LAPOSFÉRGEK. 5. szövegdoboz. A laposférgek osztályozása:

Átírás

1 6 LAPOSFÉRGEK A LAPOSFÉRGEK TÖRZSE (Phylum Platyhelminthes) nevéhez illően hát-hasi irányban lapított testű lényeket foglal magába. Nagyságuk a néhány milliméter és a méter között változik. Elsődleges testüregüket (protocoeloma) kötőszövetszerű sejtes tömeg (parenchima) tölti ki. Testüregük hasítékcöloma (schizocoeloma), mivel hasítékok, üregek találhatók benne. Három csíralemezzel rendelkeznek (ekto-, mezo- és entoderma) Emésztőcsatornájuk csupán elő- és középbélből áll, utóbéllel és végbélnyílással nem rendelkeznek. Ősszájnyílásúak (protostomia), akárcsak a gerinctelenek elsöprő többsége, azaz szájnyílásuk fejlődéstanilag a bélcsira (gastrula) ősszájnyílásából (archiporus) alakul ki. Idegrendszerük hasi elhelyezkedésű, hosszanti idegtörzsekkel, harántágakkal rendelkeznek, a feji részben agydúcok alakulnak ki. Kétoldali szimmetriájúak. Protonephridiális kiválasztókészülékük van, ez elsősorban az ozmoregulációban játszik szerepet. Keringési rendszerrel és légzőszervekkel nem rendelkeznek. Többségük hímnős. Körülbelül fajuk ismert, melyeket két altörzsbe és négy osztályba sorolunk (5. szövegdoboz). A laposférgek osztályozása: 5. szövegdoboz I. törzse (Phylum Platyhelminthes) A. Örvényférgek altörzse (Subphylum Turbellaria) 1. Örvényférgek osztálya (Classis Turbellaria) a.) Bélüregnélküliek rendje (Ordo Acoela) b.) Egyenesbelűek rendje (Ordo Macrostomidae) c.) Hármasbelűek rendje (Ordo Tricladida) d.) Ágasbelűek rendje (Ordo Polycladida) B. Újhámúak altörzse (Subphylum Neodermata) 1. Közvetlen fejlődésű mételyek osztálya (Classis Monogenea) 2. Közvetett fejlődésű mételyek osztálya (Classis Trematoda = Digenea) 3. Galandférgek osztálya (Classis Cestoda) 3.1. Tagolatlan galandférgek alosztálya (Subclassis Cestodaria) 3.2. Tagolt galandférgek alosztálya (Subclassis Eucestoda) a.) Szegfűférgek rendje (Ordo Caryophyllidea) b.) Szívógödrösök rendje (Ordo Pseudophyllidea) c.) Proteocephalidea rend (Ordo Proteocephalidea) d.) Szívókások rendje (Ordo Cyclophyllidea)

2

3 ÖRVÉNYFÉRGEK ALTÖRZSE Subphylum Turbellaria Ektodermájuk kikülönült sejtekből áll. Testüket csillós hám boríthatja, ez esetben a csillók segítségével csúsznak az aljzaton. Általában szabadonélők. A hámrétegben ún. nyálkapálcikákat (rhabdit) találunk, ezeket védekezésre használják: kilövellve ragacsos, mérgező nyálkaanyaggá oldódnak a vízben. A bőrizomtömlő körkörös, ferde és hosszanti izomrétegekből áll, kívülről befelé haladva. A háti és a hasi oldalt hát-hasi irányultságú izomrostok kötik össze. Szájnyílásuk a test közepén a hasoldalon található általában, garatban folytatódik, mely gyakran kiölthető ormányként jelenik meg. Idegrendszerük központja a feji tájékon található gyűrűszerű agydúc. Ebből 1-2 pár idegtörzs indul hátrafelé, melyeket harántágak köthetnek össze. Szemekkel is rendelkezhetnek. Kivétel nélkül hímnősek, és ivartalanul is szaporodhatnak. Nagy regenerációs képességgel rendelkeznek. Tengeriek és édesvíziek egyaránt vannak közöttük, de kivételesen szárazföldi fajok is akadnak. A tengeriek különösen színesek is lehetnek, közöttük találhatók a legnagyobb méretű faj a Bipalium javanum LOMAN, 1883, mely 60 cm-es. A Fekete-tengerben kisebb fajok találhatók, méretük a 0,3-30 mm között változik. Az édesvíziek és szárazföldiek mérettartománya: 0,8-23 mm. Többnyire fenéklakók, de vannak közöttük szabadon úszók is a tengerekben. Körülbelül 150 fajuk él a Fekete-tengerben, s kb. 280 fajuk Európa édes- és félsós vizeiben, valamint szárazföldön nedves talajban. Ragadozók és dögevők egyaránt lehetnek. Több mint ide tartozó faj ismert világszerte, ezeket több rendbe sorolják. Polifiletikus csoport, az ide sorolt rendek eltérő eredetűek, csupán a didaktikai egyszerűséget szem előtt tartva kezeljük őket együtt. A BÉLÜREGNÉLKÜLIEK rendjének (Ordo Acoela) tagjai nem rendelkeznek kikülönült középbéllel, helyette egy entodermális eredetű sejthalmaz található, vagy sejthálózat, amelyet emésztősejtek alkotnak. A test hátoldala domború, keresztmetszetben ovális alakú. A garat néha hiányozhat. Idegrendszerük olykor hálózatos. Protonefridiummal sem rendelkeznek. Egy sztatocisztájuk van, szikmirigyük hiányzik. Molekuláris vizsgálatok arra mutatnak, hogy a laposférgek többi csoportjától függetlenül alakultak ki, az is elképzelhető, hogy valójában nem is e törzs tagjai, csupán konvergens evolúció eredménye a morfológiai hasonlóság. Kisvagy mikroszkopikus méretű fajok, egyes fajaik algákkal élnek szimbiózisban. Főleg tengerben, ritkábban édesvízben is előfordulhatnak. Az algatartó örvényféreg (Convoluta convoluta [ABILDGAARD, 1806]) teste amforához hasonlít, 1-1,5 mm hosszú. Oldalai behajlanak. A test elején egy sztatociszta található mediálisan két megnyúltabb szem által közrefogottan. Ezek narancsszínűek. A szájnyílást a páratlan petefészek eltakarja, az ivarnyílások a test hátsó felében találhatók. Színe zöld a szimbionta zöldalgáknak köszönhetően. Többnyire nem táplálkozik aktívan. A leggyakoribb faj a román tengerparton Konstancától délre. Az algák között él az aljzaton. Az Atlanti-óceán európai partjain gyakori rokona a Symsagittifera (= Convoluta) roscoffensis (GRAF, 1891). AZ EGYENESBELŰEK rendje (Ordo Macrostomida) esetében a középbél egyenes. Páros protonefridiumaik vannak. Általában színtelenek. A hidrafaló örvényféreg (Microstomum lineare O. F. MÜLLER, 1774) teste enyhén gömbölyded keresztmetszetben. A szájnyílás viszonylag kicsi, ovális. A garat egyszerű, de nagyon hosszan kiölthető. A fejtájékon oldalt számos érzőcsilló található, szemekkel is rendelkezik. Kifejezetten ivartalanul szaporodik hosszanti osztódással, állatláncokat hozva létre. Egy egyed hossza kb. 2 mm, egy 6-8 zoidból álló láncolat akár 10 mm is lehet. Színe változó: a halvány sárgától a barnáig és a rózsaszínűig

