VARGHA JENŐ-LÁSZLÓ SZABÓ KRISZTINA-GABRIELLA

Átírás

1 VARGHA JENŐ-LÁSZLÓ SZABÓ KRISZTINA-GABRIELLA KLINIKAI PSZICHOLÓGIA KOLOZSVÁR 2015

2 SZERZŐK: Vargha Jenő-László: 1-3, 4.1, 4.2.1, 4.2.2, 4.2.4, 4.2.5, 6.1, 6.2, , 6.4, 6.5. Szabó Krisztina-Gabriella: 4.2.3, 4.3, 5, Vargha Jenő-László és Szabó Krisztina-Gabriella: 6.5

3 TARTALOMJEGYZÉK 1. A KLINIKAI PSZICHOLÓGIA KIALAKULÁSÁNAK ÉS FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE A klinikai pszichológia megjelenése A klinikai pszichológusok diagnosztikai funkciójának körvonalazódása A klinikai pszichológusok terápiás funkciójának kialakulása A klinikai pszichológusok oktató-fejlesztő funkciójának körvonalazása A klinikai pszichológusok feladatköre alakulásának perspektívái A KLINIKAI PSZICHOLÓGIA MEGHATÁROZÁSA Kísérletek a klinikai pszichológia meghatározására A klinikai attitűd és kompetenciák A pszichológiai problémák természete és formái A nehézségek A pszichológiai (lelki, emocionális) problémák A válságok és a mentális zavarok ELMÉLET ÉS GYAKORLAT VISZONYA A KLINIKAI PSZICHOLÓGIÁBAN A klinikai pszichológia elméleti megalapozásának elvei A közvetlen alkalmazás viszonya A közvetett alkalmazás viszonya A heurisztikus viszony A csereviszony A KLINIKAI PSZICHOLÓGIA ÁTFOGÓ KONCEPTUÁLIS KERETEI A biomedikális modell A biomedikális modell kialakulása és alaptételei A mentális zavarok a biomedikális modell értelmezésében A biomedikális modell alkalmazása A biomedikális modell bírálata A biomedikális modell értékelése A pszichoszociális modell A pszichoszociális modell általános jellemzése A személyes sérülékenység kialakulásában szerepet játszó (distális) tényezők A kötődési mintákkal kapcsolatos információk processzálásának sajátosságai A pszichológiai problémák kialakulásában szerepet játszó kiváltó (proximális) tényezők A pszichoszociális modell értékelése A biopszichoszociális modell A biopszichoszociális modell megjelenésének előzményei A biopszichoszociális modell tételei A biopszichoszociális szemléletmód tükröződése a pszichopatológiában A biopszichoszociális modell értékelése A NEUROTIKUS SZEMÉLYISÉG TÍPUSAI (RIEMANN, 1999 NYOMÁN) A szkizoid személyiség A depressziós személyiség A kényszeres személyiség A hisztérikus személyiség

4 6. A SZORONGÁSOS ZAVAROK A szorongás általános modellje A szorongást fenntartó tényezők A szorongásos zavarok osztályozása Pánikzavarok Specifikus fóbiák Szociális szorongás Kényszeres zavarok Poszttraumás stressz zavar Generalizált szorongás Az egyes szorongásformák elterjedtségének szociális meghatározói A szorongásos zavarok kezelése A szorongásban szenvedő személy motiváltsága a változásra A szorongásban szenvedő személyek terápiás megközelítésének alapelvei A relaxációs eljárások helye a szorongás kezelésében A szembesítés szerepe a szorongás kezelésében Az emocionális sémák kezelése MELLÉKLETEK IRODALOM

5 1. A KLINIKAI PSZICHOLÓGIA KIALAKULÁSÁNAK ÉS FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE 1.1. A klinikai pszichológia megjelenése A klinikai jelző a betegágy mellett űzött pszichológusi tevékenységre utal és ez az elnevezés annyiban helytálló, amennyiben a klinikai pszichológia kezdetei valóban szervesen kötődnek ehhez a miliőhöz. Ezt követően hosszú ideig továbbra is ebben a felfogásban használták a klinikai pszichológia terminust, bár napjainkig gyakorlata már régóta kiszabadult a kórházak és a járóbetegek ellátásának felelősségét felvállaló egészségügyi intézmények működési keretei közül. Jellemzőnek tartjuk ebből a szempontból az 1.1. táblázatban közölt adatokat, amelyek a klinikai pszichológusok munkahelyeinek százalékos megoszlásának alakulását mutatja be 1960 és 2003 között. A klinikai pszichológia jelenéről és jövőjéről írott tanulmányában Kendall (2006) megállapítja, hogy a azoknak a munkahelyi környezeteknek a szférája, amelyekben a klinikai pszichológusok kifejtik tevékenységüket kiszélesedett, míg azok amelyekben évtízedek óta működnek maguk is jelentős változásokat szenvedtek. Comas-Diaz. (2006), például arra mutat rá, hogy a pszichológiai stressz és a megbetegedések kapcsolatának egyre szélesebb körben tudomásul vétele az ún. holisztikus (testi -lelki) terápiák iránti kereslet nagymértékű fokozódásával fog együttjárni, úgyhogy várhatóan a pszichológusok és mindenekelőtt a magánpraxisban dolgozók ezekkel fogják klinikai eszköztárukat kibővíteni % 1973 % 1981 % 1986 % 1995 % 2003 % Pszichiátriai kórház Általános kórház Járóbeteg rendelés Közösségi mentálhigiénés NA központ Orvosi egyetem Magánpraxis Pszichológia egyetem Más egyetem NA Veteránokat ellátó orvosi NA központ Semmi NA Más táblázat: A klinikai pszichológusok munkahelyeinek százalékos megoszlása 1960 és 2003 között (Norcross, Karpiak és Santoro, 2005, 1473 old. nyomán) Az a felfogás, amellyel ma a klinikai pszichológiát megközelítik és amelyen keresztül mai jelentését meghatározzák, több évtizedes fokozatos fejlődési folyamat eredményeképpen alakult ki. Az eredetihez képest ez egyaránt jelenti módosult működési keretek meghatározását, alapvetően 5

