BESZÉLGETÉSEK 18 PORTRÉ A MAGYAR ZSIDÓSÁGRÓL

Átírás

1 BESZÉLGETÉSEK 18 PORTRÉ A MAGYAR ZSIDÓSÁGRÓL

2 BESZÉLGETÉSEK 18 PORTRÉ A MAGYAR ZSIDÓSÁGRÓL

3 A kötet a Magyarországi Zsidó Örökségért Közalapítvány támogatásával és a Szombat zsidó kulturális és politikai folyóirat közreműködésével jött létre A kötetet szerkesztette: Bán Dávid, Cernov Mircea, Tordai Bence A szöveget gondozta: Jávor Éva és Németh Orsolya Grafika: Roskó Gábor Tördelés, nyomdai előkészítés: Kurioso Graphics Haver Alapítvány, 2014

4 TARTALOM Előszó Pótkötet három nemzedékhez Bevezető Faludy György: Azt, hogy zsidó vagyok, mindenki tudja. De miért kellene mindig erről írnom? Domonkos István: Apámat elhurcolták azzal, hogy csak egy kis meghallgatásra viszik Kende Péter: A Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország Heller Ágnes: Azért élek itt, mert itt vagyok honpolgár Konrád György: Sohasem járhatunk egészen jól Ranschburg Jenő: A díszzsidónál rosszabb szerepet nehéz elképzelni Zsuzsanna Ozsváth: Én egész életemben az otthonomat kerestem Fenákel Judit: Talán jobb lett volna, ha beszélünk róla Feldmár András: Az elnyomás ellen állandóan küzdeni kell Spiró György: Nem asszimiláns vagyok, hanem magyar Müller Péter Sziámi: Minden oldalról zsidó vagyok Németh Gábor: Zsidó vagy? Fogalmam sincs Peresztegi Ágnes: Akinek nincs egy pozitív önképe, az kevésbé toleráns másokkal szemben Darányi András: Imádok zsidónak lenni Lányi Eszter: A zsidóság bennem egy állandó ébrenlét Darvas István: Nem hátrány zsidónak lenni, pláne nem valamiféle szégyenbélyeg M. Dénes Tamás: Mindig is magyar zászló volt a kollégiumi szobámban Ligeti Anna Sára: Borzasztóan hálásnak kell lenni azért, ami itt nekünk van Oktatási melléklet

5

6 ELÔSZÓ A 2002-ben létrehozott Haver Informális Zsidó Oktatási Közhasznú Alapítvány küldetése, hogy fiatalokhoz, főként középiskolás diákokhoz jusson el, és közérthető módon beszéljen nekik a zsidóságról, bemutassa annak sokszínűségét, eloszlassa a vele kapcsolatos tévhiteket. Programja során a Haver Alapítvány az informális oktatás módszereivel és a párbeszéd eszközével igyekszik a zsidóság témáját könnyen befogadhatóvá, érdekessé és élményszerűvé tenni, mindezzel hozzájárulva a sokszínűség mint össztársadalmi érték átéléséhez, elsajátításához, valamint az előítéletes gondolkodás visszaszorításához. Jelen interjúkötet egy most útjára induló oktatási könyvsorozat első önálló darabja, amelyet a Haver Alapítvány a Szombat zsidó kulturális és politikai folyóirattal közösen hívott életre. A kötetben tizennyolc szubjektív portré jelenik meg tizennyolc olyan emberről, akiknek életkoruk, hátterük, munkásságuk, a világhoz való viszonyulásuk akár homlokegyenest eltérő is lehet, ám egyvalami mégis közös bennük: mindegyikük kötődik valamilyen módon a zsidósághoz és Magyarországhoz. A beszélgetések célja a Haver Alapítvány filozófiájához hasonlóan bemutatni a zsidóság és a zsidó identitások sokszínűségét. Mindezt az olvasó a beszélgetőpartnerek gondolatvilágán, dilemmáin, a portrékban kirajzolódó személyes történeteken keresztül ismerheti meg és tárhatja fel. A válogatás talán legfontosabb célja, hogy elgondolkodtasson, további kérdéseket vessen fel és vitára indítson; és nem utolsósorban, hogy újabb ismeretek megszerzésére, kutatásra inspiráljon. A kötet természetesen minden érdeklődőnek szól, de tekintettel a Haver Alapítvány oktatási tevékenységére, elsősorban a középiskolás diákokat és tanáraikat kívánja megszólítani. Éppen ezért az interjúkat egy oktatási melléklet követi, amely a tanárok számára módszertani segítséget, a diákoknak pedig konkrét feladatokat, kutatási témákat nyújt és diskurzusra ösztönöz. A tizennyolc beszélgetés kétharmadát a Szombat folyóirat lapjain az elmúlt két évtizedben megjelent életútinterjú-sorozatból választottuk ki és közöltük újra, további hat portré pedig kifejezetten a kötet számára készült 2013-ban. A beszélgetések az időtlen gondolatok mellett sokszor reflektálnak az adott kor társadalmi és politikai jelenségeire, amelyekről csak az idő tudja majd megmondani, mennyire hatnak hosszú távon életünkre. A beszélgetéseket igyekeztünk egyfajta történelmi ívre felfűzni, amelyben egymás után szólalnak meg az egymásra is reagáló különböző generációk. Reményeink szerint e kötetet lapozva az olvasó árnyaltabb képet festhet majd a XX. századi magyar történelemről, a közelmúltról, a jelenről, a zsidó közösségekről és a mindannyiunkat érintő identitáskérdésekről. A kötet szerkesztői 5

7 PÓTKÖTET HÁROM NEMZEDÉKHEZ A Szombat zsidó politikai és kulturális folyóirat a rendszerváltással született, s immár több mint két évtizede közöl életútinterjúkat a honi kulturális élet meghatározó szereplői írók, tudósok, művészek pályaképével. A zsidó lap által kezdeményezett beszélgetés és az élettörténeti visszatekintés, érthető módon, zsidó önreflexiókra is késztette az interjúalanyokat. A Szombat interjúinak egymás melletti közlése révén vélekedtek e kötet és a tervezett második kötet összeállítói, a Haver Alapítvány munkatársai, a sorstörténetek párhuzamosságai vagy éppen széttartó útjai következtében olyan ismeretanyag bontakozik ki, mely hasznos lehet az egyedi sorsok mellett a huszadik század közepe és második fele, a vészkorszak és a diktatúra kora, valamint az es rendszerváltás utáni magyar zsidó s egyben közép-európai létélmény és mentalitástörténet jobb megértéséhez és oktatásához. A hagyományos családban általában három nemzedék áll egymással szerves kapcsolatban: nagyszülők, szülők, gyerekek alkotnak egymással közösséget. A huszadik századi zsidóüldözés, a tömeggyilkosságok nagyon sok helyen szétzúzták e teljességet. A veszteségek történelmi ténye és súlya lassan talán a magyar társadalomban is tudatosodik. Bővülő ismereteink vannak az identitásszakadásról is, melyet a tömeges trauma és utóhatása okozott. A gyakran csak fotókról ismert nagyszülők és más rokonok, a nagycsalád, a folytonosság hiánya ami a mai magyarországi zsidóság döntő részének alapélménye olyan történelmi és érzelmi tény, amelyet mindennapjainkban is érzékelhetünk. Velünk él egy másik hiány a demográfiai hullámvölgyek következtében, melyeket az üldöztetés korában elpusztítottak mellett a zsidótörvények időszakában meg nem születettek és az utódaik helyén tátongó űr jelent. Tudatosítanunk kell azt is, milyen terhekkel jár az elvesztett vagy bizonytalan folytonosság-, azonosságtudat és otthonosságérzet, különösen az újra feltámadó antiszemitizmus légkörében. 6

