B. Erdõs Márta. A nyelvben élõ kapcsolat

Átírás

1 B. Erdõs Márta A nyelvben élõ kapcsolat

2 KOMMUNIKÁCIÓKUTATÁS A sorozat megjelent kötetei: Hamp Gábor: Kölcsönös tudás Havasréti József: Alternatív regiszterek

3 B. Erdõs Márta A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT Egy öngyilkosság-megelõzõ sürgõsségi telefonszolgálat beszélgetéseinek vizsgálata Budapest, 2006

4 Témakör: kommunikáció ISSN ISBN B. Erdõs Márta, Typotex, 2006

5 Tartalom Köszönetnyilvánítás Bevezetõ Elsõ fejezet A kommunikáció participációs elméletének alkalmazási lehetõségei a krízisintervenciót célzó segítõ beszélgetések vizsgálatában 1.1. A kommunikáció funkciójáról A nyelvrõl Elemzési módszerek a vizsgált minta fõbb sajátosságaival összefüggésben 30 Második fejezet Az öngyilkosság tematizációi 2.1. Az operátorok elméleti tudása és ennek tágabb kontextusa: az öngyilkosság köznapi tematizációja Krízis és rítus A diszkurzív szuicidológia A szó szerinti beszéd A kerülõ nyelv 81 Harmadik fejezet Az öngyilkosság-megelõzõ telefonszolgálatokról. A telefonon történõ segítõ beszélgetés sajátosságai 3.1. A telefonszolgálatok létrejötte és intézményi beágyazottsága A telefonszolgálat alapvetõ célja, mûködési szabályai, szakmai kapcsolatrendszere A pszichoterápia társas retorikája A terápia liminális tere A kommunikátorokról Hívók és operátorok Csendestársak : szupervíziós módszerek a szolgálatnál Laterális beszédaktusok Az anonim viszonyról. Idegenek

6 6 TARTALOM az anonimitás mint a segítõszerep lényegi összetevõje Eljárások és beszélgetési stratégiák Eszmények, technikák, paradoxonok A kérdésekrõl. A vizsgált beszélgetések jellegzetességei A kommunikációs technológiáról. Lehetõségek és korlátok A médium mint üzenet. A telefon a kapcsolat metaforája 207 Negyedik fejezet A dialogikus kapcsolat 4.1. Az új dialógusfogalom a segítõ professziókban Dialógus és második történet A jelentésváltozás folyamata Dialógus és teremtés 246 Ötödik fejezet A szelf, a szelf cselekvései és a tagadás alakulása. Összehasonlító kvantitatív tartalomelemzõ vizsgálat 5.1. A vizsgálat célja. Hipotézisek A vizsgált minta. Módszerek Eredmények Megvitatás, további lehetõségek 263 Összegzés. Válaszok és kérdések 269 Felhasznált irodalom 277 Mellékletek 1. melléklet melléklet melléklet melléklet melléklet az ATLAS.ti4.2. tartalomelemzést segítõ program bemutatása melléklet Illusztráció a Népszabadság internetes archívumából ( az öngyilkos terrorista mint domináns tematizáció 313

7 Köszönetnyilvánítás Ez a könyv egy doktori disszertáció nyomán íródott. Kézdi Balázs professzornak, témavezetõmnek, a pécsi S. O. S. Élet Telefonszolgálat alapítójának és Horányi Özséb professzornak, a kommunikációs doktori program vezetõjének köszönhetem, hogy kutatói pályámon elindultam. Köszönettel tartozom továbbá Ehmann Beának és Kelemen Gábornak az értõ, gondos visszajelzésekért. A pécsi telefonszolgálat meghatározó szerepet töltött be az életemben: köszönet érte a telefonszolgálat munkatársainak, egykori kollégáimnak és a hívóknak, akiktõl mindazt megtanulhattam, amit könyvekbõl nem lehet.

