LAPUNK TARTALMÁBÓL. 30,-Ft. Társadalom -gazdaság- kultúra - oktatás - család. Tiszántúli független újság. III. évf. 8-9.sz. 93. aug.-szept.

Átírás

1 Tiszántúli független újság 30,-Ft Társadalom -gazdaság- kultúra - oktatás - család III. évf. 8-9.sz. 93. aug.-szept. LAPUNK TARTALMÁBÓL - Mementó: A II. Világháború orosházi áldozatai - Négyszáz éves a székelyudvarhelyi gimnázium - Pribék Sándor versei - Várszinházi évad - Gyulán - Emlékező Orosháza - Pleskonics András vallomása A HÓNAP galériája: Nicolas Müller fotói

2 2. Beke György ALMA MATER A négyszázéves székelyudvarhelyi gimnázium Képzeljünk el egy "európai utast" a XVIII. század derekán. Viselete semmiben sem különbözik a nyugati nagyvárosok felé tartó vagy onnan haza igyekvő peregrinusokétól. Minden pénzét összerakta, hogy illő ruházatot vásárolhasson magának. Csak az úti engedélye különbözik, diákunk ugyanis hosszas instanciázások árán tudta kiharcolni jogát ahhoz, hogy nyugati főiskolán folytathassa tanulmányait. Hiába végzett kitűnően a marosvásárhelyi kollégiumban, amely tulajdonképpen az elmenekült sárospataki iskola örököse, hiába szerezte meg utazásához az erdélyi gubernium engedélyét, Bécsben, a császárvárosban külön pecsétet kellett beüttetnie úti passzusába. Abban az időben mind nehezebbé vált, majd tilos lett az erdélyi fiatalok peregrinálása. És ez a marosszéki parasztfiú mégis el akar jutni Bázelbe, majd onnan tovább Bernbe? A leleményesség legalább akkora benne, mint az égő tudásvágy. A sors meghajlik előtte, miként egy nemzedékkel később Kőrösi Csoma Sándor konoksága előtt. Bernben szívesen látott diák. Itt is, akárcsak más nyugati városokban magyar és szász tanuló fiatalok jóval előbb megalapozták Erdély jó hírét-nevét a tudományok területén. Ha professzorai szülőföldje felől érdeklődnek, az új berni diák büszkén válaszolja, hogy a Maros partján található Székelyvásárhely küldte őt, mire a tanár uraknak a térképen kell kikeresniük ennek az ismeretlen székely-magyar városnak a nevét. Hát még mennyire meglepődnek, mikor évek múltán, 1768-ban a jeles diák elbúcsúzik tőlük, és haza indul. Egy levelet vesz elő a zsebéből. Az Erdélyi Főkonzisztorium küldte utána, és ebben a levélben arra kéri Backamadarasi Kis Gergelyt, hogy minél előbb keljen útra, és a szülőföldjén vegye át a megüresedett professzori széket a székelyudvarhelyi református kollégiumban. Kollégium Székelyudvarhelyen? Most még inkább szükség van a földabroszra. Hol is ez a város, alig látszik ki a hegyek, vizek közül. Elkerülik a fő útvonalak. Olyan skóla van ott, amely Nyugaton végzett, jeles tanárokat hívhat meg? Méghozzá két olyan főgimnázium, feleli a diák. Ahová őt szólítják, a kálvinisták iskolája éppen kilencvennyolc esztendős. De van Székelyudvarhelyen egy régibb skóla is, a római katolikusoké. Fent a dombtetőn, a templom szomszédságában. Alapításának pontos idejét nem ismerik, de annyi bizonyos, hogy kitűnő elme rakta le az alapjait, Marosvásárhelyi Mészáros Gergely, a jeles humanista tudós, aki a magyar nyelv mestere és fontos művek fordítója. Ő tolmácsolta Canisius katekizmusát, amely magyarul harminc kiadást ért meg - négyet Mészáros professzor úr életében -, ő ültette át magyarra Kempis Tamástól Krisztus követésé-t. Kempis, a németalföldi író, Ágoston-rendi szerzetes, himnuszok, egyháztörténeti művekszerzője? Ekkor értették meg a jó berni profeszszorok, hogy európai táj ez az Udvarhely a Kárpátok lábainál, a székelyek pedig a tanulás, a tudás, a művelődés népe. Kis Gergely hozzátehette ehhez, hogy a hadakozó, határokat védelmezőszékelyekanyavárosa is egyben, székely ispánok, főkapitányok székhelye a XIV. század elejétől sokáig. Vegyük át a szót hajdani diákunktól. Mi jóval többet tudhatunk az első székelyudvarhelyi gimnázium történetéről. A trianoni békeparancs után az erdélyi magyarság mohó érdeklődéssel fordult múltja, helyi hagyományai felé. A megmaradás útjára vezethették. Bitay Árpád gyulafehérvári tanár, a jeles műfordító, a kölcsönös megismerés, irodalmi közvetítés tudatos munkása, aki az egyetemes magyar irodalom mindmáig egyetlen könyvét írta meg románul, történelmi nyomozással, a jezsuita rend Firenzében közzétett okiratainak tanulmányozása alapján állapította meg a székelyudvarhelyi iskola alapításának igazi idejét. Így számolt be erről az Erdélyi Tudósító május 18-i számában: "Marosvásárhelyi Gergely alapította meg a mai udvarhelyi rom. kath. főgimnázium első ismert ősét, még pedig olyan lelkesen, hogy mindjárt az első évben (1593) mintegy száz tanulója volt. Mert ha kétségtelen is, hogy az iskola akkori formájában részben a mai elemi iskolát is magában foglalta, a jezsuiták iskolai rendszeréből az is bizonyos, hogy a mai középiskola nagy részét is egyesítette azzal." Négyszáz esztendős tehát Székelyudvarhely legrégibb iskolája. Elképzelhető, hogy mit jelentett ez az iskola Udvarhelyszékben, egyáltalán a Székelyföldön, ahonnan nem sokkal előbb, a XVI. század közepén indult ki egy lázadás Pálfalvi Nagy György és Gyepes Ambrus vezetésével, majd ennek leverése után a székelységet megfosztották minden addigi szabadságától, nagy tömegeiben jobbágysorba süllyesztették. Mi maradt meg lehetőségként? Az iskola jelentette az újbóli felemelkedés lassú, de reménységes útját, miként minden kényszerű újrakezdés a tanulást helyezi vissza jogaiba. Mészáros Gergely személye, európai szintű képzettsége a ha-

3 ALMA MATER 3. ladás áramába kapcsolta be az iskolát. Egyben mélyen begyökereztette az anyanyelvbe. Természetesen, az Európa-szerte uralkodó latinitás mellett, mintegy azt kiegészítendő. Még inkább tudatosult a magyar nyelv fontossága a fiatalabb kálvinista iskolában, hiszen a reformáció az anyanyelvűséget kívánta természetes jogaiba helyezni. Ennek ellenére a protestáns erdélyi skólákban is századokon át latinul közvetítik a tudományokat. "Krisztus földi országában, vagy a vitézkedő egyházban nemcsak a magasabb tudományokat és idegen nyelveket tanító, hanem nemzeti nyelvű iskolák is szükségesek." Így áll az Egyházi kánonok című összefoglalásban, amelyet részint magyarországi, részint régi erdélyi kánonokból gyűjtött össze és igazított "a kor kívánatához" Geleji Katona István erdélyi református püspök ben. E kánongyűjtemény egyik szakaszának címe: A nemzeti iskolákról, s egyebek között előírja, hogy nemcsak a fiúk, hanem a leánygyermekek számára is nemzeti iskolákat kell létrehozni, "minden városban és faluban, ahol azok jó szerrel létrehozhatók". Apáczai Csere János ekkor még alig érkezett meg Hollandiába, éppen Geleji Katona püspök segítségével, bíztatásával, és majd hét évvel később mondja el határkőnek számító székfoglaló beszédét Kolozsváron az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és az anyanyelv fontosságáról az oktatásban. s zékelyudvarhely katolikus főgimnáziumában 1850-ben vezetik be teljességgel az anyanyelvű - magyar - oktatást. Ez nem jelenti azt, hogy addig is nem tanítottak magyarul. Megőrződtek itt egy kor használt tankönyvek,rajtuk 1790-esévszám és feljegyzés, hogy már akkor oktatták a magyar irodalmat is. K arnyújtásnyira volt egymástól két testvérintézet, az udvarhelyi katolikus és református középiskola. A két felekezet között nemcsak vetélkedés folyt az idők során, hanem egymás serkentése is. Alighanem ennek is tulajdonítható, hogy a Székelyföldön - a más magyarlakta vidékekhez képest - jóval több a jónéhány évszázados középiskola vagy falusi elemi. Háromszéken Vargyas,Szemerja (ma Sepsiszentgyörgy egyik negyede), Esztelnek, Uzon emlékezik három-négyszáz esztendős iskolai évfordulóról. E tanulási versengésnek is köze lehet ahhoz, hogy századunk elején már nem volt olyan székely kisváros, ahol ne működött volna kéthárom nyomda, és ne adtak volna ki legalább két helyi lapot, egy kormánypártit és egy ellenzékit. F élretaszítottságuk a térképen, elzártságuk a vasúti fővonaltól, főbb országutaktól arra serkentette az udvarhelyieket, hogy a tanulásban, szellemi emelkedésben kárpótolják magukat. Ha a tudományos, irodalmi életnek adott alkotók névsorát idézzük, azonnal kitűnik e lust- rán, hogy Székelyudvarhely római katolikus főgimnáziuma és református kollégiuma sok hírességet nevelt az egész nemzetnek. A gimnáziumban tanult Baróti Szabó Dávid, Vergiliust fordító költő, aki latin példaképei nyomán elsőnek honosította meg a magyar irodalomban az időmértékes verselést. Itt volt diák báró Orbán Balázs, aki hatkötetes, monumentális műben rögzítette kora ismereteit - a múlt század második felében - az egész Székelyföld, továbbá Torda vidéke és a Barcaság történelméről, földrajzáról, geológiájáról, néprajzáról. Itt járt iskolába a prózaíró Petelei István. A gimnázium növendéke volt Benedek Elek. Udvarhelyi véndiák volt az operaénekes Palló Imre, továbbá akadémikusok, művészek, írók egész sora. Ide hozták be szülei a gyermek Tamási Áront, miután suttyó legényke korában addig babrált egy puskával, hogv ellőtte bal kezének hüvelykujját, s ezáltal alkalmatlanná vált a földműves munkára. Az irodalomban mindenkinél szélesebb pászmát szántott a székely népélet virágos szavú, igaz tartású ábrázolásával. Most pedig neve ott csillog iskolája homlokzatán. Az 1989-es fordulat után az ocsudás, a saját múlt újbóli nyílt felvállalása az ő nevét választotta védelmük És mellette állnak élőerdélyi irodalmunkolyan nagyjai, mint Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Magyari Lajos. Az udvarhelyi véndiák, Farkas Árpád versben köszöntötte iskoláját: "Szárnyat ad.röpít, s mindhalálig őriz / Alma Mater - az ember műhelye".

4 4. SZINHÁZ Várszínházi évad, jubileumi nyár, Attól függ, honnan nézzük, hogy három évtized nagy idő-e, vagy röpke pillanat a történelemben. Ezúttal - mondjuk - a magyar színháztörténetben, melyben a Gyulai Várszínház a 30 év alatt kétségtelen rangot vívott ki magának. Amikor Miszlay István, a békéscsabai színház akkori főrendezője megálmodta, amikor sokan mellé álltak, közöttük Gyulán Havasi István, a kultúrház akkori igazgatója, majd a várszínház igazgatója, az elfelejtett magyar történelmi drámák felkutatása és bemutatása volt a művészi cél, majd kiegészült alkalmanként egy-egy klasszikus vígjátékkal, még később, amikor már Sík Ferenc a művészeti vezető, azzal is, hogy elsősorban az élő magyar írók új történelmi drámáinak színrehozását tartották feladatuknak, miközben pályázatokkal és más egyéb módon is ösztönözték az írókat, hogy dolgozzanak a Gyulai Várszínháznak. Ahogyan változott a társadalom, ahogyan egyre világosabbá vált, hogy a pártállami diktatúra felbomlik, szétfoszlik, a várszínház mind politikusabbá lett, hiszen a körülmények állásfoglalásra késztették a művészeti műhelyeket is. Nem véletlenül nevezik több éve már "a vidék Nemzeti Színházának" a gyulait, melynek a tavasz végén hirtelen elhúnyt igazgatója, Havasi István ennek szellemében vázolta fel a hónap munkatársának a következő évadok elképzeléseit. Már ezt, a harmincadikat, a jubileumit sem érhette meg: erre gondolnunk kötelező volt a nyári előadások legszebb perceiben is. Kezdődött a kolozsváriak operaelőadásaival, a Brankovics Györggyel és a Bánk bánnal, emlékezve a Gyulán született Erkel Ferenc halálának századik évfordulójára. Aztán elérkezett az első, nagy premier, Sütő András Az ugató madár című történelmi drámájának bemutatója. Igazságvágy és honfibú: erről szól tulajdonképpen a marosvásárhelyi Mester színpadi műve után vagyunk, kitört a Bach-korszak, Tompa Mihály a bujdosóknak üzen: "Mint oldott kéve, széthull nemzetünk!" Hihetnénk, hogy így volt. Mégsem hisszük, persze, könnyű nekünk: másfél évszázaddal később nézünk vissza arra az időre, és tudjuk, hogy börtönök és kivégzések ellenére a nemzet mégsem hullt szét (Erkel már 1852-ben Gyulán, a lovardában Meyerbeer Prófétáját vezényelte), a tragédia azonban iszonyatos volt. Így aztán meg kell erősítenem magamban az igazságvágyat és le kell rázni magamról a honfibú önmarcangolását, és a nótát, amit itt (nem véletlenül) annyit eldalolnak: "Sajnál-e még engemet valaki?" Hiszen ki sajnálta (ha nem a magyarság) a bujdosókat, a kivégzetteket és a börtönbe űzötteket, a lefokozottakat és árulókat Árulókat? A rabnak, ha szabadul, esküdnie kell... Bodor Péter szerepében Koncz Gábor "Minden helyzetben egy másik is benne foglaltatik" mondják, és a szabadulótól azt követelik: tartsa titokban, ami vele történt, és hűségét esküvel és aláírásával erősítse meg császára és királya iránt. A hatalmas, időben talán túlzottan is terjedelmes előadás (egy- két direkt és agitatív pillanatától eltekintve) magával sodor, nem enged, és ha a néző figyelme lankadna netán, újabb leleményekkel és szívet szorongató rettenetekkel szolgál. Mert hová legyünk, ha megtudjuk, mire jó az emberi tisztaság? Itt a főhős, Bodor Péter ezermester, orgonaágyú- és orgonakészítő, szobrász és zenélőkút-tervező tisztasága? Mocsokra-e vagy fehér szárnyalásra? Ki hitte volna, hogy mindkettőre... A konkrét történelmi helyszín: Marosvásárhely, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a játék időtlen. Mert nem elsősorban arról szól, hogy Erdély, hogy Marosvásárhely, hogy az ezermester Bodor meghasonlása Világos után, hogy Bach-korszak, házkutatások és koncepciós perek; sokkal inkább arról, hogy magyar ember és magyar világ. Hogy bűn-e, ha Bodor Péter honvéd őrnagy nem Világosnál teszi le a fegyvert, hanem egy szerelmes asszony, gróf Rhédey Claudia lábainál?! Hogy kilépne a közügyekből (miként Deák Ferenc is tette száz és száz követőjével), hogy elege van? Hogy elhatárolja magát a lázasfej ű, meggondolatlan, realitásérzék nélküli új felkelőktől, akik százezreket áldoznának fel küldetéstudatos álmaikért? Különös erénye a szerzőnek, hogy a valóságos eseményeket remekül egészíti ki megtörténhetett jellemzőkkel, hogy a karakterek tisztábban látszódjanak, hogy a színpadi viadal egyértelműen mutassa fel, hogyan is, miért is van az, hogy csak a magyar győzheti le a magyart, hogy a magyar és magyar közötti gyűlölet mindig is könnyű sikert ígért-adott ellenfeleinknek. Hát így, ahogyan Sütő András közli Az ugató madárban, mely valóságosan is megjelenik a színen, mint kicsiny faragvány és ugat! És ugatnia kell annak, aki hallja, mind erősebben. Kimunkált csapatmunka az előadás, mely ősbemutató is egyben. Sík Ferenc rendezői akaratából zajlik a jelenetek sora. A főhős, Koncz Gábor (Bodor Péter) a nagy vitákban nyújt kiemelkedőt, jól hozza az ezermester székely álhatatos, tépődő lelkét, hogy félrevonulhat-e vagy sem? A hatalom persze sem így, sem úgy nem kíméli, halál a bére. Meglepetés Gáspár Imola gróf Rhédey Claudia szerepében Marosvásárhelyről, a szerelmes és minden áldozatra kész asszony példája. Remekel Fülöp Zsigmond, a legváratlanabb helyzetekben színpadra érkező Bolond, alias Horváth Csongor magyartanár, a játék élő lelkiismerete, narrátora, tovább- görgetője és felmutatója. Már amennyire játék volt ez a halálosan komoly három óra a gyulai vár színpadán. Egy nagy íróval találkoztunk, akinek minden szava hiteles. A dolgok itt kezdődnek. Július 16-án a tószínpadon Johann Strauss A cigánybáró című operettje a következő nyári esemény, és az előadás közben egy különös, megejtő, gyönyörű kép: az északi égboltot szinte betölti a vár óriás téglánya, az öregtorony sziluettje. Előtte, az egykori külső vár megmaradt