4 midenféle változat előfordul. Kedvenc táplálékai az édesvízi hidrafélék, ezek csalánsejtjei azonban nem emésztődnek meg, hanem felvándorolnak az örvényféreg felhámjába, ahol megtelepednek és ugyanúgy aktiválódnak, mint a hidránál. Gyakori a vízinövényekkel gazdagon benőtt állóvizekben. Fekete-tengeri rokona a M. papillosum VON GRAF, A sziklás tengerparti részeken él 1-5 méteres mélységekben. 0,5-0,7 mm hosszú. A HÁRMASBELŰEK rendje (Ordo Tricladida) az örvényférgek legismertebb édesvízi képviselőit tartalmazza. Az ide tartozó fajokat többnyire planáriáknak hívják. Levél alakú lapított testük elülső vége lemetszett, háromszögű vagy lebenyes. Testük elején, hátoldalukon két vagy több szem is található. Szájnyílásuk a hasoldal közepén található, kiölthető garatban folytatódik, amelyet a planáriák ormányszerűen használhatnak a táplálék felszippantására. Testvégük elvékonyodó, vagy háromszög alakú. Nevüket középbelük szerkezetéről kapták: a középbél három ággal rendelkezik, ebből egy előre, kettő hátra mutat. A középbél ágai a maguk során vakbélszerű oldalágakat fejlesztenek. A páros hím ivarmirigyek a két hátsó középbél ág között találhatók, a női ivarmirigyek és a szikmirigyek a test elején helyezkednek el. Az ivarnyílás a szájnyílás mögött helyezkedik el. Nagyságuk mm között változik, színük többnyire barnásfekete, ritkán fehéres. Az édesvíziek petéjüket ún. kokonba rakják, ez általában nyeles, és növények vagy egyéb aljzati elemek felszínére rögzül. A kikelt egyedek alapjában véve a felnőtt egyedek kisebb és nem ivarérett másolatai, kikülönült lárva alak ez esetben nincs. Többnyire elhullott állatokkal táplálkoznak. 6. szövegdoboz A füles planária keresztmetszete a garatcső magasságában A füles planária keresztmetszetben kalap alakú: háti tájéka domború, hasi tájéka lapos. A testfalat fejlett bőrizomtömlő alkotja, ennek legkülső rétege hengerhám. Ezeknek csúcsi része csillós, alapjukkal egy alapi hártyára támaszkodnak. Sejtmagjuk az alap közelében található, és sötétre festett nyálkapálcikákat (rhabditok) találunk a sejttestben. Ezek védekezésre szolgálnak, mivel kilövellve elnyálkásodnak és méreganyagot is tartalmazhatnak. A hámsejtek között mirigysejteket is találhatunk. Az alapi hártya alatt izomrétegeket találunk. A vékony körkörös, majd ferde lefutású izomréteget a vastag, hosszanti izomrostokból álló réteg követi. A hátoldalt és a hasoldalt ugyanakkor hát-hasi (dorso-ventralis) izomrétegek is összekötik. A garat egy garathüvelyben helyezkedik el. Keresztmetszetben kör alakú, kívül és belül egysejtrétegű ektoderma béleli. Vastag falában körkörös, hosszanti és sugárirányú izmok találhatók. A garat két oldalán a középbél két hátra nyúló ágának keresztmetszete látható, illetve mellettük a belőlük kiágazó vakbelek keresztmetszete található. Ezeknek a falát egy rétegben elhelyezkedő tömlő alakú hámsejtek alkotják. A testüreget csillag alakú parenchima sejtek töltik ki. Ezek mellett lekerekített, tartaléktápanyagban gazdag párnasejtek is találhatók. A garat két oldalán, a hasoldalon a két hasi idegfonat metszete látható. A füles planária (Dugesia gonocephala [DUGES, 1830]) testének eleje háromszög alakúan kihegyezett, két, szintén háromszög alakú oldallebennyel rendelkezik, ezekről kapta nevét is. E két lebeny áramlásérző szervként működik. Testvégük megnyúlt, elhegyesedő. Szájnyílásuk a test közepén található az izmos garatormánnyal (6. szövegdoboz). A hím ivarkészüléket alkotó páros herék számos apró herehólyagocskából épülnek fel, ezek a szájnyílás előtt helyezkednek el mediálisan. A herehólyagocskák vékony herecsatornácskákkal (vas efferens) csatlakoznak a vastagabb ondóvezetékhez (vas defferens). A két ondóvezeték egy tágas ondóhólyagba (vesicula seminalis) fut be, mely párzószervhez (penis) kapcsolódik. Az ondóhólyaghoz prosztata mirigyek is kapcsolódnak, a párzószerv pedig közös, hímnős ivarpitvarba torkollik. A női ivarkészülék a test elején, laterálisan elhelyezkedő hosszanti szerkezetű páros petefészekkel (ovarium) kezdődik. A petevezetékek (oviductus) a test hosszában végighaladva a hüvelyben egyesülnek (vagina). A petevezetékek

