NNCL v1.0. Ernest Hemingway Veszélyes nyár

Átírás

1 NNCL v1.0 Ernest Hemingway Veszélyes nyár

2 Európa Könyvkiadó Budapest 1988 Ernest Hemingway The Dangerous Summer Charles Scribner's Sons, New York, 1985 Copyright (C) 1960 Ernest Hemingway, copyright (C) 1985 Mary Hemingway, John Hemingway, Patrick Hemingway and Gregory Hemingway Glossary copyright 1932 by Charles Scribner's Sons; renewal copyright (C) 1960 Ernest Hemingway Hungarian translation (C) Bart István, 1988 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (879554/08) Nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai rendelés törzsszáma: Felelős vezető Benkő István vezérigazgató Készült Debrecenben, 1988-ban Felelős szerkesztő: Osztovits Levente A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette: Benyhe János A könyvet tervezte: Maczó Zsuzsanna Műszaki vezető: Miklósi Imre Készült 12,42 (A/5) ív terjedelemben, Baskerville betűvel ISBN p 4 5 K;

3 Tartalom VESZÉLYES NYÁR (Bárt István fordítása)... 7 SZÓTÁR (Papp Zoltán fordítása) UTÓSZÓ (Bárt István)

4 Veszélyes nyár 1. Furcsa érzés volt, hogy megint Spanyolországba készülök. Meg voltam róla győződve, hogy soha többé nem fognak beereszteni, pedig ennél az országnál én talán csak a hazámat szerettem jobban, ezért aztán meg is fogadtam, hogy amíg ki nem jön a börtönből az utolsó barátom is, nem teszem be a lábam Spanyolországba. De aztán 1953 tavaszán, Kubában, két barátommal beszélgetve, akik a polgárháborúban egymás ellen harcoltak, felmerült, hogy Afrikába menet esetleg mégiscsak megállhatnánk Spanyolországban egypár napra, és mind a ketten azt mondták, hogy ha egyrészt nem szívok vissza semmit abból, amit annak idején írtam, másrészt viszont politikai kérdésekben befogom a számat, akkor elképzelhető, hogy megint elmehetek Spanyolországba, anélkül hogy a becsületemen csorba esnék. Az, hogy vízumért kellene folyamodnom, fel sem merült. Amerikai turisták akkor már vízum nélkül jártak Spanyolországba. Minthogy 1953-ban már egyetlen spanyol barátom sem volt börtönben, elkezdtem tervezgetni, hogy elviszem Maryt, a feleségemet a pamp lonai feriára, aztán onnan lemegyünk Madridba, megmutatom neki a Pradót, és ha még mindig szabadlábon vagyunk, Madridból Valenciába megyünk bikaviadalt nézni, és majd onnan hajózunk át Afrikába. Azt tudtam, hogy Marynek nem eshetik semmi baja, hiszen soha életében nem járt még Spanyolországban, és kizárólag előkelő ismerősei voltak. Ha netán valami kellemetlensége támadna, ezek nyilván azon nyomban a segítségére sietnek. Párizst épp hogy csak érintettük, kocsiba ültünk, és nagy iramban nekivágtunk Franciaországnak, Chartres-on át, végig a Loire völgyén, aztán Bordeaux-t megkerülve, le Biarritzba, aholjó néhányan vártak ránk, hogy átkísérjenek a határon. Ettünk-ittunk, jól is esett, aztán megállapodtunk, hogy hánykor találkozunk Hendaye Plage-i szállodánkban. Az egyik barátunknak volt egy levele Miguel Primo de Rivera hercegtől, az akkori londoni spanyol követtől, ami állítólag csodákat tesz majd, ha netán akadályokba ütköznék. Ettől egy kicsit jobb kedvem lett. Mire Hendaye-ba értünk, beborult és esett az eső, másnap reggel pedig már olyan komor felhők borították az eget, hogy a pára meg a köd teljesen eltakarta a spanyol hegyeket. Barátainknak híre-hamva sem volt a megbeszélt

5 időpontban. Adtam nekik egy órát meg még egy felet. Akkor aztán nekivágtunk a határnak. A határállomás se volt kevésbé komor, mint az időjárás. Én vittem be a négy útlevelet az őrszobára, az enyémet jó hosszan tanulmányozta a 10 határőr, és közben egyszer sem pillantott fel. Spanyolországban ez ugyan egyáltalán nem szokatlan dolog, de az ember mindig kicsit kényelmetlenül érzi magát tőle. Ön rokona Hemingwaynek, az írónak? kérdezte, és még mindig nem nézett rám. Igen feleltem. Átlapozta az útlevelet, aztán a fényképet nézegette hosszan. Ön Hemingway? Kihúztam magam, mintha vigyázzba állnék, és azt mondtam; A sus órdenes", ami spanyolul nemcsak azt jelenti, hogy parancsára, hanem azt is, hogy állok rendelkezésére. Annyiszor hallottam már ezt más szájából és annyi különféle helyzetben, hogy reméltem, most is megfelel majd, és hogy én is megfelelő hanghordozással mondom. A határőr erre mindenesetre felállt, kezet nyújtott és így szólt: Valamennyi könyvét olvastam az író úrnak, és nagy tisztelője vagyok önnek. Azonnal beütöm a pecsétet, és megnézem, hogy nem lehetek-e segítségére valamiben a vámnál. Nos, így érkeztünk vissza Spanyolországba, olyan szép volt, hogy nem is akartam elhinni. Valahányszor megállított a csendőrség a Bidasoa folyó menti három ellenőrző ponton, meg voltam róla győződve, hogy most fognak feltartóztatni és visszaküldeni a határra. A csendőrök azonban mindannyiszor csak alaposan, de udvariasan megvizsgálták az útlevelünket, aztán mosolyogva intettek, hogy mehetünk tovább. Négyen voltunk, egy amerikai házaspár, egy kedélyes olasz, a venetói származású Gianfranco Ivancich és egy udinei olasz sofőr; a pamplonai San Fermín-napokra tartottunk. Gianfranco valamikor lovassági tiszt volt, Rommel parancsnoksága alatt végigcsinálta az afrikai hadjáratot, nekem közeli és drága barátom, aki nálunk lakott, amikor Kubában dolgozott. Ő jött el a kocsival Le Havre-ba elénk. Egyébként Adamónak, a sofőrnek az volt élete nagy álma, hogy temetkezési vállalkozó lesz. Az is lett, úgyhogy mindenkinek csak ajánlhatom, ha egyszer Udinében hal meg, forduljon hozzá bizalommal. Azt nem kérdeztük meg tőle, hogy a spanyol polgárháborúban, melyik oldalon harcolt. A saját lelki békém érdekében, mivel először voltam Spanyolországban azóta, néha azzal vigasztaltam magam, hogy talán mindkettőn egyszerre. Ahogy közelebbről is megismerkedtem vele, és megtanultam becsülni leonardói sokoldalúságát, a dolog egyáltalán nem tűnt képtelenségnek. Az egyik oldalon, mondjuk, az

