Sok óvónő, bölcsődei gondozónő és a 0 7 éves korú gyermekek nevelésével, fejlődésével foglalkozó szakember: orvos, pszichológus, művész a Magyar

Átírás

1 Előszó Sok óvónő, bölcsődei gondozónő és a 0 7 éves korú gyermekek nevelésével, fejlődésével foglalkozó szakember: orvos, pszichológus, művész a Magyar Pedagógiai Társaság Kisgyermeknevelési Szakosztályának rendszeres ülésein ismerkedhetett meg Petrolay Margittal és munkásságával. Az 1967-ben újjászervezett társasági élet első évtizedeiben szembetűnő gyakorisággal szerepelt előadásaival, kitűnő vitaindítóival a jeles írónő, Margit néni. Szeretettel hallgattuk. Elbűvölt minket csendes humorával, sokoldalú műveltségével, olvasottságával, barátságos, lassú beszédével, humanizmusával. Legtöbbre a világos gondolkodást és a lelki harmóniát tartotta. Egész lénye ezt sugározta. Nagyon szerettük őt hallgatni. Ezeken az ötcsillagos összejöveteleken rendre túlléptük a megszabott időkereteket, észre sem vettük, hogy elrepült az idő. Komolyan vette feladatát, hivatását, hogy tudatosítsa bennünk, miért kell a mese, mi a szerepe a nevelésben, az értékek közvetítésében. Tőle tanultuk meg, miért kell magyar népmeséket mesélni, miért nem kell aggódni a tündérmesék esetében a groteszk vagy agresszív elemektől: a mese szóba áll a gyermeki szorongással, a sajátos gondolkodással, a gyermeki képzelettel. Szoros kapcsolatban állt gyermekolvasókkal is határokon innen és túl. Részt vett a szlovákiai magyar óvónők anyanyelvi továbbképzésein. Számos levelet, rajzot kapott tőlük egy-egy találkozó után. 5

2 Érdeklődéssel követte más szaktudományok tudományos eredményeit, nem csupán a modern pedagógia, de a lélektan, az orvostudomány, a néprajz, a mesetudomány, az irodalomesztétika jeleseire is figyelt. Fontos szerepe volt abban, hogy a nagy korszakára készülő új magyar gyermekirodalom kiválóságai találkozzanak, cseréljenek eszmét fenti szakemberekkel a Magyar Írók Szövetsége Gyermekirodalmi Szakosztályában, ahol vele együtt ebben az időben Hárs László, Tatay Sándor, Földes Péter, Aszódi Éva, Janikovszky Éva, Kántor Zsuzsa, Tarbay Ede voltak a mértékadók. Emberséget, magatartáskultúrát is tanultunk tőle. A vitákban lebilincselően érdekes, szellemes érvei voltak, stílusa sohasem volt kioktató. Álláspontját, meggyőződését rengeteg új ismeret felsorolásával tudta hitelessé tenni. Később óvóképzős hallgatóim legjobbjaival jutalomból tehettem nála látogatást otthonában. Volt eset, hogy a hallgató szülei hívtak fel a találkozó után meghatottan: meghatározó élményben volt részük gyermeküknek. Tudásból, kedvességből, örök derűből, bölcsességből. Amikor kézhez kaptam Az emberiség emlékezete című, a meséről szóló kötetének Szabadi Ilona ösztönzésére készített kéziratát, úgy olvastam, mint egy krimit, izgalommal, érdeklődéssel. Sikeres könyv volt ez annak idején. Frick Mária könyvtáros 1995-ben a Bajai Képzőben kötetbe foglalta az akkor még jóformán eleven életmű tapasztalatait ( Ismerje meg Petrolay Margitot címmel jelent meg), sok kutatással, személyes tapasztalatokkal gazdagí- 6

3 totta a bőséges idézetekkel ékesített monográfiát. E kötetet nagyon fontos műnek tartom. A hosszú életmű, a XX. század fordulatait emberséggel, figyelemmel megélő élet 1997 karácsonya előtt lezárult. A szerző 100. születésnapjára összefoglaló emlékkötetet én szerkeszthettem A Kisgyermek-könyvek sorozat számára. Egy életmű a mese szolgálatában: Petrolay Margit címmel jelent meg 2009-ben. Benne kortársak, kollégák visszaemlékezései, elemzései, néhány reprezentatív mese, néhány tanulmányrészlet. Úgy látjuk, hogy gyermekirodalomról, a meséről szóló fontosabb tanulmányai melyek alapvetően a as években, az új magyar gyermekirodalom fontos korszakában születtek nem csupán kordokumentumok, nem csupán irodalomtörténeti adalékok (ugyan a gyermekirodalom történetírása oly sovány, hogy minden adalék fontos egy majdani összefoglaló mű számára), hanem a legtöbb gondolat, tapasztalat, kutatási eredmény ma is érvényes és tanulságos gyerekneveléssel, elsősorban kisgyermekneveléssel, irodalmi neveléssel, és gyermekirodalom-alkotással foglalkozó értelmiségiek számára. Tomor Lajosné 7

