ITALO CALVINO: SE UNA NOTTE D'INVERNO UN VIAGGIATORE 1979 GIULIO EINAUDI EDITORE S. P. A., HUNGAIRIAN TRANSLATION TELEGDI POLGÁR ISTVÁN, 1985

Átírás

1 ITALO CALVINO HA EGY TÉLI ÉJSZAKÁN AZ UTAZÓ

2 ITALO CALVINO: SE UNA NOTTE D'INVERNO UN VIAGGIATORE 1979 GIULIO EINAUDI EDITORE S. P. A., TORINO HUNGAIRIAN TRANSLATION TELEGDI POLGÁR ISTVÁN,

3 TARTALOM Első fejezet Ha egy téli éjszakán egy utazó Második fejezet Malbork városperemén Harmadik fejezet Fölébe hajolván a meredélynek Negyedik fejezet Nem félvén szélvésztől s szédülettől Ötödik fejezet Letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik Hatodik fejezet Egymásba futó vonalak hálójában Hetedik fejezet Egymást keresztező vonalak hálójában Nyolcadik fejezet Lehullott levelek holdfényes szőnyegén Kilencedik fejezet Egy üres gödör körül Tizedik fejezet Hogyan végződik? Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Utószó (Telegdi Polgár István) 3

4 Első fejezet Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazó-t kezded éppen olvasni. Engedd el magad. Szedd össze magad. Száműzzél most minden egyéb gondolatot. Hagyd, hogy környezeted, a világ, semmivé váljék. Legjobb, ha becsukod az ajtót; odaát, a másik szobában mindig be van kapcsolva a tévé. Mondd rögtön a többieknek: Nem, nem akarom nézni!" Mondd hangosabban, ha nem hallják: Olvasok! Ne zavarjatok!" Talán most se hallanak, ak kora a zaj; mondd hát még hangosabban, kiabálj: Italo Calvino új regényét kezdem olvasni!" Vagy ne mondd, ha nem akarod; reméljük, békén hagynak. Helyezkedj el a lehető legkényelmesebben; ülj, heveredj, feküdj, gömbölyödj össze. Feküdj hanyatt, hasmánt, az oldaladra. Karosszékbe, díványra, hintaszékbe, nyugágyba, zsámolyra. Függőágyba, ha van függőágyad. Ágyra, hát persze, vagy ágyba. Fejre is állhatsz, mintha jógáznál. Fordítva tartva a könyvet, természetesen. Való igaz, az eszményi helyzetet nem sikerül megtalálni az olvasáshoz. Valamikor állvány előtt állva olvastak. Az emberek megszokták az álldogálást. így pihentek, ha belefáradtak a lovaglásba. Az még senkinek se jutott eszébe, hogy lóháton olvasson; pedig, ugye, most vonzónak tetszik az ötlet: nyeregben ülve olvasni... a könyv a ló sörényén, esetleg egy különleges szerkezet segítségével a ló fülének támasztva. A láb a kengyelben - ez igazán kényelmes helyzet lehetne az olvasáshoz; igen, a lábmegemelés az irodalom élvezetének első feltétele. Nos, mire vársz? Nyújtsd ki a lábad, rakd párnára, kettőre akár, a dívány fejrészére, a karosszék karfájára, a dohányzóasztalkára, az íróasztalra, a zongorára, a földgömbre. Előbb vesd le a cipőd, ha meg akarod támasztani a lábad; ha nem, vedd fel újra. Most ne maradj így, kérlek: egyik kezedben a cipő, a másikban a könyv. Állítsd be a világítást, hogy ne fárassza a szemed. Erre most legyen gondod, mert alighogy belemerültél az olvasásba, az isten se mozdít meg többé. Úgy csináld, hogy a könyvlap ne maradjon árnyékban: szürke alapon a fekete betűk sűrűje egybemosódik, olyan, akár egy népes egércsalád; de arra is ügyelj, hogy ne essen rá túlságosan erős fény, s vissza se verődjön a kegyetlenül fehér papírról, belebeleharapva így a betűk feketéjébe - mintha déli verőben bámulnád a szöveget, 4

5 valahol délen. Légy előrelátó, vess számot mindennel, hogy aztán ne kelljen félbeszakítanod az olvasást. Ha dohányzói, kezed ügyébe a cigarettát, hamutartót! Mi van még? Nem kell pisilned? Nem? Te tudod. Nem mintha valami különlegeset várnál éppen ettől a könyvtől. Olyasvalaki vagy, aki elvből nem vár többé semmitől semmit. Sokan vannak, nálad fiatalabbak vagy kevésbé fiatalok, akik mindegyre különleges élményeket várnak; könyvektől, emberektől, utazásoktól, eseményektől, attól, amit a holnap tartogat számukra. Te nem. Te tudod, hogy a legjobb, amit az ember várhat: megúszni a legrosszabbat. Erre a következtetésre jutottál mind az egyéni életedben, mind az általános, sőt világkérdésekben. És a könyvek? Velük hányadán állsz? Nos, éppen mert minden egyéb téren kizártad, úgy véled, helyes, ha a könyvek szigorúan körülhatárolt világában nem veted meg a várakozásnak ez ifjonti örömét: itt jól is, rosszul is járhatsz, de a csalódás kockázata nem olyan nagy. Tehát: olvastad valamelyik újságban, hogy megjelent Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című új regénye, miután az író évekig nem publikált semmit. Bementél egy könyvesboltba és megvetted a könyvet. Jól tetted. Már a kirakatban fölfedezted a borítót, rajta a keresett címet. E látható nyomot követve odabent a boltban utat törtél magadnak a Még Nem Olvasott Könyvek sűrű torlaszai közt; a kötetek szemöldökráncolva néztek reád a pultokról és polcokról, igyekeztek megfélemlíteni. De te tudod, hogy nem szabad engedned semmiféle fenyegetésnek, s azt is, hogy ott vannak közöttük - ezrével és ezrével - a Könyvek Melyeknek Olvasásáról Könnyű Szívvel Lemondhatsz, A Más Célra Nem Olvasásra Való Könyvek, Azok A Már Olvasott Könyvek Melyeket Ki Se Kell Nyitni Mert Abba A Csoportba Tartoznak Melyek Már Elolvastattak Mielőtt Megírattak Volna. Miután így átjutottál a külső falakon, rád veti magát a gyalogság: Ama Könyvek Melyeket Ha Több Életed Volna Minden Bizonnyal Szíves Örömest Elolvasnál De Sajnos Éveid Vagy Napjaid Száma Véges. Gyorsan szétugrasztod őket, s máris újabb hadoszlopok néznek veled farkasszemet: Azok A Könyvek Melyeket El Akarsz Olvasni De Előbb Másokat Kellene Még Elolvasnod, A Túlságosan Drága Könyvek Melyeket Inkább Akkor Vennél Meg Amikor Már Féláron Kaphatók, A Könyvek Lásd Fent Amikor Majd Zsebkönyv Kiadásban Jelennek Meg. Az Esetleg Valakitől Kölcsönkérhető Könyvek, 5

