Papi tisztasági rituálék a Kr. e. 1. évezredi Mezopotámiában

Átírás

1 1

2 Papi tisztasági rituálék a Kr. e. 1. évezredi Mezopotámiában Bácskay András Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba Budapest A tanulmány célja kettős, egyrészt röviden áttekinti a szakrális tisztaságra vonatkozó sumer és akkád kifejezéseket, másrészt néhány kiválasztott forrás segítségével bemutatja a Kr. e. 1. évezredi papság rituális tisztaságával kapcsolatos mezopotámiai elképzeléseket. A szakrális tisztaságra vonatkozó kifejezések A sumer és az akkád nyelv több, különböző, a szakrálisan tiszta, illetve a szent fogalmát jelölő lexémát is ismert (a leginkább jellemzőek: kug, sikil = ellu; dadag = ebbu; zalag 2 = namru; babbar = peṣû). Bár a lexikális szöveghagyományban az akkád ellu, ebbu és namru szinonim kifejezések, az egyes szavak használata és jelentése között jelentős különbségek mutathatóak ki, illetve egyikük sem fedi le teljes egészében az európai kultúra szent fogalmát. A felsorolt mezopotámiai fogalmak szemantikai tartománya inkább a tiszta, fehér, fénylő, ragyogó jelentések mentén ragadható meg. Forrásainkban a leggyakrabban a gyakorta párban megjelenő ebbu és ellu szavak utalnak a szakrális tisztaságra. Az ebbu szekuláris értelemben bizonyos anyagok (fémek, kövek és egyes fafajták) fényes, ragyogó felületére utal, míg rituális szövegkontextusban általában a rituálékban használt anyagok és eszközök jelzőjeként fordul elő. E kifejezés igei használatával az akkád nyelv a rituális tisztátalanságot okozó rontástól vagy betegségektől való megtisztulást is kifejezheti, a terminussal képzett sumer összetett ige (šu luh, a kéz megtisztítása ) pedig a purifikációt jelentő szakkifejezések egyike. Az ellu forrásainkban elsősorban a rituálé során alkalmazott anyagok, tárgyak, állatok és emberek tisztaságára utal, illetve az egyén kultikus státusát is jelezheti. Ezen túlmenően egy adott személy, épület vagy rituális tárgy megtisztítását a tárgyalt akkád kifejezés igei formájával is kifejezhették. A lexikális szöveghagyományban az ellu és az ebbu szinonimájaként szereplő namru szót a vallási szövegek fénylő, ragyogó jelentésben inkább az istenségeket megtestesítő égitestek jelzőjeként használják, illetve utalhat a tűz ragyogására is. A lexikális listákban a namru szinonimájaként szereplő peṣû a különböző anyagok, tárgyak, égitestek, állatok fehér illetve ezüstös színét jelöli, e szín a mezopotámiai színszimbolikában kifejezetten kedvező jelentésű. A szakrális tisztaságról alkotott mezopotámiai elképzelésekről folytatott tudományos diskurzus egyik kulcsfogalma a me = melammu lexéma, melyet a kutatás az istenek alakjából, illetve az istenekhez tartozó tárgyakból áradó félelmetes ragyogásként határoz meg. Az asszíriológia egyik jeles kutatója, Jean Bottéro a mezopotámiai vallásról írt könyvében e terminust tartja a mezopotámiai szentség-fogalom kulcsának. Véleménye szerint a kifejezés a mezopotámiai emberek vallásos érzületének mitológiai kivetülése, jelentéstartalma pedig két jellemzőt egyesít magában: a ragyogást és a rettegést. Bottéro szerint a melammu olyan félelmetes, a földi halandók számára felfoghatatlan természeti jelenségekkel állítható párhuzamba, mint az áthatolhatatlan mitikus hegységek, a tomboló árvizek vagy az egyéb, pusztító erővel bíró isteni szimbólumok, mint a vadbika vagy a sárkány. A szakralitás lényegét fejezi ki tehát, amely alapvetően különbözteti meg az emberi és az isteni szférát. 1 A másik, a mezopotámiai szentség fogalmát tanulmányozó prominens kutató, Karel van der Toorn szerint a szakrális tisztaság koncepciója az isteni szférán túl a mezopotámiai ember mindennapjainak is szerves részét alkotta. Véleménye szerint a szakrális tisztaság a 1 BOTTÉRO 2001:

3 hétköznapokban az egyén rituális, szakrális, illetve vallásos viselkedését szabályozó előírások és társadalmi elvárások sokaságában fejeződött ki, a vallási etikett szabályrendszerében pedig a kultikus-szakrális értelemben vett tisztaság alkotta a középpontot. A szakrális tisztaság és az ebből fakadó szentség értéket reprezentált, és, mivel az istenek rendelkeztek e jellemzők teljességével, az egyes emberek tisztasága, szentsége van der Toorn szerint attól függött, hogy milyen mértékben tudtak megfelelni az isteni minta által reprezentált elvárásoknak. 2 A vallási értelemben vett megfelelő viselkedés tulajdonképpen a szent, azaz tiszta dolgok (szentély, kultuszszobor, rítus, stb.) rituális előírásoknak megfelelő megközelítését, illetve véghezvitelét jelentette. A vallási etikett áthágása szükségszerűen az istenek bosszúját váltotta ki, az egyén testi-lelki egészsége, illetve anyagi és társadalmi megbecsültsége pedig alapvető módon függött a társadalom szakrális-morális értékrendjének való megfelelés mértékétől. Aki tehát vétett e szabályok ellen, az elveszítette a szakralitását is. A szakrális tisztaság elvesztése stigmatizálta az egyént, és a közösség legalábbis időlegesen kivetette, kizárta magából az illetőt. A rituális értelemben számkivetett személy fizikai felgyógyulásán túl csupán a megfelelő tisztító rítusok és az isteni (jóslás segítségével megtudakolt) beleegyezést követően térhetett vissza a közösségbe. 3 Fogalmazhatunk úgy is, hogy az ókori Mezopotámiában a szakrális-rituális tisztaságra a makrokozmoszt rendező erő mikrokozmikus ekvivalenciájaként tekintettek, ezért azt az egyénre és a társadalomra nézve egyaránt érvényesnek vélték. A bajelhárító ráolvasás és rítus célja és eredménye a szakrális tisztaság, illetve ezen keresztül a kozmikus rend helyreállítása mind az egyén, mind a közösség vonatkozásában. 4 A szakrálisan tiszta tisztátalannal való érintkezése az előbbit is beszennyezte. A tisztátalan, azaz a rituális értelemben tabu alatt álló dolgok legáltalánosabb akkád kifejezése az asakku, amellyel a források szerint a legtöbb esetben a beszennyezett személy vétlenül kerül kapcsolatba, így például tisztátalan étel vagy ital fogyasztásakor, vagy tisztátalan tárggyal való érintkezéskor. A bajelhárító rítusok szövege szerint az ártó szándékú mágikus rituálé egyik leggyakoribb eljárása keretében a varázsló tisztátalanná tett tárgyakat, illetve állatokat helyezett a kiszemelt páciens útjába, például a házának küszöbe alá, így a célszemély előbb-utóbb biztosan beszennyeződött. 5 Az ártó hatás hordozója tehát a tisztátalanság forrása, ráadásul bizonyos esetekben a tisztátalannal történő beszennyeződéshez még direkt, fizikai kontaktusra sem volt szükség: néha a tisztátalan megpillantása vagy meghallása is tisztátalanná tette az érintettet. 6 A papság szakralitása Noha az ékírásos szövegekből számos, különféle vallási rituálét végző szakember elnevezését ismerjük, az egyes címekhez köthető funkciók pontos meghatározását a források egyenetlen megoszlása, illetve ugyanazon szakemberek rituális tevékenységének különböző korszakokban tapasztalható eltérései nagymértékben megnehezítik. A papság mezopotámiai koncepciójával kapcsolatos általános értelmezését az is gátolja, hogy nem ismerünk olyan átfogó terminust, amely teljes egészében lefedné a kultuszban közreműködő, a szentélyekhez tartozó valamennyi funkciót. A kutatás ezért a templomi személyzet kifejezést konkrét funkciótól függetlenül, általános jelölőként alkalmazza, a kultuszszemélyzet megnevezéssel pedig a kultuszban vagy valamilyen vallási szakterületen jártas szakembereket jelöli. Az utóbbi szakemberekre vonatkozó kifejezések fordításakor a kutatók általában a jós vagy a 2 VAN DER TOORN VAN DER TOORN 1985: CUNNINGHAM 1997: VAN DER TOORN 1985: MAUL 1994: 5. 3

