Milan Kundera A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája

Átírás

1 Milan Kundera A megrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája novemberében, néhány perccel azelőtt, hogy a tüzérség szétlőtte volna irodáját, Magyarország sajtóügynökségének igazgatója kétségbeesett üzenetet indított telexen a világba, a reggel Budapest ellen indított orosz offenzíváról. A távirat ezekkel a szavakkal végződött: Magyarországért és Európáért fogunk meghalni. Mit akart mondani ezzel a mondattal? Bizonyára azt, hogy az orosz tankok Magyarország létét veszélyeztetik, s vele együtt Európát is. De milyen értelemben volt veszélyben Európa? Készek lettek volna tán az orosz tankok arra, hogy nyugati irányba átlépjék a magyar határt? Nem. A magyar sajtóügynökség igazgatója azt akarta mondani, hogy Európa Magyarország határain belül került veszélybe. Azért volt kész meghalni, hogy Magyarország - Magyarország és Európa maradjon. Ha világos is a mondat, továbbra is nyugtalanító. Mert itt, Franciaországban, Amerikában hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy ami akkor kockán forgott, nem Magyarország és nem Európa volt, hanem egy politikai rendszer. Senki sem mondotta volna, hogy maga Magyarország lett volna veszélyben, és még kevésbé érthető, hogy egy magyar, aki szembenéz saját halálával, miért hivatkozik Európára. Szolzsenyicin - amikor leleplezi a kommunista elnyomást - úgy hivatkozik tán Európára, mint alapvető értékre, amelyért érdemes meghalni? Nem, a hazáért és Európáért meghalni olyan kijelentés, amelyet megfogalmazni sem Moszkvában, sem Leningrádban nem lehet, annál inkább lehet Budapesten vagy Varsóban. 2. De mi is valójában Európa egy magyar, egy cseh, egy lengyel számára? Ezek a nemzetek a kezdetektől Európának abba a részébe tartoztak, amelynek a római kereszténységben voltak a gyökerei, és részei voltak történelmi fejlődése minden szakaszának. Számukra a szó: Európa - nem földrajzi jelenség, hanem szellemi fogalom, szinonimája a Nyugat szónak. Abban a pillanatban, amikor Magyarország többé nem Európa, vagyis nem Nyugat, kizökken saját sorsából, saját történelméből, identitása lényegét veszíti el. A földrajzi Európát (azt, amely az Atlanti-óceántól az Uraiig húzódik) mindig két részre osztották, amelyek külön fejlődtek: az egyik a régi Rómához és a katolikus egyházhoz kötődött (ismertető jegye a latin ábécé), a másik Bizánchoz és az ortodox egyházhoz 1

2 (ismertető jegye a cirill ábécé) után a két Európa közötti határ néhány száz kilométerrel Nyugat felé tolódott, és néhány nemzet, amely önmagát mindig nyugatinak tartotta, egy szép napon arra ébredt, hogy Keleten van. Így azután a háború után háromféle alaphelyzet alakult ki Európában: nyugat-európai, kelet-európai régió, és a harmadik, a legbonyolultabb, az az Európa, amely földrajzilag Európa középső része, s amely kultúrájában nyugati, politikailag pedig Keleten van. Az általam középsőnek nevezett Európa ellentmondásos helyzete megértetheti velünk, miért éppen itt összpontosult immáron 35 éve Európa drámája. A grandiózus magyar felkelés 1956-ban, a véres mészárlással, ami követte; a Prágai Tavasz, majd Csehszlovákia megszállása 1968-ban; az 1956-os, 1968-as, 1970-es és az utóbbi évek lengyel lázadásai. Drámaiságuk, történelmi jelentőségük tekintetében a földrajzi értelemben vett Európában sem nyugaton, sem keleten nem hasonlítható össze egyetlen esemény sem a közép-európai lázadás sorozattal.(l) Valamennyi mögött ott állt majdnem az egész nép. Ha Oroszország nem támogatta volna őket, egyetlen ottani rezsim sem tudott volna három óránál tovább ellenállni. Ezzel azt mondom, hogy ami Prágában vagy Varsóban történt, az lényegét tekintve nem Kelet-Európa, nem a szovjet blokk, nem a kommunizmus drámája, hanem Közép-Európa drámája. Mert ezek a lázadások, amelyekhez az egész nép csatlakozott, elképzelhetetlenek Oroszországban. De elképzelhetetlenek Bulgáriában is, abban az országban, amely köztudomásúan a kommunista blokk legszilárdabb része. Miért? Azért, mert Bulgária az ortodox vallás révén a kezdetektől a keleti civilizáció része. E vallás első misszionáriusai egyébként éppen bolgárok voltak. A legutolsó háború következményei jelentős és sajnálatos politikai változással jártak a bolgárok számára, ez kétségtelen (az emberi jogokat itt sem csúfolják meg kevésbé, mint Budapesten), de egyúttal nem váltottak ki olyan civilizációs megrázkódtatást is, mint amilyent a csehek, lengyelek, magyarok átélnek. 3. Egy nép vagy civilizáció identitása azokban a szellemi alkotásokban tükröződik vissza és összpontosul, amelyeket általában "kultúrának neveznek. Ha ez az identitás halálos veszélyben van, a kulturális élet föllendül, kiéleződik, és a kultúra azzá az élő értékké válik, amely köré az egész nép tömörül. Ezért van az, hogy minden közép-európai lázadás alkalmával a kulturális emlékezet és a kortársi alkotás oly nagy és meghatározó szerepet játszott, mint soha egyetlen más európai népi lázadásban.(2) A romantikus költő, Petőfi nevét viselő körbe csoportosuló írók indították el 2