8 Jelen kötet szerkesztői kiegészítették a Szombat a nagyszülők és szülők nemzedékébe tartozó személyekkel készült interjúit a harmadik nemzedék zsidó értelmiségi képviselőivel folytatott beszélgetésekkel. Sok tekintetben új a hang, de az identitásdilemmák és a hogyan tovább nagyrészt nyitott kérdések maradnak. Nem is lehet másként, mert a magyarországi zsidó jövő kérdéseire csak a magyar társadalom egészével együtt lehet érvényes választ adni. A könyv lapjain párhuzamos elbeszélések formájában mégis együtt áll három nemzedék. Ebben az értelemben pótkötet a valósághoz: a hiány, a szakadás elhárításának kísérlete is egyben. Meglehet, nem mindenki kapta szüleitől a zsidó identitást, és nem mindenki tudja továbbadni azt gyermekeinek, nincs tehát egyenes vonalú fejlődés, e könyv terében azonban mégis létrejön valamilyen szellemi folytonosság. A szakadás után látszódnak az újrakezdés körvonalai. Ha a huszadik századi Magyarország veszteségei tudatosodnak a társadalomban, és az oktatók közreműködnek az egymásért viselt felelősség kialakításában, csökkenhet az agresszió, a bizalmatlanság. Talán e könyv is segítséget nyújthat a megkezdett beszélgetések folytatásához, vagy az elmaradt beszélgetések megkezdéséhez. Azokhoz a diskurzusokhoz, melyeket nem csupán a magyar társadalomnak és a részeként élő zsidóságnak, hanem az egyes nemzedékeknek is folytatnia kellene egymással. Szántó T. Gábor 7

9 BEVEZETÔ Az Isten van valamiként: Minden Gondolatnak alján. (Ady Endre) ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret (József Attila) Az identitás, mint ebben a kötetben olvasható, konstruált, fragmentált, szituatív, s közben, mint azt kutatók mondják, még pervazív, azaz mindent átható is. Mindazok tehát, akik ebben a kötetben megszólaltak, s akik kérdeztek, eltérő módon zsidók, de végül persze, csak azok. Ez a mondat épp olyan tárgyilagosnak tűnik, mint amilyen riasztó is lehet mindazoknak, akik épp nem a megsemmisítő egyszerűséget, ellenben a kiismerhetetlen bonyolultságot szeretik az életben. Ráadásul a dolog még bonyolultabb, mert nemcsak az a kérdés, hogy a zsidónak vagy nem zsidónak születettek miként ítélnek önmagukról, hanem az is, hogy mások ama bizonyos mindenkori mások miként ítélnek rólunk. Jómagam, jó néhány e kötetben megszólalóhoz hasonlóan, a szituatív zsidó identitást vélem magamra nézvést igaznak. Azaz, én holokauszt- (genocídium-) zsidó vagyok, ez az identitásom alapja, úgy vélem, az az én dolgom is, hogy ami történt, annak emlékezete ne (csak) zsidó dologként maradjon meg. Úgy vélem, hogy túl ezen, nem vagyok zsidó. Közben elég pontosan tudom, hogy ennek az állításnak csupán pszichológiai hitele van, számos kortársam számára zsidó vagyok bármiféle különösebb bonyodalom, probléma nélkül. (A kötetben Spiró György, Németh Gábor számol be hasonló helyzetekről, előbbi normatív radikalizmusával, utóbbi kiismerhetetlen eleganciájával, mindketten hitelesen.) Azaz, ha a kötetben megszólalók jelentős részéhez hasonlóan az identitást nem adottságnak, hanem megértendő, mindig a korszellemmel összefüggésben álló kritikai feladatnak látom, az mit sem változtat azok percepcióján, akik a maguk adottságát épp evidenciának látják, s így nem is értik, hogy mit vacakol azzal ennyi ember ahogy azt e kötet is mutatja. S vannak persze, akik mindezt másként gondolják: így például Heller Ágnes, Konrád György, akik a maguk zsidóságát nem az antiszemitizmus, s végképp nem (csak) a holokauszt felől értik, amit nemcsak azért kell tiszteletben tartanunk, mert mindketten elég sok kaland után maradtak életben, hanem azért is, mert elgondolkoztató, hogy mindazok, akik utóbb születtek, mintha gyakrabban tekintenék azt zsidó identitásuk alapjának, mint azok, akik Hellerhez és Konrádhoz hasonlóan az úgynevezett első generációhoz tartoznak. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy egy hosszú élet, azaz változó társadalmi feltételek, kontextusok között másként volt, s lesz zsidó valaki, miközben ugyanaz az ember marad. S talán ez ennek az elgondolkoztató, lassan, többször visszaolvasható, személyes és megkerülhetetlen kötetnek az egyik legfontosabb hozadéka vagy kérdése. Ugyanis nemcsak a zsidókra 8

10 érvényes mindez, hanem a magyarokra is, akik ugyanazok lennénk. Magyarnak lenni épp olyan kevéssé magától értetődő elméleti kérdés, mint amilyen egyszerű a gyakorlatban. Általában ok nélkül a legritkább esetben szokott valaki hétköznap az identitásán merengeni. Hanem csak úgy van, egyszerűen csak van. És aztán mindig történik valami. Hozzá szólnak, olvas egy mondatot, ír egy másikat, meglát egy képet, elfelejt egy nevet, s aztán eszébe jut. Egy ember ül vele szemben, aki interjút készít az életéről, s akkor véget ér a gyakorlati evidencia, s kezdődik az önreflexió. Hiszen látjuk, hogy nem ugyanúgy vagyunk zsidók például 1989 előtt s után. Más kontextusként működnek az evidenciák a kommunizmus, mint a még oly nehéz és bonyolult demokratikus viszonyok között. Faludy György, Kende Péter interjúi forrásértékű szövegei ennek az átváltozásnak, mindketten túlélték a holokausztot, aztán a kommunizmust, azaz magukat is éppúgy, mint mindannyian, legfeljebb nem olyan drámai választások kényszereit kellett elviselnünk, mint például nekik. S ott van Ranschburg Jenő interjúja a mindig végtelenül türelmes és felkészült Várnai Pál készítette, nem sokkal Ranschburg halála előtt. A nagyszerű pszichológus 2011 márciusában a zsidó szerepek pszichológiai költségeiről beszélt, amelyet mindenki minden esetben megfizet, úgy tűnik, nincs mit ügyeskedni. Díszzsidónak lenni éppoly megalázó, mint némán hallgatni, amikor antiszemiták beszélnek, s abban reménykedni, hogy a zsidóság mégsem látszik. Úgy tűnik nékem, hogy a megoldások egyike a megoldhatatlansággal való együttélés, illetve a szituatív identitás amely mégiscsak a demokratikus országok kiváltsága, amelyek ismerik, s elismerik a magánéletet. Ez olykor lelkesítő ám. A minap a varsói Lengyel Zsidó Történeti Múzeum munkatársaival ültem a most átadott épület egyik tárgyalószobájában. Munkáról volt szó, kapcsolatokról. S amikor eljöttem, hirtelen felrémlett, hogy egyetlen kérdés, utalás sem hangzott el bármelyikünk származásával, identitásával kapcsolatban. Pontosabban, ez egyszerűen elképzelhetetlen volt. Még jobb érzés volt arra gondolnom, hogy sikerült úgy végigbeszélnünk másfél órát egy holokausztkiállítással kapcsolatban, hogy egyikünknek sem jutott eszébe, hogy mifélék is lennénk. A mondatok és az érvek álltak jót magukért, s ez épp elég volt. Talán, mint azt ez a fontos kötet is mutatja, nem akarhatunk ennél sokkal többet. Az identitás nyilvánosságát ki-ki maga határozhatja meg, és minden, a felkínált azonosításon túli kutatás nem pusztán tapintatlanság, ellenben agresszió. Senki emberfia nem tudhat jobb lehetőséget annál, mint hogy arra figyeljen, hogy amit itt mondtam, amit itt írtam, mit jelentett, nem pedig arra, hogy miért mondtam, miért írtam. György Péter 9