6 más funkciók és új alapvető célkitűzések kijelölését. Történelmi fejlődése eredményeképpen a klinikai pszichológia egyrészt olyan területekre terjesztette ki hatáskörét, melyek régebben nem álltak figyelme középpontjában, másrészt pedig olyan feladatok betöltésére vállalkozhat, melyek pár évtizeddel ezelőtt nem lettek volna elképzelhetőek. Mivel ezeknek a lényeges változásoknak a bekövetkezése elválaszthatatlanul kapcsolódik a klinikai pszichológia fejlődésének történetéhez, hasznos röviden összefoglalnunk ezt a folyamatot. Hagyományosan a klinikai pszichológia megjelenését 1896-tól számítják. Ebben az évben hozta létre Lightmer Witmer amerikai pszichológus, aki Wundt lipcsei laboratóriumában szerzett doktorátust, a pennsylvaniai egyetem keretén belül az első ún. pszichológiai klinikát. Witmer vállalkozása igazából nem volt előzmények nélküli. Európában már Witmer színrelépése előtt három jelentős mozzanattal számolhatunk. Az első ezek közül 1885-ben zajlik, amikor Bechterew ( ) orosz pszichiáter a kazányi elmegyógyintézet mellett neuropszichológiai egységet hoz létre. A második Emil Kraepelin ( ) német pszichiáter nevéhez kötődik. Kraepelin, akit az utókor úgy tart számon, mint a róla elnevezett figyelemvizsgáló teszt kidolgozóját és a tulajdonképpeni elmekórtani rendszertan megalapítóját, aki ezáltal a tudományos kutatás számára új utakat nyitott (Nyírő, 1961, 22 old.), 1895-ben Der psychologische Versuch in der Psychiatrie (A pszichológiai kutatás a pszichiátriában) címmel tanulmányt közölt, melyben a pszichológiai módszerek bevezetését az elmegyógyászati gyakorlatba szükségszerűként ítéli meg. Kraepelin amúgy, Witmerhez hasonlóan, maga is Wundt tanítványa volt. A harmadik esemény Sigmund Freud és Josef Breuer bécsi orvosok Studien über Hysterie (Tanulmányok a hisztériáról) című könyvének a publikálása volt, mely első ízben veti fel a lelki zavarok pszichológiai modell általi megközelítésének gondolatát. Freudék munkája egyúttal az öt évvel később körvonalat öltő pszichoanalízis előfutárának is tekinthető, vagyis annak az irányzatnak, amelyik a huszadik század első évtizedeiben a legnagyobb hatást gyakorolta az elmegyógyászat és ezáltal a klinikai pszichológia fejlődésére. Szintén Witmer volt az első, aki ugyanabban az esztendőben, amelyikben megalapította klinikai egységét az Amerikai Pszichológusok Egyesületének (American Psychiatric Association, APA) közgyűlése előtt bemutatott dolgozatában meghatározta a klinikai pszichológia tárgykörét. Ezek szerint a klinikai pszichológia nagyszámú emberi lény vizsgálati eredményeinek az elemzéséből körvonalazódik. Az egyénileg elvégzett vizsgálatok posztanalitikus általánosításának a célja megkülönböztetni a képességeket és fogyatékosságokat, illetve rendszeresen osztályozni a megfigyelt viselkedéseket. Witmer meghatározza ugyanakkor a pszichológiai klinikát is, mint olyan egységet, amelynek feladatai: a szociális szolgáltatások nyújtása, az önálló tudományos kutatás, 6

7 valamint az egyetemi hallgatók felkészítése a testileg-, illetve szellemileg fogyatékos gyermekek pszichológiai ellátására és a velük való foglalkozásra (Huber, 1993). Witmer definíciójában két olyan elemmel találkozhatunk, amelyek egyes szerzők véleménye szerint megmagyarázhatják azt a közömbösséget, amellyel Witmer felolvasását az APA vezetői fogadták. Az első ezek közül a klinikai pszichológia hatáskörének meghatározása szempontjából érdekes. Witmer elképzelése szerint a klinikai pszichológia érdeklődésének a középpontjában a testileg, érzékszervileg, vagy értelmileg fogyatékos gyermekek állnának, akik vizsgálata, illetve ellátása napjaink megközelítésében inkább tartozna a gyógypedagógiához, mint a klinikai pszichológiához. A második vonatkozás az alapvető funkciók meghatározásának szempontjából bír jelentőséggel: bár Witmer problémafelvetése igyekszik engedményeket tenni a múlt század végén a pszichológiai gondolkodásban egyeduralmat élvező, az empirikus kutatást hangsúlyozó akadémiai szemléletnek, ugyanakkor felveti az ellátott személyek lélektanilag megalapozott kezelésének gondolatát is. Másrészről viszont, a pszichológiai klinika modellje követendő példának bizonyult és az elkövetkező tizenöt évben öt másik, a Witmeréhez hasonló intézményt hoztak létre az Egyesült Államokban, amelyek jelentős szerepet játszottak a pszichológia klinikai alkalmazásai életképességének az igazolásában. Érdemes megjegyezni, hogy nem kevesebb, mint négy ezek közül az egységek közül egyetemek mellett működött. Mindezek ellenére, ezt követően az egyetemek szerepe a klinikai pszichológia továbbfejlődésében jelentős mértékben a háttérbe szorult, hasonlóan egyébként ahhoz, amelyet Witmer játszott a továbbiakban. Utóbbi ugyan még az első, a klinikai pszichológia tárgyköréhez tartozó folyóirat kiadójaként is beírta nevét a szakma történetébe, de még ez sem ellensúlyozhatta azt a tényt, hogy Witmer olyan felfogást vallott, amely nehezen lett volna összeegyeztethető azzal az iránnyal, mely felé a fejlődés mutatott. A tudományos kutatómunkában nyújtott segítség volt tehát az első olyan feladat, amelynek ellátására a klinikai pszichológia vállalkozott. Ebben kétségkívül döntő szerepet játszott az a tény, hogy a múlt századforduló tájékán a pszichológia a kísérleti módszer alkalmazásában, a fizikai tudományokból kölcsönzött paradigmák érvényre juttatásában vélte felfedezni szakmai és tudományos identitását. Az sem véletlen egyébként, hogy az említett úttörők közül úgy Kraepelin, mint Witmer a kísérleti és egyúttal a tudományos pszichológia megalapítójaként nyilvántartott Wundt tanítványai voltak. Freud ugyan a pszichoterápiák legjelentősebb előfutáraként már a pszichológiai eszközökre építő gyógyító beavatkozások alapjait fektette le ez idő tájt, ám az ő munkásságát ekkor még túl nagy merészség lett volna a terápiás tevékenységektől távoltartott pszichológusok eszköztárát bővítő vállalkozásként felfogni. 7

8 1.2. A klinikai pszichológusok diagnosztikai funkciójának körvonalazódása Az első jelentős fordulat az első világháború idején, 1917-ben következett be. Ekkor merült ugyanis fel az Egyesült Államokban annak a szükségessége, hogy kiválasszák a frontszolgálatra pszichológiai szempontból alkalmas katonákat. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a hagyományos pszichiátriai interjú túl időigényes ahhoz, hogy a besorozottak tízezreit megvizsgálják, olyan pszichológiai eszközök kidolgozásában fedezték fel a megoldást, amelyek segítségével e nehézségek áthidalhatók. Ennek a feladatnak a teljesítése céljából születtek meg az Army Alpha és az Army Beta intelligenciatesztek és a mai klinikai skálák előfutárának tekinthető Woodworth s Psychoneurotic Inventory kérdőív. Ezeknek a pszichológiai mérőeszközöknek az alkalmazása érdekében foglalkoztatott az amerikai kormány nagyszámú pszichológust azoknak a kórházaknak a keretein belül, amelyek a frontszolgálatra besorolt katonák kiválasztását és orvosi ellátását voltak hivatottak biztosítani. Ez a mozzanat jelezte a klinikai pszichológusok pszichodiagnosztikai funkciójának hivatalos elismerését. Freud és munkatársai 1909-ben látogatnak el az Egyesült Államokba, s az amerikai pszichológusok jelentős része átáll a pszichoanalízissel rokonszenvezők táborába. Míg az elmegyógyászok a lélekelemzés módszere által biztosított terápiás eljárásokkal egészítik ki eszköztárukat, addig a pszichológusok a pszichoanalízis által megcsillantott új lehetőségek közül azokkal kell beérjék, amelyeket a projekció elvét kamatoztató személyiségvizsgáló tesztek bocsátottak a rendelkezésükre. Ezek közül különösképpen a Rorschach által kidolgozott és róla elnevezett próba, valamint a Murray nevéhez fűződő, ún. Tematikus Appercepciós Teszt (TAT) voltak igen népszerűek A klinikai pszichológusok terápiás funkciójának kialakulása Ugyanakkor, bár a két világháború között több olyan terápiás módszer jelenik meg, melyek lényegileg pszichológiai eszközökkel gyógyítanak ( pl. az autogén tréning, a pszichodráma, a mai csoportterápiás módszerek ősei stb.) és, bár Watson már a század húszas éveiben közzéteszi híres kísérletének eredményeit, melyek a neurózisok egyik legjellemzőbb formájának, a szorongásnak a tanulás útján történő kialakulását valószínűsítik (később ezekre építve dolgozták ki a magatartásterápiás megközelítések mind a mai napig egyik legelterjedtebb változatát, a progresszív deszenzitizáció technikáját), a pszichológusok továbbra sem kapcsolódhatnak be a pszichoterápiák művelésébe. Ennek egyik oka kétségkívül abban keresendő, hogy a gyógyító tevékenységek monopóliuma felett ez idő tájt még kizárólag az orvostudomány képviselői rendelkeztek. Másrészről viszont az is igaz, hogy az akadémikus lélektan képviselői vajmi kevés érdeklődést 8

