusaként működtek ekkor már az eredetileg a parasztság önvédelmére alakult ún. parasztvármegyék is. Következmények Mivel a törököknek másfél évszázad sem volt elegendő arra, hogy az alávetett magyar jobbágytársadalmat uralmuk fenntartásában érdekeltté tegyék, a felszabadító háború megindulásakor természetesen nem számíthattak a várak közti nyílt terepen élő, védtelen lakosság közegellenállására sem. Ez a magyarázata annak, hogy a nagy várak eleste után a hódoltság szinte tojáshéjként roppant össze a szövetséges sereg csapásai alatt, amely sokszor még azelőtt berendezkedett a hódoltságban, mielőtt az illető részt ellenőrző erősséget elfoglalta volna. A bevándorolt szerbek a törökkel tartottak: mivel a nemesi vármegyéknek rájuk nem sikerült kiterjeszteniük fennhatóságukat, csupán adózással ismerték el a magyar földesurak jogát az általuk lakott földhöz, de azt sem mindannyian. Az évszázados együttélés és érdek-összefonódás okán a török hadvezetés az ő éles fegyvereikre ugyan számíthatott volna, mire azonban a felszabadító háború elérte az általuk lakott belsőbb hódoltsági réseket, a török védelmi szervezet összeroppant, s így bevetésükre nem kerülhetett sor. * Vö. Benczédi László cikkét e számunk 30. oldalán. ** Vö. Hegyi Klára cikkét e számunk 7. oldalán. 2. Képek 38

43 39

44 40

45 41

46 1. Ostromtechnika a 17. században DOMOKOS György Ostromtechnika a 17. században A támadók számára az első és legfontosabb feladatot mindenkor az erősség teljes körülzárása jelentette, hogy a felmentési és segítségnyújtási kísérleteket meggátolják. Ennek érdekében a várat és a tábort is körülsáncolták (cirkumvalláció), s ezt a védvonalat még kis földvárakkal is megerősítették. Csak ezután foghattak hozzá ostrommunkálatokhoz. A gyalogsági támadáshoz szükséges közelítő- és futóárkok kiépítését a dolgosok végezték. Az árkászok tevékenysége szigorú terv szerint folyt, hogy az ún. paralel-rendszert létrehozzák. E fél évszázada ismert, de szisztematikusan csak Vauban marsall óta alkalmazott ároktípus a vár megtámadott részét három-négyszeres gyűrűbe fogta, a védelem külső vonalával és egymással is párhuzamosan (innen a paralel elnevezés). Ez az árokrendszer minthogy valamennyi tűzfegyver és a gyalogság számára védett és erős lőállást és fedezéket nyújtott ki tudta védeni mind a külső felmentési kísérleteket, mind pedig a belülről indított kitöréseket. Mélysége 1 3 m, s akár egy szekér vagy egy ágyú is kényelmesen elfért benne. A vár felé néző oldalon lövészpadokat, ágyúállásokat és mellvédeket alakítottak ki. Az első paralelt ellensáncnak nevezték (kontravalláció), ennek kellett fölfogni a kitöréseket. A vársík lábától m-re húzódott, a másik paralel féltávolságra, a harmadik pedig a vársík tövében feküdt. A három párhuzamos árok között a kapcsolatot az összekötő vonalak biztosították. Ezeket zegzugos vonalban ásták meg, hogy a vár egyik pontjáról se lehessen ágyúval hosszában végiglőni rajtuk. A paralelekben is helyeztek el tüzérségi ütegeket. A lövegállásoknak a paralelek előtt kb. 2 m magas földhányást készítettek, ennek elején széles mellvédet hagytak, amelyre sánckosarakat (1,5 1,8 m vastag és 1,8 2,1 m magas, földdel töltött fonott kasok) és rőzsekötegeket helyeztek fedezetül. Ezen azután, p1. a feles Karthaune (ld. 36. oldal) esetében, 6 méterenként vágtak egy-egy lőrést, amely a 6 7 m széles mellvéden 60 cmtől 3 m-ig táguló nyílást jelentett. Az ágyúk mögött védetten, a földbe ásott gödrökbe helyezték a muníciót. Az ütegállást elkészülte után az őrséget ellátó gyalogság számára körülsáncolták és a paralelekhez kapcsolták. A mozsarakat teknőkbe süllyesztették le, rendszerint párosával. Az első két paralelben elhelyezett ágyúk feladatául a védelmi lövegállások szétrombolását szabták, valamint, hogy a védők mozgását tüzükkel zavarják, gátolják. Az elsőben levők az erőd falait hosszanti irányban pásztázták régig, míg a másodikban lévők a falakra merőleges irányú lövésekkel próbálták ugyanezt elérni. A negyedik paralelt a vársík közepén kellett meghúzni, ám legtöbbször ez elmaradt, és azonnal hozzáfogtak a vársík tetejét mintegy megkoronázó sáncrendszer kiépítéséhez, amelyet épp ezért koronaműnek neveztek. A koronaműben a réstörő és a bástyák szárnyai ellen harcoló ún. ellenütegeket találjuk. Az előbbiek 4 6 ostromágyúból, az utóbbiak 5 8 tábori lövegből álltak. Ezek feladatát a réstörés, a rés járhatóvá tétele és a gyalogsági roham támogatása jelentette. A roham jelentette a rendszeres, ostrom utolsó fázisát. Többnyire hatalmas tüzérségi előkészítéssel kezdődött, melynek során a védők által létesített rohamgátakat igyekeztek megsemmisíteni. Ezt követte a gyalogság többlépcsős rohama. Elöl a legjobb harcértékű csapatok, mögöttük közvetlenül a támogató oszlopok, míg a tartalék hátul várakozott, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen avatkozzék be a küzdelembe. Ha nem sikerült rögtön áttörni a védelmet, akkor a katonák azon igyekeztek, hogy a résbe valahogy befészkeljék magukat, hogy azután állásaikat tüzérséggel megerősítve kedvezőbb pozícióból tehessenek újabb kísérletet. Többnyire két-három helyen indítottak támadást a védelem erejének megosztására, s ez általában meghozta a kívánt eredményt. *** Képmagyarázat Der Kriegs-Arbeit oder der Kriegs-Kunst, azaz: A hadi mesterség vagy a hadművészet. Ez volt Allain Manessin Mallet háromkötetes munkájának címe, mely a Buda visszafoglalását követő évben, 1687-ben jelent meg. A szerző az uralkodó állami matematikusa, korábban király hadiépítészeti és lövegmestere voltaképpen hadtudományi kézikönyvet, tankönyvet ad, ismertetve a hadmérnöki munkát, a várépítést és várvédelmet, az 42

47 ostromszereket, és természetesen az e cselekményeket végrehajtó katonákat, öltözetükkel és fegyverzetükkel egyetemben. A képeket magyarázó aláírások a továbbiakban ebből a kötetből valók. A helység képe oldalról C rohamlétrák E alagút vagy robbantóüreg D falrés, robbantással vagy más módon létrehozva G fő- vagy futóárok, az erőd megközelítésére H támadás I futóárok az erőd fedett megközelítésére K összekötőárok L sánc, védelmi céllal az ostromlók számára M domb üteg vagy löveg számára P a futóárok bejárata Q védősánc az ostromlóknak R lábtövisek, vassúlymok a lovasság ellen S állvány T az előbbi állvány, rőzsekötegekkel, mellvéd céljára vagy az árkok betöltésére V sánckosarak, földdel töltve, mellvédül Y kisebb kosarak, ezek mögül tüzelnek a puskások Z ostromfedél fából 1 fából készült tüskés akadályok 2 megvasalt akadályok, kisebb folyók vagy mocsarak hajóval vagy gyalog történő átkelésének megakadályozására 3 spanyollovas 4 útakadály, átkelés megakadályozására 20 deszkából készült védőfal, ostromlott hely megközelítésére 5 gerendák utak kijavítására, hogy a lövegeket át lehessen vinni 21 homokzsákok 6 tábor ezen belül: 10 itt tartják az élelmet, a szakácsok és a markotányosok lakása; 8 a katonák kunyhói; 9 lövegtér, ágyúkkal és tartozékaikkal; 7 a lovasság tábora; 11 a főtér, a király szállása, közelében a főőrséggel; 12 tábori őr; 14 a tábor külső sánca; 13 a király vagy a hadvezér táborhelye; különféle sáncformák; 19 figyelőőrs 2. Képek 43

48 44

49 45

50 1. Az európai hadszervezet PERJÉS Géza Az európai hadszervezet A felszabadító háború egyik legszembetűnőbb jelensége a török seregek sorozatos csatavesztése. Mivel fegyverzetét és felszerelését tekintve a török hadsereg semmivel sem maradt el az európaiaktól, ugyanakkor létszáma jelentősen nagyobb volt, a jelenség érthetetlennek tűnhet és magyarázatra szorul. Itt csupán a harccal szorosan összefüggő három tevékenységet: a taktikát, a stratégiát és a logisztikát vizsgáljuk. Taktikán a harc megvívását értjük, stratégián a csapatoknak a hadszíntéren való mozgatását, a csata előkészítését és eredményének kihasználását, míg a logisztika a hadsereg anyagi szükségleteinek biztosítását jelenti. Taktika A 15. század végétől a 17. század végéig terjedő időszakban válnak a tűzfegyverek komoly harci eszközökké, kialakul és a harcmező ura lesz az újkori gyalogság, a lovagokat pedig felváltja a lovasság. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy mindezen változások oka egyedül a lőfegyver. Bizonyos, méghozzá nagyon is konkrét fejlemények azonban mást bizonyítanak: 1302-ben Courtrai-nél a flamand gyalogosok legyőzik a lovagi seregeket, pedig még nem rendelkeznek nem rendelkezhetnek lőfegyverrel, majd a 15. században a pikával, alabárddal és karddal felszerelt svájci gyalogság sorozatos győzelmeket arat a lovagokon. Új, a középkor évszázadaiban jórészt ismeretlen tényező munkált itt: a zárt tömegben fellépő gyalogság lökőereje és védekezőképessége. A lovagi harcmód fölényének tehát nem egyedül a lőfegyver vetett véget. Sőt, kezdésben a lőfegyver szinte több bajt okozott, min hasznot, mert megzavarta és lazította a megszületőben lévő új gyalogság masszív tömegének rendjét és zártságát. A lőfegyver hatása azonban jelentősebb volt annál, mintsem hogy le lehessen róla mondani. A kor által feltett kérdés hogy ti. miként lehet egyesíteni a lőfegyverek tűzhatását a tömeg ellenálló- és lökőerejével azonos a taktika máig is sarkalatos kérdésével, a tűz és a mozgás koordinálásával. Hogy ez mekkora fejtörést okozott a szakembereknek, azt a 16. századból fennmaradt számtalan feljegyzés és vaskos hadtudományi mű mutatja. Egyszerű katonák, nagy gyakorlati tapasztalattal rendelkező szakemberek és a stratégiához, sőt a politikához is értő hadvezérek cserélik ki tapasztalataikat és alakítják ki az új harcrendet. Sőt, még az ókori klasszikusokat is tanulmányozzák, tőlük akarván megtudni, miként oldották meg e problémát a görögök és a rómaiak. Ez a folyamat alapozza meg az újkori taktika gyakorlatát, s ugyanakkor kialakítja annak tudományát is. A harci formációk és eljárások ezután már nem ösztönösen jönnek létre mint pl. a flamand vagy a svájci gyalogság esetében, hanem racionális megfontolások, valamint a gyakorlatot és az elméletet egyesítő kutató- és kísérletező munka révén. Kezdetben a lövészek és a pikások egymástól elkülönítve vagy eléggé otromba négyzet és téglalap alakú formációkban álltak fel, húsz-harminc ember mélységben. Az együttműködés a két fegyvernem között úgy jött létre, hogy a lövészek tüzükkel megritkították az ellenség sorait, míg a roham végrehajtása a pikásokra maradt, de ők védték meg a lövészeket az ellenség pikásainak és lovasainak támadásával szemben is. Nehézkes, a harci helyzetekhez és a terephez rosszul alkalmazkodó harcrend volt ez, a lovagoknak azonban ezzel szemben már semmi esélyük sem volt. Nagy változásokon ment át ez a csatarend a 16. század végén Hollandiában. Orániai Vilmos ( ) újításai révén a négyszögeket kisebb egységekre bontották és mélységüket nyolc-tíz sorra csökkentették. Folyamatossá tették a tüzelést azzal, hogy mindig csak az első sor lőtt, majd hátrafutott fegyverét újratölteni, helyet adva így a következő sornak a tüzelésre. De nagyobbá is vált a tűzhatás: az alakzatok mélységének csökkentésével növelni lehetett azok szélességét, így egyszerre többen tüzelhettek. A bonyolult, ugyanakkor minuciózus pontosságot megkívánó fogások és mozdulatok végrehajtásához természetesen igen alapos kiképzé és fegyelem kellett. A 17. század első évtizedeinek fegyvertechnikai újításai többek között a lőfegyver (muskéta) súlyának csökkentése és a feltámasztására szolgáló villa elhagyása gyökeres változást ugyan nem idéztek elő, de gyorsították a fejlődést. A harmincéves háború ( ) tapasztalatai nyomán Gusztáv Adolf ( ) taktikája mintává vált egész Európában. A század hetvenes éveiben kezd elterjedni a kovás-záras puska. Nagyobb tűzgyorsasága lehetővé teszi az alakzatok mélységének további csökkentését, így kialakul a lapos, vonalszerű csatarend. A nyolcvanas években 46

51 pedig megjelenik a szurony, feleslegessé téve a pikát. Létrejön tehát az egységes, egyformán felszerelt gyalogság. A gyalogság kialakulásával egy időben az egyedi harcot vívó lovagságot felváltja a zárt tömegben fellépő lovasság. A 16. század második felében a lovasságot is tűzfegyverrel szerelik fel. Ennek következtében klasszikus feladatát, a szálfegyverrel végrehajtott rohamot nem tudja teljesíteni. Az átmeneti zavar után azonban Cromwell és Gusztáv Adolf lovassága is visszatér a lovasság eredeti feladatához. Jelentős változásokon megy át a tüzérség is. Seregnyi, önmagában nem túlságosan jelentős, de együttes hatásukban már számottevő újítás folytán a tüzérség hatása és mozgékonysága megnövekszik. Így az eddig inkább csak a várak ostrománál használt harci eszköz elnyeri helyét a harcmezőn is. Kialakul a három fegyvernem szoros együttműködése, és most már a fegyvernemek között valósul meg a tűz és a mozgás koordinációja. A taktika vázolt fejlődése három nagy eredményt hozott: 1. Olyan csatarend és harci eljárás alakult ki, mely lehetővé tette a fegyverek hatásának maximális kihasználását. A szinte már geometriai szabályossággal, erődítésre emlékeztető módon kialakított csatarend teljesen zárt tűzrendszer megszervezését tette lehetővé. Montecuccoli írja: Ezt a csatarendet akár mozgó bástyának is nevezhetnők, mivel folyamatos tűz alatt tudja tartani az ellenséget, támadjon az elölről, oldalról vagy hátulról. De lehetőséget adott a manőverre és a részek együttes és megosztott alkalmazására is. 2. Viselkedési minták alakultak ki és rögzültek rutinná azzal, hogy a csatarendben minden katonának és résznek pontosan körülhatárolt feladata volt, hogy az egész felállás áttekinthetővé vált és jól működő automatizmusok épültek be a harci eljárásokba. Mindez megkönnyítette a háborúkra oly jellemző bizonytalanság leküzdését, a sűrűn és drasztikusan változó helyzetekhez való alkalmazkodást. Azaz vezetők és vezetettek számára megteremtette a racionális döntés és viselkedés alapjait. 3. Szilárd lélektani támaszt is nyújtott ez a csatarend. Egyrészt biztonságérzettel töltötte el a katonákat: bármilyen fordulatot hozott is a harc, a felállás rendje és a többi katonához való térbeli és funkcionális viszony megmaradt, vagy ha meg is zavarodott, minden előfeltétel megvolt helyreállításához. Másrészt a vezényszóra végrehajtott fogások és mozdulatok megfeszített figyelmet követeltek, aminek következtében a harc félelmet kiváltó stimulusai erős fény- és hanghatás, sebesültek hörgése, megcsonkított halottak látványa stb. nem, vagy csak tompítottan érkeztek a katona tudatába, azaz mintegy immunissá vált a félelemmel szemben. Végül megszilárdította a fegyelmet és növelte az egységek kohézióját az a körülmény, hogy a katona állandóan parancsnokai ellenőrzése alatt állt. A török taktika a fejlődésnek nem ezt az útját követte. A török gyalogságnak, a janicsároknak már a 15. században volt ugyan lőfegyvere, de nem volt pikája. Így a tűz és a mozgás koordinációja nem a gyalogságon belül, hanem a fegyvernemek között valósult meg: a tüzet a gyalogság képviselte, a mozgást a lovasság. A török hadseregnek tehát nem kellett megbirkóznia a lövészek és a pikások együttműködésének problémájával. Ugyanakkor ez a taktika támadásra és védelemre egyaránt alkalmas volt: a hevesen és nagy lendülettel támadó lovasság mindent elsöpört útjából, a zárt tömegben felálló janicsárság pedig szilárd szikláként állt helyt a harc forgatagában. A század fordulóján azonban egyre szaporodtak annak a jelei, hogy valami baj van ezzel a taktikával. A szentgotthárdi csata (1664) tapasztalatai alapján Montecuccoli már nyugodtan írhatta: A törökök pikával fel nem szerelt gyalogságát támadjuk meg vérteseinkkel és tartsuk fel muskétásainkkal, lovasságát vegyük tűz alá Mindez azért szükséges, mivel pika nélküli gyalogsága nem tud ellenállni gyalogságunk vagy lovasságunk rohamának, szpáhi lovassága pedig vérteseinknek és muskétásainknak. Montecuccoli igen nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a török gyalogságnak nem volt pikája mintha ez lett volna a török taktika gyengeségének kizárólagos oka. Láttuk viszont, hogy a felszabadító háború idején már a császári gyalogságnak sem volt pikája, mégis mindig győzelmet aratott. Ha azonban alaposabban megnézzük a szöveget, látjuk, szó van a tökéletes szervezettségről, a fegyvernemek együttműködéséről is. Mint láttuk, ez a szervezettség a szakértők több nemzedéken át tartó elméleti és gyakorlati munkája révén alakult ki az európai hadseregekben. Minden jel szerint ez teljességgel ismeretlen volt a török hadseregben. Felmerül persze, hogy mi volt ennek az oka? E kérdés megválaszolásához ki kell terjesztenünk a vizsgálatot a probléma társadalomtörténetivonatkozásaira is: Az európai taktika vázolt fejlődése nem mehetett volna végbe az államigazgatás, a pénzügyek és a hadviselés központosítása nélkül. Mint ismeretes, mindez a feudális széttagoltságot megszüntető abszolút monarchiák keretei között ment végbe. Kialakultak a csak az uralkodóktól függő és általuk fizetett állandó hadseregek, melyekben a vezetést, a kiképzést és fegyelmezést a katonai 47

52 mesterséget egyedüli hivatásának tekintő tisztikar végezte: Az európai hadviselésből tehát teljesen kiszorultak a feudális elemek és intézmények. A török hadsereg éppen e szempontból különbözött alapvetően az európaitól. Voltak ugyan állandóan fegyverben tartott és a kincstár által fizetett csapatai, a hadsereg nagyobb részét azonban a feudális szpáhi lovasság alkotta, akik, egyaránt voltak feudális földbirtokosok és katonák. Így a szpáhikat nem lehetett központi kiképzés alá vonni, következésképp lehetetlen volt kimunkálni egy, a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodó és az európaihoz hasonló taktikát. A török taktikának ez a szervezetlensége magyarázza, hogy ugyanazoknak a fegyvereknek miért volt sokkal kisebb hatásuk a török katonák kezében, mint ellenfeleiknél. Nélkülözte a török katonaság a szervezettség nyújtotta lélektani támaszt is: a laza harcrend és a turbulens, szervezetlen harcmód nemcsak hogy nem segíthette elő a félelmi reakciók leküzdését, de annak a bizonyos mozgó bástyának gépszerű működése és feltartóztathatatlan előnyomulása felettébb ijesztő is volt. Erről tanúskodnak a szentgotthárdi csatában részt vevő török krónikás, Evlia Cselebi sorai: Ekkor erős támadást kezdtek [a keresztény csapatok] s mintha egymáshoz lettek volna láncolva, sűrű csapatokban hét irányból olyan ágyú- és puskagolyó-záport hullatva, hogy a nagyvezír szaridzseinek felénél több mindjárt a csata kezdetén vértanú lett. A többi hitharcosok sem állhatták ki a tüzet, s meghátráltak. A ravasz hitetlenek nem tétováztak, hanem azt mondván»bien, bien«, seregünknek nyomában voltak. Montecuccoli még csak jelezhette, hogy a taktikai fölény a keresztények oldalára tolódott, Marsigli olasz hadmérnök azonban a felszabadító háború tapasztalatai alapján már befejezett tényként közölhette: A császáriak és a törökök csatáiból láthatjuk, hogy az utóbbiak milyen rendetlenségben álltak fel a harchoz, és hogy milyen összhang nélkül és mily meggondolatlan hevességgel támadtak. Soha nem vonultak vissza rendezetten, hanem szégyenteljes futásban. Ily módon az a generális, aki keresztény csapatokat vezényel, mindig szerencsés lesz velük szemben, még akkor is, ha hadserege csak fele akkora, mint az övék. Logisztikai és stratégiai tekintetben már korántsem volt ekkora különbség az európai és a török hadsereg között, sőt nem egy szempontból az utóbbi volt fölényben. Logisztika A hadseregek élelemmel és hadianyaggal való ellátását csak az az állam tudta biztosítani, mely kellő erőforrásokkal elsősorban pénzzel rendelkezett, és államigazgatási apparátusa az erőforrásokat a háború érdekében hatásosan tudta felhasználni. A despotikusan kormányzott és pénzügyileg is nagyon erős oszmán birodalom logisztikai szervezete a birodalom fénykorában felülmúlta az európai államokét, de még hanyatlása idején, a 17. század végén is egyenrangú volt velük. Mint ismeretes, egy hadsereg hatósugara döntően a logisztikától függ.** A török hadsereg hatósugara jó másfél évszázadon át Konstantinápolytól Budáig nyúlt, a császári hadseregé viszont Bécstől csak nagy nehézségek árán ért el eddig. Stratégia Clausewitz nyomán a hadtudomány kétfajta háborút különböztet meg: a megsemmisítőt és a korlátolt célút. Attól kezdve, hogy a mohácsi csatában a török hadsereg megsemmisítő csapást mért a magyar seregekre, majd azt követően Budát is elfoglalta, Magyarországon korlátolt céllal folytak a háborúk. Különös sajátosságot kölcsönzött azonban folyó harcoknak a török hadsereg felettébb ingatag stratégiai helyzete. Ennek oka az az irdatlan nagy távolság volt, mely a hódítások megtartása szempontjából kulcsfontosságú Budát a birodalom központjától, Kis-Ázsiától elválasztotta. Emiatt ugyanis a török sereg augusztus szeptember előtt nemigen érhetett Buda alá, így ha azt a Habsburg hadak már kora nyáron ostrom alá fogják, a felmentés elkésik, és a vár elesik. Buda visszafoglalása tehát azon a látszólagos kicsiségen múlt, hogy a császáriak jó korán elkezdjék az ostromot. Buda sikertelen ostromai azonban azt bizonyítják, hogy ez egyáltalán nem volt könnyű. A katonai szakértők előtt ugyan teljesen világos volt, hogy a siker előfeltétele az ostrom korai megkezdése, Buda hét ostroma közül hathoz mégis csak októberben fogtak, s csak az évit kezdték júliusban. A késedelem oka úgy tűnik döntően az abszolút központosításban elmaradt Habsburg állam politikai vezetésének gyengesége és az állami adminisztráció működésének igen alacsony hatásfoka volt. Még olyan esetekben sem tudott az ostromló had tavasszal elindulni, amikor idegen segélyek révén pénz, katona és hadianyag is rendelkezésre állt. 48

53 Csak 1686-ra változott meg a helyzet annyira, hogy az ostromot már júniusban elkezdhették. Így sem tudták a várat a török felmentő sereg megérkezése előtt bevenni, és az ostromot felfüggesztve szembe kellett fordulni azzal. A felmentő sereg vezére azonban a két sereg taktikájának minőségi különbsége miatt biztos lévén a vereségben nem mert csatát vívni, és elvonulva Buda alól, sorsukra hagyta a vár védőit. *Vö. Fodor Pál cikkét e számunk 23. oldalán. ** Vö. Perjés Géza: Hadsereg, háború, élelemellátás. História, 1984/5 6. szám. 49

54 1. Császári muskétások, pikások DOMOKOS György Császári muskétások, pikások A császári hadsereg a 17. század végén zsoldos katonákból állt. Fő fegyvernemei a gyalogság és a lovasság (lásd 44. old.). A tüzérséget (lásd 36. old.) többnyire még ekkor is csak mesterségnek tekintették. A hadsereg alapvető szervezési egysége az ezred volt, amely zászlóaljakra, századokra és szakaszokra tagolódott. A katonák felszereltsége minthogy rendszeresített, egységes fegyverzet nem létezett az ezred tulajdonosától függött. Ebben a korszakban a gyalogosok három fő típusa az alapvetően lőfegyverrel, a hosszú szálfegyverrel harcolók, ill. a gránátosok (lásd 48. old.). Lőfegyverrel még csak a gyalogezredek állományának egy részét látták el. A korabeli alaptípus a még feltűnően nagy méretű muskéta: Az 1624 táján kialakított, s azóta szinte változatlan régi mintájú muskéta hossza mintegy 160 cm, súlya 5,6 kg, amit a muníció és a támasztóvilla tovább növelt. Egységes kaliber nem létezett, a leírások 1, 1 1/4, 1 1/2, 1 3/4 és 2 latos (17,5 35 g) golyót lövő muskétákat említenek. A régi mintájú muskéta űrmérete mm volt. A lőportöltet mintegy 20 g-ot tett ki, amelyet Gusztáv Adolf óta mind több hadseregben már előre papírhüvelybe csomagoltak. Töltéskor a katona fogával feltépte a papírt a muskétásokhoz épp emiatt csak jó fogúakat vettek be, a lőport a csőbe szórta, fojtásként belenyomta a papírhüvelyt, majd pedig a golyót. Ezt jól beleverték a csőbe, hogy a lágy ólom deformálódva a cső sima falának feszüljön, így a lőporgázok nem tudtak a golyó mellett elszökni. Elsütőszerkezetként még a régi kanócos závárt használták. Ennél a ravasz meghúzásakor a kakas két pofája közé befogott izzó kanóc a lőporral teli serpenyőbe csapódott, s ennek segítségével a csőfarba fúrt csatornán keresztül robbantotta fel a csőben levő puskaport. A kanócos puska nagy hátránya, hogy nedves időben szinte használhatatlan. A muskéta hatótávolsága 225 m volt. E sok tekintetben elavult fegyvernek elsősorban súlyát igyekeztek csökkenteni, hogy a katonát akadályozó villa szükségtelenné váljék. Ennek eredményeként jött létre a flintamuskéta, amelyet már kovás závárral szereltek fel től kezdték bevezetni a kisebb méretű és kaliberű bajonettflintát. Ólomgolyója csupán másfél latot (26,25 g ) nyomott, és ennek töltetét is papírhüvelybe foglalták. A bajonettflintán már a modernebb, a 17. század közepén feltalált kovás závárt használták. A kanóc helyére kovát fogtak be, amely elsütéskor a lőporserpenyő fedelének nyúlványához csapódva szikrát vetett, és begyújtotta a serpenyőben levő puskaport. A fegyver mintegy lépésnyire hordott. A bajonettflintát szuronnyal is ellátták. Ezt kezdetben egy fanyéllel a csőbe tűzték, majd hamarosan megjelentek a csőre ráhúzható szuronyok. A két-, három- vagy négyélű pengék hossza meghaladta a fél métert. Használata óriási előrelépést jelentett, mivel a szúrófegyver így egyesült a lőfegyverrel, s ez szükségtelenné tette a kizárólag az előbbivel felszerelt katonák alkalmazását, akik eddig a puska töltésével elfoglalt társaikat védelmezték. A szurony Magyarországon először éppen Buda ostrománál jelent meg. A muskétások felszereléséhez tartozott a töltéstartó öv, amelyet a papírhüvely bevezetése után a táska váltott föl. Az övükön hordták a lőporszarut és a felporzót. Ez utóbbi a serpenyőbe kerülő finom lőport tartalmazta. A gyalogságnál ez idő tájt még a pikát használták szálfegyverként, a szurony azonban hamarosan kiszorította. A mintegy 4-5 m hosszú farúd végére egy kb. 30 cm-es vascsúcsot erősítettek, alját vaspapuccsal látták el. Az altisztek alabárddal voltak felszerelve, amelynek csúcsát az egyik oldalon bárd, a másikon sarló formájúra alakították. Hossza a pikáénál 1-1,5 m-rel kevesebb. Az ismertetett, fő fegyverzetek mellett a német muskétások és pikások hidegfegyverrel főleg hosszú (80-85 cm-es pengéjű) egyenes karddal is rendelkeztek. Ezt elsősorban szúrásra használták, jóllehet 2-2,5 cm széles, kétélű pengéje vágásra is alkalmassá tette. A bajonett azonban a későbbiekben ezt is kiszorította. *** Képmagyarázat A muskétás felszerelése: A fegyverszíj, rajta a kard (B) C vállöv, golyó- és puskatartókkal D muskéta 50

55 Muskétásalakzatok: A parancsra várva B fegyverére támaszkodva C készen arra, hogy vállához emelje fegyverét D álló helyzetben tüzelve E térdelő helyzetben tüzelve Pikásalakzatok: A földre támasztott pikával B előreszegezett pikával C lovasság ellen tartott pikával D magasra emelt pikával E vállra vett pikával 2. Képek 51

