Doktori (PHD) értekezés tézisei

Átírás

1 Doktori (PHD) értekezés tézisei Süli Attila: A nemzetőrség, a honvédség és a Kossuth-szabadcsapat szervezése Erdélyben 1848-ban Témavezető: Dr. Hermann Róbert (DSc) Eötvös Lóránd Tudományegyetem Budapest, 2011

2 I. A téma jelentősége, historiográfiai előzményei Dolgozatomban három, egymástól eltérő szervezet létrehozását mutatom be Erdélyben 1848-ban: A nemzetőrség az évi polgári átalakulás alapvető és egyik legjelentősebb vívmánya volt Magyarországon. A nemzetőrség a belbiztonságot garantáló fegyveres erő volt, amely kizárólag a magyar kormány hatáskörébe tartozott március végén és április elején, az anyaországi példákon felbuzdulva az erdélyi vármegyékben és városokban is megkezdődött a nemzetőrségek alakulása. Ezeket szerveződéseket a Gubernium felügyelte, és a magyarországi követelményeket, vagyis a vonatkozó jogszabályok előírásait próbálta meg alkalmazni. A magyar kormány a kezdetektől fogva támogatta a Főkormányszék ez irányú tevékenységét. Összességében elmondhatjuk, hogy szervezés a szabad-királyi, illetve a nemesi- és bányavárosok többségében kedvező visszhangra talált, ugyanakkor a román többségű vármegyékben elsősorban a magyar birtokosok és tisztségviselők voltak érdekeltek a nemzetőrségek létrehozásában. A vegyes lakosságú városokban, kezdetben a különböző nemzetiségű polgárok még közösen alakítottak nemzetőr csapatokat, amelyek általában a nyár folyamán kettészakadtak. A székely székek közül Csíkban és Háromszékben nagy mértékben nehezítette az organizációt a határőrtisztek ellenállása, akik féltek alakulataik felbomlásától. Maros és Udvarhelyszékben pedig a nemzetőri összeírást megtagadók ellen rögtönítélő bíráskodást vezettek be. Júniustól az erdélyi nemzetőrségek felügyeletét átvette a magyar kormány, pontosabban annak teljhatalmú képviselője, br. Vay Miklós királyi biztos. Az egyes települések alakulatainak felfegyverzése vagy a gyulafehérvári raktárból kiutalt, többnyire kovás puskákkal, vagy egyéni beszerzések útján történt. Egy augusztus eleji kimutatás szerint a megyékben és városokban 8269, a székely székekben 27732, a szász székekben 180 magyar nemzetőr volt. A fő gond az volt, hogy kevés lőfegyver állt rendelkezésre. Az alakulatok kiképzését kiszolgált, vagy aktív tisztek és altisztek végezték. A legjobban felszerelt és kiképzett a 1400 fős kolozsvári nemzetőrség volt, amelynek lovas és vadászszázada is volt. A Batthyány-kormány már a megalakulásakor kevesellte a rendelkezésre álló haderőt, ezért az évi XXII. törvénycikk megfogalmazásait felhasználva megteremtette az önkéntes honvédzászlóaljak szervezésének feltételeit. Erre ösztönzőleg hatott a horvát és szerb veszély 2