8

9 Bevezetõ Célunk egy különleges intézményi keretek között zajló lélektani változás leírása, a folyamat komplex kommunikációs elemzése. Ez a változás a személyes tudás, a kapcsolati készségek, jelentések, forgatókönyvek, elvárások radikális átalakulását, újjászervezõdését eredményezheti. Szûkebb tere a segítõ és segített között kialakuló beszélgetés formálta interszubjektív mezõ, tágabb keretét pedig a társadalmi-kulturális környezet adja. A változás sürgetõ szükségességét a segítséget kérõ úgy tapasztalja meg, mint a szokásosan rendelkezésére álló személyes tudások és az ezekkel összefüggõ értékek, érzelmek, emberi viszonyok kaotikussá, érvénytelenné válását, devalválódását az életvilág kezdõdõ dezintegrációjának fenyegetõ érzését. Ezt az átmeneti, az idõ szokásos folyásába, a mindennapi élet menetébe nehezen illeszthetõ állapotot a telefonszolgálat munkatársai a lélektani krízis állapotaként azonosítják. A krízisrõl való ismeretek munkájuk alapjait jelentik: ez az állapot a szakterületen elfogadott definíció szerint akkor áll fenn, ha a személy olyan problémával szembesül, amelyet a rendelkezésére álló problémamegoldó eszközök és a mobilizálható pszichológiai energia birtokában megoldani nem képes, ám ugyanakkor a megoldás igénye mindennél fontosabbá, és sürgetõ kényszerré válik számára. (Balikó 1995) Ezekben a helyzetekben kulcsfontosságú, hogy a személy megmaradjon a kommunikáció vitális állapotában. A participációs modell a kommunikációt olyan állapotként írja le, ahol az ágens számára a problémamegol-

10 10 A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT dáshoz szükséges felkészültségek elérhetõvé válhatnak. (Horányi 1999a) Így a kommunikáció felfogásunkban voltaképpen nem más, mint a krízisállapot ellentettje: a krízis a kommunikáció állapotából való kifelé sodródást jelenti, amely egyúttal az életbõl való kilépést is maga után vonhatja. Az öngyilkosság folyamatában a kulturális-nyelvi tényezõket elõtérbe állító diszkurzív szuicidológia keretei között ragadhatóak meg azok a közös tudástípusok vagy felkészültségek, amelyek rejtetten, ám igen hatékonyan mutatják az utat a krízisben lévõ személy számára az önpusztítás felé. (Kézdi 1995; 2003) Ehhez képest a telefonszolgálatok, mint pszichoterápiás jellegû intézmények, egy biztonságos dialogikus viszony elérhetõségét kínálják, ahol a közös jelentésalakítás folyamán megteremtõdhet az életrevaló tudás. A kommunikátorok közötti kapcsolat alakulása, a folyamat szûkebb intézményi és tágabb szociokulturális kontextusa egyaránt tárgya ennek a leírásnak. Az adott közegben a kapcsolat, a segítõ beszélgetés fogalmát a lehetõ legtágabb kategóriaként értelmezhetjük, amelybe beletartozik a speciális felkészültséget igénylõ és megfelelõ jogosítványokhoz kötött pszichoterápia, de értendõ alatta a kevésbé szerencsés elnevezésû tanácsadás (counseling) is. A mûfajok, a terápiás formák sokasodásával, az új, szimmetrikus viszony kialakítására törekvõ megoldáscentrikus irányzatok megjelenésével (Anderson Goolishian 1988; Bagdy 1999) egyre kevésbé van értelme különválasztani ezt a kettõt, különösen a jelen kontextusban. Annyit mindenesetre megjegyeznénk, hogy a magyar tanácsadás terminus igen félrevezetõ elnevezés: a tanácsadó a legritkábban látja el kliensét saját megmunkálású életbölcsességeivel. Ezzel szemben elvárható, hogy a kialakuló újfajta tudás legyen kettejük kulturálisan, aktuálisan és (a segítõ professzió szabta specifikumok figyelembevételével) kölcsönösen szabályozott együttmûködésének eredménye. A telefonszolgálatok világa lényeges eltéréseket mutat más segítõ intézményekétõl így például nem kerül sor

11 BEVEZETÕ 11 semmiféle hagyományos értelemben vett és a társas élet vonatkozásában határozott következményekkel járó diagnosztizálásra. Ide tartozik, hogy a kríziskoncepció fél évszázados elmélete egy vonatkozásban rendkívül modern: a krízis ugyanis egyértelmûen tranzitív diagnózis. A tranzitív diagnózis fogalma alatt Johnson és munkatársai (2000) olyasmit értenek, ami maga után vonja az adott lélektani állapot belátható idõn belüli gyökeres megváltozását. Szokatlan ez a pszichiátria világában, ahol sokszor életfogytiglanra, de legalábbis közelebbrõl meg nem határozható idõtartamra szól a besorolás például a személyiségzavarok, az addikciók, a skizofrénia vagy a hangulati élet zavarainak széles skáláján. A beszélgetés során kialakuló viszony jellemzõinek azonosítása, a lezajló beszélgetés hatásainak felmérése és értékelése a pécsi S. O. S. Élet Telefonszolgálat 1995 és 2000 között fogadott, belsõ oktatási célra archivált hívásainak többoldalú empirikus elemzésén alapszik. A vizsgálat fókuszában a következõ kérdések állnak: Mit jelent a telefonszolgálat mint intézmény létrejötte a magyar kultúrában? Hogyan illeszkedett szûkebb magyarországi környezetéhez, az egészségügyhöz? Milyen telefonszolgálatul beszélni? Milyen új típusú szignifikációk létrehozását teszi lehetõvé a kialakuló beszédkapcsolat? Amennyiben a köznapi interakciók szabályait vesszük alapul, milyen célzott eltéréseket azonosíthatunk a segítõ beszélgetések világában, és mi változik ehhez a másodlagos kontextushoz képest a telefonszolgálatok esetében? Milyen az öngyilkosság nyelve, melyek a domináns tematizációk, és hogyan, milyen eltérésekkel jelennek meg ezek a telefonszolgálat beszélgetéseiben? A korábbi hasonló irányú kutatásokat napjainkban a diszkurzív szuicidológia paradigmája egyesíti, amelyrõl bõvebben a könyv második fejezetében lesz szó. (Kézdi 1995; 2003)