9 tanúsítottak a pszichológia alkalmazásának irányában. Mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy amikor Carl R. Rogers amerikai pszichológus 1942-ben kidolgozza annak az eljárásnak az alapjait, amely a személyközpontú terápia néven vált ismertté, módszerét kénytelen 'tanácsadás'-ként feltüntetni, míg pácienseit, akik a terápiában részesülnek, kliensek -nek titulálni. Mindezek a manőverek azt a vádat voltak hivatottak megelőzni, hogy pszichológus létére kompetenciáját meghaladó terápiás munkát folytat. A fordulópont ismét egy világháborúhoz kapcsolódóan következett be. A második világháborút követően az Egyesült Államokban olyan nagyszámú sebesült ellátásának gondjaival szembesültek, hogy kezelésükre a rendelkezésre álló egészségügyi intézmények rendszere nem volt felkészülve. Ekkor hozták létre a háborús veteránok ellátását biztosító rehabilitációs egységek ( veterans administration ) hálózatát. A háborúban lerokkant nagyszámú veterán pszichológiai problémáinak kezelésére a hálózatban alkalmazott pszichiáterek nem vállalkozhattak és amúgy is úgy ítélték meg, hogy értelmetlenül költséges volna a sokkal hosszabb szakmai kiképzésben részesülő elmeorvosokat befogni egy olyan tevékenységbe, melynek műveléséhez a pszichológusok kellő alapokkal rendelkeznek. Ezek a körülmények és megfontolások álltak amögött a körlevél mögött, amelyet a veteránok kórházainak országos vezetősége adott ki 1946-ban és amely először sorolja hivatalosan a klinikai pszichológusok feladatkörébe a diagnosztikai vizsgálatok és a kutatás mellett a pszichoterápiát is A klinikai pszichológusok oktató-fejlesztő funkciójának körvonalazása A klinikai pszichológia által felvállalt funkciók bővülésében további fejlődés a '60-as évek közepétől következett be, amikor a pszichológiai kultúra gyarapodásával párhuzamosan, robbanásszerűen megnövekedett az az igény is, hogy a pszichológia ossza meg az érdeklődő közönség széles táborával azokat a gyakorlati ismereteit, amelyek hozzájárulhatnak az élet legkülönbözőbb területein szükséges kommunikációs készségek fejlesztéséhez, a tevékenységi csoportokon belüli viszonyok javításához, vagy a hétköznapi stressz csökkentéséhez. Egyre többen fejeznek ki ez idő tájt törődést pszichológiai jóllétük iránt, törekednek jobb önismeretre és szeretnék megelőzni a súlyosabb pszichológiai problémák illetve a mentális zavarok kialakulását. Ekkor kezdett el körvonalazódni az a felismerés, hogy azok a módszerek, amelyek a különböző egyéni illetve csoportos terápiás beavatkozások keretén belül kerülnek bevetésre, s amelyek a jobb önismeret elérését; a kommunikációs készségek és a személyiség fejlesztését, a stressz és a konfliktusok hatékonyabb kezelését, valamint a eredményesebb önérvényesítés elsajátítását tűzik ki célul, sikerrel használhatók fel arra is, hogy egészséges személyek hatékonyságát fokozzák. Rogers (1977) csendes forradalom -nak nevezte el azt a folyamatot, amely során az emberek egyre 9

10 nagyobb mértékben saját kezükbe veszik pszichológiai és fizikai egészségük kontrollját. Erre utalt már Hobbs (1964) is amikor meghirdette a 'mentálhigiéné har madik forradalmát', rámutatva arra, hogy a hangsúly fokozatosan áttevődik a klinikai pszichológia munkamódszereiről a közegészség és a nevelés modelljeire, a kizárólag szakemberek által biztosított beavatkozásokról a nem tradicionális segítők általi ellátásra, valamint a gyógyításról a megelőzésre. Ez a felismerés lehetővé teszi, hogy a klinikai pszichológusok pozitív választ adjanak arra az igényre, hogy a szociális élet legkülönbözőbb területein járuljanak hozzá a humán funkciók optimizálásához. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a legkülönbözőbb professzionális kategóriák részéről fejeződött ki az az igény, hogy a klinikai pszichológusok átadják azokat az ismereteket és kifejlesszék azokat a készségeket és jártasságokat, amelyek segítségével a másokkal való bánásmód, illetve a segítő- vagy fejlesztő foglalkozások optimizálhatók. Larson (1984) a készségfejlesztő tréningben ('skills training') véli felfedezni a pszichológiai ismeretek és eljárások 'továbbadásának' hatékony módszerét. Mint megállapítja, azok a programok, amelyek ezt a célt szolgálják, a legváltozatosabb elméleti megalapozottságúak. Ugyanez mondható el a formáról is, amelyben bemutatják őket és amely az egyszerű, hangkazetta formájában történő rögzítéstől a komplex, videokazettát, kézikönyveket és útmutatókat tartalmazó csomagokig terjed. Ami pedig a megtanulandó készségeket illeti, gyakorlatilag nem képzelhető el olyan segítő foglalkozásban szükséges jártasság, vagy a szociális kompetenciák körébe tartozó összetevő, mely ne lenne megtalálható e programok valamelyikében. Gordon (1984) például a következő készségeket fejleszti 36 órás vezetői hatékonyságot fejlesztő programjában: empátiás meghallgatás; szembesítő (konfrontatív) és önérvényesítő kommunikációs készségek; a problémamegoldás és döntéshozatal céljait szolgáló csoportos ülések vezetéséhez szükséges készségek; a veszteségmentes konflikusmegoldás eljárásának elsajátítása; a 'brainstorming' ülések vezetése a nehéz problémák alkotó megoldásainak felfedezése céljából; csapatépítő ('team - building') képességek; eljárások, melyek segítségével az alkalmazottak rávehetők arra, hogy kitűzzék saját céljaikat és kiértékeljék teljesítményüket; eljárások, melyek segítségével az alkalmazottak bevonhatók a többszintű problémamegoldás folyamatába (i.m., 157.old.). Íme néhány példa a különösen széles körben alkalmazott, pszichológiai ismereteket, jártasságokat és készségeket oktató programokra: Gordon: szülői, tanári és menedzseri hatékonyságot fejlesztő programok; Gendlin: problémák önerőből való megoldása fókuszolás segítségével; Ivey: tanácsadói mikrokészségek fejlesztése; Adams: női eredményesség fejlesztése; Siegel: tanfolyamok rákos betegek részére; Folkman és mtársai: megküzdő készségek fejlesztése; Yapko: hangkazetták a depresszió leküzdésére; Benson: relaxációs válasz tanítása; Rees és Graham: önérvényesítés tréning; stb. 10