3 Magyarországon a kritikai reflexiókat s készítették elő ezáltal az 1956-os robbanást. A színház, a film, az irodalom, a filozófia munkálkodott a Prágai Tavasz felszabadítóemancipációs éveiben. A lengyel diákok híres 1968-as lázadását a nagy lengyel romantikus költő, Mickiewicz darabjának betiltása robbantotta ki. A kultúra és az élet sikeres házasságának, az alkotásnak és a szépnek a jegyében zajlottak le a közép-európai, utánozhatatlan szépségű lázadások, amelyeknek mi, akik átéltük őket, örökös megbabonázottjai maradunk. Azt, amit én a szó legmélyebb értelmében szépnek találok, egy német vagy francia értelmiségi inkább gyanúsnak látja. Az a benyomása, hogy ezek a lázadások nem lehetnek autentikusak, ha túlságosan a kultúra hatása alatt születnek. Furcsa, de egyesek számára a kultúra és a nép két összeegyeztethetetlen fogalom. Számukra a kultúra fogalma egy kiváltságos elit képével fonódik össze. Ezért is fogadták nagyobb rokonszenvvel a Szolidaritás mozgalmát, mint a megelőző lázadásokat. Pedig akármit mondjanak is, lényegét tekintve a Szolidaritás mozgalma nem különbözik az előzőektől, mindössze azok csúcspontja: az ország népének és üldözött, elhanyagolt vagy elnyomott kulturális hagyományának legtökéletesebb (legtökéletesebben megszervezett) egysége. 4. El kell mondani ezt is: tegyük föl, hogy a közép-európai országok veszélyeztetett identitásukat védelmezik, de ez helyzetüket nem teszi specifikussá. Oroszország is hasonló helyzetben van, ő is azon az úton van, hogy elveszítse identitását. Valójában nem Oroszország, hanem a kommunizmus az, ami megfosztja a nemzeteket lényegüktől, s ennek egyébként első áldozata maga az orosz nép lett. Kétségtelen, az orosz nyelv megfojtja a birodalom többi nemzetének nyelvét; de nem azért, mert az oroszok a többieket el akarnák oroszosítani, hanem azért, mert a mélységesen anacionális, nemzetellenes és nemzetfölötti szovjet bürokráciának az állam egyesítéséhez technikai eszközre van szüksége. Értem ezt a logikát, és értem az oroszok sebezhetőségét is, akik szenvednek attól a gondolattól, hogy a gyűlölt kommunizmust és szeretett hazájukat össze lehet téveszteni egymással. De meg kell érteni a lengyelt is, akinek a hazája, egy rövid, a két világháború közötti időszaktól eltekintve, két évszázadon át volt Oroszország igája alatt, s mindez idő alatt türelmes és könyörtelen oroszosítást kellett elviselnie. Nyugat keleti határán - mert ez Közép-Európa - mindig érzékenyebbek voltunk az orosz hatalom veszélyével szemben. És nemcsak a lengyelek. Frantisek Palacky, a nagy történész 3

4 és a XIX. századi cseh politika reprezentatív személyisége 1848-ban, a frankfurti forradalmi parlamentnek megírta azt a híres levelet, amelyben úgy igazolta a Habsburg Birodalom létét, mint az egyetlen lehetséges bástyát Oroszországgal szemben, "azzal a hatalommal szemben, amely ma óriási, és erejét jobban növeli, mintsem azt bármely nyugati ország megtehetné. Palacky figyelmeztet Oroszország imperialista ambícióira: megpróbál "egyetemes monarchiává" válni, vagyis világuralomra törekszik. "Oroszország egyetemes monarchiája - mondja Palacky - hatalmas és kimondhatatlan szerencsétlenség lenne, maga a mérték és határok nélküli szerencsétlenség." Palacky szerint Közép-Európa az egyenjogú nemzetek otthona kellett volna legyen, amelyek kölcsönösen tiszteletben tartják egymást egy közös és erős állam védelme alatt, egymástól különböző eredetiségük építése közepette. S ha ez az álom, amelyet minden nagy közép-európai szellem a magáévá tett, sohasem vált is teljes mértékű valósággá, azért nem kevésbé erőteljes és hatékony napjainkban is. Közép-Európa sűrített képe akart lenni Európának, változatos gazdagságának, egy kis archieurópai Európa, a nemzetek Európájának miniatűr modellje, melynek szabálya; maximális változatosság - minimális területen. Hogyan is szabadulhatott volna a borzalomtól, amelyet az az orosz nép keltett benne, amely vele szemben az ellentétes szabályra épült: a minimális változatosság - a maximális területen. Mert semmi sem lehetett idegenebb Közép-Európa és az általa szenvedélyesen vallott változatosság számára, mint az egységes, egységesítő, központosító Oroszország, amely félelmetes elszántsággal alakította át impériuma minden nemzetét (ukránokat, beloruszokat, örményeket, letteket, litvánokat stb.) egyetlen orosz néppé (vagy ahogyan ma, a szókincs misztifikálásának elharapódzó időszakában mondani szeretik: egyetlen szovjet néppé). Vagyis: tagadása-e az orosz történelemnek a kommunizmus, avagy inkább beteljesülése? Kétségtelenül tagadása (például a vallásosságának) és beteljesedése is (központosító tendenciáinak és impérium-álmainak egy időben). Ha belülről szemléljük, Oroszország első aspektusa, a diszkontinuitás sokkal szembeötlőbb. A leigázott népek felöl nézve a második aspektus, a folytonosság az, ami erőteljesebben érzékelhető.(3) 5. Vajon nem állítom túlságosan is szélsőségesen szembe egymással Oroszországot és a nyugati civilizációt? A nyugati és keleti részre osztott Európa nem egyetlen, mindenek ellenére az antik Görögországba és a zsidó-keresztény gondolatba kapaszkodó egység? Természetesen az. A távoli antik gyökerek egyesítik Oroszországot mivelünk. A XIX. 4

5 század folyamán egyébként Oroszország közeledett Európához. A bűvölet kölcsönös volt. Rilke szellemi hazájának kiáltotta ki Oroszországot, és senki sem kerülhetett ki a nagy orosz regény hatása alól, amely elválaszthatatlanná vált a közös európai kultúrától. Igen, mindez igaz, és a két Európa kulturális mátkasága nagy emlék marad.(4) De ugyanannyira igaz az is, hogy az orosz kommunizmus fölélesztette Oroszország régi nyugatellenes rögeszméit, s az országot brutálisan szakította ki a nyugati történelemből. Még egyszer hangsúlyozni akarom: Nyugat keleti határán mindennél jobban érzékelhető Oroszország mint Ellen-Nyugat; nemcsak az európai hatalmak egyikeként, hanem különös civilizációként, egy más civilizációként. Erről beszél Czesław Miłosz, Egy másik Európa című könyvében: a XVI. és XVII. században a lengyelek így látták a moszkvaiakat: "barbárok, akik ellen távoli határvidékeken harcoltak. Nem nagyon törődtek velük... Erre az időszakra, amikor keleten csak az űrt találták, erre vezethető vissza a lengyeleknél az a szemlélet, hogy Oroszország 'kívül' van, a világon kívüli."(5) Akik egy más világot képviselnek, barbároknak látszanak. Az oroszok mindig ilyenek a lengyelek számára. Kazimierz Brandys meséli ezt a szép történetet: egy lengyel író találkozott a nagy orosz költőnővel, Anna Ahmatovával. A lengyel saját helyzetét panaszolta: minden munkáját betiltották. A költőnő félbeszakította: - "Volt már börtönben?" - A lengyel nemmel válaszolt. - "Legalább kizárták az írószövetségből?" - Nem - "Akkor miért panaszkodik?" Ahmatova fölháborodása őszinte volt. És Brandys kommentárja: "Ilyenek az orosz vigaszok. Semmi sem elég rettenetes számukra, ha Oroszország sorsával hasonlítják össze. De ezeknek a vigaszoknak semmi értelmük. Az orosz sors nem része a mi tudatunknak, idegen tőlünk, nem vagyunk felelősek érte. Ránk súlyosodik, de nem a mi örökségünk. Ilyen volt az én viszonyulásom az orosz irodalomhoz. Elborzasztott. Ma is beleborzadok Gogol egyes novelláiba, és mindenbe, amit Szaltikov-Sosedrin irt. Szeretném nem ismerni világukat, nem tudni, hogy létezik."(6) A Gogolról ejtett szavak természetesen nem Gogol művészetét akarják elutasítani, hanem annak a világnak a borzalmát, amelyet ez a művészet megidéz: ez a világ elbűvöl és vonz, míg távolról látjuk, és mihelyt közelről vesz körül, föltárja rettenetes szépségét: más (nagyobb) dimenzióját tartalmazza a szerencsétlenségnek, más képét a térnek (mely oly 5