6 Azok A Könyvek Melyeket Mindenki Olvasott így Mintha Te Is. Sikeres áttörés után az erődítmény bástyatornyai alá vonulsz, itt még ellenállnak a Könyvek Melyek Elolvasását Már Régen Tervezed, a Könyvek Melyeket Évekig Hiába Kerestél, a Könyvek Melyek Olyasvalamivel Vannak Összefüggésben Ami Pillanatnyilag Foglalkoztat, a Könyvek Melyeket Azért Szeretnél Birtokolni Hogy Kezedügyében Legyenek Készen Minden Eshetőségre, a Könyvek Melyeket Félretehetnél Hogy Esetleg A Nyáron Elolvasd Őket, a Könyvek Melyek Más Könyvek Mellől Hiányoznak A Könyvespolcodon, a Könyvek Melyek Váratlan Frenetikus És Nehezen Indokolható Kíváncsiságot Keltenek Fel Benned. Lám, sikerült a várvédők számlálhatatlanságát egy igen nagy, de mégiscsak meghatározott egységre átváltoztatnod, egy véges számra, még ha viszonylagos megkönnyebbülésedet veszélyeztetik is csapdáikkal a Már Oly Régen Olvasott Könyvek Hogy Ideje Volna Újra Olvasni Őket meg Azok A Könyvek Melyekről Mindig Úgy Beszéltél Mintha Olvastad Volna Őket és Amelyek Elolvasására Immár Csakugyan Rászánhatnád Magad. Gyors ide-oda cikázással szabadulsz, s egy ugrással ott teremsz a fellegvárban, ahol már várnak az Újdonságok Melyeknek Szerzője Vagy Tárgya Vonz. Itt, az erőd bensejében is megoszthatod a védőket, kétfelé sorolva őket: a Nem Új (számodra, illetve abszolút értelemben nem új) Szerzők Vagy Témák Szerinti Újdonságok s a (számodra legalábbis) Tökéletesen Ismeretlen Szerzők Vagy Témák Szerinti Újdonságoknak a csapatára; majd pedig meghatározhatod, melyik miért vonz az újnak és nem újnak vágyával és szükségletével (az újéval, melyet a nem újban, s a nem újéval, melyet az újban keresel). Mindez azt jelenti, hogy tekintetedet gyorsan végigsiklatva a kirakott könyvek címein, egy halom még nyomdafestékszagú Ha egy téli éjszakán egy utazó felé irányítottad lépteidet, fogtál egy példányt, s a pénztárhoz vitted, biztosítandó a tulajdonjogodat felette. Még egy téveteg pillantást vetettél a körös-körül hemzsegő könyvekre (pontosabban: a könyvek néztek rád tévetegen - a kutyák bámulnak így ki a városi sintértelep 6

7 ketreceiből, amikor kiváltani jött gazdája pórázán elvonulni látják volt sorstársukat), majd kiléptél a boltból. Különleges örömöt szerez neked a frissen megjelent könyv; te nem egyszerűen egy könyvet viszel most, hanem egy újdonságot, ami lehet akár csak a friss termék újdonsága is; a könyveknek is megvan u maguk hamvas, ifjonti szépsége, mely addig tart, amíg a könyvtárak hamar beköszöntő őszében sárgulni nem kezd a borító, nem rakódik némi smog-kosz az élmetszésre, és a sarkoknál föl nem feslik kissé a gerinc. De nem, te újra és újra azt reméled, hogy az igazi újdonságra leltél, arra, amely lévén hogy egyszer újdonság volt, az is marad mindörökre. Azt reméled, ha frissiben elolvasod az épp megjelent könyvet, tüstént birtokába kerülsz ennek az újdonságnak, s nem kell többé nyomon követned, utánaloholnod. Vajon ez az a szerencsés eset? Sosem lehet tudni. Lássuk, hogy kezdődik. Meglehet, már a boltban lapozgatni kezdted a könyvet. Vagy nem tudtál belelapozni, mert celofán burokban volt? Most ott állsz a buszban, a tömegben, fél kézzel kapaszkodva, s a szabad kezeddel bontogatni kezded a csomagot; mozdulataid akár a majomé: amikor banánt akar hámozni, s ugyanakkor az ágat sem akarja elengedni. Vigyázz, lökdösőd a szomszédaidat a könyököddel; kérj bocsánatot legalább. Az is lehet, hogy a kereskedő nem csomagolta be a kötetet; tasakban adta oda. Ez egyszerűbbé teszi a dolgot. A kocsid kormányánál ülsz, piros előtt vesztegelsz, előszeded a könyvet a tasakból, leszakítod az átlátszó burkot, olvasni kezded az első sorokat. Tomboló kürtfergeteg zúdul rád; zöldre váltott a lámpa; akadályozod a forgalmat. íróasztalodnál ülsz, a könyv, mintha csak véletlenül, a hivatalos iratok között; alkalmas pillanatban arrább tolsz egy dossziét, s ím, ott van előtted; szórakozott képpel kinyitod, mindkét könyököddel az asztalra könyökölsz, öklödre támasztod a halántékod - úgy festesz, mintha valami ügyiratot tanulmányoznál elmélyülten, pedig a regény első oldalait fürkészed. Lassanként kiegyenesedsz, hátad már a támlának dől, a könyvet az orrod magasságába emeled, a széket a hátsó lábaira egyensúlyozod, kihúzol egy oldalsó fiókot a saját lábad támasztékául, mert, ugye, a 7