11 Cotton (1990) meglehetősen bíráló hangnemet üt meg az önsegélyező módszereket ajánló könyvek kizárólagos használata ellen, arra hivatkozva, hogy senki sem volt képes dokumentálni ezek hatékonyságát. Másrészről viszont, számos vizsgálat tanúsága szerint, a tréningprogramok hatékonynak bizonyulnak úgy a nem szakemberek tanácsadó készségekkel való felvértezésében, mint az önsegítő módszerek elsajátításában. Christensen és Jakobson (199 4) szerint a témába vágó vizsgálatokból nem csak az szűrhető le, hogy az átadott módszerek hatékonynak bizonyulnak azok kezében is, akik részt vesznek ezeken a kiképző tanfolyamokon, hanem az is, hogy amennyiben a pszichológiai ismereteket és készségeket nem adják tovább, a legtöbben azok közül, akik ezekre rászorulnak, soha nem jutnak hozzá a számukra szükséges segítséghez. Ennek az igénynek az egyre határozottabb megfogalmazása döntő szerepet játszott a klinikai pszichológia negyedik kompetenciájának, a nevelő-oktató-fejlesztő funkciónak a körvonalazásában A klinikai pszichológusok feladatköre alakulásának perspektívái A klinikai pszichológusok szakmai tevékenysége további alakulását az 1.2. táblázat illusztrálja: Tevékenység Klinikai pszichológusok. %-uk műveli Munkaidejük %-ban 11 Tanácsadó pszichológusok %-uk műveli Pszichoterápia Diagnózis/vizsgálat Oktatás Klinikai szupervizió Kutatás/írás Konzultáció Adminisztráció Munkaidejük %-ban 1.2. táblázat: A klinikai- és tanácsadó pszichológusok szakmai tevékenységei (Mayne, Norcross és Sayette, 2006/2007, 4 old. nyomán) Amint a fenti táblázat adataiból is kiderül, úgy a klinikai pszichológusok, mint a velük rokonságot mutató tanácsadó pszichológusok esetében a pszichoterápia bizonyul a legszélesebb körben és legnagyobb terjedelemben művelt szakmai tevékenységnek. Ezt sorrendben a diagnózis, az oktatás és a kutatás/írás követik. A klinikai pszichológia jelenlegi állapotát vizsgálva, Emmelkamp, Everaerd, Kamphuis, Sergeant és Scholing (1999) megállapítják, hogy ennek tudományos megvalósításai jelentősek... A pszichológia egyetlen más ága sem gyakorolt ilyen mértékű hatást társadalmunkra. A pszichológia más területeivel és a pszichiátriával összehasonlítva, a klinikai pszichológia a tudományos kutatás magasszintű sztenderdjeit dolgozta ki a bonyolult vizsgálati módszerek igen széles skáláját alkalmazva. Ennek eredményeképpen olyan pszichometriailag megbizható, klinikai- és

12 személyiségvizsgáló eljárásokat fejlesztettek ki, amelyek lehetővé tették a jelentős mentális zavarokra vonatkozó megbizható adatok gazdag választékának felhalmozását. (im., 10 old.). Az Amerikai Pszichológusok Egyesülete elnökeként írott jelentésében Zimbardo (2004) összefoglalta azokat a pszichológiai téziseket, amelyek minden kétséget kizáróan bevonultak a köztudatba, meghatározva ezáltal az emberek gondolkodásmódját és életét. Az általa leltárba vett tizenegy alapeszme közül négy (pszichológiai kezelések, önirányított változás, stressz és tudattalan motiváció) egyértelműen a klinikai pszichológia keretén belül körvonalazódtak, míg további négy (pszichológiai vizsgálatok, pozitív megerősítés, szülői bánásmód és előítéletek illetve hátrányos megkülönböztetés következményei) esetében a klinikumban tevékenykedő szakemberek hozzájárulása ezek megfogalmazásához és elterjesztéséhez minimum a más szakosodású pszichológusokéval egyenértékűnek tekinthető. A klinikai pszichológia ugyanakkor a legnépszerűbb szakosodási ág a pszichológián belül, amint ezt Calhoun és Craighead (2006), valamint az alábbi táblázat is bizonyítják: Ágazat % Doktori címek száma Klinikai pszichológia 44% Kognitív pszichológia 1% Tanácsadás pszichológia 11% Fejlődés/gyermekpszichológia 4% Neveléspszichológia 6% Kísérleti- és fiziológiai pszichológia 3% Munka- és szervezet pszichológia 6% Pszichometria/mennyiségi mérések 2% Iskolapszichológia 5% Szociál- és személyiségpszichológia 4% Más vagy általános 12% Összesen 100% 2,883 3,287 3,681 3, táblázat: Szakosodási ágak a pszichológia területén belül ( Mayne, Norcross és Sayette, 2006/2007, 2 old. nyomán) A klinikai szakosodást választó pszichológusok aránya még nagyobb (az összes pszichológusok számának felét meghaladó) lehet, ha ide soroljuk a klinikai pszichológiához képest minimális eltérést mutató tanácsadás pszichológiában (Cobb és munkatársa i, 2004) képződőket, akik szintén jelentős szerepet játszanak az egészséggondozásban. A klinikai pszichológia e magasan kiemelkedő népszerűségi rátája nem véletlenszerű jelenség. Mindenekelőtt arra vezethető vissza, hogy a klinikai pszichológusok szolgáltatásai iránti kereslet a legnagyobb mértékű, tekintetbe véve azt, hogy egyre többen folyamodnak szakmai segítségért pszichológiai problémáik megoldása, vagy akár e problémák megelőzése érdekében. Tovább növeli a pszichológiai kezeléseket igénylők számát annak a szerepnek az egyre szélesebb 12