3 miatt kialakult feszült helyzet. Május 16-án jelent meg az Országos Nemzetőrségi Haditanács kiáltványa, amely bejelentette egy fős rendes nemzetőrség toborzásának megkezdését. A kiáltványban kifejtették, hogy az önkéntesek szolgálati ideje 3 év lesz, és felszólították a sorezredbeli tiszteket a jelentkezésre. A zászlóaljak kiképzése és irányítása a többi soralakulatéval megegyezett. Noha az új alakultok betagolása a nemzetőrség szervezetébe történt, annak eltérő jellege a kor embere előtt is egyértelmű volt, hiszen a toborzáskor a nemzetőrségi cenzust nem alkalmazták. Június elejétől kezdődött meg Erdélyben a négy önkéntes zászlóalj toborzása és szervezése. Az érdemi szervezőmunkát a Vay királyi biztos felügyelete alá rendelt főkormányszék végezte, amely fogadta célra magánszemélyek által felajánlott adományokat is. A hadügyminisztérium rendelete alapján a főhadparancsnokság megadta a szükséges támogatást, amely ekkor még abban merült ki, hogy a hadfogadó helyekre magyarul beszélő tiszteket és altiszteket rendeltek ki. Július második felében a zászlóaljak szervezését Dobay Károly ezredes, a 15. (2. székely) határőrezred parancsnoka vette át, aki augusztusban elkészítette a zászlóaljak fegyver és felszerelési igényét. A honvédek részére szeptemberben fegyvereket és egyenruházatot szolgáltattak ki a gyulafehérvári raktárból. Szintén szeptemberben pénzhiány miatt a négy zászlóaljat összevonták, a dévai önkénteseket Kolozsvárra, míg a fogarasiakat Marosvásárhelyre rendelték. Október elején a General Commando beszüntette a toborzás támogatását és megtagadta a további fegyver és felszerelés kiszolgáltatását. Október 18-án Anton Puchner br. altábornagy, erdélyi főhadparancsonk rendeletében egész Erdélyt ostromállapotba helyezte, és elrendelte a honvédzászlóaljak lefegyverzését. A dévai honvédek a Bánságba vonultak vissza, a fogarasiakat a császári-királyi csapatok lefegyverezték. A kolozsvári és marosvásárhelyi zászlóaljak azonban már felvették a harcot a császári csapatokkal és román felkelőkkel, és a későbbiek folyamán a szabadságharc legvitézebb alakulataivá váltak. Erdélyben a honvédzászlóaljak szervezésének megkezdődésével döntöttek egy hatfontos gyalogsági üteg kiállításáról. A honvédtüzérség részére Gyulafehérváron egy hatfontos üteget előkészítettek az átadásra, a magyar kormányzat és az udvari párt közötti egyre hevesebb szembenállás miatt azonban az átadást Puchner szeptember 19-én felfüggesztette. Az Országos Honvédelmi Bizottmány október végén egy háromfontos üteget indított Erdélybe, de a lövegek közül csak egy volt felszerelve. A felszerelt hatfontos üteget október végén utalta ki az Országos Honvédelmi Bizottmány Vay számára. 3

4 A Kossuth-szabadcsapat mint a neve is mutatja egy olyan önkéntes alakulat volt, amely közjogi szempontból a magyar kormány illetékességi körébe tartozott, ellentétben a nemzetőrséggel és honvédséggel, nem igényelt uralkodói jóváhagyást. Az ilyen típusú alakulatok létrehozásának általában két jellemzője volt: az egyik az önkéntesség, a másik pedig az, hogy szervezésük egyéni és eseti megbízáson alapult. Az 1848-ban létrejött szabadcsapatok ellentétben az 1849-ben alakultakkal reguláris csapatok feladatait látták el, többségüket át is szervezték honvédzászlóaljakká, vagy huszárezredekké, így a szabadságharc végéig léteztek. A Kossuth-szabadcsapat előzményeként július 11-én gr. Mikes Kelemen és gr. Bethlen Gergely egy önkéntes lovascsapat alakítására szólították fel Erdély lakóit, amelynek székhelyéül a szervezők Kolozsvárt választották. Alakulatuk ellentétben a honvédzászlóaljakkal, amelyekbe a belépők négyévi szolgálatot vállaltak csak a háború végéig jött létre, a belépőknek az egyenruházatukról, lovaikról és azok felszereléséről maguknak kellett gondoskodni. Ezzel párhuzamosan Berzenczey László marosszéki képviselő Kossuth Lajos pénzügyminiszter augusztus 17-én kelt rendelete alapján- egy olyan szabadcsapat alakítására kapott megbízást, amely egy huszárezredből, egy gyalogos zászlóaljból, tüzérségből és egy kisebb műszaki egységből épült volna fel. Ebből csak a huszárezred valósult meg, de az is csak 1849-ben. Ezeket a lovasokat először Kossuth-huszároknak, vagy lovagoknak, majd Hunyadi, végül Mátyás-huszároknak nevezték. Az ezred öt osztályból épült fel, teljes harcértékű azonban csak a Mikes és Bethlen által szervezett kolozsvári két század volt. A többi négy osztály a négy székely székben alakult, harcértékűket azonban nagyban befolyásolta a létszám, fegyver és a kiképzés hiánya. Az évi erdélyi események tudományos analízise, feldolgozása nem tartozott a hadtörténetírás sokat kutatott témái közé. Ennek oka kézenfekvő volt: mi értelme erőforrást pazarolni egy rövid, kudarcokkal teli időszakra, amikor december 15-től megindult a Józef Bem vezérőrnagy vezette magyar ellentámadás, amely március végére Erdély teljes visszafoglalásához vezetett. Az elmúlt évtizedekben általánosan elterjedt az a nézet, hogy Bem megérkezéséig az erdélyi magyar politikai és katonai vezetést hozzá nem értés jellemezte, nem tanúsítottak kellő forradalmiságot, ellenben a lengyel tábornok, aki egyben forradalmár is volt, egy csapásra megoldott mindent. Ez a torz történelemszemlélet jelent meg az 1950-es évek történelemszemléletét tükröző filmben, a Föltámadott a tenger -ben, ahol Bem a csüggedt 4