5 mentén végig szikmirigyek találhatók, illetve végső szakaszukhoz héjmirigyek kapcsolódnak. Az ivarpitvarba torkollik a párzótáska (bursa copulatrix), valamint egy ismeretlen szerepű mirigyes szerv. A hímnős ivarpitvar a szabadba nyílik a szájnyílás mögött. A megtermékenyítés egyidejű és kölcsönös. Barnásfekete testük mm hosszú, 5-6 mm széles, néha a hátoldalukon két sötétebb hosszanti sáv található. Hegyvidéki folyókban és patakokban nagyon gyakori kövek és levelek alatt. Testvérfajának, a gyászplanáriának (Dugesia lugubris [SCHMIDT, 1861]) fejtájékának elülső széle tompaszögű vagy lekerekített, fülszerű oldallebenyekkel nem rendelkezik. Két szeme van. Testvége megnyúlt, elhegyesedő. Barnásfekete teste mm hosszú, 3-5 mm széles. Vízinövényekben gazdag, álló vagy lassan folyó vizekben él. Szennyezésre érzékeny. Az alpesi planária (Crenobia alpina [DANA, 1766]) barnásfeketés színű. A fejtájékon két hosszú nyúlvány található, két szemük van. Egyes alfajoknak több garatjuk is lehet. Testvégük megnyúlt, elhegyesedő. Testük mm hosszú, 3-4 mm széles. A tiszta, hideg és gyorsfolyású hegyi patakokat kedveli. A mocsári planária (Planaria torva [O. F. MÜLLER, 1774]) fejtájékának elülső széle egyenes vagy gyengén lekerekített. Csak két szemmel rendelkeznek, ezeket egy vékony fehér sáv övezi. Testvégük megnyúlt, elhegyesedő. Barna teste mm hosszú, kb. 4 mm széles. Növényekben gazdag, álló vagy lassan folyó vizekben él, nem túl gyakori. A tejfehér planária (Dendrocoelum lactea [O. F. MÜLLER, 1774]) nevéhez illően tejfehér színű, az áttetsző testfalon keresztül a sötétebb emésztőcsatorna átüt. A lemetszett test elején négy kis lebeny található. A két középső lebenyke között egy tapadókorongszerű mirigyes készülék található. A két szem egymástól távol áll. Testvége megnyúlt, elhegyesedő. Körülbelül mm hosszú, 4-6 mm széles faj. Állóvizekben és lassú folyású patakokban él, mindenhol közönséges. A sokszemű planária (Polycelis nigra [O. F. MÜLLER, 1774]) a fejtájék elülső széle egyenes vagy lekerekített tompaszögű, nem rendelkezik nyúlványokkal. Számos apró szemmel rendelkezik, ezek a test elülső harmadában a test szélén helyezkednek el egy sorban. Fekete teste mm hosszú, 2 mm széles. Vízinövényeken, álló vagy lassan folyó vizekben gyakori, 1000 m tengerszint feletti magasságig megtalálható. Az ÁGASBELŰEK rendjének (Ordo Polycladida) tagjai viszonylag nagy méretűek, 10 mm-nél nagyobbak. A test levél alakú, széle többé-kevésbé hullámos. Szemekkel rendelkeznek, sztatocisztájuk hiányzik. A középbél sokszorosan sugárirányban elágazó, erről kapták latin és magyar nevüket. Müller-féle lárvával fejlődnek. Színesek is lehetnek. Többnyire tengeriek, nálunk csak a Fekete-tengerben élnek. A bolyhos örvényféreg (Thysanozoon brocchi [RISSO, 1818]) teste lapított, széles, levél alakú, 4-8 cm hosszú. A test széle szabálytalanul karéjozott, gyűrődött. Sötétebb színű hátoldalát számos apró bőrnyúlvány és szemölcs borítja, innen kapta magyar nevét. A test elején középen két rövid tapogatót találunk. A hosszúkás, ovális, ráncolt szegélyű szájnyílás a hasoldal első felében helyezkedik el, közvetlen mögötte pedig a páros hím és a páratlan női ivarnyílás található. A hasoldal közepe táján kisméretű tapadókorong található. A Földközitengerben fordul elő. Rokona a narancsvörös örvényféreg (Yungia aurantiaca [DELLE CHIAJE, 1822]), színe, nevéhez méltón, narancsvörös, a Földközi-tengerben szintén gyakori. A Fekete-tengerből a Leptoplana tremellaris (O. F. MÜLLER, 1774) ismeretes, többek között. Ennek a fajnak nincsenek tapogatói, és a test felszíne sem bolyhos. A TAPADÓKORONGOSOK rendje (Ordo Temnocephalidea) kistermetű (néhány milliméteres) fajokat tartalmaz, melyeknél a test elején 2, 5 vagy 12 ujj formájú tapogató található. A test hátulsó végén tapadókorong van. Felhámjuk nem rendelkezik csillós sejtekkel. Átalakulás nélkül fejlődnek édesvízi tízlábú rákokon, vagy ritkábban, teknősökön.

6 Nem paraziták, hanem kommenzalisták: a gazdaállat felszínén tenyésző apróbb állatokkal, algabevonattal táplálkoznak, de természetesen a gazda táplálékmaradványait is elfogyasztják. A déli félteke trópusi és szubtrópusi vidékein élnek. Egyik ismert képviselője a csoportnak a ötujjas örvényféreg (Temnocephala minor HASWELL, 1888), amely öt ujjszerű nyúlvánnyal rendelkezik. Jáva szigetén, édesvízi rákokon található.

7 II. ÚJHÁMÚAK ALTÖRZSE Subphylum Neodermata Eltérően az előző altörzstől, csillós hámmal csak a lárvaalakok rendelkezhetnek, a felnőtt egyedeknél a felhám nagyon sajátosan alakul, ún. pszeudokutikula jön létre: a hámsejtek az alapi hártya alatt találhatók, s nyúlványokkal csatlakozva létrehoznak egy szinciciális védőréteget az alapi hártyán. Ez a sajátos szerkezet csakis erre az altörzsre jellemző, és összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy az ide tartozó fajok kivétel nélkül belső vagy külső paraziták. Számos fontos emberparazita tartozik ide. Körülbelül fajuk ismert, ezeket három osztályba soroljuk. CSÁKLYÁSFÉRGEK (KÖZVETLEN FEJLŐDÉSŰ MÉTELYEK) OSZTÁLYA Classis Monogenea Leginkább külső élősködők, testnagyságuk 0,03-30 mm között változik. A test elején 1-2 szívóka (prohaptor), a test végén a jól fejlett szívókorong (opisthaptor) található, melyben tapadókorongok és kapaszkodó horgok is találhatóak. A szájnyílás a test elején található, általában szubterminális és izmos garatban folytatódik. A bélcső egyszerű, általában kétágú és vakbélszerű elágazásokkal rendelkezik. Utóbél nincs. Kiválasztásuk elővesécskével (protonephridium) történik. Idegrendszerük egyszerű, garat feletti idegdúcokból és hátrafele induló idegtörzsekből áll. Szemfoltokkal is rendelkezhetnek. Hímnősek, megtermékenyítésük általában kölcsönös. A petéből kikelő horgas csillós lárvák (oncomiracidium) hasonlítanak a felnőtt egyedre. Fejlődésük közvetlen, egy petéből rendszerint egyetlen egyed fejlődik, gazdacsere nincs. Általában jelenlétük nem letális a gazdaállatra, csak nagyon nagy mennyiségben. Körülbelül faj tartozik ide. A horgasmétely (Gyrodactylus elegans NORDMANN, 1832) jellemzője, hogy a testvégi tapadókészüléken csak kapaszkodó horgok vannak, szívókával nem rendelkezik. A tapadókészüléken nyolc pár szegélyhorog és két középhorog található. Elevenszülők, a kifejlett állat testében gyakran 1-3 leánynemzedék található. Pontyfélék bőrén és kopoltyúján élősködik. A hatszívókás métely (Polystoma integerrimum [FROELICH, 1791]) ovális és lapított testének az elülső keskenyebb végén van a szájszívó, ennek közepén található a szájnyílás. Testvégi széles tapadókészülékén hat tapadókorong van, a két középső között két nagy kapaszkodóhorog, míg a tapadókészülék tövében hat kisebb kapaszkodóserte található. Rendszerint két pár szemfoltja van. Békák húgyhólyagjában él. Szaporodási ciklusa a gazdafaj szaporodására hangolt. Ennek megfelelően a békák szaporodási időszakában éri el a féreg az ivarérettséget, és ekkor hozza létre a petéket. A petékből kikelő fiatal egyedek ebihalakra tapadnak. Ha fiatal ebihalakat fertőznek meg, azok kopoltyújára tapadva, gyorsan elérik az ivarérettséget, és szaporodni kezdenek. Ha idősebb, kopoltyúval már nem rendelkező ebihalakra lelnek, akkor a gazdán maradnak, annak kialakulásával párhuzamosan ők is ivaréretté válnak, s csak következő évben szaporodnak. Az ikerféreg (Diplozoon paradoxum [NORDMANN, 1832]) tapadókészülékében nyolc tapadókorong található, a 4-6 mm-es állat pontyfélék kopoltyúin él. Szemfolttal nem rendelkezik. A faj érdekessége, hogy kifejlődve hímnős ivarérett alakjaik összetapadnak ivarszerveikkel és az állategyüttes X alakot ölt. Az egyik egyed ondóvezetéke összenő a másik egyed hüvelyével és fordítva. A férgek testének elülső részében a szikmirigy és az emésztőrendszer található, a hátsó részben helyezkedik el az ivarszerv.