11

12

13 FALUDY GYÖRGY Azt hogy zsidó vagyok, mindenki tudja. De miért kellene mindig erről írnom? Faludy György, Kossuth-díjas költő, író, műfordító. Pályáját az 1937-ben megjelent Villonátköltései alapozták meg ban, Magyarország németbarát magatartása miatt emigrált, majd 1946-ban visszatért. Koholt vádak alapján azonban a recski kényszermunkatáborba zárták, majd pár évvel szabadulása után, 1956-ban ismét elhagyta az országot. A rendszerváltásig a magyar emigráció meghatározó irodalmi figurája volt, munkáit itthon szamizdat kiadásban ismerhette meg a közönség ben végleg hazatelepült. A Digitális Irodalmi Akadémia egyik alapítója ban, Budapesten hunyt el. 12

14 Elsőként az AB Független Kiadónál szamizdatban megjelent életrajzi Pokolbéli víg napjaim című könyvet adom oda neki, hogy dedikálja. Miközben a tollat keresi, megkérdezi: Á, ismeri ennek a könyvnek a történetét? Nem, de szívesen meghallgatom. Nagyon mulatságos. Úgy kezdődött, hogy Demszky Gábor (az AB Kiadó akkori vezetője a szerk.) kint járt nálam Torontóban, és kérte tőlem ezt a könyvet, amit angolul olvasott. Angolul írta ezt a könyvet? Félig-meddig. Angol közönségnek készült, nem magyarnak. Amikor ben írtam, reményem sem volt arra, hogy valaha magyarul megjelenhet. A magyar kézirat egy része el is veszett, úgyhogy sokat újra kellett írnom belőle. Amikor elkészültem, már csak az a nagy kérdés maradt, hogyan juttassam el Pestre. Kaptam egy üzenetet, hogy küldjem el a budapesti amerikai követségre. Szép nagy csomag, nyolcszáz oldal. Pesten egy barátunkat küldtük érte. Ahogy ment a követségre, észrevette, hogy a titkosrendőrök követik. Hazament, és otthon készített tizenkét hasonló csomagot, és megkérte tizenkét barátját, hogy segítsen. Aztán újra elindult a követségre. Természetesen, ahogy a Szabadság téren átvágott, látta, hogy a titkosrendőrök egy autóval követik. Felszaladt a követségre, jött ki a csomaggal, a detektívek utána az autóval. Berohant a házba, ahol lakott, a detektívek kiszálltak az autóból, és utánafutottak, hogy elkapják. De abban a pillanatban megjelent tizenkét ember, mindegyikük éppen olyan pakkal a kezében, amilyet kerestek. Na, akkor feladták a rendőrök. Mindez már a nyolcvanas évek második felében történt? 1987-ben jött ki ez a kötet. Előtte jelent meg több kiadásban a Villon-könyvem. Annak rengeteg kalózkiadása volt. Például egy nagyon szép, amit Miskolcon csináltak. Minden szerepelt benne, a nevemet kivéve. És miért éppen azt hagyták ki? Az én nevemet 1956 után sokáig nem szabadott leírni. Még a Széchényi Könyvtár katalógusából is kivették a könyveim céduláit. Azért az szép, hogy ha a nevét nyilvánosan nem is szabadott emlegetni, mégsem felejtették el itthon. Amikor hazajöttem, nagyon féltem, hogy csak a 70 évnél idősebbek fogják tudni, hogy ki vagyok. Úgyhogy nagy élvezet volt, amikor az első előadásomat tartottam Szegeden. Bár úgy indult, hogy a város vezetője a nevét már elfelejtettem, egy rohadt kijelentette, hogy amíg ő ott van, én nem nyithatom ki a pofámat Szegeden. Így mondta. Amire az egyetem rektora oda- 13

15 adta az auditorium maximumot. Este nyolckor kezdődött az előadás, és vagy egy negyed óráig tartott, amíg egyáltalán be tudtam jutni, annyian jöttek el. S bár ötven percnél nem szoktam tovább beszélni, éjjel egyig tartott az előadás. Emlékszem az 1988-as első Jurta Színházbeli előadására, oda se nagyon lehetett beférni. Nagy öröm volt számomra, egyrészt hogy nem felejtettek el, másrészt hogy sok fiatal jön el meghallgatni. Ma is, bárhol tartok előadást az országban, a közönség legalább háromnegyede fiatal. Akkor elégedett az élettel? Ami a személyes sorsomat illeti, teljes mértékben. Nem gondoltam volna, hogy hazajöhetek még egyszer. Emigrációs barátaim többsége ezt már nem érte meg. Ám a világ sorsát meglehetősen reménytelennek látom. A környezet megállíthatatlanul pusztul. És a népességrobbanással sem tud senki mit kezdeni. Fiatalkoromban azt gondoltuk, hogy ha Hitlert és Sztálint sikerül legyőzni, akkor minden rendben lesz. Akkor csak Sztálin, Hitler, no meg Horthy volt a probléma. És mindaz a mocsok, amit a harmincas években ránk zúdítottak. Mi volt a fő baj azokkal a harmincas évekkel? Kicsit messzebbről kezdem, de egy jellemző példával: emlékszem, amikor Horthy bevonult a katonáival román fedezet alatt Budapestre, mi is ott álltunk a nagyapámmal a tömegben a Gellért Szálló előtt. És Horthy utasította a katonáit, hogy szálljanak le a lovakról, járművekről, forduljanak meg és pisáljanak. Mindenki láthassa, hogy ők megvetik a bűnös várost. Fölszámolták a demokratikus intézményeket. Aztán a német szövetség. Az irodalomra is rámásztak. Persze az igazi írók, Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő és sorolhatnám még hosszan tovább mind ellenzéki maradt. Amit azért eltűrtek. A jobboldali írókat pedig elmosta az idő. Bár már akkor sem értek sokat. Talán az egyetlen Szabó Dezsőn kívül, aki azért szintén egy kétséges figura volt. Azért Szabó Dezső meglehetősen sikeres író volt. Igen is meg nem is. Kétségtelen, ő volt a kurzus lelke, bár aztán ellene fordult. S a végén egész tisztességesen viselkedett. De abból, amit írt, mi maradt? Talán csak az Elsodort falu, bár azt hiszem ma már azt is kevés ember tudja végigolvasni. Mindig azt mondták róla, hogy az egy zsidóellenes mű, holott román- és magyarellenes. Még azt sem tudták, hogy mit olvasnak. 14