5 népfelkelőket rohamra vezeti, és egyben megállítja a császári csapatok előre nyomulását. Azt azonban teljes mértékben figyelmen kívül hagyták, hogy az Erdélyt novemberben feladó magyar dandár és a decemberben ellentámadást indító hadtest mind mennyiségben, mind minőségben különbözött egymástól. A másik irányzat szerint az egyes erdélyi magyar katonai vezetők árulók ugyan nem voltak, de sorozatos szakmai hibákat és mulasztásokat követtek el, ami elvezetett a kudarchoz. Ilyen vádak érték Sombory Sándor ezredest, a székely tábor, Baldacci Manó br., vezérőrnagyot az észak-erdélyi magyar erők parancsnokait. Ugyanezeket a tendenciákat figyelhetjük meg Czetz János vezérőrnagynak, az erdélyi hadtest egykori parancsnokának az emigrációban megjelent történeti munkájában. Czetz állásfoglalását akár szakértői véleményként is elfogadhatnánk, hiszen ő az erdélyi kiegészítésű 62. (Turszky) sorgyalogezred tisztjeként lépett át a honvédséghez 1848-ban, és ami a leglényegesebb: október végétől Kolozsváron tartózkodott, így közvetlen rálátása volt a napi eseményekre. Csakhogy a tábornok az emigrációban kevés dokumentummal rendelkezett, a bajtársak adatközlései többnyire pontatlanok voltak, így e munkát csak nagyon szigorú forráskritikával tudjuk hasznosítani. A 19. században megjelent szemtanúi visszaemlékezések közül ki kell emelnünk Bauer Lajos őrnagyét, aki 1848 őszén Baldacci segédtisztje volt. Bauer Czetzhez hasonlóan- Baldaccit nem tartotta árulónak, hanem a hadvezéri képességeit vélte hiányosnak. Disszertációmban elsősorban a három csapatnem szervezési eredményeinek felvázolása mellett vizsgálom azok társadalmi összetételét és hadszíntéri bevethetőségét. Választ próbálok adni a fentebb bemutatott kérdésekre. A nemzetőrség és a honvédség magyarországi szervezésének folyamatát Urbán Aladár az 1973-ban megjelent munkájában (A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán) teljes mértékben feldolgozta. Ezzel szemben az erdélyi nemzetőrségek történetének bemutatásával mai napig adós a magyar történettudomány. A 19. és 20. században megjelent összefoglalások a kérdéskört csak vázlatosan, számos esetben pontatlan általánosítások mellett érintik. A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy a feldolgozások többsége az erdélyi szabadságharc igazi korszakát Bem megjelenéséhez kötötte, az ezt megelőző eseményekkel, az országrész elvesztésével nem foglalkoztak szívesen. Pedig az Erdély feladását (1848. november 15.) megelőző közel nyolc hónapos időszak meghatározó volt az önvédelmi harc szempontjából. Az általam vizsgált alakulatok maradtak a két székely határőrezred és az egy székely határőr 5

