Hermann Heller 29/2 Rechtsstaat oder Diktatur?

Átírás

1 Heller Rechtsstaat /17 Hermann Heller 29/2 Rechtsstaat oder Diktatur? In: Die Neue Rundschau, Heft 12. (Dez.) Rädle 46. Magyar változat Jogállam vagy diktatúra? Ford. Szilágyi Péter In: Joguralom és jogállam Budapest 1995 Szerk. Takács Péter A világháború kitöréséig a jogállam Európában magától értetődő volt. Mint követelményt ott is alig vitatták, ahol egyáltalán nem vagy nem teljesen ismerték el, illetve valósították meg. A bolsevik forradalomig a nagy szocialista pártok magát a marxista proletárdiktatúrát is többé vagy kevésbé demokratikus-jogállami értelemben fogták fel. Ebben az időben csak a francia és olasz szindikalisták kicsi, befolyás nélküli csoportjait lehetett a jogállam nyílt, bár rendkívül zavaros fejű ellenségének tekinteni. Ez a helyzet az utóbbi tíz évben alapvetően megváltozott. A jogállam vagy diktatúra kérdéseit ma komolyan vitatják. S ha nem is kell nagyon komolyan venni, hogy egy ismert német államjogász a diktatúrát sajátosan modern államformaként, a jogállamot pedig elavult alkotmánykliséként jellemezte, egy ilyen állítás lehetősége mégiscsak jelzés értékű. Mit jelent ez a hirtelen és gyökeres változás? Közös nevezőre hozhatók-e az Olaszországban, Spanyolországban, Jugoszláviában és a kisebb országokban végbement politikai átalakulások, valamint azok a nálunk, Ausztriában és más államokban tapasztalható törekvések, amelyek célja a diktatúra? Az európai diktatúrák növekvő száma vajon azt jelenti-e, hogy a jogállamnak vége, és a mai társadalmi létnek jobban megfelelő államforma fogja felváltani azt? A társadalmi valóság milyen módosulásai fejeződnek ki ezekben a politikai átalakulásokban és szellemtörténeti változásokban? Kérdésfeltevésünket kizárólag a diktatúra Nyugat-Európában ismert és itt egyedül időszerű, a fasizmus zászlaja alatt fellépő formájára kívánjuk korlátozni. A bolsevik diktatúra, mely egészében véve csupán Nagy Péter kormányformájának felújítása, sohasem ismerte a jogállam vagy diktatúra alternatíváját, s így kimaradhat vizsgálódásunkból. A feltett kérdésekre adandó válaszhoz először is tisztáznunk kell a jogállam társadalmi, politikai és szellemi alapjait. Hiszen ezek az európai diktatúrák és ideológiák minden kétséget kizáróan csak a jogállam tagadásában egységesek. A jogállam társadalmi alapjait azonban csak akkor ragadhatjuk meg, ha figyelembe vesszük, hogy a kultúra fejlődése abban is kifejeződésre jut, hogy fokozódik a munkamegosztás és erősödik a helyileg elkülönült társadalmi csoportok - szükségszerű érintkezésükkel együtt járó - kölcsönös függősége. A

2 Heller Rechtsstaat /17 munkamegosztás és az érintkezés fejlődésével egyenes arányban az emberi kapcsolatoknak is biztonságosabbá kell válniuk. E biztonság általában véve nem más, mint amit a jogász jogbiztonságnak szokott nevezni. Az érintkezés biztonságát, vagyis a jogbiztonságot a társadalmi kapcsolatok nagyobb kiszámíthatósága és tervszerűsége teszi lehetővé. Az ilyen kiszámíthatóság ugyanis csak úgy érhető el, ha inkább egy egységes rendnek vetik alá a társadalmi, mindenekelőtt pedig a gazdasági kapcsolatokat, azaz egyetlen területi központból szabályozzák. Ennek a társadalmi racionalizálási folyamatnak az ideiglenes végeredménye a modern jogállam, mely lényegében egy mindig bővülő törvényhozás, azaz a társadalmi cselekvés azon szabályainak tudatos megalkotása révén jött létre, amelyek a központi normatételezés és normaérvényesítés javára a személyek és ügyek mind nagyobb köre tekintetében kikapcsolták az önsegélyt. A modern jogállam szociológiai, politikai és jogi jelentőségét akkor érthetjük meg, ha létrehozói értelmében, a törvény uralmaként ragadjuk meg. A régi Német Birodalomban a belső béke biztosításának története során a döntő pontot az jelentette, hogy - három évvel Amerika felfedezése után - létrehozták a Birodalmi Kamarai törvényszéket. E bíróságnak az igazságszolgáltatási formáknak megfelelően kellett eldöntenie a tartományi fejedelmek és az alattvalók vitáit, s ki kellett zárnia abból az erőszakot és az önsegélyt. Az abszolutizmus korában a korakapitalista gazdaság szükségessé tette a büntető és polgári jogszolgáltatás bizonyos függetlenségét, ami a legtöbb ember számára a sanssouci molnár legendájából ismert. Ennek a gazdaságnak a kiszámíthatóságán nyugodott az abszolút uralkodó hatalma. Az uralkodó csak azzal függetleníthette magát a megbízhatatlan hűbéri kíséretektől, távolíthatta el a renitens hűbérurakat, számolhatta fel az őket megillető rengeteg előjogot és csak úgy rendelhette őket alá saját szuverenitása egységes rendjének, hogy zsoldoshadsereget és bürokráciát hozott létre, melyek társadalmilag függetlenek voltak a junkerektől és pénzügyileg az uralkodótól függtek. Ehhez a gazdaság pénzügy kiszámíthatóságára volt szükség, ez utóbbihoz pedig az egységes római jogon iskolázott hivatalnokréteg kellett, melynek segítségével felszámolták az áttekinthetetlenül tarka germán jogrendszereket. Zsoldosaival és hivatalnokaival az abszolút uralkodónak fokozatosan sikerült centralizálnia a hadviselést, a törvényhozást, az ítélkezést és közigazgatást, vagyis azokat az ügyeket, amelyeket addig a hűbérurak saját maguk, a saját költségükre láttak el.

3 Heller Rechtsstaat /17 Amidőn a XVIII. század végén a jogállam és a törvények uralmának a követelése népszerűvé vált, azt tekintették eszményi jognak, amit az uralkodó nyilvánosan kihirdetett és amit - a nagy közigazgatási jogász Otto Mayer szavaival - hivatásszerű kiszámíthatósággal alkalmaztak. Ennek a megingathatatlan kétoldalú kötelező erővel felruházott törvénynek kellett uralkodnia minden állami tevékenység felett - nemcsak az igazságszolgáltatás, hanem a közigazgatás felett is - és ettől kezdve csak törvény alapján lehetett beavatkozni a polgárok szabadságába és tulajdonába. Az államrend racionalitását azonban más irányokban is jelentősen növelni kellett. Tudjuk, hogy Montesquieu-nek a hatalmi ágak megosztásáról és egyensúlyáról szóló tana a jogállam szervezeti alapjait fejezi ki. Montesquieu a polgár politikai szabadságában látta azt a lelki nyugalmat, ami abból a bizalomból jön létre, amit ki-ki a saját biztonsága felől táplál. * Ez a szabadság véglegesen elveszne, ha ugyanaz a személy vagy ugyanaz a gyűlés egyidejűleg gyakorolná a törvényhozó, a bírói és a végrehajtó hatalmat. Az embereket jól ismerő gondolkozó e véleményének indoklását a következő általánosan érvényes szociológiai tételekbe önthetjük. A minden ellenőrzés nélküli hatalom előbb-utóbb áldozatul esik a kiszámíthatatlan önkény veszélyének. Ezért a törvényhozásnak kell lennie a legfelső, mindenállami tevékenységet meghatározó hatalomnak, s - szervezetileg elválasztva a független igazságszolgáltatástól és a királynál maradó végrehajtó hatalomtól - a népre kell ruházni azt. Amíg a király hozta és helyezte hatályon kívül a törvényeket, s amíg a titkos tanácsban készítették elő és nem is mindig hirdették ki azokat, addig mindig megvolt a bizonytalanság és a személyes kiszámíthatatlanság eleme. Ez azonnal eltűnt, amint a nép, képviselői révén, nyilvános parlamenti ülésen saját magáról hozott törvényeket, és ezzel maga vált szabadságának biztosítékává. Ezzel a társadalmi-politikai fejlődéssel párhuzamos az eszmetörténeti. Ennek a gyökerei is a reneszánsz korába nyúlnak vissza. Arról a mindent személytelenné tévő törvényfelfogásról van itt szó, ami Keplernél, Galileinél, Gassendinél és Grotiusnál ugyanúgy megtalálható, mint Voltaire-nél, Saint- Simonnál, Kantnál és Marxnál. Az etikában és a politikában az elv így szól: Az ember akkor szabad, ha nem más embereknek, hanem csak a törvényeknek kell engedelmeskednie. Törvényen azonban egyre inkább és egyre többen a minden * Vö. Montesquieu, Charles-Louis A törvények szelleméről (Budapest, Akadémia Könyvkiadó, ford.: Csécsi Imre és Sebestyén Pál, 1962) I. kötet, 313. oldal. (Szerk.)

4 Heller Rechtsstaat /17 akarat és mindenféle önkény felett álló normát értik, nem pedig valamilyen személyes Istennek vagy egy Isten kegyelméből uralkodó fejedelemnek az akaratát; s e törvényeknek a tartalmát a természet és a társadalom evilági és értelmemmel feltárható valóságáról akarják leolvasni. A törvénynek megfelelő szabadság e bizonyossága - amint azt a jogállami eszmény klasszikusa, Wilhelm von Humboldt nevezte - a XVIII. század fordulója táján a szellemileg és gazdaságilag megerősödött polgárság követelése volt. A polgár politikai és gazdasági biztonsága azt követelte, hogy a hatalommegosztó jogállamon belül a törvényhozásban az ő befolyása érvényesüljön, s a politikai szabadság és az egyenlőség eszménye az ő egyéni autonómiába ágyazott etikájának feleljen meg. Azt, hogy ez a demokrácia a műveltségre és tulajdonra korlátozott maradt, egy olyan kor igazolhatta, amelyben a tulajdon művelt, a műveltség pedig még vagyonos volt. Ennek a fejlett és szervezett kapitalizmus korában alapvetően meg kellett változnia. Az állandóan növekvő proletariátus öntudatra ébred és a szociális demokrácia alakjában magáévá teszi a polgári demokrácia követelését. Önálló pártokba és szakszervezetekbe szervezve kikényszeríti, hogy részt vehessen a jogállami törvényhozásban. A népképviseleti törvényhozás azonban olyan szellemmé válik, amit a polgárság engedett ki a palackból, de ha nem akarja alapjaiban megtagadni és a diktatúra Belzebubjával elűzni, nem tud oda újra visszazárni. A jogilag-politikailag immár egyenjogúsított proletariátus a politika kerülő útján gazdaságilag is veszélyessé vált a polgárságra nézve. A gazdaságilag gyönge a törvényhozás útján megkísérli megkötni, nagyobb társadalmi teljesítményre kényszeríteni, sőt akár a tulajdonából is kiszorítani a polgárt. Így a kapitalizmus a demokratikus elvet olyan következményekig vitte, amelyek létrehozójának, a polgárságnak az uralmát fenyegetik. Szinte kizártnak tűnik, hogy a proletariátust jogállami úton tartósan kirekesszék a törvényhozásból. A mai felfogástól nem lehet elvárni, hogy a műveltségre és tulajdonra korlátozza a demokráciát, hiszen egy olyan korban, amikor a vagyoni viszonyok rendkívül gyorsan átrendeződnek, a tulajdon sem a műveltség, sem a hagyomány révén nem tud tekintélyt szerezni. A polgárságnak megrendül a hite a jogállam eszméjében és egyre inkább megtagadja saját szellemi világát. A jogállam gondolatának ez a megtagadása és kiüresedése Németországban már az 1848-as forradalom összeomlásával megkezdődött ben azonban

5 Heller Rechtsstaat /17 Robert von Mohl jogállamon még olyan köteléket ért, amelyben az állam tagjai elsősorban a törvény előtti egyenlőséget, azaz mindenki életcéljának egyenlő, a személyes viszonyok különbségeire való tekintet nélküli figyelembevételét igénylik, és azt kívánják, hogy az egyes emberek rangját, rendi állását stb. figyelmen kívül hagyva alkalmazzák az általános normákat. Néhány évvel később ez az anyagi jogállameszme kiüresedett, élettelenné vált és formális-technikaivá változott. Ettől kezdve az 1918-as forradalom utáni időkig vitathatatlan az a felfogás, hogy például az évi porosz alkotmánynak a törvény előtti egyenlőséget biztosító 4. cikke nem a törvényhozó önkényes rendelkezésének a tilalmát jelenti, hanem csupán a kész törvényt alkalmazó hivatalnoknak szól. Ezzel a törvényesség eszméje a törvényhozó számára elvesztette érvényességét és olyan formális közigazgatási elvvé egyszerűsödött, ami azt követeli, hogy a törvényt - igazságos vagy igazságtalan voltára tekintet nélkül - kiszámítható módon alkalmazzák az egyes esetre. Immár nem a törvény helyessége a fontos, hanem kiszámíthatósága és a polgár biztonsága. Jellemző, hogy ma, amikor az 1918-as forradalom óta, konkrétan pedig a weimari alkotmány 109. cikkének egyenlőségi tétele következtében láthatóan veszély fenyegeti a polgári uralmat, a jobboldali jogászok azok, akik ebben az egyenlőségi tételben a törvényhozói önkény tilalmát akarják látni, és velük szemben a polgári demokrata jogászok tartanak ki a régi értelmezés mellett. A konzervatív jogtudomány ezen álláspont változtatásának rendkívüli politikai jelentőségét csak a bírói kar ama roppant politikai hatalomnövekedésével összefüggésben érthetjük meg, amit Németországban egy jogilag kétségtelenül téves birodalmi törvényszéki döntéssel vívott ki magának. A bírói bürokrácia ugyanis az november 4-i döntéssel sikeresen megszerezte azt a jogot, hogy a birodalmi alkotmánnyal való tartalmi megegyezés szempontjából felülvizsgálhasson minden törvényt, s ezt azzal a nyilvánvalóan helytelen állítással indokolta, hogy e joggal ősidők óta rendelkezik. A törvényeknek az egyenlőségi tétel szempontjából való bírói felülvizsgálatával - amikor is a bírák többnyire az uralkodó rétegekből származnak - a polgárság ideiglenesen hatékony biztosítékot teremtett arra nézve, hogy a népképviseleti törvényhozás ne vezethesse át szociális jogállamba a liberális jogállamot. Mivel azt, hogy mi egyenlő és egyenlőtlen, lényegében az annak megítélésére hivatottak nemcsak történetileg és nemzetileg, de társadalmilag is eltérő értékfelfogása határozza meg, ezért ennek során az ítélet

6 Heller Rechtsstaat /17 igazságossága szempontjából mindig jobb, ha az ítéletalkotó nincs meggyőződve arról, hogy ítélete teljesen objektív, hisz csak így őrzi meg a szükséges önkritikát. A népképviseleti törvényhozás bírói felügyeletével azonban távolról sem szűnt meg végérvényesen a jogállamra leselkedő veszély. Csak idő kérdése ugyanis, hogy a népképviseleti törvényhozás mikor nevez ki a tőle függő kormány útján más bírákat, vagy alkotmánymódosítás révén mikor szünteti meg ellenőrző szerepüket. A hatalomnak a törvényhozóról a bíróra történő - politikailag egyébként is aggályos -áthelyezésében semmi esetre sem szabad az anyagi jogállamgondolat újjászületését látnunk. Azon túl, hogy az önmagát törvényhozónak minősítő jogszolgáltatás megsérti az igazságszolgáltatás és törvényhozás elválasztásának alapelvét, a régi jogállamgondolat kiüresítését abban a sajátos értelmezésben is észre kell vennünk, amit ma a mértékadó elmélet, és gyakran a gyakorlat is az egyenlőség parancsának tulajdonít. Itt a mindenki életcéljának egyenlő figyelembevételéről van szó (például a birodalmi alkotmánynak a kisajátítást szabályozó 156. cikkelye kapcsán). A jogállam gondolatának ezzel az elferdülésével alapjaiban megváltozik a törvény uralmának jelentése is. Korábban egy erkölcsileg ésszerű törvény uralkodott, melyet élő emberek alkalmaztak önmagukra és másokra. Az emberek az erkölcsi szükségszerűségre mondtak igent az önmagát meghatározó szabadság világában. Az életnek csupán a gazdasági biztonságot szem előtt tartó törvényi szabályozása azonban nem lehet más, mint a minden egyedi jellegtől megfosztott mechanizálást szolgáló technika. Az erkölcsileg felfogott törvény a maga pozitív állami érvényessége ellenére az abszolúttal, az élet alapjával és pusztulásával marad kapcsolatban. Az ilyen törvény mindig egy konkrét egyéni akarat szubjektív döntését igényli. A kizárólag technikai értelemben felfogott törvény ezzel szemben függetlenné vált a szubjektív döntéstől; logikai-matematikai objektivitással trónol az emberek fölött, akik kezdetben határtalan optimizmussal azt remélték tőle, hogy végérvényes szabályozással evilági megváltást nyújt az egyéni döntés minden bajára. Ez a kiüresedett nomokráciába vetett hit, az individualitás végérvényes törvényi szabályozásával elérendő örök békének ez az utópiája ma még csak kevés követőre talál. Tiszta formájában ez a rejtett alapja Kelsen és iskolája tiszta jogtanának. Ők minden államban jogállamot látnak, a demokrácia eszményének pedig a vezérnélküliséget tekintik. E nomokratikus gondolkodás üres absztrakciói

7 Heller Rechtsstaat /17 nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy éppen az erkölcsi igazolást kereső, valóságéhes ifjúság körében támogassák a diktatúra gondolatát. A polgárság jelenlegi társadalmi helyzete azonban, úgy tűnik, ennek a mindent törvényi úton szabályozó iránynak csak pesszimista magyarázatát teszi lehetővé. A proletariátus szociális demokrácia iránti törekvése ugyanakkor az anyagi jogállamgondolatnak a munka és a javak rendjére történő kiterjesztését jelenti. A polgárságban nincs erő arra, hogy a régi parancsot új módon hajtsa végre. Megtagadja saját szellemi létét, és egy irracionális újfeudalizmus karjaiba veti magát. Szócsöve már Nietzsche, aki szerint a törvény csak az uralkodó felsőbbrendű embernek a csorda megfékezésére szolgáló technikája, az úr önkénye pedig minden törvény fölött áll. A törvényhez kötöttség számára a csordához való kötöttséget jelentené, s nemcsak a társadalmi kényszereket viseli nehezen, de a kultúrát is, ami elrontja nemes ösztöneit. Nietzsche uralkodó felsőbbrendű embereinek időről-időre szükségük van arra, hogy úgy viselkedjenek, mint szabadjára engedett ragadozók. Élvezik a mindenféle társadalmi kényszertől való mentességet, a vadságban kárpótolják magukat azért a feszültségért, amit a közösség békéjébe való tartós bezártság és bekerítettség idéz elő, s a ragadozó lelkiismeret ártatlanságába lépnek vissza mint ujjongó szörnyek, akik talán gyilkosságok, gyújtogatások, erőszakoskodások és kínzások rettenetes sorozatától olyan féktelenséggel és lelki nyugalommal állnak odébb, mintha csupán diákcsínyt követtek volna el, s meg vannak győződve arról, hogy a költőknek hosszú időre van mit csinálniuk és dicsőíteniük. Nietzschének ez a kijelentése a szőke bestiáról, amit mindenféle nemesség alapján ismer fel, a ressentimentről szóló tanulmányában található. * Nietzsche e tétele azonban saját pszichológiai módszerének alkalmazásával könnyen leleplezhető mint a polgár önmagával szembeni ressentimentje. A fejlettebb kapitalista Franciaországban ez a törvények iránti polgárellenes polgári gyűlölet már korábban kialakult. A korábban kitüntető elnevezés becsmérlő jelentése már a restauráció korának irodalmában megszületett és a polgár szánalmas voltát fejezte ki, aki csak saját gazdasági biztonságával törődött, rettegett minden valódi szellemtől és elemi irracionális erőtől és gyűlölte azt, mint ami fenyegeti biztonságát. Ugyanekkor jött létre a polgár irodalmi ellentéteként a minden törvényt * Ressentiment - titkos neheztelés, haragtartás; Nietzsche fogalomrendszerben ellenszenv, a bosszú szelleme. Vö. Nietzsche, Friedrich Zur Genealogie der Moral, in: Nietzsche Werke, Bd. 7. (Lipcse, Naumann, 1895). (Szerk.)

8 Heller Rechtsstaat /17 szuverén módon megvető nagy bűnöző alakja, akit a leghatásosabban Balzac Jean Vautrinja testesít meg. Ez a törvénygyűlölet, mely annak idején a zsenik és néhány romantikus irodalmár ügye volt, ma a nagy- és kispolgárságot, és a szellemi középrendet jellemzi. A háborús egyletek minden tagjának - s különösen a világháború óta - az a szabályzatszerű kötelessége, hogy a Jón és a Gonoszon túli zseni-vallás híve legyen és polgárellenes hősi érzésekkel bírjon. Minden ipartestületi vezető mélyen meg van győződve arról, hogy a fogyasztási szövetkezetek és az áruházak elszemélytelenítik az embert. Ez az újfeudalizmus a maga arcanum imperiijeként * egész mitológiát fejlesztett ki. Az élet törvényi szabályozásának racionalista evilági megoldásával, az egyediség (Individualität) nélküli törvénnyel a törvény nélküli individualitás zseni-vallását állítja szembe, a biztonság és szükségszerűség helyett pedig a kalandot és a veszélyt, a határtalan szabadságot és a csodát dicsőíti. A ratio leküzdésére felfedezi az irratiot, és kész arra, hogy minden észellenest megcsodáljon - nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert abszurd. Mivel a társadalmi helyzetet képtelen szellemileg és erkölcsileg-politikailag feldolgozni, legfőbb hittételévé az önmagában vett hatalmi erő, vagyis a hatalom mint öncél lesz. A személytelen törvény filozófiájával szemben az öncélú individuális tett filozófiájával, a cselekvés idealizmusával lép fel. Az erőszakos tettnek ezt az esztétizáló vallását azonban csak az uralkodó felsőbbrendű ember erős lelke képes elviselni. A nyáj bátortalanságának különös mítoszképzésre van szüksége, amelynek el kell lepleznie e vallás tátongó ürességét. Ezt mindenekelőtt a nacionalizmus szolgálja. Mi megcsináltuk a mítoszunkat. A mítosz hit és szenvedély, s nem kell valóságosnak lennie... A mi mítoszunk a nemzet - mondta Mussolini néhány nappal Rómába vonulása előtt. Úgy tűnik, hogy a csorda fölötti uralom szempontjából a legalkalmasabb vallás ma ez a nacionalizmus, mely az egyén és közösség feszültségét az előbbi egyenlősítő elnyomásával oldja fel. A nemzet e szent önzése nevében, mely gyakran a megtévesztésig hasonlít az uralkodó osztályokéhoz, elnémítanak minden belső hangot, és az állítólag egyedül erkölcsös közösség szólamaival kábítják el magukat. Nem átallják azt állítani, hogy e közösség objektív szellemének abszolút jogáért, sőt a kereszténységért fáradoznak. A nemzeti tudat - ami egykor az egyedi nép vonzó értékeinek tudása volt - meggyőződéssé, erkölcsi kódexszé válik, mely * Arcanum imperii titkos hatalmi eszköz, uralmi csodaszer. (Szerk.)

9 Heller Rechtsstaat /17 szentesít minden lehetséges helyes és helytelen tettet, uralomtechnikailag pedig az a funkciója, hogy a fehér bárányok egyedül nemzeti nyáját elválassza a fekete kosoktól. A nacionalizmus továbbá a nemzeti közösséget rendszerint az állam uralmi szervezetével, az államot pedig az uralmon lévőkkel azonosítja. Az eredetileg teljes mértékben anarchista zseni-vallás államimádata így átlátszó lesz. A politikai gyakorlatban mindez nem más, mint a felsőbbrendű uralkodó ember önkényének és a csorda számára szolgáló törvénynek az eszményítése. Az uralkodó felsőbbrendű ember a hagyományos egyházi vallásokban is fontos uralmi mítoszt lát, noha igen zavarónak érzi azokban a keresztény tartalmat. Egy kereszténység nélküli katolicizmusnak azonban puszta uralmi szervezetként a lehető legnagyobb tekintélyt élvezi előtte, figyelmen kívül hagyva itt azt, hogy uralmának szentesítése miatt nem nélkülözheti az egyházakat. Katolikus vagyok, de ateista - hangzik az Action-Française katolikus Charles Maurras megfogalmazása, amit akár Mussolini is mondhatott volna. A diktatúrát leplező jelenségekhez kell számítanunk azokat a ma különösen sikeres jelszavakat is, amelyek a demokratikus-parlamentáris korrupció felszámolása érdekében követelik a diktatúrát. A demokráciának nemcsak arra van meg minden oka, hogy nem egészen tiszta kezű képviselőit haladéktalanul feláldozza, hanem arra is, hogy küzdjön ellenük. Kétségtelen, hogy ennek az államformának száz jobb- és baloldali támadónál is többet árt az azt védő felelőtlen firkász vagy az a demokrata politikus és hivatalnok, aki feketézőkkel tart kapcsolatot, esetleg azok üzleteiben vesz részt. Az is nagyon igaz, hogy a demokratikus jogállamban sokkal többet hallunk korrupcióról, mint a diktatúrában, és erről minden bizonnyal a kormányforma tehet. Tévednénk azonban, ha azt hinnők, hogy a korrupció a diktatúrában kisebb, mint a demokráciában. A dolog pont fordítva áll. A demokratikus jogállam e tekintetben is jobb, mint amilyennek látszik, a diktatúra pedig - legalábbis távolról - jobbnak tűnik, mint amilyen. Ennek bizonyításához egyáltalán nem kell az olasz fasiszta diktatúra valóságával fárasztanunk magunkat, és arra rámutatnunk, hogy ott a magasabb és a legfelső állami szervek pénzügyi visszaélései már-már szabályt jelentenek, s az megy kivétel számba, aki nem korrupt. Fölösleges megemlítenünk, hogy az olasz nép, ideértve magukat a fasisztákat is, a hatalom fasiszta birtokosainak e költekezéséből - ebből a mangiareből - gyilkos viccet csinált azzal, hogy a nemzeti fasiszta párt

10 Heller Rechtsstaat /17 PNF kezdőbetűit a per necessit famigliare * rövidítésére fordította. Mint mondottuk, egyáltalán nem kell itt e vitathatatlan tényekre hivatkoznunk. Annak azonban minden jó emberismerő számára magától értetődőnek kell lennie, hogy a diktatúra szerveinek a teljesen ellenőrizetlen hatalma mindig ilyen eredményekhez vezet. A demokratikus jogállamban a versengő pártok mindegyike a lehető legnagyobb mértékben érdekelt abban, hogy feltárja a többiek korrupcióját, s mindegyik számára fontos, hogy a lehető legtisztábbnak mutatkozzék. Ugyanezen okból azonban a diktatúra egyetlen pártjának sem szabad megengednie, hogy kiteregessék szennyesét. Az ilyen párt ugyanis a többi elnyomását és a maga hatalmi monopóliumát abból a tételből vezeti le, hogy tagjai alkotják az elitet, a nép új arisztokráciáját. A diktatúra pártja arra kényszerül, hogy minden eszközzel fönntartsa e mítoszt, és mindaddig elnyomja a korrupciós jelenségekről szóló híreket, ameddig csak lehet. Mivel azonban a diktatúra pártját nem ellenőrzi senki és mind a hatalommegosztást, mind az alapvető jogokat felszámolták, a diktatúrában a tisztességes elemek is meg vannak fosztva annak minden lehetőségétől, hogy a sajtóban, a parlamentben vagy akár bíróság előtt felelősségre vonják a korrupt seftelőket. Annak az oka, hogy a demokratikus jogállamban gyakoribbak a korrupció miatt emelt nyilvános vádak, mint a diktatúrában, tehát ezek szerkezetében rejlik. De ugyanilyen szükségszerűen e két politikai forma szerkezetében gyökerezik az is, hogy a valóságos korrupció mindkettőben fordított arányban áll a nyilvános vádak számával. A nyugat-európai diktatúra sajátos anatómiájához azonban a korrupció olyan formája is hozzátartozik, ami a nemzet egészségére sokkal veszélyesebb, mint a politikai eszközökkel történő vagyonszerzés. Itt a politikai szellemnek és akaratnak abból eredő korrupciójára gondolok, hogy minden jelenlegi nyugateurópai diktatúrának szükségképpen hazugságon kell felépülnie; nevezetesen azon a hazugságon, hogy az egész nép akarati döntései minden fontos esetben teljesen megegyeznek egyetlen ember, a diktátor akaratával. Egy kapitalista Európában a diktatúra mindig arra kényszerül, hogy katonai, politikai és gazdasági eszközökkel működjék, mindenekelőtt pedig az éhség kényszerítő ereje révén képes arra, hogy politikai képmutatásra és hazugságra kényszerítse szinte az egész népet. Ez a korrupció az, amit az olasz nép legjobbjai a diktatúra következtében fellépő legszörnyűbb bomlási jelenségének tekintenek. Olaszországban lépten-nyomon * Per necessit famigliare családi szempontok szerint. (Szerk.)

11 Heller Rechtsstaat /17 találkozunk olyan emberekkel, akik csak azért hordanak pártjelvényt és csak azért foglalnak állást szóban vagy írásban a fasizmus mellett, mert egyébként éhezésnek tennék ki magukat és családjukat. Bizonyára a demokráciában is van elég jellemtelen tollforgató és kétségtelen, hogy a sajtó a mi jogállamunkban is ijesztően korrupt. A diktatúrában azonban a politikai-gazdasági nyomás eszközeivel államilag nevelik erre a korrupcióra az újságírókat és a különböző gondolkozókat. Ezért egyetlen mítosz sem hazugabb, mint a korrupciót felszámoló diktatúra mítosza. A diktatúra most említett mitologikus leplezése teljesen tiszta formában csak az olyan vallásilag egységes nemzetállamokban találhatóak meg, amelyekben a baloldal uralmon van vagy volt, mint például Franciaország és Olaszország. A mai Ausztriában ezzel szemben azt tanulmányozhatjuk, hogy miként is fest az efféle leplezés nélkül egy szociológiailag lényegében ugyanilyen mozgalom. A korrupció Augiász istállóját * kitakarító diktátor mítosza Ausztriában hasznavehetetlen. Először is azért, mert az osztrák baloldal körében semmilyen említésre méltó korrupciós jelenségnek nincs nyoma, másodszor - és mindenekelőtt - pedig azért, mert ott a diktatúrára törő csoportok évek óta maguk állnak az általuk alaposan kiürített jászol mellett. A többi egyébként szokásos mítosz Ausztriában ugyancsak nem hat. Az állam istenítésének ebben az államban - annak akarata ellenére - el kellett buknia; a nacionalizmus mint álcázó ideológia nem használható, mert a Német Birodalomhoz való csatlakozás olyan következményeivel járt volna együtt, ami legalábbis a Heimwehr keresztényszociális szárnya számára nem kívánatos; a katolicizmus pedig nem vonzó az antiklerikális városi polgárság számára. Ami tehát egyébként magasztos harci célként megmaradt, az a szocialista igazgatású Bécs város adója. Nagyon fontos, hogy az újfeudális erőfitogtatásban és az erős ember utáni kiáltásban felismerjük a polgár kétségbeesésének kifejeződését. A munkástömegek előrenyomulásától megrémülve a polgár nemcsak saját politikai és gazdasági uralmát véli fenyegetettnek, de közelinek látja az egész európai kultúra végét is. Ennek során az osztályt - többé-kevésbé meggondolatlanul - a kulturálatlan tömeggel és a fajjal cseréli fel. Amikor ugyanis az emberek bizonyára mindig minden osztályban meglévő tömegét egyszerűen a mai munkásosztállyal, magukat pedig a kulturális elittel azonosítják, és a proletárt gyakran még faji szempontból is * Augiász istállója eredetileg Augeiász mondabeli király elhanyagolt, piszkos istállója, amit csupán Héraklész tudott kitakarítani; átvitt értelemben züllött, romlott állapotok. (Szerk.)

12 Heller Rechtsstaat /17 értéktelenebbnek mondják, akkor könnyen jutnak el oda, hogy az alsóbbrendű emberek uralmaként bélyegezzék meg a szociális jogállamot és annak jelenlegi kezdeteit. Mindenképpen következetes, hogy A Nyugat alkonyának szerzője egyszerre tekinthető az erőszak- és zseni-vallás, valamint a diktatúragondolat legreprezentánsabb német képviselőjének. Oswald Spengler számára persze csak rendi államok léteznek, államok, amelyekben egyetlen rend kormányoz. A tulajdonképpeni rend, a vér és faj teljessége azonban csak a nemesség. A paraszt és a polgár már nem-rend, egy negyedik rend, méghozzá tömeg, a Vég, a radikális Semmi. Érthető, hogy e kétségbeesett polgárnak csak az erős emberben, abban a cézári alkatú férfiúban való remény marad, aki a maga egészen személyes hatalmával minden döntést átvesz tőle, hisz a vége felé járó kultúrának ez a rendje. Az uralkodó felsőbbrendű embernek tehát a diktatúra jelentését illetően nincsenek illúziói; tudja, hogy a diktatúra minden politikai forma deformálódását jelenti, s hogy a diktatúra csupán a társadalmi anarchia megjelenési formája. Az ilyen uralomtudat azonban a csorda számára veszélyes lenne. A csordának a dolgokat leplező illúziókra és a politikai frontok álcázására is szüksége van. Ezért a támadást a parlamentarizmusra szokták irányítani, pozitív célként pedig nem a diktatúrát jelölik meg, hanem a korporatív vagy hivatásrendi államot. Mindkettő többé-kevésbé tudatos hamisítás. A parlamentarizmusnak a hatalommegosztó jogállam megőrzése mellett történő felszámolása ugyanis azt jelentené, hogy az uralmon lévőket, mintegy az Egyesült Államok mintájára, még mindig a tömegek akaratához, vagyis a demokratikus törvényhez kötik, s a közigazgatási és alkotmánybíróság révén ellenőrzik. Az ilyen nem-parlamentáris jogállam azonban nem felelne meg az erőszak- és zseni-vallásnak, főleg pedig nem szüntetné meg az uralkodó osztálynak az előbbiekben vázolt politikai és gazdasági nehézségeit. A jogállami népképviseleti törvényhozást azonban nem lehet nyíltan támadni. A demokrácia egyértelmű tagadása ugyanis azt feltételezné, hogy a gyűlölködésen túl saját pozitív jog- és állameszménnyel rendelkeznek; olyannal, amely képes lenne pótolni a demokráciát. Az, hogy a valóságban ezek az antidemokratikus érzelmi válaszok mennyire tehetetlenek, mennyire csekélyre kell becsülnünk politikai befolyásoló erejüket, sehol sem mutatkozik meg világosabban, mint ott, ahol tartósan arra kényszerülnek, hogy igazi ellenségük, a demokrácia előtt hajbókoljanak. Minden mai diktátor, és mindenki, aki azzá szeretne válni, arról biztosít bennünket, hogy ők csak az igazi demokráciát valósítják meg, illetve ezt akarják

13 Heller Rechtsstaat /17 megvalósítani. Mi mást is mondhatnának? Hogy az egyedül igazi, Isten kegyelméből való monarchia kora - már csupán társadalmi és vallás okok miatt is - elmúlt, azzal végül a kispolgárság is tisztában van. Nem nagyon találnak senkit, aki kész elhinni, hogy egy öröklési arisztokrácia az ingó vagyon korában különbözhet törvényesen elismert tőkés osztályuralomtól. Tehát csak az marad, hogy demokráciával küzdjék le a demokráciát - szavakban újra meg újra hirdessék és tényleges tartalmát megsemmisítsék. Ezért a diktatúrát is demokratikusnak, sőt minden másnál demokratikusabbnak kell beállítaniuk, és valamilyen módon a demokratikus népakarat tekintélyével kell legitimálniuk. Igen érdekes az a módszer, ahogyan az autokratikus diktatúra céljaihoz igazítanak egy sajátosan demokratikus legitimációs alapot. Ehhez mindenekelőtt arra van szükségük, hogy az antiliberális érzelmekre való ma oly népszerű hivatkozásokkal polgári szabadságjogokként kompromittálják a demokratikus jogállam szabadságjogait. Ha sikerül tulajdonképpen nem demokratikussá lealacsonyítaniuk az egyesülési jogot, a gyülekezési és sajtószabadságot és a titkos egyéni szavazást, akkor ezzel felszámolják a népakarat egyedül demokratikus megjelenésének garanciáit is. Hisz így nem lesz majd szabad agitáció, befolyásmentes szavazás és ellenőrzött választási eljárás, a diktátor pedig úgy működtetheti a népakaratot, ahogyan akarja, és III. Napóleon és Mussolini népszavazásait demokratikus közfelkiáltásnak nevezhetik. Ha belegondolunk, ennek egy külpolitikailag sem veszélytelen példája az, hogy a franciák a tekintélyes német alkotmányjogászra, Carl Schmittre hivatkozva - mégha az ő külpolitikai szándékaival nyilván teljesen ellentétben is ben megkísérelnék egy ilyen közfelkiáltással felcserélni a Versailles-i Békeszerződés 34. cikkében előírt Saar-vidéki szabad, titkos és befolyásmentes egyéni szavazást. A diktatúra gondolatával együttjáró terméketlen gyűlölet abban mutatkozik meg, hogy az ilyen népszavazások még a fasiszta Olaszországban is nélkülözhetetlenek lesznek. A korporatív vagy hivatásrendi állam ideológiája a diktatúra támogatását szolgáló egyik további, látszólag demokratikus lepel. Hatékonyságát annak köszönheti, hogy a jelen valódi politikai szükségleteihez kapcsolódik. A mai államtól kétségtelenül túl sokat várnak el; és az túl sokat is vállal magára; nem a törvényhozás terén, hanem inkább a közigazgatásban. Minél jobban beavatkozik a jogállam a munka és a javak rendjébe, annál szükségesebbé válik, hogy az önigazgatás érdekében felszámolják az államigazgatást. Ha a korporatív gondolat

14 Heller Rechtsstaat /17 teljesen megfelelne a demokratikus követelményeknek, akkor ellentétes volna azzal a céllal is, amit a jogállam ellenségei kívánnak elérni. A korporativizmus híveinek támadása ezért valójában nem is az államigazgatás kiterjesztése ellen irányul, hanem az ellen, hogy a társadalmi-gazdasági területre terjesszék ki az állami törvényhozást. Ezen túl azonban a korporatív államon nem a pártok, hanem a hivatásrendek államát értik, azaz egy politikai akaratától megfosztott tömegre épülő államot. A vezetők nagyon jól tudják, hogy egy ilyen államot nem lehet demokratikusan felépíteni, s hogy ennek megvalósítása az állam végét jelentené. A politika lényege éppen a sokakból álló nagy területi kiterjedésű társadalom akaratának egységessé tételében rejlik. A rendi szövetségek - ha pillanatnyilag elfogadjuk ezt a hibás elnevezést - ma inkább mint valaha olyan gazdasági szervezetek, amelyeknek csak azért van szükségük politikai mozzanatokra, hogy politikai egységként létrejöjjenek. E politikai mozzanatok miatt azonban szükségképpen politikai pártokká válnak. A fő politikai probléma mindig a csúcsokon történő egységképződés, a társadalom legfelső képviselőinek és ezzel magának az államnak a keletkezése volt, és ez is marad. Hogyan kell ennek végbemennie? A korporatív ideológia képviselői nagyon jól tudják, hogy a gazdasági érdekszövetségből demokratikus úton nem politikai egység jön létre, hanem folyamatos osztályharc. Éppen ezért hallgatnak a korporatív államban történő politikai egységképződés módjáról. A legismertebb német programadó írás, Othmar Spann Az igazi állam című műve erről csak annyit tud mondani, hogy a központi hatalmat nem azonos módon vezetik le minden elemből, pontosabban /!/ mondva, azt egyáltalán nem alulról fölfelé, hanem fölülről lefelé kell kiépíteni; így ma egyedül és kizárólag a diktatúra felel meg annak az egyáltalán nem új követelménynek, hogy a legjobbnak (úgyszólván /!/ fölülről lefelé) kell uralkodnia. A diktatúra azonban mindig a diktátor kezében történő centralizált hatalomegyesítést jelent, s ez a korporativizmus ellentéte. A korporativizmusnak azonban a kapitalista diktatúrán belül csak az a feladata, hogy ideológiailag elleplezze a tömegek feletti, a modern diktatúrában nélkülözhetetlen gazdasági uralom szervezeteit. A munkavállalókat a korporációk révén kell a diktátortól gazdaságilag függővé és ezzel iránta politikailag szolgálatkésszé tennie. Ezért van Olaszországban monopóliuma a fasiszta szakszervezeteknek, melyek a diktatúra legcsekélyebb önkormányzat és önálló akarat nélküli eszközei; és ezért szól úgy a legmodernebb munkaalkotmányként dicsőített Carta di Lavoro 23. cikke, hogy a korporatív állami szervek ellenőrzése alatt paritásos alapon álló munkaközvetítő

15 Heller Rechtsstaat /17 hivatalt kell létrehozni, s a munkáltatók e hivatal közvetítése esetén kötelesek alkalmazni a munkavállalókat. A munkáltatóknak megvan a joga - sőt, december 6. óta ez a kötelességük -, hogy válasszanak a felsoroltak közül, mégpedig úgy, hogy előnyben részesítik a fasiszta párt és a fasiszta szakszervezetek tagjait. Így kell tehát érteni Rocconak, a fasiszta igazságügyi miniszternek az március 9-én elhangzott kamarai beszédét. Ha szindikalista vagy korporatív államról beszélünk, akkor ezt helyesen azzal az előfeltevéssel tesszük, hogy egyetértünk abban, amit e szó jelent. A korporatív állam nem a korporációk kezében lévő állam, hanem a korporációk vannak az állam kezében. Összefoglalóan le kell szögeznünk, hogy a diktatúra semmi mást nem állított szembe a jogállammal, mely maga alá kívánja vetni a gazdaságot, mint az ideológiailag igen rosszul leplezett erőszakot. A fasizmus egyik hőse, a nacionalista Enrico Corradini megerősíti ezt az Il regime della borghesia produttiva (1918) című írásában, mely a következő kérdést tárgyalja: Hogyan lehetséges a produktív burzsoázia kormányzata az általános választójog és a szocialista osztályharc modern viszonyai között? Válaszunk így hangzik: a produktív burzsoázia bátran vállalja fel az osztályharcot, tegyen meg mindent, hogy megfékezze az általános választójogot annak tudatában, hogy a dolgok logikájának előbb-utóbb meg kell változtatnia a rendszert. Hiszen szerencsére a konvencionális hazugságoknak is korlátozott a létezésük, márpedig a parlamentarizmus konvencionális hazugság. Ha a polgárság konvencionális hazugságnak nevezi a jogállamot, a demokráciát és a parlamentarizmust, úgy az megbosszulja önmagát. A polgárság - feudális törvénygyűlölete révén - nemcsak legsajátabb szellemi létével kerül ellentmondásba, de megtagadja társadalmi életének létfeltételeit is. A véleménynyilvánítás, a vallás, a tudomány, a művészet és a sajtó törvényes szabadságának biztosítása, a diktatúrától függő bírák önkényes ítéleteivel szembeni jogállami biztosítékok, a közigazgatás törvényességének elve nélkül a polgárság sem szellemileg, sem gazdaságilag nem létezhet. Egy reneszánsz utáni polgárság - amennyiben nem akarja magát elpusztítani - nem engedheti meg, hogy diktátor írja elő érzéseit, akaratát és gondolkodását, s megtiltsa, hogy Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvasson. Olaszországban ugyanis, hogy az ezernyi példából csak egyre utaljak, 1929 szeptemberében ez történt. Ha meg akarjuk menteni, illetőleg meg akarjuk újítani a mai, elsősorban polgárság által teremtett kultúrát és civilizációt, akkor nem csupán feltétlenül meg kell őriznünk a társadalmi viszonyok kiszámíthatóságának elért fokát, hanem

16 Heller Rechtsstaat /17 emelnünk is kell azt. A polgárság legyőzte az abszolút uralkodót, mert nélkülözhetetlenné vált számára a törvény szerinti szabadság. Ma nem lehet egyszerre követelnünk a gazdaság racionalizálását és az abszolút uralkodónál szükségszerűen összehasonlíthatatlanul önkényesebb diktatúrát. A racionálisabb amerikai gazdaság kétségtelenül azon alapul, hogy gazdasági ésszerűsége egy kontinensnyi országban érvényesül. Az európai gazdaság ezzel szemben földrajzilag törpe képződmények konglomerátuma. Ma nem lehetünk az államot istenítő nacionalisták, miközben felismerjük, hogy az észak-amerikaiak - mivel az európai nemzetgazdaságok kölcsönösen szűkebbre szorítják egymás piacát és végül belepusztulnak a konkurenciába - fokozatosan rabszolgagyarmattá alakíthatnak át valamennyi európai nemzetállamot. Az európai piaci helyzetet figyelmen kívül hagyó nemzeti vámrendszer, az európai tucatállamocskák által külön-külön létrehozott nemzeti hadiipar vagy nemzeti autógyártás gyakran csak néhány tőkés csoport magánérdekét szolgálja, a kultúrközösségek számára pedig romlást jelent. Ennek következménye szükségképpen az lesz, hogy egyre többen követelik az európai szükségleteknek megfelelő racionális termelést, és a nemzetek fennmaradása érdekében az európai internacionálét is. Amíg a német autók ára a többinél sokkal magasabb volt, s amíg a legnagyobb német autógyár nem ment át amerikai tulajdonba, addig Németországban komolyan lehetett venni a Vásároljatok német autókat! jellegű nemzeti követeléseket. Ma azonban minden németnek meg kellene kérdeznie magától, hogy tulajdonképpen kinek is fizette ő az aránytalanul magas árakat? A nemzetnek vagy az Opel-családnak és az amerikai General Motorsnak? Magától értetődik, hogy egy nacionalista diktatúra a nemzetgazdaság megkárosítása nélkül egyáltalán nem tud szembeszállni ezekkel a világgazdasági szükségszerűségekkel. A nacionalista professzorok és irodalmárok a Nyugat szelleme elleni árulásnak bélyegezhetik az Európa-birodalmat és az említett tényekből arra a következtetésre juthatnak, hogy a Nyugatnak és az európai nemzeteknek a becsületes halálon kívül már nincs is más dolguk. Számomra azonban úgy tűnik, hogy nemcsak nemzetibb, de becsületesebb, és jobban megfelel a Nyugat szellemének is - ahogyan ezt még két generációval korábban értették -, ha a nemzeti szellemi erők végre szégyellni kezdenék a szellem elárulását, s ha az adott társadalmi helyzetben végre fel akarnák ismerni a bennünket személyiséggé formáló törvényeknek a kor által megkövetelt tartalmát is. Így arra a belátásra kellene jutniuk, hogy a gazdaság jogállami követelményeknek megfelelő törvényi

17 Heller Rechtsstaat /17 szabályozása az élet eszközeinek az életcélok alárendelését, és ezzel kultúránk megújulásának előfeltételét jelenti. Be kell látniuk, hogy a nyugati kultúra jövőjét nem a törvénynek és a jogi szabályozásnak a gazdaság területére történő kiterjesztése veszélyezteti, hanem éppen az anarchia és annak politikai megjelenési formája, a diktatúra, illetve a kapitalista termelésnek az az anarchista tombolása, ami sem a fizikai, sem a szellemi dolgozók körében nem ébreszt kultúraalkotó tevékenység iránti szükségletet, és erre nem is biztosít lehetőséget. Ezzel a felismeréssel felvértezve kellene legyőzniük az utálatnak azt az érzését, ami a vértelen racionalisták és a vérszomjas irracionalisták láttán tölti el őket, s így kellene dönteniük a fasiszta diktatúra és a szociális jogállam között.