56 52

57 53

58 1. Hadellátás. Buda évi ostromáról CZIGÁNY István Hadellátás Az európai hadügy fejlődésében a 17. század folyamán robbanásszerű fejlődés ment végbe. Ugrásszerűen megemelkedett a hadseregek létszáma, s a fegyverek technikai tökéletesedésével együtt új taktikai és stratégiai koncepciók fejlődtek ki.* Ezzel együtt a hadseregek ellátásának és utánpótlásának biztosítása elsőrendű feladattá vált. A század elején az egy harcosra jutó ún. bagázsija mennyisége még kb. fél tonnát tett ki, de az idők folyamán ez tovább emelkedett. Mivel a háború megvívásához mind több ember és idő kellett, a hadikiadások csillagászati méretekre rúgtak, meghaladva az állami bevételeket. Erre talán az egyik legjobb példát éppen a Habsburg birodalom szolgáltatja ban a császárság rendes adóbevételei rajnai forintot tettek ki, míg az összkiadások értéke elérte a rajnai forintot. Ezen belül a hadikiadások aránya meghaladta a 85%-ot. Természetesen a következő év hadjáratának kiadásai sem ígérkeztek kevesebbnek. Nem véletlen tehát, hogy I. Lipót császár a rendektől több mint 2 millió 700 ezer forint segélyt kért. A szükséges anyagiak előteremtésében kiemelkedő szerepet játszott az oszmánok kiűzésének fő patronálója, a pénzügyi zsenialitásáról is ismert XI. Ince pápa.** Többek között az egyházi adót és a szerzetesi javak egyharmadának összegét fordíttatta a háború költségeire. Ennek eredményeként csupán ebből a két forrásból 1686 februárjának közepéig 826 ezer forint gyűlt össze. A Szentatya 1685 decemberében kihirdetett keresztes bullájára nemcsak önkéntesek indultak az oszmánok elleni harcra, hanem sokan kisebbnagyobb pénzösszegekkel rótták le keresztényi kötelességüket. Az így befolyt tetemes összeget tábori kórházak felállítására és élelmiszer-vásárlásra fordították. Az udvar ezután a zálogosítások és a bankkölcsönök eszközeihez nyúlt. Osrossith Mátyás, elkobzott illavai várát és uradalmát Breuner Siegfried grófnak adták el 85 ezer forintért, de a Balassa család vágbesztercei javai is hoztak vagy 90 ezer forintot. Ugyanakkor Oppenheimer Sámuel, a korszak talán legnagyobb hadiszállítója és bankárja többszázezer forintos kölcsönt szerzett a császárság számára. A császári hadvezetés Buda ostrománál mintegy 80 ezer ember bevetésével számolt. Okulva az előző ostromok tapasztalatain, igyekeztek a lehető legjobban megszervezni a csapatok ellátását és utánpótlását, s az ostromot a lehető leghamarabb, elkezdeni. A különböző csapatok felvonulása ugyan meglehetősen vontatottan haladt, de így is közel egy hónappal előbb érkeztek Buda alá, mint 1684-ben. Bár június 18-án s a következő napokban mindössze 25 ezer katona vert tábort, de a birodalom területéről jelentős erők voltak útban az ostromlók megsegítésére. Az ostromló csapatok összlétszáma megközelítette a 80 ezer főt, de egy időben ezer katonánál több nem harcolt. A sereg ellátásának megszervezése önmagában is hatalmas feladatot jelentett, hiszen a harcoló alakulatok mellett több ezer főnyi nem harcoló személyzetet fegyvermestereket, kovácsokat, nyereggyártókat, egyéb mesterembereket, kocsisokat, szolgákat, markotányosnőket is élelmezni kellett. Az ellátási gondokat csak növelte, hogy maga a hadműveleti terület, sőt annak tágabb környéke sem jöhetett szóba az utánpótlás szempontjából. Johann Dietz brandenburgi felcser feljegyezte naplójába, hogy a földeket a császáriak és szövetségeseik, de a törökök, tatárok, erdélyiek és a törökök egyéb segélycsapatai is pusztították.*** Több mint 30 mérföldes körzetben nem lehetett egy ép falut vagy várost találni. Ilyen körülmények között nagyobb távolságról kellett megoldani több tízezer ember ellátását. Okulva a két évvel korábbi ostrom ellátási problémáiból, a császári hadvezetés igyekezett az utánpótlást gondosan megtervezni. Az egész ellátórendszer megszervezésével Rudolf Rabatta tábornokot bízták meg, aki lovassági parancsnokként nem tündökölt, de vezérhadbiztosként zseniálisnak bizonyult. A császári főhadbiztosság már 1685 őszén hozzákezdett a következő hadjárat anyagi és pénzszükségleteinek összegyűjtéséhez. A folyamatos utánszállítást legegyszerűbben vízi úton, ill. szekerekkel tudták lebonyolítani. Az utánszállítás megkönnyítésére a hadműveleti területek közelében lehetőleg folyók mentén raktárakat létesítettek, ahol a hadjárat kezdetéig felhalmozták a szükséges élelem- és hadianyagkészletet. Gyakorlatilag ez történt a magyarországi hadszíntéren is. Lotharingiai Károly hadinaplójában tételesen nyomon követhetjük a raktárak feltöltését, a hadtápüzem (tábori pékség, őrlés, szállítóapparátus) megszervezését. Így például a felső-magyarországi prófuntbeszerzéshez forint szükségeltetett, a prófunthivatal szállítóeszközeinek megerősítésére , hídépítésre, hajózásra , a tábori tüzérségnél végzendő javításokra és felszerelésre , a tüzérségi szállításokhoz soron kívül 800 ökör beszerzésére , a prófuntféleségeknek a dunai raktárakból jobb kéz felől a bányavárosok, Rimaszombat és az adott helyek felé, bal kéz felől Pápa, Veszprém felé szállítására , a felső- 54

59 magyarországi prófuntkészletek feltöltéséhez, a pékség felállításához, az ottani tüzérség sütödéinek megjavításához és a szükséget szenvedő regimentek megsegítésére , a tábori pékség faszükségleteire pedig 8000 forintot igényeltek az udvari kamarától. Ezek a kiadások azonban csak egy részét tették ki az ellátásra szánt összegeknek. A korabeli élelmezési normák a császári hadseregben egy katona számára, naponként 1-1,1 kg kenyeret és hetente körülbelül 2 kg húst írtak elő. Azt is tudjuk, hogy három évvel később az udvari kamara Bádeni Lajos mintegy 31 ezer fős hadseregének a hadjárat időtartamára napi 40 ezer porció lisztet, vagyis kb. 300 mázsát biztosított. Buda ostrománál átlagban 60 ezer katonával számolhatunk. Az élelmezési létszám viszont ennél lényegesen magasabb, hiszen csak a háromezer szekérhez például hatezer ember kellett. Mindezek ismeretében talán nem járunk messze az igazságtól, ha a hetvennégy napi ostrom alatti lisztszükségletet ezer mázsára, a hússzükségletet ezer mázsára becsüljük. Pontos számadatokat már csak a létszám hullámzása miatt sem lehet tudni. A pénzbeli zsold egy részét is porcióban kapta meg a katona, melyet a tábor piacán eladhatott vagy más árucikkre cserélhetett. A hadbiztosságnak gondoskodnia kellett még a Felső-Magyarországon harcoló több mint 14 ezer, s a Dráva mentén lévő 8600 katona mellett a várak 7500 főnyi őrségéről is. Rabatta vezérhadbiztosnak tehát a korszakban szinte egyedülálló feladatot kellett megoldania: egy közel százezer fős haderő számára kellett megszerveznie a több hónapos harctéri ellátás alapjait. A vágóállatok nagy részét Debrecen vidékéről szállították a Budát ostromló sereg számára. A hadsereg élelmezését azonban döntően az országon kívüli erőforrásokból biztosították, s így nagyjából függetleníteni tudták csapataikat az országban tapasztalható élelmiszerhiánytól. Rabatta tábornok szívós munkájának eredményeként a Duna melléki, tehát a pozsonyi, magyaróvári, győri, komáromi és esztergomi raktárakat mindennel ellátták. Ezenkívül a lévai, nyitrai, trencséni, lipótvári, kőszegi és érsekújvári tárházakban 216 ezer bécsi mázsa (108 ezer q) liszt, 400 ezer adag kétszersült, valamint 100 ezer mérő zab állt rendelkezésre. A hiányok pótlására pedig szerződéseket kötött a hadiszállítókkal. Oppenheimer Sámuel 30 ezer bécsi mázsa liszt, 2000 q zab és tüzérségi lovak szállítására vállalt kötelezettséget augusztusában pedig a Budát ostromlóknak muníciót, felszerelést és a sebesültek számára több ezer pokrócot szállított. Így sikerült Rabattának a kor viszonyaihoz képest kielégítő színvonalon biztosítani a sereg ellátását. Ez természetesen nem jelentett nem is jelenthetett mindenki számára egyenletesen jó táplálkozást. Hiszen a már idézett brandenburgi felcser, Johann Dietz arról is beszámolt, hogy a táborban a vérhasjárvány tucatszám szedte áldozatait. A katonák hangulatát akik rongyos egyenruhájukba burkolózva a csupasz földön feküdtek csak a magyar újbor és a méhsör tartotta fenn. Az újbor, amit feledtetni a háború borzalmait és az irtózató nyomort magukba döntöttek, súlyos hasmenést okozott. Az emberi és állati ürülék, a füstölgő tábortüzek, melyeknél a katonák a levágott vagy kimúlt állatok húsát sütötték, a rothadó dögök, melyek a tábor minden utcájában szanaszét hevertek, a felhasított hullák melyek belső részeiben lenyelt pénzérmék után kutattak, a magyar nyár izzó hőségében rettenetes bűzt keltettek az egész császári táborban. Ezzel teljesen ellentétes képet festett Francesco Grimani lovag, a velencei önkéntes, Minden dolognak annyira bővében vagyunk, hogy az igények és szükségletek dolgában nem csak az van meg, ami kell, de még az is, ami kívánatos. Élelmiszerekben nincs hiány, s ami kell, minden megvan Takarmányban meglehetős a hiány, de végtére erről is gondoskodnak részint úgy, hogy a kényelmesebb vízi úton részint úgy, hogy távolabbról, kényelmetlenebb úton hoznak. Az ostromló csapatok mindannyian egészségesek, jól ruházottak írja. Bármilyen paradoxonnak tűnik is, mindkét leírás igaz. Johann Dietz felcser ugyanis mái közegben, főként a közkatonák s altisztek között forgolódva, teljesen más benyomásokat szerzett, mint a megfigyelőként s diplomataként tevékenykedő Grimani lovag. Hiszen a közkatonák és a tisztek pénzbeli és természetbeni ellátmánya között korszakunkban is óriási különbség volt. A császári sereg egy gyalogsági ezredesének 50 ember- és 12 lóporció járt, tehát közkatonája ellátmányának ötven-, illetve tizenkétszerese. Ugyanakkor egy bajor ezredes 75 rajnai forint zsoldot kapott, egy lovas katona 6 és fél forintot, a gyalogosok pedig 4 és fél forintot. Bár a magas rangú tisztek salláriumát szolga és lótartás is terhelte, de ellátottságuk még így is összehasonlíthatatlanul jobb, mint az egyszerű közkatonáké. Lényegében ebből ered a velencei nemesúr és a 7 forint 30 krajcár havi zsoldér szolgáló brandenburgi felcser leírása közti különbség. Bár a szövetséges csapatok ellátása sok kívánnivalót hagyott maga után, az élelem-, a fegyver- és hadianyagutánpótlás a körülményekhez és lehetőségekhez képest megfelelően működött. A táborban előforduló nagyszámú megbetegedés oka elsősorban abban keresendő, hogy az egyoldalú táplálkozás és a menetelések következtében sokan már eleve betegen érkeztek, és a fejletlen, elégtelen higiéniás viszonyok fokozták a 55

60 járványveszélyt. Hiszen az ostromlók táborának létszáma a nagy nyugat-európai városok lélekszámával vetekedett. Amint a velencei Grimani lovag is megírta, a legtöbb gondot többek közt a lovak és az igásállatok ellátása jelentette. A nyári időszakban ugyan könnyebbé vált az állatok eltartása, de nagy számuk miatt a takarmányt vízi úton kellett pótolni. Ugyanis a katonaság lovai és igásállatai mellett hatalmas vágómarha csordák is legelészlek a tábor körül. Egy kitörés alkalmával Buda török védőőrsége éppen egy ilyen marhacsordát hajtott be a várba, feltöltve a már kimerülőben levő élelmiszerkészleteiket. Miután júliusban és augusztusban szinte végig rekkenő hőség volt; a takarmányozás gondjain az sem enyhített számottevően, hogy a lovasság jelentős részét Eger és Székesfehérvár őrségének távoltartására, illetve a közeledő felmentő sereg megfigyelésére vezényelték. A töméntelen mennyiségű élelmiszert, takarmányt, lőszert s hadfelszerelést nem lehetett egyszerre leszállítani, hanem a szállítóeszközöknek ez esetben főként hajóknak ingázniuk kellett a sereg és a raktárak között. Ennek megoldása végett a hadbiztosság több mint háromszáz hajóból álló flottillát szervezett. Ezt a szállítóapparátust egészítette ki a mintegy három és félezer szekér a szárazföldön. A török tüzérség és a védők kitörései folyamatosan zavarták a keresztény csapatok utánpótlását, s bár több tucat hajót sikerült hullámsírba küldeniük, számottevő fennakadást nem tudtak okozni. A 282 különböző kaliberű ágyúból álló tüzérség rendeltetési helyére történő szállítása szintén nagy feladatot jelentett. Lotharingiai Károly hadsegédének kimutatása szerint 12 ezer mázsa lőport, 3800 mázsa kanócot, 800 mázsa különböző kaliberű ólmot, 4000 mázsa öntetlen ólmot, 269 ezer db különböző kaliberű ágyúgolyót, 84 ezer kézigránátot, 24 ezer sánceszközt, 200 ezer homokzsákot, 2000 db gerendát, 500 db fát, 40 ezer szeget kellett rendeltetési helyére juttatni, továbbá 100 db tartalék kereket a szekerekhez és ágyúkhoz és 2000 különféle sorszámot a lakatosok, kovácsok, fegyvermesterek, szíjgyártók, nyergesek és egyéb mesteremberek számára. Ezenfelül számos vegyi anyagot is szállítottak a tűzszerészek részére, többek között 150 mázsa szurkot, 5-5 mázsa viaszt és terpentint, 30 mázsa enyvet, 20 mázsa lenolajat, valamint mázsa salétromot és ként. A harcok szüneteiben a tábor piacán bőséges volt a kínálat. Kereskedők, markotányosnők kínálták portékáikat: húst, tejet, sajtot, gyümölcsöt, bort, pálinkát. Eladásra kínáltak a katonák is mindent, ki zsold gyanánt kapott lisztjét, ki zsákmányolt ruhákat, ékszert és talizmánt vagy éppen foglyul ejtett leányt vagy asszonyt. A bécsi udvari kamara előzetesen 11 millió forintot tervezett Buda visszafoglalásának költségeire. Pontos adatok híján azonban lehetetlen az összköltséget utólag kiszámolni. Az elmondottakból azonban leszűrhető az a következtetés, hogy a katonák zsoldja, felszerelése, muníciója, gyógyítása, a kisegítő személyzettel együtt történő élelmezése ennél az összegnél sokkal többe került. Nem beszélve arról a kb. húszezernyi magyar s külhoni bajor, német, francia, angol stb. katonáról, akik életüket áldozták Buda felszabadításáért. * Vö. Perjés Géza cikkét e számunk 15. oldalán. ** Vö. Vanyó Tihamér cikkét e számunk 47. oldalán. *** Vö. Szakály Ferenc cikkét e számunk 60. oldalán. 2. Képek 56

61 57

62 1. A török hadsereg FODOR Pál A török hadsereg Amit 1686 őszén a keresztény világ óriási diadalként ünnepelt, az a törökök számára történelmük egyik legnagyobb kudarcát jelentette. Buda ugyanis nem egy volt a birodalom számtalan vára közül; sorsához országok jövője kötődött. Ez volt az iszlám nyugati védőbástyája, amely a hozzá tartozó területek erőforrásaival és katonaságával megbízható védelmet nyújtott a központi tartományoknak, s általa lehetett függőségben tartani Erdélyt, Szulejmán szultán ( ) alkotását. Szulejmán lényegében készen kapta elődeitől azt a hadsereget, amely 13 hadjáratában kivívta számára a győzelmet. Ennek alapját a könnyűlovas szpáhik alkották, akik a szultántól kapott javadalombirtok (tímár) fejében tartoztak hadba vonulni s jövedelmük arányában még külön fegyvereseket is kiállítani. A korabeli oszmán szemlélet a birodalom létrehozóját látta e fegyvernemben, s rangban csak utána sorolta az udvari zsoldossereget, illetve annak lelkét, a rabokból és keresztény gyermekekből kinevelt janicsárságot. Ez a két elem nemcsak kifelé biztosította a szükséges erőt, hanem egymást jól ellensúlyozva megfelelő eszközül szolgált az uralkodónak a belső rend fenntartásához is. E fő erőket az egyre jelentősebbé váló egyéb udvari zsoldos csapatokon (szilahtárok, tüzérek, fegyverkovácsok stb.) kívül segédcsapatok és ellátó alakulatok egészítették ki: a parasztok és városlakók közül toborzott gyalogos azabok akiket a flottánál is alkalmaztak, az utánpótlással és szállítással foglalkozó jaják, műszellemek és jürükök, az ellenség zavarásával, felderítéssel és portyázással megbízott akindzsik és tatárok, az utászmunkákat végző dzserehorok, az élelmezést bonyolító ordudzsik (táborosok) stb. A sereget szükség esetén a várőrségekben szolgáló egységekből (azab, janicsár, gönüllü, martalóc, lovas stb.) is kiegészítették, így a szultáni parancsok alkalomadtán ezer főt is hadba szólíthattak. Ezt a hatalmas testet a korban szokatlanul jól működő ellátási rendszer táplálta. A szükséges élelem és takarmány kisebb részét a vazallus államok, nagyobb részét pedig a birodalom termelői, a ráják bocsátották rendelkezésre, mégpedig két módon: vagy rögzített áron vásárolta fel, vagy rendkívüli hadiadóként szedte be tőlük a kincstár. Az összegyűjtött élelmet és felszerelést a fekete-tengeri és a dunai flottán, szekerek százain és ezrein, Anatóliából kirendelt teve- és öszvérkaravánokkal juttatták el rendeltetési helyére. Ezen a hatékony szervezeten azonban a számos, kellően meg nem válaszolt külső és belső kihívás nyomán a 16. század közepén egyre mélyülő repedések keletkeztek. A birodalom terjeszkedése megakadt, a háborúk egyre kevésbé érték meg az értük hozott áldozatot, a földre és hivatalokra áhítozók igényei kielégítetlenül maradtak, a termelőket pedig egyre nagyobb nyomorba taszították a fokozódó terhek. Ehhez társult a népesség erőteljes növekedése, ami tovább szűkítette az elosztható javakat: a falvak népe elhagyta földjeit s más megélhetés után nézett. A belső folyamatokat az alakuló világgazdaság hatásai pénzromlás, infláció is erősítették. Ezek a változások a hagyományos rend elemei közül leginkább a tímár-rendszert és a ráépülő struktúrákat rázkódtatták meg. A meredeken eső jövedelmek a 17. századra oda vezettek, hogy egy katona eltartásához átlagban 2-3 birtok hozamára volt szükség. A tímár-birtokosok egy része arra kényszerült, hogy a hadakozással felhagyva vagy azt elhanyagolva kiegészítő foglalkozás után nézzen, illetve beálljon a nagyok kíséretébe. A tímárbirtokok apasztásában maga az udvar járt az élen azzal, hogy egyre nagyobb területeket vont saját kezelésébe, ami a katonák eltartása helyett kegyencek és háremhölgyek pazarlását szolgálta. Az elit tagjai növekvő birtoktesteket hasítottak ki magánbirtokaik és alapítványaik javára, s közvetlenül is számos tímárra tették rá a kezüket úgy, hogy szolgálatot soha nem teljesítő, csak szemlékre beöltöztetett szolgáik kutyáik és macskáik nevére utaltatták ki azokat. Tovább duzzasztotta az igénylők körét, hogy a készpénzszűke miatt a kincstár a várak őrségeit is egyre nagyobb arányban földdel fizette, ami tetemesen hozzájárult a tímár-birtokok elaprózásához s a kiállított fegyveresek számának csökkenéséhez. De a kortárs török megfigyelők szerint a legnagyobb csapás azáltal érte a tímár-birtokokat, hogy a paraszti és városi eredetű elemek (adzsnebik = idegenek) sokszor megvesztegetés révén jutottak birtokhoz, s katonai értékük messze nem állt arányban létszámukkal. Az adás-vétel világa ahogy egy 17. századi török író jellemezte a közállapotokat önmagában talán még nem csökkentette volna a szpáhi hadsereg ütőképességét, de a hadviselésben egyre nagyobb teret nyert az új technika, a tűzfegyver. A steppei harcmodorhoz szokott szpáhik képtelenek voltak ehhez alkalmazkodni, s így egyre veszítettek jelentőségükből. A sorsukkal elégedetlenek közül sokan választották a rablóéletet, és egyre többen csatlakoztak a mind gyakoribb anatóliai lázadásokhoz. A szultáni hadjáratokon ennek megfelelően mind kevesebben jelentek meg; az évi szemlejegyzékek tanúsága szerint egynegyedük maradt távol, 1630 körül pedig Kocsi Bég mindössze 7-8 ezerre teszi a mozgósítható szpáhik számát. A Köprülük restaurációja* 58

63 nyomán ez a valószínűleg alábecsült szám valamelyest ismét felszökött, de a tényleges javadalmazottak száma a század utolsó harmadában is többszörösen felülmúlta a valóban hadra foghatókét. A tímár-rendszer ellátatlanul maradt funkcióit a kormányzat elsősorban az udvari zsoldossereggel próbálta betöltetni. Ez azonban Kocsi Bég szerint nem kívánt eredményre vezetett: A kul [zsoldos rabszolga] hatalmába kerítette a világot. Kocsi Bég nem túlzott. Az állam ügyeit között egy olyan koalíció irányította, amelyben döntő szerepet játszottak a fővárosi janicsár főtisztek. A birodalom szinte minden valamirevaló helységében a közrendet biztosító janicsár és (udvari) szpáhi csapatok állomásoztak. Kiváltságaikat felhasználva bekapcsolódtak a helyi társadalmi-gazdasági életbe. Uzsoraügyleteikkel, egyes adók behajtásának monopóliumával hamarosan függésükbe vonták a kisparaszti termelők jelentős hányadát, s egyre inkább kivonták magukat a központi irányítás alól. Mindezzel természetesen együtt járt létszámuk állandó növekedése. Ennek következtében a régi struktúrák bomlásnak indultak és szélesre tárultak a kapuk az állami szolgálat után áhítozó alsóbb néprétegek előtt. Már az évi Janicsár törvénykönyv arról panaszkodik, hogy a janicsárság utánpótlásának két bevált módszere, a gyermekadó és a janicsár gyerekek besorozása megszűnt, s a lepénzelt tisztek alkalmatlanok tömegével töltik fel az egységeket. A régi fegyelem és engedelmesség ezzel elenyészett, s bár fenntartásuk mind többe került, az elit csapatok egyre kevesebb eredményt mutattak fel. Nem hozta meg a remélt eredményt az sem, hogy mind nagyobb részüket tűzfegyverekkel szerelték fel. Ezek a gondok és különösen a tizenöt éves háború ( ) első keserű tapasztalatai arra késztették a vezetést, hogy a hadsereget egy újfajta zsoldossereggel próbálja ütőképessé tenni. Rendkívüli megbízottakat menesztettek a birodalomba pénzzel és zászlókkal, miközben a helyi tisztségviselők utasítást kaptak, hogy a hivatásos zsoldosok közül jelöljenek ki csapatparancsnokokat (bölükbasi), s föléjük egy vezetőt (bas bölükbasi). Ezek a megbízottal együtt bejárták az illető területet és önkénteseket toboroztak. Egy-egy zászló alá rendszerint 50 (néha 100) embert gyűjtöttek, akik felszerelkezésükre a központi pénzből mintegy 10 havi zsoldnak megfelelő összeget kaptak, és előre átadták nekik a szerződött időre járó illetményt és élelmezési pénzt. Ezek a szekbánnak vagy szarudzsának nevezett katonák egyaránt lehettek lovasok és gyalogosok, s legfőbb fegyverük a puska volt. A megbízatás lejártát a szultáni zászlók visszavonása jelezte. Szekbánokban hosszú időn át bőséges volt a kínálat. A kóbor levendek (földjeiket elhagyó ráják) tömegei megélhetési forrást találtak a katonáskodásban. A baj akkor kezdődött, ha a hadjáratok befejezése után nem széledtek szét, s bandákba verődve a rájákon élősködtek. Megfékezésükre az állam többnyire a helyi kul egységeket vetette be, ami tartósan szembefordította egymással a birodalom két fő fegyveres erejét. A pasák és a bégek szintén megszervezték a maguk állandó szekbán csapatait, s bár ezáltal értékes katonaságot adtak a birodalomnak, az ellátásukra kivetett rendszeres sarcokkal óriási terheket raktak az adózók vállára. A Köprülük restaurációja egy időre enyhített a hadsereg legégetőbb gondjain. Javarészt nekik köszönhető, hogy az oszmán hadsereg, noha 1683 óta számos súlyos kudarc érte, 1686 táján is talpon tudott maradni. Számszerű erejéről ugyan éppen ezekből az évekből kevés a pontos adat, de forrásaink megengednek néhány óvatos becslést. Girardin portai francia követ feljegyzései szerint a birodalom 11 beglerbégsége 63 ezer szpáhit volt köteles hadba állítani, de az 1683 utáni ellenőrzések azt mutatják, hogy ennek csak mintegy harmada, 22 ezer fő jelentkezett rendszeresen. Korabeli rendeletek tanúsága szerint az arányon az sem javított, hogy a távolmaradókat birtokuk elvételével büntették. Az es évekből fennmaradt állami elszámolások szerint a janicsárok létszáma átlag 50 ezer körül mozgott, s ennek változó hányada a tartományi várakban teljesített szolgálatot (1666 elején fő; 1669 közepén fő, amiből Magyarországra 2521, ezen belül Budára 159, újvárra 962, Váradra 622 jutott; 1670 nyarán fő). Mindebből számunkra az évi adat a legbeszédesebb: a leghevesebb krétai harcok idején a várőrségek székvárosi janicsárállománya nem érte el a janicsárok összlétszámának egyharmadát sem. Ha ezt az arányt az 1680-as évekre is kivetítjük ami talán még túlzott is, hiszen a birodalom egyszerre három fronton védekezett, továbbá kortárs becslések alapján mintegy 10 ezerre tesszük azok számát, akik különböző címeken nem jelentek meg a hadban (és beszámítjuk a korábbi évek veszteségeit is), 1686 táján legfeljebb ezer mozgósítható janicsárral számolhatunk. Harsányi Nagy Jakab török tanítómestere valószínűleg nem ok nélkül állította (1672), hogy ezernél több janicsár a szultánnal sem vonul hadba, de ha ő nem megy, számuk alig éri el a 15 ezret. Az udvari lovasságot Girardin 30 ezer főre teszi, megjegyezve, hogy ebből ténylegesen csak 12 ezer katonáskodik. A már említett es összeírás lovast regisztrál (ebből 6615 szpáhi és 5925 szilahtár), 1691-ben pedig 14 ezer körül mozgott a számuk. 59

64 A szokásos távolmaradási arányokat figyelembe véve, 1686-ban sem állíthattak ki közülük többet ezernél. Az udvari zsoldosok egyéb fegyvernemeiről néhány 1687-ből származó zsoldlista tájékoztat bennünket. Ezek 4949 tüzért, 3503 fegyverkovácsot (beleértve a lőporkezelőket és a 21 bombakészítőt), 17 aknászt és ágyúszekerészt sorolnak fel. Ha meg akarjuk kapni a fegyvernemek teljes létszámát, ehhez hozzá kellene számolnunk a várakban szolgáló hasonló alakulatokat (valószínűleg ezeket is beszámítva beszél Girardin 8 ezer fegyverkovácsról). Az állandó fegyveres csapatokat ez idő tájt is kiegészítették toborzással márciusában a nagyvezír csupán Edirnében 2 ezer önkéntest íratott össze, s Girardin szerint 1687ben 4-5 ezer szekbánt fogadtak fel. (Ez a szám legalább megduplázandó, ha a katonai vezetők szekbánjait is beleszámítjuk.) Szükség esetén még meríthettek az udvartartás és a bürokrácia bőséges emberanyagából 1685-ben még a díváni hivatalsegédeket is kirendelték Ruméliából, s bár egyre-kevésbé, de számíthattak a tatár segéderőkre is. Több jel szerint 1686-ban a birodalom egykor végtelennek hitt erőforrásaiban már erős apadás állott be. Megkezdődtek a kényszertoborzások: a követjelentések szerint gyerekeket és boltosinasokat fogdostak össze katonának. Amikor tehát Szulejmán nagyvezír 1686 nyarán Magyarországra érkezett, a birodalom ezer főre tehető mozgó haderejéből nem számítva itt természetesen a haditengerészetet ezer embert hozhatott magával. Ha ehhez hozzávesszük a budai védősereget amit az 1685 elején Edirnéből idevezényelt 1373 fegyverkovács, 303 tüzér, a több ezer egyiptomi katona és más erősítések mintegy 10 ezer főre duzzasztottak, az év döntő ütközetében a bizonytalan létszámú és gyenge értékű tatár segédcsapatok nélkül mintegy ezer főnyi tőrök sereg harcolhatott. E haderő felszerelése és ellátása a kialakult gyakorlat szerint folyt. A központilag megállapított élelem- és takarmánymennyiség egy részét (főleg a gabonát és a zsiradékot) a vazallus államok szállították, a zömét azonban a ráják ún. rendkívüli hadiadójából biztosították, melyre ekkoriban szintén eltörölték a mentességeket. Ha az előirányzat elégtelennek bizonyult, a kincstár megbízottai leszorított áron való vásárlásokkal egészítették ki a liszt-, vaj-, élőállat-, kétszersült-, méz-, árpa-, széna- és tűzifakészleteket. Az évi adatokból úgy látszik, egy katonára naponta dkg kenyeret és dkg húst számítottak (ez egy évi adat szerint az akkori porció felét teszi ki), az igáslovak pedig naponta mintegy 6,5 kg árpát és 5,5-6 kg szénát kaptak. A begyűjtési nehézségek és a visszaélések miatt azonban gyakran ehhez sem tudtak hozzájutni. Az immár négy éve folyó háború a birodalom egész lakosságát kemény próbára tette. A gabonahiány állandósult, az árak egyre feljebb kúsztak, s ezen a központi árszabályozások sem segítettek. Bár valamivel jobb volt a helyzet a hadfelszerelés terén, itt is sűrűsödtek a gondok. A tűzfegyverek és kellékeik előállítása mennyiségileg lépést tartott a szükségletekkel, az ólom, ón és a kén kivételével a fő nyersanyagok rendelkezésre álltak, az anatóliai réz- és a balkáni vasércbányák mellett működő öntőműhelyek tízezerszám küldték az ágyúgolyókat, az Isztambulban és más központokban felállított ágyúöntő műhelyek teljes erővel dolgoztak. (Egy későbbi, de jellemző adat: a területileg megfogyatkozott birodalom legfontosabb váraiban 1701-ben egy nem teljes lista szerint 1756 különböző űrméretű ágyút számoltak össze.) A kézigránátok és mozsárbombák öntését 1667-től külön alakulat végezte, az isztambuli, gallipoli, szíriai és egyiptomi lőporból minden frontra jutott. A minőség azonban már sok kívánnivalót hagyott maga után: az öntési hibák, a nem megfelelő kezelés és javítás, a nedves lőpor sok apróbb-nagyobb kudarcot okozott. Az állami puskagyártás termékeiről maguk a törökök is lesújtóan nyilatkoztak, s az állami monopólium ellenére virágzott az illegális gyártás és kereskedelem. Súlyos csapást jelentett, hogy éppen 1686-ra az európai vazallus államok engedetlensége miatt elmaradtak a szokásos lószállítások, ami a tüzérség vonóerejét erősen leapasztotta. A kincstár a hiányzó mennyiséget kénytelen volt a rájáktól beszedetni. Nemcsak a tűzfegyverek előállítása, hanem alkalmazása is túl nagy feladat elé állította az oszmán hadsereget. Feladva a régi, kipróbált ék alakú hadrendet, éppen ezekben az években próbálkoztak a tűzfegyverek használatával, az Európában elterjedt vonalas harcrend elsajátításával. A kétsoros, ív alakú felállás azonban idegennek bizonyult a sereg számára, így az sorra szenvedte el a vereségeket. Mindez erősen demoralizáló hatást gyakorolt az amúgy is agyonhajszolt katonákra, akik egyre jobban elégedetlenkedtek zsoldjuk rendszeres elmaradása miatt is. A kincstárra csak kevéssé számíthattak, mert az évek óta folyó háború soha nem látott mértékben felemésztette a tartalékokat. Szilahtár török krónikás szerint az 1685 végén letett Kara Ibrahim nagyvezír az évi hadjáratra csupán a belső kincstárból 354 millió akcsét költött. Szarhos (Részeges) Ahmed pasát december végén 32 millió akcséval küldték Belgrádba, de az igazi kiadások akkor kezdődtek, amikor Szulejmán nagyvezír tavasszal megkezdte serege összegyűjtését. 60

65 Ezeknek az összegeknek tetemes részét természetesen a normális hadikiadásokon fölül kellett előteremteni, melyek békeidőben is a költségvetés több mint 70%-ára rúgtak. A hiányt hiába próbálták rendkívüli intézkedésekkel 1685-ben például szultáni arany- és ezüstedények beolvasztásával, elkobzásokkal enyhíteni, mert ami megmaradt, vagy amit elvontak a hadseregtől, azt a szultáni palota esztelen pazarlása nyelte el. A pénzhiány és a kényszer terjesztett el olyan meghökkentő megoldásokat, mint amikor a kincstár olyan feltételekkel fogadott fel zsoldosokat, hogy illetményük első részletét 1 évi szolgálat után fizeti ki. De ekkor már nem jártak jobban a sereg zömét kitevő, hagyományosan fizetett csapatok sem, ezek ugyanis 1687 őszén már 15 hónapja nem láttak zsoldot. Nem is tűrték tovább sanyarú helyzetüket és 1687 szeptemberében a péterváradi táborban fellázadtak. Szulejmán pasa nagyvezír meneküléssel még megmenthette a fejét de csak egy időre: az eseményektől megrettent IV. Mehmed, Buda másik felelőse, trónja megtartásáért áldozatul dobta a lázadóknak. Nemsokára azonban maga is követte: 1687 novemberében letaszították trónjáról. Budát nem lehetett büntetlenül elveszíteni... Vö. Hegyi Klára cikkét e számunkban! (A szerk.) 61