5 SZINHÁZ 5. falán egyetlen magyar huszár, magányosan, fényben, pirosan lángoló csákóval. Elő szobor, élő emlékezés a nagy időkre, a rettenetes időkre, amikor 427 évvel előtt a török vezér, Petraf állt ott, ahol most mi ülünk, és színházat nézünk. A huszár csak áll, nem is tudom, sokan látjuk-e Szinetár Miklós nagy rendezői leleményét arról, hogy nem véletlenül volt Kacsoh Pongrác János vitézének megjelenéséig a Cigánybáró a legnevezetesebb "magyar" daljáték a múlt századvég színpadain. Ha csupán ez az egyetlen, megrendítő kép maradna a nézőben, már megérte. De mennyivel több marad! Először is egy tiszta, sallangoktól és túlpántlikázástól mentes, operai szintű Cigánybárót hozott a színpadra a várszínház ezen a nyáron, olyan rendezővel és művészekkel, akiknek semmi szükségük nem volt arra, hogy túljátsszák ezt a világsikerű darabot, hogy netán aktualizálják, habár az alaptörténetet író Jókai azt tartotta, hogy a színház "itt és most" előhozza a múltat, a közelít és a távolit is, itt a szabadságharc szomorú bukását ezzel a történettel, közben távolabbra is kilendül időben, hogy utaljon a török és kuruc világra, amikor a magyar és a magyar egymás ellensége is volt, amikor idegenek használták ki eme "jó szokását". Közben az operett a XVIII. században játszódik, és Mária Terézia "megbocsát" Barinkaynak, apja kuruckodásáért... Nagyon szép az előadás, tiszta, világosan rendezett, érzelmes- romantikus. A nagy komédiás és világsztár Melis György Zsupán Kálmán sertéskirályt avatta főhőssé itt, pedig Saffi (a szárnyaló szoprán: Vámossy Eva) az, és Barinkay Sándor (Leblanc Győző és öt estén Berkes János) a kegyelmet és bárói rangot kiérdemlő földbirtokos, és a szereleni, amikor nem az a fontos, hogy "ki esketett?" és "ki volt tanúnk?" Cipra Tass Ildikó, Arzéna Vajda Júlia volt, remekelt a debreceni színház énekkara és a gyulai Körös táncegyüttes, stílusosan szólaltatta meg a Strauss-muzsikát a békéscsabai szimfonikus zenekar Sebők Károly vezényletével. Augusztus hozta Shakespeare-t és a Hamlet, dán királyfit, az újkeletű sorozat harmadik előadását a várban. Ritka, elvarázsoló kép a színpadi látvány, Szász Endre aranyozott díszletei tökéletesen betagolódnak a vár architektúrájában, a barna, az arany és a piros ritmusa a várfalak hatszázéves nyers téglaszemeihez; s a több szintű játék egészen a felső lőrésekig oly nyilvánvaló, olyan magától értetődő. Ebben a játszási térben és lehetőségben fénylenek fel a nagy dráma erényei, mondandója az emberi létről, mely tagadhatatlan, hogy tudva-tudatlanul a "lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés" körül forog, mióta az ember (ki előbb, ki később) rádöbben arra, hogy élete itt a földön csak "rettegés egy halál utáni valamitől". Saffi: Vámossy Éva volt William Shakespeare óriás műve a Hamlet, dán királyfi. Az ember millió kételye, vágya, álma, bizakodása, alantassága és emelkedettsége, tisztasága sűrűsödik benne, melyhez keretül szolgál a nagy történet, ami (állítólag) Dániában, Helsingőrben megesett, amikor Hamlet atyja, majd Claudius volt a király, aki gyilkossá lett és "eltolvajolta" bátyjától a koronát. Különös, hogy Sík Ferenc Hamletje valami egészen egyéni és merész: nem abban, hogy (volt divatok szerint) kitekerné a szavak mögötteseit, hogy nem illesztené "a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez", hogy áthágná a "természet szerénységét", hogy ne tartana tükröt mintegy a termé- szetnek", ellenkezőleg: mindenben úgy cselekszik ez a rendezés, ahogyan Hamlet inti a Színészkirályt a színészet föladatairól. Mégis egészen új a hatás, és azt hiszem, azért, mert a szerző, a darab az első. Sík utálja az átértelmezéseket és az új olvasatokat, Sík Shakespeare- t szolgálja azzal, hogy a Hamlet, dán királyfit úgy hozza a gyulai vár színpadára, hogy világos legyen: itt az a bravúr, hogy a dráma által, az előadás által felmutassa (úgy látszik) minden századok, idők "lenyomatát", az emberi arcokat, helyzeteket, a magányosság vívódásait, a megoldhatatlan konfliktusokat, melyekben (úgy általában) valóban nem éppen gyönyörködtető maga az ember. Szakácsi Sándor és Hamlet szerepe egymásra találtak itt, ettől van az, hogy olyan természetesen, egyszerűen hozza a dán királyfit, mintha nem is Hamlet lenne, hanem egy ember, akármikor, aki hasonló lelki örvényekben igyekszik fennmaradni, aki hasonló összeomlásokból keresi a kiutat, akit hasonló bosszúvágy ösztökél és aggaszt, aki körül jószerével mindenki becstelen. Kállai Ferenc Poloniusa tanulmány lehetne arról, hogy milyenek is minden korokban a hatalmak "tanácsadói", a gyorsan gazdagodni óhajtó nagyurak. Jól felépített és erőteljes Laertes Végh Péter, az ifjú színésznő, Juhász Judit Ophéliája pedig szenvedélyesen áttetsző, tragikusan tiszta. A siker nagy részese Kozák András (Claudius), Keresztes Sándor (Horatio), Raksányi Gellért (1. sírásó) és Tordai Hajnal pompás jelmezei, Vas M. Katalin zenei válogatása az egyes jelenetekhez. Ez volt a jubileumi gyulai várszínházi évad ezen a nyáron. Érdemes a megörökítésre. Sass Ervin Hamlet és Laertes a párviadal előtt. Szakácsi Sándor, Végh Péter és Kozák András (A képek Veress Erzsi felvételei)

6 6. Emlékezés Emlékező Orosháza II. Lapunk június-júliusi számában sorozatot indítottunk e címmel. A város újratelepítésének 250. évfordulója alkalmából szeretnénk, ha az itt élők emlékében élő közeli és távoli múltat úgy is megörökítenénk, ahogy ők emlékeznek a dolgokra. Minden téma érdekes ilyen szempontból. Örömmel vennénk régi képeket, rajzokat, leveleket is. A későbbiekben e címmel egy kötet kiadását is tervezzük. fehér galambok szálltak le onnan és röpködtek a templom légterében és a szeretetre buzdító beszédben is, a rögtönzés csodáit hintve a hívekre. "Tírarararatírati..." Massenet Meditációja mint ezüst szalag kígyózik körülöttem és befon szelíden. Lehet, hogy az apám kíséri az orgonán. Hangok a karzatról Massenet Meditációját játssza tizenéves unokám hegedűn az orosházi evangélikus templom karzatán, orgonakísérettel. A magnófelvétel nem a legjobb, az orgona búgó hangjai és a hegedűhangok azért tiszták, fényesek-szépek, emlékezőek. Engem például arra emlékeztetnek, hogy az apám is játszott azon az orgonán, melynek a hangjait hallom, mert a húszas évek elejétől huszonöt évig ő volt az egyik kántor. Arra is emlékeztetnek, hogy játszott azon a hangszeren a nagyapám meg a dédapám is, a kilencszázas évek elején meg a nyolcszázasok végén, mivel ők is kántortanítók voltak. Most tizenéves unokám játssza az öreg orgona mellett Massenet Meditációját, és biztos, hogy nem jut eszébe nagyapjának az apja, nagyapja, dédapja, akik ott, azon az orgonán... hogy Erős vár a mi Istenünk, meg Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik. Lassan pörög a kis kazetta, jönnek a hangok megejtően, talán éppen arról meditálva, hogy milyen különös játéka is a sorsnak, amikor nemzedékek találkoznak egy öreg hangszer mellett. Csak lélekben persze, és hogy ezúttal közöttük én vagyok a kapocs, aki ismertem szigorú tekintetű nagyapámat, akit a Meditációt játszó unokám sohasem látott, mint ahogyan én sem a dédapámat, akinek ujjai melegét őrzik az orgona billentyűi, de legalábbis emlékeznek rá: milyen megfejthetetlen, nagy titok ez, és menynyire eltéphetetlen. "Tírarararatírati..." - valahogy így kezdődik a Meditáció, és milyen nagyszerű lenne tudni, hogy akkor, ott, a templomban ki mire gondolt, amikor Massenet bejelentkezett és szólt a karzat magasából, az üstdobokon doboló angyalka magasából ezzel a szerényen tiszta, gyönyörű dallammal. Pörög a kis kazetta, már másodszor hallgatom elölről újra és nem tudom, mi a fontosabb: a Meditáció felhívása arra, hogy belevizsgálódjunk önmagunkba: milyenek is vagyunk mostanában? Hogy beszélgetni kezdjünk arról önmagunkban, hogy mire is köteleznek olykor a századokon átlebegő emlékek, emberek, eleink volt életei; egy orgona egy templom karzatán, amelyen megőrződnek egy tanítódinasztia hétköznapjai és ünnepei; egy közelesen kétszázötven évvel ezelőtt alapított település történetének kisebb-nagyobb eseményei; a gyerekkorunk templomkertjei és harangállásai odafönt a denevérek uralta toronyban; hogy mire is hívnak fel, földi ember, az éginek tűnő hárfahangok egy orgonán, egy hegedűn. Hogy maradt-e bennünk valami a szeretetre hívás nagy igéiből, vagy csak a magunk szeretete marad és él mindörökké? Esztendeje, hogy nem tettem fel ezt a kazettát, vagy egy éve őrzi a kis barna szalag annak a számomra ereklyeszimbólum orgonának a hangját, amint tizenéves unokám hegedűjátékát kíséri. Vagy egy éve magam sem gondoltam arra, hogy milyen nagy titok van a kazettán belül, hogy azok a hangok, amelyek egyetlen gombnyomásra felszárnyalnak belőle, egyszer csak arról beszélnek, hogy az élet valójában tényleg halhatatlan. Hallgatom a Meditációt, a kísérő orgonát, magam előtt látom a gyerekkoromban annyiszor látott templomot, a négy óriási márványtáblát, melyeken az első világháború hősi halottainak nevét őrzik, közöttük az apám bátyjának a nevét is, aki éppenhogy végzett a polgári iskolai tanárképzőben, kivitték a frontra, és elesett az első ütközetben az orosz állások előtt, Laborcfőnél. Huszonegy éves volt. Látom a padsorokat, ahol iskoláskoromban ültünk, és hallgatom a zene mögötti csendet, mely megőrizte évszázadok hangjait, a hívek énekét, a szeretetre intő papi beszédek tirádáit és melegét. Felnézek a magasba, ahol két köralakú nyílás a templom padlása felé vezet, és feltámad bennem a történet, hogy a halott Kossuthot Turinban búcsúztató orosházi esperes egyik beszéde közben Nosztalgia a gyopárosi kisvasút után Sass Ervin A júniusi nap fényének arany zuhataga árasztotta el kertünket. Én az "alsó konyha" előtti nagy eperfa árnyat adó lombjai alatt olvastam az iskolai évzárón kapott jutalomkönyvet. A belső oldalán ez állt: Kiss Sándornak, az orosházi m.kir. polgári fiúiskola III. osztályú tanulójának, kiváló szorgalma és példás magaviselete jutalmául. Göndös József igazgató, Platschek Lajos osztályfőnök, június 25. A könyv mesevilágából Miklós Józsi bácsinak, az iskola altisztjének a köszöntése zökkentett vissza a valóságba. - Jó napot, fiatal úr! - köszönt Józsi bácsi. - Jó napot, Józsi bácsi! - fogadtam meglepődve. - Az igazgató úr küldött, hogy a fiatal úr mielőbb hozzon be az irodába egy 6x9-es igazolványképet, mert szabadjegyet kap nyárára a gyopárosi kisvasúira és a strandfürdőbe. - Köszönöm, Józsi bácsi, üljön le egy kicsit. - Bizony jól esik egy kis ülés az ilyen öreg embernek, mert messze van az iskolától a Horthy Miklós út 70. (ma Bajcsy- Zs. út). Van vagy 2 km is. - Annyi éppen nincsen, mert ide az ecetgyár 1 km, onnan az iskola meg csak kb. 700 m. Nagy volt az örömöm, mert ez már a harmadik jutalom volt., Az első az előbb olvasott könyv, a második az Orosházi Általános Takarékpénztár jó tanuló jutalmazási alapítványának 6,09 pengős kamata volt. Mindezt az iskola évi közös értesítője bizonyítja. Még azon a napon elmentem a fényképészhez és másnap már vittem is az