12 12 A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT Milyen kommunikációs törvényszerûségeket aknáznak ki a segítõ beszélgetések közkedvelt kapcsolatépítõ és kapcsolatszabályozó, a kontroll és az affiliáció mértékét vezérlõ technikái? Ezen a technikai megközelítésen túl azonban a dolgozat ide tartozó, egyik legfontosabb kérdése, hogy miféle teret biztosít ez a sajátos kontextus a dialogikus kapcsolat (Bahtyin 1986; Buber 1991) kialakítására. A terápiás dialógus célja az elmondhatatlannak hitt történetek vagy még ki nem mondott dolgok, ezzel párhuzamosan az alternatív perspektívákból történõ újraértékelés megfogalmazása. (Arminen 1998; Rober 2002) Létrejöhet-e ez a fajta dialógus egy olyan beszédkapcsolatban, amelyben a résztvevõk intézményileg meghatározott pozíciói nem kedveznek a szokásos értelemben vett kölcsönösség kialakításának? Valóban a kölcsönösség, tehát egymás megismerésének kölcsönös szándéka, és egy szimmetrikus kommunikációs kapcsolat kialakítása a dialógus legdöntõbb ismérve? Hogyan oldható fel az a dilemma, amely a hagyományos, gyámolító segítés és a kliens bölcsességét, a szimmetrikus kapcsolat kialakításának szükségességét hirdetõ forradalmi irányzatok között feszül? Hogyan módosítja a telefon mint kommunikációs technológia a segítõ beszélgetés során kialakuló kapcsolatot? Mi a beszélgetések deklarált célja, és melyek ehhez képest azok a változások, amelyek a hívó, valamint a segítõ (a továbbiakban: operátor) szövegében végbemennek? Hogyan lehet alkalmas módon vizsgálni ezeket a változásokat? A kérdésekre adható válaszokból remélhetõleg újabb kérdések születnek: a könyvnek biztosan nem célja semmiféle általános, leegyszerûsített kommunikációs recept kidolgozása. A nyelv olyan élõ rendszer, amely kizárja az efféle alkalmazhatóságot. Éppen ellenkezõleg, a ször-

13 BEVEZETÕ 13 nyû egyszerûsítések gyakran lehetetlen, jobb esetben nevetséges és így végsõ soron a reflektálást segítõ, felszabadító, máskor viszont blokkoló és pusztító kommunikációs helyzeteket teremthetnek. Mivel a beszélgetéseket vezérlõ elõírások nagy részét evidensnek tekintjük (pl. beszélõváltások rendje, szünetek hossza), és a természetes emberi beszéd tempója nem teszi lehetõvé minden egyes megnyilatkozás hosszas, tudatos mérlegelését, a többlettudással rendelkezõ terapeuta vagy tanácsadó is inkább intuitíve dolgozik: a beszélgetés sokszor olyan természetesen mûködik számunkra, akár a légzés. Általában csak akkor figyelünk oda igazán, amikor ezek a szabályok valamilyen módon sérülnek, a közlés eltér elõzetes elvárásainktól. Látni fogjuk, hogy ez az eltérés nem mindig hiba, de a szövegek vizsgálata azzal jár, hogy a ritkábban elõforduló kisiklások, a beszélgetés törései, a szituáció ellentmondásossága szintén bemutatásra kerül. A cél a leírás, azonban mivel az emberi rendszerek nyílt rendszerek a leírások óhatatlanul visszacsatolásként, így végsõ soron elõírásként mûködnek. (Kelemen 2003) Ebben az esetben az elõírások, tehát a hasznosíthatóság szintjén a következõket lehet megfogalmazni: az alapvetõ cél az emberi jól-lét fejlesztésére minél alkalmasabb kontextus kialakítása. (Riikonen 1999) Ez az egyik tér lehet a telefonszolgálatok teremtette környezet, amelynek alkalmasabbá tételét a kommunikációs törvényszerûségek jobb tudatosítása jelentheti. Az elsõ fejezetben a téma kommunikációelméleti alapjairól, valamint az alkalmazásra kerülõ elemzési módszerekrõl esik szó. A második fejezetben tárgyaljuk az öngyilkosság témánk szempontjából releváns elméleteit, elsõsorban tehát azokat, amelyekre a telefonszolgálat segítõi, az operátorok a leggyakrabban támaszkodnak munkájuk során. A kríziskoncepció és a preszuicidális szindróma korábbi teóriái mellett elsõsorban a diszkurzív szuicidológia egyes nyelvészeti vonatkozásaira összpontosítunk. A harmadik, az elõzõvel szorosan összefüggõ fejezet azokkal a tudásokkal, felkészültségekkel foglal-