6 hatalmas, hogy nemzetek tűnnek el benne), más ritmusát az időnek (lassút és türelmeset), más módját a kacagásnak, az életnek, a halálnak.(7) Ezért éli át az az Európa, amelyet Közép-Európának nevezek, nemcsak politikai katasztrófaként, hanem civilizációja megkérdőjelezéseként is saját, 1945 utáni sorsváltását. Ellenállásuk alapvető értelme az identitás védelme; vagy más szóval: nyugatiságuk védelme. 6. Oroszország bolygóival kapcsolatban számos az illúzió. De tragédiájuk lényegét elfelejtik: eltűntek Nyugat térképéről. Mi lehet a magyarázata annak, hogy ez a dráma észrevétlen maradt? Magyarázatot csak úgy nyújthatunk, ha először magának Közép-Európának a mibenlétét taglaljuk. A lengyelek, csehek, magyarok történelme mozgalmas, szakaszos volt, államiságuk tradíciója kevésbé volt erős és folytonos, mint a nagy európai népeké. Egyik oldalon a németek, a másikon az oroszok szorításában túl sok erőt pocsékoltak el ezek a nemzetek a létük és nyelvük fönnmaradásáért folytatott harcban. Nem sikerült kellő mértékben beleépülniük az európai tudatba, s így Nyugat kevésbé ismert és törékenyebb részévé váltak, ráadásul furcsa és nehezen elsajátítható nyelvük is függönyként takarta őket. Az osztrák császárságé volt a nagy lehetőség, hogy Közép-Európában erős államot hozzon létre. Sajnos az osztrákokat megosztotta a nagy Németország arrogáns nacionalizmusa és saját közép-európai küldetésük. Nem sikerült fölépíteniük az egyenlő nemzetek föderatív államát, és kudarcuk egész Európa szerencsétlenségévé vált. A többi elégedetlen nemzet 1918-ban fölrobbantotta ezt az államot anélkül, hogy érzékelte volna: hiányosságai ellenére is pótolhatatlan. Így az első világháború után Közép-Európa kis, sebezhető államok zónájává vált, gyengeségük hozta meg Hitler első hódításait és Sztálin végső győzelmét. Meglehet, ezek az országok a kollektív európai tudatalattiban ma is a viszályok veszélyes elhintőiként léteznek. És hogy mindent kimondjak: végső soron Közép-Európát azért hibáztatom, amit "a szláv világ ideológiájának fogok nevezni. "Ideológiát mondok, mert mindössze egy, a XIX. században kiötlött politikai misztifikációról van szó. A csehek (legreprezentatívabb személyiségeik szigorú figyelmeztetése ellenére is) szívesen hangoztatták - naiv védekezésül a német agresszivitással szemben; az oroszok pedig szívesen használták birodalmi elképzeléseik igazolásául. "Az oroszok szívesen neveznek szlávnak mindent, ami orosz, hogy később orosznak nevezhessenek mindent, ami szláv" - mondotta ki már 1844-ben Karel 6

7 Havlicek(8), a nagy cseh író, aki a buta és irreális russzofiliával szembeni óvatosságra intette honfitársait. Irreális, mert ezeréves történelmük során a cseheknek semmiféle közvetlen kapcsolatuk nem volt Oroszországgal. A nyelvi rokonság ellenére világuk nem volt közös, sem a történelmük, sem a kultúrájuk, miközben a lengyelek és az oroszok kapcsolata sem volt más, mint élethalál harc. Mintegy hatvan évvel ezelőtt Jósef Konrad Korzeniowsky, akit Joseph Conradként ismerünk, és akit bosszantott a "szláv lélek" címke, amit lengyel származása miatt előszeretettel ragasztottak rá és könyveire, így írt: "Semmi sem idegenebb a lengyel vérmérséklettől, a maga erkölcsi kényszerhelyzeteiből fakadó lovagias érzelmeivel és az egyén jogainak túlzott tiszteletével együtt, mint az, amit az irodalom világában szláv szellemnek neveznek." (Mennyire értem őt! Magam sem ismerek semmit, ami nevetségesebb volna az obskurus mélységeknél, annál az egyaránt zajos és üres szentimentalizmusnál, amit "szláv léleknek" neveznek, s amit időnként reám aggatnak!)(9) De ettől függetlenül: a szláv világ gondolata a világ történetírásának közhelyévé vált.(10) Európa 1945 utáni felosztása, amely ezt az állítólagos "világot" egyesítette (beleépítve a szegény magyarokat és románokat is, akiknek a nyelve természetesen nem szláv - de kit érdekelne egy efféle részletkérdés?), ily módon olyannak tetszhetett, mintha majdhogynem természetes megoldás lett volna. 7. Közép-Európa hibája lenne tehát, hogy a Nyugat még csak észre sem vette eltűnését? Nem teljes mértékben. Századunk elején politikai gyengesége ellenére is nagy kultúrközponttá vált, talán a legnagyobbá. Ilyen szempontból Bécs szerepe ma jól ismert, de nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az osztrák főváros eredetisége elképzelhetetlen a többi ország, a városok alkotta háttér nélkül, amelyek egyébként saját alkotóképességükkel is hozzájárultak a középeurópai kultúra összességében való kialakulásához. A schönbergi dodekafónia mellett a magyar Bartóknak - véleményem szerint a XX. század első két vagy három nagy zeneszerzője egyikének - volt ereje arra, hogy megtalálja a tonális elvekre épülő zene utolsó lehetőségét. Kafka és Hasek életművével Prága a bécsi Musil és Broch nagy, regénybeli párhuzamát hozta létre. A germanophoniától mentes országok kulturális dinamizmusa 1918 után csak erősödött, amikor is Prága a prágai nyelvészeti iskola és a strukturalista gondolkodás(11) kezdeményét nyújtotta a világnak. Gombrowicz, Schulz, Witkiewicz nagy hármasa az ötvenes évek európai modernizmusát vetítette előre Lengyelországban az abszurdnak nevezett színházzal. 7