4 ráolvasópap elnevezéseket használják. A kultikus feladatokat ellátó személyzet kapcsán különbséget szokás tenni az istenség által elfogyasztott javakat előállító (sörfőzők, szakácsok, stb.), illetve az áldozati ételt az istenség számára felkínáló szakemberek között. Ez utóbbiakat a szakirodalom a házba (azaz a szentélybe) belépő -nek (ērib bīti) nevezi. 7 Általánosságban megállapítható, hogy a szentélybe belépő pap valamely meghatározott istenséghez tartozott, illetve, hogy az újbabilóni korban az adott istenek papjai külön kollégiumot (kinistu) alkottak. Az újasszír kori forrásokból a királyi udvarban szolgálatot teljesítő rituális szakemberek bizonyos típusainak testületi jellegű tömörülését is ismerjük. A papság általános koncepciója azért sem ragadható meg egyetlen konkrét sumer vagy akkád kifejezéssel, mert a templomok személyzete nem csupán kultikus feladatokat látott el, illetve nem kizárólagosan a szentélyben tevékenykedett. Így például a ráolvasópapok a templomokban végrehajtott rituálékon túl a királyi udvar, illetve vélhetően magánszemélyek számára is végeztek bajelhárító és démonűző rituálékat, a királyi palotában vagy a páciens házában. A templomi személyzet státusa és a feladatai tehát nem feltétlenül estek egybe, az egyes papok társadalmi helyzete, illetve tevékenységük a mindenkori funkció mentén változott. A papokat a kutatás általában az istenek és az emberi világ között közvetítő szakemberekként határozza meg. E közvetítői szerep részben az áldozatok bemutatásában nyilvánult meg: ők ajánlották fel az áldozati javakat az istenség számára. A papok egyszersmind az istenek akaratának közvetítői: a különböző jóspapok (bārû, šā ilu stb.) sajátos jóslási rítusaik (olajjóslás, béljóslás, álomfejtés, stb.) segítségével tárták fel az isteni üzenetnek tekintett ómenek jelentését. Szintén a papság feladatai közé tartozott a rítusok elvégzéséhez szükséges szakrális tisztaság biztosítása e tevékenységet számos pap (általában az išibbu és az āšipu) végezhette. A tisztító, purifikációs rituálék során a papok a hasonló funkciót ellátó istenségek (Ea, Asalluhi, Marduk, stb.) nevében jártak el, az istenektől származó rituális eszközökkel végezvén e tevékenységet. Általánosságban elmondható, hogy a szakrálisan tisztának tekintett vallási-rituális környezet (azaz a szentély) megkövetelte a tisztaság biztosítását. Ez Mezopotámiában egy aprólékosan kidolgozott és átfogóan ellenőrzött követelményrendszert hívott életre, mely a vallási-rituális tevékenység minden mozzanatában érvényesült, beleértve valamely papi személy kiválasztását is. Ugyan a rituális cselekményekben közvetlenül részt vevő papsággal szemben támasztott szakrális tisztasági követelmények teljes rendszerét tükröző forrás nem maradt ránk, rendelkezésünkre áll két olyan, a kutatásban már régóta jól ismert szöveg, amely három meghatározott papi tisztség kapcsán a nešakku-pap ( lú nu-eš 3 ), a gudu-pap ( lú gudu 4, akkád pašīšu) és a bārû-pap ( lú ḫal) a szakrális tisztasági követelmények részletes leírását tárja elénk. Az alábbi szöveg a nešakku-pap és a gudu-pap kiválasztásának és felszentelésének folyamatát mutatja be: 8 Amikor egy nešakku-pap vagy Enlil és Ninlil gudu-papja először lép Enlil és Ninlil szentélyébe, a kézműves, a nešakku-pap, az ahu rabû-pap és a šuginakkupap a fürdőhelyhez vezetik. Megvizsgálják őt, a feje búbjától a lába ujjáig megvizsgálják a tagjait. Amennyiben teste világosan ragyog, mint egy aranyszobor, (isteni) félelem és lesújtó (erő) van a testében, akkor beléphet Enlil és Ninlil szentélyébe. Az Ekurba, a Nagy Hegybe nem léphet be az a jelölt (sumer su-bar, akkád liqûtu), aki nem a helyben lévő (azaz a szentélyben tisztelt) isten leszármazottja [ ] a bölcs, aki ismeri a szentélybe való belépés szabályait, amit 7 A papi tisztségekhez általában lásd SALLABERGER HUBER VULLIET Az újbabiloni táblát Rykle Borger publikálta (BORGER 1973), a sumer változat Willem H. Ph. Römer által készített fordításhoz pedig lásd RÖMER 1987:

5 azonban nem mond el, ezt az embert, aki (már) tájékozott, egy verembe vetik (vsz. a lemosási rítushoz kapcsolódóan). A jelölt nem fordulhat másik istenhez. Akinek (a kezéhez) vér tapad, akit betörésen és egyéb jogtalanságon értek, akit büntetésben részesítettek vagy [ ] (akit) megvesszőztek vagy megkorbácsoltak [ ] (akit) szemmel veréssel aki kövek (okozta) megbetegítéssel vádoltak, akinek nem szabályos az arca ezek az emberek Enlil és Ninli szentélyébe nem léphetnek be. Ez a szentély tabuja. Ráolvasás. Vizet kell a fejére önteni, szódát kell a testére szórni, egy bronzkaparóval tiszta módon vízben megfürdetni, szódával bedörzsölni, vízzel lemosni, egy fejet borotváló késsel megtisztítani. Asalluhi, Eridu fia tisztítsa meg (akkád kapāru) tiszta kezeivel. Ő tisztítsa meg, ő tisztítsa meg, ő tegye tisztává! A gonosz távozzon az oldaláról! (hétsoros ráolvasás a borotváló kés számára). 9 A felszentelés során először egy szakértőkből álló papi testület (egy nešakku-pap, a főpap és egy borbély) alaposan megvizsgálta a jelölt testét. Bár a szöveg nem írja le részletesen, milyen elváltozásokat kerestek, a teljes testfelületre kiterjedő vizsgálat célja vélhetően az illető fizikai alkalmasságának megállapítása volt. A vizsgálódás kapcsán a forrás az alábbi két követelményt rögzíti: a leendő pap teste legyen az istenség aranyszobrához hasonló, és az isten halandókat lesújtó félelmetességét sugározza. Bár a szöveg töredékes, úgy tűnik, a jelöltnek egy bizonyos próbaidőt kellett eltöltenie, amely idő alatt a feladata ellátáshoz szükséges rituális ismereteket kellett elsajátítania. A leírás végén a papi szolgálatra való alkalmatlanság tényezői szerepelnek. A felsorolás szerint a valamilyen köztörvényes okból (gyilkosság, rablás vagy egyéb jogtalanság) elítélt, illetve testi fenyítésben részesített személyek, illetve az ártó mágia gyakorlásával megvádoltak estek a korlátozás alá, valamint azok, akiknek arcán valamiféle elváltozás mutatkozott. A szöveghez több ráolvasás is tartozik, melyek a jelölt fejének lemosását és a haj leborotválását tartalmazzák, egy másik forrás pedig a körmök levágását is előírja. A szolgálatba lépő papnak az előírt ruházatot (tiszta gyapjúkendőt és fehér színű gyapjúruhát) kellett viselnie, a táblán szereplő ráolvasások pedig az utcán leselkedő tisztátalanságoktól óvták az istenség templomba tartó jelöltet. A szöveg lezárása szerint a kiválasztási procedúrán sikeresen szereplő és rituálisan tisztává tett jelölt az istenség gudu-papjanként járulhatott istene elé. A bārû-pap kiválasztását leíró Enmeduranki szövegben Sippar mitikus, özönvíz előtti királyát, Enmeduranki-t Šamaš és Adad istenek avatják be a béljóslás tudományába, illetve rá bízzák e tudás továbbadását. Az istenek előírják számára azon tisztasági szabályokat is, amelyeket a titkos tudásba beavatandó jelölt esetében kell szem előtt tartani. E szabályok szerint a jelöltnek nešakku-papi családból kell származnia, testi hibáktól illetve fogyatékosságoktól mentesnek (tökéletes alakúnak és megjelenésűnek), valamint jól képzettnek kell lennie. A jelölt szakrális tisztaságának biztosítása érdekében a szöveg a jelölt tiszta vízzel való lemosását, illetve tiszta ruhába öltöztetését írja elő. 10 E két forrás alapján a szakrális tisztasághoz kapcsolódó elvárások és előírások három fontos szempont köré csoportosíthatók, ezek: a jelölt testi és értelmi fogyatékosságoktól való mentessége, valamint megfelelő származása. A leendő paptól elvárt testi követelmények hasonlóak a két szövegben, ahogyan mindkét esetben megvizsgálták a jelölt morális jellemzőit, illetve viselkedését is. A kvalifikációs eljárás szempontjai között csak az Enmeduranki szöveg említi az előzetes képzettség (vélhetően írnoki tudás) szükségességét, a nešakku és a gudu-papok esetében ez a kitétel nem szerepel. A haj leborotválását ezzel 9 BORGER 1973: 163; RÖMER 1987: ; SALLABERGER HUBER VULLIET 2003: A szöveg kiadásához és értelmezéséhez lásd ZIMMERN 1901: , no. 24 és Pl. XXXIX; LAMBERT 1998; LENZI 2008: ; magyarul pedig BÁCSKAY NIEDERREITER 2013:

6 szemben csak a nešakku-papok felszentelése kapcsán írták elő, a bārûk esetében a szöveg éppen Šamaš hosszú hajú papjait említi. 11 A két fentebb tárgyalt szövegben szereplő kritériumok gyakorlati alkalmazását az újbabilóni és későkori Babilónia három kiemelkedően fontos szentélykörzetéből (az uruki Eanna, a borsippai Ezida és a babilóni Esagila körzetekből) előkerült adminisztratív szövegekből ismerjük. 12 Ezek alapján a folyamat az alábbiak szerint rekonstruálható. Az eljárást a kultikus ügyek legmagasabb papi tisztviselője, a šatammu vezette. A jelentkezési eljárást vagy maga a jelölt, vagy az a személy kezdeményezte, akit pozíciójában az előbbi váltott fel. Általában a fiúk apjukat követték a papi tisztségek viselésében, illetve valószínűleg a tisztséget betöltő pap feladata volt a saját utódjáról történő gondoskodás ő volt felelős a kultusz folytonosságáért. A jelentkezést vagy jelölést a jelölt alkalmasságát megállapító formális vizsgálat követte, amely a jelentkező származásának, illetve morális és társadalmi hátterének megfelelő mivoltát igyekezett feltárni. Ezt követően került sor a leendő pap testének vizsgálatára. Az eljárást a šatammu, vagy az általa delegált specialisták végezték a források tanúbizonysága szerint a bonyolultabb eseteket szakemberek egész testülete felügyelte. A vizsgálatot végző szakemberek az eredményről írásos jelentést küldtek a šatammu számára. 13 Amennyiben az eljárást követően pozitív döntés született, azt forrásaink az XY megfelel a felszentelésre (XY ana gullubi ṭābi) formulával fejezték ki. Ez a fázis a helyi kiválasztási procedúra lezárását jelezte, a felszentelési rítus megkezdése előtt azonban a jelölt alkalmasságát még a királynak vagy a király megbízottjának is meg kellett erősítenie, csak ezt követően kezdődhetett meg a jelölt felszentelése. Az alábbi forrás egy ilyen jelentést tartalmaz. [kitört személynév], (aki) (Arad)-Nanāya, Šēpē-ilīja gyermekének fia, [kitört személynév], (aki) Nabû-šumu-uṣur, Kidin-Sîn gyermekének fia, Nā id-bēl, (aki) Rēmūt, Kidin-Sîn gyermekének fia, és Iddin-Nabû, (aki) Nabû-tabniuṣur, Šēpē-ilīja gyermekének a fia, a következőket mondtáknabû-uballiṭ-nak, az Ezida-templom šatammujának: Libluṭ, Rēmūt, Kidin-Sîn gyermekének fia volt az, aki a fiát, Bēl-ibni-t felszentelésre (jelölte): Ő (azaz Bēl-ibni) alkalmas a felszentelésre. Nidintu, Nabû-mukīn-( ) és Ahūtu azt mondta: [kitört személynév], Bēl-ibni anyja tiszta. Tanúk (nevek felsorolása), írnok (név). 14 Nézzük meg részletesebben az alkalmassági vizsgálat lépéseit, szempontjait és módszereit! Az egyik alapvető szempont a jelölt megfelelő származása volt, az eljárás ezért részint vér szerinti származásának felderítésére koncentrált. Ennek során először a biológiai apa, majd az anya felmenőit, illetve szakralitásuk alkalmasságát vizsgálták. Az apa alkalmasságának megállapításához általában elégséges volt valamilyen papi tisztség betöltése, ebben az esetben a származás nem igényelt további vizsgálatot. Amennyiben az anya státusa nem volt megfelelő (megfelelő lehetett, ha például a jelölt testvére már papi hivatalt viselt), a vizsgálat annak kiderítésére irányult, hogy a jelölt tiszta házassági kapcsolatban született-e, melynek feltétele a szüzesség igazolása volt a házasság megkötésekor. Ennek igazolására egyrészt egy bizonyos, a menyasszony nyakában hordott amulett (zību) szolgált, illetve a bizottság tanúkat 11 Vö. WAERZEGGERS JURSA 2008: Noha a három babilóniai szentélyből előkerült szövegeknek már majd mindegyikét kiadták, értelmezésük azonban a táblák filológiai nehézségei miatt sokáig váratott magára. Átfogó feldolgozásukat Caroline Waerzeggers végezte el Michael Jursa segítségével, közös eredményeikről beszámoló cikkük 2008-ban jelent meg (WAERZEGGERS - JURSA 2008). 13 A Waerzeggers és Jursa által tárgyalt szövegek éppen ilyen, a šatammu számára küldött levelek, melyek a vizsgálat eredményéről tájékoztatják a tisztviselőt. 14 WAERZEGGERS JURSA 2008,

7 is meghallgathatott. Ez a vizsgálati szempont az adoptált vagy a törvényen kívüli házasságból származó fiúkat megfosztotta a papi tisztség betöltésének lehetőségétől. A jelölt rituális tisztaságával kapcsolatos másik fontos szempont morális alkalmassága volt, így például a gyilkosság vagy a lopás bűntettének okán a jelentkező alkalmatlannak bizonyult. Ez a tisztasági szempont azonban nem csupán a jelölt múltjára és a felszentelés időpontjára vonatkozott, hanem a jövőre is. Egy újasszír levél arról tudósít, hogy egy pap egy bűntett elkövetése miatt elveszítette státusát. 15 A felszenteléshez kapcsolódó tisztasági elvárások szintén nem csupán egy alkalomra (a tisztségbe történő beiktatásra) korlátozódtak. A rituális tisztaság követelményének való megfelelés folyamatos elvárás lehetett, a borotválást előíró felszentelési rítusok esetében pedig a borotválási procedúrát is időről időre meg kellett ismételni. 16 A borbély (gallābu) felkeresése vélhetően egybeesett a papi szolgálat teljesítésének idejével, amikor tehát a már felszentelt pap az istenség elé járult a napi kultuszhoz kapcsolódó rítusok elvégzésére, a felszentelési aktus e részéhez hasonló borotválás és talán lemosási rítus elvégzése egyaránt szükséges lehetett. A papi tisztségek utódlását azonban nem csupán a fenti tisztasági elvárások határozták meg. Megfigyelhető ugyanis, hogy számos esetben a jelölt már betöltött valamilyen egyéb, felszentelést nem igénylő tisztséget. A kutatás szerint éppen abban mutatkozott meg az alapvető különbség a papi tisztségek között, hogy míg egyes pozíciók komoly szakmai tudást, felkészültséget kívántak meg, ám ugyanakkor a formális felszentelést nem tették szükségessé (ilyen volt például a jósok tevékenységének gyakorlása), addig más papi tisztségek esetében nem volt alapvető kívánalom a formális képzés, viszont szükség volt a jelölt felszentelésre. 17 A felszentelést igénylő pozíciók a szentély legfontosabb tisztségeit jelentik, a templomba belépők szűk körét, akik a templom teljes személyzetéhez viszonyítva alacsony létszámú papi csoportot alkottak. Ők léphettek be a szentély fel nem szentelt papok elől elzárt részeire, elsősorban az istenség kultusszobrát rejtő cellába, s ők azok, akik az istenséget közvetlenül kiszolgálták. A felszentelési aktus két fő, rituális tisztaságra utaló lépése a jelölt lemosása (ramāku) és a haj leborotválása (gullubu) lehetett, melyekhez forrásainkban számos ráolvasás kapcsolódott PARPOLA 1998: no A borsippai Ezida-szentély fizetési listájából kiderül, hogy az alkalmassági vizsgálatokban és a felszentelési rítusok végrehajtásában közreműködő borbélyok időről-időre pénzbeli juttatást kaptak szolgáltatásukért, lásd WAERZAGGERS JURSA 2008: Ez utóbbi csoportot a kutatás prebendary, azaz kanonoki tisztségeknek nevezi. 18 Meg kell azonban jegyeznünk, hogy talán nem minden, a kultuszhoz közvetlenül kapcsolódó papi pozíció esetében volt szükség a pap felszentelésére, így például egyik forrásunk borotválatlan kalû-papot (kalû la gullubu) említ, amelyben a borotválatlan jelző vélhetően a felszentelés hiányára utal. Scheyhinget követve úgy véljük, hogy csupán az istenség cellájába belépő papok felszentelése lehetett feltétlen szükséges, a templomban működő többi papé pedig nem (SCHEYHING 1998). 7

8 Felhasznált irodalom BÁCSKAY, András NIEDERREITER, Zoltán 2013: Bölcs tudósok, a nagy istenek titkának őrzői. In: Nagy Árpád Miklós (szerk.), Az Olympos mellett. Mágikus hagyományok az ókori Mediterráneumban, I. kötet. Budapest: Gondolat BORGER, Rykle 1973: Die Weihe eines Enlil-Priesters. Bibliotheca Orientalis 30, BOTTÉRO, Jean 2001: Religion in Ancient Mesopotamia. Chicago-London: University of Chicago Press. CUNNINGHAM, Graham 1997: 'Deliver Me from Evil': Mesopotamian Incantations, BC. (Studia Pohl: Series Maior 17). Roma: Pontifcio Istituto Biblico. MAUL, Stefan M. 1994: Zukunftsbewältigung. Eine Untersuchung altorientalischen Denkens anhand der babylonisch-assyrischen Löserituale (Namburbi) (Baghdader Forschungen 18). Mainz: Philipp von Zabern. LAMBERT, Wilfred G. 1998: The Qualification of Babylonian Diviners. In: Maul, S. M. (szerk.), Festschrift für Rykle Borger zu seinem 65. Geburtstag am 24. Mai tikip santakki mala bašmu (Cuneiform Monographs 10). Groningen: Styx LAMBERT, Wilfred G. 1976: Enmeduranki and Related Material. Journal of Cuneiform Studies 21, LENZI, Alan 2008: Secrecy and the Gods: Secret Knowledge in Ancient Mesopotamia and Biblical Israel (State Archives of Assyria Studies 19). Helsinki: The Neo-Assyrian Text Corpus Project. RÖMER, Willem H. Ph. 1987: Rituale und Beschwörungen in sumerischer Sprache. In: Uő. et al. (szerk.), Texte aud der Umwelt des Alten Testament II/2. Gütersloh: Gütersloher Verlagshaus SALLABERGER, Walther HUBER VULLIET, Fabienne 2005: Priester. In: RlA Band VAN DER TOORN, Karel 1985: Sin and Sanction in Israel and Mesopotamia (Studia Semitica 22). Assen Maastricht: van Gorcum. WAERZEGGERS, Caroline JURSA, Michael 2008: On the initiation of Babylonian priests. Zeitschrift für Altorientalische und Biblische Rechtsgeschichte 14, ZIMMERN, Heinrich 1901: Beiträge zur Kenntnis der babylonischen Religion. Die Beschwörungstafeln Šurpu, Ritualtafeln für Wahrsager, Beschwörer und Sänger (Assyriologische Bibliothek 12). Leipzig: J. C. Hinrichs. 8