66 1. Janicsárok, szpáhik DOMOKOS György Janicsárok, szpáhik A török hadsereg esetében bizonyosat csak a reguláris erők felszereléséről tudunk mondani. A török elitgyalogság, a janicsárok egy 18. századi mű szerint kétféle fegyverzettel, egy részük flintával, más részük íjjal harcolt. Természetesen mindegyiküknek volt szablyája is. Lőfegyvereik igen jók, ismerik és használják az egyenes huzagolású puskacsöveket, ami Nyugat-Európában még csak a vadászpuskáknál fordul elő. Ez bizonyos fokig megkönnyítette a töltést, mivel a csőbe nyomott golyó mögül a levegő a huzagokon gyorsabban kiáramlott. Az előrecsomagolt lőszer hiánya ugyanakkor lassította tevékenységüket. A puskacsövek anyaga a német flintákénál jobb volt, így több lőport lehetett beléjük tölteni, ami a kisebb kaliberrel együtt nagyobb hatótávolságot eredményezett. Az alátámasztó villát nem használták. A reguláris török lovasság, a szpáhik fő fegyvere a szablya, amely a magyar szablyánál nagyobb ívben görbített, pengéje a hegye felé kiszélesedő. Emellett leginkább lándzsával és íjjal harcoltak, lőfegyverrel aránylag kis százalékuk rendelkezett. Az íjak hatásos lőtávolsága lépésnyire terjedt. A török katonaság felszereléséről, fegyvernemre való tekintet nélkül, a következők mondhatók el: A pisztoly meglehetősen ritka jószág, s még ennél is kevesebbszer találkozhatunk a törökök kezében az európai típusú karddal. A török lőfegyvereken az ún. spanyol závárokat alkalmazták, amelynél az alkatrészek a fedőlemez külső oldalára kerültek (nyugaton a francia típus az általánosabb, amelynél az alkatrészek a fedőlemez alatt vannak). A török katonák ismert fegyvere a handzsár (rövid kés) és a jatagán (hosszú tőr, szétálló végű markolattal ). A török harcosok testük védelmére csúcsos, tarkóvédővel ellátott sisakot, emellett leggyakrabban sodronypáncélt viseltek. A Küraß -hoz hasonló vértet ismerték ugyan, de kevésbé alkalmazták. Használtak továbbá kis kerek fém- és nagyobb fa- és nádpajzsokat is. 2. Képek 62

67 63

68 64

69 1. Lexikon a magyarországi török hódoltsághoz HEGYI Klára Lexikon a magyarországi török hódoltsághoz aga: elöljáró, úr; katonai rang, a szárazföldi haderő és a flotta tisztjeinek címe; tiszteletteljes megszólítás akindzsi: muszlimokból és délszláv keresztényekből álló könnyűlovas alakulat; feladata a hódításra kiszemelt terület felderítése, feldúlása és felprédálása azab: a folyami flottánál és várőrségekben szolgáló toborzott gyalogos katona; sok közöttük a balkáni bas bölükbasi: több bölükbasi parancsnoka bég: rang, ill. hivatal; utóbbiként a szandzsákbég rövidített változata beglerbég: a vilájet élén álló katonai és polgári kormányzó; az összes polgári hivatal felügyelője, alá tartozott a tartományban javadalmazott katonaság. A vilájetbe tagolt szandzsákok közül a központinak egyben ő volt a szandzsák bégje. bosztandzsi basi: magas udvari méltóság, a szultániszerájban szolgáló bosztandzsi (jelentése: kertész) alakulat parancsnoka. A szultáni kertek és sétahelyek felügyelete a főváros egész rendőri szervezetében előkelő helyet biztosított neki. Ha a szultán csónakba szállt, ő tartotta a kormányt, a halálos ítéletek egy részét is ő hajtotta végre. bölük: 50 vagy 100 főből álló janicsár vagy szekbán csapat bölükbasi: egy janicsár vagy szekbán egység (bölük)tisztje csaus: a szultániszerájban felügyelő testület tagja. E testület látta el a birodalmon belüli küldötti szolgálatokat, s közülük kerültek ki a külföldre küldött követek is. Egy részük állandó tartományi szolgálatban állt. cselebi: kifinomult, tanult úr; Oszmán-házi hercegek megnevezése. Közembereknél a keresztnévvel együtt a tiszteletet fejezte ki. defterdár: a központi és a tartományi igazgatásnak a birtok- és pénzügyekért felelős magas rangú tisztviselője díván: 1. a szó jelentése tanács, így nevezték a szultán, a nagyvezír és a beglerbégek tanácsát is; 2. versgyűjtemény dzserebor: a 15. században az állandó alakulatok kiegészítésére a rájából hadszolgálatra rendelt alkalmi katona. A magyarországi hódoltság idején az adózókból segédszolgálatra (várépítés, fuvarozás) kivezényelt embereket nevezték így. efendi: úr; tanult, főleg a vallási szférában működő emberek, Oszmán-házi hercegek és magas rangú katonák keresztneve mellett használt cím ejálet: a vilájet szinonimája fermán: szultáni rendelet: a 17. században a budai pasák is elnyerték azt a jogot, hogy az uralkodó nevében fermánt adjanak ki. fetva: írásos jogi vélemény, amelyet a vallásjogászok, a müftik állítottak ki vitás jogi esetekben a kádik kérésére. A vallásjoggal érintkező legmagasabb államügyekről a vallási-jogi alkalmazottak főnöke, a sejhüliszlám állított ki fetvát. gönüllü: várőrségben szolgáló lovas katona jaja: az oszmán hadsereg korai gyalogos alakulatának katonája: később segédszolgálatot látott el. 65

70 janicsár: a 14. század utolsó évtizedeiben felállított gyalogos zsoldosalakulat, a jeni cseri (új sereg) tagja. A janicsárság utánpótlását elsősorban a balkáni népek gyermekadójából, a devsirméból biztosították. A hanyatlás korában toborzott muszlimok is bekerültek a testületbe. A janicsárok szigorú fegyelemben, kaszárnyákban éltek, lelki nevelésükről Bektasi dervisrend gondoskodott. jürük: nomád népelem; a 15. század második feléig harcoló alakulatokat, azután pedig segédszolgálatot ellátó csapatokat adott az oszmán hadseregnek. kádi: az iszlám világ bírája, aki elsősorban a vallásjogba vágó ügyekben volt illetékes. Bírói működése mellett körjegyzői funkciókat is ellátott, ő a közigazgatás minden lényeges területén (adóösszeírás és -kivetés, katonák mozgósítása, birtokgazdálkodás, pénzforgalom) feladatokat kapott. Mindez a tartományi igazgatás egyik legfontosabb, koordináló figurájává avatta. kajmakim: helyettes, helytartó; kajmakámnak vagy kajmakám pasának nevezték azt, aki kinevezés útján helyettesítette a nagyvezírt, ha az nem tartózkodott a fővárosban. A tartományi igazgatásban a beglerbégek általános helyettesei. kethüda: a janicsáraga helyettese kul: szolga, rab; általánosan használt terminus arra a rétegre, amely rab vagy rabolt, áttérített keresztényekből állt, de akár az állam legmagasabb rangú hivatalait is elláthatta. Szűkebb használatában a terminus a Porta közvetlen rendelkezése alatt álló zsoldos katonaságot, elsősorban a janicsárokat jelölte. levend: kóbor, vagabundus; a földjüket elhagyó ráják, ill. a belőlük mint önkéntesekből felállított (irreguláris) alakulat katonája. müfti: a vallásjog magyarázója; maga nem bíráskodott, ha nem vitás jogi esetekben írásos véleményével (fetva) segítette a kádikat. müszellem: mentes, azaz katonai szolgálata vagy segédszolgálata fejében adómentességet élvező rája nagyvezír: a szultán után a birodalom első embere az igazgatás minden területére kiterjedő jogkörrel. A 15. század második felétől átütő többséggel a balkáni gyermekadóval begyűjtött és a szultániszeráj iskolájában kinevelt rétegből választották őket. Cserélgetésük a birodalom hanyatlásával együtt felgyorsult. Már a 15. század második felétől ők vezették a szultáni tanácsot (díván), a 16. század végétől az ő kezükbe csúszott át a birodalom vezetése. ordudzsi: a tábor ellátásáról gondoskodó segédszolgálatos. pasa: magas állású katonai és polgári vezetőknek adományozott rang. Minthogy a beglerbégek is viselték, budai, egri stb. beglerbégek helyett általában pasákról beszélünk. rája: a birodalom termelő és adófizető alattvalója; a közfelfogással ellentétben nemcsak más hitűek, hanem muszilmok is. szandzsák: a birodalom középszintű közigazgatási egysége, amely a vilájetbe tagolódott és náhijékre oszlott. Élén e szandzsákbég állt. szandzsákbég: a vilájetekbe osztott középnagyságú igazgatási egység, a szandzsák élén álló katonai én polgári kormányzó. szaridzse, szarudzsa: a 17. században felállított, toborzott zsoldos csapatok katonája. szekbán: eredetileg kutyapecérek, a szultán kutyáinak gondozói, akiket később a janicsárság kötelékébe tagoltak. A 17. században a megreformált, toborzott zsoldos lovas vagy gyalogos csapatok katonáinak neve. szeraszker: fővezér; egy sereg vagy nagyobb seregtest parancsnoka szerdár: katonai parancsnok, egy-egy hadjárat vezetésére alkalomszerűen kinevezett hadvezér. szilahtár: fegyverhordozó; a hat udvari lovas alakulat közül rangban a második. 66

71 szpáhi: 1. könnyűlovas, aki javadalombirtok fejében tartozott hadba vonulni és jövedelme arányában még fegyvereseket is kiállítani; 2. udvari zsoldos lovas. szultáni szeráj: a Topkapi szeráj Isztambulban, a birodalom igazgatási központja és a szultáni család lakóhelye. Első minőségében legfontosabb szerve a szultáni (nagyvezíri) tanács, amely az erősen centralizált államvezetés csúcsszerveként apró magánpanaszoktól a legfontosabb államügyekig mindenben magának tartatta fenn döntését. A 17. században komoly hatalmat szerzett a szeráj másik alkotóeleme, a hárem, és az őrzésével megbízott eunuchok főnöke. tatár segédcsapatok: a vazallus krími tatár kánság nem fizetett adót a Portának, helyette segédcsapatokat küldött a hadseregbe. A birodalmi sereg bomlásával párhuzamosan a tatárok részvételi aránya egyre nőtt, harci értékük viszont egyre csökkent. A hadszíntér felpezselésében utolérhetetlenek voltak, de elavult könnyűlovas harcmodorukkal képtelenek voltak megállni a korszerű európai zsoldosseregekkel szemben. tímár, tímár-birtok: az államtól katonák és hivatalnokok ellátására kiutalt szolgálati birtokfajták közül a legkisebb jövedelmet (legfeljebb évi akcsét) hozó birtok. tímár-rendszer: az a földhasználati, ill. pénzgazdálkodási rendszer, amely a birodalomba kebelezett és állami tulajdonnak nyilvánított földek részét szolgálati birtokok (tímár-, ziámet- és szolgálati hász-birtokok) formájában katonák és hivatalnokok ellátására fordítja. táli: tartományi kormányzó vilájet: a birodalom legnagyobb közigazgatási egysége. Szandzsákokra és náhijékre oszlott, élén a beglerbég állt. Magyarországon a következő vilájeteket alakították ki: budai (1541), temesvári (1552), egri (1596), kanizsai (1600), váradi (1660) és újvári (1663). 67

72 1. Várvédelem, erõdítéstechnika DOMOKOS György Várvédelem, erődítéstechnika Korszakunkban az erődök elméletileg legmegfelelőbb formájának a szabályos sokszöget tartották, amely azonban a gyakorlatban szinte mindig alkalmazkodni kényszerült a terepviszonyokhoz. A sokszög sarkain kiugró védművek, a bástyák helyezkedtek el. Ezek ötszög alaprajzúak, frontjukat négy sík felület határolja. A bástyák szögletes formájukkal teljesen kiküszöbölték a kerek rondella okozta holttereket, biztosították a nagyszámú löveg védett elhelyezését, s ugyanakkor azok teljesen szabad kilövését. A bástyák homlokzatának tetejéről, ill. ágyúkazamatáiból az előterepet hatásos kereszttűz alatt lehetett tartani. a szárnyak oldalazó tüze pedig a gyalogsági akciók ellenfedezte a kötőgátat és a szomszédos bástya homlokzatát. A fedezés legalkalmasabb eszközének a célpontok földtöltések mögé rejtése és a védelem lépcsőzése bizonyult. A földtöltéseket eleinte csak a kőfalakon belül találhatjuk. feladatuk a merev követ a lövedékekkel szemben rugalmasabbá tenni. A tűzfegyverek erejének növekedése kényszerítette ki, hogy a mindjobban kiszélesedő várárokba is ilyen építmények kerüljenek. Hogy teljesen elfedjék az egyre inkább csak alapnak, támasznak és burkolatnak használt követ. A főfalak előtt több sorban emelt földtöltések azután önálló vádműként különféle funkciókat láttak el. Az elővédművek közül elsőként a pajzsgátat kezdték alkalmazni, amelyet a kötőgát elé, a mind szélesebbé váló árokba helyeztek, hogy azt a töretés ellen védelmezze. Ez azonban önmagában kevés. Hisz a bástyák ezután még mindig fedezetlenek maradtak. Ezért azok elé is egy pajzsgát épült, amelyet alakjáról félholdnak neveztek. Ennek fejlettebb változata az ellengát, amely magas, erős földsáncból és a mögötte levő tüzérségi és lövészállásokból tevődött össze. Mindezekkel egyrészt azt kívánták elérni, hogy az ostromló a kőfalakból egyetlen követ se láthasson, s így kénytelen legyen vaktában lőni, másrészt pedig ezeken akarták kivéreztetni, lassítani a támadást. A várárok külső oldalát is megerősítették. Az előterepet, a vársíkot oly módon egyengették el, ill. töltötték fel, hogy a védők lövései annak felületével párhuzamosan, akadálytalanul végigsöpörhettek rajta. Az árok szélén, a vársík magas peremének felhasználásával lőállásokat, mögötte pedig őrjárati utat alakítottak ki. Ezt a rendszert nevezték fedett útnak, amely igen nagy jelentőségű az aktív védelem szempontjából. A fedett útban ugyanis a széles gyülekezőhelyeken (fegyvertér) az ellenség megfigyelésétől és tüzétől fedetten lehetett csapatokat összevonni, s velük váratlan kitöréseket végrehajtani. A 17. században a várvédelem csak abban az esetben lehetett sikeres, ha az erődöt reális időn belül felmentették. Ennek elmaradása vagy az erőd kapitulációjához, vagy rohammal való elfoglalásához vezetett. Ezért a védelem fő feladata a támadók előrenyomulásának minden eszközzel való lassítása, kitartó ellenállás minden védelmi vonalon, majd lassú és szervezett visszavonulás a hátrább fekvő állásokba. *** Képmagyarázat Az erődítmény: A város, helység B gyülekezőhely, gyakorlótér C piacok D és E házak és utcák I bástya L kazamaták 6 fülesbástya P szakasz vagy sáncolat 68

73 7 karók M lapos bástya N tüzelő vagy lövegállás O ellenakna bejárata S őrház kőből T őrház fából V kapu R csapó- vagy felvonóhíd F citadella vagy kastély G a parancsnok lakása H a katonák kunyhói vagy lakásai K fedett mellvéd 8 ciszterna X, Y, Z és 1, 2, 3, 4, 5 bástyák, külső védművek 2. Képek 69

74 70

75 1. Akinek a sors vakot vetett. Thököly Imre 1686-ban BENCZÉDI László Akinek a sors vakot vetett Thököly Imre 1686-ban Thökölyus in expugnata Buda aleae coecitatem passus, azaz Buda bevételével Thökölynek a sors vakot vetett így jellemezte 1686 októberében Sobieski János lengyel királyhoz írt levelében Teleki Mihály, a nagyhatalmú erdélyi tanácsúr és kővári kapitány egykori félelmetes vetélytársa helyzetét. A kővári várúr írásának hangvételében sokévi szokásától eltérően ezúttal nem érződött különösebb gúny vagy elégtétel. Minthogy nagy ellenfelét időközben maga a történelem terítette le, a levél meglehetősen szenvtelen formában pusztán egy kétségtelen és megfellebbezhetetlen történeti tény közlésére szorítkozott. Mintha csak azt akarta volna tömörített formában kifejezni: jóllehet a kuruc király helyzete már korábban is jócskán megingott, sorsa történelmi értelemben igazában csak most, a magyar királyság ősi székvárosa, Buda bevételével pecsételődött meg. Mert Buda felszabadítása és Thököly Imre egyéni sorsa, vagy másként szólva az európai és az országos diadal, illetve a személyes kudarc közötti kiáltó ellentmondás több volt egyszerű szimbólumnál. A századi magyar történelmen végigvonuló két nagy politikai irányzat, a török- és a Habsburg-ellenes orientáció közötti küzdelem kimenetelének volt ez az ellentét törvényszerű lecsapódása. Egyedi vonásaiban is objektív végkifejlete egy hosszú történelmi korszak politikai konfliktussorozatának. Hanyatló pályán Thököly Imre egyéni életpályája az általa vezetett Habsburg-ellenes küzdelem megelőző sikerei után Bécs szeptemberi felmentése után kezdett lehanyatlani, illetve eltérni, majd teljességgel elkanyarodni az ország történeti útjától. Miközben a nyugati szövetséges seregek sorra aratták katonai győzelmeiket a magyarországi török haderők felett, Thököly, mint a Porta által beiktatott felső-magyarországi kuruc fejdelem, már csak kényszerből is kitartott oszmán szövetségesei oldalán (másutt már nem is igen álltak szóba a követeivel), s zsugorodó történeti esélyeit kiáltványainak egyre fenyegetőbb hangnemével, a szavak és szólamok látszatradikalizmusával igyekezett pótolni. Egyéni életének legsúlyosabb csapását október 15-én szenvedte el: Váradra látogatva az ottani pasa a magyarországi török erők főparancsnoka, Ibrahim budai szerdár utasítására elfogatta, és többedmagával Belgrádba hurcoltatta. Ez az eljárás jóvátehetetlen kárt okozott Thököly fejedelmi hatalmának. Az államfő elfogásának hírére azonnal kapitulált a maradék kuruc állam fővárosa, Kassa és a környező várak őrsége, s két-három hét leforgása alatt mintegy 17 ezer kuruc vitéz állt át Habsburg-szolgálatba. Thököly egykori gazdag fejedelemsége egyedül Munkács várába és közvetlen környékére szorult vissza, ahol legállhatatosabb hívei élén férfi módra bátor felesége, Zrínyi Ilona tartotta továbbra is a magasba a Habsburgellenes küzdelem zászlaját. Az akcióban részes török főemberek kettős hasznot reméltek Thököly elfogatásától. Egyrészt sorozatos magyarországi vereségeik miatt bűnbaknak kívánták megtenni a kuruc fejedelmet a belső birodalmi elégedetlenség levezetésére, másrészt azt remélték, hogy Thököly kiszolgáltatásával békére bírhatják hatalmas ellenfelüket, a bécsi Haditanácsot. Számításuk azonban nem vált be, mert ellentmondott minden politikai logikának, így a hódítás logikájának is, annak összes súlyos következményeivel együtt. Baklövésüket nem tehették jóvá immár azzal sem, hogy tévedésüket hamar belátták, a szerdárt hamisítatlan török módra megfojtották, magát Thökölyt szabadlábra helyezték, gazdag ajándékokkal látták el, s bőséges kárpótlást ígértek neki. Nem mondható, hogy a felsorolt drámai fejlemények nem kavarták fel a lelke mélyéig Thökölyt, akinek a fogságban eltöltött hetek lelki történéseiről az 1685 novemberéből és decemberéből fennmaradt naplójegyzetei tudósítanak. Kassa elestének és fejedelemsége összeroppanásának a hírét nagy keserűséggel, búsulással, sírással és éjjeli nagy nyugtalansággal fogadta, s a hír vételét követő napokat étlen-itlan töltötte. Mindazonáltal a mélyebb politikai számvetésnek és katarzisnak nem mutatta nyomát. Készpénznek vette a török mindazon kijelentéseit, hogy a továbbiakban nagy emberré teszik, s újabb botot és zászlót, azaz fejedelmi hatalmat nyomnak a kezébe. Munkács felmentése vagy az erdélyi trón megszerzése? 71

76 Az új magyarországi főparancsnok, Ahmed pasa január 2-án érkezett Belgrádba, s azonnal haditanácsra hívta magához Thökölyt. Ezen a tanácskozáson abban állapodtak meg, hogy a szerdár Temesvárról mintegy ezer emberrel Munkács felmentésére küldi a kuruc fejedelmet. Erről a haditervről eredetileg maga Thököly is egyetértőleg nyilatkozott, sőt kijelentette: amíg Munkácsot fel nem szabadítja s onnét magyarokkal meg nem szaporodik, a szerdár nemigen veheti hasznát semmilyen hadjáratban. Ámde a török főtisztnek volt egy fontos feltétele: támogatását csak arra az esetre ígérte, ha a hadművelethez a Porta költségén maga Thököly is 7-8 ezer embert fogad február elején érkezett Nagyváradra Thököly, ahol díszes külsőségekkel igyekeztek a rajta esett súlyos sérelmet feledtetni. De ahogy teltek-múltak a napok, a Munkács elleni hadművelet egyre csak halasztódott. Ehelyett Thököly terveiben és szándékaiban mindinkább az erdélyi fejedelmi szék megszerzése nyomult előtérbe. Az önálló erdélyi fejedelemség addigi történelme talán legkényesebb, legválságosabb időszakát élte át ezekben a hónapokban. A török elleni felszabadító háború előrehaladtával, a nyugati keresztény seregek győzelmei nyomán egyre kétesebbé vált Bocskai István örökségének jövője, az önálló erdélyi állam fennállása májusában már odáig fejlődtek a dolgok, hogy Scherffenberg tábornok vezetésével mintegy 8-10 ezer főnyi császári sereg vonult be Erdély közepébe, s ott két erősség (Kolozsvár és Déva) haladéktalan átadását követelte. Apafi Mihály fejedelem és környezete ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint hogy a két nagyhatalmat kölcsönösen egymás ellen igyekezett kijátszani miközben mindkét irányban békeközvetítőként tüntette fel magát.* Ilyen körülmények között lépett fel új tényezőként Thököly Imre azzal a javaslattal, hogy Apafival lépjenek kölcsönös unióra egymással, illetve hogy vegyék fel a fogadott apa és fiú viszonyát. Kettejük együttműködésének Thököly nyilatkozatai szerint az lett volna a célja, hogy erdélyi csapatokkal, s a fejedelemség területéről férkőzzenek közel Munkács várához, azaz vigyenek felmentő segítséget Zrínyi Ilonának. Ámde az erdélyiek nem ok nélkül fogtak gyanút a terv őszinteségét illetően. A szoros és alkalmatlan utak miatt már magát a terv hadműveleti kivitelezését is felettébb kockázatosnak tartották, nem beszélve arról, hogy egy május eleji tudósítás szavával szólva mihelyt Thököly az ország szélibe beérkezett, a közelebb való helybeli tiszteknek mentest úgy kezdett parancsolni, mintha már az országnak ura lenne. Más jelek is valószínűsítik: Thökölyt csakugyan az a szándék vezette, hogy az oszmán érdekszféra összezsugorodott hatalmi bázisán Apafit békeszólamokkal álcázva a fejedelmi székből letaszítsa. Mindebben egy nagyszebeni szász szervezkedés is a kezére játszott. Kettejük összecsapásából végül is Apafi került ki győztesen. Június 5-én a hajnali órákban egy erdélyi had ütött rajta Hunyad vára mellett Thököly seregén, aki menekülve mindössze egyórányi egérutat nyert magának. Vezetéklovai, hintai, azonban mind ellenségei kezébe kerültek. A két fejedelem közötti küzdelemnek ez a kimenetele alapjában véve a külső körülményeknek volt a függvénye. Apafi Thökölyvel történő felcserélését igazában a Porta sem kívánta, de ami a döntő, hallani se akartak róla Bécsben márpedig ekkor már inkább a császárvárosban döntöttek Erdély sorsa felett. Amikor április végén Thököly szándékát az erdélyi követektől hírül vették, a császári miniszterek valósággal tomboltak haragjukban. Strattmann udvari kancellár összetépte és a pad alá seperte a megbeszélésről készített jegyzeteit, az erdélyi küldöttek pedig mintha csak maguk is vétkesek lettek volna szégyenvallássál és orcapirulással voltak kénytelenek eltakarodni tárgyalópartnereik elől. Mindebből Apafi már hetekkel a Thököly elleni akció végrehajtása előtt teljes biztonsággal következtethetett arra, hogy szabad kezet kap majd fejedelmi vetélytársával szemben. Bolygóként egyedül Mi sem természetesebb, mint hogy az Erdély területéről kivert Thököly most panaszra a Balkánon a Buda felmentésére vonuló török nagyvezír elé járult. De Apafi portai követe, Sárosi János is résen volt. Már június elején kicsikart egy olyan nyilatkozatot a fővezértől, hogy Thökölytől semmit sem kell tartani, mert annak, úgymond, csak comoedia dolga. Később pedig, a hónap végén, a nála lévő pénzből úgy megcsinálta a nagyvezír elméjét, hogy az Szófiánál megtagadta Thökölytől a kihallgatást, s a vele való találkozást későbbre halasztotta. Az audienciára végül Belgrádnál július 14-én került sor igen fagyos hangulatban. A nagyvezír kemény hangon vonta felelősségre a kuruc fejedelmet: mit keresett Erdélyben, ki küldte oda, ki adott neki fermánt? Thököly azzal mentette magát, hogy török tolmácsa rossz volt, aki a szultáni rendeletet hibásan fordította. De a fejedelem érve nem lágyította meg a nagyvezír szívét: összes hadait elvéve tőle úgy hagyta egyedül, mint egy bolygó. 72

77 Ekkor írta Thököly egyik legmegrendítőbb levelét egykori ezeres kapitányai, Petneházy Dávid** és Tunyogi Sámuel címére. Szemrehányással illette őket, amiért elpártoltak tőle, jótéteményeit viszonzatlanul hagyták, pedig igaz barátjuk, uruk, apjuk és társuk volt; elvárta volna tőlük, hogy kitartsanak mellette. Vajon, ha a belgrádi rabságból először hozzájuk fordult volna, s nem iktatja közbe az erdélyi kitérőt, nem jutott volna-e könnyebben hozzá a szegény munkácsi kurucné kiszabadításához? Vagy éppen megfordítva, inkább azért volt szüksége az erdélyi intermezzóra, mert érezte saját erői elégtelenségét Munkács felmentéséhez? A magunk részéről inkább ez utóbbit tartjuk valószínűnek. A perifériák perifériáján A Buda elestét követő hónapokban alapjában véve nem sok változás következett be a kuruc király életében. Szeptember 2-a után, az év utolsó harmadában is végig az volt a terve, hogy Belgrád, illetve Várad környékéről kiindulva Munkács felmentésére siet. Szeptember végéről például két forrásunk is azt jegyezte fel róla, hogy Munkács felé készülve Váradon tartózkodik, nagy szakállt és hosszú hajat visel, a töröknél vékony becsülete vagyon, s ennek jeléül már a káposztás húst is megenné szalonnával. Egy másik tudósítás azt közölte róla ugyanezekből a napokból, hogy nyírbátori lakosok keresték fel őt Váradon, akik előtt kijelentette: adná Isten, hogy őfelsége ne holnap, hanem már ma foglalná vissza Váradot, s reményét fejezte ki, hogy közbenjárók útján elnyeri a császár kegyelmét. Ha ez a feljegyzés helytálló, úgy arra enged következtetni, hogy Buda felszabadítása az ő politikai tervei fölött sem múlt el nyomtalanul. De a sorsán persze mindez már a legcsekélyebb mértékben sem változtathatott. Jövője életre-halálra hozzá volt kötve az oszmán hatalomhoz novemberében már ismét Belgrádban találjuk, ahol keservesen panaszolta, micsoda böcstelenül tractaltatik mind maga, mind a vele valók dolga. Az egyik adat szerint 172, a másik szerint 260 fő alkotta összes kíséretét. Ennyi maradt a 17 ezerből végén szinte minden részletében az egy évvel korábbi jelenet ismétlődött: kisded csapatával Belgrádból Váradon át Munkács felmentésére készült. A különbség pusztán annyi volt, hogy ezúttal szigorú tilalmat vitt magával Erdély elkerülésére. Ebben a tiltásban, mint cseppben a tenger, az 1686-os év tökéletes hiábavalósága, meddősége tükröződött az ő számára. A történeti események fősodrától visszavonhatatlanul a perifériák perifériájára szorult januárjában azt adták hírül róla, hogy Jenő várában hever egy szép görög dámával együtt, akit magyar ruhában járat. Más feljegyzések kiemelik, hogy maga is magyar ruhát visel és magyar udvart tart. Ezekre a hangsúlyozott külsőségekre már alighanem főleg lelki vigaszként volt szüksége. Mert Munkács várát többé már soha nem láthatta viszont... * Vö. R. Várkonyi Ágnes cikkét e számunk 51. oldalán. ** Vö. ifj. Barta János cikkét e számunk 52. oldalán. 2. Képek 73

78 74

79 75

80 76

81 77

82 1. Buda visszavívása egy szemtanú rajzán Buda visszavívása egy szemtanú rajzán Íme Szentséged lábai elé helyezem Buda, Magyarország fővárosa ostromának képét, Budáét, amelyet a keresztény seregek, Szentséged előrelátó szellemének műveként, most vívnak meg. Magam is fellelkesedve az általános örömtől, munkámat ezen ostromnak szentelem, remélve hogy Szentséged nagy neve még inkább növeli majd a császár és az összegyűlt fejedelmek szívében a csillapíthatatlan és szent harag tüzét. 1. A lotharingiai herceg táborát őrző erődítmény 2. A lotharingiai herceg által csatasorba állított keresztény sereg 3. A sáncgyűrű vonala 4. Győztesen visszatérő katonáink, akik 10 ágyút és 40 zászlót zsákmányoltak, valamint 500 foglyot ejtettek 5. Az ostromlókkal szemben álló török sereg 8. A nagyvezír 7. A lotharingiai herceg 8. A bajor választófejedelem 9. A török felmentő sereg pusztulása török meghalt, 500 fogságba esett 10. A szeraszker (a török sereg főparancsnoka) 11. Zsákmányoló keresztény katonák 12. Lándzsára szúrt török fejek 2. Képek 78

83 79

84 1. Ágyúk, mozsarak DOMOKOS György Ágyúk, mozsarak A tüzérség a 17. század végén faltörésre használt nagy kaliberű ostromlövegekből, kis és közepes űrméretű tábori ágyúkból és vetágyúkból állott. Az alábbi táblázat a korabeli alapvető ágyútípusok legfontosabb adatait tartalmazza. Mivel egységesített kaliberrendszer még nem létezett, ezek a technikai jellemzők átlagértéket jelentenek, amelytől meglehetősen nagy (± 20%-os) eltérésék is tapasztalhatók. Ágyú típus A golyó kalibe re /font/ A golyó kalibe re /kg/ A cső kalib ere /font/ A golyó átmér ője /cm/ A csőfur at átmér ője /cm/ Kalib erhos sz A cső hossza /cm/ A cső súlya /kg/ Hatótávol ság /l lépés =75 cm/ Tűzmester ek száma Segéd ek száma Vont ató lovak szám a Ganz e 48 26, ,7 19, Karth aune Dreiv iertel Karth aune 36 20, ,0 17, alatt Halb e 24 13, ,8 15, Karth aune Viert el 12 6, ,8 12, Karth aune Felds chlan ge 18 10, ,5 14, Halb e 9 5, ,7 11, Felds chlan ge 80