7 iskolába a fényképet. Egy hét múlva megkaptam a fényképes igazolványt. A kis vulkánfiber táskában lévő klott fürdőnadrág, törölköző, vajas-zöldpaprikás uzsonnakenyér társaságában büszkén mentem a kisállomásra. Az orosháziak csak így hívták a katolikus templom előtt, a gr. Széchenyi Vilmos téren lévő AEGV vasútállomást (ma sörivó). Az AEGV az Alföldi Első Gazdasági Vasút rövidítése, melyet 1899-ben Békéscsaba- Mezőkovácsháza között állítottak forgalomba. Később Kaszapert, majd sok huza- vona után Orosházát csak 1925-ben kapcsolták be a hálózatba. A kisvasút végállomása a Tóth Gőzmalom (a Nagymalom) épületével szemben, a mai VO- LÁN autóbuszállomás helyén volt. Túl rajta a ma már betemetett korcsolyázó tó. Innen indultak Kaszaperre és Gyopárosfürdőre a szerelvények. A kaszaperi szerelvény sötétzöld színű, diesel vontatású, zárt személykocsikból, illetve gőzmozdonyos tehervagonokból állt. A gyopárosi szerelvényt sárga, vörösbarna díszítésű dieselmotor vontatta, mint a sárga- barna színű, nyitott személykocsikat. A kalauz a személykocsik oldalán végignyúló "lépcsőn" járta a szerelvényt és adta, kezelte a jegyeket. Nem kellett félni, hogy a "nagy sebesség" miatt lesodródhat, mert egy jó kerékpáros elhagyta a kisvonatot. A vasúti sínpár az Erzsébet királyné út (ma Kossuth L. utca) nyugati oldalán, illetve a Rákóczi út déli oldalán volt lefektetve. Amikor a kisállomásra értem, akkor már a Könd utcai útkereszteződésnél jött a szerelvény. A nyári hőség ellenére a nyitott kocsi tetejének árnyékában tűrhető volt a meleg. A vonat GÁ-GÁ-t utánzó dudálás közben elindult. A vásártérnél (ma mezőgazdasági technikum) és a Pipis malomnál (ma Takarmány-gyár) vett fel még utasokat. Innen egyiramban ment a mai kerékpárút helyén a laktanya megállóig. Itt rendszerint csak a katonatiszt utasok szálltak le. A gyopárosi végállomás a Pannónia szálló előtt volt. Ma már nyoma sincs a szállodának. A Pannóniában étterem, táncterem és 8 vendégszoba volt. A kerthelyiség ősi fái enyhítették és tették romantikussá az esti mulatozásokat. Kedvenc szórakozó- és mulatóhelye volt az orosházi jobb módú közönségnek és a katonatiszteknek. Sok embernek úszott el itt a pénze a cigányzenés mulatozás közben. A motorkocsi a tóba nyúló "móló"-ig ment, ahol a holtvágányon mindig állt Emlékezés 7. egy-két személyvagon arra az esetre, ha sok volt az utas és nem fértek fel a szokásos 2-3 pótkocsira. Milyen gondos utaskiszolgálás és energiatakarékosság. A mólónál lévő váltó segítségével a motorkocsi a mellékvágányon a szerelvény Orosháza felőli végére állt vissza. Volt még a végállomásnál egy nyolcszögletű, mintegy 5 m "átmérőjű" váróhelyiség is, de ezt csak szeles, esős időben vették igénybe. Egyébként az árnyas fák alatti padokon várták a vonat megérkezését az utasok. Ide érkeztem meg én is és mentem a strandfürdőbe. A kabinos néni jól megnézte az igazolványomat és adott egy kabinkulcsot. Levetkőztem és zuhanyozással jól lehűtöttem magam, mert édesanyám ezt nagyon rámparancsolta. Utána szaladtam a tó vizébe lubickolni. Ekkor úszni még nem tudtam. Jól esett fürdeni és a napozódeszkán süttetni magam, barnulni. Valószínűleg ilyesmi ihlette meg Keresztes Lajost, a ma már elfeledett orosházi költőt, újságírót, és ebből fakadt egyik versének a következő részlete:... "Csóktüzelő nyár heve ég. Hajszol a hőség, sarkall a nyár, Drága Gyopáros hűs tava vár. Árnyas oázis, enyhet adó Tiszta tükörként fénylik a tó. Nyugszik a szellő, lángol a lég Fekszem a szálkás deszkapadon Semmibe lankad gondolatom."... A gyopárosi tóban tanultam meg úszni, és ha kaptam édesanyámtól 20 fillért, akkora "szandolin"-nal csónakáztam 1 órát. A tó vize finom iszappal terhelt volt, melyről Reisinger József "Orosháza 200 éve" c. könyvében így ír: "A Gyopárosi tó vastartalmú, iszapos vizének gyógyhatását már száz év előtt felismerték. Ide jártak az orosháziak és a környékbeliek bajaik gyógyítására és fanatikusan hittek a tó vizének gyógyító erejében." Valami igazság mégis csak volt ebben, mert a nyár végére az addig étvágytalan, vézna kisgyerek megerősödött. Nem lettem vasgyúró, de úgy látszik, a víz, az úszás, a napozás meghozta az étvágyamat. Mind nagyobb uzsonnáskenyeret kértem, ami izom- és súlygyarapodást eredményezett. Hol van már a tó szabad vizének romantikája, varázsa. Azóta betonmedencében, mélyfúrású kút vizében lehet fürödni. A strand nagy, kerek óráján a 6-oshoz közeledett a mutató. Felöltöztem és siettem, hogy odaérjek a 6 órás vonat indulásához, mert így szólt az anyai engedély. Pontosan 6 órakor, GÁ-GÁ dudálás után elindult a szerelvény. A laktanyánál más katonatisztek szálltak fel, hosszú kardjukat a karjukra "akasztva", a "bab mérő" fekete sapkában jöttek. Az egyenruha nagyon tetszett, meg a csillogó hüvelyű kard, de a "bab mérő" nem. Jobban tetszett a tábori, ún. bocskai sapka, melyet "ködvágónak" is becéztek. A vásárhelyi (nem mondtuk soha szegedinek) vasútnál a zárt sorompó miatt meg kellett állni. Itt volt egy kb. 10 kocsihossznyi kitérő is, hogy nyáron a nagy utasforgalmat a két végállomásról egyszerre indított szerelvényekkel - itt kerülve egymást - jobban tudják lebonyolítani. Így félóránkénti közlekedést tudtak biztosítani. A kisállomásra érve a másik vágányon "véletlenül" éppen indulásra készen volt a (csatlakozó) kaszaperi szerelvény. A gyopárosi utasok közül többen átszálltak. Úgy gondoltam, hogy én is felülök és elmegyek vele az Aradi-féle (Aradi bolt, Bohus malom) megállóig, amely a Horthy Miklós úti kereszteződésnél volt. Így a hazafelé való gyaloglás felét "megspórolom". El is indult a kaszaperi kisvonat szerelvénye a községháza (ma városháza) előtt, a Torkos Kálmán (ma Ady E.) utcán, a Szalma- piactéren és a Tél utcán át. Nem is volt addig semmi baj, míg nem jött a kalauz. Kéri a jegyet. Mutatom neki az AEGV utazási igazolványomat Megnézi és azt mondja: ez csak a gyopárosi vonalra érvényes, váltsak jegyet. 20 fillér az Aradi megállóig. Mondtam, hogy nincs pénzem. Jóindulatú kalauz volt és csak ennyit mondott: máskor ne ülj fel erre a vonatra ezzel az igazolvánnyal, illetve legyen nálad pénz jegyet váltani. Megköszöntem jóságát és a megállóban örömmel ugrottam le. Otthon elmeséltem esetemet a kaszaperi vonattal, mire nagyapám azt mondta: akkor te potyáztál, kis unokám. Sajnos az AEGV kisvasút már régen nincsen. Ahogy államosítva lett és a MÁV kezelésébe került, nem sokkal utána a síneket felszedték, pedig mennyivel romantikusabb és gazdaságosabb volt, mint az autóbusz üzemeltetése. Búcsúzom tőled, kisvasút, ifjúságom szép emléke. Dr. Kiss A. Sándor

8 8. A békéscsabai megyei könyvtár gyermekkönyvtárában járt "a hónap". Beszélgettünk Knyihár Andrásné Julika könyvtárvezetővel, aki szakmájának igen jeles művelője. Julika könyvtárosnő is küzd a pénzhiánnyal, de nem adja fel. Ötletet ötletre halmoz, hogy terveit megvalósítsa... Szabadság, szeretet, szépség: ez a három Nem a hétköznapok témája egyik sem, inkább csak amolyan lélek- monológok, mert tart az ember attól: ha kimondja, hogy "szabadság, szeretet, szépség" - egyszerűen kinevetik. Érdeklődéssel hallgatom Knyihár Andrásné Julika szavait arról, hogy mifélék az ő elképzelései az ideális életről, munkáról, a könyvtárosi létről? Így kerülünk hamar közel a szabadsághoz, szeretethez és a szépséghez, mindre van példa az életében. Azt hiszem, közben titkos zárkában őrzi mind a hármat, pedig mindhárom ott van a tekintetében, ha vendégeihez, a gyerekekhez szól. Akikért él, töpreng, törekszik megvalósítani azt, amit jónak tart. - Már Mezőkovácsházán és Békésen is arról voltam nevezetes, hogy meghökkentő ötleteim vannak - mondja, kicsit mentegetőzve is, hogy ezek "nem fontos" dolgok. - Amikor meghívtak Békéscsabára, a megyei könyvtárba, majd a gyermekkönyvtár vezetője lettem, nekiláttam, hogy a meghökkentő ötleteimet megvalósítsam. Először is azt akartam elérni, hogy ide a gyerekek úgy jöjjenek, mintha hazamennének, hogy ne érezzék a felnőtteknek való kiszolgáltatottságot. Hát ez már maga a gyermeki szabadság! Ha pedig a könyvtárba lépő gyerek azt is érzi: az a néni ott, a könyvek között "értem van" és szeret engem, máris közvetlen kapcsolatban vagyunk. Barátok, így is mondhatnám. Ha nem így van, akkor nehéz megtalálnia közös hangot a szeretetről, a szépségről, a hazáról, melyről (szerintem) elképesztően zavaros fogalmaik vannak. Az értelmes dolgok ott kezdődnek, amikor a gyermek érti és tudja, hogy "én önálló egyéniség vagyok", itt a felnőttek egyenrangúak velem. Nem szabad félni az ilyen helyzetektől, a gyermek, ha felnőtté lesz, majd hasonlóan gondolkozik az akkori gyerekekről, a saját gyerekeiről. Több lesz a harmónia, jobb a család, és mindenki nyitottabb a szépség iránt. És ez nemcsak "kellemes csillogás" lesz, ahogy például Oscar Wilde regényeit szokták dicsérni. "Szív nélkül nem lehet könyvtáros az ember..." CSABAI ABLAK Szerkeszti: Sass Ervin Nekem különben is A boldog herceg az egyik kedves olvasmányom. Pedig mese, de gyönyörű mese... Már-már hajlok arra, hogy feledve szomorút, rosszat és a kinti világ számos civakodásait, elandalodjak A boldog herceggel együtt egy különös, szép világban, amikor Julika asszony a rideg valóságról beszél, meg a könyvtárról, ahol ez a három szó: szabadság, szeretet, szépség állandó lakó kell, hogy legyen. - Nem kérnek sokat, de a semmiből nem élnek meg, és elbujdosnak a gyerekek elől - közli némi humorral fűszerezve azt, hogy pénz nélkül a könyvtár meghal. Ami rettenetes lenne. Ha a jövőbe nézünk, akkor meg tragikus. Kitűnő ismerője a helyzetnek! Annak például, hogy a békéscsabai gyerekek is küszködnek az olvasással, pedig hány öndicsérő módszert vezettek már be az oktatásban, és mégis. "Most mondjam azt, hogy feltehető: nagyon keveset gyakorolnak? Azonnal kisütnék egyesek, hogy ez konzervatív álláspont. Közben a gyerekek (csúnya szó) nyögdécselnek olvasás helyett." Most ez a kifakadás hová sorolható? - kérdezem magamtól, és feljegyzem a füzetembe: "szeretet". Közben nincs még vége. A könyvtáros igencsak lesújtó véleménnyel van a "tömegkultúra" ürügyén érkező giccstömegről, mely a gyerekeket is elárasztja. "Tény, hogy szép, színes könyveket lehet venni, ha van a szülőnek erre pénze, az olcsóbbja azonban értéktelen. Becsapják a gyerekeket, ezek a könyvek valamiféle gazdag álomvilágba szédítik a kis olvasókat. Rózsaszínűek és hamisak." Később kanyarodunk egyet, és arról beszélgetünk, hogy sok helyen másodrendűségi érzésük van a gyerekkönyvtárosoknak, de itt, a megyeiben szó sincs erről. "Inkább elsőrendűek vagyunk, olyan fontosak, mint bármi más ebben a nagy könyvtárban. Csak a pénz nagyon kevés, meg a huzavona sok, amit a megyei és a városi önkormányzat produkál, hogy mennyire megyei és mennyire városi a könyvtár? Illetve, hogy ki mennyit adjon hozzá? Közben az állományunk lassan bővül, tavaly 800 kötetet tudtunk vásárolni, idén mintegy at, de csak úgy, hogy felszámolták a könyvesboltokat és 10 százalékért (!) lehetett venni." A gyerekkönyvtárt sem kerüli el a ma szinte egyedülálló lehetőség a pénzszerzésre: pályázatok tömegét írják. Többkevesebb sikerrel, de úgy vannak vele, aki nem pályáz, az biztos, hogy nem kap semmit. Erre is van egy kis történetük. - Négy éve nyári tábort hirdettünk az olvasni szerető gyerekeknek. Negyvenen jelentkeztek, 10 napig voltunk kint Szanazugban. A következő két évben ugyanez a 40 gyerek (ketten- hárman cserélődtek) Gyula városerdőn táborozott, tavalyelőtt pedig 10 napig Kassán. Tavaly Székelyudvarhelyen jártunk, mert a tábor témája az es forradalom és szabadságharc volt. Bejártuk az erdélyi nagy csaták színhelyeit Idén (már másodikos gimnazisták a gyerekek) Velembe mentünk, átruccantunk Burgenlandba is. A tábor témája az 1867-es kiegyezéstől Trianonig terjedő történelmi korszak volt. Az egész önerőből és pályázati pénzekből szerveződik. Eddig - amint látja - sikerrel. Végezetül, hogy nem szeretne közhelyet mondani, de az is igaz, hogy "szív nélkül" nem lehet könyvtáros az ember. A kérdés ott folytatódhatna, hogy van-e szíve hozzá mindenkinek, aki ma könyvtáros Magyarországon? Sass Ervin