14 14 A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT kozik, amelyek a telefonszolgálatot mint intézményt konstituálják: ide tartoznak a szervezet létrejöttének körülményei, intézményi illeszthetõsége és azok a sajátosságok, amelyek különlegessé, kivételessé, egyúttal sebezhetõvé teszik a tágabb környezeten, az egészségügyi intézményrendszeren belül. Az operátorok által követett eljárások, beszélgetési technikák vizsgálata során a mögöttes kommunikációs szabályszerûségek feltárása a cél. A következõ, negyedik fejezetben tárgyalt kérdés a tudástípusok kölcsönösségére vonatkozik: mit érthetünk terápiás dialógus mint konstruktív beszédkapcsolat alatt? Gondolatmenetünk vezérfonalát egy korábbi, a Palo Alto-i csoport által kidolgozott szempontrendszer (Watzlawick és mtsai. 1968), valamint egy újabb, a mentalizációt mint a társas térben felmerülõ problémák megoldására alkalmazott hozzáállást középpontba állító fejlõdéslélektani elmélet adja. (Fonagy és mtsai. 2002) Az utolsó fejezetben egy, a beszélgetések során bekövetkezõ változások azonosítását célzó kvantitatív vizsgálat bemutatására kerül sor. Ennek a vizsgálatnak az a fõ kérdése, hogy vajon milyen (nem mindig tudatosuló) nyelvi elemek jelzik az operátor számára a hívó lélektani állapotában bekövetkezett kedvezõ irányú változást. Azaz, amikor a kommunikátorok a beszélgetés lezárása mellett döntenek, milyen nyelvi markerek orientálják az operátort abban, hogy közremûködjék a beszélgetés befejezésében. Egy másik, nem kevésbé fontos kérdés, hogy miként változik az operátor nyelvhasználata a hívóéval azonos kategóriák mentén? A nyelvben élõ kapcsolatról tett összegzõ megállapításokat a hatodik fejezetben találja az olvasó, azokkal a felmerülõ kérdésekkel együtt, amelyeknek vizsgálata túlmutat a jelen munka keretein. A Mellékletben található weboldalak, kommentárok, beszélgetésszövegek a kötet szerves részét képezik.

15 Elsõ fejezet A kommunikáció participációs elméletének alkalmazási lehetõségei a krízisintervenciót célzó segítõ beszélgetések vizsgálatában 1.1. A kommunikáció funkciójáról A participációs elmélet keretei között gondolkodva a kommunikációra olyan alapvetõ állapotként tekintünk, amelyben a problémamegoldáshoz szükséges felkészültségek elérhetõvé válhatnak. (Horányi 1999a) Ez a társas mezõben létrejövõ állapot azonban nem statikus, dinamikus egyensúlyát vizsgálati területünkön a mikroszintrõl induló mozgások, a személyközi kommunikáció folyamata, az interakciók mintázata alakítja. A leírás során a változás kontextusára összpontosítva a közös tudások típusait, a domináns tematizációk elérhetõségét, sûrûségét vizsgálhatjuk. Magát a lezajló változást, a közös jelentésalakítást, legitim és konstruktív szignifikációk létrehozását ugyanakkor a participációs modell interaktív aspektusából szemlélhetjük, ahol a kommunikáció folyamat- és cselekvésjellege kerül elõtérbe. A kommunikátorok a személyközi térben megalkotják-újraalkotják a jelentéseket, ettõl elválaszthatatlanul újjáépítik a folyamat intézményi kontextusát, magát a kommunikációs kódot is. Amikor például az öngyilkosság jelenségét nyelvi sajátosságainkkal hozzuk összefüggésbe, a nyelvet egyfelõl