8 A következő kérdés válik elkerülhetetlenné: földrajzi egybeesés lett volna a kreativitásnak ez a nagy robbanása? Avagy régi hagyományokban, a múltban lettek volna a gyökerei? Más szavakkal: beszélhetünk-e úgy Közép-Európáról, mint valóságos kulturális egységről, melynek saját története van? És ha ez az egység létezik, lehetséges-e a földrajzi körülhatárolása? És hol vannak a határai? Hiábavaló lenne a pontos behatárolás keresése. Közép-Európa nem egyetlen állam, hanem egy kultúra, avagy egy sors. Határai képzeletbeliek, és minden új történelmi helyzetben újra és újra megvonandók. Példaként: a prágai Károly Egyetem már a XVI. század közepén egybegyűjtötte a cseh, osztrák, bajor, szász, lengyel, litván, magyar és román értelmiséget (tanárokat és diákokat), annak a multinacionális közösségnek a gondolati csírájával, amelyben mindűknek joga van a saját nyelv használatához; és ennek az egyetemnek (rektora volt a reformátor Husz János is) a közvetett hatása alatt születtek meg akkor a Biblia első magyar és román fordításai. Más helyzetek következtek: a huszita fölkelés, a Corvin Mátyás korabeli magyar reneszánsz nemzetközi kisugárzása; a Habsburg Birodalom kialakulása, három állam perszonáluniójaként: Bohémia, Magyarország, Ausztria; a törökök elleni háborúk; a XVII. századi ellenreformáció. Ebben a korszakban a közép-európai kulturális specifikum a barokk művészetnek köszönhetően tör fel különleges élénkséggel, és egyesít egy Salzburgtól Wilnóig terjedő hatalmas térséget. Európa térképén a barokk Közép-Európa (amelynek az irracionalitás predominanciája, a képzőművészetek és főleg a zene túlsúlyba jutása a jellemzői) ellenpólusává válik a klasszikus Franciaországnak (amelyet a racionalitás predominanciája, az irodalom és a filozófia domináns szerepe jellemez). Ebben a barokk korban lelhetők föl a közép-európai zene elképesztő fejlődésének gyökerei, amely zene Haydntól Schönbergig, Liszttől Bartókig sűríti magába az egész európai zenei fejlődést. A XIX. században a lengyelek, magyarok, csehek, horvátok, szlovének, románok, zsidók nemzeti harcai olyan nemzeteket állítottak szembe egymással, amelyek a szolidaritás hiánya, az elszigeteltség és az önmagukba zártság ellenére is közös nagy egzisztenciális tapasztalatok részesei voltak: olyan nemzeteké, amelyeknek lét és nemlét között kellett választaniuk; vagyis autentikus nemzeti lét és egy nagyobb nemzethez való asszimilálódás között. Még az impérium vezető nemzetét, az osztrákokat sem kerülte el ez a választási kényszer; saját osztrák identitásuk és a nagy német egységgel való fúzió között kellett választaniuk. A zsidók sem kerülhették meg ezt a kérdést. Az asszimiláció visszautasításával az egyébként szintén közép-európai születésű cionizmus az összes többi közép-európai nemzet útját választotta. 8

9 A XX. század más nemzetek kora: az impérium összeomlásáé, az orosz annektálás és a közép-európai lázadások hosszú időszakáé, s mindez nem más, mint tét egy ismeretlen megoldásra. Ami Közép-Európa összességét meghatározza, az nem a politikai határok léte (amelyek nem autentikusak, inváziók, hódítások, megszállások hozták létre őket), hanem a nagy közös helyzetek, amelyek népeket kötnek össze, állandóan más és más alakzatba tömörítik őket, képzeletbeli határokon belül, s ahol ugyanaz az emlékezet, ugyanaz a tapasztalat és egyazon hagyományok összessége hat rájuk. 8. Sigmund Freud szülei lengyelországiak, de gyermekkorát a kis Sigmund szülőföldjén, Morvaországban töltötte, akárcsak Edmund Husserl és Gustav Mahler; a bécsi író, Joseph Roth gyökerei is Lengyelországba vezetnek; a nagy cseh költő, Julius Zoyer prágai németszimpatizáns család szülötte, választott nyelve a cseh. Eközben Hermann Kafka anyanyelve a cseh volt, fia, Franz pedig, a német nyelvet adoptálta. Az író Déry Tibor, az 1956-os magyar lázadás kulcsfigurája német-magyar családból származik, s az én kedvelt Danilo Kisem, a kiváló regényíró: magyar-jugoszláv. A nemzeti sorsoknak micsoda kuszasága - a legreprezentatívabb személyiségek életében! És mindazok, akiket fölemlegettem - zsidók. Valóban, nincs olyan régiója a világnak, amelyet erőteljesebben határozott volna meg a zsidó szellem. Mindenütt idegenek és mindenütt otthon vannak, fölébe kerekednek a nemzeti viszálykodásoknak. A XX. században a zsidók: Közép-Európa fő kozmopolita és egységesítő elemei, intellektuális kötőanyaga, szellemiségének kondenzátuma, szellemi egységének megteremtői. Ezért szeretem őket, ezért ragaszkodom szenvedélyesen és nosztalgiával örökségükhöz, mintha csak saját személyes örökségem lenne. De más valami is kedvessé teszi a zsidó nemzetet: az ő sorsukban vélem összpontosulni, visszatükröződni, szimbolikussá vélni a közép-európai sorsot. Mi Közép-Európa? Kis nemzetek bizonytalan területei Oroszország és Németország között. Aláhúzom a kifejezést: kis nemzetek. Mert mi mások lennének a zsidók, mint egy kis nemzet, a pár excellence kis nemzet? Minden idők kis nemzetei közül az egyetlen, amely túlélte a birodalmakat és a pusztító történelmi mozgásokat. De mi is a kis nemzet? Íme az én definícióm: kis nemzet az a nemzet, amelynek léte bármely pillanatban megkérdőjelezhető, eltűnhet, és tudja ezt is. Egy franciának, orosznak, angolnak nem szokása saját nemzetének megmaradását firtatni. Himnuszaik csak nagyságról 9

