Természetvédelem A Duna elterelésével kapcsolatos változások csigolya bokorfüzeseket

Átírás

1 Természetvédelem A Duna elterelésével kapcsolatos változások A Szigetközben az irodalomban fellelhető adatok alapján a XIX. századtól folytak botanikai kutatások. A Fehér Ipoly kiadásában 1874-ben megjelent Győr megye és város egyetemes leírás című monográfiában Ebenhöch Ferenc ismertette az akkori Győr megye flóráját, a felsorolásban mindössze 14 faj esetében említi konkrétan a szigetközi előfordulást. A Felsőszigetköz növényeiről a Major Pál szerkesztette 1878-ban kiadott Mosony megye monographiája című munkában találunk adatokat. A XX. század első felében Polgár Sándor végzett részletes felmérést az egykori Győr megye területén. Munkája, a Győr megye flórája 1941-ben jelent meg. Napjainkig az egyik legalaposabb florisztikai mű, adatai helytállóak, de az elmúlt 60 év változásai miatt kiegészítésre illetve megerősítésre szorulnak. A hullámtér erdőtársulásait a háború után Kárpáti István és Kárpáti Veronika kutatták, a XX. század utolsó évtizedeiben Kevey Balázs, Werner Ervin és Alexay Zoltán vizsgálták a szigetközi hullámtér flóráját, majd az 1990-es évektől az ELTE a Magyar Természettudományi Múzeum és a MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének munkatársai a Szigetközi környezeti monitoring keretében végeznek felméréseket, így elegendő adat áll rendelkezésre ahhoz, hogy a Duna elterelése után bekövetkezett változásokat értékelni lehessen. A Duna októberében bekövetkezett - elterelésének hatása a Szigetköz különböző erdőtársulásait eltérő módon érintette. Legjobban a hullámtéri erdők károsodtak, de ezek is különböző mértékben. Az első két évben bekövetkező vízhiány sok kárt okozott. Az időközben elkészült fenékküszöb, s az erre kivitelezett ideiglenes vízpótló rendszer a terület vízellátottságát természetesen javította, de végleges és megnyugtató megoldást nem eredményezett. A mellékágak vízszintjét ugyan sikerült felduzzasztani, de a Nagy-Duna medréhez közeledve a talajvízszint grádiense meredek zuhanást mutat, s ez a partközeli erdők csaknem teljes pusztulását vonta maga után. A partmenti régiótól eltekintve e vízpótló rendszer tehát biztosítja a viszonylag magas talajvízszintet, de alapvető hiányossága az, hogy árvizek szimulálására nem alkalmas. Az árvíz pedig egy ártéren a legfontosabb ökológiai tényező. Azok a növények, amelyek a vízborítást nem képesek elviselni, természetszerű vízjárási viszonyok mellett hiányoznak az ártérről, vagy csak átmenetileg képesek megtelepedni. Az ártéri növényzetet ezért az ideiglenes elárasztást igénylő és eltűrő növények képezik. Az árvizek elmaradása azt eredményezi, hogy olyan növények is megjelennek a hullámtérben, melyek életfeltételei korábban nem voltak biztosítva. Ily módon a növények közötti konkurenciaviszonyok megváltoznak, s várhatóan elég sok ártéri növény teljesen, vagy legalábbis részlegesen kiszorul a területről, azaz a vegetáció átalakul, elveszíti eredeti jellegét. Az árvizek elmaradásával megszűnt a hegyvidéki elemek Alpokból történő levándorlásának lehetősége is. A szigetközi növénytakaró megmentése és rekonstrukciója érdekében olyan vízpótló rendszer kidolgozására lenne szükség, amely lehetővé tenné a hullámtér időnkénti elárasztását. Ezek idejét és vízszintjét igazítani kell a Duna természetes vízjárási viszonyaihoz, feltehetően a Pozsonyban mért vízálláshoz. A Duna elterelése legérzékenyebben talán a kavicson kialakult csigolya bokorfüzeseket (Rumici crispi-salicetum purpureae) érintette. Mivel túlnyomó részük a Nagy-Duna mellékén helyezkedett el, felső-szigetközi állományaik kivétel nélkül elszáradtak, eredeti aljnövényzetük a felismerhetetlenségig degradálódott. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a 1