85 Falka une 6 3,4 7 9,4 9, Regi ment stück 3 1,7 3,5 7,4 7, alatt Falko net 1 0, ,1 5, Serpe 16 ntinel lat 280g 19 lat 3,6 3, Az egész (ganze) és háromnegyed (dreiviertel) Karthaune a korszak legnagyobb űrméretű ostromágyúja. Minthogy mozgatásuk, kezelésük rendkívül nehézkes volt, kiszolgálásuk pedig sok embert és időt igényelt, egyre ritkábban kerültek bevetésre. Helyüket és feladataikat mindinkább a jeles (halbe) Karthaune vette át, mivel hatásfoka alig maradt el az előbbiekétől. A negyedes (viertel) Karthaune kevésbé gyakori lövegfajta, átmenet a könnyebb típusokhoz, épp ezért legtöbbször kartácsból zavarótüzet lőttek velük. A tábori ágyúk legnagyobbika a Feldschlange (szó szerint mezei kígyó, magyarul kígyó- vagy sugárágyú) lövedékének átütőereje folytán sok esetben ostromágyúnak is használták. A Falkaune-t (sólyomágyú) mozgékonysága tette a csaták és ostromok fontos fegyverévé. A Falkonet (sólymocska) és a Serpentinel (kígyócska, siska) főként a várakban előforduló könnyűágyúk, amelyeket az ostrommunkálatok zavarására, lassítására alkalmaztak. Végül a Regimentstück (ezredlöveg), mint a neve is mutatja, a gyalogezredek mellé ez idő tájt rendszeresített kiskaliberű ágyúcska, amelynek a gyalogosok rohamát kellett támogatnia. A vetágyúk két fajtája a mozsár és a haubic. Közös jellemzőjük az ágyúkénál kisebb kaliberhossz és a magas ívű lövedékpálya. A mozsaraknál az adott időszakban a kaliberek széles skáláját használták, a 10 fontos kőgolyót vetőktől egészen a többszáz fontosokig. Leginkább a 10, 12, 30, 60, 100, 200 és 300 fontos kaliberek terjedtek el. Ez utóbbinál nagyobbak már ritkán fordultak elő, jóllehet épp Buda ostrománál 400 fontos mozsarakat is használtak. E hatalmas lövegeknél azonban a szállítás és a kiszolgálás nehézkessége nem állt arányban az elérhető eredményekkel. A 300 fontos mozsár esetében pl. a golyó átmérője mintegy 48 cm-t, a csőfuraté kb. 50 cm-t tett ki. Bár a lövegcső hossza nem haladta meg a másfél métert, a csőfal rendkívüli vastagsága miatt súlya megközelítette az ostromágyúkét. A mozsarak kezelését 1-2 tűzmester és 6-10 segéd látta el. A nagyöblű, messzehordó típusok elsősorban a vár és város belterületét, a földtöltéses sáncokat, a védett kazamatákat lőtték nehéz kőgolyókkal, robbanólövedékekkel, a védelem pedig az ostromlók tüzérségi állásait igyekezett velük megsemmisíteni. A kiskaliberű mozsarakat mindkét részről főként a falak mögött, fedezékekben, ill. a futóárkokban meghúzódó gyalogság ellen vetették be. A hasonló feladatkörű kézi mozsárral együtt kézi,gránátokat, különféle gyújtó- és robbanógolyókat lőttek belőlük m-re. A haubic átmeneti lövegtípus a mozsár és az ágyú között. Többnyire az erődök falain, a kapuk védelmében, a szűk átjárók torkában álltak, ahol a kartácslövés az összetömörülő támadókkal szemben a legnagyobb pusztító és morális hatással járt. A haubic csöve átlag 4-6 kaliberhosszú volt (kb cm), űrmérete 8 30 font között mozgott (kb cm). Nagyságuktól függően 1-2 tűzmester és 8-12 segéd kezelte ezeket. A tüzérség legfontosabb feladata a várostromok során a réstörés és a réshez vezető út járhatóvá tétele. Többféle módszer létezett e feladat végrehajtására. Egy korábbi eljárás szerint az állandóan csökkenő irányzékkal a fal tetejének mindig egy kis darabját faragták le. A másik megoldásnál először egy képzeletbeli v két felső csúcsára tüzeltek, amíg a fal ott meg nem repedt, majd pedig a v legalsó pontján a már megrepesztett részek alátámasztását is szétlőtték. A legkorszerűbb módszer esetében a fal lába fölött 2 méternyire egy hosszú vízszintes rést vágtak, majd emelkedő irányzékú lövésekkel fölfelé tágították, amíg a fal saját súlyától le nem szakadt. A réstörés mellett a tüzérség feladata a védelem lövegeinek elhallgattatása, élőerejének a falakról való elűzése. Ezt egyfelől a mozsarak tömeges alkalmazásával lehetett elérni. Az ágyúk esetében két módszer kínálkozott. Az 81

86 elsőnél a falra merőleges irányú, nagyerejű lövésekkel próbáltak lőréseket, kazamatákat, ágyúállásokat szétrombolni. A másik eljárás abból állt, hogy a fal síkjával párhuzamos irányú lövésekkel igyekeztek a mellvédek mögötti teret hosszában végigpásztázni. Ezt pattintott lövésnek nevezték, mivel a golyó úgy csapódott be a falak mögé, hogy a talajról felugorva végigpattogott a sorban álló ágyúk és katonák között, és sokukat megölte. 2. Képek 82

87 83

88 84

89 1. A keresztény hadvezérek: Lotharingiai Károly, Miksa Emánuel, Bádeni Lajos SZEREPLŐK RÁZSÓ Gyula A keresztény hadvezérek A Magyarországot a török alól felszabadító hadsereg a közép-európai, mindenekelőtt a német (bajor-szász), illetve Habsburg országokbéli népekből állott össze. Magyar katonaságnak a felszabadításban csekély rész jutott. A magyar politikai vezetők nagy része várta a háború kimenetelét, s leste, kihez csatlakozzék. Talán ebből következően is közgondolkodásunkban nem kapják meg a felszabadításában ténylegesen vitézül harcoló hadvezérek az őket megillető helyet. (A szerk.) A legnagyobb és legnemesebb ellenfél Károly, Alsó- és Felső-Lotharingia hercege (1643. április 3., Bécs április 18., Wels) V. Károly az ősi lotharingiai hercegi ház leszármazottja. Apja Miklós Ferenc herceg, anyja, Claudia ugyancsak a lotharingiai ház sarja. Szülei Richelieu haragja elől menekültek el tartományukból Brüsszelbe, majd Bécsben találtak új otthonra. Itt született legidősebb fiuk, Károly, aki III. Ferdinánd császár ( ) gyámolítottjaként együtt nőtt fel Lipóttal, a későbbi uralkodóval. E gyermekkori kapcsolat Károly egész életét meghatározta. XIV. Lajossal, a Napkirállyal ő nevezte Károlyt a legnagyobb és legnemesebb ellenfelének 1662-ben szakított, amikor a francia uralkodó hősünk nagybátyja, IV. Károly herceg halála után megakadályozta jogos öröksége elfoglalását. Károly ezután híven szolgálta az Ausztriai Házat. Uralkodói ambíciói így is megmaradtak, két ízben is pályázott a lengyel trónra, de mind Vieskowski Mihállyal, mind Sobieski Jánossal szemben alulmaradt. Katonai tehetsége hamar kibontakozott. Tanítója és pártfogója a kor legnagyobb katonai teoretikusa, az Udvari Haditanács elnöke, Raimondo Montecuccoli tábornagy volt. Károly első hadi babérjait az augusztus 1-jén vívott szentgotthárdi csatában aratta, amelyben a Walter vértesezred tulajdonosaként jelentős szerepet játszott. A császár Montecuccoli javaslatára április 24-én lovassági tábornokká nevezte ki gyermekkori barátját. Az új tábornok az 1672-ben kirobbant ún. devolúciós háborúban harcolt a Pfalzba és Elzászba betört franciák ellen ben a franciákkal ugyancsak hadban álló Németalföldön Senaffe ostrománál súlyos fejsérülést szenvedett. Érdemei elismeréseként december 4-én tábornaggyá nevezik ki. Még ugyanabban az évben sógorságba került Lipóttal, miután feleségül vette Mihály lengyel király özvegyét, Mária Eleonóra hercegnőt, a császár húgát. A házaspár a császári sógor nagylelkű, évi 100 ezer talléros apanázsával Innsbruckban telepedett le. A nyugalmas esztendőket csak mentora, Montecuccoli halála (1680) zavarta meg. Az Udvari Haditanács élére ugyanis Hermann bádeni őrgróf, Károly talán legelszántabb politikai és személyes ellenfele került. Azután, hogy az uralkodó 1682-ben a lotharingiai herceget hadai főparancsnokává nevezte ki, a két katonai vezető között egyre inkább elmélyülő szakadék permanens válságot okozott a legfontosabb döntéseknél. A francia háború elsődlegességét hirdető Hermannal és az ún. spanyol párt -tal szemben ugyanis Károly hamar felismerte a magyarországi front fontosságát, és a békét szorgalmazta Franciaországgal. Értesülve Kara Musztafa várható támadásáról, már Magyarországon meg akarta állítani az oszmán előnyomulást. Sógoránál, a császárnál keresztülvitte akaratát, így az évi harcok a császáriak támadásával kezdődtek. Károly először Esztergom, majd Érsekújvár ostromával kísérletezett, de időhiány miatt mindkét tervéről le kellett tennie. Sőt, július első napjaiban Győr közelében majdnem az oszmánok csapdájába esett. A kezdeti bizonytalanság után azonban Károly minden lépése céltudatosságról és elsőrendű katonai áttekintő képességről tanúskodott. Négy gyalogezreddel megerősítette Bécs helyőrségét. Ő maga viszont nem zárkózott Bécsbe, hanem a Duna bal partján maradt, hogy nyitva tartsa az utat Sobieski lengyel felmentő serege előtt. Ezt a feladatot mintaszerűen oldotta meg. Pozsonynál legyőzte Thökölyt, majd Bisambergnél Kör Huszein pasát, így a szeptember első napjaiban beérkező lengyel hadsereg egyesülhetett Károly hadával. 85

90 Sobieski János lengyel királlyal közösen dolgozták ki Bécs felmentésének haditervét. A balszárny, Károly vezetésével magára vonta az oszmán főerőket, hogy közben Sobieski csapatai, átküzdve magukat a Bécsi erdőn, döntő csapást mérhessenek a fedezetlenül maradt, legyengült török jobbszárnyra. A szeptember 12-én vívott kahlenbergi csata a szövetségesek elsöprő győzelmével ért véget. Az, hogy az 1683-as háborús év nem a kahlenbergi győzelemmel fejeződött be, ugyancsak Károly herceg érdeme. A lengyel királlyal együttműködve rávette a könnyen befolyásolható I. Lipót császárt, hogy parancsolja meg a vert oszmán had üldözését. Az eredmény a második párkányi csatában aratott győzelem (október 9.) és Esztergom kulcsfontosságú várának megvétele (október 27.) volt. Lipót, bár nem szívesen, beleegyezett a váratlanul sikeresre fordult háború folytatásába. Az február 24-én összeült haditanács rendkívül elegáns és nagyvonalú, ám korántsem kockázatmentes tervet dolgozott ki a magyarországi oszmán haderő szétverésére. A terv Montecuccoli és Zrínyi hadászati elgondolásain, vagyis a Duna és a Dráva vonalának egyidejű hasznosításán alapult. A főirányban, Buda, Érsekújvár, netán Székesfehérvár ellen Lotharingiai Károly mintegy 40 ezer főnyi serege támad; délen Jakob Leslie altábornagy 11 ezer katonával az eszéki híd ellen indul, míg az északi mellékhadszíntéren Johann Schultz altábornagy 7 ezer emberével Thököly várait ostromolja. A hadjárat jelentős harcászati sikerekkel indult: Károly hadai június 27-én Vácnál, majd július 10-én Szentendre térségében szétverték Kara Mehmed budai pasa hadait, Leslie hadteste pedig elfoglalta a fontos verőcei támaszpontot. Így az újonnan összeült haditanács Bécs védője, Rüdiger Starhemberg tiltakozását leszámítva egyhangúlag döntött Buda ostroma mellett. Károly herceg nem volt az ostromtechnika mestere, ezért Starhembergre bízta a vár megvételét, ő maga inkább csak Ibrahim aleppói pasa, majd a július derekán a hadszíntérre érkező Musztafa szerdár felmentési kísérleteinek elhárításán fáradozott. A több mint három hónapig tartó ostrom véresen összeomlott, a szövetséges sereg, 23 ezer halottat hátrahagyva, november 3-án visszavonulni kényszerült. A következő évben szerényebb célkitűzés szerepelt a programban: az örökös tartományokat veszélyeztető Érsekújvár megvétele. A mintegy főnyi fősereget most is Károly herceg vezette. Tanulva a tapasztalatokból, szabályos ostromot kezdett a legkorszerűbb magyarországi török erősség megvételére. Augusztus első napjaiban futár érkezett a táborba és jelentette, hogy Sátán Ibrahim szeraszker* 40 ezer főnyi hadával Esztergom ostromába kezdett. Károly 16 ezer katonát a vár alatt hagyott, maga pedig a sereg többi részével a szeraszker ellen fordult. A két sereg augusztus 16-án a Tata és Esztergom közötti táti mocsaraknál találkozott. A vizenyős, lápos területen a császáriak sokáig védőharcot vívtak, s csak akkor lendültek támadásba, amikor jól irányzott tüzelésüktől az oszmán roham összeomlott. A török hadsereg gerince megtört, az igazhívők gyáván megfutottak írja bánatosan egy török krónikás. Érsekújvárt augusztus 19-én rohammal vették be a szövetségesek**. A hadjárat megvetette Buda ostromának alapjait: Vác, Esztergom, Szolnok és több más erősség császári kézre kerülésével Buda körül szorult a hurok. A császári had június 11-én gyűlt össze a párkányi táborban. Károly tevékenysége újból azt igazolta, hogy sokkal jobban ért a mezei harchoz, mint az ostromhoz. Háromszor is felesleges, veszteséges rohamot indított, mindhárom összeomlott. Ezzel szemben ragyogó cirkumvallációt épített ki a felmentő sereggel szemben, majd augusztus 14-én Nagyszénazugnál szétverte Szulejmán hadát, amely ezután lényegében sorsára hagyta Budát. A nagyvezír nem kockáztathatta a padisah utolsó harcképes erejének teljes megsemmisülését. Károly ezúttal sem hagyta kihasználatlanul a szeptember 2-i döntő roham után győzelmét. Bádeni Lajost délre küldte, aki alig két hónap alatt felszabadította Fejér, Tolna és Baranya nagy részét. Az újabb siker után már nem lehetett szó a háború befejezéséről. Most már egész Magyarország felszabadítása, sőt Belgrád elfoglalása is közelinek látszott. A török azonban ellentámadást indított augusztus 12-én Mohács közelében, Nagyharsánynál Károly hadai újabb nagy győzelmet arattak és véget vetettek az oszmán reményeknek. Nagyharsány volt Károly utolsó győzelme. A francia fronton is kiújultak a harcok, ott most nagyobb szükség volt kiváló katonákra, mint a legyengült oszmánokkal szemben ben tehát Károly a nyugati front főparancsnoka lett. Mivel azonban gyenge szervezetét megviselték a harcok fáradalmai, előzőleg tiroli birtokára vonult vissza. 86

91 A Rajna mentén csak rövid ideig ténykedett tavaszán jelentéstételre Bécsbe utazott, ám csak a felsőausztriai Welsig jutott. Itt érte a halál április 18-án a felszabadító háborúk kétségtelenül legrokonszenvesebb vezérét, aki egyik kortársa szerint nagy katona és homo politicus, könyörtelen ellenfél volt. A Kék Herceg Miksa Emánuel bajor választófejedelem (1662. július 21., München február 26., München) Miksa Emánuel Európa egyik legősibb és legfényesebb dinasztiájának, a Bajorországot 1180-tól 1918-ig uraló, Németországnak két császárt, Magyarországnak királyt (Ottó ) adó Wittelsbach-családnak bajor ágából származott. Energia, dicsvágy, tetterő és főleg a szépség és kifinomultság lázas keresése határozta meg egész jellemét írja róla egy kortársa. Becsvágya és temperamentuma állandóan újabb és újabb kalandokba kergette. Határozatlan a kormányzásban, de eltökélt a golyózáporban, gyenge a haditanácsban, de szilárd a csata napján mondta róla egyik legjobb ismerője, Bádeni Lajos. A vértezetéről és öltözetéről Kék herceg néven ismert Miksa, Ferdinánd Mária bajor herceg és Adelheid savoyai hercegnő gyermeke. Atyját tizenöt esztendős korában vesztette el, anyja régenssége alatt megerősödött a bajor udvarban a francia befolyás. Ezzel szakított Miksa, amikor 1681-ben Bécsbe utazott és felajánlotta szövetségét és szolgálatait I. Lipót császárnak. A szövetséget eljegyzés pecsételte meg, a menyasszony Mária Antónia főhercegnő, Lipót unokahúga volt. Az évi oszmán támadáskor 8260 katonájával elsőként sietett a szorongatott Ausztriai Ház segítségére. Bár még alig múlt huszonegy éves, mégis nehezen tűrte a fegyelmet, állandóan önálló utakon járt. A kahlenbergi csatában a d Arco lovasezred élén az elsők között tört át a török sáncokon s verekedte be magát a jól őrzött táborba. Az őszi hadjáratban, Esztergom megvételekor kezdődött barátsága Bádeni Lajossal; kapcsolatukat a fővezér, Lotharingiai Károly személye elleni féltékenység mind szorosabbá kovácsolta. Az évi hadjáratban kezdetben nem tudott részt venni, mivel a franciák ellen hadakozott. Csak a regensburgi fegyverszünet után ért Magyarországra. Szeptember 9-én Lipót generalissimusszá nevezte ki, s a fővezér betegsége miatt rövid időre a Kék herceg lett a Budát ostromló hadak főparancsnoka. De sem ő, sem a valóban bátran és önfeláldozóan harcoló bajorjai nem tudtak segíteni. A nem egészen kéthónapos harcban iszonyú veszteségeket szenvedtek. A hat bajor gyalogezredből november első napjaira 1322 közlegény és 93 tiszt maradt harcképes. Háromezren örökre Buda alatt maradtak, s több mint hatezerre rúgott a sebesültek száma június 15-én Bécsben feleségül vette a tizenöt esztendős Mária Antónia főhercegnőt. Az ifjú házas Károly herceg legnagyobb örömére eleinte nem vett részt a hadjáratban, de 7000 főnyi katonasága, a magyar Serényi János gróf táborszernagy vezetésével tevékenyen kivette a részét az év hadisikereiből. Július 27-én azonban a mézeshetekre ráunt választó is csatlakozott az Érsekújvárt ostromló hadakhoz. Arról már közösen döntöttek, hogy megszakítják az ostromot és az Esztergom ellen támadó szeraszker ellen vonulnak. A győztes táti csatában Miksa a császári sereg balszárnyának első vonalában küzdött. A rossz idő miatt azonban a fővezér a csata után seregbontást rendelt el. Szeptember 4-én Miksa is elhagyta a tábort. Ő a hadjárat folytatását szorgalmazta, de a józan Lotharingiai elvetette a javaslatot.. Miksa végre hazavihette ifjú hitvesét Bajorországba. A nép melynek a török háborúk csak vért és súlyos adóterheket jelentettek, s amely ellenszolgáltatásként csak néhány török foglyot s zsákmányolt győzelmi jelvényeket kapott ujjongva ünnepelte bátor fejedelmét és bájos ifjú hitvesét. Miksának azonban most sem sok ideje maradt Bajorország egyre ziláltabb ügyeinek rendezésére ban megindult a budai hadjárat, melyhez természetesen a császár újdonsült rokona is örömmel csatlakozott. 8 ezer katona kísérte veszélyes útjára. Katonái zsoldjának feléről gavallérosan lemondott a huszonnégy esztendős választó, cserébe azonban súlyos árat kért: önálló parancsnokságot. Ezt meg is kapta az engedékeny Lipóttól, sőt még császári csapatokat is rendeltek alá, Bádeni Lajos vezetése alatt. Az önálló parancsnokság egyiküknek sem használt, mivel mint utóbb Bádeni megvallotta újoncok voltak a várvívás művészetében. A Kék herceg is inkább csak bátorságával, semmint vezetői erényeivel tündökölt; szinte mindig az első vonalban harcolt, ösztönözte katonáit, hogy Lotharingiai orra elől foglalják el Buda várát. A királyi palota azonban ezt ostromolták a bajorok az egész várkomplexum legjobban megerődített része 87

92 volt, s ha valahol rés is támadt rajta, az oszmánok azonnal elreteszelték azt. Még a sikeres szeptember 2-i nap sem hozott különösebb dicsőséget a választónak. Az 1687-es hadiév legjelentősebb eseménye, a nagyharsányi csata ellenben a bajor herceg diadalát hozta, mivel a győzelmet kiváltképp a Miksa és Bádeni Lajos vezette balszárny vívta ki. A legnagyobb siker 1688-ra maradt. Károly herceg helyébe Lipót császár május 14-én Miksa Emánuelt nevezte ki fővezérnek. A Kék herceg tehát elérte célját, ő vezette Európa egyik legnagyobb fegyveres erejét mintegy 60 ezer főt az oszmánok ellen. Ekkorra már Székesfehérvár, Szigetvár és Eger török őrsége is kapitulált, a császáriak elfoglalták a fontos eszéki hidat s megvetették a lábukat a Szerémségben is. Így a hadjárat célja nem lehetett más, mint Belgrád megvétele. A bajor választó teljes mértékben igazolta a császár bizalmát. Csapatai augusztus 9-én átkeltek a Száván és rövidesen elvágták a külvilágtól az ostromlott erősséget. A bajor ezúttal előrelátó hadvezérnek mutatkozott: arról is gondoskodott, hogy két sereg fedezze az ostromló csapatok oldalait. A nyugatit Bádeni Lajos vezette, aki szeptember 5-én Derventnél fényes győzelmet aratott a vár felmentésére igyekvő boszniai pasa seregei fölött. Miksa ezúttal sem tagadta meg önmagát. Helytállt a golyózáporban, s a szeptember 6-án indított döntő rohamban öt oszmán harcost vágott le. Maga is megsebesült, s mivel a seb nehezen gyógyult, a bátor vezérnek ott kellett hagynia győztes seregét. Letette a parancsnokságot és hazautazott Bajorországba. Többé sohasem tért vissza Magyarországra, ahol élete legnagyobb diadalait aratta ben a nyugati frontra került, s Lotharingiai Károly halála után átvette az itteni császári hadak főparancsnokságát. Eredményt azonban ő sem tudott felmutatni. A török fronton tanúsított lendület és bátorság kevésnek bizonyult a kiválóan képzett francia ezredek és a bevehetetlen erődítmények ellen. Politikájában is változás állott be: abban reménykedett, hogy császári vagy francia támogatással elnyeri a spanyol trónt, de eme várakozásában csalódnia kellett ban meghalt a felesége, s ezzel meglazultak a Lipóthoz fűződő szálak is. Új felesége, Amália lautenburgi hercegnő a francia orientáció híve volt, és egyre inkább a Napkirály táborába sodorta a harcban bátor, de a diplomácia szövevényeiben járatlan herceget. A döntő fordulat 1702-ben, a spanyol örökösödési háború kitörésénél következett be: a Kék herceg nyíltan a franciák oldalára állt. Csapatai eleinte nagy sikereket értek el: bevették Regensburgot, majd Passaun át betörtek Ausztriába. Ez idő tájt reális lehetőségnek tűnt a bajorok egyesülése Rákóczi hadával, s felmerült Miksa Emánuel magyar királyságának gondolata is. A Kék herceg azonban újból bizonyította, hogy csak verekedni tud, a magasabb stratégiához semmi érzéke. Ahelyett, hogy folytatta volna útját Bécs felé, Tirolba kanyarodott és elfoglalta a tartományt. Ezzel eljátszotta utolsó lehetőségét a háború megnyerésére ben először Schellenbergnél, majd augusztus 13-án Höchstädtnél döntő vereséget szenvedett és egész országát fel kellett adnia. Csak az évi rastatti béke után térhetett vissza Bajorországba. Lerongyolódott, szegény országot talált, melynek fellendítésén ezúttal sem buzgólkodott. Palotákat épített, és pártolta a bajor zenei életet. Mindez azonban sokba került: 1722-ben pl. két operaelőadásért tallért fizetett a művészetkedvelő herceg. Annyi jót azonban mégis elmondhatunk róla, hogy többé nem avatkozott a politikába, nem sodorta újabb háborúba elszegényedett országát. Amikor 1679-ben elfoglalta a választófejedelmi trónt, még csak 3 millió aranyforint adósság terhelte kincstárát, uralkodása végére ezt sikerült 20 millióra duzzasztania. Ezt az államcsődöt örökítette fiára, Károly Albertre, akinek viszont sikerült megvalósítania atyja nagy álmát: a fejedelmek 1740-ben, VI. Károly császár halála után őt választották a német nép római szent birodalma császárává. Türkenlouis Lajos Vilmos bádeni őrgróf (1655. április 8., Párizs január 4., Rastatt) A kortársai által Türkenlouis -nak is nevezett kiváló hadvezér Ferdinánd Miksa bádeni őrgróf és Ágnes Savoya-Carignan-i hercegnő egyetlen gyermekeként Párizsban született. Keresztapja XIV. Lajos francia király volt. Ősi nemzetség, a Svábföldön nagy szerepet játszó Zähringer grófok oldalági leszármazottja. Lajos Vilmos mindössze másfél éves koráig élt Párizsban. Anyja férje többszöri sürgetése ellenére sem kívánta elhagyni a fény városát, ezért a francia orientációtól egyre inkább elforduló, és a Habsburg-ház legfőbb délnyugat-németországi támaszává váló Ferdinánd Miksa megszöktette fiát. Az apa 1669-ben vadászbaleset áldozata lett, ettől kezdve a nagyapa, Vilmos őrgróf nevelte a fiatal Lajost ben tanulmányait 88

93 folytatandó Bésançonba költözött, ahol nagyapja utasítása szerint mindennemű fejedelmi képzésben és tudományban, vagyis kiváltképp a dialektikában, az intézmények és a jog ismeretében, a vívásban és a lovaglásban, a történelemben, a nyelvekben, a matematikában, az erődítéstanban, akadémiák látogatásában és jó diskurzusokban kellett csiszolnia elméjét: Mindezt alig másfél esztendeig művelhette a fiatal őrgróf végén nagyobb utazásra indult Itáliába, Franciaországba, Angliába és Spanyolországba. Röviddel hazatérte után Raimondo Montecuccoli alatt önkéntesként harcolt a császár seregében. Tehetséges és buzgó növendéknek bizonyult, kis fáradsággal mindent megtanult írja róla egyik nevelője. Részt vett a vereséggel végződő évi Habsburg francia háborúban is. Teljesítménye elismeréseként tábori vezérőrnaggyá (Obristfeldwachtmeister) lépett elő és megkapta a későbbi 23. gyalogezred ezredtulajdonosi címét. Két évvel később, nagyapja halála után Lajos Vilmos a bádeni őrgrófság uralkodója lett. Súlyos örökséget kellett átvennie, hisz tartománya nagy veszteségeket szenvedett a háborúban, egy részét a franciák el is foglalták. E területek csak az évi regensburgi fegyverszünet után kerültek vissza uralma alá. A tartomány gazdasági helyzete válságos volt, a kincstár összbevétele felére csökkent. Lajosnak azonban kevés ideje maradt arra, hogy tartományával foglalkozzék ben ugyanis Lipót császár altábornaggyá nevezte ki. A Bádeni Bécsbe költözött. Itt azonnal heves viták pergőtüzébe került. Nagybátyja, a kövér, heves természetű, szókimondó Bádeni Hermann, a haditanács elnöke a franciák elleni aktivitást és a török fronton fegyvernyugvást sürgető spanyol párt egyik vezetője volt. Lajost nemcsak a rokoni szeretet, hanem tartományának érdekei is e csoporthoz vonzották. Kara Musztafa Bécs elleni támadása eldöntötte a vitát, s a török front ettől kezdve, egészen 1699-ig vitathatatlan prioritást élvezett. Türkenlouis már 1683-ban bebizonyította fényes katonai tehetségét. Július 28-án a fővezér, Lotharingiai Károly utasítására ő verte ki Pozsonyból Thököly csapatait. Ugyancsak jelentős szerepet játszott augusztus 24- én, Bisamberg mellett, ahol a császáriak megsemmisítették Kör Huszein pasa seregét, s ezzel elhárította az utolsó akadályt a lengyel hadsereg csatlakozása elől. Az október 9-i második párkányi ütközetben találkozunk első ízben specialitásával, a döntő lovasrohammal. Az első, lendületes török támadás felfogása után ugyanis nagy lovassági összevonással rendszerint ellencsapást mért az oszmánok valamelyik szárnyára. Ez a harcmód számos győzelmet hozott számára, pl. Vácnál és Szentendrénél 1684-ben, Nagyharsánynál 1687-ben, Szalánkeménnél 1691-ben novemberétől már tábornok, s befolyása nőtt a haditanácsban is. Jóllehet gúnyosan írt a császári sereg gyengeségeiről, őt is felelősség terheli Buda évi sikertelen ostromáért. A sikertelen ostrom azonban sem Lotharingiai Károly, sem Bádeni Lajos tekintélyét nem ásta alá. Az évi hadjáratban az őrgróf főleg a táti csatában (augusztus 16.) tüntette ki magát, ahol a császári hadsereg jobbszárnyának egyik parancsnoka volt. Buda visszavétele Bádeni katonai karrierjében is fordulópontot jelentett, mivel először kapott önálló parancsnokságot, s gyakorlatilag ő vezette Miksa Emánuel bajor választó seregeit. A származására büszke Wittelsbach-ivadék ugyanis nem óhajtotta magát alárendelni egy egyszerű, tartományát vesztett hercegnek. Az udvarias Károly herceg még azt is megengedte neki, hogy maga válassza ki a megostromlandó helyet. Nos a választás nem sikerült túlzottan jól: a bajorok haditanácsa az alacsonyabb fekvésű, de korszerűbb, jobban megerődített déli palotarész ostromára rendezkedett be. Szeptember 2-a után viszont már újból bizonyította rátermettségét. Azt a feladatot kapta a fővezértől, hogy kihasználva a nagyvezír visszavonulását, 10 ezer fős hadteste élén vonuljon délre, s Barcs térségében egyesüljön a drávai sereggel. A hadjárat során az őrgróf elfoglalta Simontornyát, Pécset és Kaposvárt. E hadjárattal elvágta a még török kézen maradt várakat Kanizsát, Szigetvárt, Székesfehérvárt a birodalomtól. A nagyharsányi ütközetet (1687. augusztus 12.) ugyan Károly herceg vezette, a harcok súlypontja azonban a Miksa Emánuel és Bádeni Lajos parancsnoksága alatt küzdő császári csapatokra esett. Az őrgróf elsöprő ellentámadására a török hadsereg összeomlott, majd néhány nap múlva fellázadt Szulejmán nagyvezír ellen. Lajos összeférhetetlenségre hajló természete e hadjárat alatt is megnyilvánult. A győzelem után bejelentés nélkül elhagyta a sereget, mivel sértette Károly herceg egyik intézkedése. 89