6 elveiért, a másikon meg a hazájáért vagy Udinéért harcolt, ha pedig lett volna egy harmadik oldal is, még mindig harcolhatott volna Istenért vagy a Lancia gyárért, esetleg a temetkezési szakmáért, hiszen ezek mind egyformán közel álltak a szívéhez. Aki szeret vidáman utazni, mint például én, akkor válasszon magának olasz útitársakat. Mi két remek olaszt találtunk magunknak, és egy nemkülönben derék Lanciával haladtunk fölfelé a Bidasoa zöld völgyében, az út mentén kétfe 12 lől gesztenyefák, a köd pedig, minél magasabban jártunk, annál jobban eloszlott, úgyhogy biztosra vettem, mire a Col de Veíate után lekacskaringózunk a navarrai fennsíkra, már ragyogó, tiszta időben fogunk autózni. Ennek a könyvnek a bikaviadalról kellett szólnia, csak az volt a bökkenő, hogy engem nem nagyon érdekelt a bikaviadal, mindössze szerettem volna, ha Mary és Gianfranco is lát egyszer ilyesmit. Mary volt már bikaviadalon, Mexikóban, Manolete utolsó fellépésén. Szeles nap volt, és Manoletének a két legrosszabb bika jutott, Marynek azonban tetszett a corrida, pedig nagyon vacak volt, úgyhogy tudtam, ha az tetszett neki, akkor az igazi bikaviadal is tetszeni fog. Azt szokás mondani, aki egy évig kibírja bikaviadal nélkül, az már akár örökre is kibírja. Ez ugyan nem igaz, de valami igazság azért van benne, én pedig néhány mexikói viadaltól eltekintvemár tizennégy éve nem voltam corridán. Mi tagadás, mintha börtönben lettem volna, csak épp engem nem be-, hanem kizártak. Olvastam róla és szavahihető barátaim is mesélték, milyen visszaélések jöttek divatba Manolete uralkodása alatt meg az utána következő évek során. Hogy például a vezető matadorok oltalmára lefűrészelték a bikák szarvának csúcsát, aztán pedig szépen lereszelték, hogy úgy fessen, mintha igazi szarv volna. Ettől persze olyan érzékeny lett a hegye, mint a tövig levágott köröm, és ha sikerült a bikát szarvával nekiugratni a palánknak, olyan fájdalmat érzett, hogy attól fogva óvakodott nekimenni bárminek is. 13 De ugyanígy hatott rá az is, ha a vastag vászonvértnek ment neki, amivel a lovakat akkoriban szokás volt letakarni. Szarvának megrövidítése miatt a bika a távolságérzékét is elvesztette, és így sokkal kisebb volt a veszély, hogy esetleg elkapja a matadort. A bika ugyanis a társaival való napi torzsalkodásban meg az olykor komoly összecsapássá faj uló csetepatékban a tenyésztelepen, jól megtanulja, hogyan használja a szarvát, és minél öregebb az állat, annál ügyesebb és tapasztaltabb. Egyes sztármatadorok menedzserei, akiknek persze mindnek volt már jó néhány kisebb matadora is, megpróbálták rávenni a tenyésztőket, hogy úgynevezett félbikákat, medio-toró-kat szállítsanak nekik. A medio-toro épp