13 körben terjedő tudomásul vétele, amelyet az emocionális tényezők, valamint a rosszul alkalmazkodó viselkedésmintázatok játszanak a hagyományosan szerviként értékelt megbetegedések kialakulásában és fennmaradásában. A klinikai pszichológia hozzájárulása az egészséggondozáshoz nem csak olyan mértékű presztízst biztosít számára, amilyen az alkalmazott lélektan egyetlen más szakága számára sem adatik meg, hanem olyan lehetőséget is a magánrendelőkben tevékenykedés számára, amelyik nagyfokú autonómiát biztosít az ebben az irányban képződő szakemberek számára. Ezzel magyarázható az a tény, hogy a klinikai pszichológusok legnagyobb (39) százaléka magánpraxisban dolgozik, amint ez az 1.1. táblázatból is kitűnik. Kulcsfogalmak Army Alpha Army Beta készségfejlesztő tréning klinikai pszichológiai klinika pszichoterápiák önsegélyező módszerek, Woodworth s Psychoneurotic Inventory Önellenőrző kérdések Ki vonult be a köztudatba a klinikai pszichológia megalapítójaként? Milyen mérőeszközökkel dolgoztak a klinikai pszichológusok az első világháborúban? Kinek az amerikai látogatása gyakorolt nagy hatást a klinikai pszichológusok szemléletmódjának alakulására a múlt század első évtizedeiben? Milyen funkcióval egészítette ki a klinikai pszichológusok hatáskörét a Veteran s Administration 1946-os körlevele? Melyik a klinikai pszichológia legújabban kialakult funkciója? 13

14 2. A KLINIKAI PSZICHOLÓGIA MEGHATÁROZÁSA 2.1. Kísérletek a klinikai pszichológia meghatározására Több mint száz évvel azután, hogy Witmer elsőként vállalkozott a klinikai pszichológia meghatározására, tanulságos megvizsgálnunk, hogy napjaink szakemberei hogyan definiálják szakterületüket. Ezek szerint a klinikai pszichológia úgy határozható meg, mint: a pszichológia azon területe, amely a rendellenes, rosszul alkalmazkodó vagy szabályellenes emberi viselkedéssel foglalkozik (Reber, 1985, 126.old.) az a terület, mely a pszichológiai elveket a pszichológiai zavarok megelőzésében, diagnosztizálásában és kezelésében alkalmazza (Sdorow, 1993, 22.old.) a lélektan legszélesebb körben gyakorolt ága, mely a pszichológiai jellegű problémákkal küzdő személyek értékelését és kezelését foglalja magába (Simons és mtársai, 1994, 8.old.) célja a pszichológiai jóllét támogatása és a lelki zavarok megszüntetése a pszichológiai tudás, jártasságok ('skills') és szakértelem fejlesztése, alkalmazása és megfelelő alkalmazásának biztosítása által (Sunderland Health Authority, 1991/93, 1.old.). a lélektan azon ága, melynek tárgyát a lelki problémák és zavarok, illetve a szervi zavarok pszichés összetevői képezik. Más szóval, a szabványos és a kóros viselkedésekben megnyilvánuló lelki problémák, illetve az ezekben a magatartásformákban alkalmazott beavatkozások tanulmányozása (Huber,1993,15-16.old.)....a pszichológia azon szakágazata, amelyik az emocionális zavarokkal és a mentális egészséggel foglalkozik. A klinikai pszichológia területe azokon az alapkutatásból származó adatokon alapul, amelyeket a lélektan és több rokontudomány bocsát a rendelkezésére az egészség és az élethelyzetekkel való hatékony megküzdés támogatása érdekében (Walker, 2002). Az Amerikai Pszichológusok Egyesülete (APA) 12. szakosztályának (The Society of Clinical Psychology) honlapján közzétett és a szervezet által hivatalosként elfogadott meghatározás szerint a klinikai pszichológia területe a tudomány, az elmélet és a gyakorlat elemeit ötvözi egybe ( integrates ) a rosszul alkalmazkodás, a fogyatékosság és a diszkonfort megértése, előrejelzése és megszüntetése, valamint az emberi alkalmazkodás, beilleszkedés és a személyes fejlődés támogatása érdekében. A klinikai pszichológia az emberi működés intellektuális, emocionális, biológiai, pszichológiai szociális és viselkedésbeli vonatkozásaira összpontosít, az egyes életszakaszok folyamán, a különböző kultúrák keretein belül és minden szocioökonómiai szinten. 14

15 Az idézett meghatározások közül a Reber (1985) által megfogalmazottról állapítható meg, hogy a legnagyobb mértékben felel meg annak a definíciónak, amely a legutóbbi két évtized kivételével rányomta a bélyegét a klinikai pszichológia megközelítésére. A szerző amúgy nyíltan kifejezi azt a meggyőződését is, hogy bár az utóbbi években megfigyelhető volt egy, az empirikus beállítódás irányába mutató fejlődési tendencia, melyen belül a klinikus a pszichológiai kutatás eredményeire és módszertanára támaszkodik, a klinikai pszichológia továbbra is jelentős mértékben tükrözi történelmi gyökereit, melyek alapvetően orvosi irányultságúak (i.m.,126.old.). Sdorow (1993) akárcsak Walker (2002) lényegileg maga is ehhez a felfogáshoz csatlakozik, azzal a kiegészítéssel, hogy fontosnak tartja megjelölni a megelőzést, a diagnózist és a kezelést, mint a klinikumban dolgozó pszichológus jellemző funkcióit. Érdekes megjegyezni egyébként, hogy úgy Reber, mint Sdorow elméleti pszichológusok, és definícióik anakronizmusa hűen tükrözi azt az alaptudományokat művelő szakemberek körében elterjedt álláspontot, amely elzárkózik az alkalmazott ágak szempontváltozásainak tudomásulvétele elől. Nem tagadható, hogy a klinikai pszichológia továbbra is jelentős erőfeszítéseket szentel a pszichopatológia körébe sorolható zavarok tanulmányozásának és az ezekben a zavarokban szenvedő személyek ellátásának. Ugyanakkor azonban azt a tényt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy immár pár évtizede a klinikai pszichológia határait jóval a mentális zavarok területén túlra terjesztette ki. Jellemző ebből a szempontból Rachman (1980) megállapítása, mely szerint a pszichológia jelentőségének hármas elismerése figyelhető meg az orvostudomány részéről: (a) felismerik, hogy a pszichés tényezők a medicina minden egyes ágában jelentős hatást gyakorolnak és ennek következményeképpen a lélektan behatol ezen területek mindegyikébe; (b) felismerik, hogy a klinikai pszichológia nem szándékozik tevékenységét továbbra is feltétlenül a pszichopatológiai problémák területére korlátozni; és (c) elfogadják, hogy a pszichológia hozzájárulhat saját felfogásával az egészség és a vele kapcsolatos problémák megértéséhez (Macia és Méndez, 1991, 35 old. nyomán). Mackay (1975) egyenesen veszélyes -nek minősíti azoknak a problémáknak a betegség -ként kezelését, amelyek a klinikai pszichológia hatáskörébe tartoznak. Sokkal megfelelőbb lenne szerinte az olyan problémákat, mint amilyenek a tanulási nehézségek, a gyász és a házassági konfliktusok, életproblémáknak tekinteni, mint pszichopatológiai jelenségeknek. Ezt a véleményt támasztja alá Tausch megállapítása is: A tömegközlés által nyújtott információk hatására nagyon sok ember keres fel pszichoterapeutát olyan érzelmi zavarokra és társas viszonyaival kapcsolatos problémákra panaszkodva, amelyeket régen egyszerűen csak boldogtalanságnak, vagy a szerencse hiányának fogtak fel (1981, 201. old.). Megállapítható, hogy számos emberi probléma, melyek kezelése céljából hagyományosan a 15