16 FALUDY GYÖRGY Írja a Pokolbéli víg napjaim című könyvében, hogy a népi-urbánus vitából mindig is igyekezett kimaradni. Elhitték a kollégái ezt önnek? Persze próbálnak mindenkit beskatulyázni. Az ember hiába igyekszik. Én annyit mondtam, irodalmi köröktől mindig távol tartottam magam. A népi-urbánus vita a zsidó-nem zsidó ellentétnek volt az eufemisztikus megfogalmazása. Részben. De azért ennél összetettebb a dolog. Nem hiszem, hogy Tersánszky valaha azt mondta volna magáról, hogy ő vidéki. Vagy a faluról első riportokat író Kovács Imre soha nem állt ködös parasztelképzelések oldalára. Persze voltak, akik nagyszájúan pofáztak, mint Erdélyi József. Aki 1938-ban megírta Solymosi Eszter vére című hírhedt versét. Emlékszem, Nagy Lajossal ültem a kávéházban a vers megjelenése után, s amikor Erdélyi oda akart ülni az asztalunkhoz, Nagy Lajos rászólt: Ide többé nem ülsz le. Mire Erdélyi sértődötten azt felelte: Mi az, Lajos, te is elárultál minket? A zsidóság a költészetében sohasem foglalkoztatta. Legfeljebb csak az élet nagy pillanataiban. Találtam egy versét, az Újszülött fiamhoz címűt (ez a Szombatban is megjelent), amelyben azért szót ejt az ősökről. Egyébként nem érdekelte a dolog? Persze hogy nem érdekelt. Miért persze? Arany János talán mindig arról írt, hogy mi a kapcsolata a nagyszalontai ősökkel? Ez nem egy verstéma. Azt, hogy zsidó vagyok, mindenki tudja. De miért kellene mindig erről írnom? Mit jelent a zsidósága az életben? Jó, rossz, nem számít? Bizonyos mértékig örülök neki. Mert az embert egy olyan népbe osztja be, amely rendkívül régi kultúrával rendelkezik még ha annak nem minden részét ismerem el a magam számára. Az utolsó százötven évben kevés nép járult olyan nagymértékben hozzá a civilizáció fejlődéséhez, mint a zsidó. Borzasztóan örültem, amikor a zsidó állam megalakult. Bár most egy kissé meg vagyok rettenve. Továbbra is a zsidó emigráció alkotja a szellemileg fontos dolgokat, Izraelben pedig nem nagyon születtek ilyesmik. Amerikai támogatással sikerült fenntartani az egészet. Bár soha nem jártam ott, nem volt annyi pénzem, hogy elutazzak, sokat tudok az országról. Egyébként a másod-unokatestvérem volt hosszú ideig Jeruzsálem polgármestere. Teddy Kollek? Igen. Ugyan személyesen soha nem találkoztunk, de azért kölcsönösen számon tartjuk egymást. 15

17 Ugorjunk vissza a múltba. Életrajzi könyvében számtalan okot említ, miért érezte úgy, hogy 1938-ban el kell mennie Magyarországról. Az okok között nem szerepel, hogy attól tartott volna, zsidósága miatt üldözni fogják. Akkoriban azt mondták az emberek, hogy maradj itt. Cs. Szabó Laci megígérte, ha bármi történne, akkor ő megvéd. Elhitte? Ő elhitte. Én nem, hogy sikerül neki. Persze, amit kérdez, az is egyik oka volt, hogy elmentem. Csak hogy érzékeltessem önnek a helyzetet: 1939-ben azt mondtam egy unokatestvéremnek Párizsban, hogy maradjon ott, különben agyon fogják ütni. Azt felelte: Hülye vagy, tényleg azt hiszed, hogy a nácik Magyarországra is eljutnak? Miért bizakodtak ennyire az emberek? A zsidótörvényeket ne is említsem, ott volt Solymosi Eszter vére. Abból látható, a zsidóellenesség a közhangulatban is ott volt, nem csak a politikában. Nem hitték el az emberek, hogy mindez megtörténhet. Amikor még Horthy kártyapartnerei között is előfordultak zsidók. És a numerus clausus 1921-ből? Akkor azt gondolták, hogy Horthyt csak a katonái kényszerítették erre. Ami persze nem igaz. Ha egy zsidónak azt ajánlotta egy ember: gyere, menekülj akkor a szemébe röhögött. Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet. Hozzátartozik persze, a lapok nem nagyon írták meg, mi történik Németországban. Féltek a betiltástól. Talán a Népszava volt az egyetlen, amelyik próbált beszámolni a kristályéjszakáról. Sok rokonát elvitték és megölték Auschwitzban, a húgát Kun páterék lőtték agyon a Duna-parton. Milyen érzés volt a háború után mindennek a tudatában visszajönni? A húgomat éppen ebből az épületből vitték el, ahol most élek. Akkor ez nyilas ház volt. Itt a Margit híd lábánál lőtték agyon. Az ablakból éppen odalátni. Egyenesen oda. Amikor hazajöttem, úgy gondoltam, minden megváltozott. Különben is, a magyar nácik sohasem kerültek többségbe. Nézze csak az irodalmat, Féja Gézán, Erdélyi Józsefen aki nemcsak költőnek, embernek is jelentéktelen volt és még néhány nagyszájún kívül alig tartottak velük. Sőt, az igazi írók mind náciellenesek maradtak. Fogadjunk, hogy nem tud egyetlen náci költőt sem említeni. 16

18 FALUDY GYÖRGY Biztos lenne, aki erre azt feleli, hogy hát persze, mert az iskolában ideológiai okokból nem tanították őket. Nincs is kiket. Gyengék voltak. Amikor először hazajöttem, mint már mondtam, abban bíztunk, hogy megváltoztak a dolgok. Nem ismertük a jaltai szerződést, abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy az orosz megszállás hamar véget ér. Egy évet kibírunk, mondtuk. Aztán, amikor 1945 áprilisában először bevittek az ÁVO-ra, kezdtem érezni, hogy nincs rendben minden. Miért vitték be? Mert ledöntöttük Prohászka Ottokár püspök szobrát. Miért zavarta Prohászka ennyire? Például az antiszemitizmusa. Megjegyzem, nemcsak engem, de még a pápát is zavarta. A fő ok azonban az volt, hogy barátomat, Károlyi Mihályt gúnyolta, születési hibáját felemlegetve farkastorkú gazembernek nevezte. Gyűlölte Károlyit. Horthyék viszont Károlyi elleni bosszúból éppen az ő palotájának kertjében állíttatták fel a szobrát. Károlyi, miután hazajött, háromszor is kérte az érseki helynököt, hogy az ő költségére távolítsák el a szobrot. De nem tették meg. Egy év várakozás után Károlyi megkért, döntsem le a szobrot. Miért gondolta Károlyi, hogy a szobordöntögetéshez is jól ért? Barátok voltunk, tudta, hogy én vállalkozó szellemű vagyok. Le is döntöttük a társaimmal. Másnap bevittek a rendőrségre. Kértem a feleségemet, telefonáljon Tildy Zoltán köztársasági elnöknek, szabadítsanak ki. Mire beértem, Péter Gábor már megkapta az értesítést, úgyhogy amikor meglátott, azt mondta: szervusz, gyere velem reggelizni. Ismerték egymást rég? Akkor találkoztunk először. Azt feleltem, hogy nem megyek veled reggelizni, de el sem megyek, amíg azokat a fiúkat el nem engedik, akikkel együtt döntöttük le a szobrot, és akiket szintén bevittek. Elengedték őket, s újra hívott reggelizni. Megint azt válaszoltam, hogy nem. Mire ő: Fogsz te még itt reggelizni. Igaza lett. Mikor néhány évvel később összeverve, rongyosan, véresen becipeltek elé a fogdából, azt mondta, nem engedünk ki, itt fogsz megdögleni, mert hülyékre nincs szükség. Miért lennék én hülye? kérdeztem. Mert hazajöttél Amerikából válaszolt a kommunista titkosrendőrség főnöke. Ön arról híres, hogy a legnehezebb helyzetekben, a pokolban is írt verseket. És mostanában? Recsken például a saját vigasztalásomra írtam verseket. Csak az volt a baj, hogy én voltam a kézirat. Fejben. Mi lesz, ha én már nem leszek, miként maradnak meg a versek? A fogolytársaim így aztán megtanulták, amit írtam. Ma is írok, persze. Mit is csinálnék. Most jelent meg egy kötetem: La Fontaine-versfordítások, Marc Chagall rajzaival. 17