6 huszárezred mellett őszén a magyar kormányzat fegyveres támaszai a tartományban, kivéve a részüket mind a császári sorkatonaság, mind a román és szász felkelők elleni harcokból. Abban, hogy Erdély nem esett el korábban az erdélyi császári hadvezetés téves helyzetértékelésén túlmenően a fenti egységek ellenállása is komoly szerepet játszott. A téma historiográfiai előzményeinél hangsúlyoznunk kell, hogy a szűkebb értelemben vett kérdéskörről átfogó feldolgozás, monográfia nem született ben jelent meg Kővári László Erdély története ben című műve, amelyhez a szerző okmánytárat is készített. A következő átfogó feldolgozást, mintegy 140 évvel később született meg Egyed Ákos tollából. (Erdély I-II. Csíkszereda, ) A rövidebb terjedelmű összefoglalások közül ki kell emelnünk az 1988-ban, a háromkötetes Erdély történetében, Miskolczy Ambrus által készített korrekt összefoglalást. A nemzetőrség feldolgozásánál hazai történetírás munkái közül Trócsányi Zsoltnak, az erdélyi parasztság történetéről 1956-ban megjelent művét forgattam nagy haszonnal. Mindhárom csapatnem feldolgozásánál hasznosítottam az között K. Papp Miklós szerkesztésében megjelentő Történeti Lapokat, valamin a Kuszkó István által jegyzett Történelmi Lapokat. ( ) Mindkét folyóirat Kolozsváron jelent meg és számos forrásközlést és történeti cikkeket tartalmaztak. A 19. század utolsó harmadában megjelent helytörténeti feldolgozások közül kettőt kell kiemelnünk: - Szilágyi Farkas: Alsó-Fehér vármegye ben. Nagyenyed, Kádár József: Belső-Szolnok és Doboka vármegye története Dés, A 20. század végén és a 21. század elején Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi és Zepeczaner Jenő székelyudvarhelyi történészek forrásközlései számos értékes kútfőt tartalmaztak a kutatási témámhoz. A 15. (Mátyás) huszárezred történetéről még a 19. században megjelent néhány kortárs visszaemlékezés, amelyek az alakulat történetének részleges feldolgozását kísérelték meg. Jakab Elek egykori kincstári tisztségviselő, aki maga is az ezred tisztjeként szolgált a kolozsvári Magyar Polgár hasábjain számos eredeti dokumentumot tett közé a csapattest történetéről. Az 1880-ban megjelent könyvében pedig a saját élményeit elevenítette fel, beleágyazva azokat a történeti események sorozatába. E mellett munkája azért is nagy jelentőséggel bírt, mert használta az erdélyi főkormányzóság levéltárában őrzött iratokat, és a korabeli sajtót. Szintén a század 6

7 végén jelent meg Dercsényi Kálmánnak a Kossuth vezette pénzügyminisztérium egykori hivatalnokának visszaemlékezése az eseményekről, majd a 20. század végén Szalay Elek és Imreh Sándor egykori Mátyás-huszároknak eddig kéziratban lappangó memoárjai. Az utóbbi három szerző többnyire személyes emlékeit mutatta be, amelyek az eltelt időtartam miatt nem voltak mentesek a tárgyi tévedésektől, ráadásul 1848-ban csak a kolozsvári osztály történetéhez nyújtanak támpontot. Jakab Elek ugyan részt vett a székely tábor harcaiban, azonban művében ezen eseményekről rendkívül szűkszavúan ír. E tekintetben csak K. Horváth Ignác visszaemlékezésére támaszkodhattunk, mely először 1869-ben, a kolozsvári Magyar Polgár Naptárában jelent meg kivonatosan, teljes közlésére azonban csak 2003-ban került sor a sepsiszentgyörgyi Határvidék kiadvány első kötetének hasábjain. A 19. és 20. században megjelent megye és helytörténeti feldolgozások sok ténnyel és adattal járultak hozzá ismereteink kibővítéséhez, számos olyan forrást is tanulmányozva, amelyek napjainkban már nehezen hozzáférhetők. A kortárs történettudományban Egyed Ákos foglalkozott a kérdéssel, rövid összefoglalást adva Berzenczey szervezési munkájáról. Moldovan Péter marosvásárhelyi levéltáros pedig tanulmányt készített Berzenczey marosvásárhelyi csapatszervezési tevékenységéről. Összességében elmondhatjuk, hogy hasonlóan más alakulatokhoz, ezek csapattestek szervezésének és történetének kérdései még rengeteg tennivalót hagynak a történészek számára. II. A téma forrásai és feldolgozásának módja Korábban írt szakdolgozatom (egyetemi a nemzetőrség évi erdélyi történetével) elkészítése során kezdtem foglalkozni az évi forradalom és szabadságharc e keveset kutatott területével. E munka azonban csak rövid összefoglalója lehetett annak az eleddig jórészt feltáratlan eseménysornak, mely az akkori országrészben történt 1848-ban. Terjedelmi és időbeli korlátok miatt is meg kellett elégednem egy összefoglalással, amely elsősorban a hadtörténeti vonatkozásokra koncentrált az önvédelmi harc megindulása előtti időszakában. Mivel egy eddig kevéssé feltárt témát választottam, főleg levéltári alapkutatásokat kellett végeznem, melynek természetesen aligha érhettem a végére. Ezért a levéltári kutatások folytatása mellett döntöttem, hogy azokat immár a doktori disszertációm megírásához használjam fel. Erdély 1848 as történetéhez felhasználható források, mint a korszak magyar kormányszerveinek és katonai 7