16 családtagokhoz vagy barátokhoz, lelkészhez vagy orvoshoz fordultak, ma már a klinikai pszichológia hatásköréhez tartozik (Korchin, 1976). Jellemző példája egyébként a gyakorló pszichológusok részéről a klinikai pszichológia elpatologizálásával szemben megnyilvánuló elégedetlenségnek, Seligman álláspontja, aki egy pozitív klinikai pszichológia alapjait kívánja lefektetni (Seligman, é.n.; Selig man és Peterson, 2003; Diener és Seligman, 2004; Duckworth, Steen és Seligman, 2005). Ez az elképzelés a Seligman és Csíkszentmihályi (2000) által körvonalazott ún. pozitív pszichológiában gyökerezik amelyik olyan elődök munkásságára támaszkodik mint pl. Rogers, Maslow, Jahoda, Erikson, Vaillant, Deci és Ryan, valamint Ryff és Singer és azáltal, hogy a klinikai szakemberek figyelmét nagyobb mértékben igyekszik az olyan változókra terelni, mint amilyenek a pozitív érzelmek, a pozitív jellemvonások, illetve az ezek biztosításában érdekelt intézmények, lényegileg a tünetekre és a szenvedésre való egyoldalú összpontosítás helyettesítését tűzi ki célul egy olyan megközelítéssel, amelyik a személy élményvilágának teljesebb és kiegyensúlyozottabb tudományos megértését biztosíthatja. Diener és Seligman (2004) például, a PsychLit adatbázisban depresszióról írott tanulmányt azonosítanak és mindössze 4757 olyant, amelyik az élettel való megelégedettségre utal, ami az előbbiek mennyiségének mindössze egy huszada. Még rosszabb az arány, ha azt vesszük, hogy azoknak a dolgozatoknak a száma, amelyikben midkét fogalom szerepel alig haladja meg a hétszázat, ez pedig arra engedhet következtetni, hogy a depresszió megközelítésében a jóllét és a megelégedettség témái vagyis pontosan azok az állapotok, amelyek kulcsfontosságuak a diszthimiából való szabadulás szempontjából figyelmen kívül rekednek. Seligman és mtsai. (2005) amúgy kihansúlyozzák, hogy a pozitív pszichológia nem helyettesíteni, hanem kiegészíteni igyekszik azokat az ismereteket, amelyek a szenvedéssel, emberi gyengeségekkel és pszichés zavarokkal kapcsolatban halmozott fel a pszichológia és mindenekelőtt annak klinikai ága. Ez a pontosítás egyébként megalapozatlanként tünteti fel azokat az aggályokat, amelyeket például Lazarus (2003) fogalmaz meg a pozitív pszichológiával szemben, arra figyelmeztetve, hogy sokan azok közül akik manapság a pozitív pszichológia szószólóiként emelnek hangot, tagadni látszanak mindent ami egyértelműen negatív, annak érdekében, hogy kizárólag az élet pozitív oldalát láttathassák meg (i.m., 106 old.). Mintegy válaszként erre, Seligman és mtsai. így fogalmaznak: Meggyőződésünk, hogy a pszichológia átfogó tudománya és gyakorlata ( a complete science and a complete practice of psychology ) egyaránt magába kell foglalja a szenvedés és a boldogság, valamint kölcsönhatásuk megértését, akárcsak azokat a validált beavatkozásokat, amelyek két egymástól elkülöníthető célkitűzésként megszüntetik a szenvedést és fokozzák a boldogságot (2005, 1 old.). 16

17 Duckworth, Steen és Seligman (2005) megállapítják, hogy a negatív eseményekre és a velünkszületett sérülékenységekre összpontosítás eredményeképpen, a klinikai pszichológia jelentős lépéseket tett meg a mentális zavarok eredetének megértése irányában. Ugyanakkor azonban, az idézett szerzők úgy vélekednek, hogy a terápiás gyakorlat egy fejlesszük azt ami az erős oldalunk típusú megközelítése hatékonyan egészíthetné ki a hagyományos korlátozzuk azt ami nincs rendben alapon történőt. A pozitív megközelítés előnyeinek hangsúlyozása által amúgy, Duckworthék nem tagadják, hogy a jó terapeuták beavatkozásaikban eddig is ötvözték volna a gyengeségek orvoslását a kompetenciák fejlesztésével, csak arra kjvánják felhívni a figyelmet, hogy történelmileg a az előbbi vonatkozás több figyelmet érdemelt ki úgy az empirikus kutatás, mint a klinikai képzés részéről. Hasonló álláspontot képviselnek Snyder, Ritschel, Rand és Berg (2006), akik a klinikai pszichodiagnosztikai gyakorlatban kívánják érvényre juttatni a 2.1. ábrán látható négyszintű mátrix által képviselt szemléletmódjukat: A fenti megállapítások tükrében Huber (1993), illetve Simons és mtársa i. (1994) meghatározásai bizonyulnak korszerűnek. Előbbi ugyan még szükségesnek tartja külön feltüntetni a kóros viselkedések formájában megnyilvánuló lelki problémákat, Simonsék azonban már magától értetődőnek tartják ezek hozzátartozását a pszichológiai jellegű problémák kategóriájához. Huber (1993) definíciójában amúgy az a korlátozó jellegű megállapítás tarthatatlan, mely szerint a klinikai pszichológia a lelki problémák és a megoldásuk érdekében bevetett beavatkozások tanulmányozását jelentené. A klinikai pszichológiának ez az elméleti diszciplínává redukálása egyébként mindenekelőtt annak a képnek mond ellent, amelyet maga Huber vázol fel könyveiben (Huber, 1987, 1993, 1997). A klinikai pszichológia valóban célul tűzi ki az említett jelenségek tudományos vizsgálatát, de feladatkörének tekinti ugyanakkor azoknak a személyeknek az ellátását is, akik lelki problémákkal szembesülnek. Kliensen belüli FORRÁS Külső környezetbeli Erősségek # 1 # 2 VALENCIA Gyengeségek # 3 # ábra: A diagnosztikai információk begyűjtésének négyszintű mátrixa (Snyder, Ritschel, Rand és Berg, 2006, 36 old. nyomán) 17