10 és öröklétről ejtenek szót, miközben a lengyel himnusz úgy kezdődik: Nincs még veszve Lengyelország..." Közép-Európának, mint a kisnemzetek gyűjtőmedencéjének, saját világképe van, melynek a Történelemmel szembeni gyanakvás képezi az alapját. A Történelem, Hegel és Marx istene, a minket megítélő és felettünk bíráskodó Ráció megtestesülése: a győzők Történelme. És a közép-európai népek nem győzők. Elválaszthatatlanok az európai Történelemtől, nélküle nem létezhetnének, de csak a visszáját képezik ennek a Történelemnek, amelynek áldozatai és outsideréi. Ebben a történelemből kiábrándult tapasztalásban rejlik kultúrájuk eredetisége, bölcsességük, nem-komoly szellemiségük", amely gúnyt űz nagyságból és dicsőségből. "Ne feledjük, hogy csak úgy tudunk szembeszegülni a ma történelmével, ha szembeszegülünk a Történelemmel" - legszívesebben ezt a Witold Gombrowicz-mondatot szeretném kiszögezni Közép-Európa kapujára.(12) Íme, amiért ebben az "el nem pusztult" kis nemzetek-lakta régióban vált mindennél és minden más vidékhez mérten hamarabb világossá Európa, egész Európa sebezhetősége. Modern világunkban, amelyben a hatalom egyre inkább néhány nagy kezében látszik összpontosulni, minden európai nemzetet fenyeget az a veszély, hogy nemsokára kis nemzette válik, és azok sorsát osztja. Ilyen értelemben a közép-európai sors mintegy előképe az általános európai sorsnak, Közép-Európa kultúrája egy csapásra válik időszerűvé. Elegendő elővenni Közép-Európa legnagyobb regényeit(13). Broch Alvajárók-ját, amelyben a Történelem az értékek elkorcsosulásának folyamataként jelentkezik; Musil Tulajdonságok nélküli ember-ét, amelynek eufóriában élő társadalma nem érzékeli, hogy holnap el fog tűnni; Hasek Svejk-jét, amelyben a szabadság megőrzésének utolsó lehetősége a bárgyúság szimulálása; a Kafka-regények víziói egy emlékezetét vesztett világról, a történelmi idő utáni világról beszélnek. A század eleje óta napjainkig terjedő nagy középeurópai alkotásokat az európai emberiség lehetséges megszűnéséről folytatott hosszú meditációként foghatjuk föl. 9. Ma Közép-Európa Oroszország igájában él, kivételt a kis Ausztria képez, amely inkább a szerencsének, mintsem szükségszerűségnek köszönhetően őrizte meg függetlenségét, de a közép-európai környezetből kiszakítottan elveszti specifikuma nagy részét és jelentősége egészét. A század egyik nagy eseménye - a nyugati civilizáció számára - kétségtelenül a közép-európai kulturális gócpont eltűnése volt. Megismétlem tehát a kérdést: hogyan történhetett meg, hogy észrevétlen és kimondatlan maradt? 10

11 Válaszom egyszerű: Európa azért nem vette észre nagy kulturális gócpontja eltűnését, mert egységét többé nem érzékeli, mint kulturális egységet. Végül is mi képezi Európa egységének alapját? A középkorban a közös vallás képezte. A modern korokban, amikor a középkori Isten Deus abseonditus-szá alakult át, a vallás átadta helyét a kultúrának, amely azon legfőbb értékek megvalósulása lett, amelyek által az európai emberiség megértette, megfogalmazta, azonosította önmagát. Úgy látom, hogy századunkban más, de ugyanolyan fontos változás következik be, mint az, amely a középkort a modern koroktól elválasztotta. A kultúra ma úgy adja át helyét, ahogyan annak idején Isten adta át az övét a kultúrának. De minek és kinek adja át a helyét a kultúra? Melyik az a terület, ahol az Európa egyesítésére alkalmas legfőbb értékek létre fognak jönni? A technikai hőstettek? A piac? A tömegkommunikáció eszközei? (A nagy újságíró váltja tán föl a nagy költőt?) Vagy talán a politika? De melyik politika? A baloldali vagy a jobboldali? Létezik-e egyáltalán az egyaránt buta és legyőzhetetlen manicheizmus fölött bármiféle megragadható ideál? A tolerancia elve, a mások hitének és gondolatainak tisztelete lenne ez? De nem válik-e - ha nem véd semmiféle gazdag alkotást és egyetlen erős gondolatot sem - üressé és haszontalanná a tolerancia? Vagy úgy kell fölfognunk a kultúra leköszönését, mint valami felszabadulást, amelynek eufórikusán kell átadnunk magunkat? Vagy visszajönne tán a Deus abseonditus, hogy a helyet elfoglalja és láthatóvá tegye magát? Nem tudom, fogalmam sincs róla. Csak azt vélem tudni, hogy a kultúra lemondott a helyéről. Ez a gondolat kísértette, már a harmincas években Hermann Brochot. Ilyeneket mondott: "A festészet teljes mértékben ezoterikus üggyé vált, a múzeumok világának függvényévé; nincs többé érdeklődés iránta és problémái iránt, majdhogynem egy elmúlt kor maradványává vált." Annak idején meglepetést okoztak ezek a szavak, ma már nem. Az elmúlt években magánhasználatra készítettem egy kis felmérést, ártatlan kérdést tettem föl az embereknek: ki a kedvenc kortárs festőjük? Azt állapíthattam meg, hogy senkinek sem volt kedvenc kortárs festője, s nagy részük egyet sem tudott megnevezni. Ilyesmi harminc évvel ezelőtt, Matisse és Picasso generációjának életében elképzelhetetlen volt. Időközben a festészet veszített súlyából, marginális tevékenységgé vált. Azért tán, mert többé nem volt jó? Vagy azért, mert elvesztettük az érzékünket iránta, s értelmét sem látjuk? Tény, hogy a művészet, amely stílusát teremtette meg a koroknak, és 11

12 századokon át kísérte Európát, elhagy bennünket, vagy mi hagyjuk el őt. És a költészet, a zene, az építőművészet, a filozófia? Ők is elvesztették európai egységetkovácsoló képességüket, azt a képességet, hogy alapjául szolgáljanak ennek az európai egységnek. Olyan fontos változás ez az európai emberiség életében, mint az afrikai dekolonializáció. 10. Franz Werfel élete egyharmadát Prágában, a másikat Bécsben, a harmadikat emigrációban, először Franciaországban, majd Amerikában élte le; tipikus közép-európai életrajz az övé ben feleségével, a híres Almával, Mahler özvegyével Párizsban van, ahova egy kollokviumra hívták meg, amely "az irodalom jövőlét" akarta körüljárni. Előadásában nemcsak a hitlerizmussal szállt szentbe, hanem általában a totalitarizmus veszélyeivel, korunk ideológiai és publicisztikai eltompult sálával, amely a kultúrát fojtogatja. Zárógondolatként olyasmit javasolt, amit alkalmasnak tartott a pokoli gondolat megfékezésére: a költők és gondolkodók egyetemet akadémiájának (Weltakademie der Dichter und Denker) megteremtése. Tagjait nem államoknak kellett kijelölniük. Kiválasztásuk egyetlen ismérve életművük értéke kellett legyen. A tagok - a világ legnagyobb íróinak - számát huszonnégy és negyven között képzelte. Ennek a politikától és propagandától mentes akadémiának az lett volna küldetése, hogy "szembeszegüljön a világ elpolitizálódásával és elbarbarizálódásával." Nemcsak elvetették, de nyíltan ki is gúnyolták ezt a javaslatot. Persze, naiv javaslat volt. Rettenetesen naiv. A tökéletesen politizálódott világban, amelyben már minden művész és gondolkodó helyrehozhatatlanul "elkötelezetté vált, hogyan is lehetne független akadémiát létrehozni? Egy ilyen akadémia csak széplelkek gyülekezetének komikus látványa lehetett. És mégis megható ez a naiv javaslat, mert árulkodó jele annak a kétségbeesetten át érzett szükségnek, hogy az értékektől megfosztott világban felleljünk egy újabb erkölcsi tekintélyt. Ez a javaslat más sem volt, mint a kultúra, a Dichter und Denker(14) nem hallható hangjának megszólaltatása. Ez a történet összefonódik az emlékezetemben annak a reggelnek az emlékével, amikor lakása átkutatása után a rendőrség elkobozta barátom, egy híres cseh filozófus ezeroldalas kéziratát. Ugyanezen a napon Prága utcáit róttuk. A Hradzsin mellől, ahol lakott, leereszkedtünk a Kampa-félsziget felé, áthaladtunk a Manes hídon. A barátom tréfálkozni próbált: hogyan sikerül meglehetősen hermetikus filozófus szókincsét megfejteniük a zsaruknak? De semmiféle tréfálkozás nem oldhatta föl a szorongást, nem tehette meg nem 12