94 A hadjáratban részt vevő Villars később francia marsall, Bádeni ifjúkori barátja, majd ellenfele nagyon találóan jellemezte a tehetségéről és csípős nyelvéről egyaránt nevezetes Türkenlouis -t : A bádeni herceg igazi harcos, szereti a mesterségét, ennek szenteli minden erejét. Rendkívül bátor, jól feltalálja magát a csata viszontagságai között, tevékeny, éber, rendet tart a csapatoknál, a legalkalmasabbnak látszik arra, hogy nagy hadvezér váljék belőle, ha leszokik önhittségéről. Nem hallgat a tanácsokra, s ha mégis arra kényszerül, hogy más javaslatát megfogadja, ezt mindig vonakodva, későn teszi, s úgy tesz, mintha a saját feje után ment volna. Villars jóslata két esztendő múlva igazolódott be, amikor a franciák támadása mind Lotharingiai Károlyt, mind Miksa bajor herceget a rajnai frontra parancsolta, így Lajost április 6-án a török ellen küzdő császári haderő főparancsnokává nevezték ki. Helyzete csöppet sem volt könnyű. Jóllehet Nándorfehérvár (Belgrád) 1688-ban császári kézre került, a siker kiterjesztése szinte teljesen reménytelennek tűnt. Az eladdig sikeresen küzdő császári ezredek többségét a rajnai frontra vezényelték, így az őrgróf vezetése alatt maradó had létszáma nem érte el a 30 ezer főt sem. Ugyanakkor Lipót diplomáciai okokból a további előnyomulást sürgette. Tanácsadója a lelkes, de katonai kérdésekben hasonlóan járatlan Marco d Aviano 14 ezer katonát is elegendőnek tartott a Nikápoly Szófia Szilisztra vonal eléréséhez. Az új fővezér ellenezte a romantikus haditervet. Az Al-Duna Száva vonal megerősítését javasolta, míg a francia frontról erősítést nem kap. Az udvari Haditanácsban azonban Hermann őrgróf helyzete megrendült, így nem tudta támogatni unokaöccsét. Lajos tehát jobb meggyőződése ellenére alig 20 ezer fős seregével augusztus első napjaiban megkezdte előnyomulását a Morava völgyében. Két nagy győzelmet aratott: augusztus 30-án Batočina mellett kitört a bekerítésből és szétverte a többszörös túlerejű oszmán sereget, majd szeptember 24-én Niš közelében alig 17 ezer katonájával elsöprő rohammal áttörte a bevehetetlennek hitt török védővonalat. S ezzel még nem ért véget a császári győzelemsorozat: Piccolomini egész Albániáig nyomult előre, Bádeni pedig bevette a fontos vidini csomópontot február 6-án kelt memorandumában Lajos a balkáni hódítások feladását és az Al-Duna Száva vonalra való visszavonulást sürgette. Javaslatát azonban visszautasították. Lajos, nem törődve a határozott utasításokkal, fokozatosan feladta a meghódított területek többségét Albániát, Észak-Makedóniát és a Dunától délre eső vidéket, s Belgrád megtartására összpontosította erőit. Augusztusban azonban újabb kedvezőtlen fordulat történt: Thököly beütött Erdélybe és Zernyestnél szétverte Donat Heissler tábornok hadait. Lajos jól látta, hogy most Erdély visszaszerzése a legfontosabb feladat. Magukra hagyta a déli végeket, és főerőivel Erdély visszafoglalására indult. Október 25-ig kiszorította Thököly csapatait a tartományból, de időközben Vidin, Niš, majd október 8-án a lanyhán védett Belgrád is elesett. A következő évben folytatódott az oszmán,,reconquista. Az oszmán terveket Bádeninek 50 ezer katonával kellett volna meggátolnia, az udvar ennyit is csak úgy tudott összeszedni, hogy több ezredet ideirányított a Rajna mellől, és 6 ezer főnyi brandenburgi segélyhadat is zsoldba fogadtak. A döntő ütközet augusztus 19-én a szerémségi Szalánkemén mellett zajlott le. A győzelmet Lajos bevált taktikájával vívta ki: összpontosított nyolc lovasezredet és támadásra vezette őket a törökök jobbszárnya ellen. Az oszmánok elszántan harcoltak jobban, mint bármikor az egész háború során, de a mindent elsöprő rohamnak nem állhattak ellen. Több mint 20 ezer oszmán harcos holtteste borította a küzdőteret, maga a nagyvezír, Köprülü Musztafa is elesett, de a császáriak is súlyos veszteségeket szenvedtek, több mint 7 ezer katonájukat vesztették el az évszázad legkeményebb törökellenes ütközetében. A diadal után lényegében véget ért a Bádeni nagy korszaka ig Győr kormányzójaként még hazánkban maradt, táborszernaggyá nevezték ki, de nem kapcsolódott be a harcokba ban a rajnai császári hadak főparancsnokává nevezték ki. Eleinte sikeresen harcolt, bevette többek között Heidelberget is, de utána rá egyáltalán nem jellemző óvatossággal visszavonult. Sobieski halála után, 1696-ban szerette volna elnyerni a lengyel trónt, de alulmaradt a választási küzdelemben. A spanyol örökösödési háborúban eleinte sikeresen harcolt, 1702-ben elfoglalta Landaut, majd 1704-ben Schellenberg mellett legyőzte egykori barátját és harcostársát, a franciák oldalára állt Miksa Emánuelt. Sikerei elismeréseként tábornaggyá léptették elő. Egyre romló egészségi állapota miatt azonban már nem vehetett részt a háborúban. Halálával Savoyai Jenő szavait idézve az Ausztriai Ház legjobb, legnagyobb hadvezérét gyászolta. * Vö. Fodor Pál cikkét e számunk 55. oldalán. **Vö. Szakály Ferenc: Érsekújvár visszavétele. História, 1985/3. szám. 90

95 2. Képek 91

96 92

97 93

98 94

99 1. Könnyû- és nehézlovasság DOMOKOS György Könnyű és nehézlovasság A császári lovasságnak három fajtája különböztethető meg, éspedig a vértesek ahogy akkoriban nevezték őket: a kürasszirok, a dragonyosok és a huszárok. A kürasszirok a nehézlovasságot képviselték. Nevüket mellvértjükről kapták, ezt nevezték Küraß -nak. Ez közepes távolságról leadott lövés esetén elméletileg már megóvta viselőjét a muskéták golyóitól. Testük védelmére ezen kívül vassisakot hordtak, amelyen tarkó- és fülvédő lemezeket, ill. orrvédő nyúlványt is találunk. Formáját tekintve egyébként megfelelt a 16. századi magyar huszársisaknak. A vértesek által korábban használt kar- és combvasak akadályozták a mozgást, így lassanként lemondtak alkalmazásukról. Sőt, magát a Küraß -t is egyre inkább bőrből készítették, és a fémsisakot is felváltotta a vasabroncsra húzott posztókalap. A kürasszirok egyik alapvető fegyvere a hosszú, szúrásra, vágásra egyaránt megfelelő pallos. Teljes hossza cm között mozgott. A 3,5-4 cm széles pengére ebből mintegy cm esett. Súlya közel másfél kilogrammot tett ki. A kürasszirpallos pengéje kétélű, hegyes csúcsban végződik, hosszában vércsatorna húzódik rajta. A markolatot tartó kezet keresztvas és kosár védte. Többnyire az övre függesztett fatokban hordták, amelynek végét megvasalták, a többi részét rézlemezekkel borították. Felszerelésük másik fontos darabja a flintakarabély, amely abban különbözött a gyalogság bajonettflintájától (lásd 18. old.), hogy jóval rövidebb volt annál (a csöve kb. 20 cm-rel). Így súlya csak 2,5-3,5 kg-ot nyomott. A dragonyosok voltaképp nem igazi lovasok, mivel szükség esetén lóról leszállva is harcoltak. Fegyverzetük is inkább a gyalogosokéhoz hasonlított, mivel őket is bajonettflintával szerelték fel, kardjuk azonban egyaránt lehetett vértespallos és gyalogoskard. Vértet, sisakot nem, csak köpenyt és kalapot viseltek. Szinte valamennyi lovas nyeregkápáján található egy-egy pár pisztoly is. Bár csak pontatlanul lehetett vele lőni, roham esetén sortűzre, közelharcban pedig mintegy 25 lépésnyi távolságig megfelelőnek tartották. Ezekre keréklakatos závárt szereltek, amelynél a rugóval megfeszített kerék kioldáskor a nekiszorított kovakövön recés felületével csiholta az alatta levő serpenyő lőporának felrobbantásához szükséges szikrákat. A szerkezet hátránya, hogy a kerék kulccsal való felhúzása sok időt igényelt, ezért szinte kizárólag a lovasságnál alkalmazták, mivel ott a legtöbb esetben amúgy is csak egy lövésre volt lehetőség. E pisztolyok csöve cm hosszú, súlyuk 1-3 kg. A császári hadsereg könnyűlovasságát többnyire a magyar huszárok adták. E fegyvernem a török háborúkban alakult ki, s magyar és lengyel földről terjedt el Nyugat-Európában. A gyaloghajdúkhoz hasonlóan legjellemzőbb fegyverük a görbe szablya. Hossza cm körül mozgott, a 80 cm-es penge végét a mintegy cm-es kiszélesedő darabján kettős éllel látták el. A penge átlagszélessége 3-3,5 cm-t, súlya kb. 1 kg-ot tett ki. A fegyverforgató kezét itt csak egy 20 cm-es keresztvas védte, a kézfej fölé nyúló kézvédő pánt vagy lánc ritka. Az osztrák típusú szablyák valamivel rövidebbek, a penge íve is kisebb, a visszél csak cm. A huszárok egy speciális, 1,3-2,5 m hosszú, hegyes, 3-4 élű páncélszúró vagy hegyes tőrrel is rendelkeztek. Ez, nevével ellentétben, nem a páncél átlyukasztására szolgált, viszont a rendkívül rugalmas és hajlékony penge könnyen becsúszott a vértezet elemei közti résbe. A huszárok egy része az elmondottak mellett karabéllyal, sokuk pedig lándzsával is harcolt. 2. Képek 95

100 96

101 1. A császár: I. Lipót HECKENAST Gusztáv A császár I. Lipót, vagy ahogy magyar alattvalói nevezték, Leopold császár június 9-én született, és életének 65. esztendejében, május 5-én halt meg. Tizenhét évesen, április 6-án lépett a trónra, s teljes negyvennyolc esztendeig uralkodott. (Ennél hosszabb ideig csak két királyunk ült a magyar trónon: Luxemburgi Zsigmond ötven, I. Ferenc József pedig hatvannyolc évig.) III. Ferdinánd császár ( ) egyházi pályára szánta második fiát. Leopold főherceg számára azonban ez korántsem szűk szerzetesi cellát, hanem legalábbis tartományuraságot, ha nem birodalmi választófejedelemséget jelentett volna. Sorsa azonban másként alakult ben váratlanul meghalt a bátyja, IV. Ferdinánd választott római, magyar és cseh király, s a tizennégy éves főherceg ezzel a közép-európai Habsburg országok trónörököse lett. Trónutódlása az osztrák főhercegségben magától értetődött, magyar királlyá való megválasztása is más jelölt nem lévén formaság volt csupán az évi pozsonyi országgyűlésen, cseh királlyá koronázása ban pedig egyszerű szertartás. Arra azonban apjának már nem maradt ideje, hogy örökösét római királlyá is megválasztassa, így az évi császárválasztás kimenetele nem volt magától értetődő: felmerült III. Ferdinánd öccsének, Leopold Vilmos főhercegnek, majd Ferdinánd Mária bajor választófejedelemnek, sőt XIV. Lajos francia királynak a jelöltsége is. A választást megelőző tárgyalások során végül mégis Leopold kerekedett fölül, s augusztus 1-jén Frankfurtban császárrá koronázták. Az új császár egész életében tudatában volt nehezen szerzett méltóságának. A jóindulatú, megszokott környezetében szerény ember kissé félszeg, tartózkodó egyéniségét a nyilvánosság előtt a spanyol etikett rideg merevsége mögé rejtette. Alacsony termetű volt; hiteles arcképeiről egy csúnya férfi tekint ránk, vékony bajusza alatt vastag ajkakkal, amelyek közül az alsó családi vonás előrehajlik. De kellett lenni benne valaminek, ami ellensúlyozta előnytelen külsejét, mivel kiegyensúlyozott, valószínűleg igazán boldog házasságban élt mindhárom, egymást követő feleségével. A bécsi Burgban császárhoz illő, pompás barokk udvart tartott, de végül is nem volt császári egyéniség: hosszú uralkodása alatt egyik háborúból a másikba sodródott, de személyesen hadat sohasem vezetett, s a politikában erkölcsi elveket kívánt követni. Az eléje kerülő akár elvi, akár személyi kérdésekben csak habozva, nehezen döntött. Minthogy semmit nem hamarkodott el, határozatlansága akár meggondoltságnak is tűnhetett. Buzgó katolikus volt, gyűlölte és üldözte a protestánsokat, és világi ügyekben is legtöbbször jezsuita gyóntatóira hallgatott. A felelősség súlya alól lelkiismeretes hivatalnokságba menekült; büszkén jegyezte fel, hogy egy év alatt 386 levelet írt, 8265 aktát írt alá és 481 audienciát adott. Két szenvedélye volt, a zene és a vadászat. Mint muzsikus, megközelítette kora legjobbjait, több száz egyházi és világi kompozíciója maradt fenn, köztük oratóriumok, daljátékok és balettzenék; rövidebb szerzeményeit barokk hangversenyeken még ma is játsszák. Amíg vadászott, az élet megállt: Buda visszavívásának örömhírét 24 órán át titkolták Bécsben, hogy a császár vadászatát meg ne zavarják. De Leopold császár azért mindenekelőtt és mindenekfölött Habsburg volt. Tisztelte az isteni és az emberi törvényt, tehát igényt tartott mindazon Habsburg országokra, amelyek az örökösödés rendje szerint reá szállhattak. A család tiroli ágának kihaltával 1665-ben szabályosan meg is örökölte ezt a grófságot. De ekkor már felködlött a jövő láthatárán egy ennél összehasonlíthatatlanul hatalmasabb családi örökség lehetősége is, a spanyol világbirodalomé. IV. Fülöp ( ) idősebb leányát XIV. Lajos, a fiatalabbat Leopold vette feleségül. A birodalom ezek beteges öccsére, II. Károlyra ( ) szállt, akiről tudni lehetett, hogy nem lesznek már leszármazottai. Mária Terézia infánsnő, amikor hozzáment XIV. Lajoshoz, ünnepélyesen lemondott a spanyol trónt illető minden jogáról; Margaréta Terézia infánsnő, Leopold felesége azonban nem mondott le. A császár, bár ebből az első házasságából csak egy leánya született, még felesége halála után is úgy érezte; hogy ő a spanyol Habsburgok jogos örököse. Birodalma így nagyobb lett volna még V. Károly császár ( ) világbirodalmánál is, amelyben pedig a nap soha le nem nyugodott. E félelmetes örökség megszerzése volt Leopold végső, legszentebb célja. Annak idején, élete végén V. Károly is belátta, hogy egy ekkora világbirodalom nemcsak a többi hatalom számára elviselhetetlen, de kormányozhatatlan is, ezért lemondásakor megosztotta birodalmát fia és öccse között. Leopoldnak is tudomásul kellett vennie, hogy a két Habsburg birodalom újraegyesítése megvalósíthatatlan. Ezért 1668-ban egy titkos szerződésben elfogadta XIV. Lajos javaslatát a spanyol örökség kettőjük közötti megosztására. A továbbiakban azonban a francia király nem a titkos szerződés szellemében politizált, s Leopoldnak bármennyire nem értett a politikához rá kellett jönnie, hogy kijátszották. így, amikor végtelenül hosszúnak tűnő várakozás után 1700-ban II. Károly meghalt, és végrendeletében egész birodalmát 97

102 XIV. Lajos unokájára, Bourbon V. Fülöpre ( ) hagyta, Leopold megindította a spanyol örökösödési háborút, saját örökösödési jogát tizenéves kisebbik fiára, Károly főhercegre ruházva át. Vágyainak kudarcát Leopold már nem érte meg. A spanyol örökösödési háború végén (1713) a spanyol birodalom nagy része a Bourbonoké lett, a Habsburg főherceg ekkorra már VI. Károly császár ( ) a Spanyolországon kívüli európai tartományokat kapta. Leopold nemcsak mint a spanyol örökség várományosa állt szemben egész életében XIV. Lajossal, hanem német-római császárként is. Bár a császári címek közé tartozott a birodalom kiterjesztője is, Leopold császársága alatt inkább XIV. Lajos terjeszkedett a birodalom rovására. Leopold uralkodása idején megszakítatlan sorban követték egymást a francia háborúk, ill. a francia háborúktól való rettegés évei, s a birodalom nyugati határterületei, Burgundia, Lotharingia, Elzász és Strassburg sorra francia uralom alá kerültek. A francia katonai és diplomáciai nyomás kettős hatást váltott ki a birodalomban. Megerősödött a francia befolyás, de megnőtt a francia támadásoknak ellenálló császár tekintélye is. Kiváló tehetségek sora áramlott a birodalom különböző országaiból Bécsbe, hogy mint államférfi, diplomata, gazdasági szakember vagy katona szolgálja a császárt. A Franciaországgal hadban álló birodalom választófejedelmei 1690-ben Augsburgban római királlyá választották Leopold elsőszülött fiát, az akkor 12 esztendős József magyar és cseh királyt, s császárnévá koronázták Leopoldnak akkor már tizennégy éve feleségét, Pfalz-Neuburg-i Eleonórát. A császár 1692-ben választófejedelmi rang adományozásával megnyerte magának Hannover urát, s 1701-ben porosz királyi címének elismerésével a brandenburgi választót. A császárság ismét túljutott történelmének egy mélypontján. XIV. Lajos Franciaországa azonban nemcsak gyűlölt vetélytársa volt Leopold és miniszterei politikájának, hanem irigyelt mintája is. A bácsi udvar a franciaországinál sokkal elmaradottabb gazdasági és társadalmi viszonyok között igyekezett utánozni a kormányzata alatt álló országokban XIV. Lajos abszolutizmusát és merkantilista gazdaságpolitikáját. A császári hatalom megerősítése a birodalmi fejedelemségek és városok fölött megvalósíthatatlan volt, de az osztrák főhercegségben és a cseh királyságban az abszolutista kormányzás nem ütközött nagyobb ellenállásba. Így amikor 1670-ben Zrínyi Péter és I. Rákóczi Ferenc felkelésének összeomlása után Magyarország katonai megszállása erre alkalmat kínált, Leopold miniszterei megkísérelték az abszolutizmus bevezetését a magyar királyságban is. De a kísérletet egyetlen lehetséges hazai bázisa, a magas klérus és az aulikus arisztokrácia tagjaiból kialakított politikai vezető réteg is csak fél szívvel támogatta. A katonai megszállás, az adóprés és a protestánsüldözés pedig kiváltotta a fegyveres kuruc mozgalmakat. Leopold tíz év múltán, 1681-ben kénytelen volt helyreállítani a rendi alkotmányt. Az abszolutista kísérlet bukása sem jelentette azonban a rendiség győzelmét ben a királyi Magyarország kettészakadt, de Leopold magyar királyságában az idegen udvar akarata érvényesült, s Thököly Imre fejedelemségében is kezdtek a központosítás erői felülkerekedni a rendi dualizmus, rendszerén belül. Ebben a helyzetben következett be 1683-ban a török birodalom támadása Bécs ellen. Ha Kara Musztafa győz, Magyarország török vazallus fejedelemségek sorára szakadozik szét. Leopold hadserege győzött, s évtizedes vajúdásban, vér és szenvedés közepette megszületett Bél Mátyás kifejezésével Nova Hungaria, az újkori Magyarország. A török kiűzése Magyarországról elválaszthatatlan Leopold császár nevétől. Ez a háború nemzetközi vállalkozás volt ugyan, de a magyarországi hadszíntéren az ő seregei harcoltak, a különböző német birodalmi segédhadakat is neki mint császárnak bocsátották rendelkezésére megfelelő ellenszolgáltatások fejében a tartományi fejedelmek. A győzelmekben annak a császári-királyi hadseregnek volt oroszlánrése, amelyet Leopold uralkodásának első évtizedeiben Raimondo Montecuccoli szervezett állandó hadsereggé, s a nagy török háborúban Lotharingiai Károly*, majd Bádeni Lajos, végül Savoyai Jenő vezetett. A császár, aki nem volt jó emberismerő, aki különösen már öreg korában tehetetlen tanácsadókat gyűjtött maga köré, akit nem egy minisztere megcsalt vagy meglopott, serege élére kora legkiválóbb hadvezéreit tudta állítani. Nekik köszönhető, hogy 1699-ben Karlócán olyan békét köthetett, amely egyszer s mindenkorra véget vetett a török betöréseinek Magyarországra. Minthogy Magyarországot a töröktől a császári fegyverek ereje szabadította meg, a politikai berendezkedést is a császár diktálta. A rendeknek az évi pozsonyi országgyűlésen le kellett mondaniuk ellenállási jogukról és el kellett ismerniük a Habsburg-család örökös királyságát. Az udvar okult az elmúltakon, megtűrte a rendi formákat, s a rendek tudomásul véve az erőviszonyokat engedelmeskedni kényszerültek a központi akaratnak. A rendi dualizmus rendszerén belül nyomasztó túlsúlyra jutott a királyi hatalom, de nem tett semmit a magyar társadalom megnyerésére. Amikor a spanyol örökösödési háború kitört, enyhült a katonai megszállás nyomása, s a kibontakozó Rákóczi-szabadságharc elsöpörte az új berendezkedést. Leopold fiai, új, Magyarország számára kedvezőbb kompromisszumra kényszerültek a rendekkel a szatmári békében. 98

103 * Leopold császár nagy céljait nem tudta megvalósítani. Nem szerezte meg a spanyol örökséget, nem gyarapította a német-római birodalmat. A Bécs alatti győzelem megnyitotta számára az utat Magyarország visszafoglalására és Erdély birtokbavételére, de itt sem találta meg az együttműködés módját királysága rendjeivel. Családja uralmát azonban hatalmas új területekre terjesztette ki, vele kezdődött a közép-európai Habsburg nagyhatalom, a dunai monarchia kialakulása. Az ő udvarában gyűltek össze, neki szolgáltak azok az államférfiak és katonák, akik ezt a monarchiát utódai alatt megteremtették, az ő idejében megindult gazdasági fejlődés adta meg az osztrák barokk kultúra 18. századi felvirágzásának anyagi alapját. Nem volt nagy uralkodó, uralkodása mégis megalapozta a következő kétszáz esztendő fejlődését. * Vö. Rázsó Gyula cikkét e számunk 38. oldalán. 2. Képek 99

104 100

105 1. A pápa: XI. Ince VANYÓ Tihamér A pápa Benedetto Odescalchi, a későbbi XI. Ince pápa 1611-ben született a felső-itáliai Comóban, vagyonos bankárcsaládból. Középiskolai tanulmányait a helybeli jezsuitáknál végezte, majd Rómába utazott. A harmincéves háborúban ( ) katonai szolgálatot teljesített. Aztán egy bíboros pártfogójának tanácsára a jogtudománynak szentelte magát és Nápolyban mindkét jogból elnyerte a doktorátust. Egyidejűleg két kapucinussal való találkozása megérlelte benne a papi hivatást. Visszatért Rómába, ahol Francesco Barberini és Giovanni Battista Pamfili bíborosok kedvezésével hamar emelkedett az egyházi ranglétrán. Az Egyházi Állam közigazgatásából is kivette részét; érdemei elismeréseként már 36 éves korában megkapta a bíbort. Ezután éveken át mint pápai legátus működött az éhínségtől sújtott Ferrarában, s jótékonyságával kiérdemelte a szegények atyja jelzőt. Ezután négy évig mint püspök igazgatta a novarai egyházmegyét. A nem megfelelő éghajlat s az egyházkormányzatban az aggályosságig menő, túlzó lelkiismeretessége miatt lemondott püspöki tisztéről. Ettől kezdve húsz éven át visszavonultan élt Rómában. Csak a kongregációk ülésein és a templomokban volt látható: sohasem hiányzott az Il Gesuban, a jezsuiták központi templomában péntekenként a jó halálért tartott ájtatosságról. Nemcsak a jótékonykodásban, hanem mint Lengyelország bíboros pártfogója a közös keresztény ügy, a török elleni háború támogatásában is fáradhatatlan volt. Teljesen távol tartotta magát az európai hatalmak Rómában is folyó politikai harcaitól, nem lépett sem a francia, sem a spanyol párt szolgálatába. Igazodásának legfőbb szempontja mindenben és mindenkor az egyház java s az evilági ügyektől a lehetőség szerint tartózkodó függetlenség volt. Ezért ellenezte XIV. Lajos francia király ( ) egyházi érdekeket sértő és az európai kereszténység békéjét megzavaró törökbarát politikáját. Példás élete és független magatartása folytán már IX. Kelemen halála után (1669) komolyan szóba került a pápai székre, de XIV. Lajos a konklávéban óvást emelt ellene. Később megváltoztatta álláspontját, s a következő pápaválasztáskor (1676) közölte, hogy hőn óhajtja egy szent életű pápa megválasztását, akit a fejedelmek és népek tisztelnek, aki a visszaéléseket kiirtja, s erényei fényével az egész kereszténységet beragyogja. Óhajtása már másnap teljesült: az egybegyűltek Odescalchi bíborost egyhangúlag az egyház fejévé választották. Alkat és lelkiség Ince pápa egyéniségének megragadásában segítségünkre vannak a róla készült metszetek és festmények. Magas termete, kifejezetten sovány (aszténiás), kissé hajlott, aszkéta külseje férfi volt. Beesett arca rendkívül határozott vonású, oldalnézetben erőt és lendületet sugároz. A legtöbb képen persze már észlelhetők a megválasztásakor immár 65 éves ember aggastyánszerű vonásai. Az arcon a tekintélyes, mértékelten széles nyergű sasorr uralkodik: a szilárd akarat, kitartás, mozgékonyság és támadókészség jelképes kifejezése. Bármely jelentős hadvezérnek díszére válhatna. Az áll előreugró, de nem széles, a csatlakozó járomcsontozat keskeny, fölfelé ívelő. Mindez céltudatos akaratról s inkább minőségi, mint masszív életerőről tanúskodik. A szem a fiatalabb kori képein simogatóan meleg, szelíd, együtt érző, illetetlen ártatlanságot sugárzó. Ince pápa a magány, a rejtett élet képviselője. Magas tisztségét nem kívánta, gyakorlása mindmegannyi tövist jelentett számára. Az iránta tanúsított tiszteletadás is kínosan érintette. A mélabúval együtt járt önmaga lekicsinylésére, hibáinak fölnagyítására való hajlama, s ez sok lelki vívódásnak volt a forrása. Innen eredt mások iránti bizalmatlansága és az, hogy nehézkesen, lassan határozott. De nehezen megszületett döntéseihez szilárdan, kitartóan, sőt mereven ragaszkodott. Ennek a magatartásnak sok jó, de olykor rossz következményei is voltak. Ince pápa lényét a földi dolgoktól való nagyfokú függetlenség jellemezte. Keresetlenül egyszerű volt és őszintén alázatos. Önmaga iránt következetesen szigorú aszkéta, de az erkölcsi törvény megtartását másaktól is megkívánó kemény bíró. Rendíthetetlenül meg volt győződve az egyház érdekeinek és jogainak minden földi érték fölött álló igazságáról. Ezt tanúsítja gyóntatójának tett kijelentése, miszerint inkább megnyúzatja magát, semhogy ezekből engedjen. Kíméletlen ellensége volt a Rómában annyira meghonosodott rokonpártolásnak, a nepotizmusnak. Még megválasztása estéjén magához hívatta bátyja fiát, Liviót, akit nagyon szeretett, s akinek gyámja volt, és így szólt a 22 éves fiatalemberhez: Semmiféle változás nem fog bekövetkezni állapotodban; mint kisöcsém semmilyen ajándékot nem fogsz kapni, és a Kúria kormányzásában, semmibe sem szabad beavatkoznod. S hiába jártak közbe érdekében, még lakást sem kapott a pápai palotában, s a bíborra is hasztalan várakozott. Kevéssel Ince halála előtt az egyik követ biztosította a pápát, hogy uralkodója pártfogásába fogja venni az Odescalchi családot. A pápa erre így válaszolt. Nekem nincs sem házam, sem családom. Isten a pápai méltóságot nem rokonaim hasznára adta nekem, hanem az egyház és hívei érdekében. 101

106 Egy alkalommal egyházi hivatalokra pályázók névsorát adták át neki pártoló levelek kíséretében. Erre a pápa megkérdezte: Hol vannak azok, akiket senki sem ajánl? Megnevezésük után ezeket részesítette előnyben. Egyházkormányzat A pápa távlati céljai elérése érdekében először az Egyházi Állam pénzügyeinek rendbehozatalához látott, mégpedig kérlelhetetlen következetességgel és példaadással. XI. Ince tekintélyes államadósságot és évi költségvetéshiányt örökölt elődeitől. A köz- és magánélet egész vonalán végbevitt kemény takarékossági rendszabályokkal néhány év alatt azonban költségvetési többletet ért el, és jelentősen csökkentette az államadósságot. A bíborosoktól kezdve mindenkinek elsősorban a jobbmódúaknak meg kellett hoznia a maga áldozatát, s ebben maga a pápa járt élen jó példával. A vámmentességet saját személye és udvara számára is megszüntette. Bár rövidek voltak neki, elődeinek ruháit használta, teljes tíz évig hordta ugyanazt a reverendát. Lakása két, szabad kilátás nélküli kis udvari szoba volt. Dolgozószobájában egy faasztal elefántcsont feszülettel, egy faszék, néhány lelki könyv, három régi szentkép s előkelőbb vendégek részére egy selyemmel bevont karosszék állott. Kis állama és székhelye pénzügyi rendbetételét közgazdasági lángész ügyességével hajtotta végre. Ugyanilyen alapossággal és szigorral törekedett az egyházi élet bajainak orvoslására is. Meg nem alkuvó ellenállást tanúsított a gallikanizmus, vagyis az egyház függetlenségét és szabadságát veszélyeztető francia szakadár törekvések ellen. S ebből akkor sem engedett, amikor XIV. Lajos a nantes-i ediktum fölfüggesztése (1685) után a hugenották kiirtásához fogott. Nyíltan szemébe vágta a Napkirálynak : Ezt a módszert Krisztus nem használta. Az embereket be kell vezetni a templomba, nem pedig megkötözve odahurcolni. Ugyanígy nem helyeselte II. Jakab angol királynak a katolicizmus érdekében tett, éppenséggel nem bölcs intézkedéseit. Föllépett az erkölcstant lazító áramlatok ellen. E téren nagy port vert föl az Itáliában, s különösen Rómában sikerrel működő Miguel Molinos spanyol pap hamis misztikájának, az ún. kvietizmusnak szigorú elítélése. Nagy gondja volt a főpapok, papok, szerzetesek és hívők egyszerűségre, fegyelemre, takarékosságra nevelésére, amely a női divatra és a farsangi mulatságokra is kiterjedt. Az európai egyetértés és a török elleni háború apostola A pápák jelentős lelki, pénzügyi, sőt katonai támogatásban is részesítették a törökök ellen küzdő országokat, elsősorban Magyarországot és Lengyelországot. De Szent Péter utódai közt egy sem volt ennek a gondolatnak olyan megszállottja, mint Ince pápa. Bizton állíthatjuk, hogy minden tervét, törekvését ez az alapvető élmény ihlette és irányította. Takarékossági rendszabályai, pénzügyi műveletei csupa megszorítást szorgalmaztak, de a keresztény Európa közös nagy ügyének, a török elleni háborúnak támogatásában minden kortársát messze felülmúlta. Az európai helyzet a Szentszék fáradozásai szempontjából fölötte kedvezőtlen volt. Nyugaton a Napkirály legfőbb célja, a Habsburgok hatalmának megtörése érdekében még a törökkel is szövetkezett. A lengyel királyt pénzzel és ígéretekkel rávette a törökkel való békekötésre s a császár elleni politikára. Római követének ezt a csalárd utasítást adta: Látszólag dicsérje a pápa törökellenes terveit, de csak általános kifejezésekkel. Ellenben törekedjék azokat elgáncsolni, mert az én politikám teljesen elüt a pápáétól. A helyzet az I. Lipót uralma alatt álló országokban sem volt sokkal biztatóbb. A császár* nem volt uralkodásra termett alkat, tanácsosai pedig nagyrészt tehetség és jellem nélküli emberek. A külpolitikában Franciaország és Lengyelország ellen fűtötték, a törökkel szemben viszont békés magatartásra ösztönözték. De mindennél szomorúbb, hogy a három részre tépett magyarság végső elszegényedésében, nyomorában hovatovább befejezett ténynek tekintette a török uralmat, és a törökök kegyét kereste, azt remélve, hogy még így húzhatja a legkevésbé rövidet. A velencei követ a magyar állapotokat tömören így jellemezte: Magyarország holttetem. XI. Ince pápa bécsi, varsói és párizsi nunciusai közreműködésével megteremtette a keresztény együttműködés alapfeltételeit: kibékítette egymással XIV. Lajost és Lipótot, Sobieskit és Lipótot. Sőt az utóbbi két uralkodó törökellenes szövetségre lépett, amelyhez utóbb a Velencei Köztársaság is csatlakozott, s ezzel létrejött a Szent Liga. Egyidejűleg bécsi követe, Francesco Buonvisi útján állandóan sürgeti a magyar nemzeti kívánságok kielégítését s a belső béke hazánkban való megteremtését. A török évi támadása megindította a háborút, amely Magyarország felszabadításával végződött. Földrészünknek úgyszólván minden népe részt vett benne, de a világtörténelmi mérkőzés legfőbb mozgatói szinte egytől egyig XI. Ince pápa lángoló lelkénél gyújtották meg mécseseiket. A nagy viadal keresztet hordozó Kapisztránját is ő küldte a seregek élére Aviánói Márk kapucinus személyében. Ő és az egyháziak Portugáliától hazánkig főleg Szelepcsényi és Széchényi prímások adták a háború legfontosabb elemét, az anyagiakat. Az 102