7 hogy csak hároméves múlt, vagyis még nem nagyon tudja, hogyan bánjon a szarvával. Olyan helyen kell legeltetni, ahol nem kell sokat mennie a vízhez, nehogy túlságosan erős legyen a lába, mert akkor fabatkát sem ér ellene a muleta. Viszont szemes takarmánnyal kell etetni, hogy meglegyen a kellő súlya, mert ettől ránézésre olyan lesz, mint egy igazi bika, és olyan gyors is. Pedig valójában csak félbika, hamar kimerül a gyötréstől, és könnyen kezelhető lesz, annyira, hogy hacsak a matador nem bánik vele nagyon kíméletesen, a végén már semmi ellenállás sem marad benne. Persze így is előfordulhat bármelyik pillanatban, hogy megsebzi vagy megöli az embert még a lereszelt szarvával is. Nagyon sok ember sebesült már meg lereszelt szarvaktól. A megkurtított szarvú bika azonban legfeljebb tizedannyira 14 veszélyes, és legalább tízszer olyan könnyű megölni, mint az ép szarvút. Az átlagnéző nem veszi észre, hogy megreszelték-e a bika szarvát, mivel nemigen látott még közelről szarvat, és nem tűnik fel neki, hogy a reszelés helye kicsit kifehérlik, és érdes a felülete. Csak a hegyét nézik, és azt látják, hogy fényes és fekete, de arról sejtelmük sincs, hogy ez csak a fáradt olajtól van, amivel bedörzsölték. Ettől aztán úgy csillog a lereszelt szarv is, hogy a suviksszal bekent ócska, kopott vadászcsizma se különben, a tapasztalt szem azonban éppoly könnyen észreveszi, mint az ékszerész a gyémánt legkisebb foltját is, csak épp sokkal messzebbről. Gyakran előfordult, hogy a Manolete idejében meg az azt követő néhány évben elszaporodott gátlástalan menedzserek viadalrendezéssel is foglalkoztak egyúttal, vagy legalábbis szoros kapcsolatban álltak a rendezőkkel meg egynémely tenyésztővel. Ők találták ki, hogy matadoraik számára a félbika az eszményi, a tenyésztők között pedig akadtak sokan, akik rá is álltak, hogy félbikákat szállítsanak nagy mennyiségben. Kitenyésztettek egy kisebb, de gyorsabb bikát, könnyen kezelhető, könnyen felingerelhető állatot, melyet aztán szemes takarmánnyal felhizlaltak a kellő súlyra, meg hogy nagyobb termetűnek lássék. A szarvával nem kellett törődniük. A szarvat már tetszés szerint lehetett alakítgatni, a közönség pedig bámulhatta, milyen csodamutatványokat lehet előadni ezekkel az állatokkal háttal a bikának; a közönség felé fordulva, miközben az állat a matador hóna alatt ro 15 bog el; térden állva a megvadult bika előtt, bal könyökét az állat füléhez tartva, mintha telefonon beszélgetne vele; megcirógatva a szarvát, a kardot meg a muletát félrehajítva, és közben a közönség felé kacsingatva, mint egy igazi ripacs, mialatt a bika még ott áll rogyadozva és vérezve, de meghipnotizálva a közönség pedig, amely bámulva nézte ezt a cirkuszbizniszt, azt hihette, hogy a bikaviadal új korának szemtanúja.

8 Ha pedig egy ilyen gátlástalan menedzser mégis kénytelen volt tudomásul venni, hogy valamelyik becsületes tenyésztőtől igazi bikát kap, ép szarvakkal, akkor meg azt az eshetőséget kellett mindig számításba venni, hogy az arénába vezető sötét folyosóban történik valami az állattal, vagy a kőfalú bokszokban, amelyekben a corrida napján, délben kiválogatott bikákat tartják a viadal kezdetéig. Vagyis ha az ember azt látta, hogy az apartadónál (tehát a válogatásnál, ami után elkülönítve, bokszokba zárják az állatokat) még villog a bika szeme, szilárdan áll mind a négy lábán, és olyan gyors, mint a macska, ám ugyanez a bika később úgy jön ki az arénába, hogy reszket a két hátsó csülke, akkor valaki merő véletlenségből a vese tájára ejtett egyjó nehéz abrakos zsákot. Vagy ha úgy botorkált elő, mint az alvajáró, a matador pedig alig is tudott valamit kezdeni a kábult állattal, vagyis olyan bikát kapott, amely mindent tűrt közönyösen, és azt se tudta már, hogy mire való a szarva, akkor sej thetőleg az történt, hogy valaki megdöfte egy nagy lófecskendővel, ami altatóval volt teleszívatva. így is előfordult persze, hogy a matadoroknak 16 igazi, ép szarvú bikákkal kellett megküzdeniük. A legjobbak erre is képesek lettek volna, csak épp nem szívesen vállalkoztak rá, mert ez veszélyes volt. Évente egyszer-kétszer mégis megtette mindegyikük. Sok oka volt tehát- legfőképp az, hogy az évek során elment a kedvem a közönségsporttól, hogy már nem élveztem annyira a bikaviadalt, mint régen. Időközben azonban felnőtt a bikaviadorok új nemzedéke, és rájuk azért kíváncsi voltam. Annak idején láttam apáikat, némelyikük jó ismerősöm is volt, de miután néhányan meghaltak, mások meg abbahagyták, mert elszállt a bátorságuk vagy valami más okból, elhatároztam, hogy többé nem barátkozom bikaviadorokkal, sokat kellett gyötrődni miattuk meg izgulni, ha nem bírtak a bikával, mert féltek tőle, vagy mert tehetetlenek voltak, ami persze szintén a félelem miatt van. Abban a bizonyos 1953-as esztendőben a városon kívül, Lecumberriben szálltunk meg, és mindennap hajnali hat harminckor huszonöt mérföldet autóztunk, be Pamplonába, le ne maradjunk róla, amikor reggel hétkor végighajtják a bikákat a város utcáin. Megkerestük a barátainkat a lecumberri szállodában, és szépen végigcsináltuk a szokásos hét kemény napot. A hétnapos szakadatlan ünnepségek alati mindenki mindenkivel összeismerkedett, és meg is kedvelt mindenki mindenkit vagy majdnem mindenkit, más szóval, jól sikerült a fiesta. Eleinte még az' volt a véleményem, hogy Dudley grófjának 17 aranydíszes Rolls-Royce-a talán hajszálnyival előkelősködőbb a kelleténél. A végén azonban már igazán kedves kis ötletnek tetszett az az aranydísz. Hát így ment ez abban az évben.