8 KÖZVETETT FEJLŐDÉSŰ MÉTELYEK OSZTÁLYA Classis Trematoda (= Digenea) Körülbelül faj tartozik ebbe a csoportba, méretük 0,5 mm és 1,5 m között változik. Általában belső élősködő fajok, melyeknek igen bonyolult egyedfejlődésük van, egy végleges gazdán és egy vagy több köztesgazdán keresztül történik a fejlődés, az ivarérett és lárva alakok más és más gerinces illetve gerinctelen állatban fejlődnek. A kifejlett alak a végleges gazda (különböző gerinces állat) vérében, emésztőkészülékében, belső szervében élősködik, a peték a bélsárral ürülnek a külvilágba, s általában az első lárvaalaknak nedvesvizes közegre van szüksége. Feltehetően eredetileg puhatestűek endoparazitái lehettek, amelyek a puhatestűekkel táplálkozó gerincesekhez alkalmazkodhattak másodlagosan. Erre utalhat az ősi jellegű Aspidogastrea csoport életmódja. Kültakarójuk bonyolult szerkezetű szinciciális szerkezetű pszeudokutikula, mely az alapi hártya alá bevonult hámsejtek plazmanyúlványainak összeolvadásából jött létre, mitokondriumokat is tartalmazhat. A kültakarón tüskeszerű vagy pikkelyszerű képletek is találhatók. Ez a szerkezet védi a parazitát a gazda emésztőenzimeitől. A vérben élő mételyek kültakarója némileg eltérő szerkezetű. A gazdaszervezetben való megtapadást két erős szívókorong teheti lehetővé, az egyik a szájszívó, a test csúcsi részén, a másik a hasszívó (acetabulum) a test elülső harmadában található. Néha egyik, ritkán mindkét szívókorong hiányozhat. Emésztőkészülékük egyszerű, a szájnyílást rövid garat, nyelőcső, majd általában kétfelé elágazó középbél követi. Utóbéllel és végbélnyílással nem rendelkeznek. Idegrendszerük egyszerű, kiválasztókészülékük protonefrídium. A vérmételyek kivételével mind hímnősek, a megtermékenyítés többnyire kölcsönös. Juhok és kecskék májában él főleg a lándzsamétely (Dicrocoelium lanceatum STILES & HASSAL, 1896). Teste lándzsaszerűen kihegyezett, 5-10 mm hosszú és 2-3 mm széles, piszkosfehér színű. A test elején található a szájszívó, közepén a szájnyílással, ennek a közelében van a hasszívó. A tapadókorongok között található az ivarnyílás, míg a test hátsó végén a kiválasztószerv nyílása. A szájnyílás rövid és izmos garatban folytatódik, majd a vékony nyelőcső következik, amely a kétfelé ágazó középbélben folytatódik. A középbél vakon végződő ágain nincsenek elágazások. Bonyolult hímnős ivarszervei vannak. A test első harmadában a két nagy szabálytalan lebenyalakú here (testis) található, ezek vékony ondóvezetékben (vas deferens) folytatódnak. A két ondóvezeték páratlan ondóhólyagban (vesicula seminalis) egyesül, ez kilövellő járatban (ductus ejaculatorius) folytatódik és párzószervben (penis vagy cirrus) végződik. Az ivarszerv három utóbbi szakasza az ovális cirruszacskóban található, ennek csúcsi részén nyílik a hím ivarnyílás. A női ivarszerv kezdeti szakasza, a petefészek (ovarium) a herék mögött található, azoknál kisebb lebeny alakú szerv. Rövid és vékony petevezetékben (oviductus) folytatódik. A petevezeték végső, megvastagodott szakasza az ootypus. Az ootypust héjmirigyek veszik körül, ide nyílik az ondótartály (receptaculum seminis), a Laurer-féle csatorna, melynek szerepe még nem tisztázott, és a szikmirigyek közös vezetéke. Az ootypus hosszú kanyargós méhben (uterus) folytatódik. A méh vékony átlátszó falán keresztül láthatók a petesejtek is mikroszkóp alatt, ezek a méh kezdeti szakaszában világos, sárgás színűek, majd végső szakaszában érettek, sötétbarnák. A méh a női ivarnyílásban végződik, ez a hím ivarnyílás mellett található. A test két szélén, annak középső harmadában találhatóak a gazdagon