107 Apostoli Kamara Ince pápa alatt kb. 10 millió forintot folyósított a török elleni háborúra. A pápai közreműködés méltó elismerését fejezte ki Sobieskinek Rómába ajándékot vivő futára: a győzelmet hárman vívták meg: a pápa pénze s imája, a lengyel király kardja és a vitézek vére. Az európai közhangulatot pedig II. Jakab angol király szavaival foglalhatjuk össze: Őszentsége szabadította föl Bécs városát, ő ostromolta meg Buda várát. Szent Péter székén századok óta nem ült ilyen pápa. A magyar országgyűlés külön törvényben (1751: XL. tc.) örökítette meg háláját. A protestáns Thaly Kálmán 1903-ban a képviselőházban ezt mondotta: Én vagy hatszor voltam Rómában, de sohasem mulasztottam el fölkeresni a templomban XI. Ince pápának sírját, mégpedig hálából, mint magyar ember, mert övé a legnagyobb érdem, hogy a törököt az országból... kiverték. XI. Ince pápa töméntelen izgalommal járó 13 éves kormányzása alatt sokat szenvedett a köszvénytől, a boncoláskor napfényre került két nagy vesekőtől, búskomorságtól és étvágytalanságtól. Szobához kötött életet élt állandó, emésztő gondok közepette, buzgó imádságban és sok-sok önmegtagadásban. Utolsó perceiben V. Pius pápa fohászkodását ismételgette: Ó Uram, sokasítsd meg a fájdalmat, de a türelmet is! A boldoggá avatási eljárás halála után hamarosan megindult, de francia tiltakozás miatt megakadt. Csak október 7-én nyilvánította boldoggá XII. Pius pápa. A budai várban Damkó József szobrászművész alkotása hirdeti a magyarság háláját. * Vö. Heckenast Gusztáv cikkét e számunk 45. oldalán. 2. Képek 103

108 104

109 1. Lõpor, gránát, akna DOMOKOS György Lőpor, gránát, akna A 17. század végén három alapvető lőporfajtát készítettek. A legfinomabbra a kézi lőfegyverekhez, főként vadászpuskákhoz és pisztolyokhoz való, ill. a jelporzásra használt lőport őrölték, közepes szemcsézetűre a katonai kézifegyverekhez és tábori ágyúkhoz való muskétaport, míg a nagyobb lövegekbe a durva ágyúport töltötték. A különbség közöttük a finomság mellett a kén, salétrom és szén keverési arányában jelentkezett. A tüzérség feladatkörének kibővülése, a lövegek specializálódása különböző célokra számos lövedéktípus kialakulásához vezetett. A 17. század végén még a tömör vasgolyó használata a legáltalánosabb, mivel a legtöbb cél ellen, főleg kőfalak rombolására ez a legalkalmasabb. Fából épült objektumokra felizzított állapotban lőtték ki. A rudas és láncos golyó azonos elven működött. A kilövés után a szétváló két félgolyót a rúd vagy a lánc továbbra is összekötötte, Így a lövedék hatóköre kb. 1-1,5 m-t tett ki. Élőerő ellen, ill. rohamakadályok szétzúzására használták. A kartácsnak sokféle változatát ismerték, aszerint, hogy kő-, vas- vagy ólomdarabokkal töltötték meg a lövedék testéül szolgáló bádog- vagy fatartályt. A mozsaraknál kézigránátokból álló kartáccsal is lőttek. A lövegek gránátjai szerkezetükben megegyeztek a kézigránáttal, csak ezekre még vashegyeket is szereltek, hogy becsapódáskor a célfelületen fennakadjanak. A gránát egyik fajtája, a robbanógolyó, annak a szándéknak megvalósításaképpen jött létre, hogy a repeszhatást minél nagyobb távolságon tudják érvényesíteni. Ezért a kanóc égésidejét úgy próbálták beállítani, hogy a robbanás az árokban meghúzódó gyalogság feje fölött következzen be. Néha sikerült. Az égő kőgolyót úgy készítették el, hogy egy, az adott ágyú űrméreténél kisebb kőgolyót addig mártogattak egy folyékony éghető elegybe, míg az a felületén megszáradva a kívánt kaliberűvé vastagodott. Házak, fából épült védművek felgyújtására szolgált. A tüzes vagy rohamgolyó egy abroncsokkal megerősített zsákból, és a beléje helyezett, lőporral töltött puskacsődarabokból állt: Ez utóbbiak a spirálisan leégő kanóc miatt egyenként sültek el. Zárt kötelékek ellen nagyon hatásos volt. A törökökkel vívott várháborúk fontos fegyvere volt az akna, védelemben, támadásban egyaránt. A törökök kitűnően értetlek ehhez a mesterséghez, többek között Buda ostrománál is tanúbizonyságot tettek ebbéli tudásukról. Az aknákat többnyire előre megtervezték. Az aknafolyosó ásásakor, hogy a célt el ne tévesszék, már használták az iránytűt. Amikor a fal alá ért a folyosó, rendszerint kettévált, két kamrát készítettek, az egyiknek a falat kellett ledöntenie, a másiknak a földet kellett szétszórnia, hogy a rés járhatóvá váljék. A lőporral levegősen megtöltött kamrákat gondosan tömítették, mert ellenkező esetben az akna visszalőtt, és a készítőknek okozott kárt. A lőport igyekeztek egyszerre begyújtani, mert így a hatás nagyobb volt. Korszakunkra a kézigránát már meglehetősen elterjedt harceszközzé vált. Főként öntöttvasból készült, de létezett agyag-, üveg- és bronztestű gránát is. A köpeny belső falát szurokkal öntötték ki, s ezután töltötték bele a robbanóelegyet. Ennek alkotórészei: kén, salétrom, finom lőpor, faggyú, viasz, szurok. Gyújtóként az egyszerű kanóc szolgált. Kézi erővel hajították, a 2-4 kg-os gránátot átlag 30 lépésre tudták eldobni. A sok balesetet okozó megbízhatatlan gyújtó és a kis dobótávolság miatt először megkísérelték egy muskétára szerelt alkalmatosságból kilőni, majd 1669-ben egy osztrák tüzér hordozható, kézigránátok vetésére alkalmas könnyű mozsarat is kifejlesztett. A gránátosok felszerelését egyébként muskéta vagy flinta egészítette ki. 2. Képek 105

110 106

111 107

112 108

113 1. Az erdélyi fejedelem: I. Apafi Mihály R. VÁRKONYI Ágnes Az erdélyi fejedelem június, 28-án, négy nappal azután, hogy Buda alatt a Szent Liga csapatai a Vízivárost elfoglalva kivívták első jelentős sikerüket, Bécsben aláírták az erdélyi szerződést: I. Lipót császár és magyar király kötelezettséget vállalt arra, hogy a fejedelemséget felveszi a törökellenes szövetségbe. Úgy tűnt, Erdély is részt vehet a történelemfordító nemzetközi küzdelemben, Magyarország visszafoglalásában. Mégis, miért nem sikerült ez? Főleg a fejedelem, Apafi Mihály személyisége miatt adták meg a választ több száz éven át a megkeseredett utódok és a romantikus lelkületű történetírók. Tehetetlennek, török vazallusnak rajzolták, akinek semmi gondja nem volt az ország dolgaira. Hamis hitű országvesztő, szegény együgyű, lassú észjárású, részeges, a borivás hatása alatt hirtelen haragú, papnak lett volna alkalmatosabb, órás-fejedelem, hajnalokig is eljátszadozik, hogy kiismerje az időmérő szerkezeteket írták róla. A kortárs Pápai Páriz Ferenc azonban így üdvözölte: A közügy vagy és a rend. Sobieski János lengyel király pedig úgy vélekedett, hogy az egyetlen becsületes ember a török alatt élő fejedelmek között. És a legtalálóbb minősítés: tanulékony fejedelem. Apafi ( ) karteziánus tanároktól tanult racionális filozófiát és diplomáciát. Hogy mit veszíthet a kis ország egyetlen elhibázott lépésével, azt 1657-ben, II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratában tapasztalta meg július 31-én a Lengyelországból visszavonuló erdélyi sereg tagjaként tatár fogságba esik. Két hónap híján négyéves krími rabságában tudja meg, hogy az oszmán birodalom hanyatlása feltartóztathatatlan. A tatár kán ugyanis felajánlotta, hogy Erdély és a tatárok összefogva, közösen szakadjanak el a Portától. Hazatérve azután arra is rá kell jönnie, hogy Közép-Európa keleti térségeinek peremvidékén a magánélet személytelensége sem védhet meg a politikai kényszerpályák örvényerejű vonzásától. Ebesfalvi udvarháza küszöbére szeptember 14-én egyszerre érkeznek a bábák és a török vitézek. Hiába kiáltozik felesége, Bornemissza Anna: Mihály, eljött az órám!, a törökök ruhaváltást sem engedve, nyargalva viszik Ali pasa táborába. Az erdélyi országgyűlés Ali pasa parancsára még ugyanezen a napon fejedelemmé választja Apafit. Valójában még nem igazán fejedelem; egyedül a szultáni akarat még senkit nem tett fejedelemmé Erdélyben. Várad a töröké, a székelyek fegyverkeznek ellene, a szászok elzárkóznak, a Habsburg császár és magyar király is látszólag a három nemzet, a rendek választottját, Kemény Jánost segíti. Kemény azonban az Apafi megsegítésére érkező török seregtől vereséget szenved a nagyszöllősi csatában (1662. január 22.), s maga is elesik. Apafi egyedül marad a politikai porondon. Már ekkor tudja, hogy nem a törökhűség vagy a Habsburg-barátság alternatívája elé állították korának fejleményei. Súlyosabb választás elé került: elveszti vagy átmenti a fejedelemség 1648-ban, a vesztfáliai békében elismert önálló államiságát. Az önállóság megóvása érdekében hajmeresztő kettős játékra kényszerül ben. Köprülü Ahmed nagyvezír a királyi Magyarország teljes behódoltatására indít hadjáratot, és közli Apafival: részt kell vennie a hadjáratban, mert magyar királlyá akarja tenni. Apafi mindent tudat a nádorral, halogatja az indulást, beszervezi a nemzetközi szövetségbe Moldvát és Havasalföldet, sőt Lengyelországban is járnak emberei. Megírja Nádasdy országbírónak: Legyenek bizalommal a szegény hazához, Erdélyhez. Végül, mivel nem akarja, hogy Erdélyt ismét tatár kopjások égessék végig, enged a nagyvezíri parancsnak. Köprülü Budára, Mátyás király palotájába viteti, majd Érsekújváron uralkodónak kijáró pompával fogadja. Apafi azonban nem királyként viselkedik: orvosokat ugráltat maga körül, nagy keservesen aláír ugyan egy hódoltató pátenst, de ugyanakkor hódolást tiltó titkos parancsokat is. A nagyvezír dühös, Wesselényi nádor okkal aggódik az erdélyi fejedelemre van a török nemzettől nagy harag, féltem a mártíromságtul. Az Erdély érdekeit is mélyen sértő vasvári béke (1664) után a kivárás keserves évei következtek. Apafi viszonylag gyorsan megszilárdította a belső rendet, elérte, hogy a Portán mérsékeljék a sarcokat és ne emeljék az adót. Közben benépesítette az elhagyott falvakat, rendbe hozatta a sóbányákat. Papírmalmot építtet, üvegofficinát működtet, külső országok példája szerint szervezi a kereskedelmet, fejleszti a hadsereget. Az ország bevételei növekednek. Iskolára, nyomdára, könyvre, nemzetközi propagandára sokat áldoz, s román iskola és nyomda alapítására ad parancsot. Uralkodása alatt vallásáért senkit nem üldöznek. Törvénybe foglaltatta: külföldi tanulásra ki-ki szabadon mehet, sót a külföldi tanulmányi utak tilalma a hazában in 109

114 perpetuum emlékezetben se legyen. Közben segíti Wesselényi mozgalmát, majd a fejedelemség határán menedéket, pénzt, élelmet biztosít a bujdosóknak. De Béccsel is kapcsolatot tart és gyorsan alkalmazkodik a nemzetközi politika változásaihoz: 1675-ben megkötik a francia lengyel erdélyi szerződést, és eléri, hogy XIV. Lajos francia király befoglalja a fejedelemséget a nymwegeni békébe (1679). Mindezt egyetlen cél érdekében: teherbíróan felkészíteni az országot a törököt kiűző háborúra. Közben azonban Thököly elviszi a fejedelemség katonai tartalékának nevelt és óvott bujdosók seregét ben Fülek alatt Erdély fejedelmének végig kell néznie, amint Kara Musztafa magyar királlyá üti az ifjú kuruc vezért, s közben arra gondol, vajon ez a pünkösdi királyság megéri-e a hatalmas árat: Erdély nemzetközileg elszigetelődött. S amikor az országegyesítést kellene megvalósítani, az ország már nem is három, hanem négy, vagy ki tudja hány részre esett szét. Tájékozódásának biztonságát mégsem vesztette el tavaszán ezt írta Esterházy Pál nádornak: úgy kell kormányozni a dolgokat, hogy ne legyen végső romlása a magyar nemzetnek. Számot vetett az egyenlőtlen erőviszonyokkal és sokszor hangoztatta: nem a fegyver erejével, hanem okossággal lehet megőrizni Erdélyt. Bécs ostroma idején úgy védte országát, hogy Kara Musztafa parancsára részt vesz ugyan a hadjáratban, de harcba nem bocsátkozik. I. Lipót császár már 1684 elején beleegyezik abba, hogy Erdélyt is vegyék fel a nemzetközi törökellenes szövetségbe. Apafi válaszában közli: a szövetséget nyíltan még nem vállalhatja, hiszen Váradon oszmán őrség, Moldvában és Havasalföldön török és tatár csapatok táboroznak, és a halálosan megsebesített ellenség harapófogójában élő országban erős a Thököly-párt. Katonai és diplomáciai támaszra lenne szüksége. Követeket küld Angliába, Hágába, Berlinbe, összeköttetést tart XIV. Lajossal és Sobieskivel: Erdély Európának abban a szegletében fekszik, amelynek biztonsága szorosan összefügg a többi Európa biztonságával. A nyugati udvarokat járó követe azonban óvatosságra inti a fejedelmet: ne siessen Nagyságod országának mostani állapotja változtatásával. Az júniusi bécsi titkos szerződést mely szerint I. Lipót átveszi Erdély védelmét, de elismeri Apafi fejedelemségét külföldi hatalmakkal akarja garantáltatni a fejedelem, hogy se töröké, se németé többé ne legyünk. Elmúlik a kedvező pillanat, Buda felszabadul, de a nagyvezír felmentő serege sértetlen marad. Apafi csaknem a győzelem hírével egyidejűleg kapja meg a szultáni parancslevelet: hatalmas serege Erdélybe jön vissza. Azután megérkezik Lipót parancsa is: hosszú harcokban elfáradt hadseregét Erdélyben helyezi téli kvártélyra. Közben a Körösök völgyét és a déli és keleti végeket a török, a tatár és Thököly csapatai pusztítják. A fejedelem gyorsan dönt, és telén 2 millió forintnyi értékkel váltja meg a fejedelemség területének egy részét a téli kvártély megpróbáltatásaitól. Utolsó politikai tette a balázsfalvi szerződés. A török fősereg fölött Nagyharsánynál aratott győzelem (1687) után Lotharingiai Károly herceg bevonul Erdélybe. A Károly herceg és Apafi által megkötött balázsfalvi egyezményben Erdély tetemes anyagi terheket vállal a török elleni háborúból, a fővezér pedig szavatolja, hogy a császár elismeri Erdély államiságát. A fejedelem és utódai kormányzásába senki nem elegyedik, a vallások szabadságát megtartják, a bányakincsek, vámok, adók, s az ország más jövedelmeire igényt nem formálnak, a katonaság a lakosságon nem hatalmaskodik, a jobbágyokat ingyenmunkára nem kényszerítik, a nőkön erőszakot nem tesznek. A balázsfalvi szerződést azonban nem fogadta el az udvar katonai pártja, és 1688-ban Caraffa fegyveres erővel, a fogarasi szerződésben rendezi Erdély státusát. Erdély visszatér Magyarországhoz, felmondja a török védnökséget és felveszi I. Lipót császár, Magyarország örökös királyának és fiának I. Józsefnek oltalmát. Még két keserves év van hátra Apafi életéből április 15-én azzal az érzéssel térhetett meg a Nagy órásmester -hez, hogy tudta mit kellene tennie, de csak azt tehette, amit lehetett. 2. Képek 110

115 111

116 1. Egy csapattiszt: Petneházy Dávid BARTA János, ifj. Egy csapattiszt A herceg utolsó ostromot akarván tétetni, három felől való irruptiót [kitörést] elrendel, és nagy készülettel az ostromhoz fognak, noha a városból is ugyan emberül forgódának és egynehány ízben visszavágták a németet. Azt meglátván Petneházy (ki azelőtt Thököly ezereskapitánya vala, de ezután a császár hűségére redeála [visszatér], híres vitéz ember, a magyar hajdúsággal megindul, és a török nem resistálhatván [ellenáll] ellene, legelsőbben is a magyarokkal együtt a kőfalakra felmegyen és a városba penetrál [behatol]. Mely csudálatos vitézi bátorságát látván a német generálok, azt mondják vala egymásnak: Ez a Petneházy nem ember, hanem oroszlány. Cserei Mihály históriájának sokat idézett sorai alapján hitte a hazai közvélemény évszázadokig, hogy Petneházy Dávid és magyar hajdúi jutottak elsőként az ostromlott Buda falaira. Éppen száz éve tudjuk, hogy a messzi Erdélyben élő krónikás értesülése téves volt.* A vitéz ezredest azonban a budai elsőség nélkül is a korai kuruc kor és a felszabadító háborúk jelentős s talán úgy is mondhatjuk: jellemző alakjának kell tekintenünk. Nagy múltú, neves családból származott. Őseit, akik a Szabolcs megyei Petneháza faluról vették nevüket, a 13. század közepétől lehet kimutatni. Dávid ősei nem dicsekedhettek magas méltóságokkal: Megyéjük közéletében tűnnek fel, a híres ezredes nagyapja szolgabíróságig, nagybátyja alispánságig vitte. Apja nevét s aláírását néhány oklevél őrizte meg: 1615-ben még gyermek -ként említik, míg 1666-ban reszkető kézzel tanúskodik egy adóslevélen, hogy azután ne halljunk róla többé. Mivel ez az okirat Szendrőn kelt, végvári vitézek között, elképzelhető, hogy Petneházy János is közéjük tartozott. Dávid ifjúkorát illetően feltételezésekre, találgatásokra vagyunk utalva körül született, apjának egyetlen felnőtt kort megérő gyermekeként. Későbbi kérvényei a gyakorlott, folyamatos írás (aláírás), a helyes latin fogalmazás alapján a történetírás tanult embernek tartja. Az iskolás koron túljutva azonban nehezen találhatta helyét. A vasvári béke keltette politikai elégedetlenséget a Wesselényi-összeesküvés véres megtorlása (1671) s az udvar kegyetlen protestánsüldözése követte. Megindult a menekülők áradata Erdélybe, hogy azután a bujdosó mozgalom harcosaiként forduljanak szembe a császáriakkal. Petneházy először úgy látszik a nyugalom felé hajlott. Megnősült, s házasságából egy leánya született. A hetvenes évektől azonban már a hadi pályán találjuk. Csillaga körül kezdett felfelé ívelni, amikor a kurucok Thököly Imre vezetésével első jelentős sikereiket aratták. Petneházynak a kuruc seregben töltött éveiről mégsem tudunk összefüggő képet alkotni. Később, amikor a bécsi udvartól birtokadományt kérve felsorolta haditetteit, ekkori érdemeit igyekezett elhallgatni. Nézeteit, legfontosabb fegyvertényeit néhány mozaikszerűen összerakható utalásból mégis megismerhetjük. Így tudjuk, hogy 1681 tavaszán már ezredesként vett részt Thököly híres haditanácsán, amely arról döntött, hogy elfogadják-e a császár békeajánlatát. A vezérek hozzászólását megörökítő vers szerint Petneházy nem híve az alkunak: Vitézség, harc próba nekünk az életünk, Ebben helyeztetett minden becsületünk Bár ördöggé légyen, aki gondolja is Közülünk, hogy visszamenne egyikünk is [ti. Habsburg-hűségre]. Udvarellenessége mégsem elvakult gyűlölet. Gondolatait a haza érdeke vezérli, amely nem szövetséget vár a töröktől, hanem kiűzését: Magyar végházunkban magyar kívántatik, Csatázó törököt ezek űzik, s érik Mindezek ellenére Petneházy aligha lehetett a szavak embere. Nevével nem Thököly küldöttségeiben, inkább a hadiesemények leírásában, veszélyes feladatok kivitelezőjeként találkozunk júniusában Harsányi György lovasai mellett az ő katonái zárják el az ostromlandó Kassára vezető utakat, s fogják el Herberstein tábornokot. 112

117 1683-ban, amikor Bécs ostroma idején Thököly Pozsonyt hódoltatja, Géczy Zsigmonddal együtt Petneházy vezeti a Morva folyóig portyázó előhadakat. Mikor pedig Pozsony alatt elesik Harsányi György, Petneházy a legnépszerűbb kuruc főtisztnek mondhatja magát. Nevét az udvarban is hamar megismerik. A bécsi kormányzat a maga oldalára próbálja állítani a magyarság fegyverképes elemeit. Az június 19-i amnesztia név szerint említi Petneházyt, mint akinek szolgálatai igen hasznosak lennének a császár szántára. Átállása esetére ezredesi rangjának meghagyását ígérik. A kuruc ezredesre a birtokai elvesztésétől való félelem mellett a legnagyobb hatást bizonyára a császári fegyverek sikerei gyakorolják: 1685 nyarán a töröktől Érsekújvárt, Thökölytől Eperjest és Tokajt foglalják vissza. Petneházy október elején ezredével több mint háromezer harcossal a császár hűségére áll. Személyi vitézsége nem csökken a császáriak oldalán sem. Életének erről a szakaszáról már többet tudunk. Katonai felettesei (mindenekelőtt Aeneas Caprara tábornagy) kötelességüknek érzik, hogy beszámoljanak tetteiről. Az ellene táplált esetleges gyanakvást Petneházy azzal oszlatja el, hogy részt vállal a császáriak által ostromlott Kassa védőinek meggyőzésében. Az évi téli hadműveletekben katonáinak jelentős szerep jut Szarvas visszafoglalásában. Legnagyobb sikerét Arad visszavételénél aratja. I. Lipót császár a saját arcképével díszített gyémántos éremmel és értékes aranylánccal jutalmazta érte. A császári propaganda nagy hírverést csapott a hős meghatottságának s barátai előtt mondott állítólagos hálálkodó szavainak Látjátok barátaim, a király ahelyett, hogy hűtlenségemért kötelet küldött volna, nagylelkűségében, bocsánata jeléül ezzel az aranylánccal ajándékoz meg engem. Népszerűségét Petneházy igyekezett családja javára fordítani nyarán kérelemmel fordult az uralkodóhoz, hogy az egyenes ági örökös nélkül elhunyt Baksa István Zemplén, Sáros és Ung megyei birtokait adományként megszerezze. Második házasságából született fiairól, Zsigmondról és Józsefről akart így gondoskodni. A békés családi életre azonban ekkor sem nyílik lehetősége tavaszán a császári seregeket a budai ostromterveknek megfelelően mozgósítják. Petneházy kétezer főre olvadt ezredének (zömében lovasoknak) akiket most Caraffa altábornagy hadtestébe osztanak portyázó feladat jut: az észak-alföldi Hatvantól és Egertől Budára vezető török utánpótlási vonalak elzárása. Katonáival csak augusztus elején érkezett Buda alá. Lotharingiai Károly fővezér a vártól északra jelölte ki táborhelyüket, de a szintén ekkor érkező nagyvezír fenyegető hadműveletei miatt hamarosan új állást kell felvenniük. A mai Törökbálinttól északra fekvő Csíkihegyek oldalában éri őket augusztus 14-én a török támadás. A törökök minden kétségen kívül darabokra vágták volna a magyarokat, s az ellenség alkalmasint segélyt is juttatott volna a városba, ha a fővezér nem küld idejében segítséget olvashatjuk az angol Richards mérnök feljegyzéseiben. Mivel az ostromló sereghez a következő napokban olyan hírek érkeztek, hogy a Tisza felől török-tatár felmentő had közeledik, a vezérkar augusztus 19-én nagyobb lovasegységet vezényelt Pest védelmére. Közéjük tartozott Petneházy ezrede is, amely így nem vehetett részt a szeptember 2-i végső rohamban, s nemigen lehetett részese annak ezredesük sem. Az ezred enélkül is súlyos véráldozatot hozott. Létszáma javarészt az augusztus 14-i összecsapás, részben kisebb csatározások következtében az ostrom végére alig hétszáz főre olvadt. A császári udvari kamara egyébként éppen szeptember 2-án kért tájékoztatást a magyar kamarától Petneházy birtokkérelmét illetően. Az március 10-i adományt azonban már csak özvegye és árvái kaphatták meg. Halálát 1686 végén vagy 1687 elején gyors lefolyású betegség, esetleg fertőzés okozhatta. Családja sem sokáig élvezhette a császári kegyet: özvegye s kisebbik fia hamar elhalt, az oldalági Baksa-örökösök pedig visszaperelték az adományt a magára maradt árvától. Petneházyról arckép, személyleírás nem maradt fenn. Bátorságán s hazaszeretetén kívül jellemvonásait is homály fedi. Korabeli népszerűsége mégha ebben szerepet játszott a megtért fiúnak kijáró udvari propaganda is mégis érdekes, vonzó alakká teszi a felszabadító háborúk zavaros, sok kétes értéket felmutató korában. * Vö. Barta János, ifj.: Ki volt az első Budavár 1686-os visszafoglalásánál? História, 1981/1. szám. 2. Képek 113

118 114

119 1. Muzulmán hadvezérek: Sejtán Ibrahim, Abdurrahman FODOR Pál Muzulmán hadvezérek Sejtán Ibrahim, aki hiányzott Budáról Hosszú idő után 1684 novemberében újra önfeledten ünnepelhetett Edirnében a város és a szeráj népe. Alig csitultak el az áldozati ünnep örömei és vígságai, amikor 20-án megérkezett Bajram pasa a: magyarországi harctérről, és szinte hihetetlen hírt hozott: a Budát ostromló hitetlenek az iszlám seregtől legyőzetve eltakarodtak a vár alól. Miután a pasa és társai a padisah színe előtt szóban is előadták a csodás esemény részleteit, szultáni parancs jelent meg arról, hogy a győzelem fő részeseit gazdagon jutalmazzák meg. Bőven áradt a hősökre az uralkodói kegy, de senkire sem úgy, mint Buda védőjére, Sejtán Ibrahim pasára. Nemcsak a legnagyobb kitüntetést, a drágaköves tollforgót kapta meg gyöngyház berakásos kard, ékköves handzsár és aranyszövetes cobolybunda kíséretében, hanem egy olyan gesztust is, ami ez ideig keveseknek adatott meg: a szultán rendeletben mondta ki, hogy Sejtán, vagyis Sátán melléknevét Melekre, vagyis Angyalra. változtatta. Az már szinte csak ráadásnak számított, hogy a kitüntetésekkel együtt megérkezett kinevezése a magyarországi fővezér és ezzel együtt az aleppói vilájet kormányzói tisztségébe. Alig telt el egy év, s Ibrahim pasa éppen téli szállásán, Belgrádban intézte a jövő évi hadjárat ügyeit, mikor az itteni bosztandzsi basi (a palotaőrök feje) házába váratlan vendég érkezett: az edirnei kapuőrök parancsnoka. Levelet nyújtott át a házigazdának, amely tudtul adta a szultáni akaratot: Ibrahim pasának meg kell halnia. A bosztandzsi néhány emberével elsietett, s azzal az ürüggyel, hogy utasítást kapott az élelmezés elszámolására, beállított Ibrahim pasához. Az kedvesen fogadta, s arról érdeklődött, ki hozta a parancsot. Mikor a bosztandzsi kiejtette a nevet, a pasa arcából kiszökött a vér; egyszeriben világossá vált minden. Még elmondott egy imát, s szelíden csak annyit kért hóhéraitól, hogy ügyesen végezzék dolgukat. Pár perc múlva Ibrahim pasa élettelen testéről leválasztották a fejét és futárral az edirnei udvarba küldték. Az ott élő török krónikás szerint a legfőbb vezetőkön kívül mindenki beleértve a szultánt is mélységesen sajnálta vesztét. Utóbb általánossá vált a meggyőződés, hogy ha 1686-ban is ő áll őrt Budán, nem veszett volna el az iszlám erős bástyája. Hogy ez nem volt egészen elfogult vélekedés, azt egy külső megfigyelő, a portai francia követ véleménye is sejteti: szerinte a török vezetők közül Ibrahim volt az egyetlen, akire egy nagyobb sereget rá lehetett bízni. Pedig a siker és a bukás az ősz pasa életének korábbi szakaszaiban is sűrűn váltotta egymást. Az anatóliai Divrik nevű kisvárosban látta meg a napvilágot, valamikor az előző század végén (halálakor állítólag 90 éves volt). Családjáról, gyermekkoráról és neveltetéséről sok más pályatársához hasonlóan semmit sem tudunk; először Szejjid Musztafa pasa szolgálatában tűnik fel, aki két ízben a defterdár (kincstárnok), egyszer pedig (1648-ban) a janicsárok agája tisztet nyerte el ben Ibrahim már nagy méltóságként lép elénk: ettől kezdve 4 éven át ő töltötte be a fődefterdári tisztet. Ebben az időszakban, a Köprülü-korszak kemény éveiben tett szert Sátán melléknevére, ami valószínűleg kicsapongó életmódja és furfanggal párosult könyörtelensége folytán ragadt rá. Köprülü Mehmed oldalán részt vett az erdélyi vagy ahogy ők mondták, a jenői hadjáratban (1658), majd 1661-ben a defterdárságról leköszönve Egyiptom kormányzását kapta feladatul. Három év múltán azonban elbocsátották, mert hiányosan küldte meg a tartomány bevételeit. Mivel Egyiptom a birodalom kincsestárának számított ebből tartották el pl. a magyarországi katonaságot, Sejtán Ibrahim nem úszhatta meg könnyen a dolgot: 7. hónapra, míg ki nem fizette 28 millió akcse adósságát, az isztambuli szultáni palota középső kapujának börtöne lett a lakóhelye. Ezután viszont megbocsátottak neki, és a kelet-anatóliai Diarbekir beglerbégjévé nevezték ki. Itt jól végezhette dolgát, mert 1672-ben megemelt jövedelemmel a kupola vezírei közé emelték, azaz a birodalmi tanács tagja lett. Ebben az évben a Porta a lengyel-tatár-kozák viszálykodásba beavatkozva háborút indított Lengyelország ellen. IV. Mehmed szultán személyesen vezette hadait. Kilencéves fiát, Musztafát, és háremét Sejtán Ibrahim védelmére bízva a dobrudzsai Babadagiban hagyta. A sikerrel megvívott hadjáratból visszatérve az uralkodó Kandia (Kréta) tartományát ajándékozta Ibrahimnak, és amikor 1675 végén meghalt a még javában zajló lengyelországi háború vezére, helyére a damaszkuszi vilájettel Sejtán Ibrahimot jelölte ki főparancsnoknak ben a nikápolyi szandzsákkal kiegészített özüi tartomány kormányzójaként és fővezérként azt a feladatot kapta, hogy az oroszokhoz átpártolt zaporozseci kozákok fő erősségét, Csehrint vegye be. Ibrahim ostrom alá vette a várat, de az erős felmentő csapatok közeledésének hírére kénytelen volt 115