18 A klinikai pszichológus munkájának utóbbi vetületére helyeződik át a hangsúly az utolsó előtti általunk idézett meghatározásban, melyet a Sunderlandi Egészségügyi Hatóság fogalmazott meg az ún. 'Klinikai Pszichológiai Együttműködés' (Clinical Psychology Partnership) keretén belül kiadott tájékoztató füzetben. Ebben a megközelítésben a klinikai pszichológia által nyújtott szolgáltatások (a pszichológiai jóllét biztosítása és a lelki zavarok megszüntetése) kerülnek előtérbe, míg az elméleti és módszertani vonatkozások ezeknek rendelődnek alá. E definíció korszerűségét igazolja a pszichológiai jóllét fogalmára való hivatkozás is, mely az egészségre vonatkozó aktuális szemléletben gyökerezik. (ld. pl. az Egészségügyi Világszervezet által elfogadott meghatározást). A klinikai pszichológiát úgy tekintik, mint a tudományos lélektan igen átfogó ismeretanyagának alkalmazását a problémák megoldásának céljából, illetve annak érdekében, hogy a személyek képesek legyenek a változásra, a fizikai-, illetve emocionális problémákkal való megküzdésre, valamint az olyan mértékben normális életvitelre, amilyen mértékben ez lehetséges. Ez a felfogás amúgy egyezik a Korchin (1976) által vallottal, aki kiemeli a klinikai pszichológia által az emberi működés megértése és javítása érdekében kifejtett erőfeszítéseket. Ami pedig a tudást, jártasságokat és szakértelmet illeti, ezeket úgy határozzák meg, mint a klinikai pszichológusok munkáját képező szakmai tevékenység hatékonyságát meghatározó olyan elemeket, amelyek fejlesztése a klinikai szakpszichológusok képzését biztosító programok alapvető célkitűzését képezi. Röviden, ezek az ismeretek és készségek, illetve ez a szakértelem képezik a klinikai pszichológus eszköztárát, melynek elsajátítása szervezett, egyetem utáni szakosodás formájában megszerezhető képzést feltételez. Az idézett dokumentum ezt annál inkább fontosnak tekinti, hogy a klinikai pszichológiát nem egyszerűen alkalmazott tudományként, hanem egészségvédő szakmaként ( healthcare profession ) határozzák meg. Hasonló álláspontot képviselnek Linden, Moseley és Erskine (2005), akik a pszichológiát az egészségügyi ellátásban szerepet játszó szakmaként kezelik, a következőket állapítva meg ezzel kapcsolatban: 1. A pszichológia potenciálisan az egészségügyi ellátás minden formájához hozzájárul, nem csak a mentális egészség gondozásához. 2. A testi egészség ellátásának megkülönböztetése a mentális egészség biztosítása érdekében mozgósított erőfeszítésektől regresszív és mesterséges. 3. A pszichológusok egyedi kompetenciával rendelkeznek azoknak a viselkedéseknek a módosítása terén, amelyek kritikus jelentőségűek annak a növekvőfében levő szükségletnek a kielégítése szempontjából, amelyik a fizikai betegségek és a mentális 18

19 zavarok idült jellegének kzelése kapcsán merül fel; a pszichológusok feladata életet adni az évekhez.. 4. A pszichológusok kiképzése az egészségügyi ellátásban való tevékenységre széleskörű, átfogó, szekvenciális és tervszerű kell legyen. Szintén idevágó Arnett (2001) álláspontja is, amely arra figyelmeztet, hogy a klinikai pszichológia csak abban az esetben bizonyulhat képesnek arra, hogy megfeleljen a vele szemben támasztott társadalmi igényeknek, illeve hogy kiaknázza azokat a professzionális lehetőségeket, amelyek az elkövetkező időszakban tárulnak fel előtte, amennyiben a jelenlegi, szinte kizárólagos összpontosítását a mentális egészség problémakörére egy olyannal fogja felcserélni, amelyik az egészség minden vonatkozásával szemben nyitottságot mutat. Külön kiemelendőnek tartjuk azt a tényt, hogy az APA meghatározása teljes mértékben szakít a klinikai pszichológia tárgyköréhez tartozó problémáknak az egészség, illetve betegség fogalomkörébe utalásának tradíciójával, sőt még a korszerű elmegyógyászatban használt zavarok kifejezést sem használja, ezáltal is kiemelve azt a szakmán belül viszonylag régóta elfogadott álláspontot, mely szerint a klinikai pszichológia érdeklődésére igényt tartó jelenségek nem feltétlenül minősíthetők kórosnak. Mi több, az APA meghatározása a klinikai pszichológia beavatkozásainak célkitűzéseit is az alkalmazkodás, a beilleszkedés és a személyes fejlődés fogalmaiban írja le, a lelki egészség terminusának elkerülése által is biztosítva a távolságot az ún. biomedikális modellel szemben. Befejezésképpen egy újabbkeletű meghatározást idézünk, amelyik mindennél jobban foglalja össze azt ahogyan jelenleg a szakmán belül a klinikai pszichológia mibenlétét felfogják. Ez a meghatározás annál is inkább jelentős, hogy gyakorlatilag ez alapozza meg a világviszonylatban legtöbb klinikai pszichológust kiképező északamerikai egyetemek graduális programjai strukturálását. Az Amerikai Pszichológusok Egyesülete keretén belül működő, az egyes szakágazatok elismeréséért felelős bizottság (The Commission for the Recognitio n of Specialties and Proficiencies) 2004-ben a következőképpen határozta meg a klinikai pszichológiát: A klinikai pszichológia a professzionális pszichológia egyik általános praxist és egészségügyi ellátást szolgáltató szakágazata. A klinikai pszichológusok a pszichopatológia, a mentális zavarok és más egyéni-, illetve csoport problémák körében végeznek vizsgálatokat, diagnosztizálnak, előrejeleznek, megelőznek, illetve kezelnek, a viselkedés, a beilleszkedés, az alkalmazkodás, a személyes hatékonyság és elégedettség javítása érdekében. Ami megkülönbözteti a klinikai pszichológiát, mint általános gyakorlati szakágazatot, az az általa megközelített problémák és ellátott személyek széles köre. (Benjamin Jr., 2005, 2 old. nyomán) 19

20 A klinikai pszichológia definíció-jellegű meghatározása mellett fontosnak tartjuk a lényeges vonatkozások részletes bemutatását is. Három ilyen vonatkozás érdemel különösebb figyelmet: a klinikai attitűd, a pszichológiai problémák és a klinikai pszichológusok alapvető tevékenységi formái A klinikai attitűd és kompetenciák Korchin (1976) ebben véli felfedezni a klinikai pszichológus leglényegesebb meghatározóját. A szerző Wyatt (1968) meghatározását idézi, aki szerint a klinikai attitűd lényege az aktuális viselkedéssel, a személy aktuális késztetéseivel, érdeklődésével és nyugtalanságaival való törődés. A hangsúly a külső helyzetekkel való szembesülés élményösszetevőire, ezek érzelmi és kognitív vonatkozásaira helyeződik; ez a megközelítés egyaránt figyelembe veszi az élmények többsíkú jellegét (mely abból fakad, hogy egyidejűleg több történés zajlik, egymással párhuzamosan), az éntudat változásait, a gondolkodás metaforikus és szimbolikus minőségét és, mindenekelőtt, az emberi psziché jelentést létrehozó képességének következményeit (Korchin, 1976, 23.old. nyomán). A 'klinikai' jelző utal továbbá a viselkedés közvetlen megfigyelés általi vizsgálatára, olyan tranzakcionális helyzetekben, melyek a részvétel és a bevonódás különböző fokozatait foglalják magukba. Ezeknek a kölcsönhatásokon alapuló helyzeteknek a prototípusai amúgy a pszichológiai vizsgálat, illetve a pszichoterápiás beavatkozás formáit öltik. Ezeken belül minimális énbevonódásra számíthatunk például a kérdőívek kitöltése esetén és a maximálishoz közeledőre egy olyan terápiás kezelés esetében, mely erőteljes áttételes és viszontáttételes érzelmeket, attitűdöket mozgósít a kliens, illetve a terapeuta részéről. A tudományos kutatásban érdekelt szakemberrel ellentétben, aki személyes befolyását a vizsgált események alakulására igyekszik a minimálisra csökkenteni, a klinikai pszichológus eleve annak a ténynek a tudomásulvételéből indul ki, hogy kliensével való foglalkozása olyan tranzakciókat feltételez, melyek keretén belül megnyilvánulhatnak és ezáltal megfigyelhetővé válnak a személy jellemző viszonyulási mintázatai, azok jól, vagy ellenkezőleg, rosszul alkalmazkodó összetevőivel együtt. Valamely pszichológiai megközelítés olyan mértékben tekinthető klinikainak, amennyiben képes a személyt a maga természetes összetettségében és állandó alkalmazkodó átalakulásában megérteni. Ez egyébként az a jellemző sajátosság, amelyet Huber is a klinikai attitűd meghatározó jegyeként említ. Mint írja, a klinikai pszichológus úgy foglalkozik a lelki problémák és zavarok tanulmányozásával, kiértékelésével, megelőzésével és kezelésével, hogy közben a hangsúlyt az egyedi esetre fekteti, melyet nem tárgyként, hanem a személy életében szerepet játszó változatos, biopszichoszociális tényezők együtteseként fog fel. Ez a hangsúly különbözteti meg legjobban a klinikai pszichológust a lélektan más ágaiban tevékenykedő kollégáitól, akikkel amúgy közös 20