19 A könyv fülszövege szerint ön élő klasszikus. Milyen élő klasszikusnak lenni? Nézze, ha nem volna annyi fiatal, aki szeret és felkeres, akkor szégyellném. De így nagy öröm. Látom, ennyi év és ennyi könyv után még mindig tud örülni egy újnak. Hajaj! Nagyon. Nézze meg, ez is milyen szép. És jól fogy. Tudja, én arra számítottam, hogy hatvanéves korom körül meghalok, és marad utánam ötszáz oldalnyi vers. Most már ezernél tartok, és lassan kínos ennyit az utókorra hagyni. Mit csinálnak majd vele? Azért a kortársai egykor nem voltak mind elragadtatva öntől. Radnóti naplójában például azt írja: Faludy Györgyöt mint irodalmi jelenséget, én sem szívlelem. Mennyire zavarta az ilyen vélekedés? Engem nem zavart, a kortársakat zavartam én. Tudja, amikor a régi, liberális, harmincas évekbeli Magyar Hírlapba elkezdtem írni, szombat este 11 körül, és amikor jött ki a nyomdából a vasárnapi lap, mindig várták már néhányan az utcán, s azonnal a melléklet első oldalára lapoztak, ahol az én verseim jelentek meg. Nagy boldogság volt látni, csak éppen a költőbarátaim otthagytak miatta. Arra céloz, hogy Radnóti irigy lett volna önre? Nem szerettük Radnótit, gyenge költőnek tartottuk, nem hittük, hogy lesz belőle igazi. De végül 1941-től nagyszerű lett. Ugorjunk megint egyet. Az unokái Angliában élnek. Mit szólnak ahhoz, hogy a nagyapjuk magyar költőként élő klasszikus? Azt hiszem, különösebben nem foglalkoztatja őket. A fiam kétéves volt, amikor odakerültünk, a felesége angol. Az unokáim már nem tudnak magyarul. Egyébként a nagyobbik fiúunokám, aki 14 éves, híresség, sokat írtak róla a lapok, mert az egyik legfiatalabb, aki valaha Cambridge-be járt. Művészettörténetet, teológiát, filozófiát hallgat. A tizenegy éves unokám is nagyon szép és kedves lány. A verseimet azonban legfeljebb angolul tudják elolvasni. (Dési János, február) 18

20

21 DOMONKOS ISTVÁN Apámat elhurcolták azzal, hogy csak egy kis meghallgatásra viszik Domonkos István nyugdíjas gépészmérnök, a rendszerváltást követően részt vett az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain. Édesapját, Domonkos Miksát, a zsidó hitközség főtitkárát, 1953-ban az egy évvel korábban Leningrádban kezdődött ún. cionista orvosper kapcsán, cionista összeesküvés vádjával letartóztatták. A koholt vádak szerint az amerikai hírszerzés és a Joint megbízásából a rendszer megdöntésére szervezett összeesküvést. Több hitközségi vezető mellett ő is a koncepciós ügy áldozata lett. 20

22 Kérem, mondjon pár szót önmagáról. Amikor 1939-ben leérettségiztem, a zsidótörvények már rendkívül hátrányosan érintettek. Szó sem lehetett arról, hogy egyetemre járjak, úgyhogy kitanultam a villanyszerelő szakmát, és pár évig ebben dolgoztam ben behívtak munkaszolgálatra, ahonnan csak 1945-ben szereltem le. A felszabadulás után folytattam a mesterségemet, majd megnősültem. Az ötvenes években sikerült bejutnom a Műszaki Egyetemre, ahol gépészmérnöki diplomát szereztem. Először tervezőintézetekben dolgoztam, majd pályám utolsó húsz évében az Országos Onkológiai Intézet műszaki osztályát vezettem. Nyugdíjazás után hamar egy politikai szervezetnek, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságnak lettem a tagja. Ennek révén, az 1989-es rendszerváltást követően részt vehettem az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásokon, ahol többek között olyan emberekkel kerültem baráti kapcsolatba, mint Szabad György és Antall József. Később saját kerületemben, Rákospalotán, én lettem a legidősebb önkormányzati képviselő. Édesapja, Domonkos Miksa pályakezdéséről is szeretnénk hallani. Édesapám szintén mérnök volt, a szállítási kérdések specialistája. Az első világháborúban súlyosan megsebesült, de végigszolgálta azt. Nagyon sok kitüntetést szerzett, és főhadnagyi rangban szerelt le. A háborút követően pedig egy nagy amerikai vállalat szakértője lett ben Horthy soron kívül századossá léptette elő. Horthy oldalán vett részt teljes díszben a kassai bevonulásban. Jól jellemzi gondolkodását az a levél, amelyben munkaszolgálatos fia, Péter halálhírét közli annak fivérével, Istvánnal: Az orosz harctéren életét adta a hazáért Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában. Hogyan került Domonkos Miksa kapcsolatba a zsidó vezetéssel? Hogyan élte túl az üldözés éveit? Talán mert iskolai éveiben osztálytársa és barátja volt a hitközség főtitkára, Eppler Sándor, a német megszállás után a Zsidó Tanács apám segítségét kérte. Rendészeti kérdésekkel és a németekkel való kapcsolattartással foglalkozott. Apám két évet töltött német egyetemeken, kitűnően beszélte ezt a nyelvet, amellett hogy nem egészen legálisan századosi egyenruháját hordta, amihez nem kevés vagányság kellett. A németek nem is igazán tudták, hogy hova tegyék, kivel is állnak szemben, mindenesetre respektálták apám fellépését, nyelvtudását. Hasonlóan viszonyultak hozzá a nyilasok is, akik tisztelegtek neki, mint olyan századosi egyenruhát viselő embernek, akinek a gettóban jóformán teljhatalma volt. Apám Raoul Wallenberggel is felvette a kapcsolatot, aki sok mindenben segített neki. Szálasinak volt egy Szalai Pál nevű embere. Ez a Szalai könyvkereskedő volt, aki fiatalon csatlakozott a nyilaskeresztes mozgalomhoz. Amikor a harmincas években Szálasit lecsukták, vele együtt került a szegedi 21

