Hallani akarom a robbanás zaját. Én nem a szememmel, az ujjaimmal látok. Amit megérintek, rögtön a testembe hatol, és mielőtt megtudnám,

Save this PDF as:

WORD PNG TXT JPG

Méret: px

Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "Hallani akarom a robbanás zaját. Én nem a szememmel, az ujjaimmal látok. Amit megérintek, rögtön a testembe hatol, és mielőtt megtudnám,"

Edit Mészáros
3 évvel ezelőtt
Látták:

Átírás

1 Ott vess ki! Hallani akarom a robbanás zaját. Én nem a szememmel, az ujjaimmal látok. Amit megérintek, rögtön a testembe hatol, és mielőtt megtudnám, mi az, felrobban az idegek pályáin. Szépek a rózsák, a dáliák, az őszi gyümölcsök a verandaasztalon, de én nem a szétfröccsenő repeszek, nem a formák féléber álmát akarom, a tárgyakból torkolattűzként kicsapó erőt, azt a megállíthatatlan pillanatot, amikor még nyugodt a táj, de már

Szépek a rózsák, a dáliák, az őszi gyümölcsök a verandaasztalon, de én nem a szétfröccsenő repeszek, nem a

2 elszakadtak a tartókötelek, amikor még semminek nincs neve, de már minden beszél, minden teremni kezd. Mint egy hajótöröttet, ott vess ki magadból, vers.

3 Hajnali testek Ma hajnalban a szél ébresztett. Zörgette az ablakot. Kinéztem, az ég sötét volt, s mint rosszul becsavart villanykörte, a Hold fáradtan épp csak pislákolt. Órámra néztem: mindjárt fél hat. A városszéli aszfaltnégyszögekből ilyenkor buszok indulnak, és a megállókban gyűlni kezd, mint duzzadt csomókban a nyirok, a vád, a tehetetlen idegesség. De itt, ahol élek, még ernyedten pihen, alszik a test. Nem érzi, vagy alig, mi érik ott kint az éji bolt alatt, mi foszlik, ázik, és mint hatol át a falakon sokféle gyilkos indulat. Fölkeltem és alsónadrágban, ahogy szoktam, asztalhoz ültem. Változatokat kerestem egy fordításhoz, amit napok óta le kellett volna adnom. Talán egy óra

A városszéli aszfaltnégyszögekből ilyenkor buszok indulnak, és a megállókban gyűlni kezd, mint duzzadt csomókban a nyirok, a vád, a tehetetlen idegesség.

4 telhetett el így. A színes üvegtéglák mögött a széles ágy, mint a képzelet hajója úszott, s aludt benne, kinek álmaiban soha sem voltam otthon. A szemközti háztetők ferde síkja közben lassan elvált a tisztuló égtől, és mint kikötőben a dagály, odalent egyre mélyült, tompán emelkedett az autók morajlása. És én fönt, négy emeltnyi magasban, mint ki végre hosszú kábulatból ébred, magam voltam és nem voltam többé magamban. Örültem a tárgyak közelének. Mert teste volt nemcsak a papírnak, tollnak, derengő fénynek, a lenti zajoknak is, a falaknak, az égnek, és teste volt a még formátlan, veszejtő indulatnak. És bejárva a testek alvó végtelenjét, egyszerre vágytam minden test közelségét, s kinek álmaiban sosem voltam otthon, kit keresve távol sokszor el kellett hagynom, most előlépett az üvegfal mögül, álmos volt, bőre ágymeleg még.

És én fönt, négy emeltnyi magasban, mint ki végre hosszú kábulatból ébred, magam voltam és nem voltam többé magamban. Örültem a tárgyak közelének.

5 Néma röptükkel Nem akkor némult el az ég madárkiáltása, mikor hegyeinken a szélütötte, görbe fáknál magasabb házakat kezdtek építeni, és nem akkor telt színültig a torkom félelemmel, mikor ideje lett volna, hogy hírt adjon magáról, aki elment. Valaminek korábban kellett történnie, ha lent a köves parton sem maradt más a fény délutáni szótárából, csak a jódot csepegtető mirtusz, és itt fent, ahol minden sokkal nehezebb, a levegő a szapora galamboké lett. Ők a legigénytelenebb

6 jószágok. Sokan úgy tartják, rosszabbak a patkányoknál is, pedig ők az utolsók, akikben még van bátorság és bizalom, hogy létüket kétfelé osszák, nekünk és az égnek, míg néma röptükkel annyi kéket és fehéret hasítanak ketté egy pillanatra.

7 Éjszakai utazás Kétféle tintával írsz. Az egyik azonnal megszárad, végigsimíthatod, olvasható. A másik láthatatlan, ahogy a lámpafények, az illatok ismétlődésében elrejtőzik a város, ahová meggondolatlanul visszatérsz, és ahogy láthatatlan a nő is, aki melletted ébred, melletted alszik el. Ami láthatatlan, érzékeidből hirtelen tör elő és szétömlik, mielőtt megírhatnál akár egyetlen mondatot. Ami látható, vakon követi a fénnyel telt arcot. Csukott szemmel írj, mintha volna időd. A szenvedély útja sötét. Olyan, mint egy éjszakai vonatutazás, amelynek nem azért vágsz neki, hogy eljuss egy másik városba, bár célod mégis csak ez. Aki éjszaka vonatra száll, a hold palotáját építi, de nem tud róla, sófényű, kiszáradt tófenéken, önmaga kietlen tájain kel át, latolva lehetőt és lehetetlent, és csak az ablaküvegen fel-felvillanó fények, az olvasatlanul átsuhanó állomásnevek jelzik számára, hogy mozdulatlanul is úton van valahová.

Ami láthatatlan, érzékeidből hirtelen tör elő és szétömlik, mielőtt megírhatnál akár egyetlen mondatot. Ami látható, vakon követi a fénnyel telt arcot. Csukott szemmel írj, mintha volna időd.

8 Az utazás minden pillanatban máshol osztja ketté a teret. Minden hely megálló, küszöb, bejárat. De te olyan hely felé igyekszel, amelynek nincs bejárata, küszöbe, és ahol nem lehet megállni, megpihenni sem. Most még csak ennyit tudsz róla. Az lesz kései születésed helye, ott elpusztulnak a hasonlatok. Készülődsz egy másik testben, amely veled együtt utazik, és nem választható el tőled, ahogy nem választható el a levél színe és fonákja, a tükör átlátszó és foncsorozott oldala sem. Kísértést ne emlegess! A nappali mezők a tükör vak oldalára kerültek, nincs miben meglátnod magad, és az arcok látványa, egy ötven körüli férfié és egy fiatal szőke nőé, rövid álomba sodor. Sziklás tengerparton ülsz, fölötted sötét bazaltoszlopok, és a víz az oszlopokkal együtt nem a lábad előtt, hanem odafönt, sokemeletnyi magasban hullámzik. Nincs mit tenned, mindjárt alázúdul. Mégis befűzöd a cipőd, és mint az őrült, rohansz a sötét sziklafal felé.

Az lesz kései születésed helye, ott elpusztulnak a hasonlatok.

9 Egyszerre több testben élsz. A múlt és jövő nélküli percek sorát, mint gyöngyöket, felfűzheted, és fulladásig ihatod az éjszaka tejét, de ha távol jársz is, egyszer visszatérsz, és a testben, melyet elhagysz, mérni kezdi magát az idő. A percek órákat, az órák napokat, a napok éveket akarnak, és mintha könnyű fércet tépnél, leszakad a törzsről a semmibe nyúló kar, a szétnyíló comb, a félreforduló fej: ellened vallanak az éjszakák, lépteid a ház körül tolvaj nyomok. Ha volna ecset, mely most arcodat megfestené, vaknak kellene festenie. Már régen a testeddel látsz. Benne lakik a szem, és a szemben a vágy, mely élni és meghalni, látszani és eltűnni egyszerre hív, és testedet kétfelé szakítja: bőrödre hiába szállnak, mint friss harmat, női illatok, magadból kell megszületned. A földből szívd az erőt! Ha senkit sem táplálhat egyszerre két méhlepény, téged ne tápláljon egy sem, magad legyél vágya magadnak, a föld, mely magába fogad, mint rég várt szeretőt.

10 A város, ahová hajnalban visszatérsz, nem ismeri a vágy, a mámor nyelvét, semmit, ami változik és menekül, ami megcsillan az eltűnésben. Te mégis úgy lépj ki a széles, palotákkal övezett térre, mint aki a maga idejét jött újrakezdeni. Mennyi fáradhatatlan hazugság! De a birodalmi monumentalitást évtizedek óta hiába szelídítik. A győzelmi kapu, melyet az őrület bevonulásához emeltek, téged ne a békére intsen! A te háborúd még csak most kezdődik. Léted legyen tiszta bizalom és sóvárgás: tarts ki a készülődésben!

Mennyi fáradhatatlan hazugság! De a birodalmi monumentalitást évtizedek óta hiába szelídítik.

11 Földi sodrás A házak tövén, mint lassú folyó hordaléka, gyűlik, vastagszik a szenny. Sovány eső hiába mossa. Az ébredő és elfogyó nap néma, nem üzen, s ha rákezd, az áradásban, akár egy kitátott, óriás szájban is csak úgy forog az idő, mint haldokló száraz, csemcsegő nyelve. Ne mozdulj, maradj most veszteg! Van hol aludnod, van kinek add a tested, gondnak ez épp elég. A földi sodrásban nem győzhetsz holt magadon, élő másban, testeket forgat a fölkavart, zagyva menny.

forog az idő, mint haldokló száraz, csemcsegő nyelve. Ne mozdulj, maradj most veszteg!

12 Halottaimhoz Májat sütöttem, és citromlevélből, finom fűszerekből készítettem ágyat neki, hogy illata idecsaljon benneteket, menekülő halottaim. Megismertétek a szív halálát, a szomjúságot, ami kínzóbb és reménytelenebb, mint ahogy a szárazföld belsejében lakók vágyakoznak a tenger után? És megismertétek a sárga romlást, ami a tüdőt összegyűri, mint egy papírlampiont, és a mellbe sebes gödröt váj? Kimerültebbek lehettek a vízhordó szamárnál, a viselős tevekancánál. Jöjjetek, üljetek asztalhoz, és miközben esztek, úgy nézzétek a dombon szétszórt házakat, az eget, a káposzta levelét, úgy nézzétek a zuhanó sólymot, az asszonyok csípőjét, az ablakba kitett korsót, mintha élő húsból vágnátok, és sosem érne véget a csók, mintha eggyé ölelhetnétek mindezt a fénnyel, és a világ nem lenne más, mint isten öléből kiszakadni készülő pollúció.

És megismertétek a sárga romlást, ami a tüdőt összegyűri, mint egy papírlampiont, és a mellbe sebes gödröt váj? Kimerültebbek lehettek a vízhordó szamárnál, a viselős tevekancánál.

Hasonló dokumentumok

Ötven egész esztendővel a csokoládés uzsonna után kezdődik Magdaléna két életének tulajdonképpeni története... *****

Ötven egész esztendővel a csokoládés uzsonna után kezdődik Magdaléna két életének tulajdonképpeni története... ***** Ezüst gyertyatartók fénye mellet egy fiatal férfi hajol íróasztala fölé. Az arca márványfehér,