8 láb helyzete rendkívül fontos olvasás közben, kinyújtod szépen, rá az asztallapra, az elintézetlen aktákra. No de nem gondolod, hogy ez tiszteletlenség? Természetesen nem a munkád irányában (senki sem kívánja számon kérni a munkád hozamát; tételezzük fel, hogy hivatali feladatköröd szabályosan beleilleszkedik ama terméketlen tevékenységrendszerbe, mely olyan jelentős részét foglalja el a nemzeti és világgazdaságnak), hanem a könyvvel szemben. De még rosszabb, ha - akár kényszerből, akár lelkesedésből - azokhoz tartozol, akiknek a munka azt jelenti, hogy komolyan kell végezni, akarva, nem akarva valami szükséges, de legalábbis nem haszontalan dolgot csinálni a maguk s nemkülönben a mások javára : akkor a könyv, melyet mint valami amulettet vagy talizmánt vittél magaddal a munkahelyedre, időszakos kísértésnek vet alá, esetenként néhány pillanatot elcsen figyelmed fő tárgyától, legyen az elektronikus kártyalyukasztó, konyhai tűzhely, bulldózerirányítókar vagy felnyitott hasú páciens a műtőasztalon. Egyszóval, jobb, ha féken tartod türelmetlenségedet, s vársz; majd otthon. Most már igen, lehet. A szobádban vagy, békesség, nyugalom vesz körül, felütöd a könyvet az első lapnál, nem, az utolsónál, mindenekelőtt látni akarod, milyen hosszú. Nem nagyon hosszú, szerencsére. A napjainkban írt hosszú regény alighanem ellentmondásos: az idő szétrobbant, mi pedig élni is, gondolkozni is csak a repeszdarabjaiban tudunk, melyek mind külön-külön röppályán távolodnak, s el is tűnnek rögtön. Időfolyamatosságot csupán ama korszak regényeiben találhatunk, melyben az idő állni már nem, s felrobbanni még nem látszott - ez vagy száz évig tartott, nem tovább. Forgatod kezedben a könyvet, átfutod a borító hátlapján és hajtókáján levő sorokat, csupa általánosság, nem tudsz meg belőle sokat. Jobb így, ez a szöveg nem akar tapintatlanul fölébe helyezkedni annak, amit majd a könyv kell, hogy közöljön, amit neked kell kipréselned belőle, akár sok lesz az, akár kevés. Mindenesetre ez a lapozgatás, az elolvasás előtti beleolvasás hozzátartozik az új könyv öröméhez; de mint minden előélvezetnek, ennek is megvan az optimális időtartama, amivel számolni kell, ha az ember azt akarja, hogy az aktus betetőzésének, vagyis a könyv olvasásának tartalmasabb élvezetéhez lökjön. 8

9 Nos tehát, készen állsz - vágj bele -, első oldal, első sorok. Fölkészültél arra is, hogy fölismered a szerző sajátos, összetéveszthetetlen hangját. Nem. Egyáltalán nem ismered föl. De hát - gondolj csak bele ki mondta valaha is, hogy ennek a szerzőnek összetéveszthetetlen a hangja? Épp ellenkezőleg, tudvalevő, hogy könyvről könyvre sokat változik. fis éppen e változásokból ismerni rá. Itt azonban, úgy tetszik, semminek sincs köze ahhoz, amit eddig írt, legalábbis az emlékezeted szerint. Csalódás? Lássuk csak. Meglehet, az elején kissé elbizonytalanodsz; mint amikor olyasvalaki mutatkozik be neked, akinek a nevével más arcot azonosítottál addig, s hiába próbálod összhangba hozni a látott vonásokat az emlékezetedben élőkkel. De aztán csak olvasol tovább, s ekkor észreveszed, hogy a könyv mindenképpen olvasásra késztet, függetlenül attól, amit a szerzőtől vártál - maga a könyv kelti föl az érdeklődésedet, sőt, ha meggondoljuk, jobban örülsz, hogy így van, hogy olyasmivel találod magad szemtől szembe, amiről még nemigen tudod, hogy micsoda. 9