9 PRIBÉK SÁNDOR Irodalmi barangoló XXVII. 9. Egy 66 éves ember mit írjon magáról, röviden? Pláne, ha sokan azt hiszik, hogy ő egy költő! Az vagyok-e? Nem tudom. Valami azért gyanús. Ötven év sokszáz verse papíron. Árulkodik, hogy valami van. (Kevesebb mint hivatásos, és több mint műkedvelő.) Sokféle énembe ez is belefér. Itt-ott megjelent ötvennyi vers talán jelzi a nívót, de az is, hogy kötetbe egy se került be. Csak egy kis füzetecskére tellett. P.S. összes versei? Naivság! Nem tartoztam sehová, nem kellettem? Vagy csak szétszórt, trehány voltam? Volt más dolgom is. Ez így igaz, és mégsem így igaz. Hosszú történet- Budapesten éltem 23 éves koromig, majd léteztem évekig szerte az országban, csak megyénként sorolva: Heves, Borsod, Győr-Sopron, Baranya, Békés. (Lám a hevesből békés lett?) Közel húsz éve orosházi vagyok. Köszönöm, hogy befogadtak. De eddig? Közigazgatás (6 év), szakszervezeti üdültetés (27 év), üvegipar (14 év). Képzettségem mindig alkalmazkodott kenyérkereső foglalkozásaimhoz: pincér, mozigépész, népművelő- könyvtáros főiskola, újságírói diploma. Mindez hivatásom is volt. Sikerek és kudarcok, mint minden életben. Sőt a közéletben.(hiszen közéleti lettem, voltam, vagyok és az is maradok.) És persze közben versek is kibuggyantak. Versek? Buggyanatak? Mi kényszerített, hogy írjak? És éppen azt, és úgy, és akkorú Egy nagyon-nagyon nagy költő így válaszolt e kérdésre:" Akkor ketten tudtuk, én és a Jóisten! Ma már csak Ő tudja!" Az én kicsinységem válasza rövidebb: CSAK! Mert milyen is az élet? Kérdéseket tesz föl, és feleletet vár. Kérdezek és választ keresek. A költő is. Magyarázatot, megértést. Én is. Hogy világosabb legyek, ím egy versecske az elsők, és egy a későbbiek közül: FELELÉS Csönd, csönd, még mindig csönd, most egy sóhaj, ismét csönd, a notesz lapja suhog egyet, egy név, egy tört remény, a többieknél megkönnyebbülés. (1942.) VAKABLAK Néha kitekintel a mindig önmagadból, Kívülről nézed az ismerős alakot, Kinek fel-nem-ismerő tekintete - mint zárt ablakok - Magadba zárnak vissza, mindig önmagadba, Vasrácsok őrzik a vakablakot. (1974.) A többi megélt és leírt - ami a kettő között volt, ( meg van, meg lesz), - elképzelhető. E szűk helyen, A HÓNAP megtisztelő egy oldalán ( - köszönöm - ) ízelítő is alig adható. És miért ezek? CSAK! AHOGY ÉN SZÜLETTEM Két ember szerette egymást, és Őket az Isten is szerette, én így születtem. (1943.) TAVASZ A SZIKLÁN Keringsz égen tarka héjapár. Vijjogva rikolt a párja után a hím madár. S a nőstény szíve értvén a szavát, ujjongva rikolt, a sziklára száll, a szíve vár. Rövid a nász, mely életet teremt. Ujjongva rikolt a párja felett a hím madár. S a nőstény szíve a csókok után, vijjogva rikolt, a fészkére száll, a szíve vár. (1959.) A + B + C Irhabunda igazgató (A) Bőrkabát főmérnök (B) Lódenkabát főkönyvelő (C) vagy A, vagy B, vagy C munkás. A szocializmust mindenki olyan kabátban építi, amilyen az év végi prémiuma volt. (1961.) VELED Nem könnyű velem élni, Te hozzám jó vagy, hozzám, ki rosszhoz szokott, s tekergő életem során, csak elgondolni tudtam, milyen az érzés szeretve élni. (1982.) EGYETLEN KÖRMONDATBAN (1991.) AZ NEM IS ÉLT IGAZÁN, aki a télben nem érezte meg a tavaszt, - fagyból-hidegből-szikrázó-szürkeségből nem érzett rá a felengedés, a fészekrakó langyulás-reménytkeltő fanyar illatára, - az anyagcsere áramoltató-ösztön-reménységéből fakadó új életet továbbvivő-kéjesbódulatára, melynek gyönyörűsége élni-muszáj-tovább-képes-életösztönt-erőt sugároz, - az nem is élt igazán... a nyári napmelegtől-létezni szükséges-ingerlő-vágyott-értelemig- hasznosság-tűző-égető-perzselőbizsergés-reménytadó-egyetlen célt, értelmes-létet-beérlelő évszak a nyár kipattantó-burkából- arany-haszon-termő-életerő - továbbhaladó-fenntartó-megnyugtató- élet-búza-kenyér-gondolatok-szavak-táplálékot biztosító-miért vagyunk e világon-választadó kérdés, beteljesülés érzetét- learató-augusztusból őszbe csalinkázó-rozsdásodó természet-erdő- mező-levegő- víz-vándorlásra-emésztésre ingerlő vibrálása, - kit meg nem érintett, - az nem is élt igazán, - hogy az igazán- fontos-igaz, a hasznosság tudatával, a fogyó élet melengetőből- kihúnyófélben-lévőélet, legszebb-színpompás-őszidőből ne vágyna már újra vissza a zimankóba, a konzerváló-fagyba-menekülő-télbe- ezüstösen-sziporkázó-szürkeségbe, - az nem is élt igazán, - mert soha nem érezte meg az élet igazi-egyetlen értelmét, - a körforgást, a soha-el-nem-múló-örökmozgó-változást igénylő-utat-a mindig-tavaszt-váró-hozó-fényreményt, - s nem-tehetsz-arról-hogy- megfogantál-lettél-éltél, - hogy elhalva-hovatova tűnsz és nem- tudtad-megfejteni, hogy az ember-(mi-az-ember)- miért öli-írtja egymást-öntudatlanul vagy kényszer-örök-védekezéstől-hajtva űzetve-de miért, írtja a továbbélést biztosító-magzatvizet- világegyetemet a semmiből-semmibe-haladó-röpke-életvillanatban- miért-hát-ki-érti-éli-meg a tél-tavasz-nyár-ősz-tél-a sorrend változtatható-folyondáros váltakozását, az életet-tőlem- (magamtól)-kérded- (kérdem)-én, 64 pillanat-örökkévalóság-hite- tapasztalata-konklúzió- ja után-sem-tudok-választ-kreálni-talán-mert-nem-is-éltem-igazán...- egy befejezhetetlenül-megszakadón- befejeződő-körmondatban... - a többit-fejtsd-meg-te-reményteli-hitevesztett-új hitet felderengető-utókor, - ha leszel... általam-itt-a pont.

10 10. Szubjektív sorok Müller Miklósról A felemelkedés vágyát, igényét magában hordozó parasztfiú voltam, nem kellett néprajzi kutatásokat végeznem, mert benne éltem. Így a Féja: Viharsarok és az Ortutay: Parasztságunk élete c. könyvek illusztrációiból Müller Miklósnak a 30-as években keletkezett szociofotóival évtizedekkel hamarabb megismerkedtem, mint azok készítőjével. Hatottak rám, mert az ünnepi hangulatú gyöngyös- bokrétás képek helyett az általam is megélt valóságot mutatták be. Évekkel később édesapja, Müller Jenő orosházi házának padlásán járva, bokáig érő levélhalmazra bukkantam; köztük fiának a bécsi International Foto Service-ből hazaküldött levelére is, ám akkoriban érdeklődésemet Móra Ferenc és Müller Jenő levélváltása kötötte le. A padlásra száműzött, s jó polgári ízlésről tanúskodó könyvek és családi dokumentumok jórészét az ötvenes évek szele szétsodorta. Romantikusnak tűnik első személyes találkozásunk... Telefonon este kilencre beszéltük meg: vár a Serrano 8. alatti lakásában. Itthon ilyenkor már éjfél felé jár az óra, ott éppenhogy csak naplemente után voltunk. Vittük a hazai ízeket: csabai kolbász, orosházi libamáj, tokaji. Elég hamar megtaláltuk a hatemeletes házat, kapubejáratánál kirakat: Foto Müller. Ám a kapu - talán már Don Jüan óta - jó spanyol szokás szerint zárva. Elkezdtünk kiabálni: "Müller úr! Senor Muller...," de csak néhány felháborodott ember nézett ki az ablakon. Bosszankodásunkat a házmester oldotta fel, ámbár ékes kasztilliai nyelvjárással bizonygatta, hogy "fotograf Muller" ilyenkor már alszik, de mondván, hogy mi vagyunk a "familia hungria", betuszkolt bennünket egy liftbe. A hatodikra érve csengettünk, s egy jóképű mackós öregúr tiszta magyarsággal tessékelt beljebb. Hajnalig beszélgettünk, kaptam egy tucat fotót, búcsúzóul dedikált egy-egy könyvet, szerényen elrejtve benne egy bankjegyet, s hozzátette, szedessük rendbe szülei sírját az orosházi temetőben. Megtörtént. Azóta is levelezem az immár 80 éves maestróval. Budapesti kiállításán személyesen adhattam át a Székely Aladár Művésztelep plakettjét, Koszorús úr közöltette a hazahozott Radnóti-fotókat, és a Viharsarok új kiadásába is került néhány Müller-fotó. Müller Miklós kapcsolata szülőföldjével az emberi tartás bizonyítéka. Rendszeresen hazajár, ő is megtisztelt látogatásával, és ilyenkor eltűnik az az alig tíz évnyi korkülönbség köztünk, s csak a fotói iránt érzett csodálat marad meg. Balogh Ferentz Barcelos - Palóc kis

11 galériája 11. vásár Cséplőmunkás lányok Cudillero (Asturias)

12 12. Balogh József HONISMERET ÉS NEVELÉS - Beszélgetés Pleskonics András ny. ált. iskolai igazgatóval - (Elhangzott a Szegedi Rádió Vasárnapi Előszó műsorában május 30-án) Balog József: Széles, virágos utcáiról, magas, árnyas fáiról volt hajdan híres Pusztaföldvár; már legalábbis lakóinak és a környékbelieknek. Hiszen a Békés megye déli csücskében húzódó, kétezernyi lélekszámú településről sokan talán azt sem tudják, hogy létezik. Napjainkban talán már inkább múlt időben kellene ezt mondani, mert a lakóhelyét szerető ember, a honismerettel, helytörténettel foglalkozó tudós tanár és diák, egyre többet találkozhat ennek a településnek nemcsak a nevével, de flórájának, faunájának leírásával és persze históriájával is. Egyszerűen azért, mert mindezen dolgok összegerebenezésére akadt valaki, hogy el ne vesszen már mindaz, ami az itt élő ember véréből és verejtékéből, boldogságából és örömeiből megőrzésre érdemes. Maguk az őriző emberek persze talán nem is tudják, hogy évtizedekig végzett munkájuk, egyre elhatalmasodó szenvedélyük micsoda kincseket képes a felszínre hozni, a mindennapok gyöngyeit és gyémántjait; mert ami el nem vész tűz által, vagy az annyiszor lecsapó romlásban, az még elveszhet a figyelmetlenség, a közöny és a felejtés csalfa ölelésében, - nélkülük. Pusztaföldváron szerencsés emberek élnek. Magam is láttam őket, bár rövid ott-tartózkodásom idején idősb Pleskonics András nyugdíjas tanító és iskolaigazgató házában töltöttem a legtöbb időt. S mégis, a szekrényekben és polcokon sorakozó, és gondosan bekötözött papírdossziékban ott volt a falu régi és mai története fényképeken, padláson lelt iratokban, levelezésekben. Ott voltak a dédanyák és ükapák, ott sorakoztak, s bár maguk már nincsenek, mégsem tűntek, múllak el nyomtalanul, hírük maradt a földön. Erről a hírről ültünk le aztán beszélgetni, a híradás elemi igényéről, ami András bácsit is megragadta, hiszen saját éleién, gyermekkora emlékein keresztül jutott el a másik emberig, s őrzi mostmár azt is, mintegy összegyúrva saját sorsával, életével és emlékeivel. Békéssámson és a gyermekévek, a szülőföld. Aztán Hódmezővásárhely és környéke, a tornyok és az iskolák szigorú, s mégsem félelmetes épületei, a szellemi eszmélés szülőföldje. És a harmadik, a fellelt haza, Pusztaföldvár. Állomások, amelyek felneveltek és megtartottak. Kérem, hallgassák meg idősb Pleskonics András pusztaföldvári tanító vallomását szülőföldjeiről, a falusi néptanítói szolgálat és a honismereti munka kapcsolódási pontjairól, az emlékekről és a tanulságokról. Pleskonics András: A legelső kis írogató próbálkozásaim szülőföldemhez, konkrétan Békéssámsonhoz kapcsolódnak, ott is szinte lokálisan ahhoz a parányi kis részéhez a falunak, ahol gyermekéveimet töltöttem, ahol a legszebb játékok, a barátokkal közös élmények játszódtak le. Azt hiszem,bennem ez indította meg a közlést; tehát azt, hogy emlékeimet leírjam, mert éveim sokasodásával úgy feltisztultak előttem a hajdani képek, hogy azokat le kellett írnom. Így született meg tulajdonképpen Békéssámson helytörténetéből szemelgetve az első néhány kis írás, ami aztán folytatódott a Hódmezővásárhelyen töltött gyermekés ifjú évekre való visszaemlékezésekkel. Eközben, és jelenleg is gyűjtögettem, illetve gyűjtögetem és publikálgatom Pusztaföldvár helytörténetéből mindazt, ami számomra hozzáférhető, ami lassan mostmár egy kerek egésszé kezd összeállni és mind terjedelmét, mind talán értékét tekintve is maradandó része lesz annak, amit örökül hagyhatok a településnek, ahol eddigi életemnek több mint felét, immár 34 évet tölthettem el. Balog József: Ön itt tanítóként dolgozott közel 30 évig és nyilván a tanítás, a gyermekkel való viszony is belejátszhatott abba, hogy fontosnak érezte ennek a közösségnek a kollektív emlékezetét feltámasztani. Pleskonics András: Ez egyértelműen így igaz. Az emlékek ilyeténképpeni számbavétele, rendszerezése és dokumentálása, az a mindennapi tanítói munkámnak lett egy olyan szerves része, amit úgy tűnik, ha másként próbáltam volna, rosszul tettem volna. Ugyanis mint elég sokáig - négy évtizeden át - tanítóskodó ember, egyértelműen és meggyőződéssel állítom, hogy a tanítónak legalább egy valamihez jobban kell értenie egy kicsit, mint általában máshoz. Vagy tornázni kell ügyesen tudni annak a testnevelőnek ahhoz, hogy a gyereket lekösse, vagy szépen énekelni, szebben szavalni mint az átlagember, annak a tanárnak, aki ének-zenét, illetve magyart tanít. Úgy éreztem, hogy számomra - akit az említett településekhez, szülőföldjeimhez, illetve Pusztaföldvárhoz oly igen mély szálak kötnek -, és aki valahogyan meg is találtam a szülőföldszeretet nyelvi, képi kifejezési módját és kereteit - az irogatás eszközeivel-, talán a honismereti munka lehet az a megkülönböztető készség, az a lendítő erő, ami biztosítéka lehet az én pedagógiai munkám sikerének. A véletlen úgy hozta, hogy több évtizeden át az ének-zene tantárgyat tanítottam az ált. iskola felsőbb osztályaiban. Első hallásra talán úgy tűnik, hogy ezen a területen lehetetlen kapcsolódási pontokat találni a honismereti munkával.nos, az én pedagógiai gyakorlati munkámban ez sajátos módon, valahogyan nem jelentett gondot. A gyermekdalok, a népdalok, egészen konkrétan a Bartókról szóló fejezetek kapcsán semmi különös nehézséget nem jelentett a helyi vonatkozású témákkal való kapcsolatteremtés. Legyek egészen őszinte; korábban magam sem tudtam, hogy Bartók Béla milyen jelentős időt töltött nyaranta a faluhoz tartozó László-majori uradalmi kúriában édesanyjával, feleségével, gyermekeivel együtt, testvérhúgáéknál, az ottani gazdatiszt (Oláh Tóth Emil) feleségénél. Minderre bizony az énekórákra való felkészülés során, illetve a gyerekekkel folytatott óraközi beszélgetés során derült számomra fény, amikor egyik tanítványom elhozta azt a fényképet, amely nagyapját ábrázolja annak az uradalmi hintónak "bakkján", amellyel oly sok éven át szállította a Bartók családot Pusztaföldvárra, az orosházi vasútállomásról. Azt hiszem, teljesen érthető, hogy ilyen ismeretek birtokában nem tehettem mást, mint a szakirodalomban is egy kicsit tájékozódva leírni mindazt, amit Bartók Béla pusztaföldvári kapcsolatairól megtudtam és már el is indult valami, amit igen nagy kár lett volna kihagyni tanítói munkámból, az életemből. Mint minden tanító, úgy én is eljutottam arra a felismerésre hogy a gyermekek figyelmének ébrentartásához múlhatatlanul szükséges egy támpont, egy kapaszkodó, egy megkülönböztető személyes adottság, amivel biztosítani tudjuk az osztálymunka középpontjában való irányító szerepünket, a személyünk iránt megnyilvánuló érdeklődést. El kell érnem, hogy amikor belépek az osztályba, akkor minden szem rámszegeződik, a szemek felcsillannak, és nem fegyelmeznem kell, hanem kielégítenem a kíváncsi tekinteteket, amelyek engem ott fogadnak. Na, most én erre valahogyan ráéreztem, hogy ennek a falunak a múltjában, egész történelmében annyi sok olyan