16 16 A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT úgy tekinthetjük, mint a kommunikációs állapot meghatározóját, ami adott az ágens számára. Ugyanakkor azonban maga az ágens teremti újjá és tartja azt fenn vonatkozó megnyilatkozásai sokaságával. A participációs modell adta keretek közt tehát leírhatóak a kulturális vonatkozások a rendszerbe illeszkedõ konzervatív szignifikációk és azok az alkalmi szignifikációk is, amelyek az elõbbiektõl nyilvánvalóan nem függetlenül az adott folyamatban a kommunikátorok közös cselekvése által relatíve újként jönnek létre, és betagozódhatnak a résztvevõk életvilágába, valamint az intézményi kultúrába. (Horányi 1999a) A fentiek értelmében van tehát a kommunikációnak egy makroszinten mûködõ, gyors és radikális változásokat ritkábban mutató állapotjellege, ez az állapot viszont csak úgy létezik, ha az ágens cselekvései révén annak folyamatos fenntartásán, megõrzésén és szükség szerinti megújításán munkálkodik. Ezen túl van azonban egy markáns interaktív vetülete is, ami akkor kerül elõtérbe, amikor egyrészt vizsgálni kezdjük, hogy ennek a konzervációnak milyen konkrét lépéseit tudjuk azonosítani; valamint elemzés tárgyává válik, hogyan konstituálódnak azok a kivételek, amelyeket az alkalmi szignifikációk révén sikerül létrehozni. Az alkalmi szignifikációk különleges súlyát az adja, hogy a terápiás világ a tudások, kapcsolatok másodfokú változásának világa: a kapcsolati szituáció újradefiniálása nemegyszer szükségessé válik a probléma megoldása érdekében. (Watzlawick és mtsai. 1990) A probléma a participációs elmélet kiindulópontja, dinamizáló eleme, következésképpen lényegi folyamatként jelenik meg a problémahelyzetre lehetséges válaszokat tartogató felkészültség elérhetõségének változása. Felkészültségrõl vagy kompetenciáról a továbbiakban elsõsorban a procedurális tudással összefüggésben esik szó, amikor azonban a transzcendens vonatkozások kerülnek elõtérbe, vagy gondolatmenetünket egyes korábbi pszichológiai elméletekhez illesztjük, akkor az általánosabb fogalmat, a tudást tekintjük a terminus alkalmas szinoni-

17 A KOMMUNIKÁCIÓ PARTICIPÁCIÓS ELMÉLETÉNEK ALKALMAZÁSA 17 májának. A felkészültség inkább valamilyen, az adott szituációban specifikus készséget sejtet, a vizsgált esetekben a krízisszituációban azonban egy jóval általánosabb, kiterjedtebb változás zajlik. Fontos megjegyeznünk, hogy amikor tudásról vagy felkészültségrõl beszélünk, kognitív, emocionális és konatív mûködés megbonthatatlan egységét értjük alatta. Ezek szoros öszszefüggéseit több kutatási eredmény is alátámasztja: nem találhatjuk meg külön az érzelmeket a kapcsolódó gondolatok nélkül, és mindezek óhatatlanul meghatározzák a személy szándékát, irányulását is. (Beck 2001; Fonagy és mtsai. 2002) Itt érdemes röviden felidéznünk Kelly személyikonstrukciók-elméletét (personal constructs theory, 1965), amelynek középpontjában szintén a jelentésszervezõdések, a konstrukciók kialakulása és meghatározó szerepe áll. Ez az elmélet az ember számára kínálkozó alternatív világképek köré rendezõdik: hangsúlyozza az ágens sajátos, egyedi perspektíváját, ugyanakkor a szocialitás-korollárium mint a kölcsönös megértést és társadalmi mûködést lehetõvé tévõ szervezõelv révén társadalmi-kulturális hovatartozását. A makro- és mikroszintet a jelentés köti össze. Kelly elmélete, amely a pszichológián belül fõként a fenomenológiai irányzat kialakulásakor hatott, jelenleg reneszánszát éli, és alapvetõen meghatározza egyes terápiás iskolák gyakorlatát. (pl. McNamee Gergen 1999; Neimeyer Raskin 2000) Az elmélet újabb változataiból elsõsorban a társadalmi diskurzus vizsgálatát, a pszichoterápia kritikai megközelítését elõtérbe helyezõ, a hatalmi viszonyokat elemzõ szociális konstrukcionista álláspontok adják számunkra a vonatkoztatási keretet. A kommunikáció funkciója tehát a kapcsolataink hálójában létrejövõ és azokat mûködtetõ, összefonó társas tudás megteremtése és újjáteremtése. A válságos lélektani állapot, a krízis megfelelõ megoldása a kommunikációban maradás függvénye, ugyanakkor a folyamatban valamilyen új, korábban nem létezõ minõségnek mégpedig esetünkben a szimbolikus tartományba sorolható mi-