9 elágazó szikmirigyek. A szikmirigyek vezetékei a test középvonalában egyesülnek, majd az ootypusba torkolnak. Köztesgazdái szárazabb területeken élő csigák (Zebrina spp., Helicella spp.) és hangyák (Formica spp.). A féregből kikerülő petében már kialakult csillós lárva (miracidium) található, ez kerül a csigába, ahol csíratömlő (sporocysta) alakul ki belőle. A csíratömlőből egyenesen farkos lárva (cercaria) fejlődik ki, a farkos lárvák tömegesen, nyálkacsomóba burkolva kerülnek ki a gazdaszervezetből. A nyálkacsomókat különböző hangyafajok (főleg Formica spp.) veszik fel, s a farkos lárvák ezekben a köztesgazdákban alakulnak farok nélküli metacercaria lárvákká. A lárvák a gazdaállat potrohában fejlődnek, azonban egyesek a hangyák garat alatti idegdúcába vándorolnak, s e dúc károsítása révén sajátosan módosítják a hangya viselkedését: a hangyák a növényekre kapaszkodnak, majd rágójuk és egész testük görcsbe rándulva belekapaszkodnak a növényekbe és itt maradnak. A végleges gazda legelés révén, a köztesgazda hangyák elfogyasztásával fertőződik. A garat alatti idegdúcba vándorolt lárvák azonban elhalnak, s ez egy sajátos példája az altruista viselkedésnek, hiszen tevékenységük révén válik lehetővé a többi lárva továbbjutása a gazdaállatba. A Leucochloridium fajok szintén sajátosan módosítják köztesgazdájuk viselkedését, illetve főként kinézetét. A köztesgazdaként használt szárazföldi csigákban a csíratömlők napközben a csiga tapogatóiba vándorolnak, ahol felduzzasztják a tapogatót, és sávozott testükkel valamint ritmikus lüktetéssel felhívják a madarak figyelmét a csigára. A csiga tapogatói mozgó hernyókra emlékeztetnek, a madár pedig a fertőzött csiga tapogatóját lecsípve fertőződik. Legismertebb képviselője e csoportnak a májmétely (Fasciola hepatica LINNAEUS, 1758) viszonylag nagy, 2-4 cm hosszú és 1 cm széles, tökmag alakú féreg. Színe piszkosfehér, kutikulájában hátrafelé irányuló tövisek vannak. A test elején található háromszög alakú kiemelkedés csúcsán van a szájszívó, a kiemelkedés alapjánál van a hasszívó. A szájszívó és hasszívó között találjuk az ivarszervek nyílását, a test hátsó végén van a kiválasztó nyílás. A garat rövid, akárcsak a nyelőcső, ezután következik a középbél két ága, ezek a test közepe táján, egymás közelében találhatók. A középbél ágaiból mintegy gazdagon elágazó vakbél indul ki. A gazdaállat vérével táplálkozik. Az ivarszervek felépítése a lándzsamételyéhez hasonló, de alakjuk és helyzetük bizonyos eltéréseket mutat. A két here elágazó és a test egész középtájékát kitölti. A petefészek ugyancsak elágazó, de kisebb, a herék előtt a test jobboldalán található. nagyon fejlettek és gazdagon elágazóak a test két oldalán elhelyezkedő szikmirigyek. A kanyargós méh aránylag rövid, az ootypus és az ivarnyílás között található. A mételykór okozója, a gazdaállat epeútjaiban él. Elsősorban a juhok és szarvasmarhák parazitája, világszerte elterjedt. Köztesgazdája Európában a törpe iszapcsiga (Lymnaea [= Galba] truncatula [O. F. MÜLLER, 1774]), más kontinenseken ezt a szerepet más csigafajok töltik be. Véletlenszerűen emberbe is behatolhat, ahol szintén az epeutakban rögzül. A fertőzött állat lefogyását, legyengülését, vérszegénységet okoz, mely pusztuláshoz vezet. Fejlődéséhez több feltételnek is teljesülnie kell. A petéknek tocsogós rétekre, láprétekre kell kerülniük, ahol a köztesgazda él. A májmétely által naponta létrehozott kb petéből ún. csillós lárvák (miracidium) kelnek ki, ezeknek csillós felhámjuk és agydúckezdeményük van. A csillós lárváknak egy nap áll rendelkezésükre, hogy ráakadjanak a köztesgazda csigára. A csiga köpenyüregébe hatolva a csillós lárva csíratömlővé (sporocysta) alakul, mely újabb csíratömlőket hozhat létre. Rövidesen azonban a csíratömlők dajkákat (beles csíratömlő redia) hoznak létre (10-12 csíratömlőnként), melyek a csiga középbélmirigyébe vándorolnak, ahol ún. farkos lárvák (cercaria) jönnek létre belőlük (egyenként kb. 20). Ezek elhagyják a csigát, előidézve annak pusztulását, és úszva vízi,

10 vízparti növényeket keresnek, ahol letapadnak, és elvesztik farokrészüket (metacercaria). Innen a végleges gazdába a növényzet lelegelésével jutnak be. Akár több évig is élhetnek. A vérmétely (Schistosoma haematobium [BILHARZ, 1852]) váltivarú faj, nagyfokú ivari kétalakúság jellemzi. A hím laposabb, nagyobb, mételyszerű, teste kétoldalt felhajló és egy csatornát (canalis gynecophorus) képez a hasszívó után, melyben a hengeres testű nőstény tartózkodik. A szívókák rendszerint gyengén fejlettek. Köztesgazdái vízi csigák (Bulinus spp.). A lárvális fejlődés során hiányzik a rédia és a metacerkária állapot. A farkos lárvák közvetlenül fertőzik a végleges gazda embert, átfúrva magukat a bőrön keresztül a vérkeringésbe jutnak, s a bilharziózisnak nevezett betegséget okozzák. A vérmétely elsősorban a húgyhólyag vénás fonataiban telepszik meg, itt válik ivaréretté, míg rokonfajai a bél, a húgy-ivarszervek, valamint a máj és a lép vénáiban telepszenek meg. A peték süllyedés révén vándorolnak a gazdaegyedben, átfúrják az útjukba kerülő szervek falát, és a bélen, a húgyhólyagon keresztül a széklettel és a vizelettel a külvilágba jutnak. Fájdalmat és vérvizelést okoznak. Több hasonló viselkedésű rokona van, ezek mind trópusiak vagy szubtrópusiak. Ezek közül egyesek hasgörcsöket, véres hasmenést is okoznak. Több mint 100 millió fertőzött személy él a harmadik világban, és a betegség évente több mint halálesetért tehető felelőssé. A vérmétely Észak-Afrikában, és főleg Közel-Keleten és Indiában elterjedt. Védekezni ellene a fertőzött területeken való fürdőzés elkerülésével, illetve a köztesgazda csigafajok kiiktatásával lehetséges. Theodor Bilharz német orvos írta le 1852-ben a mételyek által okozott, a trópusokon és a szubtrópusokon honos megbetegedést, amely egyiptomi vérvizelésként ment át a köztudatba, de bilharziázis néven is ismert. A legrégebbi ismert laposféreg maradványok is a vérmétely rokoni körébe tartozó fajok petéi egyiptomi múmiákból. A csigamétely (Aspidogaster conchicola BAER, 1827) a közvetett fejlődésű mételyeken belül egy kis fajszámú (kb. 40 faj), sajátos morfológiájú csoport (Aspidogastrea) képviselője. Ezek a fajok puhatestűek (csigák és kagylók) és gerincesek (halak, teknősök) belső élősködői. Általában a gerinctelen fajok lehetnek köztesgazdák és végleges gazdák egyaránt, azonban gerincesek csakis végleges gazdák lehetnek. Jellegzetességük az állat hasi oldalán található ovális alakú és terjedelmes, néha sövényekkel osztott hasszívó (opisthaptor), amely az élősködő rögzítését szolgálja valamely belső szervben. A szájszívó, amely a legtöbb mételynél megtalálható, itt hiányzik. Egyedfejlődése egy, esetleg két gazdaállatban történhet, ez utóbbi esetben a végleges gazda olyan gerinces állat, amely nem kifejlett élősködő egyedeket tartalmazó csigákat fogyaszt. A csigamétely 2,5 mm hosszú, édesvízi kagylókban, csigákban, halakban, hüllőkben élősködik, ahol a bélben, vesében, középbélmirigyben találjuk. GALANDFÉRGEK OSZTÁLYA Classis Cestoda A legszélsőségesebben alkalmazkodott élősködő laposférgek, tudományos nevük (kestos, gr.) tüskéket, horgokat jelent. A gerinces állatok tápcsatornájában élősködő állatok, gazdacseréjük rendszerint egy adott ragadozó-zsákmány táplálékláncba illeszkedik, vagyis a végleges gazda a köztesgazda elfogyasztása révén fertőződik. Színük a fehéressárgástól a szürkéig változhat. Méretük az 1 mm-estől a 15 m-ig változhat. Testük tagolatlan vagy tagolt. A tagolt galandférgeknél a testen elkülöníthetjük a kisméretű dajkát (scolex), melyen kapaszkodószerveket találunk (szívólebeny, kapaszkodó horog stb.). A nyaki rész a dajkát a féreglánctól (strobila) választja el, s germinatív zónaként sarjadzással (harántosztódással) hozza létre az állat testét alkotó ízeket (proglottis). Ennek megfelelően a legfiatalabb ízek