2 kavicstakaró lerakódása az elterelést követően megszűnt, ugyanis a Nagy-Duna ma már csak lebegtetett hordalékot, azaz finom homokot és iszapot rak le zátonyain. Ily módon megszűnt annak lehetősége is, hogy a csigolya bokorfüzesek - esetleg egy alacsonyabb ártéri szinten - újra képződjenek. Némi kavicslerakódás ma már csak az üzemvízcsatorna torkolata alatti szakaszon figyelhető meg. Ilyen kavicszátonyok azonban csak az ásványi Madarász-sziget délkeleti sarkán, valamint Véneknél a Kolera-sziget és Varasd tájékán vannak. A csigolya bokorfüzesek védett növényei közül a vízparti deréce (Epilobium dodonaei) ugyan az Alsó-Szigetközben Véneknél is megtalálható, de felső-szigetközi lelőhelyein sorsa egyelőre bizonytalannak látszik. Jövőjét illetően még hosszabb megfigyelésekre lesz szükség. Mesterséges kavicsdombokon helyenként tömegesen képes megtelepedni, bár ezek nem természetes élőhelyek, így természetvédelmi értékük is kisebb. A fekete ribiszke (Ribes nigrum) ezzel szemben Rajkától csak Ásványráróig terjed. Termőhelyei mindenütt kiszáradtak, ezért állományainak fokozatos pusztulásával kell számolnunk. E növény megmentése azért is fontos, mert Magyarországon csak itt látszik őshonosnak. A havasi ikravirágot (Arabis alpina) eddig csak a Bükk-hegységből ismertük. A Duna elterelése előtt egyetlen kis populációja került elő Lipót térségében. Olyan csigolya bokorfüzesben fordult elő, amely átmenetet képez a mandulalevelű bokorfüzesek (Polygono hydropiperi-salicetum triandrae) felé. Termőhelyén azóta szinte áthatolhatatlan csalán (Urtica dioica) dzsungel verődött fel, melyben e reliktumfajt nem sikerült újra megtalálni. Nagy valószínűséggel kipusztult. A nem védett ritkaságok közül a ligeti csillaghúr (Stellaria nemorum) érdemel elsősorban említést, mely korábbi ismereteink szerint csak Nyugat-Dunántúlon fordult elő. Doborgazsziget egyik zátonyán a havasi ikravirágéhoz (Arabis alpina) hasonló viszonyok között él. Kicsiny populációjának helye m2-nyi pontossággal ismert, de a Duna elterelését követően 1995-ben már nem jött elő, e lelőhelyén tehát bizonyítottan kihalt. Az Alsó- Szigetközben megmaradt néhány kavicszátony megőrzése azért is fontos természetvédelmi feladat, mert csak ezekre lehetne átmenteni a Felső-Szigetköz tönkrement csigolya bokorfüzeseinek - talán még meglevő - növényritkaságait. Bár ez az áttelepítés helyessége és sikeres kivitelezése botanikai és természetvédelmi szempontból kissé vitatható, mégis úgy látszik, hogy nincs jobb megoldás. Valószínűtlen ugyanis, hogy a Duna teljes vízhozama az eredeti mederbe és mellékágaiba kerüljön vissza. A csigolya bokorfüzesek megmaradt állományainak megőrzéséhez, illetve új állományok keletkezéséhez újra és újra lerakódó kavicshordalékra, valamint viszonylag gyors vízzel történő elárasztásokra van szükség. Utóbbira évente két-háromszor is sor kerülhet, melyek időtartamának összege évente 4-5 hónap. A mandulalevelű bokorfüzeseket (Polygono hydropiperi-salicetum triandrae) viszonylag kevesebb veszély fenyegeti. Ezek ugyanis - az elterelés óta az iszap nagymértékű lerakódása miatt - már nemcsak a mellékágak, hanem az Öreg-Duna mentén is folyamatosan újra keletkeznek. Ennek ellenére a társulást mégis komoly károsodás érte, mert a Szigetköz felsőbb szakaszain többségük kiszáradt, tönkrement. Több állományukban is előfordult az Alföld flóravidékén (Eupannonicum) csak itt honos keserű kakukktorma (Cardamine amara). E növény a Duna elterelését követő második évben valamennyi lelőhelyéről eltűnt. Csak halvány remény van arra, hogy inaktív állapotban levő rizómáival, valamint a csíraképességet sok évig megőrző magjaival a kedvezőtlen időszakot átvészelheti. Mivel a mandulalevelű bokorfüzesek a Duna elterelése óta - egy újabb és alacsonyabb ártéri szinten folyamatosan újra keletkeznek, ezért fennmaradásuk biztosítottnak látszik. Évente 4-5 hónapnyi lassan mozgó vízzel történő elárasztást igényelnek. E fiatal állományok sorsa azonban nagymértékben függ az elkövetkező évek vízviszonyainak rendezésétől. 2

3 Többnyire elszáradtak és elgyomosodtak a Felső-Szigetköz fekete nyárligetei (Carduo crispi- Populetum nigrae) is. Mindössze két állományukat nem érintette a Duna elterelése, melyek az Alsó-Szigetközben Véneknél a Kolera-sziget -en és Varasd nevű helyen találhatók. A Szigetköz növényritkaságai közül a ligeti csillaghúr (Stellaria nemorum) két populációja él fekete nyárligetben (Dunasziget Vörösfüzes, Lipót Örök-sziget. Az árvizek elmaradása miatt fennmaradásuk azonban bizonytalan. Ugyanez mondható el a valamivel több helyről előkerült, védett fekete ribiszkéről (Ribes nigrum) is. Fentiekből következik, hogy a Duna szlovákiai elterelésével a szigetközi fekete nyárligetek sorsa igen kritikussá vált. A fűzligeteket (Leucojo aestivi-salicetum albae) igen nagy károsodás érte. Erősen igénylik a rendszeres elárasztást, ezért a Duna elterelését követően a fehér és törékeny fűzek (Salix alba, Salix fragilis) nagy része elszáradt, kidőlt, s festőien szép, mocsári növényekből álló aljnövényzetük szinte teljesen átalakult, elgyomosodott. Erősen térthódított, s ma már szinte áthatolhatatlan dzsungelt alkot a hamvas szeder (Rubus caesius), a nagy csalán (Urtica dioica), valamint az adventív ligeti őszirózsa (Aster salignus), a nagyvirágú nenyúljhozzám (Impatiens glandulifera) és a magas aranyvessző (Solidago gigantea). Jelentősen megritkultak a mocsári növények, így a védett nyári tőzike (Leucojum aestivum) és a mocsári aggófű (Senecio paludosus) is. Az Alföld flóravidékén (Eupannonicum) csak a Szigetközben honos keserű kakukktorma (Cardamine amara) állományai kivétel nélkül eltűntek. Ismételt megjelenésére éppúgy csekély a remény, mint a mandulalevelű bokorfüzesek (Polygono hydropiperi-salicetum triandrae) esetében. Mindössze két természetszerű fűzliget maradt meg. Ezek az üzemvízcsatorna torkolata közelében találhatók (Ásványráró Madarászsziget, Töklevél-sziget ), ahol az elterelés már nem érezteti hatását. A fűzligetek kapcsán megemlítendő a Szigetköz egyik legféltettebb nevezetessége az ásványrárói ún. Öntési-tó. Nevét onnan kapta, hogy az árhullám elvonulása után az Öntéssziget középső, mélyebben fekvő részén még sokáig megmarad a víz, s egy hatalmas méretű tavat képez. Szárazabb időszakban a tó vize elszivárog. Sekély, laposan szétterülő medrében ilyenkor iszapvegetáció figyelhető meg, körülötte pedig valóságos fűzliget őserdő (Leucojo aestivi- Salicetum albae) található. Egyedülálló látványt nyújtanak a méretes idős fűzfatörzsek, melyek az iszapos