13 13. momentum van, ami érdekes módon nem nagyon szerepel tudományos munkákban, még kevésbé valamiféle önálló helyi kiadványban. Nagy Gyula kiváló néprajzos, helytörténész, az Orosháza Története című hatalmas monográfiájában ugyan több helyütt is utal Pusztaföldvárra, mint szomszédtelepülésre, de valahogy az a földvári embereket, vagy másokat nem érintett meg úgy, hogy ennek a falunak az értékeivel érdemben és alaposabban foglalkoztak volna. Mindezt látva és átérezve valahogy úgy gondoltam, hogy nékem, mint falun élő pedagógusnak egy kicsit becsületbeli kötelességem is talán ezen a területen valamit tenni; a még fellelhető emlékeket összegyűjteni és megmenteni, másrészt pedig ezt a munkát személyes pedagógiai, néptanítói munkám hétköznapi gyakorlatában célszerűen hasznosíthatom is. Elmondhatom továbbá azt is, hogy szolgálati éveim idején közel 10 éven át vezetője voltam a községi lakóterületi nyugdíjas klubnak, ahol az idős emberek figyelmének felkeltésénél és megtartásánál pontosan úgy bevált ez a módszer, mint az iskolás gyermekek körében. Az idős ember még a fiataloknál is jobban hajlik a múlt emlékeinek felidézésére. Az igazán kellemes, szép klubesték mindig akkor alakultak ki, amikor a múlt valamely érdekes eseményéről kezdtünk beszélgetni. Ha Bartók Béláról volt szó, ha Tamkó Sirató Károly itt töltött gyermek- és ifjú éveire emlékeztünk, vagy azokat a 30-as éveket említették a legidősebbek, amikor Bukovinszky jegyző kezdeményezésére fürdőt épített a falu és virággal, nyárfával ültette végig a főutcát. Szinte mindenkinek akadt valami hozzáfűznivalója és alig tudtunk pontot tenni a beszélgetés végére. Ennek a szép, virágos, nyárfás főutcának szépségében még jómagam is gyönyörködhettem a 60-as évek táján, s talán nem véletlen, hogy itt leltem véglegesnek tekinthető otthonomra. 10 évvel korábban véletlenül erre vitt utam és már akkor megcsodáltam a szép, virágos, lombos falut, és bizony nem kellett nagy biztatás, amikor döntenem kellett az itt felkínált álláslehetőség ügyében. Nem tagadom, hogy számomra elegendőnek bizonyult az itt eltöltött 34 esztendő ahhoz, hogy Pusztaföldvárt is szülőföldemnek tekintsem. Mostmár ott tartok, hogy valójában nem tudok különbséget tenni a három településhez, Békéssámsonhoz, Hódmezővásárhelyhez, illetve Pusztaföldvárhoz való kötődésem dolgában. Ugyanúgy megdobban a szívem, ha Orosháza, vagy Csaba felől jövet megpillantom a falu két szép tornyát, mint amikor szülőfalum felé közeledve feltárul előttem a Sámson-Belsőmajor térségében már messziről jól látható öreg Károlyi-féle "Nagymagtár" panorámája. De ugyanezt elmondhatom Vásárhelyről is, ahol a Tisza felé közeledve meglátom ott, Kopáncson túl a Vajháti Iskola lombok között sárgálló, számomra oly kedves színfoltját. Ide jártam végzős elemista koromban és itt dőlt el idősb Brujman Károly, kedves tanítóm segítségével, hogy magam is elindulhatok a tanítói pálya felé: Balog József: Mielőtt leültünk beszélgetni, igazából fel sem tűnt, hogy itt mennyire összekapcsolódott az, hogy délelőtt a gyerekekkel kellett foglalkozni és este pedig idős emberekkel a nyugdíjas klubban. Mi szállt ezekkel az idős emberekkel sírba, vagy mi tűnt el - gondolom, nagyon sokan nincsenek már közöttünk azok közül, akiket ön ismert ez a kérdésein egyik fele, a másik pedig az, hogy a gyerekek milyen érdeklődéssel fordultak ezekhez a dolgokhoz, érdekli-e őket a múlt, szóval, hogy ők meg mivel jöttek, mire voltak kíváncsiak? Pleskonics András: Nagyon sajátos párhuzam vonható a fiatal lélek és az idősödő ember lelkivilága között Mind a kettő érzékenyebb a közbülső, tehát az élete delén levő, rohanó és a munkával agyongyötört emberek lelkivilágához képest. A fiatalok sokkal fogékonyabbak a titkokra, tehát arra, hogy mi volt, mit rejtenek azoka zugok, a padlászugok, amelyekről beszéltem, vagy írtam is itt-ott és ők elolvasták. Nos, ez az a korosztály, amely végtelenül nagy készséget mutat arra, hogy "akkor menjünk,bandi bácsi együtt ki és nézzük meg közelről". Hányszor kimentünk hétvégeken közösen a Tatársáncra! Leültünk a dombra és találgattuk, hol is hordhatták a rabszolgák a földet - vélhetően a fejükön kosarakkal - vagy a jó ég tudja mivel, amiből lett ez a Tatársánc, valamikor az ókorban. Valójában így lehet megfogni a gyereket, felkelteni az érdeklődést, s elérni azt, hogy lessék az ember szavát, amit ezen túl nem parancsnak tekintenek, hanem olyan feladatnak, amit jószívvel, örömmel teljesítenek. Az ilyen tanár-diák viszony az, ami után szinte természetesnek tűnik, hogy mostmár nemcsak a természetjárásban, a gyűjtésben és kutatgatásban lesznek partnereink a gyerekek, hanem a mindennapi munkában, a tanulásban is. Megváltozik a légkör körülöttünk, szinte barátivá válik köztünk a viszony és ettől kezdve könnyebben, eredményesebben lehet a pedagógiai munkát végezni. Az idősödő emberre inkább a múltba való visszakacsintgatás a jellemző. Nem mondhatom azt, hogy amikor egy aktuálpolitikai témáról beszéltem, vagy egy szép verset, egy zeneművet, egy képzőművészeti alkotást mutattam be, ne tiszteltek volna meg figyelmükkel, ne érdekelte volna őket; de az igazi hangulatos, nagy klub-estek, aszívből jövő,kötetlen beszélgetések mindig akkor alakultak ki, amikor saját szülőföldjükről, falujuk múltjáról, a tiszteletbeli nagy elődökről esett szó. Mindez természetesen nem képzelhető el úgy, hogy a tervezett témának ne nézzünk előzetesen egy kicsit utána a szakirodalomban, vagy más forrás felhasználásával. Amint érezték, hogy én mi mindent tudok már a témakörben, akkor megoldódtak a nyelvek, rögtön öten-hatan hozzáfűzték saját ismereteiket, személyes emlékeiket a szóban forgó eseményhez és vége-hossza nem akart lenni a spontán beszélgetésnek. Ezek az alkalmak voltak azok, amelyeknek során eljutottam arra a felismerésre, hogy a klubestek nemcsak a kellemes időtöltés alkalmai, hanem a falutörténeti gyűjtőmunka kiváló lehetőségei, amit egy ilyen magamfajta amatőr kutatgató embernek semmiképp sem szabad kihasználatlanul hagyni. Ezek az emberek tulajdonképpen legtöbbször nem is tudták, hogy az általuk jól ismert történetek, egy-egy jeles emberhez fűződőemlékeik mennyire fontos és főként hiteles elemei nemzeti kultúránknak, az irodalomtörténetnek, a zenetörténetnek, a néprajznak, a régészetnek, netán az egyetemes tudománytörténetnek. Idős barátaim - amint látták, hogy milyen örömet okoznak egy-egy sublótbéli megsárgult papírral, egy régi fényképpel, vagy a különféle, még régebbi, apróbb használati tárgyakkal szinte minden klubesten megleptek valami régiséggel. Lassan öt éve, hogy már nem én vagyok a klubvezető, de a postaládámban, vagy a kapu alatt becsúsztatva még napjainkban is találok olykor egy-egy régi írásos emléket, vagy egy "tűzcsiholó" acéldarabkát, egy "fosztókát", amelyet olyan időben hozott valamelyik régi kedves klubtagom, amikor nem talált idehaza. Apró dolgok ezek, de csak látszólag azok, mert nélkülük nemcsak az én személyes gyűjtögető munkám, hanem ennek a településnek az irodalma, néprajza, mondjuk úgy, hogy honismerete lényegesen szegényebb lenne. Balog József: A titkoknak a felszínre jutásáról és a véletlenről volt szó ezekben az utolsó mondatokban, de azt hiszem, a véletlenen kívül más is szükséges ehhez, elsősorban az, hogy az embert érdekelje az a környezel, ami körülveszi. Egy kicsit visszafelé tekintve is, de úgy gondolom, hogy egy kicsit előre tekintve is, hogyha ebből a helyzetből, ebből a sajátos szerepből krónikásként tekintünk végig az ön munkáján, akkor azt is meg kell kérdeznem, hogy mi lehel ennek a munkának Pusztaföldváron, és a személyes kapcsolatokon kívül a megjelenési helye, szóval kíváncsiak erre a munkára?