9 Gianfranco beállt az egyik tánc- és ivászati cuadrillaba, amely cipőpucolókból és néhánykezdő, de szépreményű zsebtolvajból állt, úgy hogy lecumberri szállodai ágya nem sokat látta ezen a héten. Valószínűleg a város évkönyveibe is belekerült, hogy egy ízben annak az egyébként zárt útnak a porában hajtotta álomra a fejét, amelyen a bikákat az arénába hajtják, mert félt, hogy, akárcsak egy korábbi alkalommal, megint elalussza az encierrót. Ezúttal tényleg nem aludta el. Mivelhogy átgázoltak rajta a bikák. Cuadrillája tagjai valamennyien nagyon büszkék voltak rá. Adamo is minden reggel ott volt az arénában, és nagyon szerette volna, ha megengedik neki, hogy ő is megöljön egy bikát, ez azonban nem illett bele az igazgatóság terveibe. Az időjárás pocsék volt, Mary bőrig ázott a bikaviadalokon, és úgy megfázott, hogy még Madridban is láza volt. Bár maguk a viadalok is lehettek volna jobbak, egy történelmi pillanat mégis akadt. Akkor láttuk először Antonio Ordó& 241;ezt. Amikor az első lassú, elnyújtott fordulatot tette a köpenyével, mindjárt láttam, hogy nagy ember. Olyan volt, mintha az igazi nagyokat látnám halottaikból feltámadva, újra a porondon, csak ő még náluk isjobban csinálta. Aztán a muletával is. Tökéletes volt. És ölni is tudott, min 18 den erőlködés nélkül. Kritikus szemmel néztem, minden mozdulatát figyelve, és láttam rajta, hogy nagy matador lesz belőle, hacsak nem történik vele valami. Csak azt nem tudtam még, hogy mindenképpen nagy viadorrá növi ki magát, bármi történjék is vele, és hogy minden súlyos sebesülése után csak egyre bátrabb lesz majd, egyre szenvedélyesebb. Apját, Cayetanót jól ismertem, sok évvel azelőtt még egy kis portrét is írtam róla, a Fiestában pedig van egy bikaviadal, amelyben ő a matador. Ami az arénában történik, azt mind pontosan úgy írtam meg, ahogy a valóságban volt, Cayetano fellépését is. Az arénán kívüli események viszont képzeletbeliek. Ezzel ő is tökéletesen tisztában volt, és soha nem is vetette a szememre, hogy miket írtam. Antoniót figyelve, ahogy a bikájával bánt, láttam, hogy mindent tud, amit az apja tudott fénykorában. Cayetano technikai tudása tökéletes volt. Úgy tudta irányítani a segítőit, a picadorokat és a banderillerókat, hogy a bika egész mozgatása, a viadal három fázisa, amely az öleshez elvezet, mindig a legtökéletesebb, logikus rendben követte egymást. Antonio azonban még nála isjobban csinálta, minden egyes fordulata a muletával attól a perctől fogva, hogy a bika kijött a porondra, a picadorok manőverezésével és minden döfésével együtt kizárólag azt szolgálta, hogy felkészítse a bikát a viadal

10 utolsó mozzanatára, arra a pillanatra, amikor már teljesen igézetében tartja a muleta vörös kendője, és a matador beledöfi a kardot. 19 A mai bikaviadalban már nem elég, ha a bika egyszerűen a muleta hatása alá kerül, ha annyira is, hogy a matador ledöfheti a kardjával. Ma már a matadornak különböző klasszikus figurákat kell bemutatnia az öles előtt, főleg ha a bika még képes támadni. A szabályosan végrehajtott figurákban a bikának épp öklelésnyire kell elhaladnia a matador teste mellett. Minél közelebb engedi, sőt csalogatja magához, és közben persze kormányozza a bikát, annál nagyobb a közönség élvezete. Ezek a klasszikus figurák kivétel nélkül mind igen veszélyes mutatványok, és úgy kell őket végrehajtani, hogy a matador csak egy körülbelül méteres hosszúságú pálcára borított vörös flaneldarabbal kormányozza a bikát. Az idők során sok szemfényvesztő figurát is kiagyaltak, melyekben tulajdonképpen a matador siklik el a bika mellett, és nem fordítva, vagy csak kihasználja a bika rohamát, de legföljebb ha messziről integet a mellette elrobogó állatnak, ám korántsem ő maga kormányozza a mozgását. Az ilyen integetős figurák akkor a legszenzációsabbak, ha a bika olyan természetű, hogy csakis egyenes vonalban rohamoz, a matador pedig, mivel viszonylag kicsi a kockázat, a bikának hátat fordítva ingerii támadásra az állatot. Ezzel az erővel persze akár egy villamost is elengedhetne maga mellett, a közönség azonban mégis nagyon szereti az ilyen mutatványokat. Már amikor legelőször láttam Antonio Ordó& 241;ezt, akkor is láttam rajta, hogy mindenféle trükkök nélkül is tudja az összes klasszikus figurát, hogy ért a bikához, és ha arról van szó, na 20 gyön tud ölni is, végül pedig, hogy a köpennyel meg egyszerűen zseniálisan bánik. Látszott, hogy megvan benne az a három, ami nélkül nincs matador: a bátorság, az ügyesség és az elegancia a halálos veszedelem pillanatában is. De amikor egy közös barátunk a viadal után, a corrida-bol kifelé menet azt mondta, hogy Antonio szeretné, ha meglátogatnám a Hotel Yoldiban, azt mondtam magamnak: nehogy megint bikaviadorokkal barátkozz, és főleg ezzel az emberrel ne, hiszen tudod, hogy milyen zseniális, és azt is tudod, hogy micsoda veszteség lesz a számodra is, ha netán történik vele valami. Szerencsére soha életemben nem fogadtam meg ajó tanácsokat, amiket magamnak adtam, meg a félelmeimtől sugallt intelmekre sem volt szokásom odahallgatni, így aztán, amikor összetalálkoztam Jesús Córdobával, a mexikói bikaviadorral, aki Kansasban született, remekül beszél angolul, és épp az előző nap nekem ajánlotta az egyik bikáját, mindjárt azt kérdeztem tőle, hogy hol van az a Yoldi, ő pedig felajánlotta, hogy elkísér. Jesús Córdoba jó