21 tudományos örökség felett osztozkodik (1987, 61 old.). Tehát úgy Huber, mint Wyatt (és természetesen az őt idéző Korchin is), annak a nézetüknek adnak hangot, hogy a klinikai pszichológust jellemző attitűd a problémákkal szembesülő egyén tanulmányozását részesíti előnyben, egy olyan, lényegét tekintve idiográfikus megközelítés keretei közepette, mely az Allport, Maslow, Freud vagy Piaget által javasoltakkal rokonítható, hogy csak a legismertebb előfutárokat említsük. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a klinikai pszichológus nem korlátozhatja figyelmét néhány, valamilyen elméleti modell által még a vizsgálat megkezdése előtt meghatározott elemre, hanem értékelnie kell mindazokat a tényezőket, melyek szerepet látszanak játszani a személy problémájának a kialakulásában, illetve fennmaradásában, rögződésében. Fel kell tárnia továbbá azt is, hogy milyen módon együttműködve, egymásra kölcsönösen hatva vezetnek ezek a tényezők a lelki problémák és zavarok kialakulásához adott személy esetében. A klinikai pszichológust nem valamilyen tényezők összjátékának valószínűsége érdekli, hanem egy reálisan működő, egyedi mechanizmus, amely a személyt pszichológiai problémákkal, illetve alkalmazkodási nehézségekkel szembesíti, amely érzelmi egyensúlyát veszélyezteti, vagy teljesítőképességét csökkenti jelentős mértékben. Abban a 'képletben', melynek alapján ez a mechanizmus működik, természetesen felismerhetők olyan elemek is, amelyek a véletlenszerű egybeesést meghaladó gyakorisággal mutathatók ki olyan hasonló problémák esetében, amelyekkel más személyek küzdenek. Ezek mellett azonban, minden egyes esetben számolnunk kell az olyan elemek modulláló hatásával, amelyek a személy életrajzában, csak rá jellemző információfeldolgozó mintázataiban, vagy a konkrét helyzet sajátosságaiban gyökereznek. Nem véletlen tehát, hogy azok az általános érvényű modellek, melyek a különböző lelki problémák kialakulását és működését hivatottak leképezni, nem többek egyszerű váznál, mely csak a konkrét helyzet elemeivel kiegészítve, esetleg ezeknek függvényében módosítva, töltheti be a megértést elősegítő funkcióját. A klinikai attitűd az emberi viselkedés idioszinkratikus meghatározottságát alapelvként kezeli. Wyatt úgy vélekedik, hogy a megfigyelés, a megértés és a segítő beavatkozás között világos különbség van, bár ez a különbség nem merev; inkább az egyes kategóriák egymásba való átmenetével kell számolnunk. A megfigyelés megalapozza a megértést, a segítő beavatkozás pedig csak abban az esetben lehet hatékony, ha a kezelt probléma minél alaposabb megértéséből kiindulva tervezik meg. Maga a beavatkozás aztán újabb megfigyeléseket tesz lehetővé, amelyek alapján a beavatkozás következményei érthetővé válnak és ennek függvényében korrekciók eszközölhetők. Ez a különbségtétel amúgy azért válik jelentőssé Wyatt számára, mert szerinte a valamit tenni érte eszményének a felkarolása a klinikai attitűd szerves részét képezi. Megközelítésében a kizáróbb jellegű, sajátosabb és önmagát korlátozó kutatáshoz képest a hatékonyabb alkalmazkodást és a problémák megoldását célul kitűző beavatkozás lényegesen átfogóbb. Bármilyen típusú 21

22 beavatkozáshoz folyamodna a klinikai pszichológus, ez minden egyes esetben a kliens jóllétének fokozása érdekében történik. Még a legegyszerűbb pszichológiai vizsgálat is a személy érdekeinek szolgálatában kell történjen (pl. a hatékonyabb adminisztratív intézkedések megalapozása céljából). Ez az álláspont eleve kizárja a pusztán 'tudományos' kutatás céljából végzett vizsgálatokat a klinikai pszichológia szférájából. A klinikai pszichológia hétköznapi, a kliens jóllétét szolgáló gyakorlata jelentős mennyiségű tudományosan feldolgozható adatot szolgáltat és az a kutatómunka, melyet a klinikai pszichológus végez, kizárólag ezekre alapozhat. Az ellátott személyek olyan kutatásba való bevonása, mely nem áll kapcsolatban azzal a problémával, melynek megoldása érdekében szakmai segítségért folyamodtak, nemcsak a segítő kapcsolat rovására mehet, de a személy érdekeivel is ellentmondásba kerülhet és ennek következményeképpen a szakmával szemben támasztott erkölcsi követelményekkel sem egyeztethető össze. Másrészről, jelentős szerepet játszik a klinikai pszichológusok szakmai identitásának meghatározásában azoknak a kompetenciáknak a leltára, amelyek biztosítani hivatottak a klinikum területén dolgozó pszichológusok hatékony tevékenységét. Finch Jr., Simon és Nezu (2006) szerint a klinikai pszichológusok a következő kompetenciák által jellemezhetők: - professzionális ismeretek - vizsgálati kompetenciák - beavatkozási kompetenciák - a kliensekkel végzett munkához szükséges interperszonális kompetenciák - etikai és legális sztenderdek, illetve magatartás - a szakágazat melletti elkötelezettség, illetve az aktuális szakmai problémák ismerete - kompetencia a szupervízió, illetve a konzultáció területein A pszichológiai problémák természete és formái A klinikai pszichológia tárgyát képező lelki problémák természetének megértése érdekében mindenekelőtt ezek viszonyát kell tisztáznunk a sokak által szinonimaként, azonos fogalmakként kezelt nehézségekkel, válsághelyzetekkel, mentális és viselkedészavarokkal, illetve betegséggel A nehézségek A viszonyítási rendszert, melyen belül az említett fogalmak megkülönböztethetőek egymástól, a személy és környezete közötti kölcsönhatások szolgáltatják. Saját szükségletei, igényei és törekvései, akárcsak a külső, társas és fizikai környezet, a személyt szüntelen elvárásokkal szembesítik, illetve terheléseknek teszik ki, melyekre a személy alkalmazkodási erőfeszítésekkel válaszol. Ezeken a tranzakciós folyamatokon belül úgy a külső, mint a belső elvárások objektív 22