9 Halálos találkozások: abszurd viták a zoroasztriánus vallástudományban Jany János Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba Budapest Közismert tény, hogy a zoroasztriánizmus a késő antik korra meglehetősen ritualisztikus vallássá alakult át. A rituálé központba állítása megtörte és sokszor helyettesítette is a zoroaszteri tan újdonságát és lendületét. Ennek eredményeképpen a Szászánida korszak (Kr. u ) vallásossága már e ritualisztikus vallásfelfogást tükrözi mind problémáiban, mind azok megoldásában. A rítus természetesen elvont igazságokat igyekszik megjeleníteni a maga hol praktikus, hol szimbolikus nyelvezetében, s nem volt ez másképp a Szászánida kori zoroasztriánizmus esetében sem. Mivel a Jó és a Rossz küzdelme a rítus nyelvezetére leginkább a tisztasági koncepcióval fordítható át, aligha meglepő, hogy mindazon dolgok, tárgyak és személyek, melyek e vallás szerint a Jó princípiumának világába tartoznak, rituálisan tisztának minősülnek, míg a Rossz princípiumának követői a rituálisan tisztátalan fogalomkörébe illeszkednek. Mivel e vallás az életet Ahura Mazda (közép perzsa: Ohrmazd) ajándékának tekintette, mely a teremtés útján valósult meg, mindent, ami az élettel függ össze, a Jóhoz, a rituálisan tisztához sorolt, mindazt pedig, ami a halálhoz kapcsolódik, a rituálisan tisztátalanhoz. Ennek fényében érthető, hogy annál nagyobb ellentmondásosság aligha képzelhető el, mint amikor a holttest, mely A rituális tisztátalanság hordozója, olyan elemekkel kerül fizikai kontaktusba, melyek az életet szimbolizálják ezek közül is elsősorban a vízzel. Ez ahogy erre a ránk maradt források egyértelműen rávilágítanak egyike volt azon problémáknak, melyek erősen foglalkoztatták a Szászánida kori jog- és vallástudósokat. Birtokunkban van ugyanis egy olyan, meglehetősen terjedelmes mű, mely a rituális tisztaság a szerző által érdekesnek tartott, továbbá a korabeli tudományban vitatottnak minősülő kérdéseivel foglalkozik. A szöveg, amelyből a következő, rövid idézeteket kiemeltem, a Šāyist-Né-Šāyist (ŠnŠ) címre hallgat, ami magyarul leginkább a szabad nem szabad, illik nem illik jelentésekkel adható vissza. A cím ugyanakkor kissé megtévesztő, mivel nem illemtan- és protokoll könyvről, hanem vallási és jogi normákat tartalmazó kompilációról van szó. Keletkezésének helyét és pontos idejét, továbbá szerzőjét nem ismerjük, de valamikor a késő Szászánida korban íródhatott, papi körökben, hiszen érdeklődése, valamint ismeretei is ezt valószínűsítik jogban és rítusban járatlan laikus ilyen szöveget az adott korban bizonyára nem lett volna képes megalkotni. A szerző ugyanis nem csupán a jog és a rítus részletes szabályait ismerte, hanem azokat a bizonytalanságokat és eltérő nézeteket is, melyek az általa tárgyalt kérdésekkel kapcsolatban megfogalmazódtak. A problémával kapcsolatban szövegünk az alábbiakat mondja: 19 ŠnŠ Aki egy holttestet vízbe dob, abban a pillanatban margarzān. Ha egy testet dob be, egyszeresen margarzān, és ha egyszerre tíz holttestet dob be, (akkor is) egyszeresen 19 A forrásszövegek fordításaihoz lásd JANY 2003:

10 margarzān, és ha külön-külön (alkalommal, azaz nem egyszerre) dobja be a holttesteket, minden egyes testért egyszeres margarzān (terheli). ŠnŠ Ha egy ember elhaladtában a vízben egy holttestet (lát), ha onnan ki tudja venni, és kára nem származik (belőle), nem megengedett ott hagyni (a holttestet), hanem ki kell húznia. ŠnŠ Sōšāns mondta: ha kár keletkezik, jogosult nem kihúzni (a vízből), és ha kár nem keletkezik, és (mégsem) húzza ki, egy tanāpuhl bűnnek (számít). ŠnŠ Kay Ādurbōzīd mondta: Ha kár keletkezik (is), nem jogosult otthagyni, hanem ki kell húznia, ha nem teszi, margarzān bűnnek (minősül). ŠnŠ Nēw Gušnasp mondta: ha kár keletkezik is, nem jogosult (ott hagyni), ki kell húznia. Ha kárszenvedés útján nem húzza ki, egy tanāpuhl bűnt (követ el), ha (pedig) kár nem keletkezik, és úgy hagyja ott, margarzān. ŠnŠ A vízből úgy kell kiemelni (a holttestet), hogy amikor a földre helyezik, a víz, amely a holttestből kifolyik, ne juthasson vissza a vízbe (ahonnan kihúzták), mert ha a holttestből kifolyó víz nyomban visszafolyik a vízbe, margarzān. És azután a holttestet meg kell mutatni a kutyának, és két embernek el kell vinnie. ŠnŠ És ha a holttest (olyan) nehéz, hogy azt egyedül kiemelni nem tudja, s (ezért) azzal a szándékkal távozik, hogy: eszközt készítek, s (annak segítségével) húzom ki a vízből, s ha neki felróhatóan nem tér vissza, tisztátalan és margarzān. De ha a visszatérésre (nem neki felróható okból) képtelen, nem tisztátalan. ŠnŠ Az, aki holttestet egyedül visz, margarzān, s abban a pillanatban válik margarzānná, amikor a kutya által (még) nem látott holttestet hatalommal (erővel) és (megfelelő) eszközökkel feleslegesen megmozdítja, vagy arrébb teszi, és tudja, hogy (ez) margarzān bűn. És a kutya által látott, és a kutya által nem látott holttest közötti különbséget ismerni kell! És a gyenge hatalommal (erővel) rendelkező embert (eléri) a betegség és halál. Az idézett autoritások a korban jól ismert személyek, tudósok voltak, sajnos mi manapság nevükön kívül alig tudunk róluk valamit. Ugyanakkor épp a Šāyist-Né-Šāyist mond róluk fontos adatot, igaz, egészen más kontextusban: ŠnŠ A korábbi tudósok között a jogi ügyek megítélésében nem uralkodott egyetértés. Mivel Nēw Gušnasp Ādur Ohrmazd tanítása, Sōšāns Ādurfarrobay Narsēh tanítása, Mēdōmāh Nēw Gušnasp tanítása, Abarag Sōšāns tanítása alapján fogalmazta meg (véleményét, ítéletét). Világos tehát, hogy ezek tudományos iskolák, melyeket kiemelkedő személyek fémjeleznek. Abarag, Mēdōmāh és Sōšans a vallási irodalom jól ismert szereplői közé 10

