Alászállás a holtak birodalmába

Átírás

1 SÚLYPONT Alászállás a holtak birodalmába avagy a kontextuális teológia előfeltevéseiről Bosznia-Hercegovinában Történelmi-társadalmi kontextus Mindazok számára, akik Boszniát és Hercegovinát kevéssé vagy alig ismerik, továbbá az itteni katolikus teológia helyzetének jobb megértése érdekében, mintegy előrebocsátva szeretnénk valamelyest jellemezni Bosznia-Hercegovina szélesebb történelmi-társadalmi kontextusát. Bosznia-Hercegovina közép-kelet-európai ország. Számon tartják úgy is, mint olyan országot, mely Kelet és Nyugat között helyezkedik el, a határok és peremvidékek országaként, no és persze mint balkáni országot mindama negatív képzetek egész terhével együtt, melyeket e fogalomhoz szokás kötni. Immáron évszázadok óta egyedülálló módon találkoznak és fonódnak össze itt az egyes kultúrák és vallások: a katolikus és az ortodox kereszténység, az iszlám, Szarajevóban, valamint az ország nagyobb városaiban pedig a jóllehet, számát tekintve csekély, mindazonáltal jelentős hagyományt ápoló zsidóság. A nemzeti öntudat kialakulásának folyamatában leginkább a vallási felekezetek játszottak döntő szerepet. 1 Mert Bosznia- Hercegovinában a katolikusok rendszerint horvátok, az ortodoxok pedig szerbek, míg a muzulmánok, akik rendszerint szláv eredetűek, évszázadokig tartó keserves huzavona után a horvát, a szerb, végül pedig a kommunista uralom korszaka alatt bevezetett muzulmán nemzetiségi hovatartozás között bosnyákoknak nevezik magukat: ez az ősi megjelölés a múltban az országban élő katolikusokra is vonatkozott. A történész Džaja egyedülálló és találó módon vállalkozik ama szerep összefoglalására, amelyet Bosznia-Hercegovina töltött be a Dunai Monarchia végét (1918) és a jugoszláv állam megteremtését követően: Bosznia és Hercegovina nem csak hogy a jugoszláv állam földrajzi központja lett, hanem a jugoszláv társadalom, illetve társadalmak csatlakozási pontja is. Az új történelmi terheltségek: a boszniai lakosságnak a közös nyelv ellenére is fennálló jelentős vallási-szellemi sokfélesége és eltérő politikai identitása. Napjaink Boszniájában nem politikai és nemzeti értelemben vett boszniaiak élnek, hanem horvátok, muzulmánok és szerbek és e csoportok mindenikének megvan a maga sajátos történelemszemlélete, továbbá Bosznia politikai jellegzetességeire vonatkozó felfogása. 2 A felekezetinek az etnikai hovatartozással való szoros összefonódása a bosznia-hercegovinai társadalom egyik legfőbb jellegzetessége, mely nem marad meg pusztán a A taps után Hogyan tovább? hivatalos politika szintjén, hanem áthatja és meghatározza valamennyi etnikai és felekezeti közösség életét éppúgy, miként minden egyes emberét. Legdurvábban a legutóbbi háborúban ( ) jutott kifejezésre ez a megosztottság, és a Daytoni Egyezmény (1995), amellyel a háborút lezárták, mind ténylegesen, mind pedig jogi értelemben megerősítette a háború eredményeként történt határvonásokat és hódításokat; holott azok az erősebb kollektív csoportképzés, valamint a saját területnek másoktól való megtisztogatásának az elve alapján jöttek létre. Ezen adatokon kívül még néhány történelmi tényt kell megemlítenünk a katolikus teológia helyzetének jobb megértése végett Bosznia-Hercegovinában. A Boszniai Királyságnak az oszmánok által való 1463-as meghódítása óta a katolikusok, akik többnyire egyúttal horvátok is, folyamatosan fogyatkoztak, tekintve, hogy üldözték őket, vagy pedig azért, mert elvándoroltak nyugat felé, minthogy a Nyugat békésebbnek és gazdasági szempontból is biztonságosabbnak tűnt számukra. Horvátország különös hangsúllyal esik itt a latba, hisz ez esetben olyan országról volt szó, ahol földijeik éltek. Lényegesnek tűnik még az a tény, hogy az Oszmán Birodalom fennállásának teljes ideje alatt, egészen a Dunai Monarchia hatalomátvétele és a szabályszerű egyházi hierarchia 1881-es felállításáig, a csaknem elenyésző számú glagoljaši szláv nyelven miséző katolikus papok mellett a ferences rendi szerzetesek voltak az egyedüli katolikus papok 1 Srećko M. Džaja, Konfessionalität und Nationalität Bosniens und der Herzegovina. Voremanzipatorsiche Phase , R. Oldenburg, München, Bosznia történelméhez lásd Ivan Lovrenović, Unutarnja zemlja. Kratki pregled kulturne povijesti Bosne i Hercegovine, Durieux, Zagreb, (német nyelven 1998-ban jelent meg a Folio Wien- Bozen kiadónál, Bosnien und Herzegowina. Eine Kulturgeschichte címmel). 2 Srećko M. Džaja, Konfesionalnost i nacionalnost Bosne i Hercegovine. Predemancipacijsko razdoblje második, átdolgozott és bővített kiadás, Ziral, Mostar, 1999, 217. old. 2005/3 3

2 SÚLYPONT az országban. A Bosna Srebrena ferences tartomány volt az egyedüli olyan nyugati-keresztény intézmény, mely a török korban is szakadatlanul működött, és legtovább megőrizte a saját hazára vonatkozó történelemtudatot. Ilyenformán érthető, hogy Bosznia-Hercegovinában nem alakulhatott ki rendszeresebb teológia, mivel a ferencesek tevékenységének számos olyan területre kellett kiterjednie, melyek az akadémiai tanszékek nyugalmától igen távol estek. Mind az általuk végzett egyházi-lelkipásztori munka, mind pedig az általánosabb értelemben vett, az oktatásban, az egészségügyben és a kultúra területén végzett tevékenység egyetlenegy célnak volt alávetve: saját népük és közösségük fennmaradása céljának. Eközben a ferencesek nyitottak tudtak maradni a többi felekezettel való párbeszédre is, ami nagy megbecsülést szerzett számukra. Az életet megnehezítő körülmények ellenére az oszmán uralom idején külhoni, európai felsőoktatási intézményekben szerzett képzettségüknek köszönhetően a ferencesek folyamatosan kortárs teológiai eszméket hoztak Boszniába, és saját hatóterükön belül alkalmazták is azokat. Ilyenformán a történetíráson, kolostori krónikákon, valamint a metallurgiát, az orvoslástant és hasonló tudományokat tárgyaló egyéb írásokon kívül léteznek tollukból olyan pasztorációs-kátészerű művek is, melyek különféle eszmék hatásáról tanúskodnak, kezdve az ellenreformációtól egészen a neoskolasztikáig. Ez a helyzet a lényegében katolikus Dunai Monarchia uralma alatt változott meg, amely olyan társadalom felépítésén fáradozott, mely elismeri az egyes felekezetek és etnikai csoportosulások jogait. Abban az időben éppúgy alapítottak gimnáziumokat (kisebbfajta szemináriumokat) a papi utánpótlás számára, mint ahogy két teológiai főiskola a ferences és az egyházmegyei működését is lehetővé tették. Ezeken olyan professzorok oktattak, akik Itália és Közép-Európa teológiai központjaiban szerezték képesítésüket. Ezen időszak folyamán, ugyanúgy, mint az elnyomó kommunizmus idején, a teológiai főiskolák fő feladata az volt, hogy kineveljék a plébánosi lelkipásztori feladatokra szükséges papságot. Bosznia és Hercegovina még magán hordozta a missziós ország középkor óta viselt ismertetőjegyét, jóllehet teljesen világosan sohasem írták körül e szakkifejezést. A legutóbbi, 1992-től 1995-ig tartó háború folyamán a katolikus népesség tekintélyes hányada elmenekült, vagy humánus módszerekkel áttelepítették, úgyhogy számuk a háborút megelőző időkéhez képest csaknem felére csökkent (napjainkban már csupán katolikus él Bosznia- Hercegovinában). Vannak olyan vidékek, ahol azelőtt katolikusok éltek, s melyek ma vagy néptelenek, vagy pedig más nemzetiségi-felekezeti csoportok népesítették be őket. Ez főként az úgynevezett Republika Srpska területére érvényes, amely az állam szerb részét alkotja. Azokon a vidékeken, ahol a katolikusok kisebbségben vannak, gyakran csak papjaikban lelik meg nélkülözhetetlen támaszukat és tájékozódási pontjukat. Ők tehát a szakramentális pasztorációs tevékenység mellett a hívekről való teljes gondoskodás terhét is viselik, kezdve az élelmiszerekkel való ellátástól az infrastruktúra, az iskola és az egészségügy megújításáig; miközben, az említetteken felül, még a lerombolt és tönkretett plébániatemplomok és plébánosi házak újjáépítésével is törődniük kell. Bosna Srebrena ferences tartomány 1762-ben Ahogy vége lett a kommunizmusnak, a többé-kevésbé sikeres demokratikus változásoknak köszönhetően, az egyház számára a humanitárius munka mellett a nyilvánosságban való jelenléthez is megnyíltak a kapuk; kiváltképp ama környékeken vagy enklávékban, ahol a lakosság többségét a katolikusok adják. Ezen jelenlét kifejeződései a katolikus iskolák, az iskolai vallásoktatás, az óvodák fenntartása, a kórházi lelkipásztori szolgálat, a saját média, az ország társadalompolitikai életének alakításába való beleszólás. Végezetül pedig hadd utaljunk még egy olyan körülményre, mely Bosznia-Hercegovinában valamennyi etnikai közösségre jellemző: vannak népcsoportok, melyek az ország bizonyos körzeteiben etnikai kisebbséget képeznek, így aztán veszélyben vannak, míg más vidékeken többséget alkotnak, tehát kiváltságos helyzetben vannak. Különösen érvényes ez a katolikusokra, hiszen, számukat tekintve, az összlakossághoz képest ők a legkisebb etnikum. Noha az ország társadalompolitikai helyzete jóval stabilabb a háború alatti és utáni állapotoknál, mégis-mégis mind a mai napig sem sikerült olyan törvényi vagy egyéb mechanizmusokat találni, melyek a további széthúzás helyett a demokratikus viszonyok kiépítésének és az emberi jogok nagyobb becsben tartásának irányába terelnék a bosznia-hercegovinai társadalmat. Teológiai előfeltevések Cikkünk olyan előfeltevésekkel foglalkozik, melyekre jó volna, ha a teológia támaszkodna, s melyekből aztán néhány megkerülhetetlen feladat következik a Boszniában és Hercegovinában működő teológusok számára. Egynémely dolog, melyről az itt következőkben szó lesz, már a mi főiskolánkon is teológiai reflexió tárgya. E reflexió szempontjait szeretném most egy csokorba gyűjteni. A teológiai diskurzus előfeltevéseit tárgyaljuk tehát, egészen általánosan pedig a lelkipásztori tevékenységről értekezünk, amely itt olyan /4

3 SÚLYPONT kontextuális teológián belül zajlik, mely Európa és az egész világ számára mellékes jelentőségű. Ha pedig azt mondjuk, hogy gondolataink az előfeltevések körül forognak, úgy mindez magában foglalja a hit kérdését, valamint az alapvető opciókat, ám nem tartalmaz olyan belátást, mely empirikusan cáfolhatatlan módon verifikálható lenne. 3 Például már önmagában az a tézis, hogy a bosznia-hercegovinai kontextus egy locus teologicus-t képez, a hit részéről való előfeltevés, illetve döntés, nem pedig valamilyen tudományos tény. Ezzel azonban, természetesen, még nem mondunk le a tudományosságról; sokkal inkább megköveteljük azt, sőt, éppen ezzel kölcsönzünk értelmet a tudományosságnak. Csak remélni lehet, hogy ezzel egyszersmind hozzájárulunk majd a Közép- Európában zajló teológiai párbeszédhez és reflexióhoz, de talán Európa más vidékein is lesz hatása. Bosznia-Hercegovina érdekes ország. Itt minden egyszerre kicsi is, meg nagy is. Olyan ország, melyet a legvégletesebb szélsőségek jellemeznek, csakúgy a nyíltan vállalt, mint a gyökerestül kiölt hit; olyan ország, melyet kívülről és belülről nézve is az állandó összeütközések és tisztázatlan nézeteltérések régiójának éreznek. Sőt, még azok szemében is, akik Bosznia-Hercegovinában születtek, saját hazájuk nem ritkán Bosna Srebrena ferences tartomány 1989-ben! utálatos, képletesen szólva: ördögi, pokoli hely; oly föld, melyet kerülni kell, vagy legalábbis olyan téma, melyről jobb nem beszélni, mert hiszen beszélgetésbe elegyedvén még könnyen ellentmondásokba keveredhet az ember. Mégis, ama kevesek számára, akik szívósan és állhatatosan ragaszkodnak országukhoz, Bosznia és Hercegovina olyan földet jelent, melyen áldás van: olyan országot, mely Isten jelenlétének kiváltságát élvezi. Hogy illusztráljam ezt a paradoxont, amely a vallásosság legelemibb magját érinti ebben az országban, s amely teológiai értelmezést igényel, Miljenko Jergović kortárs boszniai horvát író-novellista Gurbet 4 című elbeszéléséből szeretnék idézni egy részletet. A főszereplő ekképp fog hozzá történetéhez: Musztafa a nevem. Azok közé tartozom, akikre jobb, ha rá sem néz az ember. S ha netán még őközöttük is akadna olyan, ki a legkomiszabb, hát az vagyok én. Valahányszor Tešanjban állapotos egy asszony, megtiltják neki, hogy elhaladjon a házam előtt. Ha ugyanis, mint mondják, reám esik a pillantása, a születő gyermek olyan csúf lesz, mint rajta kívül senki emberfia. Hát ehhez mind a muzulmán, mind a többi asszony tartja magát. Mikor pedig még olyan kicsi voltam, hogy anyámnak a térdéig sem értem, gyakran előfordult, hogy a hajamba túrt és így szólt: Kedves Musztafám, téged aztán féltékenységből teremtett a jó Allah, azért, hogy csak ő nézhessen rád anélkül, hogy a rosszullét környékezné. Azután még azt is hozzátette, hogy szerencsés jel ez, hisz Isten mindig elrejti a legjobbat abból, amit teremtett, az emberek szeme elől. Azt azonban, hogy miként lehet jó az, ami csúf, azt nem tudta anyám megmondani. Mindig van olyasvalami, amiről tud az egész világ, csak az anyák nem. Mert hogyha tudnák, úgy nem is maradna fenn tovább az emberi nem. De hisz nem is illet engem, hogy így beszéljek! Jobb, ha eztán is csak magamról szólok, nem pedig másokról. Musztafa a nevem. Ám e névre nem hallgatok. Valahányszor saját magamhoz szólnék, csak azt suttogom: Gurbet 5. A történet úgy hangzik tovább, hogy az apa egy napon odébbállt, mivel nem tudta elviselni, hogy ennyire rút fia van, míg az anyának továbbra is szilárd meggyőződése volt, hogy az ő Musztafája Isten kiválasztott gyermeke. Musztafa viszont felvállalta sorsát, és önszántából kerülte az embereket. Csupán az ablakból figyelte őket, egyébként pedig rózsáival foglalatoskodott. Minden egyes rózsa, amit ő ültetett, virágba borult: rózsakertje messze földön híres volt. Különben pedig könyveket olvasott, és majd elepedt a szomszéd leány, Zumra utáni vágytól, akinek vízhordáskor Musztafa rózsakertjén kellett áthaladnia, akivel azonban egy, a lány apjával kötött kimondatlan megállapodás alapján, mégpedig, hogy ők ketten sohasem tekinthetnek egymásra, nem volt szabad találkoznia. És ennek így kellett maradnia, egészen addig a napig, midőn Musztafa kertjében kiszárad a kút, vagy Zumra házában nem szomjasak többé az emberek. 3 Ezen a ponton Bubalóra támaszkodom, aki azon a véleményen van, hogy egyetlen tudomány sem képes megválaszolni a saját alapvetésére vonatkozó kérdést, valamint azt, hogy lényegében mely előfeltevésekre is támaszkodik. A kérdés, hogy mi a megismerés, mi a tapasztalat, mit nevezünk ténynek, igazságnak s hogy, végső soron, miben is áll tulajdonképp a tudomány, amennyiben teljes radikalitással tesszük fel azt, filozófiai s végül teológiai kérdésekhez vezet, vagyis az alapvető állásfoglalásokhoz (Option), a hit aktusához, amelyet konkrét esetben tudatosan vagy tudattalanul meghatározott történeti tanúbizonyságok és hagyományok irányítanak. Ivan Bubalo, Teologija kao znanost, in: Bosna franciscana, 17, 2002, 9. old. 4 Miljenko Jergović, Gurbet. In: Inšallah, Madona, inšallah, Dani, Sarajevo, 2004, 5. old. 5 A gurbet szó az arab nyelvből ered és körülbelül annyit tesz, mint csavargó, mihaszna, vagabund, világ csavargója. Minálunk olyasvalakit jelöl, kinek valamifajta jellemhiba, pszichés ügyefogyottság vagy fogyatékosság folytán minden félresikerül. 2005/4 5

4 SÚLYPONT A kontextus mint locus theologicus Ha valamely egyéni sors a közösség hangjává lesz, magyarázza Jergović történeteinek keletkezését, ezzel mintegy megértésük kulcsát is megadva 6, úgy a csúf, ám alapjában véve jóságos Musztafa sorsa e föld polgáraiban és országukban tükröződik vissza. Egyfelől, lakói számára saját hazájuk kis híján az elképzelhető legeslegrosszabb, merthogy, még ha találkoznak és beszélnek is egymással, csak nehezen tudnak egyetértésre jutni. Ezért aztán azon a véleményen vannak, hogy egyáltalán még csak nem is kellene összejönniük, hanem jobban tennék, ha inkább kitérnének egymás útjából, hogyha egyszer már nincs az embernek olyan tiszta területe ahol élhet, hanem másokkal együtt kell élnie. Születés és élet ezen a vidékeken évszázadok óta nem egyéb, mint nyűg és mindenkinek a mindenki általi veszélyeztetése, az itteniek közül pedig sokak vágya, hogy elhagyják az országot. Ugyanakkor azonban, s ez az érem másik oldala, szinte az egész társadalmi kontextus vallásos jellegű, éspedig olyanynyira, hogy mindenre úgy tekintenek mint Isten akaratára, és mint a gondviselés művére. Így hát ennek az országnak a lakói ide-oda vergődnek az isteni parancsolat amely szerint az embernek a hit szerint, vagyis másokhoz és a másfélékhez odafordulva kell élnie, no meg a mindennapi élet elviselhetetlensége között, amelyet az ember elátkoz, vagy elhagy. Némelyikük úgy hiszi, még ha nem is mondja ki talán, hogy Boszniát és Hercegovinát még maga a Jóisten is elhagyta, akárcsak Musztafa apja, aki fiának csúfsága miatt hagyta oda mindenét. Megintcsak mások azon a véleményen vannak, hogy Isten vigyázza e tájat, mint olyan országot, mely különleges kegyelmet élvez az emberi szabadság adottsága révén, kitüntetett jelenlétének tanúbizonysága gyanánt miként Musztafa anyja hitte, hogy maga Isten választotta Musztafát saját magának. Mindazok számára tehát, akik szeretik ezt az országot, Istennek anyaarca van, gyermekei pedig mindig jók, mindegy, hogy kicsodák; Isten szereti ezt az országot, és korántsem a véletlen műve, hanem egyértelmű szándékkal történt, hogy minden egyes lakóját kifejezetten ebbe az országba teremtette. Bárhogy álljon is a dolog, Isten, akiben itt hisznek, és akihez különféle liturgia keretében és különböző liturgikus naptárak szerint imádkoznak, egy és ugyanaz az Isten. Sem azok, akik valamilyen okból elhagyták ezt az országot, sem pedig azok, akik bármilyen okból kötődnek hozzá, legyenek pusztán szomszédok, vagy távoli megfigyelők, nem tudnak közönyösen viszonyulni hozzá. Bosznia-Hercegovina a radikális lehetőségek országa. Ugyanakkor, újra meg újra ránk talál a szépre és a rútra irányuló filozófiai kérdés. Hiszen egyelőre még nem szerzett teljes lakhatási jogot a Lét házában, amelyet az egyetlen, az igaz, és a jó attribútumai jellemeznek. Ezzel a Jergović elbeszéléséből vett részlettel olyan alapvető kérdést vetettünk fel, melyet semmilyen teológia sem kerülhet meg ebben az országban. Ama vallási-teológiai kérdésből indulok ki tehát, hogy egyetlen hely vagy ország sincs megfosztva a teológiai belátástól vagy beszédmódtól bármily Bosznia-Hercegovina A megosztott ország elérhetetlennek látszik, s bármennyire úgy tűnjék is, hogy a gonosz és az emberek közötti gyűlölködés uralkodik rajta, így aztán az olyan kontextus, mint Bosznia és Hercegovina sem. Ehhez járul még, hogy az ember üdvössége, mind egyéni, mind pedig társadalmi síkon, éppen hogy a veszély, a bűn és a halál terében rejlik, mindabban, amit gyűlölünk, vagy amitől félünk. A menekvés pedig sokszor onnan érkezik, ahonnan álmodni sem mertük. Mint például Izrael népe számára, midőn a sivatagban mérges kígyók vették körül, épp egy kígyót szögeztek ki megmentésére (vö. Szám 21,4-9). Ez azt jelenti, hogy még a legnagyobb veszély idején is megvolt a lehetőség a megmenekülésre. Pál pedig tapasztalatból beszél, amikor a rómaiaknak azt mondja Jézus keresztjének drámája és tébolya kapcsán, hogy ahol a bűn elhatalmasodik, ott a kegyelem is túláradó lesz (Róm 5,20). Ott, ahol az élet átokká dagad, annak képzetévé, hogy e tájékot még maga Isten is elhagyta, ott, ahol a halál az úr, és az embernek csak egyetlen óhajtása van, éspedig, hogy mindörökre békésebb vidékekre költözzék, ott inkább van lehetőség a megélt hit általi áldásra és tanúbizonyságra. Ám arra is adott a lehetőség, hogy az ember ínségbe és nélkülözésbe, depresszióba, a fenyegetettség érzésébe, az irányvesztettségbe csússzék le; sőt, akár az elfojtott gyűlölet állapotába is, amely mindenre vonatkozik, ami csak körülveszi az embert, és bármelyik pillanatban kiadhatja magából a negatív energiát, hogy félelmet és mindent megsemmisítő pusztítást terjesszen maga körül. A kontextus: locus theologicus. Ez pedig azt jelenti, hogy ezen ország kultúrtani kontextusa jókora kihívás mind a teológiai reflexió, mind pedig a lelkipásztori munka számára. A Hiszekegy azon szakasza, amely szerint Jézus Krisztus alászállt a holtak birodalmába illetve, ahogy korábban szólt, és az Apostoli Hitvallás horvát szövegében még ma is hangzik: 6 Jergović azt mondja, történeteit boszniai szerelmes dalok (sevdalinke) remixeként alkotta, miközben arra törekedett, hogy megőrizzen bennük egy olyan helyzetet, melyben az egyes egyének sorsa a közösség hangjává lesz, mítosszá és mesévé, a boszniai és dalmáciai lírikus dalok dokumentációjává, lehetőséggé, hogy csoda történik. I. m., 363. old /4

5 a poklokra egy olyan országban, mint Bosznia-Hercegovina teljességgel konkrét kifejezőerővel rendelkezik. Továbbá magában hordja a hitről való egzisztenciális tanúságtétel és a teológiai reflexió lehetőségét. A pokol létének hitigazságát amennyiben e valamelyest kiélezett műszóval kívánjuk leírni azok zavarodottságát és értetlenségét, akik bizonyos távolságból szemlélik országunkat nem tolhatjuk át a hiten belül egyszerűen a túlvilági oldalra. Mindenekelőtt evilági, földi valóság az, amely előtt nem szabad néma tanúk módjára állnunk, vagy bátortalanul félreállnunk, hanem úgy kell szembenéznünk vele, mint a feltámadásba vetett keresztényi bizalom hordozójával. Ez nem kívánja meg a teológustól sem azt, hogy megszépítse életének ezt a kontextusát, sem pedig azt, hogy meneküljön belőle. A reá váró rögös út abban áll, hogy teológiája révén racionális magyarázatot találjon arra, hogy ott is lehet élni, ahol, úgy tűnik a gyűlölet, a gonosz és a halál az úr, és hogy Isten közelebb van az emberhez, mintsem ő azt gondolni merészelné. Ugyanakkor a hit racionális megalapozására irányuló keresés és a keresztényi bizalom, hogy van értelme ebben az országban élni és ráadásul még teológusnak is lenni, nem tűri el az elhamarkodott és a békítgető válaszokat. Ehhez járul még, hogy egyáltalán nincsenek is válaszok, és hogy a jelenlegi gyakorlat még nem talál értelmet, éppúgy, ahogy Musztafa anyjának sincsen racionális, tudományos vagy bármilyen más egyéb igazolása a csúf és a jó együttes létére, hanem egy hitben gyökerező döntéssel az élet és a csúf fia iránti szeretet mellett határoz. Egy ilyesféle kontextusban az a teológia feladata, hogy bölcsen belehelyezkedjék a felkínált lehetőségek kontextusába, majd az értelem fényében és Isten kinyilatkoztatott igéje segítségével kritizálja azt. Továbbá, végső soron, nem csupán egy konkrét embernek, hanem az embernek, mint olyannak alapvető kérdéseit kell újra felvetnie, vagy megfejtenie. A teológiának mint tudománynak, vagyis az Istenről argumentatív síkon folytatott beszédnek a megalapozása szempontjából mindez elsősorban azt jelentené, hogy valamely, a valósággal szembeni részleges beállítódás legyen az tudományos, etikai, vagy vallási mindennemű abszolutizálását meghiúsítjuk. 7 Kontextusunkra vonatkoztatva mindez konkrétan azt jelenti, hogy a teológiának és a teológusoknak a biztosra való törekvésből vagy félelemből nem az igazsággal való fundamentalista azonosulást kellene szolgálniuk, ugyanakkor persze az igazság keresésének feladását sem Vallások Békében együtt? SÚLYPONT kellene eltűrniük, hanem jóval inkább a saját kontextusukat kellene újraértelmezniük. Éspedig mindezt az intellektuális tisztelet, a kendőzetlen tényekre való orientáció révén, azzal a hajlandósággal, hogy a párbeszéd és az interdiszciplinaritás segítségével lehetőleg átfogó bepillantást nyerjenek a valóságba és az emberi tapasztalatba; nem utolsósorban pedig teológiai kompetenciájuk révén. 8 Amennyiben Bosznia-Hercegovinát locus theologicus-ként határozzuk meg, úgy az ország regionális, jobban mondva kontextuális teológiájára teljesen új kihívások és feladatok várnak. E feladatokat teológiai hipotézisekké fogalmazhatjuk át, illetve olyan tézisekké vagy tételekké, melyeket a hit aktusai gyanánt fogadunk el, s melyeket, végső soron, sohasem lehet teljes egészében megindokolni. E hipotézisek bizonyos tekintetben olyan alapvető opciók, melyeket e helyütt tudatosan teológiailag, a Szentírásban való gyökerük és a keresztények eleven tanúsága által kísérelünk meg kifejezésre juttatni. Ebben az értelemben kontextuális teológiánk 1) az isteni természetű Isten, 2) a másik, 3) az ország és a nyelv, 4) a történelem, valamint 5) a docta ignorantia teológiájából állana. Az alábbiakban ezeket programszerűen és töredékesen fejtjük ki, noha zárásképpen még megjegyeznénk, hogy egyik-másik teológusunk máris komolyabban foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Az isteni Isten teológiája A katolikus teológia, de országunk többi vallási közössége teológiájának is legfőbb feladata a hit nemzetietlenítése (Denationalisierung), azaz a hitnek a nemzetre vonatkozó kérdésektől, a politikának pedig a szakrális mozzanatoktól való megtisztítása. Hangsúlyozom: e vallási-teológiai imperatívusz nem csak a katolikusokra érvényes, hanem az összes monoteista vallásra és felekezetre Boszniában és Hercegovinában, mert lényegüket tekintve valamenynyien univerzálisak, és az eleven Isten, akiben hisznek, számukra az egész történelemnek, minden teremtettnek és minden egyes egyénnek ura és teremtője mindegy, hogy történetesen a saját, vagy egy másik hitközösséghez tartozik. A hit nemzetietlenítésével és a politika deszakralizálásával természetesen nem a materiális bálványok lerombolására gondolunk. Még csak nem is olyan bálványdöntésre, mely az aranyborjú Mózes általi lerombolásával érne fel. Ennek oka egyszerű. 7 Bármiféle részaspektus abszolutizálása, ami mint vallási fundamentalizmus, erkölcsi szigor vagy az élet egészének eltudományosítása nyilatkozik meg, nem egyéb, mint saját valóság iránti beállítódásunk autonómiájának az ember számára végzetes összekeverése önnön autarkiájával és csalóka egyetemességével. I. Bubalo, i. m., 11. old. 8 Vö. uo. 10. és 12. old. 2005/4 7

6 SÚLYPONT Esetünkben ugyanis olyan, az Evangéliumon és a krisztusi gyakorlaton nyugvó teológiáról van szó, mely nem a szó szoros értelmében vett forradalmat, hanem régi értelem-aspektusok megváltoztatását foglalja magába. Az, hogy a hitet kiemeljük az emberi valóság szűkebb környezetének birtokából, az ember értelmének a történeti korlátozottságban való lokalizálásából, nem jelenti sem a partikuláris és a konkrét nemzeti tagadását, sem kozmopolita naivitást, sem pedig ama kulturális formák összemosását, amelyekben valamely vallás kifejeződik, hanem sokkal inkább az emberré lett Isten értelmében mindama láncok szétfeszítését, amelyek abban akadályoznak minket, hogy a maga csorbítatlan hitelességében és teljességében éljük meg hitünket. Mindez nem jelenti azt sem, hogy kerülnünk kellene a politikát, bármily piszkos legyen is az, hanem épp ellenkezőleg: azt jelenti, hogy be kell kapcsolódnunk a politikába, igaz, hogy a hit és az Evangélium etikájának nézőpontjából szemlélve azt. A múlt egészen az Ószövetség, Isten választott népe korától napjainkig terjedően, különösen azonban a huszadik század tapasztalatai arra tanítanak minket, hogy valahányszor a vallásival azonosították a nemzeti elvet, vagy előtérbe helyezték azt, vagyis, amikor a vallást nemzeti programoknak rendelték alá és ezek javára használták ki, vagy ha tisztán világi, földi dolgokkal kapcsolatos, politikai projekteket valamely intézményesített vallással teonóm módon (teológiailag) igazoltak, úgy az mindig katasztrófához és a más hitet vallók elutasításához, mindenekelőtt azonban a saját hit megtagadásához vezetett. Karl Barth Az ellenálló teológus Ebből semmiképp sem szabad arra következtetnünk márpedig akadnak némelyek, kik elhamarkodottan ítélve valóban állítanak is ilyesmit, hogy a vallások a fő okai a háborúknak és az etnikai összeütközéseknek. A teológusra vár a feladat, hogy reflektív, az Evangéliumra és a fundamentális krisztusi gyakorlatra 9 alapozó hit segítségével előremutató bírálatot gyakoroljon a jelenlegi, korunkban zajló bálványimádás felett 10 az új pogányság felett, ahogy teológusok, és a nemzeti-szocializmus bírálói (Barth, Tillich, Bonhoeffer), nevezték a nemzetiesített vallást vagy a szakralizált politikát 11, és, legalábbis ami a katolikus teológiát illeti, ott lépjen fel a kereszténység lényegi katolikus összetevői mellett, ahol a katolikus elsődlegesen nem földrajzi elterjedést, hanem minőségi nyitottságot, Isten valamennyi emberre kiterjedő kegyelméről való tanúságtételt jelent. Istenből akkor lesz isteni Isten, ha mindenki számára az, úgy ahogy Jézus sem csupán népéért és barátaiért áldozta fel magát, hanem valamennyi emberért, amit egyébként mi magunk is folyvást megismétlünk az Eucharisztia ünnepének legszentebb részében. A teológiának, hogy Gesché egyik gondolatát saját kontextusunkhoz parafrazáljuk, magát Istent kellene megóvnia a visszaélésektől, attól, hogy a nemzetiben és a politikaiban lokalizálják. 12 Legalábbis őriznie kellene az üdvösséget hozó titkot; a félelemnek és az erőszaknak amelyek még azon elképzelésben is benne rejlenek, amely azt tartja, hogy Isten minden erőszak ősképe (Urmuster) pedig el kellene vennie 9 Itt elsősorban Sedmak művére gondolunk, aki Jézus fundamentális gyakorlatában látja a teológia megalapozását: Clemens Sedmak, Theologie in nachtheologischer Zeit, Matthias Grünewald, Mainz, Vö. Mile Babić, Nasilje idola, Did, Sarajevo, 2002; Idem, Milost slobode, Svjetlo riječi, Sarajevo, 2002; Luka Markešić, Slučaj Bosna, Svjetlo riječi, Sarajevo, Meg kell említenünk még a Svjetlo riječi című, havonta megjelenő egyházi újságot, mely szerkesztői koncepciójával, különösen a háború idején, arra törekedett, hogy olvasóinak a nacionalista projekteknek ama tébolytól uralt időszakában is az Evangélium irányelveit kínálja. Csak néhány kommentátort említenénk meg: Mirko Filipović, Luka Markešić, Ivo Marković, Željko Mardešić. Egy egészen más, mégpedig esszészerű és publicisztikai szemszögből az író Ivan Lovrenović is gyakran szót kért, mindenekelőtt olyan hetilapokban, mint a Dani (Szarajevó) és a Feral (Split). 11 Vö. Ivan Šarčević, Od autonomije do kristonomije. Tillich i Bonhoffer izmedu Harncka i Bartha, in: Nikola Hohnjec (szerk.), Kršćanstvo i religije, Krščanska sadašnjost, Zagreb, 2000, old. 12 A teológiának folyvást ama parányi lángnak, a szentélyben pislákoló fénynek kellene lennie, mely szakadatlanul a tudatlanság ama felhőjére kell, hogy emlékeztessen, amely mindenféle megismerést övez. In: Svesci [Communio] 91, 1998, 7. old. A francia eredeti megjelent: Revue Théologique de Louvain 27, 1996, old /4

7 SÚLYPONT az erejét. 13 Azzal, hogy Isten nevét megóvják a visszaélésektől, alapjában véve az embert óvják. Ennélfogva a teológusnak az a feladata, hogy legalább az Istenről és a transzcendenciáról, a világról és az emberről való tudatlanságunkat szembeállítsa a fennhéjázó tudással, mindegy, hogy beképzelt vagy naiv vallásosságból, vagy pedig haszonleső és elbizakodott politikai beállítottságból ered. Eközben azonban ennek a tudatlanságnak nem szabad szellemi restségből, korruptságból vagy gyávaságból fakadnia, hanem intellektuális tisztességből és hívő őszinteségből kell erednie. Ezzel máris körvonalazódik a teológia korábban már beharangozott legnehezebb feladata: hogy a docta ignorantia a tudós, kiművelt tudatlanság teológiája legyen, ne a beképzelt, arrogáns tudásé. A Másik teológiája Saját vallásunk nemzetietlenítésével, valamint a politika deszakralizálásával párhuzamosan ama kategorikus igénynek kell megfelelnünk, hogy újragondoljuk, hol is van a helye hitünkben a másiknak, a másféleségnek és az idegennek. 14 E szemléletnek köszönhetően a mi teológiánk is egyfajta dialógikus összefonódás révén ugyanazon feladat előtt áll majd, mint a teológia Közép-Európában, illetve a világ valamennyi teológiája, tulajdonképpen pedig az európai filozófia is, amelyet a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója, Emmanuel Levinas, oly indulatosan bírált a másikkal szembeni allergiája okán. Elsősorban tehát valami másról van szó, mintsem valamiféle kívülről a hit szféráján kívül eső helyről kezdeményezett deklaratív megnyilatkozásokról, melyek a másokkal való együttlét szükségességéről szólnak, vagy hivatalos imakörökről és a saját ország vagy az egész világ békéjéért folytatott, felekezetek közötti dialógusokról, melyekre természetesen ugyancsak szükség van. Itt sokkal inkább a saját identitásunkra való radikális rákérdezés a feladatunk: miként lehetünk hívők a saját vallási közösségünkben; végső soron azonban annak vizsgálatáról is szó van, hogy milyen helyet foglal el a másik az én saját hitemben. Mégis, mielőtt még létrejönne a többiekkel való konkrét találkozás, a teológiának be kell látnia, hogy teológiai szempontból a kulturalitás nem lehetséges, illetve, hogy kizárt az olyan védett tér lehetősége, mely tisztán egyetlen valláshoz tartoznék, anélkül, hogy a másféleséggel érintkezésbe és összeütközésbe ne kerülne. Ha a Másik lényegileg és elháríthatatlanul hozzátartozik önnön identitásomhoz, vagy, ahogy Rahner fogalmazna, ha a történeti embertárs-lét, mint az ember antropológiai alap-meghatározottsága 15 Izlandtól egészen Afrika déli csücskéig, napkeltétől napnyugtáig érvényes, úgy hiábavaló, sőt egyenesen végzetes kirekeszteni a másikat saját hitünk teréből, ezzel pedig a teológiai reflexióból. A Szentírás és egyéb szent könyvek szerint is létezik egy tejjel-mézzel folyó ígéret földje. Ez nem jelenti viszont azt, hogy ez az ország más vallásoktól, istenektől és bálványoktól mentes volna. Ráadásul az isteni kinyilatkoztatás, amelyre valamennyi monoteista vallás hívei esküsznek, a másikat immanens módon foglalja magába. Isten az, aki a másikról gondoskodik. A Názáreti Jézus élete és küldetése jóllehet először is saját népére vonatkozik, sohasem zárta ki az isteni üdvtervből a más hitűeket. Ellenkezőleg, Jézus legszebb példázatai és találkozásai közül valók azok, amelyek arról szólnak, hogy épp azokat emelik fel, akik nem csak köztörvényes bűnösök voltak, és a definíció szerinti vallási közösség peremén vagy rajta kívül álltak, hanem azokat is, akik a zsidókkal szemben egyenesen ellenséges érzületet tanúsítottak (szamaritánus, szamaritánusnő, római százados). A többiekhez való viszony tehát továbbterjed a különféle népek együttélését szolgáló társadalompolitikai és gazdasági megoldásoknál, vagy az emberi jogokért és a világ békéjéért való elköteleződés kereteinél, és egészen a hit velejéig, az ember emberségéig hatol. A hívő identitásához hozzátartozik a más hívőkhöz való viszony is. Bosznia-Hercegovinában mindez különös határozottsággal jut kifejezésre, hiszen itt a lehető legszűkebb térben jelentős különbségek összpontosulnak. Ezért nem szabad, hogy a helyi kontextuális teológia amennyiben konzekvens követője akar lenni ama hitnek, amellyel foglalkozik, amennyiben konzekvensen akarja követni a jézusi gyakorlatot, amennyiben a remény indokaival akar szolgálni, mely reménységtől maga is kapja az ösztönzését önző módon a vele rokon érzületűekkel közös gettóba kuporogjon, és képmutatóan térjen ki mindenki más és másféle útjából, aki nemcsak az emberi gonoszság, háborúk és konfliktusok következményeképp, hanem magának az isteni gondviselésnek köszönhetően is vele egy hazában él. Hogyha manapság az evangelizációról vagy amint hébehóba kihallatszik, a keresztény Európa újbóli evangelizálásáról esik szó, akkor ezzel kapcsolatosan elsősorban arra kell gondolni, hogy magának a kereszténységnek kellene 13 Van azonban még egy fajtája az erőszaknak, mely bizonyos vonatkozásban még erőszakosabb, s mely az összes többi forrásánál ott van: ez pedig az eszmékkel, a nézetekkel, az intelligenciával, az ésszel, a nyelvvel, a fogalmakkal, a szavakkal szembeni erőszak. Emez, mindennemű erőszak ősmintájaként, folyton jelen van. Hát nem abban áll-e, kezdettől fogva, az értelmiségiek legelső, sajátos feladata, hogy küzdjenek ellene? Mert az effajta erőszak tetten érhető a vallással kapcsolatos szavakban, a teológiai fogalmakban, egészen Isten fogalmáig terjedően. Mindannyiunkban ott szunnyad a mélység sötét istene, amely az erőszak ősrégi, történelem előtti formáját rejti magában, melyet úgy kell megszelídíteni, mint valami őskori sárkányt. Uo. 8. old. 14 A Biblia másik-felfogásához lásd Božo Lujič, Drugi-mogućnost ljubavi, Krščanska sadašnjost, Zagreb, Anto Popovič számos cikkében különösen Káinról és Ábelről, valamint az ellenség-fogalom értelmezési lehetőségeiről ír. Anto Popovič, Biblijske teme: Egzegetsko-teološka analiza odabranih tekstova Staroga i Novoga zavjeta s Dodatkom, Krščanska sadašnjost, Zagreb Vö. Karl Rahner, Anthropologische Voraussetzungen für den Selbstvollzug der Kirche. In: Franz Xaver Arnold Karl Rahner (et al.), Handbuch der Pastoraltheologie, II/1. kötet, Herder, Freiburg Basel Wien, 1966, 31. sk. old. 2005/4 9

8 SÚLYPONT visszatérnie az Evangélium alapvető elveihez, hogy képes legyen a világ kovászává válni és tevékenyen részt venni a ma emberének életében. Az ország és a nyelv teológiája Bosznia-Hercegovina kontextuális teológiájához az eddigiekben leírt tematika keretében az ország teológiájának újradefiniálására is szükség van. Itt arról van szó, hogy a teológiának, a hit eszkatológiai feszültségében, világos érvekkel kell kifejtenie Isten transzcendenciáját és az ember kontingenciáját. Tántoríthatatlanul vagyis anélkül, hogy hagyná magát belepréselni a tiszta ország nemzeti programjaiba vagy a színtelen egyformaság multikulturális formuláiba az igazat kell mondania: tudniillik azt, hogy az ember csupán zarándok a földi életben. Ezzel a kontextuális teológia ama feladat előtt áll, hogy ténylegesen akként alakítsa a Teremtés és a teremtett teológiáját, ahogy azt a monoteista vallások és szent könyveik mondják, és újra feltegye a kérdést: kié is voltaképp a Föld, az ország, amelyet mi, emberek benépesítünk, és hogy milyen magatartást kell tanúsítanunk irányukban? Konkrétan kifejezve: összhangban állhat-e vajon a megszállás, az agresszió, a mások elűzése, a hazájuk elfoglalása, vagy a Föld ökológiai értelemben vett megsemmisítése és a Teremtés deszakralizációja ama hitigazsággal, hogy, tudniillik, az egész Föld és minden egyes ország Isten tulajdonában van? Másrészt el kell tűnődnünk azon, vajon válhat-e oly mértékben istenivé egy ország, hogy még Istennek magának is csatlakoznia kell az én, a mi országunk, vagy pedig a senki földje projektjéhez? Végtére is: leegyszerűsíthető-e egyáltalán valamely, akár egy teológiai eszme is a föld, az ország, a földrajz szempontjaira? Az ország teológiai értelmezésével összefüggésben az egyes ember és a közösség lingvisztikai értelemben vett hazája, vagyis a nyelv kérdése, Bosznia-Hercegovinában ugyancsak a kontextuális teológiához tartozik. Ebben az országban ugyanis a nyelv nem pusztán politikai kategória. 16 Mert azáltal, hogy Isten emberré lett a Názáreti Jézusban, megerősítést nyert minden partikularitás, ezzel együtt pedig minden egyes nyelv is. A pünkösdi élmény pedig arról tanúskodik, hogy a béke szeretetén alapuló élet csakis akkor válik lehetővé, ha az egyes nyelvek nem kirekesztik egymást, ha a másik nyelvét tiszteletben tartják, ha arra törekszünk, hogy megtanuljuk és beszéljük a másik nyelvét. Isten az ő nyelvén nyilatkozik meg az embernek, vagyis emberi nyelven. Következésképp egyetlen olyan nyelv sincsen, mely ne lenne méltó az isteni kinyilatkoztatásra, mely elvetendő vagy gyűlöletes lenne. Ennek ellenére az elutasítás és a gyűlölet efféle megnyilvánulásait nem csak Kelet-Európából, hanem a világon mindenhonnan ismerjük. Már a legcsekélyebb sokrétűség igaz, anélkül, hogy valaki dominálná áldás, nem pedig átok. Ugyanakkor viszont a nyelvvel nem szabad úgy manipulálni, mint valamiféle tárggyal vagy birtokkal, mert a nyelv Isten adománya; miközben nem szabad, hogy elhagyja azok természetes és etikai szintjét, akik kommunikálnak. A történelem teológiája Kelet-Európa kontextuális teológiájára még egy nehéz feladat vár, méghozzá a történelem teológiai feldolgozása/ értékelése, amelynek kapcsán a szenvedés (Leid) történetének sajátos figyelmet kell kapnia. Ezzel arra gondolunk, hogy a kelet-európai térség és különösen a Balkán története évszázadok óta roppant szenvedés és fájdalom, háborúk, konfliktusok, áttelepítések, megsemmisítés és rombolás története. Alapjában véve itt sincs ez másként, mint számos egyéb táján a világnak, ahol aligha akad valaki, aki győztesként ünnepelheti maga magát, mivel mindannyian, szó szerint mindannyian vesztesek. Ezért aztán az egyik elsődleges fontosságú interdiszciplináris találkozás azok közül, amelyek a teológiára várnak, a történetírással esedékes. Teológia és történettudomány ilyetén összekapcsolásánál a teológiának kettős feladat jut a múlt elemzését illetően. Egyrészt saját etnikuma, saját népe történelmi tévedéseinek kritikai feldolgozását kell nyújtania, ami a történelmi tények higgadt, tárgyilagos szemrevételezését követeli meg, nehogy valamely vereség történelmét mitologizálják, vagy netalántán, még győzelemmé ferdítsék el. 17 Ezenkívül azt is megköveteli, hogy történetírói aprólékossággal valódi nevén nevezzék a dolgokat, vagyis, hogyha valami agresszió vagy megszállás volt, úgy ne meneküljenek hamis teológiai igazolásokhoz, például, hogy ilyesféle eseményt felszabadításként vagy kulturális gyarapodásként állítsanak be, avagy a toleráns együttélés nosztalgikus szózatát csinálják belőle. Ugyanakkor semmi esetre sem szabad, hogy igazolásul szolgáljon valamiféle jobb felekezet vagy vallás, illetve s ez lenne a legrosszabb jobb Isten meghatározására. Másrészt az elszenvedett sérelem történetének vallási, teológiai jelentőségre kell emelkednie. Felejtésről ugyan nem lehet szó 18, ellenben a múlt teológiai szemszögből való feldolgozásának, éppúgy, mint az általában vett történetírásnak, abból az igazságból kell kiindulnia, hogy miként Milosz Kind Europas című versében mondja a holtak nem fognak feltámadni, hogy tanúskodjanak mindama dolgok ellen, amiket róluk mondunk; vagyis, hogy az áldozatok megítélése egyedül az élők kezében van a holtak pedig hallgatnak. 19 Mindenféle 16 A nyelv problémájával ebből a szemszögből többek között a már említett Ivan Lovrenović, a nyelvész Ivo Pranjković és az író Željko Ivanković foglalkozik. 17 Itt csupán három olyan történészt említünk meg, akik ezzel a tematikával foglalkoznak: Srećko M. Džaja, Dubravko Lovrenović, valamint Marko Karamatić, teológiai főiskolánk professzora, aki krónikásként már kerek tizenöt esztendeje jelentet meg írásokat a Szarajevói Ferences Rend Teológiai Főiskolájának Értesítőjében. 18 Az emlékezés-felejtés téma szerepéhez a Bibliában lásd: Anto Popović, Biblija knjiga pamćenja, in: Biblijske teme, old.; Ivan Šarčević, Pamćenje bez uskrsnuća. Isusov križ iz perspektive uskrsne nade, in: Kršćanstvo i oslobodenje od zlopamćenja, Zbornik radova, Franjevački institut za kulturu mira Hrvatski karitas, Split-Zagreb, 2004, old. 19 Czeslaw Milosz, Poezija, Veselin Masleša BIGZ, Sarajevo, 1988, 87. old /4

9 SÚLYPONT hatalomhoz hasonlóan a múlt emberei feletti hatalom is ki van téve annak a veszélynek, hogy kényükre-kedvükre alkalmazzák, alakítsák és elferdítsék. A sérelmet, amelyet egy ember elszenvedett, sohasem szabad eltagadni, hanem a létnek egy tágabban vett értelmébe kell azt beleágyazni. A hit nem ad ugyan megoldásokat, ám Jézus szenvedésével egy utat mutat meg. A szenvedés is csak a szeretetben nyeri el értelmét. Ennélfogva az elszenvedett sérelemnek jótékony figyelmeztetésnek kellene lennie: azért, hogy a rossz ne ismétlődjék meg még egyszer, hanem embertársunk szenvedése a jövőben kreatív erővé váljék, ne újabb gaztettekhez szolgáljon tartalékul, és olyan bosszú-megnyilvánulások és rémtettek igazolására, melyeket másokon, a korábbi tettesek ártatlan ivadékain követnek el. Hogy egy példát mondjunk az elszenvedett sérelem történelmére, valamint az áldozatokra való emlékezésre, elegendő szemügyre venni ama vallási szimbólumokat, amelyeket az egyes felekezetek a nyilvánosságban használnak. Gyakran inkább az ellenállás és a győzelem határköveit vagy emlékköveit látjuk magunk előtt, mintsem hogy elementáris, tulajdonképpeni, azaz vallási jelentőségük okán tisztelnénk azokat. Bosznia-Hercegovinában például körös-körül mecsetek és templomok, minaretek és templomtornyok, emlékművek és keresztek épülnek állítólag azért, hogy Istent dicsőítsék, és az áldozatok emlékét ápolják, valójában azonban sok esetben pusztán kizárólagosan világi, politikai célt szolgálnak. Teológia és történelem, a hit és a szenvedés tapasztalatának találkozásából minőségileg új lépés következhet, mely a helybéli, regionális teológia hozzájárulását jelenthetné a világ univerzális teológiájához. Ennek fontossága abban áll, hogy ez, illetve valamely efféle teológia segítene abban, hogy érzékenyebbé váljunk az egyetemes, méghozzá az emberiség szenvedésében rejlő egyetemes mozzanat iránt. 20 Nem az tehát a teológia feladata, hogy eltitkolja a gonoszságot, vagy elzárja tekintetét a történelmi igazságoktól, hanem gondoskodnia kell arról, hogy ne gubózzunk be önnön szenvedésünkbe, amelyet Krisztus szenvedése is alakított, ne sopánkodásba és jajveszékelésbe, saját katasztrófáink és áldozataink kicsinyes számolgatásába süppedjünk, hanem hogy saját szenvedésünk a felebarátaink, valamint a Föld minden embere, közössége és népe iránti szeretet kreatív energiájává alakuljon át; az azok iránti szeretetévé, akiket elnyomnak és megsemmisítenek. Ezzel a történelem teológiája oly teológiává lesz, melyet az isteni kegyelem és a valamennyi jogfosztottal és ártatlanul szenvedővel való szolidaritás mozgat. A docta ignorantia teológiája Végeredményben, kontextuális teológiánknak miként a teológiának, mint olyannak az a feladata, hogy Istent, legfőbb tárgyát és legelső beszélgetőpartnerét, valóban szóhoz juttassa. Ugyanakkor nem csak arról kell gondoskodnia, hogy az Isten szó használatát kigyomlálják az erkölcstelen szitkozódásból amely miatt a helyi lelkészeknek szüntelenül van panaszkodnivalójuk, de arról is, hogy a szószékről és a politika pódiumairól jövő szofisztikus vallási fecsegésbe, ahol szakadatlanul Isten nevét veszik szájukra, nyomás gyakorlása nélkül is illő hallgatás költözzék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy most aztán el kell némulnia a teológiának és a lelkészségnek, és kapitulálnia kell a szekularizált és spiritualizált zúgó tapsvihar, meg az Isten nevét bömbölők előtt. Sokkal inkább a személyes és a transzcendens Isten titka előtti teljes szerénység jegyében eltökélten harcolniuk kellene az Isten nevével való mindenfajta kollektivista visszaélés ellen, és vitába szállni azon véleményekkel, melyek a korunkbeli materializmus következményeképpen vagy a vallással való visszaélés miatti csalódottságukban a vallásosság minden konkrét formája ellen vannak. Sőt, még azt is ellenzik, hogy a nyilvánosság fórumán az egyházi-lelki szférára vagy a transzcendentálisra hivatkozzunk; minthogyha semmilyen kapcsolat nem léteznék Isten és ember között. Való igaz, hogy napjainkban a vallással kapcsolatosan használt szavak túlságosan könnyen érthetőek, túlontúl sekélyesek, banálisak, híján mindennemű őszinte önkritikának. Kiveszett belőlük a tudatlanság becsületessége és alázata, továbbá ama bűnösség lehetőségének bármiféle tudata, melynek pedig mindenféle Istenről szóló beszédet, mindenféle Istennel és a transzcendenssel kapcsolatos foglalatosságot, valamint mindenféle, az embernek, a föld legnagyobb titkának, kikutatására irányuló küzdelmet kellene kísérnie. Mindezzel azonban semmi esetre sem valamifajta elnémulásért kardoskodunk, vagy valamiféle új, a latinhoz hasonlatos szent nyelv bevezetése mellett, vagy számos új nyelv bevezetéséért köztük olyan szent nyelvekéért, melyekben az ember leleményességét és képességeit csodálhatjuk meg, hanem, sokkal inkább, a szavak értékskálájának bevezetéséért; miközben minden szerénységünkkel tudatában vagyunk annak, hogy e skálák, képletesen szólva, megmászhatatlan égi lajtorjákhoz hasonlatosak. Ha a vallásos szavak zavarodottá váltak, ráadásul még Isten nevét is a többiek elleni erőszakra használják fel, akkor megint csendre, hallgatásra van szükség, akkor vissza kell vonulnunk, és a meghallásra kell összpontosítanunk figyelmünket, hallásunkat az Úr újbóli eljövetelére és szavára irányítva. A teológusnak az a feladata, hogy újból, türelmesen és figyelemmel meghallgassa Isten igéjét, megkísérelje visszaadni a szavaknak jelentésük teljes mezejét, hogy visszaadja egyéb, elfeledett és elfedett jelentésüket is. Igaz, anélkül, hogy a mágiában és a csodákban keresnénk menedéket; anélkül, hogy olcsó módon, kiragadott bibliai idézetek mögé rejtőznénk, vagy hogy Isten és Jézus Krisztus nevét üresen és az emberrel vagy az ember világával szembeni ellenszenvvel vegyük a szánkra. Másrészt a teológiának az Istent és a lelki szférát illető intoleráns hallgatás ellen is harcolnia kell, amely fenyegetően ereszkedett le számos olyan antropológiai projektre, melyek pluralistának, toleránsnak, haladónak, egyedül értelmesnek nevezik magukat, s erre azt hozzák fel igazolásul, hogy a kelet-európai társadalmi tér állítólag túlzottan vallásos, és 20 Lásd Ivan Šarčević, Pluralizam i univerzalnost patnje. Pretpostavke medureligijskog dijaloga, in: Bogoslovska smotra 2-3, 2003, old. 2005/4 11

10 SÚLYPONT olyannyira fertőzött vallási maradisággal és az ebből fakadó erőszakossággal, hogy ezért a pragmatikus értelem és az empirikus tudomány felé kellene fordulnunk. Noha elmúlt a kommunizmus és az aufklérista totalitarizmus ideje, midőn az Isten szó veszélyt, a hívő pedig ellenséget jelentett, a transzcendens szférája körül zajló háború azonban napjainkban is tovább folyik. A teológia számára az Istenről való hallgatás nem az új spirituális mozgalmak mostani vallási Bábelére vagy ama politikai fecsegésre adott válasz, amely újra meg újra vallási frázisokba menekül, jóllehet mind a szellem, mind pedig az Istenhez fűződő személyes kapcsolat hiányzik belőle. A teológusok hallgatását nem szabad úgy sem értelmeznünk, mint a divatos és állítólagos toleráns hallgatás igenlését az élet minden olyan lényegi kérdéseire vonatkozóan, melyek túl vannak a tudományos nyelv határain. Ez utóbbitól Tractatusában már Wittgenstein radikálisan elvitatta ama képességet, hogy meg tudná oldani az élet rejtélyét, és hogy akár csak érinthetné is az életproblémákat. 21 A teológusok hallgatása Istenről és az emberrel kapcsolatos alapkérdésekről nem a szavak hiányából fakad, hanem abból, hogy oly szavak után kutatnak, melyek a kinyilatkoztatott, üdvözülésünkre felkínált igét mondják; abból, hogy azt akarják kifürkészni, ami elől nem térhet ki az ember, ami korlátlanul őreá vonatkozik. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy a teológusoknak és egyáltalában a papoknak és értelmiségieknek a mi kontextusunkban fel kell hagyniuk azzal, hogy kész válaszokat rágjanak az emberek fülébe, és jobb lesz, ha ehelyett ismét a tényekből indulnak ki, melyeket sem a vallás tüzével, sem pedig nemzeti buzgalommal nem lehet megszépíteni; jobb lesz, ha őszinte és hosszantartó kereséssel, kellő tapintattal és türelemmel a Szentírást, a keresztény hagyományt, valamint a világ- és egyháztörténelmet tanulmányozzák; jobb lesz, ha a kortárs tudományokkal, különösen pedig a humán tudományokkal és a művészettel mint kiemelt fontosságú beszélgetőpartnerekkel folytatott párbeszéd révén maguk mögött hagyják a betanult frázisokat,és igyekeznek megfelelni a személyes kutatómunka kihívásának. A Getszemáni magánya! A mi kontextusunkon belül a teológusokra újra és újra ama feladat vár, hogy megkérdőjelezzék az olyan gyakorlatot, mely semmilyen értelmet sem tud felkínálni, és hogy szembenézzenek ama nehézséggel, hogy az ember materiális dolgok utáni keresésében és törekvésében márpedig a legtöbb, az emberről és annak világáról szóló kortárs projektet nagy előszeretettel egyszerűsítenek le csakis és kizárólag erre ugyancsak benne rejlik egy sokkal mélyebb értelemre, sokkal nagyobb boldogságra, illetve az abszolútumra való vágyakozás. Ha semmi egyéb feladata sincs a teológiának mert hiszen alapjában véve már ez sem lenne kevés úgy legalább meg kell akadályoznia azt, hogy még csak fel se tegyék az emberre, a Földön való létezésünk értelmére irányuló kérdést; helyesebben szólva gondoskodnia kell arról, hogy feltegyék azt. Azáltal, hogy újból rákérdeznek: kicsoda is az ember?, amennyiben nem bújnak gyors és első látásra megnyugtató válaszok mögé, a teológusok képesek arra, hogy felfedjék a közbeszédben rejlő szemantikai ellentmondásosságokat, különbségtételeket és nüánszokat. Ugyanakkor képesek arra is, hogy rámutassanak úgy ahogy Jézus Istenről való beszédmódjával felrázta a korabeli zsidó vallási köröket, hogy az ember üdve másvalahonnan érkezik, és hogy nincs ember, aki számítással és belépőjegyeivel, tudományával és hatalmával előre kibérelte volna magának a Mennyek országát. A teológia szempontjából mindez kezdetnek már nem is volna olyan kevés. Záró megjegyzések Bármily nehéz legyen is a helyzet márpedig Bosznia- Hercegovina a világ egyik legbonyolultabb országának számít kontextusunkban a teológiával való foglalatosság mégsem kilátástalan professzió. A teológiai stúdium nem valamiféle időpocsékolás, melyet az egyéb választási lehetőségek hiánya indokolna: mint amilyen az egyéb stúdiumok vagy további lehetőségek, a pénzkeresés, illetve a másféle, könnyebb és jövedelmezőbb foglalkozás hiánya. Kontextusunkban nem is 21 Érezzük, hogy még ha feleletet is adtunk valamennyi lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáinkat ezzel még egyáltalán nem érintettük. Ludwig Wittgenstein, Tractatus logico-philosophicus, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989, 6.52 (89. old.) /4

11 SÚLYPONT omladozó házak, elnéptelenedett falvak és burjánzó gaztól felvert utak őrzői a teológusok, ahogyan olykor pasztorálispragmatikai megfontolásokból magas posztokról megkívánják tőlük az egyházon belül. Elsődlegesen nem is arra hivatottak, hogy kutatói és oktatói tevékenységüket valamiféle tiszta diakóniává, gyakorlati célú szolgálattá változtassák, ahogyan manapság modern szellemben mindent egyházi humanizmussá akarnak átváltoztatni mindegy, hogy pénzügyekről, médiáról vagy új létesítmények építtetéséről van szó. Az általunk szem előtt tartott kontextusban a teológusok elsősorban szimbolikusan kifejezve ok és okozat világítótornyai, akik megmutatják a boldogság és a balszerencse útját, világítótornyok a jó és a rossz, a jó és a még jobb közötti csalhatatlan különbségtétel érdekében. Nem ők testesítik meg az értelmet, és nem is ők teremtik meg azt; éppúgy, miként az általuk űzött teológia sem azonos az élet értelmével. Világítótornyok ők a végérvényes értelem keresésének útján, vagy legalábbis azok kellene, hogy legyenek. Kontextusunkban a teológusoknak fel kell hagyniuk azzal, hogy megkérgesedett vagy hamis képet mutató emlékek őrizői legyenek, olyan emlékeké, melyek szenvedésről, veszteségről vagy netán haragról ömlengenek és áradoznak, s melyek az első adandó alkalommal rögtön gyűlöletté és bosszúvá alakulhatnak. Nem szabad, hogy a teológusok a világról és az emberről szóló világi projektek szemében bizonyítékul szolgáljanak, és a sötét vészmadarak szerepét játsszák, akik óva intenek valamiféle apokaliptikus és kilátástalan kontextustól. No és le kell vetniük a szakadatlanul bevetésre kész tűzoltóság egyenruháját, amely valamiféle kétes hangzású békéért vagy mesterségesen létrehozott pluralista és toleráns együttélés érdekében mindjárt a helyszínre robog, hogy a prófétai és evangéliumi tüzet eloltsa. Nem szabad, hogy a teológusokból olyasféle emberek legyenek, akik csak az elméleti problémákkal foglalkoznak, és félnek attól, hogy tengerre szálljanak, időnként elhagyják neveltetésük és igazhitűségük biztos kikötőjét, és oly perspektívákat mutassanak fel, melyek távolabbra terjednek, mint az üres fogyasztói magatartás. Az sem volna jó, ha a teológusok csupán olyan mellékes jelentőségű tanítók lennének, akik puszta jelenlétükkel csupán egy kulturális vívmány megerősítését nevezetesen az iskolai vallásoktatás szükségességére vonatkozó belátásét nyújtják. Vagy olyasvalakik, akik azzal, hogy státusuk megőrzése érdekében vagy a pénzért főleg saját magukkal foglalkoznak, és az ember, mindenekelőtt a fiatal emberek általi őszinte keresést fölösleges információkkal, moralizálással, nemzeti egyháztannal vagy olyan, megvalósíthatatlan aszkézissel nehezítik meg, melyet ráadásul talán még ők maguk sem bírnak elviselni; miközben ők maguk, a tanári szobában, vagy mindentudó fennhéjázással vagy vérszegény jámborsággal lépnek fel, mert túlzott önértékelésben, avagy kisebbrendűségi komplexusban szenvednek. Ha az ember teológiát művel ez azzal jár, hogy gyakran van egyedül, hogy tudatában van elhivatottságának vagy, ha úgy tetszik, hivatásának, míg mindazonáltal a mandátum vagy a missio canonica a Názáreti Jézus általi megragadásból ered, nem pedig önmagunk tökéletesítésének igényéből (vö. Fil 3,12). A teológiával való foglalkozás, miként minden egyéb, valódi indíttatásból végzett munka bére gyakorta éppen a magányosság és az elhagyatottság, a mi magunk Getszemánija már ha szabad egyáltalán a Názáretihez hasonlítanunk magunkat. A teológus magánya, elhivatottságának ez az állandó kísérője mindazonáltal sohasem bocsátkozik bele az adott kontextus vagy a világ rosszaságáról és romlottságáról szóló általános siránkozásba, és sohasem vezet az emberek előli meneküléshez a vallásosság intim szférájába vagy a tudományos közösség valamely csoportjának védelmébe. A magányosság a vallási, teológiai beszéd és hallgatás értéke; a fáradságos teológiáé, amelyet, mint a régiek mondták, térdepelve végzünk minden ég alatt akár csillagfényes, akár hallgatag, borús vagy derült. Ez a teológia terem és növekszik, méghozzá egyenesen arányosan ama förgetegekkel, amelyek megfélemlített és csüggedt embereket egyik csalóka biztonságérzetből a másikba vetnek. Nekünk azonban ki kell tartanunk az Úr és az Ő akaratának eljövetelére való várakozásban; nekünk az Isten válaszára alázatosan hallgatók köpönyegét kell magunkra öltenünk, ama tudatban, hogy e válasz sem gyorsan, sem pedig a mi szabad, tevékeny közreműködésünk nélkül nem érkezik meg. El kell viselnünk, hogy Jézustól távolodva nem valamiféle kellemesebb élet felé vezet az út; igaz, nem is valamiféle jánosi bűnhődés vagy az aszkézis vagy a terápia ama különféle formái felé, melyekből ma oly csábító mennyiség van készenlétben a világban. Végezetül, a teológia, mint ismeretes, sohasem volt az emberi jövő célja, ellenben mindig volt kulcsa a jövendőhöz. Minél nehezebb időket élünk, és minél bonyolultabb összefüggésrendszerekben, annál intenzívebben keressük e kulcsokat, és annál értelmesebb, annál áldásosabb a teológia művelése. Igen, Isten volt az, aki az anyai orca mögött meghajolt Musztafa boszniahercegovinai csúfsága előtt. Az Úr Jézus Krisztus leszáll a holtak birodalmába s mihozzánk, mai Ádámokhoz. Ivan Šarčević 22 (Fordította: Himfy József) 2004-ben az Egyházfórum Alapítvány Ft támogatást kapott a személyi jövedelemadó 1%-ából, melyet a folyóirat postaköltségeire és lektori munkáira fordítottunk. Hálásan köszönjük minden felajánlónak a támogatást: Az Alapítvány kuratóriuma 22 A szerző teológiaprofesszor Szarajevóban. 2005/4 13

12 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM A zsidóság ábrázolásának a szempontjai a keresztény hitoktatásban 1 Mielőtt a hitoktatás főbb szempontjait érintenénk, előrebocsátjuk, hogy azokat ökumenikus jellegűeknek tekintjük, ami azt jelenti, hogy katolikus, protestáns, ortodox és unitárius, nagyobb- és kisebb létszámú, magukat keresztény egyházaknak, közösségeknek vallókra egyaránt érvényes, akár régi, akár új szerveződésekről van szó. Nem lehet a zsidóságot olyan másik vallásként kezelni, amelyre semmilyen különösebb figyelmet nem kell fordítanunk. Nem lehet úgy beszélni, mintha a keresztényeknek többé már nem lenne közük a zsidósághoz, főképpen annak mai formájához. Nem lehet a zsidóságra pusztán csak úgy tekinteni, mint egy olyan vallásra, amely történeti szempontból egyszerűen megelőzi a kereszténységet. Nem mondhatjuk, hogy ebből a szempontból ugyan jelentős lehet, de Jézus Krisztusnak, a Messiásnak az eljövetele után nincs már többé indok a létezésére. Ezen nézet olyan lekicsinylő magatartásban nyilvánulhat meg, mely a zsidóságot primitív, letűnt vallásnak tekinti. Vannak, akik a zsidóságról beszélve kiegyensúlyozatlanságról tesznek tanúságot. Bizonyos elemeket erőteljesen hangsúlyoznak, melyek a kereszténységre nézve is jelentősek. Ennek az a következménye, hogy a zsidóságot csak egy bizonyos perspektívából szemlélik és határozzák meg. Vannak, akik a zsidóságot és Izrael államát kritikátlan hozzáállásból közelítik meg, aminek egyoldalúság a következménye. Ezeknek az irányvonalaknak a feldolgozása nehéz, mert a zsidóságnak, a zsidó népnek a története, a zsidó vallás és a zsidó hagyomány egyetlen egészet alkotnak. Ezen irányvonalakat nem lehet egymástól elszigetelten tárgyalni és egymás ellen kijátszani sem. A következőkben kérdés-felelet formájában vesszük sorra a szempontokat, amelyeket meggyőződésünk szerint a keresztény hitoktatásnak figyelembe kell vennie ahhoz, hogy a zsidóságot hitelesen jelenítse meg. A zsidóság: egy másik hagyomány A hitoktatás folyamán igen sok fontos téma kapcsán kerül szóba a zsidóság. Ilyen alkalmakkor engedjük szóhoz jutni magát a zsidóságot helyes, pontos idézésük által; hagyjuk pl. a zsidó irodalmat önmagáért beszélni. Tehát a másikat a saját fogalmaival, szakkifejezéseivel kell ismertetnünk. Sokszor érezhető a hitoktatásban és a keresztény egyházak igehirdetésében, hogy a zsidó hagyomány, mely magába foglalja a történelmet, a kultúrát, a vallást, ezek árnyalatait, konkrét ismeretek hiánya miatt nem kaphat valóságos teret. a) A Tánách, az Ószövetség-Ótestamentum Mit ért a zsidó hagyomány a Tánáchon, amelyet az egyházak Ószövetségnek vagy Ótestamentumnak neveznek? Törekednünk kell arra, hogy a katekézisben a Tánáchot sajátos és önálló mivoltában kezeljük. A zsidó hagyomány nem ismer Ószövetséget, Ótestamentumot. Az Ószövetség elnevezés az Újszövetséghez kapcsolódik. Az egyházban egyik nem létezhet a másik nélkül, de a zsidó hagyományon belül a Tánáchnak (Tóra, Próféták, Szent Iratok) sajátos, önálló szerepe van. b) A Tóra, a Törvény Hogyan értelmezi a zsidó hagyomány a Tórát, a Törvényt? Hangsúlyoznunk kell, hogy a Tóra sokkal több mindent foglal magába, mint az a szó, hogy Törvény. Tórán nemcsak azt az Isten által kijelentett tanítást kell érteni, amiben a különböző parancsok megkapják az értelmüket és a jelentésüket. Ez olyan értelemben is tanítás, hogy jelenti magával a Tánáchhal való foglalkozást, és az előírások megtételét a mindennapi életben oly módon, hogy azokat az ember alkalmazza arra a szituációra, amelyben benne van. A Tóra útmutató az életre. c) Szombat Mi a szombat jelentése a zsidók számára? A szombattal kapcsolatban úgy kell beszélnünk a tilalmakról és a parancsokról, hogy a szombatról mégis kiegyensúlyozott kép szülessen. A zsidó közösség számára a szombat a nyugalom, az elmélkedés, a tanulás, a családi élet napja. 1 Jelen szempontrendszer két a témakörrel foglalkozó kiadvány szabad átdolgozása, illetve szerkesztett változata: 1.) Zsidóság és katechézis. Irányvonalak arról, hogy hogyan tanítsunk a zsidóságról az egyházban és az iskolában, Budapesti Református Teológiai Akadémia, Budapest, 1993; 2.) Támpontok a nagyhéti liturgia alakításához, különös tekintettel a keresztény-zsidó vonatkozásokra, Keresztény-Ökumenikus Baráti Társaság, Hebraisztikai-Judaisztikai Munkacsoport, Budapest, /4

13 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM d) Zsidó csoportok és irányzatok az Újszövetség létrejöttének idején Hogyan ítélik meg a zsidó hagyományban a zsidóságon belüli különböző irányzatokat, így a farizeusokat, szadduceusokat, zelótákat, esszénusokat, heródiánusokat? A különböző zsidó csoportok megbeszélésekor őrizkednünk kell a negatív, az egyházi hagyomány által meghatározott állandó sablonoktól. A zsidó források elhanyagolásának eredményeként alakult ki, pl. a farizeusokról és a szadduceusokról olyan kép, amely nem felel meg az akkori valóságnak. A Messiás és a messianizmus meg. Ezen alapállás alakította ki az egyházak szemléletét azzal kapcsolatban, hogy mi a zsidóság és milyennek illik lennie. A hitoktatásban nem lehet csak az Ó- és az Újszövetség alapján megrajzolni a zsidóság képét. a) Az Ószövetség és a zsidó hagyomány Hogyan foglalkozzunk a Tánách és a zsidó hagyomány kapcsolatával? El kell kerülnünk, hogy a hitoktatásban kizárólag az Ó- és az Újszövetség alapján foglalkozzunk a zsidósággal. A Biblia utáni irodalomnak és hagyománynak, elsősorban a Talmudnak az ismerete nélkül nem kaphatunk helyes képet a zsidóságról. A keresztények különböző képeket alakítanak ki a zsidóságról. Ha a saját identitásukat akarják meghatározni, akkor gyakran ezekkel a képekkel fejezik ki szembenállásukat, és a zsidóságra negatív szerepet osztanak ki. Nem ily módon kell megkísérelni, hogy bebizonyítsuk saját meggyőződésünk jogosságát! a) Az Ó- és az Újszövetség kapcsolata Milyen helyet kap az Ószövetség az Újszövetséghez való viszonyban? El kell kerülnünk a katekézisben azt, hogy oly módon szembeállítsuk a Tánáchot az Ószövetséget és az ehhez kapcsolódó hagyományt az Újszövetséggel, hogy a zsidóságot a félelem, a kemény törvénykezés, a rideg számítás és a törvényeskedés vallásaként lássuk, szemben a kereszténységgel, amely a szeretet, a kegyelem és igazság vallása. b) A törvény és a kegyelem, a törvény és az evangélium, a cselekedet és a kegyelem fogalompárok Hogyan értjük ezeket a fogalmakat egymáshoz való viszonyukban? El kell kerülni, hogy ezeket a fogalmakat úgy állítsuk szembe egymással, hogy a törvény és cselekedet mindig a zsidóságra, az evangélium és kegyelem mindig a kereszténységre legyenek érvényesek. c) Jézusnak mint Messiásnak az elfogadása Ne tanítsuk a hitoktatás során azt, hogy a zsidóság elvetett lenne Isten részéről, a zsidóságnak adott ígéret és a szövetség megszűnt volna azért, mert Jézust nem fogadják el Messiásnak. A zsidóság ábrázolása Jogtalanul gondolta az egyház, hogy a zsidóságot csak az Ószövetség és az Újszövetség alapján ismerheti és határozhatja Isten törvénye amit közösen olvasunk! b) Jézus és a zsidó hagyomány kapcsolata Hogyan értelmezzük Jézusnak a különböző zsidó csoportokkal folytatott vitáit és a vitabeszédeket a zsidó hagyománnyal való kapcsolatában? Törekednünk kell arra, hogy a Jézus és a zsidók közti vitákat úgy lássuk, mint tipikus módját a Tánáchhal való foglalkozásnak. Jézus nem szemben állt a zsidósággal, hanem mint zsidó, maga is részt vett a különböző zsidó csoportokon belüli aktuális vitákban. c) Az Újszövetség és a zsidó hagyomány kapcsolata Milyen képet körvonalazzunk a zsidóságról történetileg és teológiailag az Újszövetség keretein belül? El kell kerülnünk, hogy az Újszövetséget történetileg egyetlen forrásként használjuk abból a célból, hogy teológiai következtetéseket vonjunk le belőle a zsidóságról. Mindenképpen be kell mutatni a korabeli irodalmat, a Holt-tengeri tekercseket és Josephus Flaviust. Jézus és a zsidóság A hitoktatásban Jézus személyét sokszor elkülönítve vagy környezetével élesen szembeállítva ábrázolják. Ez a fekete-fehér kép azonban gyakran a kor zsidóságának eltorzított ábrázolásához vezet. A hitoktatásban rá kell mutatni arra, hogy Jézus része volt kora zsidóságának. a) Jézus zsidósága Hogyan kerül szóba Jézus zsidó volta, amikor az Ő egész életéről beszélünk? A hitoktatásban hangsúlyozni kell, hogy Jézus zsidó volt. Tehát életét, tanítását, működését az akkori zsidó életnek, gyakorlatnak, a háláchának a keretein belül kell értelmeznünk és nem ezzel szembeállítva. 2005/4 15

14 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM b) Jézus és a zsidó hagyomány kapcsolata Hogyan jellemezzük Jézus fellépését kora zsidóságának fényében? El kell kerülnünk, hogy Jézust úgy ábrázoljuk, mint kora zsidóságának ellenfelét, illetve elvetőjét. c) Jézus és a zsidó csoportok viszonya Hogyan látjuk Jézus találkozását honfitársaival az akkori zsidó hagyomány vitáin belül? Ha elemezzük Jézus és a zsidó csoportok, pl. a farizeusok közti vitákat, akkor ne csak a feszültségekre mutassunk rá, hanem figyeljünk ugyanakkor a kölcsönös találkozási pontokra is. A hitoktatás és a zsidóellenes hagyomány Jézus perével, illetve a kereszténységnek a zsidóságból való keletkezésével kapcsolatban veszélyes úton jár az az egyházi tanítás, amely csatlakozik a hagyomány zsidóellenes sablonjaihoz. Vigyázni kell, nehogy az antiszemitizmusnak szolgáltassunk táptalajt. a) Jézus keresztre feszítési pere Hogyan foglalkozzunk ezzel a perrel? Kit mutatunk be Jézus legfőbb ellenfelének, és ezt milyen módon tesszük? Kik vettek részt a keresztre feszítés végrehajtásában, és ezt milyen módon ismertetjük? Halálának okaként mit fogalmazunk meg? A hitoktatásban hangsúlyozni kell, hogy Jézus szenvedésének bűne nem róható fel a zsidó népnek. Sem az akkori zsidóknak, sem a későbbi korok zsidóságának. b) A kereszténység keletkezése Történetileg és teológiailag hogyan foglalkozzunk az egyház és a zsinagóga közti konfliktussal? Törekedni kell arra, hogy a kereszténység keletkezésével úgy foglalkozzunk, mint fokozatos fejlődéssel. Nem került sor a zsidóságtól való hirtelen elszakadásra oly módon, hogy ennek oka a názáreti Jézus vagy Pál igehirdetése lett volna. Az egyház és a zsinagóga kapcsolatával az olyan azonos elemeket bemutatva kell foglalkozni, mint pl. az imádság, különösképpen a mindennapi életvezetés vagy a világ iránt érzett felelősség. A különbségek és azonosságok éppen így válnak világossá. A zsidó nép története A zsidósággal kapcsolatban gyakran éles cezúrát kap a 70. év, Jeruzsálem pusztulása. A zsidó nép történetét azonban saját történeti kontinuitásában kell bemutatni. a) Jeruzsálem pusztulása Hogyan magyarázzuk Jeruzsálem pusztulását, a Második Szentély tragédiáját? El kell kerülni, hogy a hitoktatásban úgy ismertessük Jeruzsálem pusztulását, a Második Szentély tragédiáját, mintha az büntetés lenne Jézus Krisztus el nem fogadásáért, és az eseményeket úgy látassuk, mintha az a zsidó nép elvetésének, az Izraelnek adott ígéretek megszűnésének lenne a jele. b) A galut, a diszpóra, a zsidó nép szétszórattatása Hogyan foglalkozzunk történetileg és teológiailag a diaszpórával? El kell kerülnünk a diaszpórával való foglalkozás során, hogy úgy tekintsük, mint ami éppen a 70. évben kezdődött, és a diaszpóra létét összekapcsoljuk a vándorló zsidó legendájával. c) A középkortól napjainkig tartó történelem Milyen figyelmet szenteljünk a zsidó nép történetének a középkortól a modern időkig tartó szakaszban? A hitoktatásban figyeljünk arra, hogy a zsidók mit szenvedtek az egyháztól, de ugyanakkor arra is, hogy a zsidó hagyomány milyen hatással volt a keresztény gondolkodásra. Kerülni kell, hogy az egyháztörténet során kizárólag krízishelyzetek, pl. üldözések, keresztes hadjáratok alkalmával foglalkozzunk a zsidósággal. d) A Holokauszt Hogyan foglalkozzunk a vészkorszak borzalmaival, értelmezésével, a zsidóságot a II. világháborúban ért katasztrófájával? Az Auschwitzhoz tartozó témakörben részletesen kell szólni mind a zsidókról, mind a keresztényekről. Beszélni kell pl. a Soához vezető történelmi útról vagy az embermentők példájáról is. e) A cionizmus és Izrael állama Hol és hogyan fordítunk figyelmet teológiai és történeti tekintetben egyaránt a cionista mozgalomra, illetve Izrael államának jelentőségére? A cionizmusról és Izrael államáról szólva a teológiai magyarázatban két csapdát kell elkerülni: egyrészt a fundamentalista-eszkatológikus, másrészt pedig a prófétai modellt. A fundamentalista-eszkatológikus modell szerint Izrael államának léte a közeledő világvégének a kezdete. A prófétai modell szerint Izrael államát a világ többi államától eltérően a prófétai elképzelések alapján kell megítélni. A zsidó nép és a zsidó vallás A hitoktatásban legtöbbször úgy foglalkozunk a zsidósággal, mint egy megkövesedett és elmaradott vallással. A zsidóságra azonban úgy kell tekinteni, mint a bibliai hagyomány sajátos, élő folytatására. Ebben az összefüggésben kell figyelmet fordítanunk korunk zsidóságára is. a) A zsidóság és a kereszténység kapcsolata Hogyan ismertetjük a zsidóság és a kereszténység kapcsolatát? El kell kerülni, hogy a késői zsidóság kifejezést a Jeruzsálem 70-ben történt lerombolása előtti zsidóság megjelöléséül használjuk. A kereszténységre nem úgy kell tekinteni, /4

15 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM mint a zsidóság pótlására. El kell kerülni, hogy a hitoktatásban a zsidó-keresztény hagyomány kifejezést úgy használjuk, hogy ezzel kizárólag az ószövetségi prófétai hagyomány kereszténység általi folytatására célozzunk. Törekednünk kell arra, hogy a hitoktatásban úgy foglalkozzunk a zsidósággal és a kereszténységgel, mint a Tánách-hagyomány és a két szövetség között kialakult hagyományok két önálló folytatásával. A zsidósággal kapcsolatban figyelni kell a Tánách-hagyomány talmudi és későbbi folytatására is. b) A zsidó vallás és a zsidó nép kapcsolata Úgy foglalkozunk a zsidó vallással, mint egy ma is élő vallással? A zsidósággal kapcsolatban milyen szempontok jönnek még elő? Törekedni kell arra, hogy a hitoktatásban olyan témák kapcsán foglalkozzunk a zsidósággal, amelyek magában a zsidóságban is nagy jelentőségűek. Ilyen témák pl. a háláchá, a gyakorlati életszabályok, a szombat és az ünnepek, vagy Izrael állama. Hitoktatási szempontok a keresztény húsvéti időre Sajnálatos tény, hogy a keresztény egyháztörténelemben sokszor éppen húsvét időszakában került sor véres zsidópogromokra. Igen sok, gyakran észre sem vett előítélet található még pl. az újszövetségi helyeknek a félreértelmezésében. a) Jézus Krisztus szenvedéstörténete Jézust lehetetlen úgy bemutatni, mintha nem is lett volna zsidó. Nem lehet úgy beállítani Jézus vitáit, mintha ezek keresztények és zsidók közti összeütközések lettek volna. A rómaiaknak, Poncius Pilátusnak és a katonáknak nem lehet a szerepét lefokozni, és a zsidók hibáit démonizálni. Nem lehet úgy beszélni az kereszténységről, mintha csak ez lenne Isten Izraelnek tett ígéreteinek egyetlen, kizárólagos örököse. A húsvéti eseményeket eszkatológikus teológiai távlatban kell ábrázolni. b) A kifejezésmódban rejlő veszélyek Nem lehet általánosítani a következő kifejezések használatakor: a zsidók, a farizeusok, az írástudók. Nem lehet az akkori történelmi helyzetet leegyszerűsítve a maival azonosítani. Figyelni kell az újszövetségi író szándékára. Tudni kell azt, hogy bizonyos szavaknak magyarázat nélküli idézése szándékukkal ellentétes hatást válthat ki a mai hallgatóságból. Nem szabad bizonyos kifejezéseket, pl. ószövetségi, talmudi, zsidó lebecsülő módon használni. c) Nehézségek a liturgiákban A Jézus iránti tisztelet és az érte való gyász érzéseihez régen sokszor kapcsolódtak zsidóellenes érzések is. Ezért mind a katolikus, mind a protestáns egyházak törekedtek és törekszenek arra, hogy a liturgikus szövegek ne tartalmazzanak zsidóellenes megnyilatkozásokat. d) Jézus személye Az Újszövetség tanúsága szerint a Jézus Messiás voltába vetett hit vízválasztó a zsidók és a keresztények között. Jézus személye azonban mégis összeköt. Számára meghatározó a zsidó hagyomány eszkatológikus várakozása és prófétikus szemléletmódja. Hite és életvitele (Mt 7,12; Lk 10,27) a Tórában (3Mózes 19,18; 5Mózes 5,6) gyökerezik. Halálának üdvtörténeti jelentősége fölfoghatatlan a zsidó háttér nélkül. e) A bűnösség kérdése A Jézus halálában való bűnrészesség kérdése történelmi és teológiai szempontból egyaránt problémákat vet föl. Az evangéliumok nem életrajzi vagy bírósági aktagyűjtemények, hanem olyan prédikációkat tartalmaznak, melyek Jézus szenvedését és halálát Isten akaratának erőterében szemlélik. Az események történelmi lefolyása sok szempontból kérdéses marad. Jézust végül is politikai gyanúsítottként végezték ki Jeruzsálemben a rómaiak. A zsidó vallási vezetés kérésére a piszkos munkát az adott helyi hatóság, a rómaiak végezték el, mint pl. később, a középkorban az egyházi inkvizíció bevett napi gyakorlatában, amikor az egyházi testület ítéletét a hatóságok hajtották végre. Vigyázni kell arra, hogy a történelmi adatokat ne hitbéli kijelentésekként értelmezzük. A hit szemszögéből Jézus halála Isten örök elhatározását tükrözi: hogy mindenkin könyörüljön (Róm 11,31). Ez a mai keresztények számára azt jelenti, hogy komolyan kell venniük saját bűneiket és igénybe kell venniük Isten által a Jézus Krisztus kereszthalálában felkínált kiengesztelődés lehetőségét. f) Jézus föltámadása és újraeljövetele Az Újszövetség úgy beszél Jézus haláláról és föltámadásáról, mint Isten új világának a kezdetéről, és nem pedig úgy, mint annak teljes megvalósulásáról. A Messiásnak vallott Jézust a keresztények visszavárják, mint az újra eljövendő Emberfiát. Tehát a keresztény értelmezés szerint az egész világ reménységgel várja a megváltás kézzelfogható, látható, végleges beteljesedését (Róm 8,18-24), bár Jézus Krisztusban bekövetkezett a megváltás. A világban azonban Jézus Krisztus megváltásának ellenére is jelen van a bűn, az igazságtalanság, és ez csak a második eljövetelével szűnik meg. A vallásos zsidóság is várja a Messiást, illetve a messiás korának az eljövetelét, amikor majd az egész világ élvezni fogja Isten békéjét, a Sálómot. A gyakorló kereszténység és a vallásos zsidóság életvitelével új eget és új földet vár, és ennek a reménységnek az erejében együtt dolgozhatnak Isten uralmának az eljöveteléért itt, ezen a földön. Tehát a Messiás korszakának a beteljesedéséért a vallásos zsidók és a gyakorló keresztények várakozásukban együtt is munkálkodhatnak. Mindenki, aki a saját maga által belátott igazat követi, Isten útján jár. Ebben a tágabb és teljesebb értelemben zsidók és nem-zsidók együtt dolgoznak Isten uralmának a megvalósulásért. Szécsi József 2 2 Katolikus teológus. 2005/4 17

16 EGYHÁZ ÉS KULTÚRA Egy különc keresztény Emlékezés Sören Kierkegaard-ra november 11-én, mindössze 42 évesen, egy koppenhágai kórházban meghalt Sören Aabye Kierkegaard. Életében Dánia-szerte meglehetősen ismert volt, jelentőségét azonban akkor még aligha ismerték föl. A rajta gúnyolódó kortársak minden bizonnyal inkább azon önhitt vélekedést tulajdonították neki, hogy mint valamiféle kozmikus középpont körül, körülötte forog a Föld, a Nap és a csillagok. Ő maga valóban úgy vélte, hogy művei majd csak halála után kezdenek hatást gyakorolni. Kierkegaard-t igen tehetségesnek tartották, ellenben olyan különös, rendkívüli szónoki képességgel megáldott, ám neurotikus, ironikus és másokkal gunyoros személyiségnek, aki azonban maga is igen érzékeny; olyan emberkerülőnek, aki a tömegek figyelmét vonta magára; olyan kereszténynek, aki egyházát oly radikális bírálattal illette, mint rajta kívül senki más. Kierkegaard olyan zseni volt, aki túl sokat várt mind saját magától, mind pedig másoktól. Ma már vitathatatlan, hogy Sören Kierkegaard akár íróként, akár teológusként és filozófusként a XIX. század nagy gondolkodói közé tartozik. Egyesek, szellem- és hatástörténeti jelentőségét tekintve, Schopenhauerrel, Marxszal vagy Nietzschével tartják egyenrangúnak, még ha kifejezett kereszténysége határozott ellentétben áll is az előbbiekkel. Olyan írókra volt befolyással mint Ibsen, Strindberg, Kafka és Frisch; a dialektikus teológia oly képviselői merítettek belőle ihletet mint Barth, Brunner és Bultmann, valamint a katolikus Guardini; ott érezni nyomát, sőt annál jóval többet is, Jaspers, Heidegger, Camus és Sartre filozófiáján; ellentmondásra késztette Adornót; és olyan zsidó gondolkodókat ösztönzött mint Rosenzweig és Buber. Az utóbbi években mintha nagyobb lenne a csend körülötte, ám ennek nem feltétlenül kell így maradnia. Idén Kierkegaard halálának 150. évfordulójára emlékezünk. Élete és teológiája Mindehhez fontos hozzájárulást adhat egy könyv, mely négy éve jelent meg Dániában, és immár német fordításban is hozzáférhető: Joakim Garff tollából való, a címe pedig Sören Kierkegaard Biographie 2. A könyv szerzője Koppenhágában, a Sören Kierkegaard Research Center -ben tanít, és Kierkegaard írásainak társkiadója. Vaskos könyvével átfogó és minden bizonnyal hosszú időre mértékadó életrajzot alkotott. Élethű portréját rajzolja meg az írónak, akinek búskomorsága roppant kreativitást eredményezett. Garff arra törekedett, hogy szoros kapcsolatot teremtsen Kierkegaard élete, valamint gondolatai és írásai között, s így az életrajzzal egyszersmind életműve keletkezésének történetét is megírja. Mindez a tárgyalás egyedül méltányos módja az olyan gondolkodó esetében, mint Kierkegaard, akinek mindig is meggyőződése volt, hogy egzisztenciája éppolyan figyelemreméltó, mint írásai, és hogy egzisztenciája nélkül ezek nem is lennének érthetőek. Ily módon egyidőben történeti, kritikai és filozófiai, teológiai könyv jött létre, mely mind az életrajz ma még hozzáférhető adatait, mind pedig a kierkegaard-i mű leginkább szembeötlő gondolatait rögzíti. Mindazonáltal, egészében véve a történeti szempont kivitelezése még a filozófiai és teológiai elemzésnél is jobban sikerült. Garff, körültekintően és alapos módon járva el, számos olyan részletbe is belebocsátkozik, melyeket eleddig még sehol sem ismertettek. Az eddig ismerteknél jóval többet tudunk meg Kierkegaard népes családjáról, barátairól és ellenfeleiről, valamint a korabeli vezető egyházi személyiségekről. Mindez a minálunk kevéssé ismert dán történelembe és egyháztörténetbe ágyazódik. Rendkívül megindító Kierkegaard utolsó napjainak, valamint halálának a leírása. Az ábrázolás, amelyet Garff itt felvázol, joggal vonulhatna be akár a nagyszabású halál-ábrázolások sorába is. Igaz, sok mellékes dolgot is megtudunk, ami olykor elzárhatja a kilátást a lényeges mozzanatokra. Ezek viszont tényleg apróságok. A könyv ettől azért még szórakoztató, időnként mulatságos és izgalmas, és mindezt magas színvonalon nyújtja. Meg kell még jegyeznünk, hogy Garff nem csak bámulatra méltó tárgyismerettel, hanem baráti rokonszenvvel és jó lélektani érzékkel ábrázolja Kierkegaard-t, és nem mond le arról sem, hogy határozottan bírálja őt, amennyiben klisékre, megengedhetetlen leegyszerűsítésekre, ellentmondásokra, arcátlanságokra vagy igazságtalan ítéletekre bukkan. 1 Forrás: Christ in der Gegenwart katolikus hetilap (Freiburg in Breisgau), 57. évfolyam, 4. szám, január 23, oldal és 5. szám, január 30, Carl Hanser Verlag, München, 2004, 958 oldal, ára 45 euró /3

17 EGYHÁZ ÉS KULTÚRA Sajnos Kierkegaard hatástörténetével Garff külön már nem foglalkozik. A gazdag anyagból hadd utaljunk most néhány lényeges pontra. Szomorú gyermekkor és ifjúság Sören Aabye Kierkegaard, ahogy teljes nevén hívták, május 5-én a Kierkegaard házaspár 7. gyermekeként született, abban az évben, amelyben, ahogyan egyszer ő maga is ironikusan megjegyezte, némely hamis bankó is forgalomba került. Ezzel nem csak Dániának a napóleoni zűrzavar utáni államcsődjére célzott, hanem saját származására is, minthogy szüleinek egymáshoz fűződő viszonyát kétségesnek érezte. Apja, Michael Pedersen, aki akkor 56 éves volt, már röviddel első feleségének 1796-ban bekövetkezett halála után teherbe ejtette szolgálólányát, Ane Sörensdatter Lundot, úgyhogy kényszerítve érezte magát, hogy ezt az egyszerű nőt még a szülés előtt feleségül vegye. Kettejük viszonya azonban egész életükben hűvös volt, és a férj a házastársi jog tekintetében is több vonatkozásban hátrányosan kezelte asszonyát. Míg atyja és annak herrnhuti pietizmusa Sörenre nagy befolyást gyakorolt, szürke és jelentéktelen anyját temérdek levelében és naplófeljegyzésében alig-alig említi. A házban meglehetős jólét uralkodott, mert az apa értette a módját, hogy gyapjúáruval nyereséges kereskedelmet folytasson. Sören vézna gyermek volt. A villa gúnynevet ragasztották rá, mivel olyan villa akart lenni, mellyel az asztalnál mindent feltűzhet, és amellyel másokat megszurkálhat. A rendkívül szigorú iskolában tanulótársai vastag gyapjúharisnyája miatt harisnyás-sörennek vagy kóristafiúnak csúfolták, mert többnyire olyan fekete öltözetet viselt, mint az egyházi iskolába járó gyerekek. Tanulótársai csendesnek, örömtelennek, gátlásosnak és visszahúzódónak, gyengének és sápadtnak, egyszersmind azonban pimasznak, mulatságosnak, irritálónak tartották, aki könnyen ki tudja hozni a sodrából az embert. Jól szórakozott rajta, ha tanulótársait feldühíthette. Valóságos virtuóz lehetett a settenkedésben. Atyjának, aki a dán államegyház tagja volt, otthoni nevelése miatt Sören egész életében szenvedett. Életre szóló búskomorságának egyik oka ebben rejlik. Egy ízben azt mondta: Gyermekként szigorúan és komoly kereszténynek neveltek, emberi megfogalmazásban tébolyodott nevelésben részesültem; már egészen kisgyermekkoromban túlerőltettem magam azon hatások súlya alatt, amelyek alatt a búskomor öregember, aki rámpakolta őket, maga is összeroskadt. Egy gyermek, akit eszelős módon búskomor öregembernek öltöztettek be: rémes. Nem csoda hát, hogy Kierkegaard számára egy ideig a legembertelenebb kegyetlenségnek tűnt a kereszténység, noha élete során akkor sem veszítette el a kereszténység iránti tiszteletét, amikor a legmesszebbre távolodott tőle. Fausti diákévek 2005/3 Sören 1828-ban konfirmált ban kitűnő tanulmányi eredménnyel érettségizett. Ugyanazon évben, apjának kívánságára, teológus hallgató lett a koppenhágai egyetemen, ámbár a kereszténységről alkotott rebellis nézeteihez aligha illett ez a választás. Szigorúan elutasította valamennyi egyházi irányzatot: az ortodoxiát dogmatikus merevsége, a pietizmust irracionális jámborsága, a felvilágosodott racionalizmust pedig az életre vonatkozó száraz felfogása miatt. A teológiai helyett esztétikai, irodalmi, lélektani és humanista témákat tanulmányozott intenzíven. Így hát nem csoda, hogy nem haladt egyetemi tanulmányaival. Kis időre olcsó kedvtelésekbe merült, hogy Goethe Faustjához hasonlóan megismerje az életet. Könnyelmű diákok körében mulatozott, extravagánsan öltözött dandyként lófrált Koppenhága díszes sétálóutcáin, kávéházakat látogatott, valamint számtalan színházi előadást, melyek közül Mozart Don Giovanni -ját értékelte legtöbbre, sétapálcákat és selyemsálakat gyűjtött. Bizonytalan, hogy járt-e a bordélyban is. Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt 1262 birodalmi tallért szórt szét, többet, mint amennyit egy professzor akkoriban egy év alatt keresett. Apja kisegítette ugyan szorult helyzetéből, ám megrendült fia miatt, akibe oly nagy reményeket vetett. Kierkegaard 1840-ben tette le a teológiai államvizsgát, ám állást nem vállalt. A 22. szemeszterben doktorált, 1841-ben, az Irónia fogalma című dolgozattal. Életében nem sokat utazott. Két ízben járt Berlinben, ahol Schellinget hallgatta. Mindig is szenvedélyes könyvvásárló és újságolvasó volt. Mindenekelőtt azonban elkötelezett író vált belőle. E tevékenysége időnként tekintélyes honoráriumokat hozott számára, alapjában véve azonban haláláig főleg ama gazdag örökségből élt, magánemberként, amelyet atyja hagyott hátra számára. Az apa vétke Kierkegaard még egy további értelemben is atyjának örököse volt. Emez egész életében bűnösnek érezte magát, és az isteni büntetéstől való félelemben élt. Egyszer, még kisfiú korában, amikor éppen éhezett és fagyoskodott, a jütlandi rónán Istent káromolta. Olyan tett volt ez, melyet még akkor sem bocsátott meg magának, amikor már 82 esztendős volt. Teherbe ejtette cselédlányát, aki később Sören anyjává lett, és feltehetőleg sokáig amiatt is félelemben élt, hogy netán szifilisszel fertőződhetett meg. Ezért korán elhalt öt gyermekének elvesztését magától értetődően Isten büntetéseként értelmezte. E szigorú istenképet, valamint a depresszióra való hajlamát Sörennek is átadta, akinek szilárd meggyőződése volt, hogy a családon átok ül, és hogy, testvéreihez hasonlóan, 33. éve betöltése előtt meg kell halnia, hiszen lehetetlen, hogy efféle családi bűnök terhével az ember hosszabb kort érjen el Jézusnál. Mikor Sören aztán tényleg 33 esztendős lett, először azt hitte, hibásan számolta ki saját születési idejét, és csak akkor hagyta magát meggyőzni, amikor a városi hatóságnál ellenőrizte azt. Atyjának 1838-ban bekövetkezett halálát Sören úgy értelmezte, mint őérte hozott utolsó engesztelő áldozatot, hogy még valami rendes ember válhasson belőle. Mindig is felmagasztaló képet őrzött meg atyjáról, noha saját magának bevallotta, hogy az apa nehéz vallási és lelki terhet rótt rá. 19

18 EGYHÁZ ÉS KULTÚRA Regina Olsen egy szerencsétlenül végződött szerelem A sors úgy hozta, hogy Regina Olsen ( ) lett apja mellett a legfontosabb személy Kierkegaard életében. Sören 1837-ben ismerte meg a fiatal dán leányt, amikor az 15 esztendős volt. Az ezt követő időben természetes bájával sikerült olyannyira megihletnie és boldoggá tennie Kierkegaard-t, hogy 1840-ben el is jegyezték egymást. Ám Sören, már tizenhárom hónap elteltével, váratlanul felbontotta az eljegyzést, és megértését kérve visszaküldte az eljegyzési gyűrűt vigasztalhatatlan menyasszonyának. Regina azonban nem tanúsított megértést iránta, kivált azért, mert Kierkegaard igen nyersen bánt vele. Önmaga előtt Kierkegaard e kemény bánásmódot azzal igazolta, hogy Regina csak így tudta könynyebben elviselni az elválást. Regina később egy nagy tekintélynek örvendő hivatalnokhoz, Schlegel titkos tanácsoshoz ment feleségül, ámde Kierkegaard-t sohasem tudta elfelejteni. Valójában ezt követően is gyakran találkoztak Koppenhága utcáin, és e találkozásokat, melyeknek véletlenszerűeknek kellett látszaniuk, alighanem tudatosan idézték elő, anélkül azonban, hogy egymáshoz szóltak volna. Sörennek Reginához szóló levelei is vannak, melyek azonban sohasem jutottak el hozzá. Utoljára Regina kereste Sörent, külföldre való nagy költözködése előtt, és amikor rátalált az utcán, halk hangon csak ennyit mondott neki: Isten áldjon legyen jó sorod! Mindez Kierkegaard halálának évében történt. Kierkegaard végrendeletében így ír: Természetesen azt akarom, hogy mindenképpen hajdani jegyesem, Regina Schlegel asszony örökölje mindama keveset, amit hátrahagyhatok Mindezzel azt kívánom kifejezésre juttatni, hogy számomra egy eljegyzés éppannyira kötelező érvényű volt, mint egy házasság Regina és férje azonban nem fogadta el az örökséget. Miért is került sor erre a szakításra? A felszínen, Kierkegaard írói elhivatottságát említi, amely nem engedi meg ő számára, hogy férj legyen. Azt mondja: nem akarja, hogy Regina miatta boldogtalan legyen. Kierkegaard-nak már Reginához intézett korai levelei is inkább irodalmi gyöngyszemek voltak, mintsem szerelmeslevelek. Az esztétikai, az ami Kierkegaard számára az írás öröme volt, Reginának sorsa lett. Mindazt, ami e mögött rejlett, csupán sejteni lehet. Kierkegaard mindamellett azzal is tisztában volt, hogy ezzel oly terhet vesz magára, melyet sem etikailag, sem pedig vallásilag nem lehet igazolni ban azt mondta erről naplójában: Ha valóban lett volna hitem, úgy Regina mellett maradtam volna. Istennek legyen hála és köszönet, hogy most beláttam ezt. E napokban közel jártam hozzá, hogy eszemet veszítsem. Kierkegaard sohasem mondott le igazán Regináról, noha a vele való házasságot később sem tudta elképzelni. Koppenhága Szókratésze Sören Kierkegaard egyre inkább íróvá képezte magát. Az írás lett egzisztenciájának eszméjévé, melynek története arról tanúskodik, miként volt képes egy tragikus író az ő búskomorságát roppant alkotóerővé változtatni. Kierkegaard éppúgy írt beszédeket, mint prédikációkat és újságcikkeket a napi aktualitású kérdésekhez. Hamarosan az utca ismert emberévé vált. Voltak, akik a koppenhágai Szókratészt látták benne, s ő maga is jól érezte magát e szerepben. Kis termete, valamint eszméi és eltérő hosszúságú nadrágszára miatt sok gúny és rosszindulat is osztályrészéül jutott a járókelők, valamint a helyi sajtó részéről. Egyes írásait hevesen vitatták ugyan, ám keveset fogadtak el és értettek meg közülük. Kierkegaard kézirat. Kierkegaard már kicsapongásai során komolyan feltette magának az élet értelmére vonatkozó kérdést, és lassanként rátalált a kereszténység egy új megközelítésére. Olyan alakokat választott támpontul magának, mint Ábrahám és Jób az Ószövetségből és mindenekelőtt Jézus és Pál az Újszövetségből. Egy mélyen depressziós időszakot követően, 1838-ban, kisebbfajta megtérést élt át, mely végtelenül nagy örömmel töltötte el. A Jézusban való hit révén egzisztenciálisan tapasztalta meg, hogy Isten végtelenül nagy és teljességgel különböző az őt körülvevő világtól; ám azt is, hogy Isten szeretet, hogy örömmel ajándékoz meg, és hogy csakis nála létezik feloldozás. Könyveiben gyakran álnéven az emberi egzisztencia új oldalait fedezte fel, és ábrázolta. Így, mindenekelőtt, Vagy Vagy című legsikeresebb írásában, amelyben a híres Egy csábító naplója (1843) is található. Ez minden bizonnyal a Reginával való eljegyzését is szem előtt tartja. A mű eksztatikus előszavában olyan provokatív mondatok találhatók, mint az alábbi: Házasodj vagy ne házasodj: így is, úgy is meg fogod bánni. Kierkegaard ezen első nagy írásában a megbékítő mind-mind ellen fordul, amely Hegel filozófiájában, a tézis, antitézis és szintézis hármas lépésének formájában, alapvető szerepet játszik. Mindenekelőtt az esztétikai életformát, amelyben az élvezet az egyént kívülről határozza meg, állítja szembe, szellemesen és mélyértelműen, az etikai életformával, amelyben az ember a felelősség szabad vállalása révén saját maga felett rendelkezik. Az esztétikai életforma kötelezettség nélküli, a pillanatnak él, míg az etikai életforma kötelező érvényű és határozott. Mindemellett az etikai semmiképp sem fosztja meg az életet annak szépségé /3

19 EGYHÁZ ÉS KULTÚRA től. Az etikai választás révén az ember önmagában valami örökkévalót fedez fel, úgyhogy az etikai életforma gyökerét tekintve vallásos. A vallásos mozzanat az, ami szokatlan és rendkívüli, s ami akár még a mártíromsághoz is vezethet. Az esztétikai, az etikai és a vallási életformákban, amelyeket műveiben Kierkegaard újra meg újra megvizsgál, saját életútjának stádiumait és különböző oldalait is könnyűszerrel megtaláljuk. Egyéb fontos írásainak címe: Az ismétlés (1843), Félelem és reszketés (1843), Filozófiai morzsák (1844), A szorongás fogalma (1844), Az élet útjának stádiumai (1845) Szeretetből cselekedni (1847), A halálos betegség (1848) és A kereszténység elsajátítása (1850). Teljes munkássága 55 kötetet tesz ki. Ebben Kierkegaard az emberi egzisztencia új felfogását vázolja fel. Felfedezi a szorongást, a melankóliát és a kétségbeesést, valamint a szeretetet, mint alapbeállítódásokat. Ezek olyan felfedezések, melyeket napjainkra már rég elfogadott a filozófia, a pszichológia és az irodalom. némelykor viszont olyan igazságtalanul, mint Kierkegaard. Életének utolsó két esztendejében ez a felőrlő küzdelem vette igénybe minden erejét januárjában meghalt Jakob Peter Mynster (született 1775), aki udvari lelkész, udvari prédikátor és Seeland püspöke volt. Közte és Kierkegaard között már évek óta volt személyes kapcsolat, melyek a kettejük közötti jelentős különbségeket egyre nyilvánvalóbbá tették. Míg Mynster egyfajta polgári, tetszetős, megnyugtató kereszténységet képviselt, addig Kierkegaard a kereszténységben valamennyi érték botrányos megfordítását látta. Számára a kereszténység oly nehéznek látszott, hogy minden emberi lehetőség kevésnek bizonyul hozzá, és olyasvalaminek, mely csakis Isten kegyelmével élhető. Itt semmit sem adnak ingyen. Egy polgári vagy kulturális értelemben vett kereszténység képtelenségnek tűnt fel előtte, melyet élesen elutasított. Kierkegaard meggyőződése az volt, hogy az ő személyes megbízatása volt, hogy efféle radikális kereszténység mellett tegyen bizonyságot. Az egzisztencia igazsága Azt, ami sajátos az emberi létezésben, Kierkegaard egzisztenciának nevezte. Az egzisztencia kiemelkedő helyet foglal el a gondolkodásában. Ezzel az olyan gondolkodással fordul szembe, mely úgy véli, hogy valamiféle fölérendelt rendszerből kiindulva képes objektív módon megérteni az embert. Az olyan filozófia, mint Hegelé, számára elfogadhatatlan, minthogy mindazt, mi egyszeri, levezethetetlen és rendkívüli az emberben, fogalmi összefüggésekben oldja fel. Sören Kierkegaard számára az ember olyan lény, aki az idő és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség, a jó és a rossz, a félelem és az öröm közötti szétszakítottságban vívódik. A szubjektív, az ember szubjektum-volta alkotja az egyént, akinek újra és újra egzisztenciális választási lehetőségek között kell döntenie. Kierkegaard kijelentheti, hogy az igazság az egzisztenciában rejlik, amivel nem logikai vagy matematikai igazságokra gondol, melyek függetlenek a gondolkodó szubjektumtól, hanem olyan egzisztenciális magatartásokra, melyek esetében a szavahihetőség a tét. Olyan igazságkereső ő, aki nem a magánakvaló igazságot keresi, hanem azt az igazságot, melyért élni vagy meghalni képes. Ezt az igazságot Kierkegaard a keresztények igazságában fedezi fel, amely eltérően az objektív tudományok igazságaitól nem tételekben, rendszerekben vagy dogmákban, hanem az egyén döntésében valósul meg, tehát szubjektív. Ezen igazságot élnünk vagy Jézus egyik mondása szerint cselekednünk kell. Az államegyház ellen Sören Kierkegaard jámbor imádkozó volt, akitől mélyértelmű imádságok maradtak ránk. Eredeti interpretátora volt a Bibliának, aki szokatlan értelmezésekre volt képes. Olyan elkötelezett keresztény volt, aki fájdalmasan tudatában volt önnön kudarcának. Nem volt viszont jó viszonyban saját dán államegyházával. Ellenkezőleg. Sohasem bírálta egy keresztény az egyházát olyan élesen, oly elmésen, oly találóan, 2005/3 Radikális istenhit mára Mármost, midőn a gyászünnepélyen Mynstert az igazság tanújaként magasztalták, Kierkegaard nem tudott tovább hallgatni. Néhány nappal később a koppenhágai sajtóban indulatos sértéseket kezdett az igazság tanúja, valamint annak dicsőítői fejéhez vágni. A lehető legélesebb bírálatot gyakorolta Mynsteren, illetve annak könnyed kereszténységén, és egyúttal mindjárt bevonta ebbe az egyház valamennyi hivatalos szolgálóját is: a püspököket és a lelkészeket. Olyan klerikális szatócslelkeknek nevezte őket, akik jó fizetésért, biztos pozícióban és furcsa hivatali öltözékben, szegénységet prédikálnak, anélkül, hogy valaki a hallgatóság soraiból harsány kacajban törne ki. Kierkegaard szemében mindennek semmi köze sem volt a kereszténységhez. Két idézet: Kerüld a lelkészeket, a gyalázatosakat, kiknek mestersége, hogy megakadályozzanak téged abban, hogy akárcsak felfigyelhess arra, mi is a kereszténység valójában. És: Amennyiben úgy hiszed, már pedig úgy hiszed, hogy lopni, rabolni, fosztogatni, kurválkodni, rágalmazni, dőzsölni Isten ellenére való: a hivatalos kereszténység és annak istentisztelete Isten számára mérhetetlenül utálatosabb. A komisz verbális kirohanásokat, melyek természetesen viszonzásra is találtak, egész Koppenhága lélegzetvisszafojtva figyelte. Ezeknek egészen Kierkegaard haláláig nem szakadt vége szeptember 25-én, az utolsó szövege fölé ezt a mondatot írta: Ennek az életnek keresztényi elhivatottságáról. Pár nap múlva a szófáról a padlóra esett. Rosszul érezte magát, és október 4-én kórházba vitték, ahol november 11-én bekövetkezett haláláig feküdt. A köhögés, remegés, hányás és émelygés napról napra rosszabbodott. Ebben az időszakban még tudott bizalommal telve imádkozni, vonakodott azonban lelkipásztor kezéből elfogadni az úrvacsorát. Világi személytől elfogadta volna. Az egyházi személyeken gyakorolt bírálatát nem vonta vissza. A végén már alig tudott beszélni, és gyengeségében csak félálomban, derengő tekintettel nézett maga elé. A kómában aztán, a légszomj következében, lassan megfulladt. 21

20 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Sören Kierkegaard sohasem tekintett saját magára oly példaképként, akit buzgón követni kellene. Tisztában volt gyengeségeivel. Önmagával kapcsolatban gyakran hangsúlyozta, hogy sem prófétának, sem apostolnak, sem pedig mártírnak nem tartja magát. Számára Szókratész, Krisztus és Regina Olsen voltak az eszményképek. Ő maga azonban Isten országának magányos provokátora volt; olyan békétlen kívülálló, aki Krisztus híradását szerette, a jó ügy fanatikusa, miként ő értelmezte azt, egy kényelmetlen keresztény, aki olykor mértéktelen kirohanásokkal akarta felrázni az embereket. Mindazt, amit csak Kierkegaard tett fausti korszakát, jegyességének felbontását, az államegyház elleni harcát már az ő idejében hevesen bírálták. Mégis találhatók életében és írásaiban olyan mozzanatok, amelyek ma is el kell, hogy elgondolkoztassanak bennünket. Hadd utaljunk itt, egészen röviden, három témára. Jelentős érdeme az egzisztencia felfedezése, valamint az ember esztétikai, etikai és vallásos életformájának leírása. Kierkegaard nézőpontja nem engedi meg, hogy az embert kizárólag eszméi, környezete vagy génjei felől értsük meg. Mindaz, amit Kierkegaard egyrészt a szorongásról, a búsko- morságról és a kétségbeesésről, másrészt pedig a szabadságról, a felelősségről, az örömről és a szeretetről mondott, ma is időszerű. Figyelemre méltó Kierkegaard radikális istenhite, amely nem egyeztethető össze a manapság elterjedt simulékony, kellemes, gyöngéd istenképpel; igaz, hogy egy olyan sima és zökkenőmentes istenképpel sem, melyet csak azért igyekeznek ápolni, mert nagyszerű kultúra és hagyomány köszönhető neki. Figyelemreméltó Kierkegaard bírálata is az olyan egyházzal szemben, amely elfelejtkezik az evangélium rendkívüliségéről, és túlontúl alkalmazkodik mindahhoz, ami ebben a világban számít. Kierkegaard nem is annyira az egyház hibáit pellengérezte ki, mintsem a szó és az élet közötti aránytalanságot: vagyis az egyház szavahihetőségének a hiányát. Mindezeket tekintve Sören Kierkegaard rendkívüli keresztény volt. Aki napjainkban vele, az ő műveivel foglalkozik, semmi esetre sem fogja megbánni. E tekintetben nincs vagy-vagy. Werner Trutwin (Himfy József fordítása) Taizei levél Az alábbi rövid beszámoló szerzői évek óta élnek Taizében. Levelüket néhány nappal Roger Schütz, a Taizéi Közösség alapító perjeljének meggyilkolása után írták. Kedves Barátaink! Ne haragudjatok, hogy csak most írunk. Az elmúlt napokban egyik órától a másikig éltünk, mindig csak a következő lépést láttuk magunk előtt. Mindaz, ami kedden este a templomban történt, leírhatatlan, felfoghatatlan borzalom. Ezért ennek elmesélésével nem is próbálkozunk, de amit szeretnénk nektek elmondani, az sokkal inkább mindaz, ami most történik Taizében. Az első rémület és bénultság után olyan békesség és csend honolt a taizéi dombon, ami mindenkire nagyon mély hatást tett. Az ima azóta folyamatosan tart, a testvérek tartják a bibliai bevezetőket, a kiscsoportos beszélgetések folytatódnak, a konyhás csapat főzi az ebédet, a mosogató csapat mosogat, mindenki a helyén. A fennmaradó időben pedig a templomban vagy a spontán alakuló kis találkozókon bátorítja mindenki a másikat. Ha az események brutalitására gondolunk, akkor szinte hihetetlen mindaz, amit látunk most magunk körül: békesség, együttérzés, a szívek mélyéig ható megrendülés. Mintha Roger testvér azt üzenné, menjetek, folytassátok, talán még nagyobb lendülettel, mint azelőtt. Minden délután 15 és 19 óra között Roger testvér teste ott van a templomban. Leginkább azért, hogy ne a templomban látott borzalom maradjon az emlékeinkben, hanem az a békés arc, amivel megnyugodhatunk abban, hogy ott van Istennél, ahol velünk imádkozik, folytatja a megkezdett utat velünk együtt. A gyerekekkel ma délelőtt ott voltunk a szobájában, testvérei imádkoznak körülötte, együtt énekeltünk velük. A gyerekek is el tudtak tőle köszönni, és talán megéreztek valamit a felfoghatatlan végtelenből. Most persze ki sem látszunk a munkából. Nap mint nap százak, ezrek érkeznek. Valójában fogalmunk sincs, hány ember várható a temetésre. De ha valamikor, akkor most aztán igazán a bizalomra, a Gondviselésre kell hagyatkozni. Feri rendeli az ennivalót, és közben biztosan tudjuk, hogy mint mindig, most is meg fog történni a csoda, lesz elég mindenkinek. Praktikus tanács, ha jöttök, hozzatok sátrat. Egy dolgot szeretnénk üzenni, és ezt mondjátok el mindenkinek. Mindaz, ami történt, borzalmas. Felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Éppen ezért, ez nem Isten akarata. Istennek ugyanúgy fáj barátainak a halála, mint nekünk. Velünk együtt szenved és sír. Viszont, mindaz, amit ebből a rosszból Isten teremteni tud, az csodálatos. És ebben a teremtésben mi vagyunk az eszközei. Szinte kézzel fogható módon látjuk magunk körül, hogy az Élet hogyan győzi le a halált, a világosság a sötétséget. Most kell igazán összekapni magunkat és minden lehetséges módon a kiengesztelődést, a békét és a megbocsátást megélni. Lévi, egy jeruzsálemi rabbi azt írta, hogy Roger testvér ugyanolyan tüzes szekéren ment fel az Istenhez, mint Illés. A köntösét itt hagyta nekünk ugyanúgy, mint a próféta. Nekünk kell felvenni ezt a köntöst és viselni tovább. Nagy szeretettel ölelünk mindnyájatokat: Hardi Orsi és Feri /4