10 HA EGY TÉLI ÉJSZAKÁN EGY UTAZÓ Vasútállomáson kezdődik a regény, mozdony pöfög, a fejezet nyitányát dugattyúsziszegés tölti be, füstfelleg takarja az első bekezdés egy részét. Vasúti büfé illata lengi át az állomásszagot. Valaki benéz a párás ablakon, majd benyit az üvegajtón; bent is ködös minden, rövidlátó láthatja így a világot, vagy akinek korom hullott a szemébe. Öreg vonat ablakainak párája borítja a könyv lapjait, a mondatokon füstfelhő lebeg. Esős este; a férfi belép a büfébe; kigombolja átnedvesedett, gőzölgő kabátját; fütty harsán az esőtől csillogó, végtelenbe vesző sínek fölött., Vonatfüttyhöz hasonló hangot hallat s gőzt lök ki a kávégép is, az öreg presszós úgy ad rá nyomást, mintha mozdonyon húzná meg a jelzőfogantyút, legalábbis így tetszik a második bekezdést olvasva, melyben az asztaloknál ülő kártyások összecsukják és mellükhöz szorítják kártyalegyezőiket, majd nyakuk, válluk s székük hármas fordulatával hátranéznek, szemügyre veszik a jövevényt, a pultnál álló vendégek pedig, fölemelvén a pultról csészéjüket, félig hunyt szemmel s csücsörítve fújják kávéjuk felszínét, vagy a sör habját szürcsölik korsójukból, elmélyült figyelemmel, hogy ki ne csorduljon. A macska felgörbeszti a hátát, a pénztáros becsukja a regiszterkassza fiókját, csing. Mind e jelek együttesen arról tájékoztatnak, hogy kis vidéki állomáson vagyunk, ahol az érkezőre tüstént fölfigyelnek. A vasútállomások mind hasonlítanak egymásra; mit se számít, ha a fényforrások tajtékos udvarukon túl nem bírnak a sötétséggel, jól ismered ezt a környezetet, annak a vonatnak a szagát, mely bent áll még, amikor a többi már elment, s azt a különleges szagot, mely az utolsó szerelvény kifutása után érezhető. Úgy tetszik, az állomás fényeinek, s a mondatoknak, melyeket most olvasol, inkább a sötétségbe és ködbe burkolt dolgok feloldása s nem bemutatása a feladatuk. Én életemben először szálltam ki ma este ezen az állomáson, s máris olyasmit érzek, mintha mindig itt és így éltem volna: ahogy be-benyitok a büfébe, át- meg átlépve a peron szagából a vécé nedves fűrészporának szagába, ahogy ezek egyetlen szaggá, a várakozás szagává vegyülnek, amilyen a telefonfülkék szaga, amikor nem marad más hátra, mint visszavenni az érméket, mert a hívott szám nem felel. 10

11 Én vagyok az a férfi, aki ide-oda caplat a büfé meg a telefonfülke között. Pontosabban az, akit én"-nek hívnak, s mást nem is tudsz róla, amiképpen ennek az állomásnak is csupán állomás" a neve, s kívüle nem létezik egyéb, mint válasz nélkül maradó hívójele ama készüléknek, mely egy távoli város sötét szobájában csenget. Visszarakom a kagylót, megvárom a fémtorokban felhangzó érmecsörrenést, újra belököm a büfé üvegajtaját, a feltornyozott, gőzfelhőben száradó csészék felé irányítom lépteimet. A vasútállomások presszóinak kávégépei mintegy hivalkodnak a mozdonyokkal való rokonságukkal, a tegnapi és a mai kávégépek a tegnapi és a mai mozdonyokéval. Jövök, megyek, térülök, fordulok: csapdába estem, amaz időtlen és elkerülhetetlen csapdába, melyet az állomások állítanak. Egy kis szénpor még mindig ott lebeg a levegőben, annyi évvel azután is, hogy minden vonalat villamosítottak, s egy vasutakról és állomásokról beszélő regénynek közvetítenie kell ezt a füstszagot. Már néhány oldalt végigolvastál, ideje volna, hogy megtudd végre, vajon ez az állomás, ahol egy késésben levő vonatról leszálltam, egy valamikori állomás-e avagy mostani; ehelyett a mondatok továbbra is a bizonytalan felé gördülnek, a szürkeség, a legkisebb közös többszörössé csupaszított tapasztalás senki földjének irányába. Vigyázz: ez a módszer minden bizonnyal arra szolgál, hogy lassanként belevonjon a dologba, hogy észrevétlenül a történet rabjává tegyen; vagyis csapda. Ámbár meglehet, a szerző még nem döntött, még határozatlan, mint ahogy te, Olvasó, te sem tudod még biztosan, miről olvasnál szívesebben: egy régvolt állomásra érkezésről, mely a múltba visszatérés érzetét keltené benned, eltűnt idők és helyek visszabűvöléséét, avagy csillogó-villogó fényekről és hangok kavargásáról, amitől azt ereznéd, hogy ma élsz, úgy, ahogyan ma hiszi az ember, hogy jólesik élnie. Ezt a presszót (vagy pályaudvari büfét" - így is hívják) tán csak az én vaksi és gyulladt szemem látja oly ködösen, elmosódottan; tulajdonképpen nincs kizárva, hogy merő csillogás a kékes fénycsövek s a tükrök jóvoltából, nappali világosság tölti he minden zugát, folyosóját, s az árnyéktalan helyiséget majd szétveti a teljes hangerővel reszketve-remegve bömbölő zenegép muzsikája, valamennyi automata játék - biliárd, lóverseny, gengszterüldöző,és üzemben, színes árnyakat úsztat a levegőben a tévé képernyője meg az az akvárium, melyben trópusi halak sürögnek vidoran a felszálló mesterséges légbuborékok körül. Én meg nem degeszre tömött, formátlan s nyűtt 11