talajon megdőlve a földön kúsznak, majd ismét felegyenesednek. A Duna elterelését követően a tó víz nélkül maradt. Vízügyi beavatkozásokkal sikerült elérni azt, hogy felülről egy kis csatornán vizet vezettek a tóba, a vízfelesleg pedig egy másik csatornán át, távozik az Árvai- Dunaág -ba. E beavatkozás azonban hosszú távon nem jó, ugyanis állóvíz helyett erősen mozgó víz van jelen, mely előbb-utóbb megváltoztatja a táj jellegét. Az átáramló víz fokozatosan medret alakít ki, s a Szigetközben egyedülálló tó elveszíti jellegét, vízfolyássá alakul. Az Öntési-tó és páratlan szépségű fűzligeteinek megmentése csak viszonylag lassan mozgó mesterséges árvizek biztosításával, elárasztásokkal oldható meg. Ennek időtartama évente 2-3 hónap. A hullámtér viszonylag magasabb szintjeit borító fehér nyárligetek (Senecioni sarracenici- Populetum albae) viszonylag kevésbé károsodtak. Ez egyrészt az ideiglenes vízpótlórendszernek köszönhető, másrészt - az előbbi társulásokhoz képest - kevésbé vízigényesek. Állományaik a Duna elterelése előtt sem kerültek minden évben elárasztásra, az árhullámok hosszú távú elmaradása esetén azonban egy idő után tölgy-kőris-szil ligetekké (Fraxino pannonicae- Ulmetum) fognak átalakulni. A megváltozott konkurenciaviszonyok miatt egyes növényritkaságaik, mint a téli zsurló (Equisetum hiemale), a patakparti aggófű (Senecio sarracenicus) és a hölgy estike (Hesperis matronalis) élőhelyeikről kiszorulhatnak. Különösen utóbbi faj tűnik veszélyeztetettnek, ugyanis előfordulása az Alföld flóravidékén (Eupannonicum) egyedülálló, s csak egyetlen kis populációja él a dunaszigeti a Vörösfüzes - ben. A fehér nyárligetek megmentése - kisebb vízigényüknél fogva - könnyebb. Elegendő 3

4 minden harmadik évben egy-két elárasztás biztosítani, melyek időtartama ne legyen hosszabb két-két hétnél. A magas ártér viszonylag magasabb szintjeit tölgy-kőris-szil ligetek (Fraxino pannonicae- Ulmetum) foglalják el. Az árvízvédelmi töltések megépítése előtt csak kivételesen magas árhullám esetén kerültek víz alá. Hullámtéri állományaik (Rajka Tilos-erdő, Dunakiliti Heléna, Száraz-erdő ; Dunasziget Akali ; Kisbodak Pálfi-erdő ) kicsiny kiterjedésűek, viszont azért jelentősek, mert a Szigetközben csak e helyeken találhatók a tölgy-kőris-szil ligetek impatientetosum noli-tangerae és lamietosum maculati nevű szubasszociációi. Magas fekvésük miatt állományaikat az elárasztások elmaradása lényegesen nem érintette. A vízi makrofiton vegetáció változásai a Duna elterelése után A hullámtéren a biotikus szukcesszió organogén sorozatának tárulásai csak kis kiterjedésűek voltak, kevés helyen alakult ki tipikus pangóvizes élőhely, mert a Duna áradásai rendszeresen átöblítették az egész területet. Csak közép- és kisvízkor szűnt meg a frissvizes ellátás, ilyenkor jelentek meg elsősorban a gyökerező hínárok a sekélyvizű tavakban (Öntési-tó, Alsóújszigeti-tó, Ercsédi-tó) vagy a mellékágakban pl. Dunnaremeténél, a holtágakban pl. Schlisler-holtág. A elterelés után a régi mederben a mellékágak torkolatainál alakultak ki a vízi makrofitonok megjelenéséhez alkalmas területek, itt a lebocsátott víz mennyiségétől függ, mikor és mennyi ideig tudnak létezni ezek a társulások. A hullámtéren az közötti időszakban vagy kiszáradtak a korábbi élőhelyek, vagy csak nagyon kevés vizet kaptak. Ennek következtében több, ritka faj eltűnt, mint pl. a védett rucaöröm (Salvinia nalaus), a vízilófark (Hippuris