23 Csillag börtönbe, ahol egyébként Rákosi is raboskodott. Amikor 1944 őszén Szálasiék hatalomra kerültek, behívták Szalait, és azzal bízták meg, hogy a Nyilaskeresztes Párt és a budapesti rendőr-főkapitányság között összekötő tiszt legyen. A szerencsétlen fiatalember nem térhetett ki a megbízás elől, de akkorra már zsidó kapcsolatokkal rendelkezett, és bejárt apámékhoz a Síp utca 12-be, mert sok tekintetben lehetett tőle segítséget remélni. Kapcsolatai révén Szalai mindenről időben értesült. Amikor az oroszok már majdnem elfoglalták a pesti oldalt és a nyilasok az utolsó hidakon átvonultak Budára, egy német különítménnyel karöltve arra készültek, hogy nagy zsidóirtást végeznek a pesti gettóban. Erről Szalai tudomást szerzett, és apámék tanácsára felhívta Raoul Wallenberget. Wallenberg pedig kapcsolatba lépett a Royal Szállóban székelő Wehrmacht parancsnokával ha jól emlékszem, Schmidhubernek hívták, azzal, hogy ha itt egy tömeggyilkosságra kerül sor, őt fogják felelősségre vonni a háború után. A tábornok intézkedett, a gettó pedig rövidesen felszabadult. Mi történt Szalaival a háború után? Két alkalommal is őrizetbe vette a politikai rendőrség, de a zsidók mindkét alkalommal igazolták mint jó szándékú, tisztességes embert. Viszont 1952 táján az utcán elfogták, bevitték az ÁVH-ra, és azt a hihetetlen és abszurd ügyet próbálták az ő segítségével kreálni hiszen múltja miatt zsarolható volt, hogy Wallenberget itt, Budapesten gyilkolták meg zsidó vezetők. Mivel foglalkozott az apja, Domonkos Miksa a háborút követően? Apámat az Izraelita Hitközség főtitkárává választották meg, és 1950-ig megmaradt ebben a funkciójában. Ebben az időben azonban már több konfliktusa támadt a hitközségbe beépülő kommunistákkal. Ellenezte az állam és az egyház között megkötendő egyezményt is Stöcklerrel ellentétben nem is írta alá, valamint az iskolák és kórházak államosítását. Végül nem maradt más választása, mint hogy 1950-ben, hatvanéves korában, kérje a nyugdíjazását. Mikor és milyen körülmények között vitte el édesapját az ÁVH? április 7-én, kora hajnalban mintegy fél tucat ávéhás jelent meg ebben a házban, ahol most beszélgetünk. Apámat elhurcolták azzal, hogy csak egy kis meghallgatásra viszik, de pár óra múlva apám nélkül tértek vissza. Mindent felforgattak, rengeteg iratot elvittek. Ezután hosszú ideig semmi értesítést nem kaptunk, hogy hol van, él-e, részesíthető-e jogi védelemben. Mindent megpróbáltam, ügyészséghez fordultam, de sehol sem kaptam kielégítő választ. Ha jól emlékszem, november 13-án meglátogatott minket egy ávéhás, beszólt anyámnak, hogy kérem, az ön férje most már szabad ember, kiengedtük, de hát egészségileg egy kicsit leromlott az állapota, az István Kórházban van, ott megnézhetik. Nem akarom részletezni, mit is éreztünk. A húgommal együtt bementünk a kórházba, és apámat borzalmas állapotban 22

24 DOMONKOS ISTVÁN találtuk. Száz-száztíz kilós, nagyszerű izomzatú ember volt korábban, ám egy összetöpörödött, nyomorék ember feküdt az ágyon, a kínzások következtében leromlott állapotban, szinte magánkívül. Mint utóbb a leletekből kiderült, a vörösvérsejtek száma vészesen lecsökkent. Az ávósok éjszaka vitték be, és az ügyeletes orvos először nem akarta átvenni, mivel apám nevét sem voltak hajlandók megmondani. Egy kis telefonálás, hercehurca után azonban beleegyeztek, hogy felfedik apám kilétét. A kórházban egy hét alatt valahogy rendbe hozták (szerencsére dolgozott ott egy ismerős zsidó orvos), és apám valamivel jobban lett. Hazahoztuk, de arra, hogy megkérdezzük tőle, mi is történt vele, nem volt se időnk, se energiánk. Ebben az állapotában nem is akartunk ezzel próbálkozni. Néhány hét múlva kapott egy szívrohamot és meghalt. Halála nyilván a börtönben okozott fizikai és lelki sérülések következménye volt. A halála előtti rövid időben sikerült valamit is megtudni tőle fogva tartásának okairól? Ezek az emberek annyira meg voltak félemlítve, hogy beszélni sem mertek. De kik voltak a vádlott-társai? Apám mellett a fővádlott Stöckler Lajos volt, a hitközség elnöke. Vádlottak voltak még dr. Benedek László, a Zsidó Kórház főorvosa, valamint dr. József (Fisch) András vallástanár, hitközségi tanfelügyelő (aki különben halála után sem nyughat, mert feleségével közös sírjukat nemrég feldúlták). De folytathatnám az említett Szalai Pállal, akit annak a bevallására kényszerítettek, hogy a saját szemével látta, amint Stöckler és Domonkos meggyilkolta Wallenberget. Addig ütötték-verték, amíg aláírta ezt a tanúvallomást. Majd elbocsátották, de figyelmeztették, hogy ha bármikor bárkinek egy szót is szól minderről, azonnal elkapják és kivégzik. Így az ügyből semmi nem derült ki. Szalai 1956-ban Dél-Amerikába emigrált, ahol álnéven élt, rettenetes félelemben. Befejezésül annyit, hogy valamikor 1991-ben vagy 1992-ben Szalai felhívott engem telefonon, Budapestről. Találkoztunk is, és hogy tanú is legyen, jó barátomat, Ember Máriát kértem, legyen jelen. El is jött és felvette a beszélgetést, amelyből könyve, a Ránk akarták kenni született. Szalai később visszament Dél-Amerikába, és egyszer csak jött egy értesítés, hogy ott meghalt. Visszatérve a vádakra: tudjuk, a koncepciós perek gyakorlata az volt, hogy több szálon próbálták megfogni áldozataikat. Elkezdték valamivel, amit aztán ejtettek, és egészen más irányba terelték a faggatást. Ezt bizonyítja dr. József András kihallgatási jegyzőkönyve is az édesapjáról szóló egyetlen dokumentum, amelyet ön az üggyel kapcsolatban láthatott, amelynek másolatát Czinner Tibor juttatta el önnek. Itt a Wallenberg-ügy mellett más vádak is voltak: Gestapo-ügynök, kémkedés, Joint-kapcsolat, cionista érdekeltség. Kimondták-e valaha Domonkos Miksa ártatlanságát? Volt-e bocsánatkérés? 23

25 Semmi ilyesmi nem volt, de őszintén, nincs is igényem erre. Ami történt, megtörtént, ahogy a fivéremet sem tudom visszahozni a Dontól. Időnként azért nem állhatom meg, hogy hozzá ne szóljak politikai kérdésekhez. Ezért válaszoltam Bächer Iván cikkére, mert nagyon bosszant, ha valaki nem a valóságnak megfelelően állít valamit. A Terror Háza létesítését helyesnek tartottam, a Holokauszt Múzeumét pláne. Ezeknek az intézményeknek a vezetőivel ma is kitűnő kapcsolatokat ápolok. A gettóról sok irat maradt rám, szerencsére az ÁVH nem vitt el mindent, s ezekből sokat adományoztam Szita Szabolcsnak. Sok adat maradt fenn, például olyan magas állású emberekről, katonai és civil vezetőkről, akik abban az időben tisztességesen viselkedtek, és erejükhöz képest próbáltak segíteni. A róluk szóló igazoló papírok másolatát átadtam a fent említett intézményeknek, hogy megmaradjanak a jövő számára. Édesapja letartóztatása, fogva tartása milyen hátrányokkal járt önre és a húgára nézve? Még egyetemista voltam akkor, bár dolgoztam is mellette. Tudtuk, hogy megfigyelés alatt állunk, és én nagyon óvatos voltam. Amikor apám meghalt, írtam egy levelet, hogy szeretném visszakapni apám személyi dolgait: tárcáját, szemüvegét, fogsorát. Behívtak, és az utcán kellett várakoznom. Lejött egy ávós briganti, hogy átadja ezeket a holmikat. Megkérdeztem, hogy mégis mi volt a vád apám ellen, miért tartották fogva egy évig. Az volt a válasza, hogy azt maga soha nem fogja megtudni. Sikerült-e azóta a már említett jegyzőkönyvön kívül valami bővebbet megtudnia édesapja kálváriájának okairól? Nem. Mivel apám magas rangú katonatiszt volt, a rendszerváltás idején, kapcsolataim révén sikerült bejutnom a Honvédelmi Minisztériumba, és ott megnéznem az iratokat. Apámról semmit nem találtam. Amit lehetett, azt kilopták vagy megsemmisítették. (Várnai Pál, február) 24