11 tartoztak, hiszen elsősorban az Aveszta kommentátoraiként ismertek. Bonyolítja a problémát, hogy a szöveg ugyan három iskolát említ, később négyet sorol fel: Ādurohrmazd Nēw Gušnasp; Ādur Farrobay Narseh Sōšāns; Nēw Gušnasp-Mēdōmāh; Sōšāns Abarag. Az igazság valószínűleg az, hogy összesen csak két iskola létezett. Feltűnő ugyanis, hogy mindegyikhez csupán két név kapcsolódik, s ez igen rövid életű iskolákat feltételez, ráadásul genealógiájuk több ponton azonos neveket tartalmaz. Ha helyes az a feltételezés, hogy az adott nevek ugyanazon személyekre vonatkoznak, s nem több, azonos nevű személlyel van dolgunk, akkor valóban két iskolával számolhatunk: Ādur Ohrmazd Nēw Gušnasp Mēdōmāh iskolája és Ādurfarrobay Narseh Sōšāns Abarag iskolája. 20 Érdemes felfigyelni arra az érdekes körülményre is, hogy Abarag és Mēdōmāh, akikről az iskolák a nevüket kapták, a genealógia utolsó sorában helyezkednek el, azaz nem az adott iskola megalapítóját kell tisztelnünk személyükben, hanem, éppen ellenkezőleg, az utolsó képviselőit, ami egy unikális helyzet, hiszen sem a zsidó, sem a muszlim jogtudomány nem így működik. Nyilván világosabban látnánk, ha meg tudnánk oldani az iskolák datálását, de sajnos ez is problémás. A címe szerint ezer ítéletet tartalmazó MHD+A-ban azonban található egy ítélet, mely segítségünkre lehet: MHD : Azt mondják: Wahrām uralkodásának idejéig a rabszolgatartó tulajdonának az a gyermek minősült, aki az apától származott, s nem az anyától, mivel Sōšans azt mondta: a gyermek az apáé. Most pedig azt mondják: az anyától. 21 A fent idézett szöveghely az egyetlen, amely egyszerre említi egy jogtudós és egy Szászánida uralkodó nevét, a király uralkodási dátuma alapján pedig úgy vélhetnénk, a jogtudós életének időkerete is jó eséllyel meghatározható. Ez azonban koránt sincs így, mivel Wahrām uralkodói névvel hat király is ült a Szászánidák trónján: I. Wahrām ( ), II. Wahrām (293), III. Wahrām ( ), IV. Wahrām ( ), V. Wahrām ( ) és VI. Wahrām (590). Mivel a szöveg semmilyen más támpontot nem ad, elméletileg bármelyik király szóba jöhet. A szakirodalomban eddig két hipotézis merült fel a datálást illetően. Az egyik a 3. századot részesíti előnyben, ebben az esetben az első három Wahrām közül bármelyik szóba kerülhet. A másik hipotézis viszont inkább az 5. századi keltezést preferálja, ebben az esetben V. Wahrāmról lenne szó. A két fenti elképzeléssel szemben én azt gondolom, hogy a 6. század és VI. Wahrām tűnik a legvalószínűbb lehetőségnek, mert nehezen hihető számomra, hogy a 7. század elején, amikor a Šāyist-Né-Šāyist keletkezett, még bárki is emlékezett volna egy 3. századi jogtudós véleményére, melynek nem volt folytatása, hiszen az említett iskolák ha elfogadjuk, hogy kettő volt belőlük is csak három nevet, azaz három generációt öleltek fel. Ha azonban Sōšānst a 6. század végére helyezzük, akkor tanítványa, Abarag a 7. század elején élhetett, vagyis a Šāyist-Né-Šāyist szerzőjének kortársa volt. Így az is világossá válik, hogy miért csak három generációt említ az iskolák genealógiája: forrásunk keletkezésekor a harmadik generáció volt életben, a szöveg pedig erről tudósít. Ebből az is következik, hogy az iskolák I. Khusraw uralkodásának idején ( ) keletkezhettek (ha visszaszámolunk három generációt), ami nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ez a néhány évtized a Szászánida kor utolsó kulturális felvirágzásának időszaka volt, mely a korábbi művek kodifikációjának igényét és megvalósítását is magával hozta. Röviden tehát azt mondhatjuk, hogy a kérdéssel foglalkozó személyek a 6. század végének és a 7. század elejének vallási-jogi autoritásai voltak, akik az Avesta kommentálásával és a 20 A Szászánida kor tudományos életéről, jogi iskoláiról lásd JANY A szerző fordítása. Eredeti szövegközlés: MACUCH 1993:

12 rituális jog részleteivel foglalkoztak. Ezzel, és számtalan más, itt nem tárgyalt problémával összhangban azonban azt is kijelenthetjük, hogy a perzsa jogtudomány alapvetően akadémiai tudománynak tekinthető, melynek kevés köze volt a valósághoz. Nyilván a fenti kérdés is hipotetikus természetű volt, s azért fogalmazódott meg, hogy az érintettek és követőik jogtudományi vitát folytathassanak róla. Nem egyedi jelenség ez, hiszen a zsidó és a muszlim tudósok is folytattak ehhez hasonló akadémiai vitákat, ám itt többről van szó. Ha áttekintjük a perzsa jogtudósok problémáit, azt látjuk, hogy ők döntő mértékben akadémiai vitákban vettek részt, szemben más jogrendszerek jogászaival, akik a sok valós probléma mellett hipotetikus ügyekkel is foglalkoztak. Vagyis a perzsa jogtudomány mondhatni egy elefántcsonttoronyba zárta magát, melybe ritkán sütöttek be a korabeli valóság fényei s legfeljebb csak esetenként úszott be egynéhány holttest. Ami a probléma lényegét illeti: nyilvánvalóan szándékos ellentétpárral van dolgunk, hiszen nincs tisztátalanabb dolog, mint a holttest, a tisztaságnak pedig nyilvánvalóbb szimbóluma, mint a víz. A perzsa gondolkodásban azonban mindez mégis nagyobb jelentőséggel bír, ismerve a kérdés kozmológiai és rituális jelentőségét. A probléma a teremtéssel függ össze, mivel Ohrmazd, minden jó teremtője alkotta meg az embert is a maga testi mivoltában. Ezért az élet minden fizikai formájával a Jó, Ohrmazd világához tartozik, a test lélek, mint a rossz jó megkülönböztetése a zoroasztriánizmustól idegen. Ahriman, a Gonosz Lélek azonban megteremtette a betegséget, a szenvedést és a halált, mely, mesterkedése eredményeként minden embert elér. Vagyis: az élő emberi test az isteni világhoz tartozik, a holttest azonban már nem. Többről van tehát szó, mint rituális tisztátalanságról, a holttest azáltal, hogy az élet elhagyta, egyben hovatartozást is váltott. Más oldalról nézve pedig a víz nem pusztán a tisztaság szimbóluma, vagy a rituális tisztaság eléréséhez szükséges eszköz, hanem önmagában tiszta elem. Ebből adódóan nem is lehet rituális tisztálkodásra használni, erre a célra homokot és marha húgyot alkalmaznak (gōmēz, nÿrang). 22 E háttér ismeretében a kérdésben megfogalmazott juxtapozíció még markánsabb. A vitatott eset, ami a valóságban nehezen következhetett be (hiszen hol van Iránban akkora folyó, hogy ez napi rutinkérdés lehessen?), túlmutat a rituális problémán, s azt vizsgálja, hogy e két összeegyeztethetetlen elem keveredésekor mekkora az ember felelőssége. A perzsa jogászok válasza talán nem is véletlenül épp ebből a szempontból ragadja meg a kérdést. A felelősség tekintetében világosan két különböző álláspont különíthető el. Az egyik szélsőség, melyet mai szóval dogmatikus pozíciónak mondanánk, mindenképpen a holttest kihúzását tartja a legfontosabbnak, nyilván a már említett teológiai-kozmológiai megfontolásokból. E szemlélet szerint az ember felelőssége abszolút és objektív, bármi áron meg kell akadályozni a két összeférhetetlen elem keveredését. Vagyis a körülményektől és a lehetőségektől teljesen függetlenül kell megtenni mindezt, még annak kockázatát is vállalva, hogy a közeli jövőben nem egy, hanem két holttest fog úszni a folyóban. Ebben a kontextusban a kár aligha anyagi természetű, itt az ember életében, testi épségében bekövetkezett károsodásra kell gondolni, mely e cselekménnyel összefüggésben keletkezhet. Ezt a nézetet képviseli Kay Ādurbōzīd és Nēw Gušnasp, akik azonban a felelősség mértékében már nem értenek egyet: előbbi képviseli a legszigorúbb álláspontot, mivel szerinte a saját élete kockáztatásának elkerülése miatt nem cselekvő is a legsúlyosabb bűncselekményt, a margarzānt követi el. Nēw Gušnasp nem ennyire szigorú, álláspontja szerint az így elkövetett bűn csak tanāpuhl, ami nem jár halálbüntetéssel. Meg kell jegyezni, hogy Nēw Gušnasp doktrínája kidolgozottabb, s egyben az arányosság elvét is tartalmazza, hiszen e jogtudós a fokozatosság elvét tartja szem előtt: ha kár keletkezik, akkor a nem cselekvő felelőssége enyhébb, ha azonban nem keletkezik, akkor súlyosabb, vagyis margarzān. Ezzel szemben Kay Ādurbōzīd nem érvényesíti az arányosság elvét, és kár keletkezése esetén is a 22 A rítus részleteireről lásd CHOKSY