8 iratainak majd teljes egésze, a Magyar Országos Levéltár és a Hadtörténelmi Levéltár őrizetében találhatóak. Ezek közül az Országos Levéltárból a Miniszterelnökség, Országos Honvédelmi Bizottmány, Belügyminisztérium, az Erdélyi Főkormányszék elnökségi valamint a Hadügyminisztérium Általános és Vay Miklós kormánybiztosi iratait néztem át, ezeken kívül az Országos Nemzetőrségi Haditanács közösen kezelt általános irataira fordítottam még figyelmet. Emellett még néhány kisebb fondot kutattam, többek között a különböző kormánybiztosok fondjának vonatkozó iratait, a HM Számvevőségi osztályának iratait. Az utóbbi forrásokat a Hadtörténelmi Levéltárban az es gyűjtemény átnézésével, valamint az erdélyi főhadparancsnokság megmaradt (General Commando) iratainak kutatásával egészítettem ki. A kolozsvári ereklyemúzeum egykorú iratai a mai Románia területén találhatóak, ahová a kutatási lehetőségek szabályozatlansága, valamint a tudományos kutatást hátráltató egyéb körülmények miatt nem végezhettem teljes körű kutatásokat. Az erdélyi levéltári anyag megismerése szempontjából elengedhetetlen volt, hogy a magyarországi levéltárak mellett a Kovászna Megyei Állami Levéltárban és a Székely Nemzeti Múzeum Kézirattárában, Sepsiszentgyörgyön őrzött iratokat is áttekintsem. Ehhez a munkához a Pro Renovanda Cultura Hungariae Dunatáji népek kutatása szakalapítvány segítségét vettem igénybe. Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum fondjának iratait kutattam, ahol számos értékes információra bukkantam. A források egy másik, nem csekély jelentőségű részét képezik azok a visszaemlékezések, melyeket főleg a XIX. század utolsó harmadában az egykori események szemtanúi készítettek, illetve tettek közzé. Ezek egy része önálló kötetben jelent meg, mások folyóiratokban megtalálhatóak, vagy ma is kéziratban vannak, közgyűjteményi őrizetben. Ugyanakkor rengeteg forráskiadvány jelent meg a különböző levéltárakban őrzött es iratokból, amelyek mind jól hasznosíthatóak voltak. Fontos megemlíteni ezeken kívül az egykorú napi, vagy ritkább megjelenéső hírlapokat, elsősorban a Közlöny, Kolozsvári Híradó, Ellenőr, Pesti Hírlap, Kossuth Hírlapja, Honvéd számait, melyek tudósításait szintén felhasználtam munkám során.a téma feldolgozásánál nem annyira a kronologikus, mint inkább a tematikus rendszerezést helyezem előtérbe. A bevezetés után külön fejezetben vizsgálom az országrész közigazgatási, társadalmi, politikai és hadügyi helyzetét 1848-ban, majd a forradalom és az áprilisi törvények és az Unió szentesítésének hatására bekövetkezett változásokat (nemzetőrség, honvédség és a Kossuth-szabadcsapat szervezése). A külön kitérek a királyi, majd a kormánybiztosi rendszer és a biztosok tevékenységének bemutatására, a hadseregszervezés 8