11 cimbora volt, és kiváló, nagyon intelligens matador, jól elbeszélgettünk az úton. Antonio szobájának ajtaja előtt vált el tőlem. Antonio meztelenül hevert az ágyán, csak egy törülközőt terített magára fügefalevélül. Legelőször a szeme tűnt fel: soha ilyen sötét, fénylő és vidám szempárt nem láttam még, csibészesen huncut mosollyal nézett vissza rám, nekem meg mindjárt szemembe ötlött a jobb combján végighúzódó vastag forradas. A bal kezét nyújtotta, 21 mert a jobb karját csúnyán megsértette a kard, amikor a második bikát ledöfte és így szólt: Ide üljön az ágyra. És mondja. Vagyok olyan bikaviador, mint az apám?" Én meg belenéztem ebbe a furcsa szempárba, amelyből akkorra már elmúlt a mosoly, akárcsak belőlem a legcsekélyebb kétely is, hogy barátságot kötünk-e mi ketten, és megmondtam neki, hogy jobb viador, mint az apja volt, aztán pedig elmeséltem, hogy az apja milyen nagy matador volt a maga idejében. Aztán a kezéről beszéltünk. Azt mondta, két nap múlva újra fellép. Mély volt a vágás, de szerencsére egyetlen int se ért. Aztán bejött a megrendelt telefonhívása; a menyasszonyát hívta, Carment, aki a menedzserének, Dominguínnak a lánya volt, Luis Miguel Dominguínnak, a matadornak a húga; szabadkoztam, hogy nem akarom zavarni, és hallótávolságon kívül kerültem. Amikor befejezte a telefonálást, elbúcsúztam. Megállapodtunk, hogy az El Rey Noblében találkozunk Maryvel, és azóta jó barátok vagyunk. Amikor először láttuk Antoniót a corridá-ban, Luis Miguel Dominguín már visszavonult. Vele a Villa Pazban találkoztunk, vagyis a tanyáján, amit épp akkoriban vásárolt Saelices mellett, a madrid-valenciai út mentén. Miguel apja is régi jó barátom volt. Jó matadornak számított abban az időben, amikor igazi nagy matador csak kettő volt, később pedig rátermett és agyafúrt üzletember lett belőle, ő fedezte fel, ő menedzselte Domingo Ortegát. Dominguínéknak 22 három fiuk meg két lányuk volt. Mind a három fiúból matador lett. Luis Miguel hajlékony testű fiú volt és mindenben nagyon tehetséges; nagy banderillero vált belőle, torero muy largo, ahogy a spanyolok mondják, vagyis hatalmas repertoárja volt a különböző figurákból és elegáns mutatványokból, a bikával azt csinált, amit akart, és még ölni is tudott. Dominguín, az öreg hívott meg, hogy látogassuk meg őket Valenciába menet, nézzük meg Luis Miguelt az újonnan vásárolt tanyáján, és ebédeljünk velük. Szállt a törek a forró afrikai szélben az út menti szérűskertek felől, és mi a hosszú autózás után egyenesen Új Kasztília júliusi hevéből állítottunk be a hűs, elsötétített házba; Mary, Juanito Quintana meg egy régi pamplonai barátom, aki annak idején modellt állt a Fiesta szállodásához, Montoyához és