26

27 KENDE PÉTER A Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország Kende Péter szociológus, politikai esszéista, közel négy évtizedig élt és alkotott Franciaországban, majd a budapesti 1956-os intézet egyik alapítója. Feltehetően a zsidóüldözés élményeinek hatására lépett be 1945-ben a Magyar Kommunista Pártba. Később erről azt mondta, rejtelmes, hogy miért tette. 26

28 Már az ötvenes évek elejétől félelemben éltem, mert egyre világosabb lett előttem, hogy az én elképzelésem a világról nincsen szinkronban azzal, amit nekem mint kommunista újságírónak szolgálnom kellett. Attól féltem, hogy lelepleződöm mint belső ellenség. Ennek a félelemnek lett vége 1953-ban, nem Sztálin halálával, hanem az azt követő eseményekkel. Számomra a fordulópontot az a hír jelentette, amikor kiderült, hogy a Sztálin életében letartóztatott zsidó orvosok teljesen ártatlanok. Amikor május huszadika körül erről a rádióból értesültem, mintha valami gong szólalt volna meg bennem, jelezve, hogy itt most minden megváltozott. Addig úgy gondoltam, hogy a dolgok teljesen egy irányban haladnak és ebből a halálvonatból kiugrani nem lehet. És akkor felcsillant a remény, hogy életben lehet maradni úgy is, hogy kételyeink vagy ellenvéleményünk van. Ettől kezdve fokról fokra távolodtam el attól az ideologikus kommunizmustól, amelybe 1945 után, fiatal emberként belesodródtam. Tudósított a Magyar Közösségi és a Mindszenti-perekről. Volt-e tudomása akkoriban a harmincas évekbeli szovjet perekről? Netán édesapja, Kende Zsigmond révén? Nem, erről nagyon keveset tudtam. Ezzel szemben 1947-ben és ezt követően, amikor Magyarországon ismert közéleti embereket tartóztattak le politikai okokból, akkor nekem, mivel von Haus aus egy bizonyos baloldali liberalizmust örököltem, komoly lelkiismereti problémám volt, hogy vajon ezeket az embereket bántalmazzák-e vagy sem. Mint belpolitikai újságíró éles szemmel figyeltem a történéseket. A Magyar Közösségi per rendkívül érdekelt engem, hiszen ott különleges emberek ültek a vádlottak padján, a tárgyaláson pedig bizony kiderült, hogy a vizsgálati stádiumban, a katonapolitikai osztályon mindegyiküket súlyosan bántalmazták. Csodálattal figyeltem Donáth Györgyöt, a per fővádlottját, aki szabadon és bátran beszélt, s az utolsó szó jogán teljesen elvszerűen mondta el, amit a magyar helyzetről gondolt. Mindez rám nagy benyomást tett, és ezt a magatartást l947-ben még össze tudtam egyeztetni kommunista újságírói szerepemmel. Számomra Donáth testesítette meg azt az elvhűséget, amelyet én addig a kommunista vezetőknek tulajdonítottam. Bennem tehát ilyen másképp gondolkodó szempontok és bujkáló kételyek mindig is voltak; ez volt az, ami 1953-ban a felszínre tudott törni. A kommunista újságírók és más kádercsoportok jelentős hányada is zsidó származású volt abban az időben. Erről mit gondol? Persze, de azért ne túlozzunk. Az ötvenes évek elejétől egymás után tartóztatták le a hazai kommunistákat, akiknek többsége nem volt zsidó, sőt még a Rajk-perben elítéltek között is csak néhány volt az. A háború előtti illegális kommunista pártnak volt egy jelentékeny debreceni csoportja, melynek tagjai nem voltak zsidók, és 1951 után úgyszólván mind börtönbe kerültek. 27

29 Volt egy olyan törekvés, hogy zsidótlanítani kell a pártot. Utólag rekonstruálni lehet, hogy a magyar kommunista vezetést zavarta a zsidó származásúak magas aránya. Ezért próbáltak kinevelni fiatal, népi származású kádereket, vezetőket. Ezzel magyarázható számos személyi változás, amelyet még Rákosi hajtott végre az ötvenes évek elején. Amikor 1953-ban a szovjetek megbírálták a magyar pártvezetést, ez a kérdés is szóba került. Nagy Imre kormányában megint növekedett a nem zsidók aránya, s amikor őt leváltották, gondoskodtak arról, hogy utóda a paraszti származású Hegedűs András legyen. Mivel a kommunista pártban mind szervezetileg, mind intellektuálisan jelentős szerepet játszottak a zsidó származású értelmiségiek, ez a Kádár-rendszernek is mindvégig problémája maradt ban, éppen a pogromok idején, Rákosi nagyon elmarasztalóan nyilatkozott a pártba belépő volt munkaszolgálatosokról, hogy tudniillik nekik semmi közük a kommunizmushoz, ők csak karrierből lépnek be a pártba. Rákosi még a kommunista mozgalomban is ritka cinikus és gonosz embernek számított, aki zsidó létére minden gátlás nélkül tudott zsidózni. Az ő nevéhez fűződik az a tagtoborzás is, amelynek során ban a kisnyilasok nagy számban kerültek be a pártba azon a címen, hogy ezek megtévesztett, de alapjában véve rendes, proletárérzékű emberek. Rákosi bűnlistája azonban ennél sokkal hosszabb. Gimes Miklósról szóló könyvében Révész Sándor felveti azt a bizonytalan és teljességgel bizonyíthatatlan de korántsem irreális feltételezést, hogy a legnehezebben megmagyarázható ítélet éppen zsidó származású vádlottat sújt. Kinek állhatott érdekében, hogy kivégezzék azt a Gimes Miklóst, akinek a bűnei nem tartoztak a legsúlyosabbak közé? Én erre nem tudok válaszolni, de bennem is sokszor felmerült ez a gyanú. Gimes Miklós ugyan meggyőződéses ellenfele lett a kommunizmusnak, és nagy szerepe volt a Nagy Imre-csoport szellemi fejlődésében, de politikai tevékenysége mégsem volt akkora horderejű, hogy halálos ítéletet szabjanak ki rá. Kellett tehát, hogy valami különleges szempont is szerepet játsszon az ő kiválasztásában. Ennyiben Révész Sándor felvetését teljesen jogosnak tartom. A Szabad Nép pártszervezetének évi taggyűlésén hangzott el emlékezetes felszólalása Mondjunk mindig igazat címmel. Később, 56 novemberének első napjaiban összetalálkozott Litván Györggyel, akinek azt mondta, hogy magát marxista leninistának nevező pártba magunkfajta ember nem léphet be. Lát a kettő között összefüggést? 28