11 mindig közvetlenül a nyaki rész után következnek, míg a legidősebb (ún. érett ízek) a strobila végén találhatók. Párhuzamosan ezzel az ízek hátrafelé egyre nagyobbak. Számuk fajonként változó 3 és 4500 között. Az ízek kapcsolodásában két alapvető típus különböztethető meg: (a) acraspedot-nak nevezzük, amennyiben az ízek szélei nagyjából párhuzamosan futnak, kapcsolódásukat enyhe befűződés jellemzi, és a féreglánc oldalvonala enyhén hullámos képet mutat, míg (b) craspedot-nak nevezzük, ha az ízek ráhajlanak a következőkre, s az ízek dajka felőli vége keskenyebb, mint hátulsó végük, s ilyen módon az ízek felülnézetben trapéz alakúak, a féreglánc oldalvonala fogazott. Valójában nehéz eldönteni, hogy esetükben inkább egyedláncolatról van-e szó, vagyis leegyszerűsödött egyedek által alkotott parazita telepről, amely rögzítőkészülékkel rendelkezik, vagy valóban egyetlen egyeddel van dolgunk, amely számos ivarszervvel rendelkezik. Feltehetően e kérdés nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem eldönthető, e sajátos testszerkezet mindenképpen a parazita életmódhoz való alkalmazkodást szolgálja. Parazita életmódhoz való tökéletes alkalmazkodásukat jelzi, hogy nincs emésztőkészülékük, ugyanakkor felhámrétegük mikrobolyhokkal rendelkezik, ami jelentősen megnöveli a felszívófelületet. Légzésük anaerob. Az idegrendszer központja a dajkában elhehelyezkedő ideggyűrű és két idegdúc. A dajka csúcsi része és a strobila fele induló idegtörzsek és az ízenként ismétlődő harántgyűrűk alkotják az idegrendszert. A három pár hosszanti idegtörzsből egy pár jól fejlett laterális, egyegy pár kevésbé fejlett dorzális és ventrális helyzetű. Kiválasztószervük elővesécske (protonephridium). Túlnyomó többségük hímnős, proterandrikus hermafroditák. A megtermékenyítés többféle lehet: egyedek közötti, ízek közötti és ízen belüli. Fejlődésük során akár több lárvaalakon is átmehetnek. Az első lárvaalakok között található a tízhorgas lárva (licophora) és a hathorgas lárva (oncosphaera). Ez utóbbinak egy sajátos típusa a csillós hathorgas lárva (coracidium), mely csillókkal rendelkezve a külvilágban kezdi el fejlődését. Az első vagy második köztesgazdában kialakuló végleges lárvaalakok alkalmasak a végleges gazdába jutva a galandféreg kifejlesztésére. Körülbelül fajuk ismert. TAGOLATLAN GALANDFÉRGEK ALOSZTÁLYA Subclassis Cestodaria Testük nem tagolt (monozoitikus), vagyis nincsen ízekre osztva, és a dajka sem különült el. Egyetlen hímnős ivarkészülékkel rendelkeznek. Lárvájuk tízhorgas lárva (licophora). Kevés fajuk ismert, melyek halakban élősködnek. A levélalakú galandféreg (Amphilina foliacea [RUDOLPHI, 1819]) 0,6-5 cm hosszú, 3-15 mm széles. Teste lapos, megnyúlt ovális. Feji végén kiölthető ormány van. A tokfélék élősködője. TAGOLT GALANDFÉRGEK ALOSZTÁLYA Subclassis Eucestoda Fejlett dajkával rendelkeznek, a test többi része, kevés kivételtől eltekintve, ízekre tagolódik (polyzoitikus), a strobila akár több ezer ízből is állhat. Ízenként egy vagy több ivarrendszer található. Lárvájuk általában hathorgas lárva (oncosphaera), egy vagy két köztesgazdával rendelkeznek. Tizenkét rendjük van: Aporidea, Caryophyllidea, Cyclophyllidea, Diphyllidea, Lecanicephalidea, Litobothridea, Nippotaeniidae, Proteocephalidea, Pseudophyllidea, Spathebothriidea, Tetraphyllidea, Trypanorhyncha. Négy rendjüket ismertetjük részletesen, képviselőik a régiónkban is előfordulnak.