14 14. Pleskonics András: Engem lepett meg a legjobban - megmondom őszintén -, mert igazából én nem mertem gondolni soha arra komolyan, hogy megfelelő alapképzettség nélkül az ember olyan területen is érhet el eredményt, amihez igazában véve nem ért (hivatalos végzettség nélkül). Én eredetileg 5 éves népiskolai tanítóképzőt végeztem, ahol egyébként elég univerzális és alapos képzést kaptunk, majd a főiskolán biológia-földrajz szakon szereztem ált. iskolai tanári képesítést. A tanítóképző-intézeti zenei, kórusvezetői, illetve orgonista-kántori zenei tanulmányaim alapján értek, amit értek a zenéhez, jóllehet ezek az ismeretek és készségek konkrétan nem függenek össze a honismerettel, a szakírói tevékenységgel. Ennek ellenére el kell mondanom, hogy valamiképp mégis legkedvesebb időtöltésemmé vált a településtörténeti kutatgatás, a gyűjtögetés és az eredmények publikálása.mostmár, így utólag elmondva azt vettem észre nagy örömömre, hogy amikor egy-egy kérdést érintek és úgy tűnik, hogy tényleg arra érdemes titkokat tudok feltárni ebben a kis faluban, az több neves szakemberben, általam nagyrabecsült tudósban is visszhangra, helyeslésre talál, amire álmomban sem mertem volna gondolni. Én eléldegéltem a magam kis vidéki életét ebben a miliőben, Békés megyének ebben a déli részében úgy,hogy megbecsült embernek éreztem magam, de szélesebb körben nem nagyon tudott rólam senki. Nem áll szándékomban túlértékelni szerény eredményeimet, a munkámmal kapcsolatban kialakulóban lévő véleményt és megnyilvánulásokat, de úgy tűnik, hogy azzal, amit ennek az alföldi kis községnek a múltjával, értékeivel, nevezetességeivel kapcsolatban sikerült eddig "az asztalra tennem", máris elértem annyit, hogy jóval többen ismernek; levélben, olykor személyesen is felkeresnek, további munkára biztatnak, egyszóval értékelik azt, amit csinálok. Nincs mit tagadni, ez jólesik az embernek. Érzi, hogy azon túl, amit a 40 év során a hivatás területén elvégzett, arra még sikerült valamit rápótolni. Hagytam magam után valami pluszt is, amit nevemmel együtt örökül hagyhatok fiamra, kisunokáimra. Nos,mindez természetesen további újabb feladatokra inspirálja az embert. Jelentős mennyiségű régi iratot, fotót gyűjtöttem össze omladozó tanyapadlások zugaiból. De legyek őszinte, nem én gyűjtöttem, hanem mint már említettem, nyugdíjas barátaim, főként pedig az iskolás gyerekek hozták azokat. Ők tudják mindig azt, hogy hol omlott össze egy tanya, s a következő napon ott néhány gyerek már terepszemlét tart és hozza kötegekben a válogatni, rendezgetni való anyagot. De kijönnek olykor Orosházáról is a hajdan földvári tanyákon élő ismerőseim, akik vélhetően egymástól, vagy az újságból értesülnek arról, hogy én gyűjtögetem a falutörténeti anyagot, és hozzák pl. a régi családi fényképeket, a különféle kiállításokon nyert díjak okleveleit, tekintve, hogy ezeknek már úgy sincs helyük a modern városi lakásokban. Mondják, nem volna-e rájuk szükségem? De bizony van, hiszen ez pontosan annak a kornak hangulatát idézi, amin éppen most dolgozom. Így tehát belekeveredik, szinte észrevétlenül az ember egy ilyen sodrásba, egy ilyen érdekes munkafolyamatba, ahonnét nincs, de talán ne is legyen visszaút. Mindebből aztán még egy jó dolog következik egy ilyen magamfajta nyugdíjas ember számára. Nem ismerem a fölöslegessé válás, az unalom nyomasztó érzését. Hajnalonként, ha fölébredek, már megvannak a napi terveim, a programpontok, amit ma el kellene végeznem, aztán jönnek az újabb és újabb inspirációk, a különféle biztató jelek, amik elfeledtetik az ember napi gondjait, azt, hogy telik az idő, hogy van betegség, meg egyéb dolgok, és szépen elviselhetővé teszik az egyébként nem valami mulatságos öregkort. Balog József: Azt hiszem, ez olyan munka, amiben nem is nagyon lehet szabadnapot tartani, hiszen ha kimegy az utcára és beszélget valakivel, az vagy egy volt tanítványa, vagy annak fia, netán unokája, szóval azt hiszem, még az ünnepnapokon, vagy a vasárnapokon sem lehet elszakadni ebből. Ugyanakkor egy csomó tapasztalat - negyvenévnyi tanítás után - fel is halmozódik, amit át kellene adni mint tanulságokat. Nagyon sokat beszélnek most arról, hogy mindenben meg kell újulni. Meg kell újulni a nevelésben, a pedagógiában, a tanításban. De ugyanakkor azt hiszem, ezekre az évtizedes tapasztalatokra, ezeknek az embereknek a megélt tudására nem sok szükség van és nem sok tér adódik, hogy ez megjelenjen valahol. Pleskonics András: Ezekre a kérdésekre egy kicsit megszomorodott szívvel tudok válaszolni, mert amilyen bizakodással néztem a munkának azt a részét, amiről az imént beszéltem, tehát arról, hogy az emberek jószívűek, közlékenyek, hogy kedvesek, ami szinte érthető is, hiszen mikor az ember ennyi időt eltölt egy községben és ha ráadásul még tanító is, akkor nyilván számos jó emberi kapcsolat kiépítésére nyílik alkalma. Mostmár lassan elmondhatom, hogy a tantestületnek közel fele, a polgármesteri hivatalnak minden dolgozója, a termelőszövetkezet vezetői és tagjai úgyszólván mindannyian a tanítványaim voltak, akik valójában még mindig a hajdani tanítót látják bennem és annyira egyértelművé vált az, hogy ezt a falut én szeretem. Kis munkáimban, írásaimban erre utalás történik, s ezt ők figyelemmel kísérik, értékelik és minden kérésemet jóindulattal, odaadással és szeretettel próbálják is teljesíteni. Sok más mellett ez is inspirál arra, hogy amíg itt számomra elérhető feladat van, addig nem szabad ezt a munkát abbahagyni. Tennem kell, amit tudok továbbá azért is, mert abból eredően, hogy ennyi évet sikerült eltöltenem a falu oktatási és közművelődési életének irányításában, az tulajdonképpen kötelez is arra, hogy kihasználjam a falu javára az ebből származó előnyeimet, tapasztalataimat és kapcsolataimat. Ez különösképpen a helyi kiadványok szerkesztésében és a pénzügyi feltételek előteremtésében jelentkezik a legmarkánsabban, mivel napjainkban a kiadványozás, a terjesztés jószerével megoldhatatlan feladat. Ennek ellenére itt, nálunk, Pusztaföldváron immár az ötödik olyan helyi kiadvány van nyomdában, amihez az anyagiakat saját erőforrásból és társadalmi támogatásból sikerült fedeznünk. Ez nyilvánvalóan nagyon jó érzéssel tölt el bennünket és további munkára serkent Van ebben természetesen egy olyan motívum is, amit pedagógus foglalkozási ártalomnak lehetne nevezni. Amíg úgy érzi az ember, hogy vannak gondolatai és azt ki is tudja fejezni, addig mindig tanítani szeretne. Az én esetemben is úgy tűnik, hogy kevésnek bizonyult a 40 év. Valahogy úgy érzem magam, mint az a nyugdíjas kovácsmester, aki még mindig üti a vasat, mert még szeretne valami maradandót hagyni az utódok számára. A honismereti munka, a helyi értékek feltárása és dokumentálása terén tulajdonképpen nincs is nekem semmi okom panaszra. Nem tagadom azonban, hogy lennének a saját szakmám, a nevelőmunka területén is olyan felhalmozódott, általam igaznak vélt tapasztalatok - nevezhetjük ezeket pedagógiai kényszerképzeteknek is -, amelyeket ugyancsak szerettem volna még elmondani. Előre kell bocsájtanom, hogy ezeknek a megfogalmazására sem valamiféle különleges képességemnél fogva érzem magam alkalmasnak, hanem koromnál, életutamnál, bőséges gyakorlati, szakmai tapasztalatomnál fogva. A 30-as, 40-es években jártam iskolába és jóllehet a tanári képesítőt már 1953-ban szereztem, engem zömmel azok a hajdani nagykőrösi tanítóképző-intézeti tanárok tanítottak meg tanítani, népnevelni, akik Comenius, Apáczai Csere János, Pestalozzi, illetve Tessedik szellemében dolgoztak és mutattak példát. Egyértelműen vallom - minden nosztalgiázás nélkül -, hogy azok az ösvények, amelyeken ők jártak, azok jó ösvények voltak. Jóllehet az általam megélt három rendszerváltás során magam is vallom, hogy vannak a társadalmi életben dolgok, amelyeknek területén elkerülhetetlenek a gyors és radikális változtatások. Ez némely részletkérdésben a nevelésre is vonatkozik. Szánalmas és az ifjúságra nézve helyrehozhatatlanul

15 15. káros viszont azt hinni, hogy a nevelés lényegét, ezen belül a nevelőképzést illetően büntetlenül lehet reformálgatni, a mindenkori széljárásnak megfelelően. A nevelésben tradíciókra épülő, de a jövőt célzó tudatos folyamatosságnak kell érvényesülnie. Az egyéni ambíciókból sarjadt kipróbálatlan alternatívák helyett stabilitásra, begyakorlottságra és magabiztosságra. A szerintem legégetőbb gondjaink közül néhányat a magam tehetetlen indulatainak levezetése miatt le is írtam. Közülük csak egyet említenék: a nevelőképzést. A pedagógus pályára való irányulást éves korban eldönteni, illetve a speciális felkészülést megkezdeni "eső után köpönyeg". A pedagógus számára elengedhetetlen készségek elsajátítását (a testi ügyességet, az ének-zenét, a szép magyar beszédet és előadókészséget, a pszichológiai karakterjegyeket) legkésőbb éves korban el kell kezdeni tanulni és gyakorolni. Lévén, hogy e nemzeti sorskérdésnek is tekinthető témát állítólag széleskörű társadalmi vitára bocsájtották, gondolataimat, javaslataimat ez év tavaszán mind a Köznevelés, mind a Tanító c. szaksajtónknak megküldtem. Egyikőjük sem méltatott még csak egy kétsoros válaszra sem! Őszintén mondom, hogy gondolataimat nem valamiféle szereplési vágytól fűtve szerettem volna közreadni, hanem azért, mert hiszek abban, hogy több területen is simábban célbaérnénk, ha meghallgatnának bennünket is, az egyszerű, vidéki közembereket. Balog József: Mi ezt a beszélgetést a gyerekkor felidézésével kezdtük, hogy abból született ez a honismereti érdeklődés. Az ember, hogyha tanító, ha állandóan gyerekek között van, vagy hosszú ideig gyerekek között volt, van-e ebben a tanítóságban valami abból az érzésből, vagy abból a vágyból, hogy az ember fiatal maradjon, nyitott maradjon, hogy az embernek még jobban megőrződjék a gyermekkora, az eszmélésének az ideje, mindaz, amikor rácsodálkozott a világra, hiszen azt hiszem, hogyha egy tanító belenéz ezeknek a gyerekeknek a szemébe, akkor abban önmagát is látja. Pleskonics András: Igen, hiszen ez is élteti az embert tulajdonképpen. Egyébként az imént egy kicsit szomorkásra sikeredett gondolataimat félretéve azt kell mondjam, hogy én végül is egy rendkívül boldog idős pedagógusnak érzem magam. Hihetetlennek tűnhet, mert olyan korban éltem pontosan 40 évet, 1949-től a rendszerváltás idejéig - aktív pedagógusként -, amelyről széltében-hosszában csak azt halljuk, hogy mennyi minden nehézség volt, mennyi hibát halmoztunk hibára. Nem vitatom, hogy valóban sok mindent másként is csinálhattunk volna, ha lehetett volna?! Így szoktuk ezt tenni egyébként minden rendszerváltás után (ne legyen ez dicséretünkre mondva!). Mégis azt mondom, hogy a fentebb már említett alapelveket megőrizve és az adott körülmények által nyújtott lehetőségeket ésszerűen és becsületesen kihasználva, az itt élő pedagógusokkal és szülőkkel jó kapcsolatot kiépítve gyakran egészen kiváló eredményeket lehetett felmutatni. Ne tűnjön büszkélkedésnek, de itt, nálunk, Pusztaföldváron szinte minden évben sikerült valamit hozzátenni a meglévőhöz, ahhoz, ami az oktatást, a kultúrát szolgálta, épületekben, nevelőlakásban, tornateremben, napköziotthonban, óvodafelújításban, új iskola, tornaudvar, kultúrházfelújítás stb. formájában. Ehhez mindhez az adott erőt, hogy az ember érezte nap mint nap, hogy a megszerzett hajdani, a tanítósággal járó alapérzések és ismeretek ésszerű hasznosításával, az emberek szívéhez, tudatához való célszerű és becsületes közelítéssel hihetetlenül szép dolgokat lehet kevés pénzből, jó közösségi összefogással megvalósítani. Nekem ezért tűnik úgy, hogy eredményes, szép életutam volt, mert ezekből a feladatokból én beosztásomnál fogva kivehettem a rámeső részt. Sietek hozzátenni és hangsúlyozni, hogy csak a rámeső részt, mert itt számos kiváló községi vezető volt, községi államigazgatási, pénzügyi, gazdasági, műszaki és egyszerű társadalmi munkás, akik becsülettel tették a magukét és a község oktatási, közművelődési alapellátása a lehetőségek függvényében szépen fejlődött. Az érintett felsőbb irányító hivataloknak, a környékbeli gazdálkodó szerveknek és a helyi lakosságnak ez a példaértékű együttműködése, rokonszenve, ami törekvéseinket kísérte, együttesen eredményezte azt, hogy községünkben egy sajátos szellem alakult ki, olyan, ami áttételesen nemcsak a tárgyi feltételek, hanem a szakmai munka területén is jelentős eredményekben jutott kifejezésre. Nem tudom, hihető-e, de egy olyan sajátos légkör alakult ki a faluban körülöttünk, ami lehetővé tette az eredményes munkát, sőt némely területen túl is mutatott az átlagos színvonalon. Mindez együttesen adta meg annak a lehetőségét, hogy érdeklődést tudtunk indukálni az egyszerű falusi emberek körében a magasabbrendű szellemi élmények iránt A könyvtári élet ugrásszerű fejlődésére, a színházlátogatásra, különféle klubok létrejöttére és működésére, a honismereti munka kiteljesedésére, az iskolában folyó átlagon felüli szakmai munkára, a testnevelés ragyogó eredményeire utalnék, ami némi túlzással egyfajta hangzást, nevet adott községünknek. Az elmondottakra csupán egy példával utalva hadd említsem meg a sok évvel ezelőtti esetet. A honismereti munka kapcsán, és a falu határában feltárt jelentős régészeti leletek hatására is talán, sajátos érdeklődés mutatkozik a régi események, évfordulók, legendák iránt. Magunk is mosolyogva tettük, de 10 évvel ezelőtt, amikor hatalmas árokásó gépek dolgoztak az úgynevezett Harangoskút feltételezett helyének vidékén, akkor megkértük az egyik vízügyi mérnököt, hogy pár órára kölcsönözve az egyik markológépet ássuk már meg mégegyszer - minden bizonnyal utoljára - azt a bizonyos kincses harangot. Mondanom sem kell, hogy a gyerekek apraja, nagyja, sőt számos felnőtt is jelen volt a nagy eseménynél és volt olyan felnőtt, aki ásójával leszállt a mély gödörbe és piszkálgatta, szedegette a régi gulyakútnak látszó mélyedés megbolygatott falából előbukkanó cserepeket, csontokat, amik félreérthetetlenül jelezték, hogy valaha tényleg kút lehetett. Az más kérdés, hogy harangot mi sem leltünk, gazdagabbak lettünk viszont egy élménnyel falunk ismert legendája körüli kapirgálásunk révén. Ez csupán egy apró momentum, de azt hiszem, jó példa arra, hogy milyen számos eszköze van egy falusi pedagógusnak arra, hogy szervezője, motorja legyen pl. a honismereti munkának, egyáltalán a nevelésnek, a szülőföldszeretet kialakításának. Nos, én többek között ezekben a feladatokban is benne érzem a falusi tanító - másra át nem hárítható - szerepkörét, amit vállaltunk akkor, amikor ezt a hivatást választottuk, és vállaltuk tanyán, falun végzendő népnevelői munkánkat. Mindebből következik, hogy tudatában kell lennünk annak, hogy mennyi eszközünk van, hogy milyen felelősség terhel bennünket, és hogy ezek az eszközök a mi kezünkben vannak. Ezért biztatnék minden falusi pályatársamat, elsősorban a fiatalokat - jó szívvel, szeretettel -, hogy higyjenek abban, hogy a falun is adva vannak a szellemi élet megélésének formái és lehetőségei, a keretei és ezek bennünk rejlenek. Falun tehát jó dolog tanítónak lenni. Én ha újra kezdhetném, ugyancsak falun telepednék le. Erre lehet, hogy talán az is predesztinál engem, hogy falun születtem, tanyán jártam iskolába, ott éltem gyermek- és ifjú éveim javát. Volt időszak, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy más munkakörbe helyeznek, városba kerülhetek. Számomra azonban az igazi életteret mindig a kis iskola, a vidéki hétköznapi munka jelentette. Ezért is maradtam hűséggel itt, ahol ma is vagyok. Itt tudtam szívesen és örömmel dolgozni, itt vagyok boldog nyugdíjas és ha egészségem engedi, talán még sikerül mindezt néhány további munkával be is bizonyítani.