18 18 A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT nõségnek is létre kell jönnie. A lélektani krízis a személyt korábbi komplex felkészültségeinek, legelsõsorban pedig a kapcsolati dimenzióra vonatkozó tudásának töredezettségével szembesíti a kulcs tehát az interszubjektivitás állapotának megõrzése. A kommunikáció ebben a kapcsolati mezõben egy alkalmasabb, éppen magára a kapcsolati szférára, tehát az aktuális kapcsolatra is vonatkozó, a jelentõs Másokkal való relációkra kivetíthetõ új típusú, reintegráló tudás létrejöttét szolgálja. Az így létrejövõ komplex tudás procedurális és értékelõ elemei segítik az eredeti, konfliktusokkal terhelt kapcsolati háló rekonstrukcióját: a közös élmények újjáértékelésével, a cselekvési elõírások módosulásával, a bizalom fokának újradefiniálásával. Szintén a tudás elérhetõségével függ össze az ember koherenciateremtõ törekvése. A tudás koherenssé szervezése segíti a szükséges ismeretek tárolását és gyors elérését. Ugyanakkor a harmonikus fejlõdést szolgáló új típusú tudás megszerzésének elõfeltétele a természeténél fogva szorongató kiüresedett állapot és a káosz, a krízis ideiglenes megtapasztalása. Mivel a kapcsolatok továbbfejlõdéséhez szükséges tudás elérhetõsége, együttes megteremtése válik létfontosságúvá, ebben az értelemben joggal beszélhetünk arról, hogy a lélektani krízis a személyes fejlõdés motorja, amely a kapcsolatok gazdagodását, a megértés, a tudás megújulását eredményezi. A folyamatban a társ az újjászerkesztett személyes élettörténet hitelesítõje, csakis a társ mint az adott kultúra részese és képviselõje közremûködésével válhat egy narratíva koherenssé, konzisztenssé, a személyes történetek alapjául szolgáló jelentésszervezõdések pedig érvényessé. (Gergen 1990) A krízis mint kaotikus állapot egyik fontos jellemzõje a krízisben lévõ ambivalenciája. Ezzel összefüggésben érdemes megemlíteni a kommunikáció funkciójával kapcsolatos korábbi gondolatok közül Berger és Calabrese Gudykinst által továbbfejlesztett modelljét, amely szintén a tudás hozzáférhetõségére összpontosít. Elméletük

19 A KOMMUNIKÁCIÓ PARTICIPÁCIÓS ELMÉLETÉNEK ALKALMAZÁSA 19 szerint a kommunikáció tétje a bizonytalanság csökkentése, így a jelentések jobb, pontosabb meghatározása. (Gudykinst Ting-Toomey 1990; Griffin 2001) Ez az elmélet figyelembe veszi a társas élet megkövetelte együttmûködés súlyát a kooperáció pedig jelentõs mértékben függ a kommunikátorok viselkedésének bejósolhatóságától. Krízisben a bizonytalanság csökkentése, a koherencia megteremtése lényeges szempont, de a folyamatot nem lehet siettetni, mert az érvénytelenné váló felkészültségeket alkalmas módon kiegészítõ, az adott helyzetben új erõforrásként bevonható kapcsolati tudás híján ez negatív koherenciához 1, szûkített, zárt jelentéstartományhoz vezet. A lélektani krízisben megfigyelhetõ ambivalencia és beszûkülés olyan jellegzetességek, amelyek a jelentések kiterjesztését és árnyaltabb meghatározását egyaránt megkövetelik. Új alternatívák felismerésére és a késõbbiekben határokat teremtõ, a szervezõdést segítõ döntésekre egyaránt szükség van. A kommunikáció participációs elmélete a negatív koherencia kedvezõtlen jelenségével is számolva a jobb alkalmazkodáshoz szükséges felkészültségek elérhetõségének kérdését állítja középpontba. (Horányi 1999a) A szignifikációt konstatáló vagy konstituáló cselekvõt a participációs elmélet ágensként tartja számon. Ez a terminus a társadalmiba csatolódó individuális aktivitás szükségességét hangsúlyozza. Emellett, ebben az írásban a kommunikációelméletben jelenleg kevéssé szerepet játszó, bár alkalmazhatónak tûnõ szelf (Berger 1987; Griffin 2001; Mead 1973; Philipsen 1992) az egyik központi kategóriává válik. Ez a kifejezés pontosan a reflektivitást emeli ki, amelynek kialakítása a segítõ beszélgetés kifejezett célja. A szelf a pszichológiai terminusok közül azért is a legalkalmasabb elnevezés, mert az én az ego-pszichológia irányzataira, a személyiség elsõsorban vonáselméletekre utalna ezeknek lényegesen kevesebb köze 1 A negatív koherencia dr. Ehmann Bea ideillõ terminusa (személyes közlés, 2002).