13 történtté tíz év munkájának elvesztését; filozófus barátomnak nem volt másodpéldánya. Arról beszélgettünk, hogy nyílt levelet kellene küldenünk külföldre, hogy a kézirat elkobzása nemzetközi botránnyá válhasson. Világosan tudtuk, hogy nem intézményhez vagy államfőhöz kell fordulnunk, hanem egy politika fölötti személyiséghez, olyan valakihez, aki kétségbevonhatatlan értéket képvisel, s akit Európában mindenütt elismernek. Vagyis a kultúra egyik személyiségéhez. De hol volt ilyen személyiség? Nagy hirtelen rá kellett jönnünk, hogy ilyen személyiség nincs. Igen, voltak nagy festők, drámaírók, zeneszerzők, de egyikük sem volt az erkölcsi tekintély ama privilegizált helyzetében, hogy egész Európa elfogadná mint saját szellemi képviselőjét. A kultúra már nem létezett olyan területként, amelyben a legfőbb értékek teremtődnek meg. Az óvárosi tér felé haladtunk, amelynek szomszédságában annak idején laktam, és óriási egyedüllétet, ürességet éltünk át, az európai tér ürességét, amelyből lassan kihalófélben volt a kultúra. 11. A közép-európai országok utolsó, Nyugattal kapcsolatos személyes tapasztalata az as időszak. Jobban ragaszkodnak hozzá, mint saját történelmük bármely korszakához (bizonyítják ezt a titokban készült fölmérések). Az ő Nyugat-képük tehát a tegnapi Nyugaté, azé a Nyugaté, amelyben a kultúra még nem adta át teljesen a helyét. Jellemző körülményre szeretném fölhívni a figyelmet ennek kapcsán: a közép-európai lázadásokat az újságok, a rádió, a televízió, vagyis a tömegkommunikáció nem támogatta. A regény, a költészet, a színház, a film, a historiográfia, az irodalmi folyóiratok, a népi indíttatású színjátékok, a filozófiai eszmefuttatások, vagyis a kultúra készítették elő, lendítették mozgásba őket. Az egész média, amely egy francia vagy egy amerikai számára egybemosódik magával a kortárs Nyugattal, semmiféle szerepet nem játszott ezekben a lázadásokban (ez a tömegkommunikáció teljes mértékben az állam függvénye volt).(16) Ez a magyarázata annak, hogy amikor az oroszok elfoglalták Csehszlovákiát, ennek első következménye a cseh kultúra totállá szétrombolása volt. Hármas célja volt ennek a rombolásnak; először is az ellenzéket rombolták szét; másodszor a nemzeti öntudatot ásták alá abból a célból, hogy az orosz civilizáció számára könnyebben megemészthetővé váljon; harmadsorban a Modern Időknek vetettek erőszakosan véget, vagyis annak a kornak, amelyben a kultúra még a legfőbb értékek megvalósulását képviselhette. Nekem a harmadik következmény tetszik a legfontosabbnak. Mert az orosz totalitarizmus civilizációja a Nyugat radikális tagadása, olyan formájában, ahogyan ez a Nyugat a Modern 13

14 Idők hajnalán megszületett, alapjaként az egóval, aki gondolkodik és kételkedik, jellemzőjeként a kultúra alkotásaival, mint ennek az egyedüli és utánozhatatlan egónak a kinyilvánításával. Az orosz invázió a "kultúra utáni" korba vetette vissza Csehszlovákiát, s így fegyvertelenné és pőrévé tette az orosz hadsereggel és az állam mindenütt jelen televíziójával szemben. A prágai invázió háromszorosan tragikus eseményének, megrázó élményének hatásával magamban érkeztem Franciaországba, és próbáltam megmagyarázni francia barátaimnak azt a kultúragyilkolást, ami az inváziót követte: "Képzeljétek el, fölszámoltak minden irodalmi és kulturális folyóiratot! Kivétel nélkül mindet! Ilyesmi soha még a háború idején, a náci megszállás alatt sem történt meg a cseh kultúrával!" Ám az én barátaim zavartságot sejtető elnézéssel néztek rám, értelmét csak később fejtettem meg. Mert amikor Csehszlovákiában minden folyóiratot fölszámoltak, az egész nemzet tudott róla, és az esemény jelentőségét szorongva élte meg.(17) Ha Franciaországban vagy Angliában minden folyóirat megszűnne, senki, még a kiadójuk sem venné észre. Párizsban még a valóban nagyon kulturált körök vacsoratársaságai is a tévéműsorokról, nem a folyóiratokról társalognak. Mert a kultúra már átadta helyét. Eltűnése, amit Prágában katasztrófaként, sokként, tragédiaként éltünk meg, Párizsban banális és jelentéktelen, alig érzékelhető, szinte nincs is. 12. A Birodalom szétzúzása után Közép-Európa elvesztette bástyáit. Auschwitz után, amely a zsidó nemzetet söpörte le a felszínről, nem vesztette el tán a lelkét? És: miután 1945-ben kiszabadíttatott Európa testéből - létezik-e még? Igen, alkotásai és lázadásai azt jelzik, hogy "nem pusztult még el". De ha élni annyit tesz, mint létezni azokban, akiket szeretünk, akkor Közép-Európa már nem létezik. Pontosítok: szeretett Európája szemében Közép-Európa csak a szovjet birodalom része, semmi, de semmi más, mint ennyi. Hogy mi ebben a meglepő? Politikai rendszerénél fogva Közép-Európa: Kelet; kultúrtörténete folytán: Nyugat. De mert Európa éppen saját kulturális identitása tudatának elvesztését éli meg, Közép-Európából csak a politikai rezsimet veszi észre; más szóval: Közép-Európában csak Kelet-Európát látja. Közép-Európának nemcsak nagy szomszédja reá nehezedő súlyával kell tehát szembeszállnia, hanem az idő anyagtalan súlyával is, amely helyrehozhatatlanul hagyja maga mögött a kultúra korát. Emiatt van az, hogy a közép-európái lázadásokban van valami 14