16 16. MEMENTÓ A II. világháború áldozataira emlékezünk, s a város újjátelepítésének 250. évfordulóján megjelenő könyvünkben meg akarjuk örökíteni őket. A HÓNAP szerekesztősége eddig is folyamatosan írt róluk, most azonban a birtokunkban lévő névsort szeretnénk közzé tenni. Szándékunk az, hogy arra kérjük a hozzátartozókat, az ismerősöket, hogy az itt közölt adatokat egészítsék ki rövid kis életrajzzal, s fényképpel. Akikről már írtunk A HÓNAPban, ott az esetleges kiegészítéseket kérnénk. Ezúton szeretnénk arra kérni mindenkit, hogy akinek egyéb írásos dokumentuma, emléke van erről az időről írja le, s küldje el szerkesztőségünknek. A könyvben mindenkit rövid élettörténettel szeretnénk bemutatni, s mellette közölni a fényképet is. Köszönjük mindenki támogatását. Másrészt kérünk mindenkit, hogy támogassa az emlékmű alapítványt. A városért - a hazáért emlékmű alapítvány számlaszáma OTP Orosháza: A támogatás befizethető közvetlenül az OTP-nél a fenti számlaszámra személyesen is, kérésre csekkel küldünk. Az alábbiakban közöljük az eddigi ismereteink szerinti hősi halottak nevét. 1. Adorján Albert * Sz.:Orosháza.1907.dec.25. An: Kiss Rozália. Elesett a lengyel fronton aug. l-jén 2.Ágoston István * Sz.:Pusztaszentetornya, április 20. An: Birkás Mária. Meghalt a Schleswig-Holstein-i fogolytáborban dec. 15-én. 13. Bor István * Sz.: Orosháza, május 13. An.: Kiss Erzsébet. Rovnonál halt meg január 3-án. Eltemetve a zolobnovi temetőben. 14. Borsos István * Sz.: Orosháza, 1922.??. An.:? 1944-ben az orosz fronton esett el. 15. Bubik József * Sz.: Hódmezővásárhely, augusztus 13. An.: Domoki Mária. A 19. honvéd gyalogezred, III. zászlóaljának honvédje volt. Harc közben esett el Bohorodizinben május 25-én. 16. Csizmadia Bálint * Sz.: Orosháza, szeptember 29-én. An.: Tamás Róza A 19/3-as gyalogos zászlóalj honvédje volt ben harci cselekmények során vesztette életét. 17. Csizmadia Ferenc * Sz.: Orosháza,1914. február 8-án. An.: Vági Rozália Meghalt az orosz fronton. 18. Csizmadia Imre * Sz.: Orosháza, február 26. An.: Valkó Mária. Meghalt 1944-ben a felvidéki harcokban. 19. Csizmadia Lajos * Sz.: Orosháza, május 8. An. Valkó Mária. Meghalt 1944-ben a Dunántúlon. 3.Ágoston Lajos * Sz.:Vásárhelypuszta, 1909 jan. 22. A.: Csiszár Julianna. A Don környékén halt meg 1944-ben. 4. Ács Lajos * Sz.: Orosháza, június 13. An.: Horváth Mária. Orosz hadifogságban halt meg 1945-ben Uzmányban a cukorgyárban. 5. Baki Mihály * Sz.: Orosháza, An.:?? Meghalt Romániában (egyéb ismeretlen), aug.? 6. Baranyai Béla * Sz.: Orosháza, nov.? An.: Pusztai Ida. Meghalt június 8-án Kubiánszkban, ott is van eltemetve. 7. Baranyai István * Sz.: Orosháza, aug.9. An.: Dénes rozália. Az orosz fronton eltűnt 1944-ben. 8. Baranyai Sándor * Sz.: Orosháza, 1913, május 16. An.: Dénes Rozália. Elesett az orosz fronton 1944.?? 9. Bágy János * Sz.: Szentetornya, okt.9. Meghalt harci cselekmények során Csapnál novemberében. Eltemetve Sátoraljaújhelyen jelzett sírban. 10. Bella János * Sz.: Orosháza, 1911, dec. 27. An.: Kiss Mária Emilia ben orosz fogolytáborban halt meg. 11. Benkő Péter Dezső * Sz.: Orosháza, július 24. An.: Fodor Ilona. A leventékkel vitték el, Nagyszokolyban maradt aztán a nagybátyjánál. Itt az oroszok túszokat szedtek, és 14 főt kivégeztek december 4-én lőtték agyon őket. Nagyszokolyban vannak közös sírban eltemetve. 12. Berta Lajos * Sz.: Orosháza,1917. április 18. An.: Kovács rozália. Meghalt egy oroszországi fogolytáborban. Holttá nyilvánították 1958-ban. 20. Csizmadia Pál * Sz.: Szentetornya, 1914.??. An.: Nagy Erzsébet ben az orosz fronton esett el. 21. Csont Lajos * Sz.: Orosháza, május 26. An. Kovács Zsuzsanna. Meghalt 1945-ben ismeretlen helyen. 22. Dér Ferencné * Sz.: Orosháza, február 24. An.: Kovács Zsuzsanna Orosházán halt meg 1944 októberi bombatámadás alkalmával. 23. Dér József * Sz.: születési adatai ismeretlenek, utolsó lakhelye Orosháza Hold utca. A 49. gyalogezredben volt honvéd, s a darnyicai fogolytáborban halt meg márciusában. 24. Fazekas József * Sz.: Orosháza, augusztus 12. An.: Benkó Erzsébet október 7-én halt meg Orosházán, agyonlőtték. (A HÓNAP júniusi számában részletes írás jelent meg róla) 25. Fehér Antal * Sz.: Orosháza, március 17. An.: Gombkötő Julianna. Utolsó levelét március 18-án írta az orosz frontról, azután eltűnt. 26. Fehér Mihály * Sz.:Orosháza,1908. szeptember 5. An.: Iványi Julianna augusztus 17-én írt utoljára a frontról, azóta semmi hír felőle. 27. Fenyvesi Imre * Sz.:?,1924.??. An.:? A temesvári hadifogolytáborban, ahol 42 ezer magyar hadifogoly volt, tífusz következtében csak ötezren maradtak életben.

17 17. Ő túlélte, de átvitték Szegedre a Csillagbörtönbe, és ott halt meg 1945-ben. 28. Fiteró Antal * Sz.: Orosháza, március 20. An.: Király Julianna Az orosz fronton halt meg ismeretlen helyen. 29. Fiteró Ferenc * Sz.: Orosháza, augusztus 17. An.: Király Julianna. Zaporozsec melletti fogolytáborban halt meg 1945 vagy ban. 30. Fiteró Mihály * Sz.: Orosháza, szeptember 24. An.: Király Julianna. Meghalt ismeretlen helyen az orosz fronton. 31. Földesi Imre * Sz.:Orosháza, január 8. An.: Horváth Julianna február 1-jén esett hadifogságba Dubnovtól 6 km-re északra. Hadifogolyként a Tambori lágerbe került, ahol májusában meghalt tífuszban. 32. Garai Ferenc * Sz.: Orosháza, 1912.??. An.: Varga Katalin ben eltünt az orosz fronton. 33. Gombkötő Péter * Sz.: Orosháza, 1917.??. An. Gabnai Margit. Ismeretlen helyen halt meg 1944-ben Oroszországban. 34. Gulyás Ferenc * Sz.: Orosháza, szeptember 10. An.: Horváth Julianna ben esett fogságba az orosz fronton, azóta semmi hír felőle. 35. Gyömrei József * Sz.: Orosháza, március 29. An.: Németh Rozália. Lengyelországból sebesülten Budapestre került, ahol április l-jén meghalt. Orosházán temették el április 17-én. 36. Győri József * Sz.: Orosháza augusztus 12. An.: Gulyás Júlia június 27-én halt hősi halált a fronton. 37. Győri Lajos * Sz.: Orosháza, 1917.??. An.: Nagy Zsuzsanna ben Aradnál esett fogságba, és az Uralban halt meg. 38. Györgyi Mihály * Sz.: Orosháza, 1912.??. An.:? Édesapja az I. világháborúban esett el, ő 1943-ban az orosz fronton tünt el. 39. Halustyik Pál * Sz.: Orosháza, május 28. An.: Garai Etelka februárjában a Kazány környéki bányavidéken halt meg fogolytáborban. 40. Hegyi László */ Sz.: Orosháza, november 30. An.: Szabó Julianna. Orosz fogolytáborban halt meg. 41. Héjjas András * Sz.: Orosháza, november 8. An.:Szokolai Rozália ben Kurszknál megfagyott, kórházba szállították, de nem gyógyult már meg február 22-én halt meg itthon, eltemetve a Felvégi temetőben. 42. Héjjas Sándor * Sz.: Orosháza, 1913.??.An.: Varga Etelka 1943-ban tünt el az orsoz fronton. 43. Holecska Kálmán Sz.: Orosháza, január 13-án. An.: Paulik Éva. Meghalt március 16-án Németországban. 44. Horváth András * Sz.: Orosháza,1922. augusztus 17. An.: Nagy Róza ben elesett az orosz fronton. 45. Horváth Antal * Sz.: Orosháza, január 7. An.: Kerekes Rozália. Ejtőernyős szakaszvezető volt, a pápai ejtőernyős zászlóaljnál szolgált ben a vesztprémi harcoknál fejlövésben halt meg. 46. Horváth János * Sz.: Orosháza, szeptember 15. An.: Mórocz Erzsébet. Eltünt 1944-ben az orosz fronton. 47. Horváth Lajos * Sz.: Orosháza,1914. február 2. An.: Kővágó Zsuzsanna. Eltünt az orosz fronton. 48. Jakucs Lajos * Sz.: Szentetornya, 1922.június 21. An.: Kovács Etelka ben esett orosz fogságba ben az a hír érkezett, hogy egy kőbányában dolgozik, jött is 2-3 levél, de a vá laszokat nem kapta meg ben hozták a halálhírét (Lásd: A HÚNAP áprilisi számát) 49. ifj. Jankó József * Sz.: Orosháza, szeptember 3. An.: K. Horváth Julianna október 7-én Orosházán orosz katonák lőtték agyon. 50. Juhász Mihály * Sz.: Orosháza, május 8. An.: Méder Borbála. A fronton kapott súlyos sérülésbe halt bele május 20-án Sátoraljaújhelyen a kórházban. 51. Kabódi András * Sz.: Orosháza, november 20. An.: Hegyi Zsuzsanna február 28-án vonult be Battonyára. Ismeretlen helyen halt meg május 28-án holttá nyilvánították. 52. Kamarás György * Sz.: Kondoros, 1911.?? An.: Králik Erzsébet április 20-án halt meg az orosz fronton. 53. Keszera Mihály * Orosháza, január 25. An.: Dénes Rozália ben Enyingnél bombatalálat érte. Enyingen temették el közös sírba. 54. G. Kiss István * Sz.: Orosháza, március 28. An.: Szabó Etelka január 11-én, mint rendőr Budapesten hősi halált halt. 55. Kocsondi Németh István * Sz.: Orosháza, október 25. An.: Dénes Katalin ban halt meg egy fogolytáborban. 56. Kovács Zoltán * Sz.: Orosháza, 1912.??. An.: Tóth Julianna ben eltünt az orosz fronton.