12 rekeszes táskát cipelek, hanem merev műanyagból való, kis kerekekkel ellátott testes, szögletes koffert tolok magam előtt krómozott S hajlítható fémrúdjánál fogva. Te, Olvasó, azt hitted, hogy itt, e fedett peronon, egy régi állomás kerek órájának alabárdszerű mulatóira szögezem tekintetemet abbéli hiábavaló- igyekezetemben, hogy visszafelé forgassam őket, hogy hátrálva járjam be a kör alakú panteonjukban holtan fekvő elmúlt órák temetőjét. De ki mondja neked, hogy az óra számjelei nem négyszögletes ablakokon kandikálnak ki, s én nem úgy érzékelem ilyenformán az idő múlását, mintha a percek guillotine-bárdokként csapnának le reám? Az eredmény különben, mondhatni, ugyanaz: a kerekes koffer könnyű kormányrúdját markoló kezem egy gondtalan világban is valami belső ellenállást, elutasítást fejezne ki - mintha csak kellemetlen, terhes volna számomra ez a közömbösnek, ártatlannak tetsző poggyász. Valami rosszul sikerülhetett: úttévesztésről, késésről, elmulasztott találkozásról van szó? Megérkezvén talán valamiféle kapcsolatot kellett volna itt találnom, alighanem épp e csomaggal összefüggésben, e csomaggal, mely mintha nagyon is aggasztana, nem világos, vajon azért-e, mert félek, hogy elveszítem, vagy mert alig várom, hogy megszabaduljak tőle. Annyi bizonyosnak látszik, hogy nem akármilyen csomag ez, amit poggyászmegőrzőbe lehet rakni, vagy amit szándékosan a váróteremben lehet felejteni. Hiába nézem az órát; ha valaki várt az állomáson, egy ideje elmehetett már; hiábavaló az is, ha belelovalom magam az őrült ötletbe, hogy visszaforgatom az órák mutatóit s a naptárak lapjait, remélvén, hogy visszatérhetek így amaz elmúlt perchez, amikor olyasvalami történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Ha találkoznom kellett itt valakivel, akinek esetleg nem is volt egyéb dolga ezen az állomáson, mint hogy leszálljon egy vonatról s egy másikkal továbbutazzék, pontosan úgy, mint nekem is tennem kellett volna, és ha kettőnk közül az egyiknek valamit át kellett adnia a másiknak, például nekem a másikra kellett volna bíznom ezt a kerekes koffert, mely ehelyett nálam maradt, s melynek rúdja most szinte égeti a kezemet, akkor nincs más teendőm: bármi áron létre kell hoznom az elmulasztott találkozást. Már jó néhányszor végigcaplattam a presszón s ki-kilestem a láthatatlan térre nyíló ajtaján, de az éjszaka fekete fala újra meg újra visszahőköltetett ebbe a két sötétség - a sínpárok és a ködös város sötétsége közötti kivilágított limbusba. Hová me- 12

13 hetnék? A városnak odakint még nincs neve, nem tudjuk, kívül marad-e a regényen, vagy koromfeketeségébe szippant-e mindent. Azt tudom csak, hogy ez az első fejezet nem akarózik elszakadni az állomástól és a presszótól: nem volna okos elmenni, hisz idejöhetnek még s kereshetnek; s az sem tanácsos, hogy mások előtt mutatkozzam evvel a tekintélyes poggyásszal. Tömködöm hát, tömködöm érmékkel a nyilvános telefonkészüléket, az meg mindegyre visszaköpi őket nekem: sok érmével tömöm, mintha nagyon messzire akarnék telefonálni: ki tudja, hol vannak most azok, akiktől útmutatást kell kapnom, vagy mondjuk csak ki, utasítást, hisz nyilvánvaló, hogy másoktól függök, nem úgy festek, mint aki kéjutazgat vagy a saját üzleti ügyeit intézi: Inkább afféle parancsvégrehajtónak lehetne engem nézni, gyalognak egy igen bonyolult játszmában, egy hatalmas gépezet kicsinyke kerekének, oly parányinak, hogy látszania se volna szabad: valóban, az volt a megállapodás, hogy rövid ittlétem alatt nem hagyok semmiféle nyomot magam után: ehelyett hagyok bizony, minden itt töltött percben: akkor is, ha nem beszélek senkivel, hisz minősítem magam ezzel, egy alak, aki ki se nyitja a száját; és akkor is, ha beszélek, hisz minden kiejtett szó megmarad s később felszínre kerülhet, idézőjelben vagy idézőjel nélkül. Meglehet, a szerző ezért halmoz föltételezést föltételezésre, párbeszédek nélküli hosszú szakaszokon át sűrű, sötét betűerdő, észrevétlen róhatom benne utamat, eltűnhetek. Olyasvalaki vagyok, akin elsiklik a tekintet: anonim jelenlét, még anonimabb háttérrel; ha te, Olvasó, mégis megkülönböztetni kényszerültél a vonatról leszálló többi utastól s követned kellett, ahogy ide-oda mászkáltam a presszó és a telefonfülke között, ez csak azért van, mert engem én"-nek hívnak, s bár csak ennyit tudsz rólam, máris elegendő, hogy indíttatva erezd magad arra, hogy személyiséged egy részét ez ismeretlen énre ruházzad. Amiképpen a szerzőt is - noha nincs szándékában önmagáról beszélni, s azért hívja én"-nek a hősét, hogy mintegy elfedje és ne kelljen megneveznie vagy leírnia, mert bármi név vagy tulajdonság jobban meghatározná e mezítelen névmásnál -, igen, a szerzőt is a puszta tény, hogy én"-t írt, arra indítja, hogy ebbe az én"-be adjon egy kicsit magából is, abból, amit érez vagy érezni vél. Mi sem könnyebb, mint velem azonosulni, viselkedésem egy utazóé, aki lekéste a csatlakozást - közismert szituáció, mindenkivel megeshet; ám egy regény elején leírt szituáció mindig valami másra utal, valami megtörténtre vagy történendőre, s ez a másvalami teszi kockázatossá a velem való azonosulást - 13