13 legsúlyosabb minősítést adja, ezért ebből következően a súlyosabb esetet is nyilván így ítélte meg bár a szöveg erről nem szól, a logika ezt kívánja. A másik nézőpont, melyet ma liberálisnak neveznénk, egyetért ugyan az előzővel annyiban, hogy a keveredést meg kell szüntetni, ugyanakkor figyelembe veszi az emberi lehetőségeket is, és csak akkor teszi kötelezővé a holttest kihúzását, ha az nem veszélyezteti a cselekvő életét és testi épségét. Ez Sōšāns felfogása. Ha a Šāyist-Né-Šāyist ben névtelenül idézett álláspont az elfogadott doktrína (ezt nem tudjuk bizonyítani), akkor azt látjuk, hogy a doktrína a megengedőbb nézethez áll közelebb azáltal, hogy még a súlyosabb esetre sem állapítja meg a felelősség mértékét. Név Kár keletkezik Kár nem keletkezik Sōšans nincs felelősség tanāpuhl Kay Ādurbōzīd margarzān margarzān (következtetés) Nēw Gušnasp tanāpuhl margarzān Doktrína? (ŠnŠ 2.79) nincs felelősség (következtetés) ki kell húzni, felelősség mértéke nincs megadva Ez az eredmény összhangban áll a Šāyist-Né-Šāyist azon állításával, mely szerint az egyik iskola megengedőbb, a másik pedig szigorúbb volt, sajnos azonban nem mondja meg, hogy szerinte melyik hová tartozik. Ebből a példából az következik, hogy Abarag iskolája volt a megengedőbb, hiszen Sōšāns ennek volt a második tagja. Ha azonban más ítéleteket is megnézünk, akkor ennek ellenkezőjére is találhatunk példát, tehát a gyors általánosítással óvatosan kell bánni. Ez a helyzet nagyon hasonlít a zsidó jogtudományéhoz, ahol Shamm ay iskoláját szokás a merevebbnek, Hillelét pedig a megengedőbbnek tartani az ilyen általánosítás azonban ott sem állja meg a helyét. 23 Ami a felelősség mértékét illeti, a perzsa jogban a bűncselekményeket súlyuk szerint osztályozták, majd ezeket átfogóbb kategóriákba sorolták, a büntetést pedig már ezen, átfogóbb kategóriához rendelték. E rendszer, melyet hierarchikusan építettek fel, összesen kilenc kategóriát ismert. A rendszer legalján a legkisebb súlyú cselekményeket (például becsületsértés, verekedés) tartalmazó āgrift helyezkedett el, a csúcsán pedig a halálbüntetéssel járó margarzān, közvetlenül alatta pedig a tanāpuhl. Ebből is látszik, hogy a holttest ki nem húzását igen súlyos vétségnek fogták fel a perzsa jogászok. Ezen a ponton azonban a vallásirituális bűn és a bűncselekmény fogalma összeforrott. A rituális margarzānnal összefüggésben inkább az előbbi megközelítés dominál. Hallgassuk ismét a forrásunkat: 24 ŠnŠ A margarzān (bűnben lévő) ember sosem lesz (rituális értelemben) tiszta. A tisztátalant a ceremoniális mosdástól három lépés távolságra távol kell tartani. ŠnŠ Az, aki margarzān bűnt követett el, a rad (bírósága) előtt meg kell bánja tettét, majd halálra kell ítélni (szó szerint: testét át kell adni). A radon kívül más (őt) halálra ítélni nem jogosult. ŠnŠ A margarzān bűnt elkövető személy, ha testét és teljes vagyonát átadta a radnak, és az elkövetett bűnt őszintén megbánja, amennyiben a radok (bírósága) jó cselekedetekre és 23 SAFRAI A forrásszövegek fordításaihoz lásd JANY 2003:

14 kegyes cselekedetekre engedélyt ad neki, a korábban elkövetett jó és kegyes tettek visszaszállnak (rá), s ha három napon keresztül büntetést hajtanak végre rajta, a pokolba nem kerül. ŠnŠ Ha margarzān bűnt követnek el, s őszintén megbánják, (de) a rad (bírósága) tudja, hogy ezért halálbüntetés jár, a halálbüntetést ki kell szabni, a rad jogosult őt megöl(et)ni. Hah, mert Ohrmazd dicsőségére vagyon! Világos tehát, hogy a margarzān-cselekményt elkövetővel szemben támasztott vallásitársadalmi elvárás szerint a bűnösnek önként kellett megvallania tettét a radnak, egy magas rangú papi személynek, s egyben a Szászánida Birodalom hivatalos büntető bíróságának. E vallomást annak tudatában kellett megtennie, hogy őt ezért ki fogják végezni, továbbá őt és családját is teljes vagyonelkobzással fogják sújtani. Ha ezt nem vállalta, rituálisan tisztátalan maradt, és a Pokolba jutott, mivel nem szenvedte el a bűnét elimináló földi, fizikai büntetést. 25 Mindezt azért, mert élete kockáztatása árán nem húzott ki egy holttestet a vízből. A perzsa jogászok azonban ennél tovább mennek, és felvetnek egy jogilag releváns kérdést is (2.76-ban), amit mi úgy fogalmaznánk meg, hogy a bűncselekményt folytatólagosan követték el, vagy halmazatot kell megállapítani. Ezek természetesen a mai jog fogalmai, a gondolat azonban jelen van, s ez váratlanul modern sajátosság egy ilyen archaikus gondolkodás esetében. Ráadásul nemcsak a kérdés feltevése modern, hanem a válasz is: ha egyszerre követi el, az egyetlen cselekménynek számít a holttestek számától függetlenül, tehát a szankciója is egy elem, ha azonban időben külön, akkor ezek különálló cselekményeknek minősülnek, tehát halmazati büntetés jár értük. Ennek természetesen ismét nincs gyakorlati jelentősége, mivel ha valakit egy margarzān miatt már kivégeztek, teljesen mindegy, hogy a maradék kilencet mivel s hogyan büntetik. S még tovább, a jogtudósok a végrehajtás részleteivel is foglalkoznak: a holttestből kifolyó víz nem folyhat vissza a folyóba. Ez tulajdonképpen világos, hiszen ez a víz a halottal állt kapcsolatban, tehát rituálisan beszennyezné a folyót. A tudósok azonban bölcsen hallgatnak arról, hogy vajon az egész folyó nem vált-e rituálisan tisztátalanná azért, mert eddig egy holttest úszott benne, holott ez nagyobb szennyeződésnek látszik, mint a visszafolyó kevéske víz. A kutyának pedig azért kellett megmutatni, mert ez a temetési szertartás része volt: amíg egy kutya nem látta, nem lehetett eltemetni. Ennek praktikus és nem rituális okai vannak: a kutya meg tudja állapítani az előtte heverő testről, hogy él-e még, vagy sem. Mivel élő embert nem akartak eltemetni, csak a kutya egyértelmű jelzése alapján tették ezt meg. E sagdīdnek nevezett elemet ma már nem alkalmazzák hiszen a modern kórházak vannak olyan megbízhatóak, mint a kutya. 25 A perzsa büntetőjog elméletére nézve lásd JANY

15 Felhasznált irodalom CHOKSY, Jamsheed K. 1989: Purity and Pollution in Zoroastrianism: Triumph over Evil. Austin: University of Texas Press. JANY, János (szerk.) 2003: Szemelvények az Ókori Kelet jogforrásaiból. Válogatás az ókori Irán, India és Kína jogemlékeiből. Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar. JANY, János 2006: The Jurisprudence of the Sasanian Sages. Journal Asiatique, 294/2, JANY, János 2007: Criminal Justice in Sasanian Persia. Iranica Antiqua 42, MACUCH, Maria 1993: Rechtskasuistik und Gerichtspraxis zu Beginn des siebenten Jahrhunderts in Iran. Die Rechtssammlung des Farrokhmard i Wahrāmān. Wiesbaden: Harrassowitz. SAFRAI, Shmuel 2007: Bet Hillel and Bet Shammai. In: Berenbaum, M. Skolnik, F. (szerk.), Encyclopedia Judaica Band 4. Detroit: Macmillan Reference USA

16 Az amulettkő-listák csoportja és a kő mágikus jelentősége Mezopotámiában Megjegyzések és kiegészítések Anais Schuster-Brandis Steine als Schutzund Heilmittel című könyvéhez Simkó Krisztián Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Budapest Habár Leonard William King, a korai asszíriológia egyik kiemelkedő alakja már 1896-ban, Babylonian Magic and Sorcery being The Prayers of the Lifting of the Hand 26 címen megjelent munkájában publikált mágikus szövegeket, a mezopotámiai mágikus szöveghagyomány vizsgálata mégis az elmúlt negyven évben jutott nagy jelentőséghez az asszíriológiai kutatásokban. A mezopotámiai mágia iránt tanúsított megnövekedett érdeklődésnek köszönhetően nagyszámú szöveg publikálására került sor, valamint elkezdődött a nagy szövegsorozatok tudományos igényű feldolgozása, ami nemcsak a Mezopotámiában alkalmazott mágikus praktikák, az e praktikákat végző szakemberek és az általuk használt anyagok részletekbe menő vizsgálatát tette lehetővé, hanem nagyban hozzájárult Mezopotámia szakrális tisztaság fogalmának megismeréséhez is. E szövegsorozatok segítségével rekonstruálhatók azok az összetett rítusok, melyek során a gyógyító szakember először megtisztította önmagát, az általa használt eszközöket és a szertartásnak helyet adó területet, majd a szertartás során feloldotta vagy kiszakította a pácienst sújtó tisztátalanságot, melyet az illető tudatosan vagy önhibáján kívül valamely istennel szemben elkövetett bűne idézett elő. Az egyén tisztátalan állapotának feloldásával azonban még nem ért véget a szakrális tisztasághoz kapcsolódó rítusok sora: a gyógyító szakembernek először el kellett pusztítania a páciensről levett rontást (égetéssel vagy föld alá helyezéssel, esetleg folyóba dobással, stb.), majd főként amulettek segítségével arról is gondoskodnia kellett, hogy a páciens ne kerüljön ismét ugyanabba a tisztátalan állapotba. 27 A mágikus szövegek a szakrális tisztasághoz kapcsolódó rítusokban gyakran utalnak kövek használatára. Többféle követ helyeztek például a tisztátalanságot előidéző gonosz erő lemosására szolgáló vízbe (agubbû), továbbá a megtisztított személy védelmét biztosító amuletteket is kövekből készítették. Anais Schuster-Brandis könyve az asszíriológiai kutatások fentebb bemutatott irányvonalába illeszkedve a köveknek többek között a szakrális tisztaság előidézését szolgáló rítusokban betöltött szerepét tárgyalja. E könyv több szempontból hiánypótló munka. 28 Egyfelől a Szerző végezte el először az ún. amulettkő-listák csoportjának átfogó vizsgálatát, amely az ebbe a szövegtípusba sorolható dokumentumok korábban csupán ékírásos másolatok formájában voltak elérhetők a kutatás számára. E Anais Schuster-Brandis: Steine als Schutz- und Heilmittel. Untersuchung zu ihrer Verwendung in der Beschwörungskunst Mesopotamiens im 1. Jt. v. Chr. (Alter Orient und Altes Testament 46). Münster: Ugarit Verlag, xvi oldal, 39 tábla. Ezen írás az Aktion Österreich-Ungarn alapítvány támogatásában az Universität Wien, Institut für Orientalistik könyvtárában végzett kutatásaim során jött létre. 26 KING Lásd MAUL 1994: További könyvismertetőkhöz lásd ABRAHAMI 2010; COUTO FERREIRA