9 helyi vonatkozásaival foglalkozom, majd bemutatom az itt állomásozó és bevetésre került alakulatok, valamint az ütközetek történetét. III. A kutatások eredményei Kutatási eredményeimet az alábbiakban kívánom összegezni: Az erdélyi magas politikai elit köreiben a nemzetőrség, honvédség és a Kossuthszabadcsapat eszméje termékeny talajra talált. Ösztönzőleg hatott, hogy a liberális nemesség az első balázsfalvi gyűlés (1848. május ) óta joggal tartott a román nemzeti mozgalomtól. Ráadásul Erdélyben a soralakulatokból csak a két székely gyalogos határőrezred és egy huszár ezred tekinthető a magyar kormány számára megbízhatónak, de ezek egy részét, két gyalogos zászlóaljat és egy huszárosztályt 1848 nyarán Magyarországra vezényelték. Pedig ettől az időszaktól kezdve Erdély egy megbolygatott méhkashoz volt hasonló. A román parasztok sok helyen a megyei tisztviselőket elkergették, és így felbomlott a közigazgatás. A magyar kormány azon szándéka, hogy az erdélyi honvédzászlóaljakat és az önkéntes lovasságot a szerb konfliktusban vessék be tarthatatlanná vált, sőt rövidesen az erdélyi magyarság szorult rá az anyaország katonai segítségére. Az 1848 nyarán és őszén Erdélyben alakulatok szervezése az anyaországi alakulatok mintájára történt. Toborzásuk, kiképzésük és felszerelésük 1848 őszéig a császári-királyi hadszervezet rendszerében folyt, a koordinálás feladatát az Erdélyi Főkormányszék (Gubernium) apparátusa látta el. Októbertől az eddig működő rendszer felborult, az egyik oldalon a császári katonaság, román és szász felkelők, míg a másikon a honvédzászlóaljak, székely határőrség, magyar lakosság népfelkelése. Az erőviszonyok kezdetben az előbbi félnek kedveztek, így Erdély 1848 novemberében elveszettnek tűnt a magyar politikai vezetés számára. Az erdélyi véderő - leszámítva a román felkelőkkel folytatott kisebb csatározásokat- szinte minden ütközetben alulmaradt. Nem szabad azonban arról megfeledkeznünk, hogy a magyar reguláris haderő száma kicsiny volt, és tüzérség pedig nem, vagy alig állt rendelkezésre. Így decemberben visszakerült Erdélybe a kimozdított székely katonaság egy része, a frissen kinevezett erdélyi fővezér, Bem seregét más csapatokkal és jelentős tüzérséggel megerősítették, ami megteremtette az alapot a későbbi katonai sikerekhez. 9

10 Nagyon fontos eredménynek tartom az Erdélyben szervezett szabadcsapat alakulási folyamatának felvázolását. Módszerem kissé furcsának tűnhet, hiszen a Királyhágontúli önkéntes lovasság létrehozásának történetét az alakulat két szerves részének elkülönítésével mutattam be. Eljárásomat az alábbi szempontokkal tudom indokolni: Noha jellegét tekintve egyazon alakulatról van szó (huszár) a kolozsvári és székelyföldi osztályok szervezési módszerei és feltételei sokban különböztek egymástól. Ezen eltéréseket az alábbiakban foglalhatjuk össze: - A Mikes Kelemen és Bethlen Gergely kezdeményezte két század toborzása még júliusban megkezdődött, szervesen illeszkedve a nemzetőrség és honvédség felállításához. Ennek eredményeként egy század részére felszerelést és fegyverzetet utaltak ki Gyulafehérvárról szeptemberben, míg október végén, a Max-svalizsérek századának lefegyverzésével az osztály teljes harcértékűvé vált. A két alapító bár korábban mindketten az erdélyi országgyűlés liberális főnemesi vonalához tartoztak napi politizálással nem foglalkozott, teljes energiájukat a csapatszervezésre fordították. Ennek eredményei már októberben megmutatkoztak, hiszen a huszárok méltán vívtak ki maguknak elismerést a román felkelők ellenében vívott Alsó-Fehér megyei és mezőségi harcokban. A felső-erdélyi hadtest kötelékében szinte minden ütközetben részt vettek, és harckészségüket és fegyelmüket többször is példamutatóan bizonyították. - Ezzel szemben a szeptemberben Székelyföldön, Berzenczey László által irányított csapatszervezés a megváltozott politikai helyzetben segítségre az erdélyi főhadparancsnokságtól nem számíthatott, az anyaország pedig kapacitás hiányában képtelen volt felszerelést küldeni. Bár Berzenczeynek az egyes székekben tartott népgyűléseken sikerült megnyernie a székelységet a szabadcsapat eszméjének, ami az adott politikai helyzetben komoly teljesítmény volt, a lelkesedés a kiképzési és felszerelési hiányosságokat nem pótolta. Ráadásul Berzenczey elsősorban politikus volt, aki érdekeit kíméletlenül érvényesítette ellenfeleivel szemben. Ellentéteit Marosszék vezetésével és a kolozsvári központi vezetéssel a fentiekben már ismertettük. Ezen túlmenően azonban a szervező kormánybiztos beleavatkozott a szabadcsapat tisztán katonai jellegű irányításába is. Vay királyi biztos jogkörét és a katonai rangidősség elvét megsértve nem volt hajlandó elismerni Mikes Kelemen parancsnoki státuszát, holott a szeptember végén már ezred szintre fejlődő alakulatnak feltétlenül szüksége lett volna egy szakmai irányítóra. Érvei Mikes katonai képességeit illetően sem állták meg a helyüket. Az utóbbi csapatszervezési képességeit már a kolozsvári osztály felállításánál bizonyította, és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni. hogy ha Mikes nem lett volna alkalmas kombinált sereg 10