20 20 A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT lehet az anonim módon mûködõ telefonszolgálatok munkájához. Amikor szelfrõl beszélünk, akkor a szimbolikus interakcionizmus álláspontját követve ezt úgy gondolhatjuk el, mint a kapcsolatokból, a kommunikációból folyamatosan építkezõ entitást, amelynek feladata a jelentések, konstrukciók szervezése. (Ehmann 2002a; Péley 2000) Amikor a kommunikátorokra a speciális hangsúlyok vagy az intézményi kontextus meghatározta szerepek nélkül, minél általánosabb formában teszünk utalást, akkor többnyire a személy terminust fogjuk használni. Az általunk vizsgált esetekben a személy a számára adott külsõ környezeti-kapcsolati forrásokból merít, egyúttal meglévõ tudását strukturálja újra. A felmerülõ probléma mint az aktuális és a kívánt állapot között feszülõ ellentét indítja arra, hogy elérhetõ felkészültségeit mozgósítsa, vagy újakat keressen. (Horányi 1999a) A tanácsadást és a pszichoterápiát hagyományosan analógnak tekintik a problémamegoldási folyamattal: meg kell, hogy történjék a probléma meghatározása, valamint az alternatívák feltérképezése és a megfelelõ (beszéd)cselekvések. (Ivey Downing 1990) Maga a krízisparadigma is alkalmazza a probléma terminust, amennyiben a problémamegoldó eszközök aktuálisan, a szituációhoz mérten elégtelen voltára utal. A telefonszolgálatban a kommunikátorok mind a hívó, mind pedig az operátor gyakran fogalmaznak úgy céljukat meghatározandó, hogy az valamilyen probléma megoldása: O 2 : S.O.S. Élet Telefonszolgálat. H: Jó estét kívánok. O: Jó estét. H: Szeretném megtudni, hogy mit takar az Ön szolgáltatásuk, szóval, hogy O: Aha, ez nem szolgáltatás, hanem egy szolgálat, amelyik este héttõl reggel hétig mûködik, és mindenféle lelki problémákkal 2 H: a telefonszolgálat kliense, a hívó; O: a telefonszolgálat segítõje, az operátor.

21 A KOMMUNIKÁCIÓ PARTICIPÁCIÓS ELMÉLETÉNEK ALKALMAZÁSA 21 H: Önök kizárólag azoknak szolgálnak, akik öngyilkosok akarnak lenni, ugye? O: Nem, nem. H: Hát, nehéz volt elszánnom magam, hogy felhívjam Önöket. O: Aha. H: Nem is tudom, szóval nehéz ilyenkor. Nem tudom, hogy szokták kezdeni az ilyet. O: Hát, lehet valamilyen gondja, problémája. H: Hát O: Vágjon bele a közepébe! Elméleti szempontból azonban kérdés, hogy az organikus fejlõdést és feltételét, az élethez való bátorság növelését 3 célszerû-e kizárólagosan a probléma terminusaiban felfogni. Egy, elsõsorban a konstrukcionista-konstruktivista irányzatokon belül ható elterjedt nézet szerint az ember fejlõdését érdeklõdése iránya határozza meg. (Cooperrider Whitney 1999) Amennyiben nem az eltérésekre, hanem a kívánt állapotra, azaz a megoldásra, illetve a fogyatékosságok helyett az erõforrásokra összpontosítunk, akkor korábban fel nem ismert esélyeket és alkalmas megoldásokat, nem pedig sokasodó, újabb és újabb problémákat találunk. Ebben a felfogásban a probléma mint életszabály jelenik meg, ami helyett a terapeuta és kliense együttes figyelme a szabályt megtörõ kivételek, a megoldások felé fordul. (Anderson Goolishian 1988; White 2000) Úgy tûnik, a segítõ szakmák diagnosztikus, konzervatív, illetve megoldáscentrikus modern képviselõinek eltérõ munkamódja szerint az a kérdés, hogy a folyamatban a kiinduló állapotot, a múltat, vagy inkább a kívánt állapotot, a lehetõségeket érdemes elõtérbe helyezni. A különbség abban áll, hogy problémamegoldó folyamat eltérõ, de egymást kölcsönösen feltételezõ állomásaira helyezzük a hangsúlyt. 3 A telefonszolgálatok legfõbb nemzetközi szervezete, az IFOTES megfogalmazása szerint. (Balikó 1990)