120 visszavonulni. A balsiker nyomán a tatár kánnal együtt őt is menesztették, sőt Isztambulba érkezve börtönbe vetették. De Ibrahim pasának ez a második elzáratása is jól végződött. Ötvenhárom napos raboskodás után nemcsak kiengedték, hanem a krétai kormányzóságot is újfent elnyerte. Ezután nyugalmasabb idők, kevésbé látványos megbízatások következtek, amiket csak az időnkénti költözködések tettek változatossá; a magasabb rangú tisztségviselők jól megszokott rend szerint nem ültek sokáig egy helyen. Így Ibrahim pasa is a krétait előbb a moreai, azt meg az erzerumi tartományra cserélte föl. Itt érte a nagy európai háború kitörése ben diarbekiri beglerbégként kivezényelték a magyarországi frontra. Ibrahim pasa hosszú pályája ebben az évben ért csúcsára. Amikor világossá vált, hogy a keresztények célja Buda elfoglalása, az udvar a védelem megerősítésére Kara Mehmed budai beglerbég mellé Sejtán Ibrahimot Buda védőjévé (muhafiz) nevezte ki, aki az alája rendelt sereggel miután részt vett az ostromot megelőző csatározásokban sikeresen be is vonult a várba. Csaknem egy hónapja folyt az öldöklő küzdelem, amikor hirtelen minden felelősség az ő nyakába szakadt; bombától találva elesett a vár parancsnoka, s a fővezér az irányítást az erős akaratú, vakmerő és bölcs pasára bízta. Ibrahim fényesen megfelelt a bizalomnak. Nemcsak katonai szakértelmével tűnt ki, de személyes példaadással, a jutalom ügyes osztogatásával az őrségben is tartotta a lelket. Valóban nehéz eltúlozni érdemeit a győzelem kivívásában. Ibrahim ezzel olyan szolgálatot tett a vallásnak és a dinasztiának, amit minden pályatársa szívesen tudott volna magáénak. Dicséretétől volt hangos a birodalom, múltbeli hibáiról és visszaéléseiről senki nem beszélt. Az önkény világának logikája azonban úgy kívánta, hogy ez a helyzet se maradjon tartós; elég volt egy vagy két újabb hiba, s az eddig lapuló irigyek buzgalmából minden semmivé válhatott. A magaslatot az Angyallá változott Ibrahim pasa életében is hamar követte a mélység ben egymás után érték a kudarcok: augusztus 16-án Nyergesújfalunál súlyos vereséget szenvedett Lotharingiai Károlytól, rá három napra kapitulált Érsekújvár, s közben a császári csapatok felégették az eszéki híd felét, a várossal együtt. A balsikereket a katona politikával próbálta ellensúlyozni, de ebben még többet hibázott. Békeajánlatait Bécsben inkább gyengesége jelének értékelték, legjelesebb politikai lépése, Thököly Imre elfogatása pedig egyenesen baklövésnek bizonyult. Ahogy a helyzet rosszabbodott, úgy lettek egyre hangosabbak Ibrahim ellenségei a szultáni udvarban. Kara Ibrahim nagyvezír, aki intrikusnak kiválóbb volt, mint hadvezérnek elődjét, a Bécsnél vesztes Kara Musztafát is ő juttatta hóhérkézre, kezdettől irigyelte Melek Ibrahim sikereit, s eltávolításához a régi recept szerint szövetségesek után nézett. Tervéhez, kitűnő támogatóra lelt Juszuf háremaga, de még inkább Szulejmán pasa kajmakám személyében, aki viszont a szultán titkos ígéretének birtokában a nagyvezírségre tört. A koalíció kezdeményezésére 1685 novemberében a szultán magánkamarájának pavilonjában tanácskozásra gyűltek össze a legfőbb vezetők, s Szulejmán pasa javaslatára szultáni parancsot szerkesztettek Ibrahim pasa kivégzéséről. Amint a nagyvezír ellenfele fejét kézhez kapta, ezüst tálcán a szultánhoz vitette. Az uralkodó, mivel közben erősen megbánta az elhamarkodott lépést, gyorsan visszaküldte és ezt üzente neki: Szégyelld magad, és megnyugodhatsz; gyönyörködj a műben, amit létrehoztál! A bukott hős földi maradványát egyébként Redzseb mester hozta meg Edirnébe, aki utóbb eskü alatt a következő történetet mesélte el a krónikásnak: amikor a levágott fővel Nišbe ért, az rettenetes szagot kezdett árasztani; hívott hát egy szűcsöt, hogy készítse ki. Ám amikor az kiemelte a dobozból, fény áradt szét és látta amint a pasa az égbe emelkedik. A derék mester olyan izgalomba jött, hogy sírógörcsöt kapott és a földre zuhant. A legenda tehát hamar kezdte körbefonni a budai hős alakját, s így nem lehet csodálkozni, ha a kortársak közül sokan úgy hitték: Ibrahim pasa hiánya vezetett az évi tragédiához. Ma már úgy látjuk, az erőviszonyokon az ő jelenléte sem változtatott volna sokat, legfeljebb szakértelme megnyújtotta volna valamelyest az ostromot, növelte volna a pusztulást és az áldozatok számát. Sorsa azonban jól példázza, hogy az elbizonytalanodó önkényuralom veszélyhelyzetben éppen azokat pusztítja el először, akik leginkább hasznára lehetnének. Abdurrahman, aki a várat védte Melek Ibrahim pasa kivégzése után, úgy tűnik, a Portán sem nagyon tudták, hogyan töltsék ki a magyarországi hadvezetésben támadt űrt november végén vagy december elején Ahmed pasát tették vezíri ranggal a budai vár védőjévé, Melek utódjaként pedig az addigi budai beglerbéget, Abdurrahman pasát jelölték ki az 116

121 aleppói vilájettel magyarországi fővezérnek, és sietve Belgrádba rendelték. A két pasa azonban még meg sem érkezhetett szolgálati helyére, amikor december 20-án újabb változás történt: a Portán Szarhos Ahmed pasát magyarországi szerdárrá nevezték ki, a birodalom kulcsa, Buda védelmével pedig ismét Abdurrahmant bízták meg. A birodalom vezetése őt szemelte ki arra, hogy a minden eddiginél nagyobb fenyegetéssel szemben megvédelmezze az iszlám védőbástyáját. A feladatra keresve sem találhattak volna alkalmasabb személyt nála, hiszen az egyesek szerint 70., mások szerint 80. évét taposó vezér egész életét nehéz katonai szolgálatban pergette le, és különösen a várvívásban egyedülálló tapasztalatokkal rendelkezett. A forrásokban inkább Arnavud Abdi-ként (utóbbi az Abdurrahman rövidítése) emlegetett pasa, mint nevének első fele mutatja, albán származású volt, s rokonságban állt a híres Hodzsa-záde famíliával, amely több kitűnő katonát adott a birodalomnak. Abdi valószínűleg rokonságának köszönhetően már kisgyermek korában a janicsárok közé került, s a kötelező ranglétrán végighaladva a janicsárok kethüdája, vagyis az aga után a testület második számú embere lett. Ebben a tisztségében küzdött Kandia (Kréta) iszonyúan nehéz ostrománál, amikor a körülmények úgy hozták, hogy a ranglétra csúcsára is felért: Ibrahim janicsáragát hazarendelték az elhúzódó háború miatt elégedetlenkedő isztambuli nép megrendszabályozására, s helyébe május 2-án Abdi pasa léphetett elő janicsáragává. Új posztján nemcsak a harcokban tüntette ki magát hozzáértésével, de azt is hamarosan bizonyította, hogy jól tud bánni a katonákkal. A zsoldosok egy része ugyanis megtagadta az engedelmességet, s a nagyvezír Abdi pasa hathatós segítségével lett úrrá a helyzeten. A nagyvezír nem maradt hálátlan; a győztesen megvívott háborúból hazatérve kijárta, hogy Abdi agaságának egyidejű megerősítésével február 6-án megkapta a vezírséget. A következő évben újra fontos feladat várta: janicsárjai élén a szultánt kellett elkísérnie lengyelországi hadjáratára. A vállalkozás ugyan számottevő török sikereket hozott és lengyel-török megegyezéshez vezetett, az ellenségeskedések azonban hamarosan kiújultak, s a szultán 1674-ben újabb hadjáratra szánta el magát. Lengyelország felé vonulóban, június végén arról kapott hírt, hogy a perzsa határon mozgolódást és csapatösszevonásokat figyeltek meg. Tudván, hogy a helyzet hozzáértő embert kíván, az uralkodó választása Abdi pasára esett. Bagdadi beglerbégnek kinevezve, sietve keletre küldte, még azt sem engedte meg, hogy embereit és málháját magával vigye. Itt szolgált csaknem két évig, amikor a Porta egy újabb válsággóc felszámolására vetette be, ezúttal Egyiptomban. Itt ugyanis az történt, hogy a helytartó önkényeskedéseivel annyira felingerelte a helyi vezetőket, hogy azok börtönbe zárták, majd saját vezetőt választottak. A szultán a tartománnyal nem tudott mit kezdeni, s május 11-én Abdi pasát tette egyiptomi beglerbéggé. Abdi itteni tevékenységét nem ismerjük, de az, hogy több mint 4 évig maradt ezen a poszton, valószínűvé teszi, hogy sikeresen tett eleget a megbízatásnak. Ennek ellenére június 18-án elbocsátották hivatalából és 11 hónapot kellett várnia, míg május 24-én megkapta a boszniai ejálet kormányzását. Ezután történt az az eset, amely kis híján Abdi pasa Egyiptomává tette Boszniát. A tartomány lakói ugyanis pénzzel jól megrakott embereket küldtek a fővárosba, s ezek a szultán egyik eunuchját megvesztegetve olyan szultáni írásra tettek szert, amely a boszniai váliknak megtiltotta az ún. kiszállásokat. (E rengeteg visszaéléssel járó intézmény lényegében egyfajta adóztatás segítségével tartották fenn a fő tisztségviselők magánhadseregeiket.) Amikor a bosnyákok megmutatták a parancsot Abdinak, az természetesen a kezében lévő, éppen ellentétes értelmű rendeletre hivatkozott. Mivel egyik fél sem volt hajlandó engedni, hamarosan kitört a nyílt harc, melynek során a boszniai kádit is megölték. Amikor Abdi jelentette a történteket a Portára, a szultán azonnal parancsot adott a közbenjáró herélt megbüntetésére, s ezzel lényegében Abdi igaza mellett foglalt állást. Ezek után a pasa valószínűleg nem is nagyon bánta, hogy október 12-én áthelyezték a lengyelországi határra, a podóliai Kamenec tartomány irányítására. A törökök évi nagy vereségeit és a nyomukban támadt zavarokat a lengyelek Podóliában is igyekeztek kihasználni, s az ősz folyamán támadást intéztek Kamenec ellen. Abdi azonban egyre fogyó őrségével keményen állta a sarat, és a 40 napos ostromban megőrizte a birodalomnak ezt a fontos végvárat. A fényes haditett után hamarosan (1683. december 20-án) parancsot kapott, hogy menjen az udvarba. Behívásának okát csak találgathatjuk; elképzelhető, hogy egyszerűen csak a balszerencsések közé került a hivatalok egy részének újraosztásakor, de lehet, hogy a nehéz helyzetben tanácsaira voltak kíváncsiak, vagy nehezebb időkre és feladatokra tartalékolták. Az utóbbit látszik alátámasztani, hogy november végén Melek Ibrahim szerdári kinevezésével egyidejűleg Abdinak adományozták a budai beglerbégséget. Ibrahim Budán várta be Abdi pasát és itt adta át neki új hivatalát, amikor az a következő év elején 200 emberével megérkezett. Ezzel kezdődött közös magyarországi tevékenységük, amely azonban nem sok sikert hozott nekik. Melek Ibrahimnak a nagy vereségek után kezdett diplomáciai próbálkozásait Abdurrahman 117

122 folytatta, s három ízben fordult levélben békeajánlattal a bécsi udvarhoz. Eredményt azonban nem ért el, ráadásul még jobban ráirányította a figyelmet a birodalom gyengeségére. Az Ibrahim kivégzése utáni közjáték ellenére a vezetés mégis (joggal) benne látta azt az embert, aki képes lehet a Budát fenyegető veszélyt elhárítani. Az évi ostrom után a törökök nagy erőkkel láttak Buda felújításához, s a várban keletkezett károk java részét 1686-ra helyreállították. Ezzel egyidejűleg folyt a vár feltöltése élelemmel, fegyverrel és hadianyaggal, s Abdurrahman gondos felkészülésének köszönhetően később az ostrom alatt szinte semmiben sem szenvedtek hiányt. Bár az oszmán vezetés a keresztények várható támadásának pontos irányát egyelőre nem ismerte, nagy gondot fordított a budai védősereg megerősítésére, s legalább 10 ezer embert vont itt össze. A legrosszabb eshetőségre gondolva még a tavasz folyamán az isztambuli inüfti fetvát adott ki, amelyben kimondta, hogy Budát az utolsó csepp vérig védelmezni kell. Abdurrahman maga egy Eger és Székesfehérvár elleni egyidejű támadásra gondolt, s csak akkor lett világossá előtte a keresztények valódi célja, amikor a bajorok június 17-én felbukkantak Pesten. A két nap múlva megkezdődő ostromban hamarosan kiderült, hogy a védelem egyik legerősebb láncszeme maga a budai parancsnok. Ekkor kamatoztak igazán a kandiai és a kameneci tapasztalatok, különösen az aknaharc kitűnő ismerete. Ugyanakkor kiváló szervezőnek is bizonyult: csapatait mintaszerűen rendezte el, a legénységet és a várnépet buzdítással és anyagi ösztönzéssel szilárdan kézben tartotta. Emellett személyesen részt vett a harcokban, ő irányította a védelmet a legveszélyeztetettebb északi-északnyugati várfalnál. Az utolsó budai pasa sorsa szeptember 2-án késő délután teljesedett be. A keresztények rohama elsöpörte az északi várfal török védelmét és küszöbön állt a végső bukás, amikor Abdi maradék katonájával ellentámadásra indult a mai Táncsics utcában. Hívei hiába próbálták menekülésre bírni a kilátástalan harcból, állítólag ezekkel a szavakkal hárította el kérlelésüket: Ha nem tudtam megvédeni a rám bízott várat, haljak meg én magam is itt! Kardját meglengetve az ellenségre rontott és néhány percen belül holtan terült el. Teteme a török krónikás szerint több napig hevert ott temetetlenül. * Furcsa fintora a sorsnak, hogy Abdurrahman katonai erényei és személyes bátorsága jóval nagyobb méltánylásra talált az ellenfélnél, mint a törököknél. Szilahtár egyenesen azzal vádolja (alaptalanul), hogy kapzsiságával több ezer harcostól fosztotta meg Budát a viadal előtt, s finom célzást tesz borisszaságára is. Ezzel azonban nem annyira a valóságot, mint inkább azt a hagyományos oszmán szemléletet tükrözi vissza, amely csak a győzelmet tartja elfogadhatónak, a vereségre pedig nem ismer bocsánatot, mert azt szinte mindig az egyén hibáinak tulajdonítja. Másként ítéltek azonban a győztesek. Legszebb dokumentuma ennek az ostromról készült főjelentés, amely méltó fénybe helyezi Abdurrahman szerepét: S valóban minden intézkedés oly példás rendben történt [ti. a várban], hogy az egész ostrom alatt sehol sem szenvedtek hiányt. Csapataik elrendezése kitűnő volt Mikor a várat bevettük, csak akkor tudtuk meg és láthattuk mindezt részletesen, noha már az ostrom közben is eléggé tapasztaltuk. A törökellenes harcokat a magyarság szívében is békévé oldotta az emlékezés, s benne a nemes ellenfél megbecsülésének is jutott hely. Ezt fejezi ki az a felirat, amely Abdinak az általa védett egykori Sziavus pasa bástyán álló emlékkövén olvasható: Hős ellenfél volt, békesség vele. 2. Képek 118

123 119

124 120

125 121

126 122

127 1. A menekülõk. Gyimóti István vörösmarti lelkész viszontagságai 1686-ban SZEMTANÚ SZAKÁLY Ferenc A menekülők Gyimóti István vörösmarti lelkész viszontagságai Az ismét ki tudná megmondani, hányadszor hadszíntérré változott magyar föld pusztulása nagy vonalakban könnyen megragadható a hiányos magyar forrásanyagban is. Azokról a borzalmakról azonban, amelyeken a túlélők keresztülmentek, nemigen vannak híradásaink. Ezért különösen értékes számunkra Gyimóti István vörösmarti református lelkész utóbb baranyai püspök önéletírása (OSZK Kézirattára, Fol. Lat ), amely részletesen beszámol saját viszontagságairól és a Dráva Duna szege évi pusztulásáról. A hódoltság mélyén fekvő, török várakkal sűrűn megrakott Délkelet-Baranyát még el sem érte a háború, amikor hatásai már érződni kezdtek. Mivel a hatalmas török felmentő seregeket részben a magyarországi hadszíntérről élelmezték, 1686-ra az élelmiszerárak az égig szöktek, s olyan éhínség támadt, hogy egyes elkeseredett keresztény szülők saját gyermekeiket is eladták az eszéki törököknek, a koldusok pedig nem lévén kitől kéregetni mind éhen haltak. Szerencsésnek mondhatta magát az a család, amelynek asztalára káposzta jutott, a többség megfőzött szíjakra, sásgumóból vagy fűrészporból sütött kenyérre fanyalodott. Az Eszék környéki mocsarakban tucatszámra hevertek az éhségtől elhullott magyar és német rabok hullái, minek következtében a kóbor ebek annyira rákaptak az emberhúsra, hogy a magányosan utazókat is megtámadták. Bár itt vezetett a létfontosságú Buda Isztambul hadiút, amelyen állandóan török és tatár csapatok vonultak, a környéket valósággal elárasztották Veszprém, Nagyvázsony, Tihany, Tapolca, Somlóvásárhely és Szegvár hajdúi. Részben a veszprémi püspök megbízásából, részben saját szakállukra évről évre végigsarcolták az itteni helységeket, s hogy eleve letörjék az ellenszegülési kedvet, több módosabb gazdát meg is öltek. Hatalmaskodásaik különösen ban váltak elviselhetetlenné: hogy váltságdíjat csikarjanak ki a hívektől, kezdték elragadozni a környékbeli lelkészeket is. Hősünk száz forinton szabadult meg a kezükből. Délkelet-Baranya kálváriája azonban igazándiból Buda eleste után kezdődött, amikor a nagyvezír serege sarkában a szövetséges hadakkal szeptember elején Eszékhez húzódott vissza. Elsőként a tatárokkal gyűlt meg a baja Vörösmart és az oda futott szomszédos falvak az önéletírásban említett lelkészek számából következtetve legalább öt helység lakosságának. A tatárokat azok a török szpáhik bujtották fel, akik az ideig Vörösmarton laktak, de a lakosság felszólítására távozni kényszerülték onnan. A környékbeliekkel megerősödött vörösmartiak azonban kemény ellenfélnek bizonyultak: a tatárok több napos küzdelemben sem tudtak elbánni velük. Mivel a harcok során a településnek mind a nyugati, mind pedig a keleti fele a tűz martalékává lett, és a lakosság félt az elűzött tatárok bosszújától, úgy döntöttek, hogy menekülésre fogják a dolgot. A követendő útirányról láthatólag nem voltak pontosabb elképzeléseik, mivel azonban az a cél vezette őket, hogy mielőbb kikerüljenek a török és a szövetséges hadsereg közti veszélyes holt térből, leginkább észak felé, a szövetséges hadsereg irányában nyerhettek egérutat. Ezért Mohácsnak vették útjukat, s részben Tolna, részben pedig a túlparti Szeremle és Dömsöd irányában kívántak továbbhaladni. Alighogy behúzódtak a Duna árterébe, máris súlyos dilemma elé kerültek. Mivel jól tudták, hogy az utak portyázó tatárokkal, a mocsarak pedig zsákmányra vadászó magyar hajdúkkal vannak telve, nehezen határoztak, hogy melyiken is induljanak. Végül aztán úgy ítélték, hogy a hajdúktól kevesebb félnivalójuk van: azok is kifosztják ugyan őket, de legalább az életüket meghagyják. Így aztán a szomorú menet a mocsarak közt indult meg Kölked felé, amelynek lakói ekkor már szintén a mocsárban tanyáztak. Bár kétesztendős kisfiukra egy szolgálólány vigyázott, Gyimóti dolgát nagyon megnehezítette, hogy felesége szülés előtt állott, s nemegyszer a hátán kellett vonszolnia. Segítőtárs híján hátára kötözve cipelte kisebbik lányát maga a püspök is, aki koros, ráadásul testes és kényelemszerető ember lévén csak nehezen birkózott a szokatlan feladattal. Gyimóti nem is mulasztja el megjegyezni, hogy elöljárója, aki sok borsot tört az orra alá, nagy szuszogás, panaszkodás és sóhajtozás közepette viselte terhét. A nyomorúságok tengerén hányódó menekülők egyikét-másikát úgy elgyötörte a bujdosás, hogy kivetkőzött emberi mivoltából: akadtak olyan anyák, akik nem voltak hajlandóak szoptatni, sőt a Dunába vetették csecsemőjüket, egy atya pedig gyermekei közül az egyiket élve eltemette. 123

128 Hogy sok cipelnivalójuk ne maradjon, arról a hajdúk csakhamar gondoskodtak. Alig indultak meg ugyanis a Vörösmartról menekülők, máris rabló magyar hajdúkba botlottak, akik továbbengedésük fejében külön mindegyik falu népétől sarcot szedtek A vörösmartiaknak 160, egy lakosnak pedig külön 60 forintja bánta ezt a találkozást. Amikor immár a helybéliekkel megszaporodva elhagyták Kölkedet, újabb hajdúcsapat ütött rajtuk, s minden pénzüktől megszabadította őket. Ebbéli tevékenységüket oly gondosan végezték, hogy az egyik lelkészt mivel kevesellték a nála talált 36 forintot verés után meg is eskették, hogy valóban nincsen többje. Hősünknek ezúttal szerencséje volt: idejében megszimatolta a veszélyt, s egyik lelkésztársával sikerült a Duna felé menekülnie. Itt valahonnan hajót kerítettek, amelyen a két család felevezett Mohácsra. Ezt az egykor oly fontos erősséget már elhagyták török lakói, a város mellett azonban népes török tábor állomásozott. Miután ezt éjszaka óvatosan kikerülték, Gyimótiék rátaláltak a mocsárban tanyázó mohácsi magyarokra. Családjukat ezek gondjaira bízva, a két lelkész felderítő útra indult Tolna felé. Tolna előtt azonban a nagyvezírt üldöző szövetséges sereg állta útjukat. A keresztény táborban Gyimótiék barátságos fogadtatásban részesültek. Először Barkóczy Ferenc ezredes elé vezették őket, aki rögtön egy-egy üveg bort nyomott a kezükbe, majd bemutatta őket magának a fővezérnek, Károly lotharingiai hercegnek is. (ebből kiderül, hogy a dolog valamikor szeptember végén történt, mert Károly herceg ezután Bécsbe távozott.) Ő fehér kenyérrel és egy-egy tallérral juttatta kifejezésre szánalmát és megparancsolta, hogy védlevelet állítsanak ki számukra. Igaz, ellenszolgáltatásokat is várt tőlük: azt kérte, kémleljék ki az Eszéknél állomásozó török tábort. Biztosítékot azonban nem vett tőlük, sőt amikor másnap távoztak táborából őrséget is adott melléjük, nehogy a táboron kívül kószáló katonák kifosszák őket. A lelkészek éppen a legjobb pillanatban érkeztek vissza Mohácson hagyott családjukhoz. Azokat ugyanis a rablók időközben minden élelmiszerükből, és akiknek még maradt, azt pénzükből fosztották ki, s már három napja éheztek. (Gyimóti meghatottan emlékezik meg arról, hogy kisfia panasz nélkül tűrte a nélkülözést.) Volt hát helye annak az élelmiszernek, amelyet a keresztény táborból magukkal hoztak. Miután hozzátartozóikat feltáplálták, Gyimótiék visszatértek a kölkedi mocsárban hagyott övéikhez. Vesztükre, mivel a menekülők táborára veszprémi hajdúk támadtak, s megkopasztották azokat, akiknek maradt még valamicskéjük. Mivel azonban nem voltak elégedettek a sovány zsákmánnyal, hat református lelkészt magukkal hurcoltak, hogy kínzásokkal kitudják tőlük: hol rejtegetik értékeiket. Miután azonban Gyimótinak sikerült meggyőznie őket, hogy nincstelenek, kiegyeztek 36 aranyban, amelynek összegyűjtéséig túszul ott kellett hagyniuk a püspököt. Hősünk még korábban megalkudott bizonyos hajdúkkal, hogy 24 aranyért átszállítják őket Szeremlére, majd onnan Dömsödre. Ezúttal azonban ez is balul ütött ki: mire Gyimóti visszatért a kölkedi mocsárba, feleségének és fiának már hűlt helyét találta. Mivel így pénzének bottal üthette a nyomát, nem tehetvén mást, visszatért megsarcolóikhoz. Itt újabb károsodás érte: mialatt aludt, ellopták tőle azt a két aranyat is, amelyet békésebb időkben fülbevalóként hordott, s amelyet süvegének bélésébe rejtve eddig sikerült megőriznie. Az éhezéstől annyira legyengült, hogy már látása is kezdett elhomályosodni. A megpróbáltatások olyan erős nyomokat hagytak rajta, hogy még a hajdúkban is szánalmat ébresztett: egyikük lökött neki egy kis húst. A hajdúk ezután hajóra kaptak, s foglyaik nagy szerencséjére Szeremlére eveztek velük. Itt ugyanis bajai katonák csaptak le a kóbor hajdúkra, s csak akkor adták vissza nekik fegyvereiket, amikor megígérték, hogy ezután a bajai kapitányt szolgálják majd. Gyimótiéknak jó szolgálatot tett a fővezér védlevele: a kapitány biztosította őket, hogy a felügyelete alatt álló területen nem lesz bántódásuk. Tartozásukról azonban ennek ellenére kezeslevelet kellett adniuk. Miután szerencsésen rátalált családjára, Gyimótiék visszatértek Baranyába, hogy Vörösmarton elvermelt kölesüket átszállítsák Szeremlére. István itt tudta meg, hogy azok a vörösmartiak, akik nem tartottak velük Kölkedre, a tatárok prédájául estek, s azt is, hogy néhány Vörösmart környéki falu Béllye, Danóc, Kopács, Révfalu csodával határos módon megmenekült a pusztulástól. Mivel telve voltak törökökkel, a rablók nem merészkedtek a közelükbe. Az éjszakákat ezek lakói is a mocsárban vagy éppenséggel hajók hátán igyekeztek átvészelni. A hajdúk azonban itt is felverték őket, s úgy bántak velük, mintha törökök lennének: nem egyet meg is öltek közülük. Mások meg akkor kerültek tatár-, illetve hajdúkézre, amikor az éhség kiűzte őket az elrejtett gabonavermekhez. Időközben a megmaradt vörösmartiak is kezdtek visszaszivárogni, s nagyon kérlelték Gyimótit, térjen vissza hozzájuk. Ő azonban mivel újabb rablócsapatok bukkantak fel a környéken nem mert maradni. Parolát adott rá, hogy ha életben marad és békésebb időszak következnék, csakis az ő meghívásukat fogadja el, majd hajón visszaindult Szeremlére. Útközben azonban elérkezett asszonya órája: gyermekét egy erdőben szülte meg s 124

129 faháncsba burkolta. A szeremlei keresztelőn Gyimóti kecskehússal, fehér kenyérrel és borral vendégelte meg vele bujdosó lelkésztársait. A csecsemő azonban csak néhány nappal élte túl a keresztelőt. Gyimótiék ezután Kecskeméten és Nagykőrösön élvezték a környékbeli református lelkészek hol szíves, hol kényszerű vendégszeretetét, majd 1686 vége felé, egy egykori iskolatárs hívására Debrecenbe költöztek. István már csak azért sem mert visszatérni Baranyába, mert tudomására jutott, hogy a veszprémi hajdúk igencsak keresik azon 25 tallér miatt, amellyel adósuk maradt, s azzal fenyegetőznek, hogy ha kézre keríthetik, 200 tallért vesznek rajta. Esterházy János győri vicegenerális ugyan időközben hadbíróság elé állíttatta Babócsay Ferenc veszprémi kapitányt és embereit, mivel azok Buda ostroma idején a baranyai keresztények fosztogatásával foglalkoztak, de Gyimóti jól tudta, hogy az ilyesfajta eljárásoknak hamar vége szakad, s az elbocsátott hajdúk ott folytatják majd, ahol abbahagyatták velük. Így aztán inkább a szatmári tractusban vállalt lelkészi állást. Bölcsen cselekedett, hiszen mivel 1687-ben újból Vörösmarttól karnyújtásnyira, Nagyharsánynál csapott össze egymással a török és a keresztény sereg a környékbeli lakosságra ismét nehéz esztendő köszöntött. 2. Képek 125

130 1. Egy hírszerzõ Buda évi ostromáról SZALMÁSI Pál Egy hírszerző Az örmények már a 16. században igen jelentős szerepet játszottak az oszmán birodalomban. Nemcsak a nemzetközi kereskedelmet és a bankszakmát tartották a kezükben, de fokozatosan beépültek az állami gépezetbe is. Kiválóan alkalmassá tette őket erre a szerepre iskolázottságukból fakadó kulturális fölényük, nagyfokú alkalmazkodóképességük, közmondásos nyelvismeretük és nem utolsó sorban kiterjedt nemzetközi kapcsolataik. Ez utóbbi abból a körülményből adódott, hogy, az örménység a középkortól kezdve nemzetközi náció volt, vagyis szinte minden országban lehetett örmény kolóniát találni. Ezeket az adottságokat azonban jól lehetett hasznosítani a hírszerzés területén is, amelynek az örmények ugyancsak mesterei voltak. Karl Teply osztrák történész kutatásai szerint a bécsi udvarnak a török birodalom területén kiépített kémhálózata jórészt az örményekre támaszkodott. Az örményeknek Buda visszavétele körül játszott szerepe alátámasztani látszik Teply megállapítását. A 1680-as években, nyilván a megélénkült háborús mozgolódás hatására, Bécsben is létrejött egy örmény hírszerző csoport. Ennek az alapítója és spiritus rectora egy Johannes Diodato nevű isztambuli ékszerész, az osztrák pénzverde ezüstszállítója volt. Ő szervezte be a sabinkarahisari születésű, rendkívül kalandos életű Gabriel szabót is, aki az évi ostrom előtt telepedett meg Budán. Június elsején kezdte meg kémlevelei küldését, és volt olyan nap, hogy három azonos tartalmú levelet is kijuttatott. Ezek a levelek örmény nyelvűek: a papír egyik oldalára fekete tintával különböző imádságokat és fohászokat, a másik oldalára pedig vegytintával kémjelentést írt. A vegytintával írott, láthatatlan szöveget melegítéssel lehetett olvashatóvá tenni. Leveleit úgy juttatta ki a várból, hogy egy kődarabra erősítve lehajította őket a várfalról. Később azonban mivel a törökök a várbeli keresztényeket nem engedték a várfal közelébe a levélküldésnek ez a módja lehetetlenné vált. De már június elején egy Grigor nevű összekötője is eljutott Bécsbe, ahol a haditanácsban részletesen kikérdezték. Gabriel fontos információkat adott a török védősereg létszámáról, annak változásairól, veszteségeiről, a várbeliek hangulatáról, az ellátás minőségéről. Június elsején kelt levelében tudatja, hogy Buda és Pest egész védőrsége a vidékiekkel együtt sem haladja meg a 12 ezer főt. Június második felében kijuttatott levelében közli, hogy két magyar üzenetet hozott a pasának a Szegednél állomásozó Ahmed szeraszkertől (fővezértől), hogy a nagyvezír 20 ezer fővel a vár felmentésére indult. Több levelében is hangsúlyozza, hogy a várban kevés az ember, minden áldott nap elpusztul emberük. A Duna-parti víztorony: elfoglalását részben azért javasolja, mivel nincs elég emberük, hogy a várat is védjék, meg a víz mellé is futkossanak. A vízellátás létfontossága a várvédelem szempontjából hadászatilag teljesen nyilvánvaló, ezt nem Gabriel fedezte fel. Már az évi ostrom idején hangsúlyozta azt a korábban ott raboskodott kitűnő olasz hadmérnök, Marsigli is. Akkor kísérletet is tettek a Duna-part elfoglalására, azonban a védők elkeseredett ellenállásába ütköztek folyamán a törökök még jobban megerősítették az Alsóvárosnak ezt a szakaszát, úgyhogy elfoglalása reménytelen feladatnak tűnt. Ráadásul a támadóknak teljesen nyílt terepen kellett volna felvonulniuk, védtelenül kitéve magukat a várbeli ágyúk gyilkos tüzének. Szorgalmasan jelentette Gabriel a várban ásott török aknák számát és azok elhelyezkedését is. Tudjuk, hogy az évi ostrom idején milyen döntő jelentőségre tett szert az aknaharc, amelyben a török aknászok sokkal ügyesebbeknek bizonyultak a keresztényeknél, és súlyos veszteségeket okoztak a támadóknak. Erre gondolván még hálásak is lehettek volna Gabrielnek, ha adatai megbízhatóak lettek volna. De nem voltak azok! Már az aknák helyét is csak elnagyoltan adja meg, pl. a Földbástya alatt 3 akna van. Ilyen pontatlan meghatározások alapján az ostromlók bizony hiába keresték volna az aknákat az óriási méretű bástyák alatt. A nagyobb baj az, hogy tudósítása az aknák számát illetően sem pontos. Az ostrom során kiderült pl., hogy a Földbástya alatt nem 3, hanem 9 akna volt, és mind a kilenc fel is robbant a támadók alatt. Arra kell gondolnunk, hogy Gabriel csupán hallomás alapján szerzett tudomást a török aknákról: A polgári lakosságot ekkor már nem engedték, szabadon járkálni a várban. Gabriel hírszerzői tevékenységében a legérdekesebb azonban az a kitartó alkudozás, amit az egyik lőporraktár felrobbantása ügyében a bécsi haditanáccsal folytatott. Már az egyik, korai levelében jelenti, hogy talált egy cselebit, aki 1000 arany jutalom fejében vállalkozna a lőporraktár felrobbantására. A Gabriel által következetesen használt ez a kutya megjelölés török illetőségre vall, a cselebi cím viszont tiszti rangra utalhat. Ez nyilvánvaló is volna, hiszen keresztény ember és alacsonyabb beosztású török ezt a szabotázsakciót 126