12 persze jómagam. Luis Miguel elbűvölő modorú férfi volt, fekete hajú, magas, szinte csípőtlen, és legföljebb a nyaka lehetett kissé hosszabb a kelleténél, ahhoz képest, hogy bikaviador volt; könnyen elnevette magát, és komoly, mégis csúfondáros arcáról egykettőre eltűnt a foglalkozásával járó gőg. Antonio Ordonez is ott volt Carmennel, Luis Miguel húgával. Szép koromfekete lány volt, az arca is kedves és a termete gyönyörű. Jegyesek voltak, őszre volt kitűzve az esküvő, és minden szavukon, minden mozdulatukon látszott, hogy mennyire szeretik egymást. Megszemléltük az állatokat, a baromfiudvart meg az istállókat, a fegyverszobát. Volt egy farkas is, ketrecben, amit a napokban ejtettek csap 23 dába ott, a ház körül. Én bementem hozzá és eljátszottam vele; Antonio nagyon élvezte. A farkas egészségesnek látszott, és mivel nagyon valószínűtlen volt, hogy veszett legyen, azt gondoltam, nagyobb baj nem történhet, mint hogy megharap, hát miért is ne próbálnám ki, hogy nem lehet-e farkassal is bikaviadalt játszani. A farkas nagyon nyájas volt, nyilván megérezte, hogy a vendég szereti a farkasokat. Megtekintettük az újonnan épült úszómedencét, amit még föl se töltöttek vízzel, és megcsodáltuk Luis Miguel életnagyságú bronzszobrát. Eléggé szokatlan dolog, hogy valakinek még életében szobra álljon a saját háza udvarán, és különben is Miguel jobban festett a valóságban, mint szoborként, bár a szobor kétségtelenül kissé méltóságteljesebb volt. De hát elég nehéz dolog lehet az embernek versenyre kelni a saját bronzszobrával, amely ráadásul ott áll a saját kiskertjében. Legközelebb Madridban találkoztam Miguellel, 1954 májusában, azután, hogy visszajöttünk Afrikából. Ő is feljött hozzánk a Palace Hotelbeli szobámba, mint mindenki más, egy kivételesen rosszul sikerült corrida után; szeles, esős, ronda idő volt aznap. Tele lett a szoba emberekkel, poharakkal és füsttel és beszéddel, pedig jobb lett volna mihamarább elfelejteni az egészet, és Miguelen tényleg látszott, hogy pocsékul van. Pedig hajó napja van, úgy fest, mint Don Jüan és egy jó Hamlet kereszteződése, azon az estén azonban nyúzott volt, törődött és fáradt. 24 Miguel akkor még nem tért vissza a corridába, de már forgatta a fejében, hogy elvállal egypár fellépést Franciaországban, és én egyszerkétszer vele tartottam, amikor lement vidékre, Escorial környékére, a Guadarrama-hegység lábához, fiatal üszőkkel gyakorolni, hogy kipróbálja, mennyi időbe telnék, amíg megint formába hozza magát. Szerettem nézni munka közben, főleg, hogy milyen keményen dolgozik, pihenés nélkül, sose kímélve magát, ahogy mindig újra összeszedte magát, valahányszor fáradni látszott vagy kifulladt, amíg végül mégis mindig az állat merült ki hamarább. Aztán amíg várta a következőt, és csurgott róla a verejték, csak mélyeket

13 lélegzett, és mindjárt folytatta is. Megcsodáltam a kecses mozgását, a hajlékonyságát, egész toreó-ját, vagyis azt, ahogy a bikával bánt, ami elsősorban nagyszerű testi adottságaira épült, pompás lábára, a reflexeire, a különféle figurák óriás repertoárjára, ami a birtokában volt, és persze enciklopédikus tudására, mert Miguel mindent tudott a bikákról. Hatalmas élvezet volt elnézni Miguelt, és a táj is gyönyörű volt, mert elmúltak az esők és kitavaszodott. Csak egy bajom volt. A stílusa nem volt rám hatással. Nem tetszett például, ahogy a köpennyel bánt. Hála ajó szerencsémnek, én láttam vívni az összes nagy köpenyművészt, aki csak porondra lépett Belmente óta, tehát azóta, hogy a bikaviadal modern korszaka elkezdődött, és még itt vidéken is meg tudtam állapítani, hogy Luis Miguel nem tartozik az igazán nagyok közé. Ez 25 azonban csupán részletkérdés volt, mert máskülönben nagyon élveztem a társaságát. Csípős, csúfolódó humora volt, és cinikus volt a végtelenségig, amikor abban a szerencsében volt részem, hogy Kubában nálunk szállt meg a Fincan egy időre, nagyon sokat tanultam tőle a legkülönfélébb dolgokról. Amikor befejeztem a napi munkámat, hosszú beszélgetéseket folytattunk az úszómedence mellett üldögélve. Luis Miguelnek akkoriban még nem volt szándékában visszatérni a bikákhoz. Nőtlen volt, szabadon csatangolt, hol ez akart lenni, hol meg valami más. Éjszakánként Agustín de Foxával csavargóit, a spanyol költővel, aki a spanyol követségen szolgált titkárként. Agustín nagyon élvezte az életet, úgyhogy barátságuk idején, amikor Luis Miguel és Juan nevű sofőrünk rendszeresen hajnalban vagy éppenséggel hajnal után tért haza a Fincara, Miguel komolyan fontolgatta, hogy nem kellene-e esetleg diplomáciai pályára lépnie. Továbbá az is megfordult a fejében, hogy írni fog. Ha Ernesto is tud írni, gondolhatta, akkor nem lehet valami nagy mesterség. Én el is magyaráztam neki, hogy tényleg semmi az egész, csak jól kell megfogni, és azt is elmondtam, hogy én hogyan csinálom, így aztán néhány napig délelőttönként mind a ketten írtunk, és délben lehozta a medencéhez az aznapi termést. Miguel remek cimbora volt, eszményi házi vendég, és olyan hajmeresztő dolgokat hallottam tőle az életről meg a bikaviadalról, mint senki mástól. Ezért is volt, többek között, olyan keserves az es szezon. Ha Luis Miguel nem a barátom, hanem az ellenségem, és nem Carmen fivére és Antonio sógora, akkor könnyű lett volna. Vagy ha nem is könnyű, de legalább annyira kellett volna csak, hogy érdekeljen a sorsa, mint az egyik embert a másiké júniusának végétől 1956 augusztusáig ki se mozdultunk Kubából, dolgoztunk. Én eléggé rossz állapotban voltam. A hátammal kínlódtam, mert