vulgaris), tündérfátyol (Nymphoides peltala), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba) stb. A fenékküszöb üzemelése óta legtöbb helyen a magas vízállás a jellemző (pl. Öntési-tó, Dunaremete térsége), ez a vízi makrofitonok elterjedésének területét és az egyedszámot egyaránt korlátozta, a parti zóna fajai (gyékények, nád) visszahúzódtak. A Szigetköz állatvilága, az elmúlt 15 év változásai A Szigetköz állatföldrajzi besorolása: alföldi faunakörzet (Pannonicum) kisalföldi faunajárása (Arrabonicum). Az alapfauna európai, közép-európai jellegű, de megjelennek kelet- alpesi, középhegységi és sztyepp eredetű fajok is. A szélsőségesen változó vízviszonyokkal magyarázható, hogy endemizmus alig van, a térség igazi jellegét a bőséges vízhálózat jellemző állatvilága adja. A tudományos igényű zoológiai vizsgálatok az 1990-es évek elején kezdődtek. Előtte is kutattak néhányan a területen, mint Szili Kovács Tibor (puhatestűek) vagy Horváth Gyula (lepkék), de átfogó és rendszeres munka csak a Természettudományi Múzeum Állattára munkatársainak bekapcsolódásával indult, ennek során a területre leginkább jellemző, vízhez kötődő gerinctelen és gerinces csoportokat vizsgálják, amelyek faj- és egyedszámának változásai alapján következtetni lehet a vízlépcső üzembe helyezésének következményeire. Az eddigi eredmények azt bizonyítják, hogy Szigetköz faunájára a nagy diverzitás a jellemző még a drasztikus hatású folyamelterelés után is. Eddig több mint 3000 állatfaj került elő, ezek közül 314 védett ill. fokozottan védett. A védett fajok egyes osztályok közötti megoszlása a következő: Puhatestűek: 7 faj Ízeltlábúak: összesen 49 faj Ebből lepke: 34 faj Szitakötő: 13 faj Tegzes: 2 faj Kétéltűek: 12 faj Madarak: 164 faj 4

5 Hüllők: 4 faj Emlősök: 14 faj + denevérek A folyam vizének elterelése következtében a gerinctelen fauna vízhez kötődő fajai károsodtak a legnagyobb mértékben. A puhatestűek (Mollusca) a változásokra az egyik legérzékenyebben reagáló csoport ben a kiürült kiszáradó mellékágakban, a gyorsan lecsökkenő vizű főmederben pár nap alatt több millió puhatestű pusztult el, becslések alapján a nagykagylók (Auodonta, unio genus) 50 %-a a kiskagylók (Pisidium, Dreiszana gen. Stb.) 80 %-a esett áldozatul. (Mészáros 1994) csak az ágrendszer mélyedéseiben és a főág mélyebb részein maradtak életben a kagylók és a vízi csigák. A régi mederből eltűnt több csigafaj, mint a Theodoxus fluvialilis, Th. transversalis, Fagotia acicularis, F. esperi stb. (Majoros 1999) Az elterelést követő gyors pusztulás után a stabilizálódó, új vízviszonyok kialakulásakor kezdetben növekedett a puhatestűek faj- és egyedszáma, majd átrendeződés következett be, csökkent a diverzitás, a gyors áramlást kedvelő fajok kerültek túlsúlyba. Pl. Cikolasziget és Ásványráró térségében a mellékágakban, 1994-ben 20 ill. 19 faj került elő, 1998-ban csupán 13 volt megtalálható. A vízpótlást követően megnövekedett az áramlási sebesség és a korábbinál magasabb vízszintek alakultak ki, emiatt jórészt eltűntek a puhatestűek által kedvelt sekélyvizű, lapos partszakaszok. (A vizsgálatok eredményeinek értékelésekor azt is figyelembe kell venni, hogy a puhatestűek több faja változatlan környezeti feltételek mellett is időszakonként erősen eltérő egyedszámban fordul elő.) Az eddig legközelebb álló szlovák és magyar javaslatok ökológiai hatásainak vizsgálata és a közös, összekapcsolt ágrendszer ökológiai peremfeltételeinek