11 vezetésére, akkor a szigorú Bem tábornoktól bizonyára nem kapott volna olyan feladatokat, amelyben éppen több fegyvernemből álló hadoszloppal kellet operálni. Mikessel ellentétben Berzenczey szeptember közepétől már nem a csapatszervezést, hanem a Székely Nemzeti Gyűlés megszervezését tekintette alapfeladatának, így a Mátyás-huszárok kiképzésére kapott pénzt is az utóbbira fordította túlnyomórészt. Így nem lehet azon csodálkozni, hogy a székely tábor dandárjaihoz rendelt Mátyás-huszár egységek néhány lovasrohamot leszámítva, amely a román felkelők üldözésében merültek ki, meghatározó szerepet sehol sem játszottak. A marosvásárhelyi vereség után sokan egyszerűen hazaszöktek, de volt egy mag, mintegy fő, akik Háromszékre vonultak, és tevékenyen kivették részüket a kis közösség önvédelmi harcából. Bebizonyították, hogy az alakulat felszerelve és megfelelő katonai vezetés mellett méltó ellenfele a császári királyi csapatoknak. Ez a Berzenczey által vezetett szervezés legmaradandóbb eredménye, annak ellenére, hogy a Bukovinán át Pestre menekülő kormánybiztos már nem lehetett részese a téli sikereknek. Eljárásunkat még egy szemponttal tudjuk igazolni. A huszárezredek kivétel nélkül ideértve a honvéd huszárezredeket is szervezetileg négy osztályra tagolódtak, míg a Mátyáshuszárezred öt osztályból állt. Ezen szervezeti felépítés még 1849-ben is létezett, amikor az ötödik osztályt is fel kívánták állítani. Ezen eltérésnek oka az lehetett, hogy Berzenczeyt tulajdonképpen a Székelyföldön bízták meg a szervezéssel, és ő a 4 székely székben akart egy ezredet felállítani. Tehát minden székben egy-egy osztályt, így az alakulat katonai szervezete alkalmazkodott a székelyföld területi beosztásához. A kolozsvári osztály azonban ekkor már létezett, így azt egyszerűen hozzácsatolták a szabadcsapathoz, vagyis két, egymástól eltérő feltételek között szerveződő önkéntes lovas csapat egységesült. Dolgozatomban nagy hangsúlyt fektettem a három csapatnem tisztikarának és legénységi állományának társadalmi rétegződésének bemutatására. Vizsgálatom során arra az eredményre jutottam, hogy az egyes nemzetőrségek szervezésében a középnemes birtokosok és az értelmiségek vállalták a sereghajtó szerepet. A főnemesek 10 százalékos aránya azt bizonyítja, hogy az erdélyi arisztokrácia egy része elkötelezett híve volt a polgári átalakulásnak és a két országrész uniójának. A törvényhatóságok nemzetőr alakulatainak személyi állományáról nagyon keveset tudunk. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy az intézmény a birtokosok és a városi polgárok részéről 11