14 különféle afrikai repülőbaleseteimben összevissza törtem magamat, és csak nagyon nehezen gyógyultak a sérüléseim. Senki sem tudta megjósolni, hogy egyáltalán rendbejön-e még a hátam, amíg aztán Peruban, a Cabo Blancónál a tengeren ki nem próbáltuk, hogy mit bírhat; akkor forgatták AZ öreg halász, és a tenger-l, és szükség volt a filmhez egy nagyon nagy marlinra. A hátam egész jól bírta, úgyhogy amikor befejeződött a forgatás, lesz, ami lesz, az augusztust New Yorkban töltöttük. New Yorkban szeptember elsején szálltunk hajóra, és azt terveztük, hogy Párizson át lemegyünk Spanyolországba, mert meg akartuk nézni Antoniót Logro& 241;óban és Zaragozában, és aztán onnan utazunk tovább Afrikába, ahol még volt egy kis elintézni való dolgunk. Le Havre-ban szálltunk partra, ahol riporte.rek és mindennemű fotósok zűrzavara fogadott, de aztán mégiscsak rátaláltunk Mario Casa 28 massimára, aki egy vadonatúj régi Lanciával várt ránk. Gianfranco küldte elénk Udinéből Adamo helyeit, aki olyan fontos személyiség lett Udine és vidéke temetkezési életében, hogy éppúgy nem szabadulhatott a pácienseitől, mint egy divatos szülész és nőgyógyász. Vigasztalhatatlan, írta, amiért nem tudott magajönni, hogy újra együttjárjuk be Spanyolországot, ám szilárd meggyőződése szerint Mario is szülővárosa méltó fiának bizonyul majd, hiszen kerek e világon Udinében a legnagyobb az egy főre eső Lanciák száma. Mario autóversenyző volt, valamint kezdő tévérendező, és úgy meg tudta rakni a Lancia tetőcsomagtartóját, akár egy öszvért, aztán szépen lekötözte a máihát, és ezzel a szélfogóval is vígan leelőzte az országúton a Mercedesek valamennyi gyártmányát. Ezenfelül nagy débrouillard is volt, ahogy a franciák nevezik az ilyen embert, ami körülbelül annyit tesz, hogy ha valamibe belemászik, akkor abból mindig ki is tud mászni, illetve azt, hogy ha az embernek szüksége volna valamire, akkor azt ő mindig meg is tudja szerezni, nemcsak hogy nagykereskedelmi áron, de akár kölcsönbe is valamelyik újonnan szerzett áldozatos jó baráttól. Jó barátot pedig minden este szerzett, minden szerelőműhelyben és minden szállodában. Spanyolul egyetlen szót sem tudott, de azért egészen jól elboldogult. Épp időben futottunk be Logro& 241;óba, hogy még elérjük a corridát. Remek volt. A bikák nagy, bátor, gyors és manipulálatlan állatok voltak, a matadorok közel, sőt még annál is köze 29 lebb, a lehető legközelebb engedték őket magukhoz, és mindegyikük megtett mindent, ami csak kitelt tőle. Antonio aznap úgy bánt a köpennyel, hogy majdnem sírva fakadtam láttán. Elszorult a torkom, de nem úgy, hogy a zokogás fojtogatott, mint az

15 Átlagfranciát azon a klasszikus felvételen, amelyiken Franciaország Bukását siratja, hanem úgy, mint amikor egyszer csak úgy érzi az ember, hogy mellben szűk lett a kabátja, valaki markolássza a nyakát, és közben elhomályosul a tekintete, mert olyasmit lát, amit már régesrégen holtnak hitt, és most mégis ott van a tekintete előtt, új életre kelve. Tisztábban, gyönyörűbben, közelebbről és életveszélyesebben csinálta, mint ahogy egyáltalán lehetséges, mikromilliméternyi pontossággal mérve ki a mozdulatokat. Közben pedig egy féltonnás, robogva támadó állatot kormányzott, amely halálos fegyvereket viselt a fején mindkétfelől, ő pedig csak egy puszta perkálköpönyeggel rángatta a nagy dögöt előre-hátra a dereka meg a térde mellett, de úgy, hogy szinte szoborcsoportozatot alkotott vele, ami olyan gyönyörű volt, ahogy a két test összeforrt valósággal, a köpeny lassú, csalogató ívében, hogy soha szebbet nem láttam még. Amikor befejezte az első verónica-sorozaíot, Rupert Belville, öreg angol barátunk, és sok évtizedes aficionado, valamint Juanito Quintana és jómagam egymásra pillantottunk és a fejünkéi ingattuk. Mivel nem volt mit mondanunk. Mary erősebben szorította a kezemet. Most, hogy az első sorozatnak vége volt, már 30 alkalmazkodott a bikához, de azért most is úgy csinálta, ahogy neki a legmegfelelőbb volt, nagy Jaená-t mutatott be, aztán végül nagyon szépen ölt, hogy azért nekem is a kedvemre tegyen valamiben. Imádta a titkokat, ezt a titkát pedig akkor még én sem ismertem. A titok abban állt, hogy recibiendo ölte meg a bikát, vagyis azon a módon, hogy bal lábával kilépve és a muletát előrelebbentve támadásra ingerii az állatot, aztán bevárja a rohamot, amikor pedig a bika leereszti a fejét, mert öklelni akar, s ezáltal védtelenül hagyja azt a bizonyos helyet a két lapockája között, a matador pontosan ebben a pillanatban, merev csuklóval, és tenyérrel mintegy betolja a kardot az állat testébe, és még utána is hajol, és addig tolja-tolja, amíg olyan közel nem kerül a bikához, hogy egységes szoborcsoportozatot alkotnak ketten, miközben a bal kezében tartott, és mélyen leeresztett muletával leszorítja az állat fejét, majd végül az utolsó szép mozdulattal elkormányozza magától a bikát. Ez az öles leggyönyörűbb módja, de az egészfaena alatt tudatosan elő kell rá készíteni a bikát. Egyúttal azonban ez az öles legveszedelmesebb módja is, mert ha a bal kéz nem uralkodik tökéletesen a bika fölött, és az állat felemeli a fejét, a szarva nagyon közel kerül a matador mellkasához. Azon az 1956-os őszön Antonio a maga örömére ölte meg recibiendo a bikáit, hogy megmutassa a közönségnek, mire képes, és persze büszkeségből is, hogy ő olyasmit is tud, amit más nem tud, vagy nem mer, végezetül pedig azért is, hogy nekem kedvemre tegyen.