4 Az emberiség emlékezete A XX. század egyre inkább eltárgyiasuló világában a technika mindenhatóságában bizakodó ember mind gyakrabban panaszkodik a magányról. A művészetek s közöttük a mai szépirodalom tanúsága szerint az ember a tudomány és technika csodáinak létrehozója s egyszersmind élvezője egyre inkább egyedül érzi magát az általa létrehozott világban, egyre hevesebben kívánkozik vissza az elveszett paradicsomba, abba a világba, ahol az értékek hierachiájában még előkelő helyet foglalt el a humánum. Ez a hiányérzet szólal meg azokban az igényekben, melyek egyre hangosabban követelik a trónfosztott érzelmek rehabilitálását. Az érzelmekét, melyek nélkül az ember élete kopár és kegyetlen. A társadalom nehezen nélkülözi azokat az értékeket, amelyek az embert közel hozzák embertársaihoz, értelmet adnak olyan fogalmaknak, mint család, haza, emberiség, szeretet, barátság, szerelem, hűség Röviden: ami emberré minősíti az embert. Az érzelmek nevelését azonban nem lehet tárgyként kezelni, beiktatni az órarendbe heti két órában. Az érzelmek nevelésének nem mondunk ezzel újat az esztétikum kínálja a legjárhatóbb utat: az esztétikum, mely megmutatkozik a környezetben, az emberek közötti érintkezésben és mindenekfölött a művészetekben. * 8

5 A kisgyermekben korán megjelennek az esztétikum iránti fogékonyság jelei. Mielőtt még beszélni tudna, már megkülönbözteti a zenei hangokat egyéb hangoktól, és látható örömmel reagál rájuk. Ezzel szinte egy időben érzékelni tudja már a ritmikus és a prózai beszéd különbségét is, és a ritmus örömét hamarosan érzelmi tartalommal éli át. Így jut el arra a fokra, amikor a korábban alig értett szavak érzelmek kifejezőivé válnak, és tükrözik a kisgyermek egyszerű, de erőteljes érzelmi életét. Ahogyan előrehalad a gyerek az anyanyelv aktív és passzív elsajátításában, olyan mértékben válik képessé differenciáltabb érzelmek kifejezésére, és ami döntő fordulat: emberré, azaz társadalmi lénnyé változásában mások érzelmeinek megismerésére és átélésére. És ebben a pillanatban lép be életébe az anyanyelv édes gyermeke: a népköltészet, mondókák, játékok, dalocskák formájában, és szivárvány köntösében a mese. Mindez együttesen jelenti azokat a kötelékeket, melyek a gyermeket a jövő felnőtt emberét nemzeti kultúránk múltjával összekötik s a vele azonos nyelvet beszélő-értő kortársakhoz kapcsolják az anyanyelvvel, mely nemzettudatunk bázisa, közösséghez való tartozásunknak természetes köteléke. A kisgyerek, miután eljutott az érzelmeknek arra a fejlődési fokára, ahol már más emberek sorsa is érdekli őt, a mesében ismerkedik meg a másokért való aggodalom, az örvendező együttérzés érzelmeivel, az igazságosság, a bátorság, a hűség fogalmával, az elnyomó erőszak elleni 9