30 KENDE PÉTER Igen, a kettő szorosan összefügg egymással. A párt sajtója elvárta, hogy ne az igazat, hanem annak az ellenkezőjét írjuk. Az 1954-es szerkesztőségi lázadás részben ennek felismeréséből keletkezett, de összefüggött Nagy Imrének egy akkori nyomatékos kezdeményezésével is. A szerkesztőség számos tagja rokonszenvezett Nagy politikai vonalával és követelte annak érvényesítését, ugyanakkor elítélte a mellébeszélést, a hazudozást, s követelte az igazabb beszédet. Ez az igény ekkor csak szűk körben fogalmazódott meg, de két évvel később már a Petőfi-körben is kimondták, a forradalom kitörése után pedig országos követeléssé vált. A Szabad Kossuth Rádióban az újságírók ünnepélyesen megfogadták, hogy ezután mindig igazat fognak mondani, ami persze naivság. A lényeg persze a tudatos hazudozás elítélése volt. Én magam belsőleg már 1955-ben szakítottam a kommunizmussal, s amikor 56 őszén kitört a forradalom, nem gondoltam, hogy nekem bármit is tennem kellene a védelmében. Szerkesztettem egy rövid életű forradalmi újságot, s amikor november 3-án valaki megkeresett azzal, hogy Népszabadság címen megalakul a Szabad Nép utódlapja, akkor megmondtam, boldog vagyok, hogy a régi eltűnt, és nem akarok többé leninista szellemű pártlapnál dolgozni. 56 októberének végén, november elején lassú jobbratolódás volt megfigyelhető. Nem volt ez meglepő, és nem tűnt valószínűnek, hogy a forradalom győzelme esetén ezt az országot egy bármiféle Nagy Imre-kormány fogja irányítani. Lát-e párhuzamot 56 megítélésében az akkori és a mostani, meglehetősen megosztott helyzet között? 56 után bizonyára egy erősen konzervatív és sok tekintetben a jobboldal felé hajló társadalom alakult volna ki Magyarországon. Gimes Miklóssal mi november 3-án még arról beszélgettünk, hogy itt most egy osztrák típusú kétpártrendszer létrejötte várható, amelyben elsősorban egy Mindszenti fémjelezte katolikus párt és vele szemben az akkor még nagy támogatottságú szociáldemokrata párt fog szerepet kapni. Azt nem tudtuk, hova tartoznának a hozzánk hasonló, független gondolkodású baloldaliak, de abban biztosak voltunk, hogy egy szabad választáson a kommunista párt igen-igen kevés szavazatot kapna. Tehát hasonló megosztottságra számítottunk, mint ami a kilencvenes években kialakult. Napvilágot láttak olyan nézetek is, hogy 56-ot tulajdonképpen maga a párt és a belügyi szervek provokálták ki azért, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból. És leszámolhassanak vele. Mit gondol erről? Voltak ilyen feltételezések, különösen külföldön, de erre vonatkozóan mindmáig semmiféle meggyőző bizonyíték nem került elő. Annyi bizonyos, hogy a pártállami vezetés elvesztette az 29

31 uralmat a nyilvános viták, a Petőfi-kör, a társadalom spontán mozgása felett. Már a Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország. A lengyel események híre pedig szikraszerűen csapódott be. Október 23-a előtt talán még senki nem gondolta, hogy egy tüntetés forradalomba mehet át. Hogy mégis ez történt, az különféle tényezők együttes hatására vezethető vissza, amelyek között a magyar vezetők tehetetlensége és a szovjet csapatok megjelenése valószínűleg a legfontosabbak közé tartozik. Nagy Imre személye is nagyon megosztja a társadalmat. Hogyan látja Nagy szerepét ötven év elteltével? Nagy Imre a magyar forradalom kulcsembere volt. Nélküle a magyar forradalom nem tudott volna azzá fejlődni, amivé november első napjaiban vált. Kellettek persze ehhez a tüntető tömegek és a semmiből előlépő fegyveres harcosok is. De egy Nagy Imréhez hasonló személyiség nélkül a magyarországi népfelkelés nem képezett volna világpolitikai kihívást a Szovjetunió ellen. Az ő kormányfői bátorságának köszönhető, hogy a magyar nép, ha pár napra is, ki tudta vívni a szabadságát. Voltak mellette más jelentős személyiségek is, de nélküle nem lehetett volna a lázadásból a szó teljes értelmében vett forradalom. (Várnai Pál, október) 30

32

33

34

35 HELLER ÁGNES Azért élek itt, mert itt vagyok honpolgár Széchenyi-díjas filozófus, esztéta, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe az etika, esztétika, történet- és kultúrfilozófia, valamint a filozófiai antropológia kérdései. A Budapesti Iskola egyik kiemelkedő tagja. 34

36 Önéletrajzának, a Bicikliző majomnak a végén kijelenti, hogy egész életemben Auschwitzot és a Gulagot akartam megérteni. S miután kiderült, hogy különösen Auschwitzot nem lehet megérteni, e nagy kitérő után végre foglalkozhatott azzal, amivel szeretett volna. Ezzel a kijelentésével ma is egyetért? Nézze, az ember a saját életét és filozófiai életét is különbözőképpen tudja elmondani. Nemrég írtam egy kis könyvet azzal a címmel, hogy Filozófiám története. S felvetettem azt a kérdést, hogy valóban igaz volt-e, amit a Bicikliző majomban mondtam. Természetesen igaz volt, de ez nem volt az én sajátosságom. Az egész generációm ezekre a kérdésekre kereste a választ. Nem ez határozta meg a filozófiámat, hanem az a mód, ahogy ezeken gondolkodtam, s ez sajátosan az enyém. Azt is mondja, hogy kidolgozott magának egy személyes filozófiát, mert kötelességének érezte, hogy megértse Auschwitzot és a Gulagot. Ennyivel tartozott azoknak, akik elpusztultak. Sosem fogom elfelejteni őket, és mint túlélő, felelősséget érzek velük szemben. Minden túlélő tisztában van azzal, hogy életben maradása véletlen volt. Bűntudatot éreztem, hogy mindenki helyettem halt meg. Gyerekkoromban én is cionista voltam, csak nem a Hanoar Hacioniban, mint ön, hanem a Makkabi Hacairban. A csoportunk vezetője egyszer azzal jött vissza a budapesti központból, hogy valaki nem lehet egyszerre cionista és kommunista. Én, a kis tizenéves, csak ámuldoztam: hogyhogy? Az ön útja is, mint sok zsidó származású fiatalé, a cionizmuson át vezetett a kommunizmushoz, egy újabb fogódzóhoz. Ne becsülje túl egy tizenöt vagy tizenhat éves lány döntéseit. Én beálltam cionistának, részint azért, mert cionista táborban voltam Újszegeden és közéjük kerültem. Jól éreztem magam ott, s úgy éreztem, hogy ez a traumától való megszabadulásnak egyfajta módja volt, bár akkor a kifejezést nem is ismertem. Mi, fiatal gyerekek, masíroztunk az utcán, héber dalokat énekeltünk, és ezzel kiordítoztuk magunkból az üldözöttség okozta traumát. Hogy miért lettem kommunista, az nagyon egyszerű. Ez nem volt egy váltás. Kizártak a cionisták közül. Nekem alapvető szándékom volt bejutni az egyetemre. Bár rokonszenvesnek találtam a haluci életformát, a közösségi életet, de már kislány korom óta arról álmodoztam, hogy tudós leszek, és ezt nem akartam feladni. A cionisták viszont nem fogadtak el egy egyetemre járó embert. Később dolgoztam egy mezőgazdasági kollektívában és ott beléptem a kommunista pártba. De akkor még cionista voltam, és Izraelbe akartam menni. Még nem volt ellentét a 35