12 kapott nagyobb támogatottságot, míg a többi társadalmi kategória részéről mindig ott volt a félelem, hogy ez által katonáskodásra kényszerítik őket. A szászok és románok márpedig korszakunkban Erdély népességének kétharmadát ők adták vagy elzárkóztak a belépéstől, vagy külön egységeket szerveztek, melyek a magyar kormányzat fennhatóságát nem ismerték el. A honvédzászlóaljak tisztikarának vizsgálatát Bona Gábor alapvető munkáinak segítségével végeztük el. Megállapíthatjuk, hogy több mint 90 % volt azok aránya, akik a császári hadsereg kilépett, vagy aktív tisztjei, altisztjei voltak. Ezen belül pedig majdnem 50 % volt azoké, akik valamelyik székely határőrezredben szolgáltak. Innen nem csak tisztek, hanem altisztek is kérték a honvédséghez való áthelyezésüket. (26 vizsgált tisztből 11 fő) Társadalmi megoszlásuk a következő volt: 26 tisztből, 2 főnemesi, 22 köz és kisnemesi, 2 polgári származású. A legénységi állományról nagyon keveset tudunk. Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mindkét erdélyi zászlóaljról meglehetősen sok visszaemlékezés, napló maradt fenn, amely az értelmiségi réteg jelentős számára utal. Az utóbbi fontos szerepet játszott a toborzásban is. A Kossuth-szabadcsapat kolozsvári osztályánál a kinevezésre javasoltak közül két személy volt főnemesi, míg négy nemesi származású volt. Ketten kilépett tisztek voltak, egy fő kilépett altiszt, míg egy személy a kolozsvári nemzetőrség főhadnagya. Három jelölt korábban hivatalnokként funkcionált. A székelyföldi osztályoknál a Berzenczey által javasolt 23 tiszt közül 1 volt főnemesi származású és középbirtokos, 1 középbirtokos nemes, 11 kisnemes, ebből 9 székely származású és 7 közszékely. 3 leendő tiszt társadalmi helyzetét nem ismerjük. Többségük, 21 fő korábban is vagy császári és királyi soralakulatnál szolgált, vagy még aktív katona volt. Hat fő a 11. (székely) huszárezrednél tisztként, míg heten altisztként. Más huszárezredektől 2 tiszt, továbbá egy tiszt és kettő altiszt a Max-svalizsérektől került a Mátyás-huszárezred tiszti állományába. A 14. és 15. (I. és II. székely) határőrezredektől egy tiszt és két altiszt kívánt beállni Kossuth-lovagok közé. A törvényhatósági hivatalnoki kartól egy személy érkezett. Ha arra a kérdésre szeretnénk válaszolni: mivel járult hozzá leginkább Erdély az anyaország évi szabadságharcához, a válasz egy mondatban összefoglalható. A székely tábor harcai, a nemzetőrségek ellenállása, a honvédek és Mátyás-huszárok hadműveletei késleltették az erdélyi császári hadtest támadását, biztosítva ezzel olyan fonots pontokat, mint a nagyváradi vár, a nagybányai hadianyaggyártás. Megakadályozták, hogy Puchner erői november 12

13 végéig betudjanak kapcsolódni a magyarországi háborúba. Ez pedig olyan személyiségek, mint Vay Miklós, Mikes Kelemen, Dobay Károly, Kemény Farkas, Tolnay Gábor, Bethlen Gergely, Berde Mózes és számos más politikai és katonai vezetőt önzetlen hozzállásának eredménye. 13

14 IV. A témában megjelent publikációk - A nemzetőrség szervezése Erdélyben 1848 nyarán és őszén. In.: Hadtörténelmi Közlemények. 2000/ p. - A honvédség szervezése Erdélyben nyarán és őszén. In.: FONS. 2004/ p. - A székely határvédzászlóaljak története. In.: Hadtörténelmi Közlemények. 2005/ p. - Egy litográfia és háttere. Zalatna, október In.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. IX. Bp p. - A székely határvédzászlóaljak története. (bővített és átdolgozott tanulmány) In.: A források bűvöletében. Ünnepi tanulmányok Katona Tamás 75. születésnapjára. Szeged p. - Ismertető a Csikány Tamás-Demeter Lajos-Egyed Ákos-Kedves Gyula- Urbán Aladár: Székely határőrök a magyarországi hadszíntéren 1848-ban. (Bp ) című könyvhöz. Hadtörténelmi Közlemények. 2009/ p. - Kossuth Lajos szabadcsapatának szervezése Erdélyben 1848-ban. Hadtörténelmi Közlemények. 2009/ p. - A nemzetőrség és a Kossuth-lovagok szervezése Háromszéken, Acta Siculica p - A Brassó-vidéki kormánybiztosság története 1849-ben. Acta Siculica p. 14