22 22 A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT Az elméletet a gyakorlatba is átültetve legvalószínûbben a következõk történnek: Ha a segítõ kizárólag a probléma létrejöttének körülményeirõl, a probléma mélységérõl, az átéltek hatásairól hajlandó beszélgetni a klienssel, akkor biztonságos, kiszámítható, ám egy idõ után unalmas, a probléma konzervációját eredményezõ beszélgetés jöhet létre, ahol a terapeuta vitathatatlanul megõrzi szakértõ-gyámolító szerepét, csak éppen a teljes folyamat téveszti el célját. Ha viszont a segítõ nem bátorítja a klienst a probléma körülményeinek ecsetelésére, és fõképpen az azzal kapcsolatos érzéseinek kifejezésére, hangsúlyozza a kliens hozzáértését, és demokratikus attitûddel minimalizálni igyekszik saját tekintélyét, valamint érdeklõdése kizárólag az erõforrások, megoldási lehetõségek felé fordul, akkor az ülés könnyen kaotikussá válik, az energiák ugyan felszabadulnak, ám a szerepelvárások ütközése miatti strukturálatlanság a kapcsolat teljes széteséséhez vezethet. Van azonban egy más természetû nehézség: ha a problémát úgy határozzuk meg, mint az aktuális állapot és a kívánt állapot közötti eltérést (Horányi 1999a), akkor illenemegmondanunk, mit tekintünk lélektani krízis esetében kívánt állapotnak. Ez ahogyan a krízis definíciójából következik aktuálisan lehetetlen: ha a kívánt állapot egyértelmûen meghatározható, nem krízisrõl, hanem inkább konfliktusról van szó. A krízisben lévõ számára a legkínzóbb már nem az, hogy képtelen megvalósítani valamilyen általa vágyott jót, hanem az, hogy aktuálisan nincs tudomása ennek a jónak a mibenlétérõl: ez tehát szükségszerûen az az eset, amikor a felkészültségeket eredményezõ folyamatok nemcsak konvencionális pályákat futnak be, de kreatív lépéseket tartalmazó innovatív pályákat is. (Horányi 1999a, 29.) Kelemen Hudsont idézi, aki a fejlõdõ felnõtt életének két alapvetõ mintázatának az életfejezetet és az élet-átváltozást tartja. Az életfejezet nem tartogat nagyobb meglepetéseket, a változások tervezhetõek, beláthatóak, a mini-transzformációkat a telítõdés motiválja. Az élet-átváltozás ehhez képest

23 A KOMMUNIKÁCIÓ PARTICIPÁCIÓS ELMÉLETÉNEK ALKALMAZÁSA 23 másodfokú változás, ahol minden bizonytalanná, kétségessé és zavarossá válhat. A kiindulópont gyakran valamilyen váratlan veszteség. Az új tervek és célok késõbbi kimunkálásának feltétele az alapvetõ viszonyulási módok megváltozása, a folyamatot a befelé fordulás átmeneti idõszaka kíséri. (Kelemen 2003) Krízisben lényegében nincs jövõre irányuló gondolkodás, legfeljebb szuicid fantáziák, amelyek azonban nem egy reálisan tervezhetõ kívánt állapotot jelenítenek meg, hanem olyan regresszív analógiákra építenek, mint a halál, valamint a menekülés, béke, alvás, pihenés között tételezett konceptuális kapcsolatok. (Lakoff Turner 1989; Lakoff 1993) Mindebbõl az következik, hogy a probléma és a problémamegoldás kifejezések ebben a könyvben a szokásostól kissé eltérõ, tágabb értelemben szerepelnek. A problémamegoldás folyamán Dennett szerint különféle alapvetõ hozzáállásokból tekinthetünk az adott esetre. Ezek a perspektívák más-más esetekben bizonyulhatnak adaptívnak. Így a fizikai hozzáállás a dolgok minõségére, szerkezetére segít összpontosítani: semmi nem fog történni nincs bedugva a gép. (Dennett 1998, 10.) Általában a normális mûködéstõl eltérõ esetekben hagyatkozunk rá talán ezért is olyan nagy a kísértés manapság, hogy kapcsolati problémákat már elsõ körben a farmakoterápia eszközeivel közelítsünk meg. Bauman (1993) szerint a modern gondolkodást általában véve is jól jellemzi az a törekvés, hogy minden emberi problémára technikai megoldást keressen ezt nevezi Gergen (1990) az ember gép tudományos paradigmájának, amelyhez képest gyökeres, bár nem túl kiterjedt változást a második kognitív forradalom és a nyelvi fordulat hozott. (Bruner 1990) A tervezeti hozzáállás esetében elsõsorban a funkcióra figyelünk, és ennek ismeretében jósoljuk meg az események kimenetét: pl. ha kivonjuk a mérgezõ komponenst a háztartási gázból, csökken az öngyilkosságok száma. Az intencionális szint pedig a szándékok, hiedelmek, akaratok, vágyak tulajdonításával segíti az adott helyzetben történõ tájékozódást: Hát hogy-