6 gyűlölettel, és megszerzi magának azt az optimizmust, melyre a gonosz hatalmak elleni küzdelemben majdan szüksége lesz. Mindazt, amit még fejletlen értelmével, tapasztalatok híján, nem képes felfogni, a mese a képzelet segítségével, érzelmein keresztül megközelíthetővé, felfoghatóvá teszi számára, segítséget nyújtva érzelmi életének pozitív tartalmakkal való gyarapításához, ilyenformán irányítva őt a humánum ösvényére. A kisgyermek a mesében találkozik, ismerkedik meg az emberi élet meghatározó tényeivel: a születéssel, a szerelemmel, a halállal. Erkölcsi és esztétikai fogalmakkal, mint a jóság-gonoszság, szépség és rútság, és ezek szinonimáival. A mese az esztétikum sajátos eszközeivel kényszeríti hallgatóját állásfoglalásra, azonosulásra vagy tiltakozásra. A tudat fehér lapja benépesül tényekkel, fogalmakkal. Az érzelmek kezdetben szűkös világa kiszélesedik, kiteljesedik, színekkel, variációkkal gazdagodik. A gyerek képessé válik a jelenségek felismerésére, értelmezésére, újfajta élmények átélésére, az élet sokrétűségének és szépségének egyre teljesebb befogadására. Az ember kopár magányossága megszűnik. Képes lesz megérteni mások örömét, fájdalmát, egyszóval: az önközpontú, magányos egyedből társadalmi lénnyé válik. S ennek a nagy metamorfózisnak az útja a mese réz-, ezüst- és aranyerdein keresztül vezet. A mesét mint az emberi kultúra minden ágazatát a történelem szülte meg és formálta a maga képére és hasonlatosságára. 10

7 A korok mint geológiai rétegek őrződtek meg benne, hogy tanúskodjanak az ember útjáról, mely mozgalmas, nehéz, olykor véres küzdelmekben, katasztrófák és győzelmek váltakozásában jutott el napjainkig, a magas civilizáció kiismerhetetlen labirintusába. A mese ősanyja maga a természet, mely állatok, állatistenek, majd emberistenek alakjában nyilatkoztatta ki törvényeit az embernek, aki megrendülve borult le istenségei előtt, igyekezett hozzájuk hasonlítani, és ezzel elindult a történelem kiszámíthatatlanul kanyargó útján, mely valamikor majd az emberi élethez, a kultúrához, a humánumhoz juttatja el őt. Ennek a kalandos útnak a történetét őrizte meg a mese. Az istenek meghaltak, a mítoszok devalválódtak. Ekkor született meg a mese, és színes szavakba foglalta a történelmet, melyet tudós krónikások nem örökíthettek meg, mivel az írást még nem ismerték, ám az írástudatlan nép száján tovább élt a történelem: a kannibalizmus véres emlékei az emberevő óriásokról, emberáldozatot követelő sárkányokról, fenevadakról szóló elbeszélésekben, a totemizmus emlékei a táltos paripák, halak, madarak, hálás négylábúak, alattomos kígyók, ádáz farkasok, ravaszdi rókák képében. Segítik, védik vagy fenyegetik a vállalkozó szellemű legényeket. A mese hősét: a kiszolgáltatott, de végül mindig diadalmas hőst az embert. Ősi társadalmi formáról, a matriarchátusról őriznek emlékeket a gonosz mostohák, valamint az öreg anyókák, akik jó tanácsokkal igazítják el a rengetegben eltévedt vándorokat, hálából, mert azok öreganyám -nak szólították őket. 11

8 A buddhizmus legendái, az ókori zsidóság bibliai történetei Dávidról, a pásztorfiúról, aki parittyával győzte le az óriást, Mózesről, aki száraz lábbal vezette át népét a tengeren, a kereszténység szentjeiről szóló hagyományok, a Krisztus Urunk és Szent Péter földi vándorlásairól, a kutyafejű Szent Kristófról s a sárkányölő Szent Györgyről szóló történetek egyaránt az emberiség közös múltját örökítik meg a gyönyörű csodákról szóló mesékben. A feledésbe hanyatló korok rajtahagyták kéznyomukat az élő, formálódó mesén, rábízva az élőszóra azt, amit a későbbi korok majd valamikor írásba foglalnak, sőt könyvekben is kinyomtatnak. Az írásbeliség azonban nem akadályozza a mese útját. Azt is mondhatnánk, hogy segíti, támogatja világjáró vándorlását. A szóbeli hagyomány és az írásbeliség izgalmas kölcsönhatásáról és természetes együttéléséről árulkodnak egyfelől azok a motívumok, melyeknek irodalmi eredetét felismerhetjük népmeséink egyes elemeiben, másfelől bizonyos, középkorból fennmaradt egyházi rendeltetésű példagyűjteményekben és világi célokra szerkesztett novellagyűjteményekben, mint például a Gesta Romanorumban, mely nem a rómaiak történetéről szóló elbeszéléseket tartalmaz mint amire a címből következtetni lehetne, hanem sokféle forrásból táplálkozó, érdekes, kalandos, kimondottan szórakoztatás céljából összeállított antológia. A középkori vallásos irodalomból kerültek a mesébe a túlvilágról szóló történetek is, melyeknek hősei bepillanthatnak a paradicsom kertjébe, és túlvilági örömök részesei és tanúi lehetnek néhány órára, esetleg néhány napra, 12