18 Lődi Mihály * Sz.: Orosháza, április 21. An.: Kiss Etelka ban az Uralban halt meg egy fogolytáborban Lőrincz István * Sz.: Orosháza, december 18. An.: Németh Zsuzsanna. Meghalt 1944-ben Lengyelországban. 59. Madarász Antal * Sz.: Orosháza, január 1. An.:? Meghalt az orosz fronton. 60. Madarász Lajos * Sz.:?., március 8. An.: Benyó Erzsébet. Eltünt az orosz fronton. 61. Makula Mihály * Sz.: Orosháza,???. An.:? A 31. HV zlj. kerékpáros felderítő századában volt szakaszvezető ban halt meg egy fogolytáborban. 62. Makula Mihály * Sz.: Orosháza, november 21. An.: Süle Erzsébet március 5-én vonult be, 1945 áprilisában eltünt a fronton. 63. Mengyel András * Sz.: Orosháza, november 10. An.: Bödö Ilona ben halt meg a Csap körüli harcokban. 64. Mérei Mátyás * Csanádapáca,???. An.:?? A 31 HV zlj. kerékpáros századában volt honvéd. Elesett ben az orosz fronton. 65. Miszlai Sándor * Orosháza, február 19. An.: Szula Zsuzsanna. A 49. honvéd gyalogezredben honvéd volt őszén Lengyelországban hadifogságban halt meg betegség következtében. 66. Molnár István * Sz.: Orosháza, szeptember 4. An.: Lövei Julianna Főhadnagy volt ben halt meg az orosz fronton. 67. Mórocz Gyula * Sz.:Orosháza, augusztus 26. An.: Sávolt Jolán. Hősi halált halt Tahitótfalu mellett. Előbb ott temették el, majd végleges nyughelye Orosházán lett. 68. Nagy Antal * Sz.: Orosháza, április 17. An.: Borsos Julianna. Meghalt október 1. vagy 2. Arad környékén. 69. Nagy Dániel Dezső * Sz.: Hódmezővásárhely, október 16. An.: Barna Eszter. A Magyar Királyi Hunyadi János 9. honvéd gyalogezred III. zlj. honvédje volt. Romániában a Titunál lévő fogolytáborban halt meg június 4-én betegség következtében. 70. Nagy István * Sz.: Orosháza, december 26. An.: Csák Róza ben elesett az orosz fronton. 71. Nagy Lajos * Sz.: Kiscsákó,1920. április 4. An.: Tasgyik Judit. Erdélyben, Aranyostordán halt meg és az alsójárai temetőben nyugszik. 72. Nagy Mihály * Sz.: Szentetornya, április 21. An.: Mátyás Rozália 1944-ben halt meg az orosz fronton. 73. Németh József * Sz.: Orosháza, március?. An.: Dominkó Julianna. Meghalt október 14-én az orosz fronton. 74. Németh Sándor * Sz.: Orosháza,1922. február 15. An.: Dominkó Julianna november 15-én halt meg ismeretlen helyen. 75. Oravecz Sándor * Sz.: Szentetornya,1905. augusztus 25. An.: Czipelle Julianna. Honvéd volt. A halál oka ismeretlen, meghalt hadifogságban Kijevben augusztus 15-én. 76. Orbán János * Sz.: Orosháza, 1895.??. An.: Kocsondi Erzsébet ben Kiev környékén halt meg. 77. Pajkó Balázs * Sz.: Szentetornya, 1908.?? An.: Sebestyén Mária. Meghalt 1944-ben az orosz fronton. 78. Papp Jenő * Sz.: Orosháza,??? An.:?? 1944-ben tünt el Kolomeánál. 79. Papp Sándor * Sz.: Orosháza, 1920.??. An.: Tóth Erzsébet. Eltűnt az orosz fronton. 80. Pataki Imre * Sz.: Orosháza, szeptember 7. An.: Verasztó Mária május 15-én eltünt az orosz fronton. 81. Paulovits György * Sz. Orosháza, 1919.?? An.:Csizmadia Mária ben fogságba esett és 1945-ben tífuszban balt meg. 82. Páli József * Sz.: Orosháza, január 13. An.: Dénes Mária ben az orosz fronton halt meg. 83. ifj. Petri János * Sz.: Orosháza, 1922.??. An. Zsedényi Katalin október 6-án az orosházi bombatámadáskor halt hősi halált. 84. id. Petri János * Sz.: Békéscsaba,1892. november 2. An.: Lipták Ilona Október 6-án az orosházi bombatámadáskor halt hősi halált 85. Podmanyeczki András * Sz.: Kiscsákó, 1914.??.An.: Tasgyik Zsuzsanna. Az orosz fronton halt meg ismeretlen helyen. 86. Pusztai Ferenc * Sz.: Orosháza, An.: Tóth Rozália április 3-án halt meg a Horthy-ligeti repülőgépgyárnál. 87. Rideg Imre * Sz.: Békéssámson, június 4. An.: Szita Etel január 18-án a 3840 sz. szovjet fogolytáborban halt meg betegség következtében. 88. Séllei György * Sz.: Orosháza, augusztus 8. An.: Szokolai Julianna. Orosz hadifogságban halt meg 1945-ben.

19 Singer László * Sz.: Szeged, április 4. An.:??. Munkaszolgálatos volt, valószínüleg betegségben halt meg 1945-ben Lengyelországban. 90. Soós István * Sz.: Orosháza, október 29. An.: Bohus Róza. Mint leventét vitték el szeptemberében, és Budapest ostrománál halt meg. 91. Soós János * Sz.: Orosháza, július 19. An.: Nagy Julianna ben tünt el Mezőcsát környékén. 92. Soós József * Sz.: május 11. An.: Nagy Julianna. Az orosz fronton esett fogságba, és fogolytá borban halt meg. 93. Süle Antal * Sz.: Orosháza, október 2. An.: Andrékó Zsuzsanna. Orosz fogolytáborban halt meg ban nyilvánítatták holttá. 94. Süle Bálint * Sz.: Szentetornya, 1921.??. An.: Németh Eszter. Meghalt a fronton 1944-ben. 95. Süle Ferenc * Sz.:Orosháza., július 8. An.: Sin Etelka ben ismeretlen helyen halt meg. 96. Szabó Antal * Sz.: Orosháza, január 12. An.: Kovács Judit ben vonult be katonának, eltűnt 1945-ben az orosz fronton. 97. Szabó Ferenc * Sz.: Orosháza,1919.??. An.: Menezdorf Júlia ben az orosz fronton halt meg. 98. Szabó Imre * Sz.: Orosháza, október 20. An.: Szemenyei Julianna ben a Kárpátokban halt meg. 99. Szabó József* Sz.: Orosháza, október 2. An.: Szöllősi Rozália ben eltűnt az orosz fronton Szabó József * Sz.: Orosháza, március 19. An.: Halupa Rozália ben halt meg Sztaniszlau mellett Szabó Pál * Sz.: Orosháza,1909.?? An.: Gy. Kovács Julianna 1944-ben eltünt az orosz fronton Szabó József * Sz.:??? An.: Drobnyik Rozália Az orosz fronton ismeretlen helyen halt meg Szabó Sándor * Sz.:??? An.: Drobnyik Rozália. Ismeretelen helyen halt meg az orosz fronton Szabó Sándor * Sz.: Orosháza,1911??. An.: Halupa Rozália 1944-ben halt meg az orosz fronton Szemenyei Bálint * Sz.: Orosháza, május 18. An.: Balogh Etel ben a Munkács környéki harcokban halt meg Szemyenyei Géza * Sz.: Pusztaszentornya, október 9. An.: Horváth Zsuzsanna. Bevonult március 8-án, elesett az orosz fronton Boriszlovnál Szemenyei Pál * Sz.: Orosháza, május 2. An.: Bors Rozália. Orosz fogolytáborban halt meg Szemenyei Sándor * Sz. Orosháza, február 27. An.: Balogh Etel. Szakaszvezető volt augusztus 14-én halt meg az orosz fronton Szénási (Skrabák) József * Sz.: Orosháza, 1911.?? An.: Fodor Mária. Hadnagy volt ben halt meg a nyiregyházi állomáson az amerikai bombázás következtében. Szülei hazahozatták, és a felvégi temetőben temették el Sziklai (Szimonidesz) Lajos * Sz.: Orosháza, december 31. An.: Jároli Erzsébet. Meghalt az 1944-es dunántúli harcokbban. Kéthely községben tömegsírban temették el Szikora Antal * Sz.: Orosháza november 13-án. An.: Szemnenyei Zsuzsanna ben hívták be, és eltünt az orosz fronton Szita Béla * Sz.: Orosháza, február 4. An. Rácz Jusztina. Tiszabercelen temették el 12 társával együtt Szita Sándor * Sz.: Orosháza, október 1. An.: Győri Éva Meghalt december 26-án egy orosz fogolytáborban hastifuszban Szivák Gyula * Sz.: Orosháza, szeptember 8. An.: Balogh Rozália. Meghalt 1945-ben egy orosz fogolytáborban Szmedó István * Sz.: Orosháza,1913.?? An.:?? 1944-ben vonult be, 1945-ben halt meg az orosz fronton Szőke József * Sz.: Szentetornya,1914. március 20. An.: Czombos Franciska ben halt meg Lengyelországban Takács Lajos Béla * Sz.: Trencsén, 1911.??. An.: Takács Krisztina február l-jén hősi halált halt az orosz fronton. * A nevek közlését lapunk októberi számában folytatjuk. Adataink elég szűkösek, szerelnénk többet tudni és közölni az elesettekről. Kérjük a hozzátartozókat rövid életrajzok elküldésére valamint azt is kérjük, hogy fényképet is mellékeljenek a szöveghez. Az elesettek fényképeit a könyv megjelenése után természetesen viszszaküldjük. Címünk: A HÓNAP szerkesztősége OrosházaPf.187.

20 20. Postafiók: 187 Tisztelt Olvasó! A nyári szünet után ismét itt van lapunk, s bizony annyira összegyűltek a cikkek is, hogy a felét sem tudjuk most az augusztus-szeptemberi számunkban közölni. Három megszokott rovatunk is elmaradt most az Oktatás, a Familia és a Családi konyha. Oktatási oldalunk valójában jelen van, hiszen a nagyhírű székelyudvarhelyi iskolára emlékezünk, a másik kettő azonban helyhiány miatt most elmaradt, de reméljük rövidesen pótolhatjuk azokat. Mindennek az emelkedett költségek a többlet áfa és a sajnálatos terjesztési nehézségek az okai, ám a lap árát nem akartuk emelni. A két hónapos szünet után bizunk abban, hogy sok érdekes olvasnivalót találnak e számunkban olvasóink. A nyár folyamán szerkesztőségünk igen sok levelet kapott a közelből és a távolból, jónéhány érkezett határainkon kívül, főleg Erdélyből. Témajavaslataikat, ötleteiket hasznosítani fogjuk, s reményteljesen bizunk abban, hogy januártől terjedelemben is bővülni fog. Akkor új rovatokkal is gazdagodunk majd, s lesz arra is lehetőség, hogy havonta egy-egy szép novellát közöljünk, régieket és újakat egyaránt. Örvendetes tény, hogy az év elején kiírt pályázatunkra már érkeznek a dolgozatok. Éppen lapzártakor kaptuk meg Hódmezővásárhelyről Rostás Istvánné munkáját a vásárhelyi olvasókörökről. A beérkezett dolgozatokkal, pályamunkákkal kapcsolatban egy megjegyzést azonban tennünk kell: a pályázati kiírást figyelmesen olvassák el, mert azok a munkák, amelyek nem tesznek eleget annak, vagyis témájuk erősen eltérnek a kiírástól, azokat nem tudjuk figyelembe venni az elbírálásnál. Még egy dologről be kell számolnunk olvasóinknak. Nemrég vendégünk volt a sepsiszentgyörgyi (Románia) Cimbora Alapítvány kuratóriumának elnöke, Forró László, aki egyben az egykori Benedek Elek által teremtett CIMBORA címő gyermeklap főszerkesztője is. A lapot következő számunkban mutatjuk be, s a megrendelésről, annak formájáről is írunk. ÁLTALÁNOS ISKOLÁK FIGYELMÉBE Októberi lapszámunktól folyamatosan közöljük a Békés, Csongrád, Hajdu- Bihar megyei középiskolák felvételi tájékoztatóját.lapunk megrendelhető szerkesztőségünk címén. * Továbbtanulás * Továbbtanulás A Hatágú Síp Alapítvány Gutenberg János Könyvkereskedelmi Szakközépiskola könyvszakmai tanfolyamokat hirdet az alábbiak szerint: Könyvesbolti eladó Felvételi feltétel: érettségi Könyvszakmai reklám és piacszervező Felvételi feltétel: érettségi valamint kiadványszerkesztői vagy szerkesztőségi ügyintéző vagy könyvesbolti eladó végzettség Antikváriusképzés Felvételi feltétel: érettségi Hanglemez és zeneműves Felvételi feltétel: érettségi Kiadványszerkesztői képzés Felvételi feltétel: felsőfokú végzettség Kiadői szerkesztőségi ügyintéző Felvételi feltétel: érettségi Könyvraktárosi szakképzés Felvételi feltétel: 8 általános Érdeklődni és jelentkezni: 1133 Budapest, Váci út 100. fsz.102. Tel: ; A tanfolyamok októberben indulnak és tandíjasok. * * Köszönőlevél Fekécs Istvánné az orosházi Uzsoki utcai Napközi Otthonos Óvoda levelet küldött szerkesztőségünknek, amelyet az alábbiakban közlünk: "Lakiné Tóth Ilona Orosháza Thököly u. 10 sz. Vegyesbolt tulajdonosa 3500 Ft értékben tisztítószert ajándékozott az Uzsoki úti óvodának. A mai szükös gazdasági lehetőségek között ez egy intézménynek nagy segítség. A szülők és az óvoda dolgozói köszönik a segítséget." Szerkesztőségünk örömmel ad helyt minden ilyen levélnek, és nagyra értékeli az ilyen nemes gesztusokat. Továbblépésümnk egyik nagy lehetősége, ha mind többen figyelnek az oktatásra és a kultúrára ilyen segítő szándékkal. Mi is köszönjük Lakiné Tóth Ilonának. Előzetes lapunk októberi számából: A HÓNAP GALÉRIÁJA: F.VARGA MARIA Mementó: a II. világháború orosházi áldozatai II. EFOT Divat: Batikolás Falujárás Pusztaföldváron: Beszélgetés a lelkipásztorral Családlátogatóban Hődmezővásárhelyen Továbbtanulás, Családi konyha, Irodalmi barangoló, Hagyományőrzés, Alma mater, Készülődés az évfordulóra Keresse lapunkat vagy rendelje meg címünkön. * Felhívás Szerkesztőségünk kiadásában rövidesen megjelenik az Orosháza és környéke kalauz. A könyv egyrészt a város és a környező települések történetét, látnivalóit, túralehetőségeit, szállás és vendéglátás kinálatát, szórakozási, mővelődési alkalmait mutatja be. A könyv második részében a vállalkozásokat,, cégeket, iparosokat, üzleteket, ipari és mezőazdasági termékeket, kereslet és kínálat ajánlatokat szeretnénk bemutatni.ehhez várjuk jelentkezésüket, reklám és bemutatkozási ajánlatukat. Érdeklődni héfőn és szerdán délután a 68/ telefonon óra között vagy levélben Pf A részletek megbeszélésére személyesen megkeressük Önöket. * Értesítés Lapunk e hónaptől mindig 10-én vagy azt megelőző vagy követő hétköznapon jelenik meg. A postázást a megjelenést követő napon végezzük. Ha lapunkat nem kapják meg, kérjük értesítsenek bennünket levélben vagy hétfőn és szerdán óra között, amikor szerkesztőségi ügyeletet tartunk (T: 68/ ). a hónap - Tiszántúli független újság - Megjelenik minden hónap első szombatján Kelet-Magyarország megyéiben valamint Nagykárolyban* Főszerkesztő: Fülöp Béla * Békéscsabai munkatárs : Sass Ervin* Nagykárolyi munkatárs: Nagy Emese* Kiadja a Helios Produceri Iroda, Levélcím : H-5900 Orosháza Pf: 187. Tel: 06/68/ *Felelős kiadó : Fülöp Béla. Tördelő szerkesztő: Jagri István* Reklámmenedzser: Fülöpné Kasznár Györgyi, a szerkesztőség címén*lapunkat a Helios Alapítvány és a Scola Humanitatis Alapítvány támogatói ajándékként havonta megkapják*lapunkat a Magyar Posta és a kiadó terjeszti, kapható a hírlapárusoknál és a szerkesztőség címén* Lapunkra előfizetési csekk illetve alapítványi támogatáshoz szükséges csekk szerkesztőségünkben igényelhető a lap címén* Készült az orosházi Iniciálé BT nyomdájában Orosháza Csorvási u.5. tel:68/ Mellék:219.* Minden kéziratot szívesen veszünk, és kérésre visszaküldünk válaszboríték ellenében* A kéziratokat minden hónap 10-ig kérjük. Lapzárta 15-én. Hirdetések leadása 20-ig. Az aláírt vagy névvel ellátott cikkek a szerkesztőség véleményével nem feltétlenül azonosak, azokért a szerző a felelős. HU - ISSN