15 maradi, mondhatni anakronisztikus: kétségbeesetten próbálják visszahozni az elmúlt időt, a kultúra múlt idejét, a Modern Idők múlt idejét, mert csakis abban az időszakban, csakis egy olyan világban, amelynek van kulturális dimenziója, képes Kelet-Európa önnön identitását megvédeni, válhat önmagaként érzékelhetővé. Kelet-Európa igazi tragédiája tehát nem Oroszország, hanem Európa. Az az Európa, amely a magyar sajtóügynökség igazgatója számára akkora értéket jelentett, amelyért kész volt meghalni és meg is halt. A vasfüggöny mögött nem tudta, hogy változtak az idők, és Európában már nem érték maga Európa. Nem tudta, hogy a mondat, amit telexen röpített a maga síkvidéken fekvő országából a határokon túlra, már elavult, és soha sem lesz érthető. Jegyzetek 1. Idesorolhatnánk a berlini munkások 1953-as lázadását? Igen és nem. Kelet-Németország sorsa specifikus. Nincs két Lengyelország; viszont Kelet-Németország mindössze egy darabja annak a Németországnak, amelynek nemzeti létét semmi sem fenyegeti. Ez a darab túszként él Oroszország kezei között, s vele szemben Nyugat-Németország és a SZU igen különleges politikát érvényesít, olyant, ami nem alkalmazható a közép-európai nemzetek esetében, és amely, szerintem egy szép napon sokba fog kerülni nekik. Talán ez az oka annak, hogy a keletnémetek és a többiek között a rokonszenv nem ösztönökből fakadó. Jól látható volt ez, amikor a varsói paktum öt hadserege elözönlötte Csehszlovákiát. Az oroszoktól, bolgároktól, keletnémetektől mindenki félt. De tucatjával mesélhetnénk az eseteket a lengyelekről és a magyarokról, akik a lehetetlent is megkísérelték, csak hogy érzékeltessék: nem értenek egyet a megszállással, és azt nyíltan szabotálták. Ha ehhez a lengyel-magyar-cseh cinkossághoz azt is hozzátesszük, hogy Ausztria milyen lelkesen nyújtott segítséget akkor a cseheknek, hogy milyen szovjet ellenes düh öntötte le a jugoszlávokat, azonnal megállapítható, hogy Csehszlovákia megszállása egy csapásra és meglepően világosan hozta a felszínre Közép- Európa hagyományos színterét. 2. A kívülálló számára meglehetősen nehezen érthető a paradoxon: az 1945 utáni időszak Közép-Európa legtragikusabb időszaka, s egyben kultúrája történetében az egyik legnagyobb. Akár száműzetésben született (Gombrowicz, Miłosz), akár földalatti az alkotás megnyilvánulási formája (az 1968 utáni Csehszlovákiában), s végül akár a közvélemény nyomása miatt engedményekre kényszerülő hatóságok által tolerált a tevékenység, az ott és akkor született film, regény, színház, filozófia az európai alkotások csúcsait jelentik. 3. Leszek Kołakowski ezt mondja (Zeszyty Literackie, 2. szám, Párizs, 1983): "Jóllehet Szolzsenyicinhez hasonlóan magam is hiszem, hogy elnyomó jellegét tekintve a szovjet rendszer túltett a cárizmuson, odáig nem megyek, hogy a rendszert,amely ellen őseim rettenetes körülmények között harcoltak, meghaltak, megkínzattak, megaláztattak, eszményítsem... Azt hiszem, Szolzsenyicin hajlik a cárizmus idealizálására, s ez az, amit én sem, és valószínűleg egyetlen lengyel sem tud elfogadni." 4. Az orosz-nyugati frigy legszebbike Sztravinszkij életműve, amely a nyugati zene ezeréves történetét summázza, s egyúttal - zenei képzelőereje révén - mélységesen orosz. A másik kitűnő házasságot Közép- Európában kötötték, egy nagy russzofil, Leos Janacek két csodálatos operája révén: az egyik Osztrovszkij nyomán készült (Katia Kabanova, 1924), a másikat, amelyet határtalanul csodálok, Dosztojevszkij inspirálta (A holtak házából, 1928). De szimptomatikus, hogy ezeket az operákat sohasem játszották Oroszországban, létezésükről sem tudnak. A kommunista Oroszország elutasítja a Nyugattal kötött mésalliance-okat. 5. Az európai kiadók Miłosz-szal szembeni stupid érdektelenségét még a Nobel-díj sem ingatta meg. Végtére is túlságosan szubtilis és túlságosan nagy költő ahhoz, hogy korunkban személyiséggé válhasson. Két esszékötete, Rabul ejtett értelem (1953) és az Egy másik Európa (1959), amelyből magam is idézek, első alapos és nem manicheista elemzései az orosz kommunizmusnak és Drang nach West-jének. 6. Egyetlen lélegzetre olvastam el, kéziratban, ennek a Brandys-könyvnek az amerikai fordítását, amelynek lengyel címe Miesiące (A hónapok), az angol pedig Warsaw Liary. Ha nem akarnak a politikai kommentárok felszínességénél megragadni, ha behatóan akarják megismerni a lengyel tragédia lényegét, kérem, ne szalasszák el ezt a nagy könyvet! Nemsokára franciául is megjelenik. 7. A legszebb és legtisztánlátóbb szöveg, amit valaha is olvastam Oroszországról, mint különleges civilizációról, Cioran Oroszország és a szabadság vírusa volt, amely Történelem és utópia című könyvében 15