12 A SZEGFŰFÉRGEK rendje (Ordo Caryophyllidea) kis csoport, alig 140 faj tartozik ide. Megnyúlt testük szalag alakú, tagolatlan, s ez által mintegy kivételt képeznek az alosztályon belül. Az egyetlen hímnős ivarszerv a test hátsó részében található. A feji vég sajátos, legyezőszerűen vagy gömbszerűen kiszélesedő, és nem visel horgokat. Az ivarnyílás hasi elhelyezkedésű. Elsősorban édesvízi halak élősködői, kifejlődésükhöz egyetlen köztesgazda, többnyire egy kevéssertéjű gyűrűsféreg szükséges. A szegfűféreg (Caryophyllaeus fimbriceps ANNENKOVA-CHLOPINA, 1919) elülső testvége legyezőszerűen kiszélesedik, többé-kevésbé csipkézett. Petefészke H-alakú. Pontyfélék bélcsatornájában élősködik, akár a halak pusztulását is okozhatja. SZÍVÓGÖDRÖS GALANDFÉRGEK rendjébe (Ordo Pseudophyllidea) tartozó fajok nagy részén a dajkán egy háti és egy hasi tapadógödör (bothridium) figyelhető meg, a féregláncolat ízei szélesebbek, mint amilyen hosszúak, ízeik általában azonos fejlettségűek, az állat testéről többnyire csoportosan válnak le. Az ivarnyílások a proglottisok középvonalában helyezkednek el. Általában két köztesgazdájuk van. A petéből kikelő csillós lárva (coracidium) egy alacsonyabbrendű rákba kerül, ebben procercoid lárvává alakul. A második köztesgazda egy hal, ennek a testében plecorcercoid lárva formájában jelenik meg az élősködő. A kifejlett férgek leggyakrabban ragadozó halakban, esetleg más, halakkal táplálkozó gerincesekben élősködnek. A szíj-galandféreg (Ligula intestinalis [LINNAEUS, 1758]) viszonylag nagy termetű (1 m) féreg, a dajka nem fejlődik ki, szerepét a strobila eleje veszi át, itt a rögzítést két sekélyebb tapadógödör végzi. A strobila tagoltsága alig látható. Ízenként egy-egy ivarkészülék található, ezek kivezető nyílásai középen egy sorba rendeződnek. Az ivarmirigyek és nyílásaik már az utolsó lárvastádiumban megjelennek. Procercoid lárvája apró evezőlábú rákokban (Cyclops spp., Diaptomus spp.) él, a plerocercoid lárva a rákokat elfogyasztó pontyfélék testüregében fejlődik. A plerocercoid lárva tagolatlan, cm hosszú, szalagszerű, mindkét vége elkeskenyedő és lekerekített. Fehéres kutikulájának a felszínén szabálytalan harántredők és két hosszanti barázda található. Pontyfélékben fejlődnek, leggyakrabban dévérkeszegben (Abramis brama [LINNAEUS, 1758]), vörösszárnyú keszegben (Scardinius erythrophthalmus [LINNAEUS, 1758]) és balinban (Aspius aspius [LINNAEUS, 1758]). Kifejlődve a hal legyengülését okozzák, majd pusztulását, végső fázisban a hal testürege kifakadhat. A halak fehér hasának megnagyobbodása, illetve legyengülésükkel járó hátukra fordulásuk mintegy felhívja a hallal táplálkozó madarak figyelmét a könnyű prédára. A kifejlett féreg tehát halevő madarakban él. A széles galandféreg (Diphyllobothrium latum [LINNAEUS, 1758]) az emberben is parazitálhat. Mérete a végleges gazda tápcsatornájának méretétől függ, házi és vadon élő ragadozókban 1-4 m, az ember esetben elérheti a 15 m hosszúságot is, ami egyben 4000 ízet is jelenthet, míg a dajka mindössze 2-3 mm hosszú. Az ízek a dajka után közvetlenül szélesebbek, mint amilyen hosszúak, az érett ízek azonban négyzet alakúak. Két köztesgazdája van, egy evezőlábú rák az első, a második egy hal. Európa, Ázsia és Észak- Amerika területén elterjedt. A PROTEOCEPHALIDEA rend (Ordo Proteocephalidea) tagjai négy egyszerű szívókával rendelkeznek a dajkán. Egyes fajoknak csúcsi helyzetű szívókájuk is van, vagy kitinképződményekkel felszerelt ormányuk. A test általában jól tagolt, az érett ízek hosszabbak, mint amilyen szélesek. Édesvízi halakban és hüllőkben élősködnek a kifejlett férgek. A sügérféreg (Proetocephalus percae [O. F. MÜLLER, 1780]) a sügér (Perca fluviatilis LINNAEUS, 1758), esetlegesen a vágódurbincs (Gymnocephalus cernuus [LINNAEUS, 1758]) vagy a fogassüllő (Stizostedion lucioperca [LINNAEUS, 1758]) bélcsatornájában élősködik. Jól fejlett csúcsi helyzetű ötödik szívókával rendelkezik. Rokonai más édesvízi halakban is előfordulnak.

13 SZÍVÓKÁS GALANDFÉRGEK rendjének (Ordo Cyclophyllidea) fajai a dajkájukon négy szívókoronggal (acetabulum) rendelkeznek. Gyakran a dajka közepén található ormányszerű kiemelkedésen (rostellum) egy vagy több horogkoszorú is van. Az ízek általában hosszabbak, mint amilyen szélesek. Ivarnyílásaik a proglottisok oldalán helyezkednek el. Általában egy köztesgazdájuk van, hathorgas (oncosphaera) lárva alakjában jutnak annak a szervezetébe és ott hólyaglárvává (cysticercus) alakulnak. A köztesgazda gerinctelen vagy gerinces állat, a végleges gazda többnyire madár vagy emlős. Ez a legnagyobb fajszámú rend a galandférgek osztályában. Az egyik legismertebb emberi élősködő a horgasfejű galandféreg (Taenia solium LINNAEUS, 1758), melynek kifejlett alakja az ember vékonybelében él. Köztesgazdája a sertés, ennek izomzatában található a borsóka vagy hólyaglárva (cysticercus), ez nem éri el az 1 cmes átmérőt. Atipikusan akár ember is lehet köztesgazda, vagy kutya, ekkor a borsóka az izomzatban vagy az agyban fejlődik ki. Elégtelenül sütött, főzött vagy nyers hús fogyasztása révén fertőződhet az ember. Hossza 2-5 m, szélessége 6-7 mm. Teste fehéres színű, ízből áll. A test elején kicsi (0,5-1 mm átmérőjű) gömbded dajka (scolex) található. A dajkának rögzítő szerepe van, oldalán található a négy szívókorong, csúcsi részén rövid ormányon (rostellum) horogból álló, kétsoros horogkoszorú található. A dajka után rövid tagolatlan nyaki rész következik, majd az ízekre tagolódott strobila. Az ízek alakja módosul idővel: a fiatal ízek (közvetlenül a nyaki rész után) kis méretűek és szélesebbek hosszúságuknál, míg az idős ízek (a strobila végén) nagy méretűek és hosszabbak a szélességüknél. A strobila közepén elhelyezkedő ízek köztes méretűek, és ennek megfelelően szélességük és hosszúságuk nagyjából azonos. Az ízek egyik oldalán (váltakozva) szemölcsszerű kiemelkedésen helyezkednek el az ivarszervek. A strobila közepe táján vannak az ivarérett ízek, amelyek jól kifejlett hímnős ivarszerveket tartalmaznak Az ivarszervek minden ízben megismétlődnek. A hím ivarmirigy a parenchimában elszórt apró, gömbded herehólyagocskákból (testiculus) áll. Ezekből vékony herecsatornácskák (vas efferens) indulnak ki, amelyek páratlan ondóvezetékben (vas defferens) egyesülnek, ennek végső szakasza a párzószerv (cirrus), cirrus-zacskóban található. A párzószerv az ivarpitvarba nyílik, ez az íz egyik oldalán található ivarszemölcsön torkollik a szabadba. Az ízek hátulsó és középső részében helyezkedik el a súlyzó alakú petefészek (ovarium). A rövid petevezeték (oviductus) végső szakasza kitágulva ootypust képez, amelyet héjmirigyek vesznek körül. Az ootypusba nyílik a petefészek mögött elhelyezkedő szikmirigy vezetéke. Az ootypus vastagabb ondótartályban (receptaculum seminis), majd vékonyabb hüvelyben (vagina) folytatódik, ez utóbbi az ivarpitvarba torkollik. Ugyancsak az ootypussal kapcsolatos az ízek középvonalában végighúzódó, tömlő alakú méh (uterus). A strobila végén található ízekben, a méh kivételével, a hímnős ivarszerv nagyrészt visszafejlődik. A méh gazdagon elágazva kitölti az íz belsejét. A horgasfejű galandféregnél a méh központi részéből 7-10 pár elágazó oldalnyúlvány indul ki. Az ízek két oldalán megfigyelhetők a kiválasztószerv (protonephridium) oldalcsatornái, valamint az íz hátulsó széle közelében a harántcsatorna. Ugyancsak az ember vékonybelében élősködik a simafejű galandféreg (Taenia saginata [GOEZE, 1782]), amelynek szarvasmarha a köztesgazdája. Borsókája a szarvasmarha rágóizmaiban, a nyelvben és a szív izomzatában található, átmérője nem éri el az 1 cm-t. Fertőződni elégtelenül sütött vagy főzött, esetleg nyers hús fogyasztásával lehet. A kifejlett féregláncolat elérheti a 10 m-t is, 1000-nél több ízzel rendelkezik, szélessége mm. Bár a dajkán szintén négy szívókorongot találunk, ellentétben testvérfajával, ormánya és horogkoszorúja nincs. Ugyanakkor eltérően testvérfajától, az érett ízben a méh pár