14 számodra, Olvasó, s a szerző számára is; és minél szürkébb, köznapibb, átlagosabb, meghatározatlanabb e regény eleje, annál vészjóslóbbnak érzitek - te és a szerző - az árnyékot, mely arra az én "-töredékre vetül, melyet meggondolatlanul egy ismeretlen személy én"-jébe plántáltatok, hiszen e személy múltja és jövője éppúgy rejtély, mint a csomagja, amitől olyannyira szabadulni kíván. Először is meg kellene szabadulnom a csomagtól, ha vissza akarom állítani az eredeti helyzetet, mely megelőzte mindazt, ami a későbbiekben történt. Ezt értem tehát azon, hogy szeretnék visszaúszni az idő sodrában, s eltörölvén ily módon bizonyos események következményeit, helyreállítani egy kezdeti szituációt. De életem minden perce új események halmazát s annak következményeit hozza magával, így minél inkább igyekszem visszatérni a nulla perchez, amelyből elindultam, annál távolabbra kerülök tőle: noha valamennyi cselekvésem előző cselekvések következményeinek eltörlésére irányul, és sikerül is méltányolható eredményekre jutnom e törlésekkel, olyannyira, hogy fel-felcsillan lelkemben a közeli megkönnyebbülés reménye, számításba kell vennem, hogy minden előző eseményt törlő lépésem új eseményeket zúdít a nyakamba, s ezek még az előzőknél is jobban bonyolítják a helyzetet - szintúgy nekiveselkedhetem hát majd a törlésüknek. Vagyis jól ki kell számítanom minden lépésemet, ha a lehető legkevesebb új bonyodalom árán akarom a lehető legtöbb törlést végrehajtani. Ha nem siklik félre minden, egy férfival kellett volna találkoznom, alighogy leszálltam a vonatról. Az illetőnél kerekes koffer, ugyanolyan, mint az enyém, csak üres. A két poggyász mintegy véletlenül összeütközik és egymás mellé szorul a peronon, az utasok jövés-menésében. Ilyesmi előfordulhat, az efféle véletlent nem lehet megkülönböztetni az igazitól. De volt egy jelszó: a férfi megjegyzést tett volna a zsebemből kikandikáló újság nagybetűs lóversenyhírére : Á, szóval Eleai Zénón győzött!" Közben - ügyesen mesterkedve a fémrudakkal - szétválasztottuk volna a koffereinket; esetleg néhány szót is váltunk egymással, lovakról, tippekről, fogadásokról, majd pedig ki-ki a maga vonata - ellentétes menetirányú szerelvények - felé tolja a kofferét. Senki se vett volna észre semmit, pedig nálam az ő poggyásza maradt, nála meg az enyém. Tökéletes terv, annyira tökéletes, hogy egy semmi kis bonyodalom is meghiúsította. Most itt téblábolok, utolsó utasa ennek az állomásnak, ahonnan nem indul és ahová 14

15 nem érkezik már egyetlen vonat se holnap reggelig; fogalmam sincs, mihez kezdek. Ezekben az órákban a vidéki kisváros behúzódik a csigaházba. A vasúti presszóban csak helybéliek maradtak, akik mind ismerik egymást; semmi dolguk az állomáson, csak azért botorkáltak át ide a sötét téren, mert a környéken nincs semmi nyitva, vagy mert vidéken még megmaradt az állomások vonzereje, a gyér újdonságé, amit várni lehet tőlük, vagy csak azon idők emléke vonz még, amikor az állomás volt az egyetlen érintkezési pont a világgal. Hiába mondogatom magamnak, hogy nincsenek többé vidéki városok, s talán nem is léteztek soha, minden hely egy szempillantás alatt kapcsolatba kerül a többivel, elszigeteltséget csak helyváltoztatás közben érzünk, vagyis amikor sehol sem vagyunk... Mert lám, én most éppen itt vagyok, úgy, hogy voltaképpen sem itt, sem másutt; s úgy néznek idegennek az egymás közt nem idegenek, ahogyan ők idegenek az én szememben, aki irigylem is őket. Igen, irigylem őket. Kívülről nézem egy átlag kisváros átlagos estéjét, s tudom, hogy ki vagyok rekesztve az estékből, isten tudja, meddig még, s az ezernyi hasonló városra gondolok, meg a százezernyi kivilágított presszóra, ahol az emberek ez esti órán békésen fogadják a kinti sötétet, senkinek sincsenek olyan gondjai, mint nekem, esetleg másféle gondjaik vannak, szintúgy nem irigyelni valók - ám e percben szíves örömest cserélnék bármelyikükkel. Például az egyik fiatalemberrel azok közül, akik épp aláírást gyűjtenek az iparosok és kereskedők között a városi tanácsnak benyújtandó kérvényre, mely a fényreklámok adójára vonatkozik; most éppen felolvassák a presszósnak. A regény itt beszélgetésrészleteket közöl, melyeknek, úgy látszik, nincs egyéb szerepük, egyszerűen bemutatják egy vidéki város mindennapi életét. - Hát te, Armida, aláírtad már? - kérdezik egy nőtől, akit csak hátulról látok: hosszú, prémszegélyes kabát, felhajtott gallér, a derék körül lecsüngő pánt, felfelé kígyózó füstcsík a borospoharat tartó ujjak irányából. - Aztán ki mondta, hogy én neonfeliratot akarok fölszereltetni? - válaszolja. - Ha a tanács u lámpákon spórol, én ugyan nem világítom ki az utcát a saját költségemen! Azt úgyis tudja mindenki, hol van a bőröndös Armida boltja. Ha meg lehúzom a redőnyt, bánom is én a sötétséget, fütyülök rá. Épp ezért kéne aláírnod neked is - mondják. Tegezik; valamennyien tegeződnek; félig-meddig dialektusban beszélnek; megszokták, hogy nap nap után 15