17 másolatok mellett különböző szakfolyóiratok hasábjain elszórtan megjelent ugyan néhány, amulettkő-listákat feldolgozó tanulmány, e munkák szerzői azonban ritkán léptek túl az egyszerű szövegkiadás szintjén, hogy olyan kérdésekre keressék a választ, mint a tárgyalt korpusz létezésének célja vagy a szövegeken keresztül megismerhető praktikák mibenléte. Schuster-Brandis amellett, hogy összegyűjtötte a már ismert amulettkő-listákat, ezek számát újabb, főként a British Museum gyűjteményében őrzött dokumentumokkal növelte, majd az így kialakult szöveganyag beható vizsgálata során a szövegszerkezet, a sorozatba rendezés, a Sitz im Leben és a praktika kérdését kutatta. A mű másik jelentősége a szövegcsoport egyediségéből következik. Ahogy arra a mágikus tevékenységet végző szakemberek által használt szövegsorozatokat felsoroló, Ráolvasópapok kézikönyve címen ismert forrás is utal, 29 az amulettkő-listák azok közé a szövegek közé tartoznak, melyekben a szakemberek által a mágikus praktika során alkalmazott anyagok jellemzőit és felhasználásuk módját örökítették meg. Így megállapítható, hogy a Schuster- Brandis által tárgyalt korpusz a szakemberek kézikönyveként szolgált, mely egy adott probléma kezelése során segítséget nyújtott a leginkább megfelelő amulett kiválasztásában, és egyben az amulett elkészítési módjának leírását is tartalmazta. Itt azonban röviden meg kell említeni, hogy a mezopotámiai amulettkő-listák egy, a klasszikus értelemben vett amulettektől merőben eltérő praxis létezésére hívják fel a figyelmet. Vagyis e szövegek nem meghatározott anyagból készített, meghatározott formával és meghatározott faragásokkal (képpel, szöveggel és szimbólummal) rendelkező tárgyak elkészítésével foglalkoznak, 30 hanem olyan gyöngysorok összeállításának leírását tartalmazzák, melyeket különböző fajtájú kövekből faragott szemek alkottak. Az amulettkő-listák tanúsága alapján megállapítható, hogy a mezopotámiai mágia a hangsúlyt magára a kőanyagra fektette, a faragás és a forma másodlagos szerepet játszott. 31 A kötet a bevezetőt (1 3. oldal: kérdések és kutatástörténet) követően négy fejezetre, egy szószedetre és két függelékre oszlik. Az első fejezet (4 47. oldal) a kő Mezopotámiában játszott szerepét, illetve a mezopotámiai világképben elfoglalt helyét tárgyalja. E fejezet tartalmazza továbbá az Abnu šikinšu ( A kő, melynek megjelenése ) címen ismert lista feldolgozását és elemzését. A második fejezet ( oldal) a kövek mágikus szövegekből megismerhető használati kontextusait foglalja össze. A harmadik fejezet ( oldal) az amulettkövek alkotta gyöngysorok (a továbbiakban lánc-amulettek) előállítási és alkalmazási módjaival, továbbá a tárgycsoport használati kontextusainak bemutatásával foglalkozik. A negyedik fejezet ( oldal) tárgyalja magukat a szövegeket. Itt olvashatunk az 29 A szöveghez lásd ZIMMERN 1915: ; BOTTÉRO 1975: ; GELLER 2000: , ; JEAN 2006: 62 82; BÁCSKAY SIMKÓ MICHEL 2004: 3 4 után Zahlreiche antike Texte geben Anleitung zu Zeitpunkt und Art der Herstellung sowie Trageweise von Amuletten, deren Wirksamkeit meistens auf der Synthese eines bestimmten Materials, Bildes und Zauberformel (Logos) sowie einem komplizierten Weihevorgang (Praxis) beruht. A Michel által tárgyalt varázsgemmák magyar nyelvű áttekintéséhez lásd NAGY 2013: , korábbi szakirodalommal. Az amulettekhez lásd továbbá RE I/2, Vö. REINER 1995: Meg kell azonban jegyezni, hogy az itt tárgyalt gyöngysorok mellett kisebb mértekben a hagyományos értelmben vett, vagyis meghatározott formával és faragással rendelkező amulettek is használatban voltak Mezopotámiában. E csoportba sorolhatók azok a Lamaštu démon képmásával díszített amulettek, amelyek feltehetően a terhes asszony védelmét szolgálták (lásd THUREAU-DANGIN 1921 és RlA VI, ), valamint az Erra-eposz sorait bajelhárító célból viselő ú.n. tábla-amulettek (lásd REINER 1960). Habár a pecséthengerek elsősorban adminisztratív feladatokat láttak el, mégis több érv szól amellett, hogy e tárgycsoport részben mágikus célokat is szolgált (lásd GOFF 1963: és REINER 1987: 27 28). 17

18 amulettkő-listák típusairól, a sorozatba rendezés kérdéséről, továbbá a példaszövegek feldolgozása és elemzése is ebben a fejezetben található. A négy fejezetet egy szószedet követi ( oldal), amely az amulettkő-listák korpuszában előforduló kőnevek felsorolása és megjelenési helyük feltüntetése mellett az egyes kifejezésekről szerzett legfontosabb ismereteket foglalja össze így akár kézikönyvként is használható. A szószedetet követő első függelékben ( oldal) Schuster-Brandis felsorolja a kőtárgyak felirataiban az alapanyag megjelölésére szolgáló kőneveket, míg a második függelék (461. oldal) az amulettkő-listák korpuszában leggyakrabban előforduló 32 kőnevet összesíti. A kötet bibliográfiával ( oldal), mutatókkal (478. oldal: tárgyalt szavak mutatója; oldal: név- és tárgymutató; oldal: a tárgyalt szövegek mutatója), végül pedig a publikálatlan szövegekről készült másolatok és fényképek közlésével (1 39 táblák) zárul. Jelen írás a továbbiakban részletesebben mutatja be Schuster-Brandis könyvének egyes fejezeteit. Ennek során tartalmi és szakirodalmi kiegészítéseket tesz, néhány részletet pontosít, valamint a könyv felépítésében tapasztalható kisebb ellentmondásokra is felhívja a figyelmet. Az alapanyag kiemelkedő jelentősége szolgálhatott annak indokául, hogy Schuster-Brandis könyve első fejezetének első alfejezetében (4 17. oldal: Konzeption des Materials Stein ) a kő Mezopotámiában betöltött szerepét tárgyalja. Ebben az alfejezetben olvashatunk a kő azon tulajdonságairól, melyek jelentőséggel bírtak a mágikus tevékenységet végző szakember számára. E tulajdonságok között elsőként a színt tárgyalja a Szerző, mellyel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a színek kifejezésére használt sumer és akkád terminológia nélkülözte a kék jelentésű szót (5. oldal, 16. jegyzet). A Szerző e megállapítása azonban pontosításra szorul: ugyanis a kék leírásakor a kék kövek csoportjára és elsősorban e csoport par excellence képviselőjére, a lazúrkőre használt terminust (sumer za-gìn, akkád uqnû) használták, lazúrkő színű értelemben. 32 Az alapszín mellett nagy jelentőséggel bírt még a kövek erezete, valamint a felszínüket borító foltok és sávok színe, száma és formája. Ahogy Schuster-Brandis megjegyzi (5 6. oldal), a kő ezen tulajdonságai olyannyira meghatározók voltak, hogy gyakran ezek játszottak szerepet a névadásban. Példaként az achát csoportba sorolható babbar-dili- és babbarmin 5 -követ említi, mely kifejezések az egy fehér és a két fehér sávval rendelkező achátokra utaltak. Schuster-Brandis a kövek fontos tulajdonságai után a kevésbé fontosakat veszi sorra (6 8. oldal), itt tárgyalja a keménységet, amely elsősorban a kőmegmunkálás során jutott jelentőséghez, a transzparencia meglétét és mértékét, végül pedig az eredetiség kérdését. A Szerző véleménye szerint egy követ kétféleképpen lehetett hamisítani : a kő mesterséges átszínezésével, illetve üvegmásolat elkészítésével. Az utóbbi módszer gyakoriságát a nagyszámú üvegkészítéssel foglalkozó recept bizonyítja, melyekből az is kiderül, hogy az üvegből készült utánzatok az eredetijük nevét viselték, és csak ritkán fordulnak elő olyan kifejezések a korpuszban, melyek a késztermék másolat voltára utalnak (például kūri a kemencéből ). Ezen a tényen, valamint a kő kinézetének imént bemutatott központi jelentőségén alapul Schuster-Brandis azon kijelentése, mely szerint egy kő mágikus 32 A mezopotámiai színekhez lásd LANDSBERGER 1967; a za-gín (akkád uqnû) használatához a kék szín jelölésére lásd CAD U/W s.v. uqnû 2. E kőnév képzett alakjának használatához a kék színű gyapjú kifejezésében lásd CAD U/W s.v. uqnâtu. 18