16 (1960) található. (Histoire et utopié). A La tentation d'exister (1956) is kitűnő gondolatokat tartalmaz Oroszországról és Európáról. Szerintem Cioran egyike azoknak a ritka gondolkodóknak, aki még fölteszi és a maga valóságos dimenzióiban taglalja Európa divatjamúlt kérdését. Egyébként nem Cioran, a francia író, hanem Cioran a Romániából jött kelet-európai kérdez, aki abból az országból érkezett, amely "azért jött létre, hogy eltűnjék, csodálatosan szervezték meg arra, hogy elnyeljék." (La Tentation d' exister). Európa csak elnyelt Európaként gondolható végig. 8. Amikor 1843-ban Oroszországba ment, ahol egy évig tartózkodott, Karel Havlicek Borovsky huszonkét éves volt. Lelkes szlavofilként érkezett, s igen gyorsan Oroszország egyik legszigorúbb bírálójává vált. Véleményét levelekben és cikkekben körvonalazta, ezeket később kis kötetbe gyűjtötték. Íme, más "oroszországi levelek", amelyeket majdnem ugyanabban az évben írtak, mint Custine a sajátjait. És meglátásai olyanok, mint a francia utazóié. (A hasonlatosság néha mulatságos. Custine: "Ha fia elégedetlen Franciaországgal, kövesse tanácsomat: mondja azt neki, hogy utazzon Oroszországba. Aki alaposan megismerte ezt az országot, örökkön elégedett lesz, hogy másutt élhet." Havlicek: "Ha igazi szolgálatot akartok tenni a cseheknek, finanszírozzatok nekik egy moszkvai utazást!" (Ez a hasonlatosság annál is inkább fontos, mert Havlicek, ez a cseh plebejus és patrióta nem gyanúsítható oroszellenes részrehajlással vagy előítéletekkel. Palackyra és főleg Masarykra gyakorolt hatásának köszönhetően Havlicek a XIX. századi cseh politika igen reprezentatív személyisége. 9. Létezik egy igen mulatságos könyvecske, a How to be an Alién, amelynek "Soul and understatment" című fejezetében a szerző a szláv lélekről beszél. "A lelkek legrosszabbika a szláv lélek. Birtokosai általában igen mélyen gondolkodnak. Szeretnek például ilyesmit mondani: "Vannak pillanatok, amikor olyan vidám, és vannak pillanatok, amikor olyan szomorú vagyok. Meg tudja-e ezt ön magyarázni nekem?" Vagy ilyesmit: "Olyan rejtélyes vagyok. Néha más szeretnék lenni, mint ami vagyok." Avagy: "Ha egyedül vagyok egy éjféli erdőben, és fától fáig szökellek, gyakran gondolok arra, hogy milyen különös is az élet." Ki mer gúnyolódni a nagy szláv lélek rovására? Természetesen a szerző magyar származású, Mikes Györgynek hívják. A szláv lélek csak Közép-Európában tűnik veszélyesnek. 10. Példaként nyissák föl a Pléiade Enciklopédia Historie universelle kötetét. A katolikus egyház reformátorát, Jan Hus-t nem Lutherrel, hanem Rettegett Ivánnal egy fejezetben fogják megtalálni! És hiába keresnek Magyarországról érvényes közlendőt. Minthogy a szláv világban elhelyezhetetlenek, a magyaroknak nincs helyük Európa térképen. 11. A strukturalista gondolat a húszas évek végén, a prágai nyelvészeti körben született meg. Cseh, orosz, német és lengyel tudósok voltak a tagjai. Ebben az igen kozmopolita közegben dolgozta ki a harmincas években Mukarovsky saját strukturális esztétikáját. A prágai strukturalizmus szervesen gyökerezett a XIX. századi cseh formalizmusban. (Hogy a formalista tendenciák erőteljesebbek voltak Közép-Európában, mint egyebütt, az véleményem szerint a zene meghatározó szerepének volt köszönhető, és ennél fogva a zenetudománynak, amely lényegénél fogva "formalista".) Az orosz formalizmus friss impulzusainak hatása alatt Mukarovsky annak egyoldalú jellegét haladta meg. a strukturalisták a prágai avantgárd költők és festők szövetségesei voltak (megelőzvén a Franciaországban harminc évvel később létrejövő szövetséget). Tekintélyükkel megvédték az avantgárd művészetet a szűk ideológiai értelmezéstől, amely akkor velejárója volt a modern művészetnek. Mukarovskyt, akit az egész világon ismernek, sohasem adták ki Franciaország6an. 12. A "világ közép-európai víziójá"-nak kérdéséről két könyvet olvastam, mindkettőt nagyra értékelem: az egyik inkább irodalom, a címe: Közép-Európa: az anekdota és a történelem; névtelen kiadvány (szignója: Josef K.) és írógéppel írt változatban kering Prágában; a másik inkább filozófia, a címe Il mondo della vita: un probléma politico; szerzője genovai filozófus, Vaclav Belohradsky. Könyve nemsokára franciául is megjelenik (a Verdier Kiadó gondozásában) és mindenképpen figyelmet érdemel. Egy éve a közép-európai problematikával foglalkozik egy igen fontos, a michigani egyetem által megjelentetett periodika: Cross Current, a Yearbook of Central European Culture. 13. Pascal Lainé az a francia író, aki mindig hivatkozik a közép-európai regényre (ami számára nem korlátozódik a bécsi regényírókra, hanem a cseh és a lengyel regényt is magába foglalja). Érdekes dolgokat mond róla interjúkötetében, a Si j ose dire-ben (a Mercure de Francé kiadványa). 14. Werfel előadása egyáltalán nem volt naiv, és nem is évült el. Egyébként egy másikat, a Robert Musil 1935-ös előadását juttatja eszembe, amit a kultúra védelmének konferenciáján olvasott föl Párizsban. Akárcsak Werfel, ő sem csak a fasizmusban látja a veszélyt, hanem a kommunizmusban is. Számára a kultúra védelme nem egy politikai harcban való elkötelezettséget jelent (mint ahogyan akkoriban mindenki értelmezte), hanem ellenkezőlég, a kultúra megóvását az elpolitizálódástól. Mindketten rájöttek, hogy a tömegkommunikációs eszközök és a technika modern világában nem nagyok a kultúra esélyei. Párizsban igen rossz fogadtatásban részesültek a musili és werfeli vélemények. Mégis, azokban a politikai-kulturális vitákban, amelyek elhangzanak a környezetemben, majdnem semmit nem kellene hozzátennem ahhoz, amit ők már elmondtak, és ilyenkor nagyon közelállóknak érzem őket, ilyenkor visszavonhatatlanul közép-európainak érzem magamat. 15. Végül igen hosszas mérlegelés után mégis elküldte azt a levelet - Jean-Paul Sartre-nak. Igen, utolsó nagy alakja volt még akkor az egyetemes kultúrának, ám az én szememben éppen ő volt az, aki 16

17 "elkötelezettség^fölfogásával elméleti alapját fektette le a kultúrának, mint autonóm, specifikus és megingathatatlan erőnek, amely lemond. Mindenesetre barátom levelére azonnal reagált, egy a Le Monde-ban közölt szöveggel. Nem hinném, hogy közbelépése nélkül a rendőrség visszaadta volna (majdnem egy évvel később) a filozófus kéziratát. Sartre temetésének napján eszembe jutott prágai barátom: a temetés napján már egyetlen címzettje sem lehetett volna annak a levélnek. 16. Egy híres kivételt mégis meg kell említeni: Csehszlovákia orosz megszállásának első napjaiban, illegális adásaik révén, a rádió és a televízió jelentékeny szerepet játszottak. De még akkor is a kultúra képviselőinek a hangja volt a mérvadó. 17. A Literarni noviny (Irodalmi újság) című hetilapot egy tízmilliós lélekszámú országban háromszázezres példányban jelentette meg a cseh írószövetség. Hosszú évek folyamán ez a lap készítette elő a Prágai Tavaszt, s vált aztán annak szószékévé. Struktúrája nem hasonlítható az Amerikában és Európában egyaránt elterjedt és egyaránt hasonló, Time típusú hetilapokhoz. Valóban irodalmi lap volt: hosszú művészeti krónikákkal, könyvelemzésekkel. A történelmi, szociológiai, politikai témájú cikkeket nem újságírók, hanem írók, történészek, filozófusok írták. Egyetlen európai hetilapot sem ismerek századunkban, amely ily fontos történelmi szerepet ilyen jól töltött volna be. A cseh irodalmi havilapokat tíz- és negyvenezer példányszám között nyomtatták ki, és színvonaluk a cenzúra ellenére is jelentős volt. Lengyelországban is hasonló a szerepe a lapoknak: manapság százával (!) léteznek ott az illegális folyóiratok! Hímondó, sz. 17