16 látják egymást, ki tudja, mióta; régi beszélgetések folytatása minden megszólalásuk. Tréfák röpködnek, olykor borsosak is: - Valld csak be, a sötétség arra jó neked, hogy senki se lássa, ki látogat meg! Kit fogadsz a hátsó helyiségben, amikor lehúzod a redőnyt? A megjegyzések s közbeszólások zavaros zsibongássá vegyülnek, ebből pedig kiválhat olykor egy-egy szó vagy mondat, mely meghatározhatja a továbbiakat. Hogy helyesen tudj olvasni, számba kell venned mind a zsibongáseffektust, mind a rejtettértelem-effektust; ez utóbbit még nem vagy képes felfogni (én sem). Olvasás közben tehát szórakozottnak s egyúttal igen szemfülesnek kell lenned; mint Jómagam, ki elmerülten könyökölök a presszó pultjára, s arcomat öklömre támasztva hegyezem a fülemet. S ha most a regény kezd kibontakozni bizonytalansága és pontatlansága ködéből, s fölvillantja a szereplő személyek külső megjelenésének néhány részletét, azt akarja, hogy úgy erezd, először látod, de egyben már ezerszer is láttad ezeket az arcokat. Egy olyan városban vagyunk, melynek utcáin mindig ugyanazokkal találkozik az ember; az arcok a megszokás terhét viselik magukon, ezt az is érzékeli, aki, mint jómagam, sose járt még itt azelőtt, igen, rögtön tudjuk, hogy a szokott arcok ezek, a presszó tükrei látták lassanként felpuffadni, illetve megfonnyadni, meggyűrődni őket. Ez a nő talán a város szépe volt valamikor; az én szememben - először látom - még most is vonzó; ám ha a többi vendég szemével nézem, akkor, lám, valamiféle fáradt vonás ül a képén, meglehet, csak az ő fáradtságuk árnyéka (vagy az enyém, vagy a tiéd). Ők leánykora óta ismerik, mindent tudnak róla, némelyiküknek tán bensőségesebb kapcsolata is volt vele, csupa régi, elfeledett história, egyszóval reárakódtak előző arcainak s egyéb képeknek az emlékrétegei, s ezektől nem láthatom úgy, mintha először látnám, mások emlékezetének fátylai homályosítják a vonásait, miként a lámpákat a levegőben megülő füstgomoly. E törzsvendégek legfőbb időtöltése a fogadás lehet; a mindennapok jelentéktelen eseményeire fogadnak. Egyikük például ezt mondja: - Fogadjunk, ki jön ma előbb: Marne doktor vagy Gorin felügyelő. - Mire egy másik: - És mit csinál majd Marne doktor, hogy ne kelljen köszönnie az elvált feleségének: a biliárdautomatához siet, vagy a totószelvények kitöltésébe merül? 16

17 Aki úgy él, mint én, annak a dolgaiban nemigen jósolgathatnának: sose tudom, mit hoz a következő félóra, nem tudom elképzelni, hogy életem csupa jól körülhatárolt, apró alternatíva, s ez alternatívákra fogadásokat lehessen kötni. - Nem tudom - mondom halkan. - Mit nem tud? - kérdezi a nő. Úgy tetszik, kimondhatom egy gondolatomat, nem kell magamban tartani, mint a többivel teszem, kimondhatom a nő, a bőrdíszmű-kereskedés tulajdonosnője előtt, aki itt ül a presszó pultjánál, s akivel már egy idő óta szeretnék szóba elegyedni. - így van ez maguknál? - Nem, nincs így - válaszolja, s én tudtam, hogy ez lesz a válasza. Itt se tudni semmit előre, mondja, akárcsak másutt: no persze, Marne doktor minden este ilyenkor fejezi be a rendelést, s Gorin felügyelő íft a szolgálatát a rendőrségen, és az is igaz, hogy mindig idejönnek munka után, hol az egyik előbb, hol a másik, de hát mit számít ez? - Mindenesetre abban senki sem kételkedik, hogy u doktor kerülni próbálja a volt feleségével való találkozást. - Én vagyok a volt felesége - mondja a nő. - Ne adjon a mendemondákra. Olvasói figyelmed most teljesen erre az asszonyra összpontosul, igen, körülötte forgolódol már néhány oldal óta, és én is... nem, a szerző is ezt teszi; néhány oldal óta várod már, hogy e nőnemű jelenés testet öltsön, úgy, ahogyan könyvlapokon szoktak testet ölteni a nőnemű jelenések, s épp a te olvasói várakozásod lökdösi feléje a szerzőt, s én is, kinek merőben más gondolatok rajzanak a fejemben, én is könnyelműen társalogni kezdek, holott mielőbb olajra kéne lépnem. Te bizonyára többet szeretnél tudni róla... hogy milyen is valójában, de csak kevés részletre bukkansz e lapokon, rejti az arcát a haja meg a füst; jó volna tudni, mit jelent az a keserű ránc a szája körül, mi az benne, ami nem keserű ránc. - Miféle mendemondákra? - kérdezem. - Én nem hullottam semmit. Annyit tudok csak, hogy van valami boltja, neonfelirat nélkül. De azt sem tudom, hol. Megmondja. Bőrdíszmű-kereskedés, kofferok, táskák, utazáshoz szükséges holmik. Nem az állomás előtti téren, hanem egy mellékutcában, az áruraktárhoz vezető vasúti átjárónál. - De miért érdekli? 17