19 jelentőségét nem befolyásolta az eredetiség kérdése, a szakemberek az eredetivel megegyező módon alkalmazták az üvegből készült másolatokat, melyekkel valószínűleg a szegényebb néprétegek igényeit elégítették ki. Ezen a ponton ismét szembeállítható a mezopotámiai mágikus gondolkodásmód a varázsgemmák esetében megfigyelhető felfogásával, melyben az alapanyag eredetisége jóval fontosabb szerepet játszott. 33 A kövek fontos és kevésbé fontos tulajdonságainak bemutatása után Schuster-Brandis az anyag koncepciójával foglalkozik a kő értelemben használt na 4 (akkád abnu) terminus tárgyalásán keresztül, melynek két fő jelentését különbözteti meg (89. oldal). A na 4 elsődlegesen az anyagi világ azon kategóriájának megjelölésére szolgált, melyhez a kövek tartoztak. Az ékírásos szövegek tanúsága alapján azonban e mezopotámiai kategória tágabb volt a mainál, melyet a na 4 üveggel, fajansszal, mázas téglával és kagylóval egy kontextusban történő megjelenése bizonyít. 34 A na 4 másik jelentése egy meghatározott formára, a fonalra felfűzött gyöngyre utal. Schuster-Brandis véleménye szerint az amulettkő-listák korpuszának esetében a na 4 utóbbi jelentése lehetett meghatározó, mivel itt nem csupán kőnevekkel kapcsolatban jelenik meg, hanem a ritkábban előforduló, különböző nemesfémeket jelentő szavak előtt is. Így tehát a na 4 az amulettkő-listák korpuszában egy feltehetőleg gyöngy jelentéssel bíró, önálló szónak tekinthető, nem pedig determinatívumnak, mely az adott kifejezésnek az anyagi világ egy meghatározott kategóriájához való tartozását fejezi ki. 35 Az anyag koncepciójának a na 4 terminuson keresztül történő tárgyalását Schuster-Brandis e terminus néhány átvitt értelmű jelentésének felsorolásával zárja: ezek a hólyagkő, a vesekő, a gyümölcsmag és a jegeső-szem. Ezen a ponton az olvasónak hiányérzete támad, mivel a Szerző nem említi azokat a további előfordulásokat, ahol a na 4 jelentését a szövegkontextus adja. Mivel e kontextusok részletesebb tárgyalását a hely szűkössége nem teszi lehetővé, álljon itt csupán egyetlen példa. 36 A na 4 kő(súly) -ként történő értelmezésének helyességét többek között a III. Ur-i dinasztia korából származó ú.n. elkobzási dokumentumok bizonyítják, 37 amelyek esetenként a következő összetéveszthetetlen tételeket tartalmazzák: 1 na 4 1 gú-na / 1 na 4 10 ma-na / 1 na 4 10 gín: 1 kő 1 tálentum (súlyban) / 1 kő 10 mina (súlyban) / 1 kő 10 sékel (súlyban). 38 A na 4 terminus tárgyalását a kövekkel foglalkozó legfontosabb források bemutatása követi a kötetben ( oldal). Itt elsőként az Ur 5 -ra=ḫubullu lexikális lista XVI. táblájáról olvashatunk, amely a mezopotámiai kőnevek és kőből készült tárgyak felsorolását tartalmazza. Ezt követően az első fejezet második alfejezetében bővebben tárgyalt Abnu šikinšu lista szerkezetének leírása, majd azoknak a későbabilóni szövegeknek a bemutatása következik, amelyek a klasszikus ókorra is jellemző mágikus elképzelés, a természeti és a természet feletti világ különböző jelenségei közötti összefüggést feltételező sympatheia 33 Lásd MICHEL 2004: 4, 15. jegyzet, ahol a szerző az üveg használatának ritkaságára hívja fel a figyelmet. 34 A na 4 terminus kagylókhoz kötődő viszonyának tárgyalása során Schuster-Brandis több szöveghelyre hívja fel a figyelmet, amelyek a kagylókat a hegység köveivel/termékeivel (aban/hiṣib šadî) szembeállítva, a tenger köveinek/ termékeinek (aban/hiṣib tiāmti) nevezik (8. oldal, 35. jegyzet). 35 In diesen Fällen muß NA 4 nicht als Determinativ aufgefaßt werden, sondern gehört möglicherweise zum Ausdruck. Eventuell ist also genaugenommen NA 4 KÙ.SI 22 aban hurāṣi Goldperle oder NA 4 KÙ.BABBAR aban kaspi Silberperle zu lesen. Allerdings gibt es für diesen Vorschlag aber keine syllabischen Belege (9. oldal, 39. jegyzet). 36 További példákért lásd CAD A s.v. abnu A. 37 Az elkobzási dokumentumokhoz lásd MAEKAWA 1993, Berens 89 iv 1-3 (PINCHES 1915: ; BDTNS ). 19

20 mezopotámiai jelenlétéről tanúskodnak. 39 E szövegek egy-egy követ, növényt és fát társítanak csillagképekkel vagy istenségekkel, illetve templomokkal és városokkal. Schuster-Brandis itt hívja fel a figyelmet továbbá arra az Irving Finkel által 2000-ben publikált két hémerológiai és ménológiai szövegre, 40 melyekben különböző gyógyhatású anyagok kövek, növények és fák alkalmazásának idejét határozták meg havi és napi bontásban. Érdemes megemlíteni, hogy a Finkel által publikáltakhoz nagyon hasonló szövegeket adott ki Nils Heeßel egy ben megjelent tanulmányában, melyben azt feltételezte a szerző, hogy a Kr. e. 1. évezred második felében paradigmaváltás zajlott le a mezopotámiai orvoslásban. 41 Heeßel tanulmányára azonban Schuster-Brandis nem hivatkozik, ahogy arra sem, hogy talán a sympatheia egy korai példája fedezhető fel a Lugal ud me-lám-bi nir-ĝál (=Lugale) 42 kezdetű, a Kr. e. 3. évezred fordulóján született sumer nyelvű eposzban, melynek itt közreadott sorai két önálló entitás összefüggéséről tanúskodnak: mar-za d utu me-zu hé-a / di-ku 5 -gin 7 ku[r ] si sá-e: Utu hivatala legyen a lénye(ge)d, (mellyel) mint egy bíró, rendet tartasz az orszá[gban]. 43 A Lugale-eposz e két sora egy nagyobb szövegegységbe illeszkedik, melyben arról olvashatunk, hogyan szabja meg Ninurta, a harc és földművelés istene, a különböző kövek sorsát. A sorsszabásra azután kerül sor, hogy Ninurta legyőzte az Asag néven ismert démont és az általa teremtett kőhadsereget. Ez a kőhadsereg 48 kőből állt, köztük a hematitként azonosított ka-gi-na-ból, melyre a fentebb bemutatott két sor vonatkozik. A ka-gi-na követ elsősorban súlyok alapanyagaként használtak. Ebben nagy szerepet játszottak a követ az igazság eszméjével összekapcsoló elképzelések. A kőnek az igazsághoz fűződő szoros viszonyára utal a neve, mely szó szerinti fordításban igaz szó/beszéd kő, 44 továbbá az iménti szöveghely is ezt a koncepciót tükrözi, ahol az igazság istene, Utu hivatalát rendelik ki számára. A sympatheia szemszögéből nézve elmondható, hogy a kő lényegi része (sumer me) összefüggésben áll az isteni hivatallal (sumer ĝarza) és ezen keresztül magával az igazság istenével, mely lehetőséget biztosít számára, hogy az arany és az ezüst mérésére szolgáló súlyként mindig a pontos tömeget mutassa ezáltal biztosítva az ország rendjét. Így tehát a Lugale-eposzban elrendelt sors nem sokban különbözik sem a késő babilóni szövegekből ismert felfogástól, sem pedig a klasszikus antikvitás hasonló elképzeléseitől, melyek egy adott anyagot (követ, növényt vagy fát) a rá jellemző összefüggések alapján tekintettek egy adott orvosi vagy mágikus eljárás megfelelő eszközének. 39 Vö. HOPFNER RE XIII/1, oldal. Lásd továbbá HEEßEL 2005: 18 19, aki óva int annak feltételezésétől, hogy a sympatheia-ként értelmezhető babilóni elképzelések közvetlenül éltek volna tovább a klasszikus ókorban: Festzuhalten bleibt, daß sowohl in Babylonien als auch im griechischen Kulturraum ein sehr ähnliches System von belebt imaginierter Natur in medizinisch-astrologischem Zusammenhang erscheint. 40 FINKEL 2000: HEEßEL 2005: szerint a Kr. e. 1. évezred második felére az analógiákon alapuló gondolkodás (Analogiedenken) korábbi formái, melyek az istenség által küldött jel (ómen) megfejtésére irányultak, már nem adtak választ minden kérdésre, így a korabeli tudósok elkezdtek újabb magyarázatokat keresni. Ez a paradigmaváltásként értelmezhető folyamat, mely Heeßelt a Thomas Kuhn által megfogalmazott tudományos forradalomra (KUHN 1962) emlékeztette, vezetett oda, hogy az égi jelenségek isteni előjelként történő értelmezésével foglalkozó asztrológiából kifejlődött a matematikai számításokon alapuló egzakt asztronómia, és a betegség természetfeletti eredetének központi szerepet biztosító orvoslásból egy olyan medicina bontakozott ki, mely a természet mechanizmusai iránt érdeklődött. 42 Az eposz feldolgozásához lásd VAN DIJK Lugale ; az átírás az óbabilóni korból származó kéziratokon alapul. 44 Vö. REINER 1995: