Boda Dezső Pannon Egyetem, Mérnöki Kar Kémia Intézet, Fizikai Kémiai Intézeti Tanszék

Átírás

1 Boda Dezső Pannon Egyetem, Mérnöki Kar Kémia Intézet, Fizikai Kémiai Intézeti Tanszék A MODELL MINT AMPUTÁLT VALÓSÁG Mikor a szervezők felkértek arra, hogy tartsak előadást A tudomány kultúrája sorozatban, az első gondolatom az volt, hogy egyik kedvenc témámról, a memetikáról fogok beszélni. Már az az elmélet is arról szólt számomra, hogy gondolataink, ideáink, elgondolásaink mennyire sajátjaink, mennyire készen kapott konstrukciók, mennyire jól definiált dolgok. Uraljuk-e gondolatainkat, vagy azok uralnak minket? Aztán úgy tűnt, hogy a szervezők jobban szeretnék, ha valami olyasmiről beszélnék, ami jobban kötődik a saját kutatásaimhoz. Tán azt gondolták, hogy abban inkább kompetens vagyok... Ezért azt javasoltam, hogy inkább a modellezésről beszélnék, ami valahol az általam művelt tudomány magja, központi eleme, de arra is alkalmas, hogy egy általánosabb szintre emelve eltöprengjünk a valóság és annak az agyunkban való leképeződésének viszonyáról. Az előadás címét, ami tömören fogalmazza meg ennek a viszonynak a lényegét, Papp Sándor Tanár Úrtól kölcsönöztem. Sokat használta különböző előadásain és bennem hangos visszhangot vert. Mindig is az volt az érzésem, hogy fején találta a szöget. Azóta sokat gondolkoztam a kérdésen, és a véleményem csak megerősödött. A fizikai és kémiai tudományokban a valóságot tanulmányozzuk, de pontosabb azt monda - nunk: a valóságnak egy tükörképét látjuk csak, ami a mérőműszereink által mutatott számszerű értékek formájában képeződik le. Ahhoz, hogy ezekről a számokról valami értel meset tudjunk mondani, fel kell ruházni őket valami jelentéssel és össze kell kapcsolni őket másfajta mérőműszerek által mutatott másfajta számokkal. Ez egy elméleti jellegű munka. A valóság különböző aspektusai között összefüggéseket keresünk, amiket általában a mate matika nyelvén fogalmazunk meg. Ezek az összefüggések pedig különböző elméletek formá jában öltenek formát. Ezek az elméletek viszont nem a valóságról, hanem annak egy modelljéről szólnak. Még akkor is így van ez, ha egy olyan jelenségről van szó, mint az elhajított kő pályájának leírása. Lég üres térben viszonylag könnyű dolgunk van, mert a Newton-féle mozgástörvények megadják a megoldást, de a megoldás már ott is egy r(t) függvény formájában áll elő, ami mégiscsak egy matematikai konstrukció, azaz, akárhogy is fáj, egy modell. A dolog 15

2 tovább bonyolódik, ha a tárgy levegőben mozog, netán a szél is fúj, vagy a tárgy nem pontszerű, NeAdjIsten, pörög. Ekkor a súrlódásra meg a többi összetett hatásra még bonyolultabb modelleket kell felállítanunk. Sokkal inkább szükség van a modellek felállítására az olyan tudományok területén, ahol a jelenségek nem közvetlenül, szemmel megfigyelhető dolgok, hanem mondjuk mikroszkopikus szinten játszódnak le, mint a kémia esetében. Vagy hozzánk képest makroszkopikusnak nevezhető szinten játszódnak le, mint a csillagászat esetében. Vagy nagyon gyorsan. Vagy esetleg nagyon is lassan. Akárhogy is, ezekről a dolgokról csak akkor tudunk értelmesen beszélni a matematika nyelvén, ha egy olyan modellt alkotunk róluk, ami a vizsgált jelenség lényegi vonásait ragadja meg. Az eldobott kő példájánál maradva: nyilván nem érdemes a kő minden egyes atomját figyelembe venni a modell elkészítésekor, amikor csupán a kő röppályájára vagyunk kíváncsiak. Ilyenkor érdemes a követ egy pontszerű tömegpontként kezelni. Ha a becsapódás helyét nem 1 m, hanem mondjuk 1 cm pontossággal akarjuk kiszámolni, már érdemes lehet a követ kiterjedéssel rendelkező merev testként modellezni és a körülötte lévő gázmolekulákkal való kölcsönhatást, a súrlódást is valamilyen módon modellezni. Anélkül persze, hogy a levegő molekuláit külön-külön figyelembe vennénk. A magam részéről szívesen használom Occam borotváját ennek a megközelítésnek az érzékeltetésére. Az elv megfogalmazója William Ockham ( ) angol ferences rendi szerzetes volt, aki az ismeretelmélet olyan tételeit fogalmazta meg, amik aztán az újkori gondolkodás és ezzel együtt a tudományos megismerés alapjait rakták le. Az az elgondolás, hogy a megismerés lehetséges a metafizika és teológiai keretein kívül, a maga korában forradalmi gondolatnak számított és kellett ahhoz, hogy a méréseken és megfigyeléseken alapuló természettudományos módszertan rugalmas elszakadásba kezdjen a filozófiától. Ez annak ellenére fontos dolog, hogy ennek az elszakadásnak az értelmét manapság sokan kétségbe vonják. Occam borotvája (takarékossági elv, avagy lex parsimoniae, néven is ismeretes) azt fogal - mazza meg, hogy sokaság szükségtelenül nem tételezendő (lat.: Pluralitas non est ponenda sine necessitate ), avagy két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb. Egy jelenség magyarázatának minél kevesebb feltételezést kell magában foglalnia, kizárva azokat, melyek nem változtatnak a magyarázó elmélet valószínűsíthető végkimenetelén for Occam s razor at the Principia Cybernetica Web 16

3 A dolog a fókuszálásról szól, ami a jó tudós egyik legfontosabb tulajdonsága. A legfontosabb a megfelelő kérdés megfogalmazása, majd a kérdés megválaszolásához szükséges és elegendő részletességű modell megalkotása. Ha modellünk a kelleténél egyszerűbb, nem leszünk képesek megmagyarázni a vizsgált jelenséget. Ha a kelleténél bonyolultabb, részben elveszünk a részletekben, részben nem tudunk a problémára matematikai megoldást találni. Ha például a követ atomi szinten akarjuk modellezni és feltesszük, hogy a követ 1 mól (6*10 23 db) atom alkotja, akkor a megoldandó parciális differenciálegyenlet-rendszer (a Newton-féle mozgástörvények) 36*10 23 db változóval rendelkezik (minden atom 3 hely és 3 sebességkoordinátáját meg kell adni). Számítógép legyen a talpán, amelyik ezt a problé - mát kezelni tudja. Nem is érdemes, olyan ez, mintha ágyúval lőnénk verébre. A saját szakterületemen különösen izgalmas ez a probléma. Kutatásaink során anyagi rendszereket vizsgálunk, amiket molekuláris szinten modellezünk, mivelhogy kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen mikroszkopikus folyamatok vezettek annak a makroszkopikus (értsd: mérhető, megfigyelhető, fenomenologikus) jelenségnek a kialakulásához, amit észlelünk. Az általunk használt módszertant jól szemlélteti a következő folyamatábra (1. ábra) ábra. A modellezési módszertan illusztrációja 2 M. P. ALLEN and D. J. TILDESLEY: Computer Simulation of Liquids. Oxford, New York

4 Eszerint a vizsgálni kívánt rendszerre vagy kísérleteket végzünk, vagy modellt alkotunk. A modellt, ami megalkotása után szerencsés esetben a valós rendszertől már különálló életet él, vagy szimulációs, vagy elméleti módszerekkel vizsgálhatjuk. Ezek statisztikus mechanikai módszerek. Ennek a tudományágnak az a célja, hogy a molekuláris szinten modellezett rendszer mikroszkopikus állapotainak (egy mikroszkopikus állapotnak jelen esetben azt nevezzük, ha megadjuk az összes részecske helyét és sebességét) ismeretében kiszámítsa a rendszer makroszkopikus állapotát, azaz a rendszeren végrehajtott méréssel megkapható tulajdonságokat. Ide tartoznak a különféle termodinamikai mennyiségek például (hőmérséklet, nyomás, koncentráció, stb.). Ezt a feladatot tulajdonképpen egy átlagolási eljárással látja el, azaz a sok-sok lehetséges mikroállapothoz tartozó értékeket megfelelő súllyal átlagolja így számítván az átlagos avagy várható avagy mérhető mennyiségeket. Az átlagolási módszer lehet valamilyen elmélet, de napjainkra elterjedtek a számítógépes szimulációs módszerek. Ezek előnye az elméletekkel szemben, hogy elvileg nem tartalmaznak közelítéseket, viszont sokkal lassabbak. A számítógépek sebességének növekedése azonban a szimulációs módszereket általánosan használt vizsgálati eljárássá tette. Ami a modelleket illeti, azok lényegi eleme a rendszert alkotó részecskék között ható erők (avagy intermolekuláris potenciálok) megadása. Ha a modell alapján számolt szimulációs eredmények jól egyeznek a kísérleti eredményekkel, elmondhatjuk, hogy modellünk megfelelően közelíti a valóságot. Azért érdemes a szimulációs eredményekkel összehasonlítást végezni, mert ekkor módszertani közelítésekből eredő hibák nem lépnek fel, ez az összehasonlítás tehát tisztán a modell tesztje. A másik ágon, az elméleti és szimulációs eredmények összehasonlításánál azt vizsgálhatjuk meg, hogy az elméleti módszer megalkotásakor nem alkalmaztunk-e túlságosan durva elhanyagolásokat. Hadd hozzak fel példának egy olyan rendszert, 3 ami önmagában is érdekes és az általam vizsgált dolgok közül a laikusokat leginkább izgalomba hozza (vagy legkevésbé untatja). 3 A rendszer fogalma a fizikai kémiában és általában a fizikában központi jelentőséggel bír. Azért van rá szükség, hogy világosan elhatároljuk vizsgálatunk tárgyát a környezettől. Nem akarjuk ugyanis a környezetet is modellezni, mert a számítógépes gépidőnk meg a munkaidőnk is véges. A környezettel való kölcsönhatást általában perem, avagy határfeltételek formájában vesszük figyelembe. A rendszerünket a környezettől megfelelő tulajdonságú falak, illetve határfelületek választják el. 18

5 Ez a rendszer a sejtek sejtmembránjában lévő ioncsatornák és az azokon keresztül közlekedő ionok összessége. Kísérletileg az ioncsatornákon keresztül folyó ionáramot tudják mérni. Ezek az ioncsatornák óriási fehérjemolekulák, amik átfúrják a sejtmembránt. A köze - pükön egy pórus fut végig, aminek a fala hidrofil, ezért az ionok számára elérhető. A sejtmembrán ezzel szemben nem engedi át az ionokat, mivel a lipid kettősréteg közepe hidrofób, azaz víztaszító és az ionok sem szeretik. Az ionok mozgására a sejt és környezete között viszont szükség van számos biológiai folyamat számára. A sejt többek között így kommunikál a környezetével; anyagtranszport nélkül nem beszélhetnénk élő sejtről. Az ioncsatornákat különböző szempontok szerint csoportosíthatjuk. Aszerint például, hogy milyen külső inger hatására nyitnak vagy zárnak. Ez az inger lehet valamilyen moleku - lának a fehérjéhez való kötődése (kémiai jel), a membránpotenciál megváltozása (elektromos jel), vagy valamilyen mechanikai inger, mint pl. a hallósejtek érzékszőreire ható nyomás. Csoportosíthatjuk őket funkcióik szerint is. Az ioncsatornák felelősek többek között az idegimpulzusnak az idegrost mentén való továbbításáért, az idegimpulzusnak az egyik idegsejtről a másikra való átadásáért, vagy az izomösszehúzódást generáló kalcium - ionok felszabadításáért a megfelelő pillanatban. Nagyon sok gyógyszer ioncsatornák blokko lása révén fejti ki hatását, mint például a fájdalomcsillapítók. Megkülönböztethetjük őket továbbá aszerint is, hogy melyik ionra nézve szelektívek, azaz melyik iont engedik át nagyobb valószínűséggel a többihez képest. Eszerint beszélhetünk kalcium-, nátrium-, vagy káliumcsatornákról. A szelektivitás az általában terjedelmes pórus egy szűk részében, a szelektív szűrőben dől el. Vizsgálataink annak megértésére irányulnak, hogy milyen mikroszkopikus mechanizmusok hozzák létre a szűrőben a megfelelő ionszelektivitást. Ehhez megfelelő modellt kell alkotni az alkatrészekre, amikből a rendszer felépül. Mik is ezek az alkatrészek? Itt van mindjárt maga a fehérje, az ioncsatorna. Aztán a sejtmembrán, amiben elhelyezkedik. Meg ne feledkezzünk a csatornán áthaladó, a szelektív szűrő kegyeiért egymással versengő ionokról. És hát ez az egész vizes oldatban helyez kedik el (akár a vér, akár a citoplazma tulajdonképpen egy vizes elektrolitoldat), tehát a vízmolekulákat is modellezni kéne. Habár a tanszéki kollégákkal végeztünk számítógépes szimulációkat olyan modellekre, amik az összes fent leírt alkatrészt atomi szinten tartalmazzák; ez több százezer (időnként millió) atomot jelent. Az egyik probléma az, hogy csak nagyon rövid szimulációt tudunk futtatni erre a rendszerre, nanomásodperces nagyságrendben, míg a vizsgált jelenségek mikrovagy milimásodperces időskálán játszódnak le. Ezen a problémán egy szuperszámítógép és sok-sok türelem elvileg segíthet. Nagyobb probléma, hogy nem lehetünk biztosak abban, 19

6 hogy a rengeteg atom között ható erőket megfelelően modellezzük-e (ezeket az irodalomból vesszük). A legnagyobb probléma véle ményem szerint az, hogy a sok feleslegesen figyelembe vett atom zaja egyszerűen elnyomja a vizsgált jelenséget, azaz nem látjuk a fától az erdőt. A megoldás a problémára az lehet, hogy egy leegyszerűsített, úgynevezett redukált modellt alkotunk. Itt a legtöbb atomot, mint pl. a vízmolekulákat, a fehérje majdnem minden atomját és a membrán összes atomját valamilyen folytonos közegbe mossuk össze. A membrán illetve a fehérje határát egyszerű falakkal modellezzük. Explicit módon csak a fontos dolgokat vesszük figyelembe. Ezek a fontos dolgok az ionok illetve a szelektív szűrőben lévő aminosavak töltött oldalláncai. Ezzel a számítógépes szimulációban használt részecskék számát százezres nagyságrendről százas nagyságrendre redukáltuk. Nagy kérdés persze, hogy ez elegendő-e. Ezt csak úgy dönthetjük el, hogy kipróbáljuk. A puding próbája az evés. Nézzünk egy konkrét példát! Az L-típusú kalciumcsatorna az izomsejtek membránjában helyezkedik el. Amikor egy elektromos impulzus (a membránpotenciál megváltozása; akciós potenciál) érkezik az izomsejthez az agyból, ami az izomösszehúzódásra vonatkozó parancs tulajdonképpen, ez a kalciumcsatorna kinyílik és kalciumionokat enged a sejtbe. Ezek aztán egy bonyolult eseményláncolatot generálnak, aminek a végén az izomösszehúzó - dás áll. A tény, hogy ez az ioncsatorna szelektív a kalciumionokra, rendkívül fontos abból a szempontból, hogy sejtbeli funkcióját tisztességesen el tudja látni. Erre az ioncsatornára egy faék-egyszerűségű modellt állítottunk fel. 4 A sejtmembránt két merev fallal modellezzük, ahonnan az ionok ki vannak zárva. A csatorna szelektív szűrő - jét az ezen a modellmembránon keresztül haladó pórus szolgáltatja. Az ionokat töltött merev gömbökkel modellezzük, a vizet pedig egy adott dielektromos állandóval rendelkező dielektromos kontinuummal. Az L-típusú kalciumcsatorna szelektív szűrőjében négy glutaminsav található, ezt pontmutációs kísérletekből tudjuk. 5 Ezen aminosavak oldallán- 4 D. BODA, M. VALISKÓ, B. EISENBERG, W. NONNER, D. HENDERSON, and D. GILLESPIE: The effect of protein dielectric coefficient on the ionic selectivity of a calcium channel. J.Chem. Phys., 125(3):34901, D. GILLESPIE and D. BODA: The anomalous mole fraction effect in calcium channels: A measure of preferential selectivity. Biophys. J., 95(6): , W. A. SATHER and E. W. MCCLESKEY: Permeation and selectivity in calcium channels. Ann. Rev. Physio logy, 65: ,

7 cainak végén töltött COO - csoportok fityegnek. Ezeknek a csoportoknak a modellezésénél a kémiai látásmód helyett egy inkább fizikai látásmódra van szükségünk. Mivel az ioncsatorna pontos szerkezetét nem ismerjük, nem tudjuk, hogy ezek a COO - csoportok hol vannak. De mindegy is. A lényeg, hogy milyen szerepet látnak el a szelektív szűrőben. Alapvetően kétféle szerepük van: (1) nega tív töltésük révén a szűrőbe vonzzák a pozitív töltésű kationokat, azaz a Na + és Ca 2+ ionokat. (2) Mivel véges méretük van, a szűrőt zsúfolttá teszik. Az egymással versengő Na + és Ca 2+ ionoknak ezért meg kell küzdeniük a szűrőben rendelkezésre álló limitált helyért. A fizikai kémia nyelvén megfogalmazva, itt két hatás, egy energetikai és egy entropikus hatás verseng egymással. A Ca 2+ ionok ebben a versenyben előnyt élveznek, mert a Na + ionokhoz képest dupla töltést szolgáltatnak a COO - csoportok semlegesítésére miközben körülbelül ugyanannyi helyet foglalnak el. Ez az egyszerű elv elegendőnek bizonyult a Ca 2+ /Na + szelektivitás magyarázatához. 6 Így az is érthető, miért nem fontos (legalábbis első közelítésben), hogy pontosan hol vannak ezek a COO - csoportok. Emiatt a lehető legegyszerűbb modellt alkalmaztuk (lásd: Occam borotvája) és mindegyik COO - csoportot két egymástól független -1/2e töltésű oxigén ionnal modelleztük (lásd a piros gömbök a 2. ábrán). Ezt a modellt Monte Carlo szimulációkkal vizsgáltuk. 7 A szimulációk megadták az ionok eloszlását a rendszerben a tömbfázisban beállított különböző ionkoncentrációk mellett. Habár ezek egyensúlyi vizsgálatok voltak, az ionáramokra is tudtunk következtetéseket levonni egy egyszerű transzportegyenlet felhasználásával. 8 6 D. BODA, M. VALISKÓ, B. EISENBERG, W. NONNER, D. HENDERSON, and D. GILLESPIE: The effect of protein dielectric coefficient on the ionic selectivity of a calcium channel. J.Chem. Phys., 125(3):34901, D. GILLESPIE and D. BODA: The anomalous mole fraction effect in calcium channels: A measure of preferential selectivity. Biophys. J., 95(6): , D. BODA: Monte Carlo simulation of electrolyte solutions in biology: in and out of equilibrium. Ann. Rep. Comp. Chem., Editor R. A. Wheeler, volume 10, pages Elsevier, D. BODA, M. VALISKÓ, B. EISENBERG, W. NONNER, D. HENDERSON, and D. GILLESPIE: The effect of protein dielectric coefficient on the ionic selectivity of a calcium channel. J.Chem. Phys., 125(3):34901, D. GILLESPIE and D. BODA: The anomalous mole fraction effect in calcium channels: A measure of preferential selectivity. Biophys. J., 95(6): ,

8 2. ábra. A kalciumcsatorna modellje A reprodukálni kívánt kísérletben (kissé leegyszerűsítve) 30 mm koncentrációjú NaCl oldathoz fokozatosan CaCl 2 -ot adagoltak és mérték a csatornán keresztül folyó elektromos áramot. 9 Azt tapasztalták, hogy az áram meredeken zuhan amikor a Ca 2+ kb. mikromólos (10-6 mól/dm 3 ) nagyságrendben van jelen. Ekkor tehát a szűrőből a Ca 2+ ionok kiszorítják a Na + ionokat és megakadályozzák azokat a vezetésben (Ca 2+ -blokk), de önmaguk nem vezetnek, mivel nincs belőlük elég. Amikor azonban elegendő Ca 2+ ion van jelen a rendszerben, újra megindul az áram, mert a Ca 2+ ionok elkezdenek vezetni (lásd a zöld x szimbólumokat a 3. ábrán). Az ábra azt is mutatja, hogy eredményeink szépen reprodukálják a szelektivitási jelenséget, azaz a mikromólos Ca 2+ -blokkot. Ezeknek az eredményeknek az egyik legnagyobb 9 W. ALMERS, E. W. McCleskey, and P. T. Palade: Non-selective cation conductance in frog muscle mem - brane blocked by micromolar external calcium ions. J. Physiol., 353: ,

9 3. ábra. Almers és McCleskey kísérletének reprodukálása: 30 mm NaCl-hoz CaCl 2 -ot adagolunk, majd az eredményeket a CaCl 2 koncentráció függvényében ábrázoljuk. tanulsága számomra az, hogy néha nagyon primitív modellek felállítása is elégséges lehet komplex vagy annak látszó jelenségek vizsgálatára. Sokszor a mégoly összetett, azaz rengeteg részecskét tartalmazó rendszerek viselkedése mögött néhány nagyon egyszerű fizikai elv bújik meg. Esetünkben ez egy vonzó és egy taszító erő versengése. A vonzás az oxigén- ionok töltéséből ered, a taszítás pedig abból a tiltásból, hogy a kationok velük nem lapolódhatnak át. A valóságban persze ennél minden sokkal bonyolultabb, a lényeg az, hogy a vizsgált jelenség magyarázatához ez a két alapvető fizikai kölcsönhatás elegendőnek látszik. Ebből azt a következtetést szűrhetjük le, hogy a valóságot (pontosabban az arról a fejünkben alkotott modellt) először is redukálni kell, mielőtt beszélni tudunk róla. Ha mindenről beszélni akarsz, annak sokszor locsogás a vége. Több eredményt érhetünk el, ha kiválasztjuk a vizsgált dolgoknak néhány olyan szegmensét, amikről tiszta fogalmakkal, nyugodt lelkiismerettel, a locsogás vádját elkerülendő tudunk értekezni. Én még egy kicsit tovább is mennék. A valóság redukálása nem csak azért kell, hogy beszélni tudjunk róla, azaz másokkal kommunikálni, hanem azért is hogy felfoghassuk. A kommunikáció társasjáték, eszköze a nyelv. A felfogás, a valóság befogadása, az észlelés már magányosabb tevékenység, de ez se megy a többiek segítsége nélkül. A közösen, az ősök segítségével kiizzadt fogalmak és a hozzájuk rendelt szimbólumok, a szavak nélkül nem tudnánk megbirkózni a feladattal. 23