18 - Jó lett volna, ha előbb érkezem ide. Sétálgatnék a sötét mellékutcában, megpillantom a maga kivilágított boltját, bemegyek, s így szólok: ha akarja, segítek lehúzni a redőnyt. Már lehúzta a redőnyt, mondja, de vissza kell mennie leltárt csinálni, s késő éjjelig ott is marad. A vendégek élcelődnek, hátba veregetik egymást. Egy fogadás már eldőlt: az orvos lép be a presszó ajtaján. - A felügyelő késik ma este, vajon miért? Az orvos erre-arra köszönget; pillantása átsiklik a feleségén, de azt nyilvánvalóan észrevette, hogy az asszony egy férfival beszélget. Hátat fordít a pultnak, a helyiség túlsó végébe megy; pénzt dob a biliárdautomatába. No tessék, észrevétlen kellett volna maradnom, s ehelyett jól megnézett, lefényképezett az a szempár, nem áltathatom magam, hogy elkerültem a figyelmét, nem, nem, azok a szemek nem felejtenek el senkit és semmit, aki vagy ami a féltékenység tárgyával, a fájdalom okával kapcsolatos. E kissé vizenyős szemek szomorkás tekintetéből könnyű kiolvasnom, hogy kettejük drámája még nem ért véget: a férfi továbbra is minden este betér ide a presszóba, mert látni akarja a volt feleségét, mert újra és újra fel akarja tépni a régi sebet, s tán azért is, hogy megtudja, kivel megy haza az asszony; az meg talán épp azért van itt esténként, hogy kínozza a férfit, vagy mert azt reméli, hogy a szenvedés így a férfi szokásává válik, a többihez hasonló szokásává, s éreztetni fogja vele a semmi ízét, mely az ő száját, az ő életét évek óta keseríti. - Most azt szeretném a legjobban, ha visszafelé járathatnám az órákat - mondom, mert most már mindegy, fecseghetek tovább. Az asszony válaszol valamit, ilyesmit: - Elég, ha visszaforgatja a mutatókat -, mire én: - Nem úgy, a gondolat erejével, koncentrálva az akaraterőmet, ínig csak jelenné nem válik a múlt. - Ezt mondom, illetve nem világos, hogy valóban mondom-e, vagy Méretném mondani, vagy a szerző értelmezi-e így a mormolva kipotyogtatott félszavaimat. - Amikor megérkeztem ide, az első gondolatom ez volt: talán Kikerült annyira összpontosítanom belső erőimet, hogy az idő teljesen visszafordult: íme, itt vagyok azon az állomáson, ahonnan először indultam el, olyan, mint akkor volt, nem változott semmit. Valamennyi lehetséges életem itt kezdődik: itt a leány, aki az enyém lehetett volna és nem lett, ugyanaz a szem, ugyanaz a haj... 18

19 Az asszony évődve körbepillant; feléje bökök az állammal; erre egy icipicit fölfelé kezdi görbíteni a szája két szegletét, mintha mosolyogni akarna, de abbahagyja: meggondolta, vagy csak így mosolyog mindig. Nem tudom, bóknak szánta-e, én mindenesetre annak veszem. És aztán? - Aztán most itt vagyok, a mostani énemmel, meg evvel a kofferral. Először mondom ki, bárha folyvást az eszemben van. Erre ő: - Ez a kerekes kofferok napja. Nyugodt, közömbös képpel kérdezem: - Hogyhogy? Miért? - Egy ilyet adtam el ma délután. - Kinek? - Nem itteni volt az illető. Akárcsak maga. Az, állomásra igyekezett, elutazott. Az üres kofferral, amit akkor vett éppen, s ami szakasztott olyan volt mint a magáé. - Mi van ebben különös? Nem kofferokkal kereskedik? - Amióta csak tartok ilyet a boltomban, itt senki se vett belőle. Nem tetszik az ittenieknek. Vagy nem kell nekik. Vagy nem ismerik. Pedig kényelmes lehet. - Nekem ugyan nem az. Például, ha az a gondolatom támad, hogy milyen szép is lehetne ez az este, rögtön eszembe jut, hogy magammal kell cipelnem, s akkor már képtelen vagyok másra gondolni. - Miért nem hagyja ott valahol? - Például egy bőröndösnél... - mondom. - Például. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Feláll a bárszékről, megigazítja a tükör előtt a kabátja övét, gallérját. - Ha később odamegyek és kopogtatok a redőnyön, meghallja? - Próbálja meg. Nem köszön senkinek. Már kint is van a téren. Marne doktor otthagyja a biliárdautomatát, s a presszópult felé közeledik. A szemem közé kíván nézni, talán a többiek egynémely célozgatására is kíváncsi, vagy csak a fintoraikra. De amazok csupán fogadásokról beszélnek, éppenséggel reá fogadnak, mit sem törődve azzal, hogy hallja-e vagy sem. Jókedvű, bizalmas megjegyzések, hátba veregetések veszik körül, régi tréfák és csúfolódások; de valamiféle tisztelet is érződik a vigalom közepeit, azon nem esik sérelem soha, nemcsak azért, mert Marne 19

20 orvos, sőt tisztiorvos vagy efféle, de mert jó barát is, vagy tán mert szerencsétlen, s szerencsétlensége súlya alatt is megmaradt jó barátnak. - Senki se tippelt rá, hogy Gorin felügyelő ma ilyen későn érkezik - mondja valaki, mert a rendőrtiszt e percben lép be éppen a presszó ajtaján. Köszön: - Jó estét kívánok az egész társaságnak! - Azzal odajön a pulthoz, mellém áll, egy pillantást vet a kofferra meg az újságra, s ezt mormolja a foga közt: - Eleai Zénón. - Majd a cigaretta automatához lép. A rendőrség kezére adtak? Vagy a szervezetünknek dolgozik ez a rendőr? Az automatához megyek, mintha csak én is cigarettát akarnék venni. - Megölték Jant - mondja. - Tűnés. - És a koffer? - kérdezem. - Vidd magaddal. Egyelőre nem akarunk tudni róla. Szállj föl a tizenegy órás gyorsra. - De hiszen az nem áll meg itt... - Meg fog állni. A hatos vágányon. Az áruraktárig menj. Három perced van. - De... - Eridj, különben le kell hogy tartóztassalak. A szervezetnek nagy a hatalma. Engedelmeskedik neki a rendőrség. Gurítom, gurítom a koffert, át a síneken, egészen a hatos vágányig. A peron végébe igyekszem, ott az áruraktár, előtte a vasúti átjáró, azon túl sötétség és köd. A felügyelő az állomáspresszó ajtajában áll, onnan tart szemmel. Berobog a gyors. Lassít, megáll, eltüntet a felügyelő tekintete elől, már indul is. 20