14 oldalelágazással rendelkezik. Egyetlen érett ízben akár pete is lehet, s mivel egyszerre több íz is külvilágba kerülhet, s így akár pete is kijuthat naponta. Emberre nézve nagyon veszélyes a háromízű vagy törpe galandféreg (Echinococcus granulosus [BATSCH, 1786]), mely kutya- és macskafélék bélcsatornájában él. Köztesgazdái növényevő emlősök vagy rágcsálók (ló, szarvasmarha, juh, kecske, sertés) és esetlegesen ember is. Lárvája a rívókatömlő (hydatida, echinococcus) a köztesgazda különböző szerveiben (főleg máj, tüdő, agy) telepszik meg, elnyomva az illető szervek szöveteit. A lárvaalak néha elérheti a gyerekfej nagyságot és a több kilogrammos súlyt. Az ember általában a kutyától fertőződik. A kifejlett állat csak 3-6 mm hosszú, dajkáján négy szívókorong és horogkoszorú van. Összesen 3-4 ízből áll a strobila, az első ízek többékevésbé négyszögletesek, az utolsó a legnagyobb, ez ovális alakú. A kutya galandférge vagy uborkamagképű galandféreg (Dipylidium caninum [LINNAEUS, 1758]) a kutyában és macskában él, kivételesen az emberbe is bekerül, főleg gyerekkorban. Köztesgazda a kutyabolha (Ctenocephalides canis [CURTIS, 1826]), illetve a macska- (C. felis [BOUCHÉ, 1835]) és emberbolha (Pulex irritans LINNAEUS, 1758), valamint a kutya szőrtetve (Trichodectes canis [DE GEER, 1778]). A külvilágba kerülő pete a bolhalárvákba jut, végül a cysticercoid típusú lárva a felnőtt bolhában alakul ki, s egy bolhában akár több lárva is lehet. A végleges gazda bolhászkodás révén fertőződik, a bolhák szétrágásával. Gyerekek általában az állatok simogatásakor fertőződhetnek a kéz nem megfelelő tisztítása következtében. Hossza kb. 45 cm, a strobila ízből áll. A dajkán négy szívókorong és hosszú visszahúzható rostellum van, melyen több körben elhelyezkedő, rózsatövishez hasonló horgokat találunk. Az érett ízek oválisak, uborkamaghoz hasonlítanak. Minden ízben páros ivarszerv van, ennek megfelelően a proglottisok mindkét oldalán egyegy, mélyedésben elhelyezkedő ivarnyílás található. Kozmopolita faj. Az óriás galandféreg (Moniezia expansa [RUDOLPHI, 1805]) juhban, szarvasmarhában, kecskében él, köztesgazdái talajlakó páncélosatkák (Oribatidae). Elérheti a 10 méteres hosszt is, de általában 1-5 méter hosszú. A dajka nem rendelkezik ormánnyal, és nincsenek rajta kapaszkodóhorgok sem. Az ízek harántosak, csaknem háromszor szélesebb a hosszúságánál, ivarszervei párosak, a proglottis mindkét oldalán van egy-egy ivarnyílás. A hím ivarmirigy számos apró herehólyagocskára tagolódik, ezek elszórva találhatók a parenchimában, és vékony herecsatornácskákban folytatódnak. A herecsatornácskák vastagabb, kanyargós ondóvezetékben egyesülnek, ennek a végső szakasza a párzószerv, ez a cirruszacskóban helyezkedik el, és az ivarpitvarba nyílik. A petefészkek lekerekített lebenyszerűek, az ízek két széle közelében találhatók. A rövid petevezetékek kiszélesedő ootypusban végződnek. A szikmirigy szabálytalan ovális alakú, a petefészeknél kisebb, vezetéke az ootypusba torkollik. az ootypus vastagabb ondótartályban folytatódik, majd a vékonyabb hüvely következik, ez az ivarpitvarba nyílik. Az ivarpitvar szemölcsszerű kiemelkedésen torkollik a szabadba. Az ízek oldalszéle közelében vannak a kiválasztószerv oldalcsatornái, a hátulsó széle közelében a harántcsatorna. Az érett, leszakadó ízek rizsszemekre hasonlítanak.

15 BIBLIOGRÁFIA AXMANN, Á. (1992): Fertőzések és trópusi betegségek. Alfa Power Kft., Győr. KIS, B. (1981): Állattan gyakorlatok I. Gerinctelenek. Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Biológia, Földrajz és Geológia Kar, Kolozsvár. KIS, B., MATIC, Z. (1983): Állattan. I. Rész. Gerinctelenek. 1. kötet. Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Biológia, Földrajz és Geológia Kar, Kolozsvár. MÜLLER, G. I. (1995): Phylum Plathelminthes. Viermi plaţi. in GODEANU Stoica Preda (szerk.): Diversitatea lumii VII. Determinatorul ilustrat al florei şi faunei României Volumul I. Mediul marin. Editura Bucura Mond, Bukarest 1995, pp MÜLLER, G. I., NĂSTĂSESCU, M. (2002): Phylum Plathelminthes. Viermi plaţi. in GODEANU Stoica Preda (szerk.): Diversitatea lumii VII. Determinatorul ilustrat al florei şi faunei României. Volumul II. Apele continentale, partea I. Editura Bucura Mond, Bukarest 2002, pp PAPP, L. (szerk.) (1996): Zootaxonómia egységes jegyzet. Állatorvostudományi Egyetem Zoológiai Központjának a Magyar Természettudományi Múzeumba kihelyezett tanszéke gondozásában, Budapest. ROHDE, K. (2001): Platyhelminthes. Encyclopedia of Life Sciences, Nature Publishing Group, pp RÓZSA, L. (2005): Élősködés, az állati és emberi fejlődés motorja. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, p. 318.