10 Amekkora segítség az örökölt fogalmi konstrukciók rendszere, akkora teher is lehet. Ha valamit megtanulunk (megszokunk) gyerekkorunkban, az iskolában jól a fejünkbe verik, aztán felnőtt korunkba alaposan belénk csontosodik, attól nagyon nehéz eltérni. Tulajdonképpen a gondolataink, mémjeink rabjaivá válunk. Ezért olyan ritkák az emberi - ség történetében az olyan újítók (mondjuk az emberiség létszámához viszonyítva), akik tudtak és mertek túllépni a megszokott gondolatokon és felvetni például valami olyasmit, hogy idő és távolság nem egymástól független dolgok vagy hogy egy olyan bonyolult szervezet, mint az ember kifejlődhet egysejtűekből, ha elegendő időt adunk neki. Ezekhez a gondolatokhoz Einsteinnek és Darwinnak annak idején óriási intellektuális bátorságra volt szüksége. Annak elfogadása is meglehetős intellektuális bátorságot követel meg tőlünk, hogy a valóságot csak redukált modellek formájában látjuk. A valóság mindig sokkal szövevényesebb és bonyolultabb, mint ami a mi agyunkban leképeződik róla. A szavak is ilyen redukált modellek. Meg az ideáink. Ha látunk egy négylábú valamit, aminek vízszintes lapos felülete van és borospoharakat lehet rajta elhelyezni, hajlamosak vagyunk rávágni, hogy asztal. Mindenkinek megjelenik a fejében egy kép, ha azt a szót hallja: asztal. Csak hát mindenkinek a fejében különböző kép jelenik meg. Ha funkcionális szempontból nézzük, hogy ugyanis borospoharat lehet rá helyezni, az asztal egy eléggé tág fogalommá válik. Tapasztalatból beszélek. Miből van? Mekkora? Mennyire jól definiált dolog ez az asztal? Nem akarok túl mélyre merülni a konyhafilozofálgatásba, szerintem mindenki érti, hova akarok kilyukadni. Nem csak a tudomány dolgozik modellekkel, hanem a mindennapi életben is lépten nyomon használjuk őket. A modell viszont szükségképpen redukált. Abban a pillanatban, hogy megalkottuk, amputáltuk a valóságot. A nyelvünk is egy ilyen súlyos fogyatékosságokkal küzdő, jelentős operációkon túlesett modellekből összeállított rendszer. Mindenkinek volt már olyan élménye, hogy egyszerűen nem tudja szavakba önteni, amit érez. Vagy megfogalmazni, amit lát. Ilyenkor jól jönnek az irodalmárok. A költők és az írók, akik szimbólum, meg egy bevallottan használhatatlanná amputált jelhalmaz segítségével csodákra képesek. Leásnak érzéseink mélyére, emberlétünk értelmére világítanak rá, és ráébresztenek minket, hogy a szavainkon, mémjeinken túl létezik egy óriási, általunk befogadhatatlan Valóság. Nevezhetjük Istennek is, ha akarjuk, de hát ez is csak egy szó. A tudomány sem tűzhet ki kisebb célt maga elé. Ha valaki azt hiszi, hogy a tudomány célja csupán, hogy olyan termékeket fejlesszünk, amik ez életünket könnyebbé teszi, az nem 24

11 jutott túl a majmok szintjén. A tudomány is a megismerhetetlen Valóság falánál áll megütközve és csodálkozva, mint a művészek, csak kicsit más eszköztárral gyürkőzik neki a nagy feladatnak. Jobban belegondolva azonban látszik, hogy ez a két eszköztár nem is olyan különböző: amputált valóságdarabkákból összetákolt modellekből építkezik mindkettő. 25