131 nem tudta volna végrehajtani. Másrészről viszont nagyon kevés a valószínűsége annak, hogy a harcias és fanatizált török tisztek között áruló akadt volna. Buda évi ostrománál, mint köztudott, a bécsi hadvezetőség egyáltalán nem volt szűkében szökevényekben, alkalmi és rezidens hírszerzőkben. A problémát éppen az jelentette, hogy a sokszor egymásnak is ellentmondó, többnyire szakszerűtlen tudósításokból hogyan hámozzák ki a valóságot. Gabriel tehát kitartóan ostromolja a haditanácsot, közelebbről Bádeni Hermann őrgrófot: küldjenek neki egy garancialevelet, hogy megadják az 1000 aranyat, ha a robbantás megtörténik. A haditanács azonban következetesen válasz vétkül hagyta Gabriel türelmetlen sürgetését. Miként tudjuk, az egyik lőporraktár július 22-én felrobbant, hatalmas pusztítást végezve anyagiakban és emberéletben egyaránt. A robbanás legvalószínűbb oka már a kortársak szerint is valamilyen véletlen lehetett. A mi Gabrielünk azonban lecsapott a kész eredményre és azt állította, hogy unszolására a török mégis ráállt a robbantásra, utólagos jutalom fejében. Még hosszú évekig huzakodott Gabriel a bécsi udvarral a jutaloméri, azt azonban soha nem kapta meg. [Gabriel levele az ostromlott budai várból] [Fekete tintával:] Tőlem alávalótól és méltatlantól jusson el sok üdvözlet az én szeretett uramhoz, Johannesz cselebihez. Hozom tudomásodra, íme, az Istenben a reménységünk; [már] ezután magatok lássátok; mi mást mondhatnék? a bölcseknek [ennyi is] elég. Íratott e levél évben, június hónap 18-án, pénteki napon [örmény időszámítás szerint, melynek kezdőéve i. sz. 551]. A méltatlan G[a]b[rie]l[től]. A te szolgálatodra, ó kedvesem, ó barátom. [Vegytintával:]:, Hozom tudomására önnek, [leg]először a vizet foglalják el; mihelyt a vizet elfoglalták, a vár az övék lesz; a víz útjában [ti: a vízhez vezető úton] 3 akna van, így jegyezze meg és a Földbástya alatt 3 akna van; és a Karakas pasa bástyája alatt 3 akna van; [és] a Frenki bástya alatt 1 akna van, így jegyezze meg; és a Földbástya kapuja mellett, amely a Bécsi kapu sarkánál van, ássanak [egy] aknát belülről [?], [akkor] gyorsan bevehetik a várat; ha a Fegyverraktár [lőporraktár] dolgáról kérdezne, eddig nem kaptam levelét [oda] fentről; [ez] a kutya most [már] nem akarja felgyújtani, holott én ismételt alkalommal értésére adtam, uraságodnak, hogy küldjenek egy levelet, amellyel ezt a kutyát rábeszélhetem; [így] mit mondjak, neki? magára vessen, a kár az önöké; ezek után tegyenek meg mindent, hogy elfoglalhassák a vizet, a vizet; a vár romlása [eredetiben: halála] a víz[től] függ; így legyen értesülve [vagy adja tudtára]. [Fekete tintával:] A1 Sua Al[tezza] S[erenissima] Herman di Baaden. Al Johannes Diodato. [ezek felett, ellenkező irányban] Isten irgalmával jusson el e levét Johanneszhoz]. (Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Wien.»Hungarica, karion 427, fol. 110) 2. Képek 127

132 128

133 1. A nagyvezír szeme : Csonka bég HARASZTI György A nagyvezír szeme november 15-én nagy sürgés-forgás volt a bécsújhelyi várban. Andreas Olipez jezsuita szerzetes, a győri kollégium rektora kíséretében Őexellenciája Theodor Heinrich Strattmann udvari kancellár érkezett egy Budán fogságba esett, török főember kihallgatására. A világtól elzárt foglyot már hetek óta abban a toronyszobában őrizték, amelyben negyedszázaddal azelőtt Zrínyi Péter várta ítéletét; Musztafa nevű szolgája Frangepán egykori börtönében raboskodott. Az ügy fontosságát mutatja, hogy jóllehet a rab hivatalból az Udvari Haditanács illetékességébe tartozott, maga a kancellár irányította a súlyosan sebesült, mozgásképtelen, de beesett arca és gyulladt szeme ellenére is méltóságot sugárzó, hatalmas díszes-fekete szakállú, hosszú hajú rab vallatását. Az illusztris fogoly, Mehmed, 1641-ben született. Vallomása szerint bosnyák származású, de felmenői már négy generáció óta Mohamed hitét vallották. Korán árvaságra jutott. Négyéves korától testvére viselte gondját, aki lovassági tiszt volt Budán. Hamarosan, még 1663 előtt ő is katona lett, szpáhi, a váci helyőrség tisztje, és mint ilyen, egy falu és néhány szőlőskert jövedelmét élvezte. Minden bizonnyal részt vett Köprülü Ahmed nagyvezír hadjáratában, amelynek eredményeképp Érsekújvár a törökök kezére jutott. Rövidesen a kicsiny, de stratégiai helyzete miatt nagy fontosságú nógrádi várban lett lovas aga, majd ugyanott várparancsnok és a várhoz tartozó szandzsák bégje. Mehmed bég ez idő tájt nősült először. Mint vallomásából kitűnik, lánya 1674-ben, legidősebb fia 1677-ben született. Nem élt többnejűségben, hanem, ahogy ő mondta, keresztény módra, egyszerre mindig beérve egy asszonnyal. Első felesége halála után a nála 21 évvel fiatalabb Fatimét vette el, akihez szenvedélyesen ragaszkodott, s aki; ugyancsak jóban-rosszban kitartott kalandos életű férje mellett. A házasélet nem gátolta hősünket hivatali kötelessége teljesítésében. Kitűnő katona volt, aki a vasvári békét követő ingatag, a határ menti fegyveres összecsapásokban bővelkedő időszakban meglehetős hírnévre tett szert nem csupán a török és magyar végvári katonák között, hanem mint erről a kortárs zsidó Schulhof Izsák Budai krónikája is tanúskodik a hódoltsági lakosság körében is. Hírnevét csak fokozták a személye körül támadt legendák. Egy összecsapásban elvesztett bal keze pótlására ezüst protézist készíttetett, és továbbra is vitézül forgatta kardját. Ország-világ eztán csak Csonka bég néven ismerte. (Hogy ezüst balja a kortársakra milyen nagy hatást gyakorolt, jól mutatja, hogy amikor 1696-ban I. Lipót császártól bárói címet kapott, beszélő címert készítettek neki: két pajzsban három zöld halom, a középső nyelvszerűen a másik kettő fölé nyúlik, efelett egy arany királyi korona és egy vörös, kézfej nélküli férfikar.) Csonka bég igazi karrierje 1678 után kezdődött. Addig csak egyik, bár prominens tagja volt a magyarországi török vezetők második garnitúrájának. A délceg tartású, törökül, magyarul, szlovákul, németül beszélő, latinul értő férfira felfigyelt a budai vilájet élén álló új beglerbég, Ibrahim, és egyre gyakrabban vette igénybe szolgálatait ban őt küldte követségbe I. Apafi Mihály* erdélyi fejedelemhez a Habsburg-ellenes akciók összehangolására, majd amikor a törökök Thököly Imrében vélték megtalálni legfőbb magyarországi exponensüket, Csonka béget szinte állandó jelleggel a kuruc király mellé rendelték nem csupán annak támogatására; de ellenőrzésére, irányítására is. A kortársak egybehangzó véleménye szerint a béget Thököly a nagyvezír szemé -nek, az egykorú török krónikás, Silihdar Findiklili felügyelő -nek nevezi. Török részről gyakorlatilag Csonka bég vezette 1681 és 1683 között a Thökölyvel folytatott valamennyi megbeszélést, ő irányította annak felső-magyarországi vállalkozásait. Így 1681-ben elkísérte Thökölyt keletmagyarországi hadjáratára, amely a kurucok és erdélyiek kölcsönös féltékenysége miatt a törökök nyílt támogatása ellenére végül is kudarcba fulladt ben Thököly követségével együtt Konstantinápolyban járt, és részt vett a háború és béke, kérdésében döntő január 9-i kihallgatáson. Szerepét növelte, hogy a Köprülük expanzív politikáját** folytató Kara Musztafa nagyvezír újabb célt kereső figyelme Thököly sikerei nyomán egyre fokozódó mértékben Magyarország és a vele szomszédos nyugati területek felé fordult. Amikor 1682 nyarán Thököly újból rátámadt a Habsburg kézen lévő magyar területekre, Csonka béget a török segélyhadak élén találjuk. Ő vezette azt az akciót, amelyben a budai pasa a szultán nevében Thökölyt 129

134 Magyarország királyává nyilvánította, és része volt abban is, hogy Thököly Fülek elfoglalása után Szirmay Istvánt újabb tárgyalások céljából Bécsbe küldte. Az évi hadjárat megindulásakor Thököly követeivel együtt Plovdivban volt a nagyvezírnél audiencián, majd részt vett az eszéki és győri megbeszéléseken, ahol a hadjárat további céljairól; a királyi Magyarország felosztásáról és jövőbeli státusáról tanácskoztak. Azután a Bécset ostromló főseregnél tartózkodott. Tanúja volt a vereségnek, patrónusa, Ibrahim pasa és Kara Musztafa nagyvezír halálának. Ő azonban a kudarc ellenére kitüntetést és nyugpénzt is kapott a szultántól, saját nyilatkozata szerint azért, mert ellenezte a bécsi vállalkozást. A következő években a Szent Liga csapatai fokozatosan felülkerekedtek a török hadakon. A háború első szakasza nem sok teret engedett a diplomáciai tevékenységnek, így érthető, hogy a források is csupán Csonka bég katonai tetteiről emlékeznek meg ben ő vezette azt az ötszáz főnyi különítményt, amely visszafoglalta Vácot a kétszer akkora császári helyőrségtől. E vár élére is őt állították, így egyidejűleg ő parancsnokolt a váci és nógrádi erősségben. Legfontosabb feladata a császári sereg által blokád alá vett érsekújvári vár utánpótlásának biztosítása volt.bár e feladatát még ellenfelei szerint is ügyesen teljesítette, Nógrád és Vác helyzete Érsekújvár eleste után tarthatatlanná vált augusztus 29-én a bég harc nélkül kiürítette ezeket, és katonáival Budára húzódott vissza. A évi ostromban a várparancsnok Abdurrahman egyik helyettese, a Dunára néző várfal egyik szakaszának védője. Hősiességével, rátermettségével ismételten kivívta az ostromlók elismerését. A szeptember 2-i döntő rohamnál egy puskagolyó mindkét vállát átfúrta, csaknem teljesen harcképtelenné vált, de még így is sikerült embereivel a Bécsi kaputól a Várpalotáig visszavonulnia. Családját elszakították tőle, 12 éves leányát és 9 éves fiát Bécsbe indították, feleségét, aki még pár napig Budán maradt, Schöning brandenburgi tábornok hadizsákmányaként Berlinbe hurcolták. A vár elestét követő szabad rablásban a zsákmányoló katonák gyerekeit kényszerítették elrejtett értékeinek elárulására, s kilencezer aranyát, ékszerét és egyéb ingóságát elrabolták. Csonka béget gróf Rabatta főhadbiztos a legelőkelőbb foglyokkal egyetemben Bécsbe vitte, s átmenetileg saját házában helyezte el. Fontosságával a császári udvarban az első perctől fogva tisztában voltak, tudták: ismeri a törökök és magyarok legbensőbb gondolatait, valamint azokét is, akik Thököly oldalán harcoltak. E gondolatok kifürkészése céljából szeptember 26-án Bécsújhelyre vitték. Itt került sor november 15-én és 16-án öt ízbeni kihallgatására. Bár a kihallgatás végeztével Csonka bég ígéretet tett, hogy minden további kérdésre is őszintén fog válaszolni, úgy tűnik, hogy további kihallgatásokra nem került sor. Tekintettel az évi császári közkegyelemre, információi nyilvánosságra hozatala nem tűnt célravezetőnek, ezért az aktát szigorúan titkos, belső anyagként kezelték. Amikor Csonka bég kihallgatása végén életkörülményei javítását kérte, már sejtette, hogy hosszas várakozásra kell berendezkednie. Sorsának irányítása kikerült a kezéből. Helyzete azonban csakhamar javulni kezdett: 1687 elején visszakapta feleségét, 1688-ban megszületett második, 1689-ben harmadik fia. Ez idő tájt már családjával együtt könnyű házi őrizetben, a bécsújhelyi polgármester házában lakott, ellátásáról a bécsi udvar gondoskodott. Minden jel szerint sem a Porta, sem esetleges rokonai nem viselték szívükön kiváltását, ezért két alkalommal közvetítők útján ő maga kísérelte meg kiszabadíttatását. De úgy tűnik, nem igazán bánkódott e kísérletek kudarcán, hisz jól tudta, hogy a török birodalomban a bukott politikusok ritkán halnak természetes halállal. Miután régi életével végképp leszámolt, követve gyermekei példáját, 1696-ban feleségével együtt keresztény hitre tért. Keresztszülői, I. Lipót császár és felesége, valamint gyermekeik, (I.) József és Mária Erzsébet főhercegnő voltak. Csonka bég a keresztségben a Leopold Joseph Baithasar von Zungenberg nevet kapta, de továbbra is mindenki csak Cungaberg -nek, Cungabek -nek hívta. Példamutatásul a császár örökletes birodalmi bárói címmel ruházta fel és kegydíjat biztosított a családjával Bécsújhelyen visszavonultan élő idősödő férfi számára. A spanyol örökösödési háborúban ( ) reaktiválták, 1702-ben az akkor már 61 éves katonát egy huszárezred felállításával és irányításával bízták meg. Nagy nehézségek közepette toborzott katonáival a felsőrajnai frontra került, de hamarosan francia fogságba esett és csak 1704 novemberében, váltságdíj vagy kicserélés fejében szabadult ben újból a nyugati fronton harcolt, de rövidesen valamilyen heveny kórban hirtelen meghalt. 130

135 Halálát is a legendák aranyfüstje vonta be. A történet szerint a franciák a fogságukba esett renegátot kiadták szövetségesüknek, a szultánnak, aki hűtlen főtisztjét zsákba varratva a tengerbe fojtatta. Ez a minden alapot nélkülöző történet hosszú ideig kísértett a romantikus magyar történetírásban, meglepő módon még egy, a Budavár visszavételének háromszáz éves évfordulójára megjelent könyvbe is belekerült. * Vö. R. Várkonyi Ágnes cikkét e számunk 51. oldalán. ** Vö. Hegyi Klára cikkét e számunk 7. oldalán. 2. Képek 131

136 132

137 133

138 134

139 1. A Szent Liga Európája AZ ÉV R. VÁRKONYI Ágnes A Szent Liga Európája Háromszáz évvel ezelőtt ezeket a szavakat Buda expugnata kontinensünk minden szegletében egyként értelmezték. Ez minden országban azt jelentette, hogy a keresztény világ és az oszmán birodalom között eldőlt az évszázados küzdelem. Ez a közös nyelvet értő Európa azonban 1686 elején még az ellentétek Európája. A Szent Ligát, a XI. Ince pápa védnöksége alatt az oszmánok ellen 1684-ben megalakult nemzetközi szövetséget heves válság rázta meg. A szövetségesek között szinte feloldhatatlannak tűntek az ellentétek. A Habsburg kormányzat Velencével a balkáni területek hovatartozandósága miatt, Lengyelországgal Erdély ügyében került 4 éves összeütközésbe. Európa országait régi és új háborúk fenyegetik. A lengyelek még hadban állnak Oroszországgal és csapatokkal készülnek Erdélybe a Habsburgok ellen, Spanyolország hevesen ellenzi a török háborút. Franciaország pedig, a szövetség központi hatalma, a Habsburg birodalom ellen támadásra készül a Rajnánál. Isztambul a krími tatárokat tüzeli harcra, a lengyel csapatok hazakészülnek, hogy megvédjék a kán fegyverei ellen otthonaikat, s Velence a háború abbahagyását latolgatja. Magyarországon, a török szomszédságában császári és magyar zászlók alatt egymás ellen harcolnak a keresztények. Munkácsot Lipót magyar király nevében bombázzák, védői a lengyel és a francia királytól kérnek segítséget. A török rabságból kiszabadult Thököly első napjaiban kiáltványban szólítja harcba Magyarország népeit a császári csapatok ellen. És április elején a pápa megírja a császárnak, hogy anyagi forrásai kimerülőben vannak, több pénzt nem tud küldeni. Bécsben erősen vitatják, hogy háború legyen vagy ismét török béke, s meggyőzően hatnak a spanyol párt érvei: a dinasztiának Nyugaton kell megvédenie érdekeit. Úgy tűnik, hogy 1686-ban is bekövetkezik a Szent Ligák történetében több mint száz éven át mindannyiszor megismétlődő csapás: az oszmán birodalom ellen köszörült fegyvereiket egymás ellen fordítják Európa népei és országai második felében viszont, attól kezdve, hogy elhatározzák Buda ostromát, Európa együtt harcol, majd együtt ünnepel. Miként jött létre ez a változás? A Liga Sacra alapokmányát az európai egység megteremtése hatja át. Ebbe a szövetségbe a kereszténységnek összes többi fejedelmei és különösen a moszkvai cár urak meghívatnak éspedig úgy, hogy annak elfogadásánál közelhatározás legyen, közmegegyezés: a szövetség tagjai egymás területére nem tartanak igényt, egymás ellen nem harcolnak és egymás tudta nélkül nem kötnek békét. A Szent Liga 1685 óta fokozatosan elmélyülő válsága azonban arra vallott, hogy éppen ezek az alapelvek kezdenek működésképtelenné válni. Indokolt kérdés, egyáltalán át lehetett-e hidalni ezeket a nehézségeket a korabeli Európában? Ez a Liga Sacra annyiban különbözött az előzőektől, hogy csak Közép-Kelet-Európa és keleti térségeinek országait fogta össze szövetségben. Kezdetben még azokat sem egészen. A pápai diplomácia és a világi hatalmak érdekegyeztetése jóvoltából két évbe telt, míg végre megkötötték az orosz lengyel békét, 1686 májusában, Oroszország hadat üzen Isztambulnak és megtámadja a Krím-félszigetet. Csak június 9-én állapíthatja meg a Szentszék bécsi követe, hogy a tatárok betörésétől nem kell többet tartani. Ez azonban bármilyen fontos, csak az egyik lépés az egységteremtés útján. A diplomáciainál nehezebb, mert anyagi természete volt a második akadály. A török háború a pénz, az anyag, az emberi munka háborúja is. Csak a császári hadsereg fenntartása átlagban évi 20 milliót kívánt. A fejedelemségek komoly összegekért bocsájtották a Szent Liga rendelkezésére csapataikat. A több mint százezer főnyi hadsereg ellátásának költségeit élelemben, fuvarban, hadiszerben és főleg az emberi munka értékeiben senki nem számolta pontosan össze. A török háborút Közép- és Kelet-Európa országai vívták meg. A gazdasági és társadalmi fejlődés tekintetében a nyugatinál szegényebb, másabb régió népei hozták meg hatalmas anyagi és véráldozataikat. S bármilyen fejlettségi szintet testesítettek is meg, a lényeg az, hogy 1686-ban már sem a Habsburg birodalom, sem a velencei köztársaság kincstára nem tudta fedezni készpénzköltségeit. Lengyelország 1683-ban még 48 ezer főnyi hadseregre szavazott meg adót, 1686 elején már súlyos nehézségekkel küzd. 135

140 Tudjuk, a háború költségeinek igen nagy részét XI. Ince pápa teremtette elő. Az első két évben összesen 10 millió segélyt adott úgy, hogy mozgósította az egyházi vagyont, adakozásra késztette az olasz hercegeket és az egyházi és világi közösségeket. A történettudomány azonban még korántsem aknázta ki a török háborúra szerzett és kiadott összegekről vezetett gondos pápai elszámolások gazdag anyagát. Olvashatók itt meglepő tételek, mint például orvosság, kötszer, takarók, lőszer, liszt, fegyver, szállítás, ökörvásárlás és ököreladás s zab és széna a hadsereg lovainak, vagy a kozákok részére szövetvásárlásból és annak megvarratásából származó költségek. Nincs terünk arra, hogy olyan pápai tervezetek elemzésébe bocsátkozzunk, mint például a következő sokatmondó cím alatt található: Hogyan lehet a török elleni háborúra pénzt szerezni. Csupán annyit jelzünk, hogy a pápa 1686 elején súlyos válságban szerez az egyházi jövedelmek fedezetére bankkölcsönöket és nyitja meg a nyugati pénzvilág addig el nem ért forrásait. A Habsburg kormányzat ugyancsak 1686 tavaszától kezdve veszi nagyobb mértékben igénybe udvari hitelezőjének szolgálatait. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a fentebb vázolt követelmény, Európa különböző régióinak egysége, 1686 első felében a török háború anyagi alapjainak megteremtésével, vagyis a gazdasági szférában kezdett határozottabb formát ölteni. De vajon sikerült a török ellen döntő összecsapásra készülő Európának egységbe rendezni az ellentartó politikai érdekeket is? XIV. Lajos Franciaországát 1665-től kezdve egyre szorosabb kapcsolatok fűzték a Portához. Franciaország ösztönözte Habsurg-ellenes szándékkal Lengyelországban, illetve a magyar királyság és az erdélyi fejedelemség politikusai körében a török orientációt, és az önállóságra törekvő német fejedelemségekben is kiépítette a Habsburgok terjeszkedése ellen a visszavágás bázisait elején az összehangolt francia török támadás nagyon is reális alternatívának látszott. XIV. Lajos politikája azonban 1686 tavaszán megfordult. Mi késztette rá, hogy egyelőre félretegye a Rajna menti támadás terveit? Máig nem adott rá kimerítő választ a történettudomány. Mi is csupán feltevésekre szorítkozhatunk. Nemrégiben került elő egy érdekes térkép ban készítették XIV. Lajos megbízásából a földközi-tengeri török erődökről. Címében sokatmondó a következő megállapítás: azzal a szándékkal, hogy a király e területeket lerohanja, és birtokába vegye. Versailles-t tehát komolyan foglalkoztatta a török elleni hadba lépésének a lehetősége is. Ezt ösztönözte XI. Ince pápa úgy, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjében vesse be a király hadiflottáját, mert itt, a török háborúban dől el az európai hatalmi egyensúly ügye is. Úgy gondoljuk: a változásban fontos tényező a közvélemény és a királyságbeli és erdélyi magyar politika. A Liga Sacra Európája már jól értesült, apróbb jelenségekre is figyel, kíméletlenül bírál, rendelkezik a tömegtájékoztatás eszközeivel és változatosan él az egységben látás képességével. A Szentszék bécsi követe 1685 végén jelenti, hogy az Esztergom környéki nép annyira felbátorodott az esztergomi csata sikerén ahol Lotharingiai Károly herceg és az esztergomi lovasság közreműködésével megsemmisítette az Érsekújvár felmentésére induló török sereget, hogy küldöttséget indít a császárhoz: a keresztény csapatok mielőbb vessék ki erről az országrészről a török igáját. Ugyanezt az esztergomi győzelmet Berlinben protestáns lelkészek tábori imákkal és prédikációkkal ünnepelték, s 78 ágyúlövés adta tudtára a világnak, hogy Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem, félretéve vallási fenntartásait, csapatokat küld a Szent Liga vállalkozására elején Ince pápa úgy adta ki újra a lepantói bullát, hogy a protestánsok érzékenységét sértő mozzanatait kihagyta tavaszán pedig már mintha gátszakadás történt volna: angolok, spanyolok, franciák tartanak Magyarországra, uralkodóházak sarjai, hercegek, fejedelemfiak s egyszerű emberek. Megérkezik Bécsbe háromszáz katalán. Útban van 30 liege-i aknász, olasz tűzmesterek, svéd fegyveresek érkezését várják, és lázasan dolgoznak a haditudósítók. Az európai politikai propagandában válnak nyilvánvalóakká a törökellenes háború nemzetközi méretei és az ellentétek leküzdésének elvi követelményei. Tudjuk, hogy az angol, francia, holland és általában az európai politikai publicisztika a török háborúk eseményein nőtt fel. Az 1650-es években Milton még azért érvel Görögország érdekében, mert az ékesszólás szülőanyját fel kell szabadítani a pogányok rabságából. A Liga Sacra Európájában a pamfletírók az igazság kimondásának jegyében igyekeznek feltárni a politikusok és a titkos diplomáciák rejtegetett kártyalapjait. Egyaránt tollhegyre kerül XIV. Lajos, a Napkirály és Lipót császár. Az első, mert törökbarát politikájával megtagadta a kereszténység érdekeit, kettétépi a nemzetközi jog megszentelt lapjait. És sok változatban hangzik a legsúlyosabb vád: a franciák és a franciák biztatta Habsburg-ellenes magyar felkelők nagyobb ellenségei Európának, mint a török. Lipót ellen az érv: semmibe veszi a természetjogot, a nemzeti érdeket, a lelkiismereti szabadságot. S a bírálatok itt sem kíméletesek. Leszögezik: a kereszténység védőjének súlyos palástja hódító szándékot takar, bizonyság erre a magyarok ügye, Munkács ostroma és mindaz, ami a fejedelemségben történik. Másfél évszázadon át a magyar királyság és az erdélyi fejedelemség legjobb politikusait mindvégig az a cél vezette, hogy megőrizzék és korszerűen továbbfejlesszék a magyar államiságot, s ha elérkezik a török 136

141 visszaszorításának ideje, államhatalmi szinten vehessenek részt az országegység megteremtésének nagy feladatában. Ennek legfőbb biztosítékát pedig az ország európai jelenlétében látták. A török korszak másfél évszázada Magyarországon az európaiságért, a keresztény civilizációhoz tartozás megőrzéséért vívott küzdelmek, megújuló kísérletek, hatalmas erőfeszítések története is. Az eredmény nem lebecsülendő. Az erdélyi fejedelmek és a királyság politikusai Európa csaknem minden hatalmával kiépítették összeköttetéseiket. Mohács Magyarország kultúrájában minden újat befogadott, a 17. században pedig szakadatlanul tanul, átvesz, újrafogalmaz, hozzáadja a magáét a keresztény civilizáció újabb áramlataihoz. Szüntelenül újrafogalmazza a közösségét a megújuló Európával. Ez az oka, hogy a Liga Sacra Európája akár önmaga megosztottságának tükörképét is szemlélhette Magyarországban. A királyság és a fejedelemség nem csupán a kereszténység és az oszmán világ ütköző területe volt, hanem behálózták az európai országok érdekellentéteinek erővonalai. A Királyság és Erdély sajátos érdekei is kettős jellegűek. Szorítsák ki mielőbb a törököt az országból, aminek az európai egység alapvető feltétele. Nyerjen biztosítékot mindkét haza államisága védelmére. Ez viszont az európai hatalmi ellentétek igen magas szintű áthidalását, a különböző érdekek toleráns egyeztetését követeli meg első felében a források arról tájékoztatnak, hogy ezeket a kívánalmakat igen sokan felismerték. A politikai gyakorlat kínosan, keservesen, de nyilvánvalóan mégis a konfliktusok feloldásának, a feszültségek levezetésének irányába, a kölcsönös engedmények felé, a konszenzusok felé haladt. Beadványok és levelek bizonyítják, hogy a nádor és a fejedelem az ország ügyét a Szent Liga szellemében akarják biztosítani. A Buda visszavívására, vagyis az oszmán hatalom legyőzésére készülő Európa pedig megértette ezt az igényt. Természetesen az érdekek egyeztetése nem ment könnyen. A Habsburgkormányzatnak és a fejedelemségnek is engedményeket kellett tennie elején Sobieski János király a humanitás, a nemzetközi jog és a jószomszédság nevében veszi pártfogásába Lipót császárral szemben a magyar felkelőket. A pápa bécsi nunciusa pedig januári februári jelentéseiben az elkövetkezendők, s a jövő szempontjából tartja különösen fontosnak, hogy a magyarokat megnyugtassák. A török ellen készülő Szentszék politikájából már korábban sem hiányoztak toleráns vonások a magyar ügyekben ben például Kollonich félreállítását szorgalmazta a bécsi kormányzókörökkel szemben. Az esztergomi érsek helytartói hivatalának meghosszabbítását szorgalmazók ellenében pedig Ince pápa is az üres nádori szék betöltését követelők mellé állt. Thököly átállási próbálkozásait ugyan 1684-ben nem karolta fel, elzárkózásának okait további kutatásokkal kell majd tisztázni. Annál érdekesebb, hogy 1686 válságos tavaszán már egyértelműen a magyarok és a protestáns egykori Thököly katonaság felkarolását szorgalmazza. A nádor és más politikusok régi fájdalma, hogy nincs önálló magyar katonaság. Most a pápa nagyobb összeget utalt ki, hogy national militia-t állítsanak fel. Az összeg ugyan nem volt elegendő, de a gesztus sokatmondó. Emellett különleges kitüntetésben részesítette Thököly egykori ezereskapitányát, Petneházy Dávidot, s eljárása nagy nemzetközi visszhangot keltett. A pápát reálpolitikai meggondolások vezették. Az európai megbékélés és egyensúly érdekében azért is igyekezett meggátolni a Habsburg kormányzat magyarországi túlzó követeléseit, hogy így Franciaországot is megnyugtassa. Változás figyelhető meg 1686 első felében a Habsburg kormányzat magyarországi politikájában is. Thököly egykori hívei visszakapják birtokaikat, teljes amnesztiában részesülnek, császári kiáltvány biztosítja a protestánsokat, hogy vallásuk miatt senkit nem háborgatnak, magyar főurat neveznek ki a felső-magyarországi főkapitányi tisztségbe és beszüntetik Munkács ostromát. Végül hosszú és keserves tárgyalások után létrejön a Habsburg erdélyi szerződés. Lipót császár kijelenti, hogy a fejedelemséget felveszik a Szent Liga tagjai közé, biztosítja állami szuveneritását, elismeri határait, megígéri, hogy egykori területeit, ha visszafoglalják, Erdélyhez csatolja, a fejedelem jogait, a négy bevett vallás szabadságát megtartja. A fejedelemséget pedig belefoglalják a háborút lezáró békeszerződésbe. Erdély is súlyos kötelezettségeket vállal: Délre és Kolozsvárra császári katonaságot fogad, a Szent Liga hadseregét élelemmel segíti és igen gyorsan nagyobb összeget ad. A szerződés titkos, Erdély nyíltan akkor csatlakozik a Szent Ligához, ha Budát visszafoglalják. A fejedelemségbeli politikusoknak voltak fenntartásaik. Több körülmény azonban a szerződés nagy jelentőségét hangsúlyozza. Nemrégiben derült ki, hogy egy Gyulafehérvárott aláírt szövegét Angliában őrizték meg az egyezmények között, ami arra enged következtetni, hogy mint jótálló országhoz küldhették ki. A szerződésben elvállalt összeget pedig adó formájában szedték be a lakosságtól oly módon, hogy a nemesség és a főurak is fizettek. Mire az erdélyi Habsburg szerződés elkészült, már folyt Buda ostroma. 137

142 Viszonylag nagyon későn, június 16-án dőlt el végérvényesen, hogy az Esztergom környékén gyülekező hadsereg nem Székesfehérvárt vagy Egert veszi ostrom alá, hanem Buda alá vonul. Tudom írta Esterházy Pál nádor Lipót császárnak, hogy milyen nagy a jelentősége Budának és mennyi haszon háramolnék felségedre Buda megvívásából. A pápa Budára tekintett, és Lotharingiai Károly herceg is, a császári csapatok fővezére, a Haditanácsban ugyancsak Buda ostromát követelte az év eleje óta húzódó vitákban. Az önkéntesek Buda ostromára jöttek. A keresztény Európa számára Buda megvívása különlegesen nagyszabású, szinte földöntúli erőfeszítést kívánó vállalkozás szimbóluma június 16. szeptember 2., Buda vívása az európai béke hetvenöt napja, a Pax Europica. 2. Képek 138

143 139

144 140