meghatározása A rehabilitáció lehetséges optimális megoldásainak keresése előtt ki kell jelölni az elérendő célt, csak ezután következhet az oda vezető út eljárásainak kidolgozása. A sokak által sokszor hangoztatott eredeti állapot megjelölése nem jelent semmi konkrétumot, mindenki mást ért alatta, ezért nem más, mint egy megtévesztő, bár lelkesítő frázis. Miután a szabályozás előtti, valóban eredeti állapotok ismételt megteremtése illuzórikus, legtöbben és leggyakrabban az 1950-es évekre jellemző viszonyokat tartják elérendő célnak, az ekkor jellemző vízszintek és az élővilág természetes/természeteshez közeli állapota tűnik ökológiai szempontból a legkedvezőbbnek. Kétségtelen, hogy akkor még nem jelentkezett a medererózió, így kisvízkor is kielégítő volt a mellékágak vízellátása, a középvíznél, nagyobb vízhozamnál, pedig a párhuzammű felett már bejutott a víz az ágakba, átöblítette őket, egyben megteremtette a kapcsolatot a főmeder a szigetközi és a csallóközi hullámtér között. Az, hogy a mellékágak egyes szakaszait zárások rekesztették el, hátrányt jelentett a vízi szervezetek számára, mert kisvízkor ezeken nem tudtak keresztüljutni, ugyanakkor az egyes részeken álló vagy lassan áramló vízből lerakódott a lebegtetett hordalék egy része, gyorsította a feliszapolódást. Az ökológiai szempontú rehabilitáció feladatai az alábbiakban foglalhatók össze: Ki kell alakítani a hullámtéren az élővilág sokféleségét biztosító változatos víztereket. Helyre kell állítani a jobb- és baloldali mellékágrendszer valamint a főmeder kapcsolatát, biztosítani kell a biológiai átjárhatóságot. A Duna pozsonyi vízhozamának megfelelő vízszinteket kell kialakítani a hullámtéri ágakban, biztosítani kell az évente kétszeri árvízi elöntést. A talajvízszintek 50-es évekre jellemző értékekre emelése. A dunakiliti tározótér ma még száraz vagy rossz vízellátású ágainak rehabilitálása, a területen lejátszódó spontán szukcessziós folyamat lehetőségének a további biztosítása Olyan műszaki megoldást kell keresni, amely a legkisebb zavarással jár, és a lehető leggyorsabban kivitelezhető. 5

6 Össze kell kapcsolni a mellékágakat, ki kell alakítani a szabályozás előtti állapotokra hasonlító fonatos ágrendszert, ami nem akadályozza az állatok mozgását. Nehezen megvalósíthatónak tűnik, ezért az elérendő célok realitásának a megőrzése miatt ezek közé nem szabad felvenni azt, hogy a korábbi árvizekhez hasonló hatású árhullámokat kell lehetővé tenni. Az elterelés előtt az árvizek nem a tározótérből léptek ki, hordalékuk tápanyag-utánpótlást jelentett, ezek hozták a szigetközi szakaszra a hegyvidéki növényfajok magjait/terméseit, ez a szerep ma nem valósítható meg. A korábbi árhullámok tartósságát is nehéz lenne biztosítani. Óvatosan kell erősen feltételes módban megfogalmazni a célok között a degradált erdei aljnövényzet rehabilitációját. Kérdéses, hogy az agresszív fajokat ki tudják-e szorítani a természetes társulásra jellemző fajok. Amennyiben sikerül a fenti célokat megvalósítani, várhatóan javul a mentett oldalon a töltéseket kísérő mocsárrétek vízellátása. Várhatóan akkor ismét megjelennek ezek területén az elterelés után eltűnt növény- és állatfajok. A hullámtéri ágrendszer rehabilitációja lehetőséget teremt a víziturizmus fejlesztésre. Ennek csak szigorúan szabályozott formája engedhető meg, ki kell dolgozni ezeket a szabályokat, meg kell teremteni az anyagi és szellemi infrastruktúrát. 6