16 31 Ennek én nem voltam tudatában, egészen az évad végéig, amikor az egyik bikáját nekem ajánlotta ezekkel a szavakkal: Ernesto, te meg én tudjuk, hogy nem ér ez a bika egy lyukas garast se, de lássuk, meg tudom-e ölni úgy, ahogy te szereted." És persze hogy sikerült neki. De még a szezon vége előtt odajött hozzám egyszer dr. Tamames, Antonio és Luis Miguel orvosa és régi jó barátja, és azt mondta, hogy Ha egy kicsit is hallgat magára a barátunk, mondja meg neki, hogy ne vigye túlzásba a dolgot. Megérzi azt az ember, hogy most már jön a cornada, és én vagyok az orvosa." l Az utolsó zaragozai corrida után aztán egyszer csak megcsömörlöttem, és azt mondtam magamban, hogy most egy időre elegem van a bikákból. Meg voltam róla győződve, hogy Antonio akármilyen bikával megbirkózik, és alighanem minden idők egyik legnagyobb matadora, és nem akartam végignézni, ahogy lejáratják, és aztán lehazudják a történelmijelentőségét, vagy elrontják az aréna körül folyó manipulációkkal. Tudtam, hogy manapság a bikaviadal sokkal veszélyesebb, a modern stílusban sokkal közelebb kell engedni a bikát, sokkal látványosabban kell dolgozni, mint régen, és azt is tudtam, hogy ehhez félbikákra van szükség. De nem bántam, felőlem csinálják. Vívjanak félbikákkal, ha legalább termetre elég nagy az állat, és legalább bikának látszik, nem pedig novillo, vagy nem épp hogy csak hároméves tinó, a szarvát békén hagy 32 jak, és az állatot sem preparálják. De azt is tudtam, hogy egyszer-egyszer, bizonyos városokban majd mégiscsak igazi bikákkal kell kiállni Antoniónak, bár nem kételkedtem benne, hogy igazi bikákkal is meg tud küzdeni, és igazi bikákkal se dolgozna gyengébben, mint a legeslegnagyobb matadorok. Luis Miguel elvett feleségül egy bűbájos lányt és visszatért az arénába. Igaz, hogy csak Franciaországban és Észak-Afrikában lépett fel. Mint megtudtam, Franciaországban minden bikának lereszelik a szarvát, így aztán nem volt nagy kedvem, hogy fólmenjek megnézni. Gondoltam, megvárom, amíg Miguel Spanyolországban is fellép. Visszamentünk Kubába, és hol ott, hol meg az idahói Ketchumban végigdolgoztuk az 1957es és az 1958-as esztendőt is. Eléggé rossz állapotban voltam, és sokáig is tartott a nyavalyám, de Mary a gondomat viselte, úgyhogy, hála a sok munkának meg a bőven adagolt testedzésnek, végtére is rendbe jöttem, és megint egészségesnek mondhattam magam. Antoniónak nagy éve volt az 1958-as. Kétszer is majdnem elszántuk már magunkat rá, hogy átmegyünk Európába, de egy regényen dolgoztam, és nem lett volna jó, ha félbeszakítom a munkát.

17 Küldtünk egy karácsonyi lapot Antoniónak és Carmennek, amin megírtam Antoniónak, mennyire bánkódunk, amiért lemaradtunk az 1958-as szezonról, és hogy az 1959-est már semmi körülmények között sem szeretnénk elmu 33 lasztani, és május közepére, a San Isidro-napi feriara Madridban leszünk. Amikor azonban eljött az idő, semmi kedvem sem volt eljönni Amerikából, aminthogy Kubát sem volt kedvem otthagyni, amikor végre ott voltunk már. A Golf-áram a part felé hömpölygött, és a nagy, fekete szárnyú repülőhalak épp aznap bukkantak fel először, amikor utoljára mentem le a Pilar-ral Havannába, mert indulni kellett New Yorkba, hogy hajóra szálljunk Algeciras felé. Nem nagyon örültem neki, hogy kimarad az életemből ez a tavasz, amit máskülönben a Golf-áramban tölthetnék, de már karácsonykor szavamat adtam, hogy átmegyek Spanyolországba. Azt azért kikötöttem magamban, hogy ha kiderül, hogy manipulálják a viadalokat, azonnal visszautazom Kubába, és Antoniónak meg is fogom mondani, hogy miért nem maradok. Senki másnak nem szólok egy szót sem a dologról, de biztosra vettem, hogy ő meg fogja érteni az indokaimat. A szezon azonban úgy alakult, hogy végül is semmilyen tavasz, nyár vagy ősz kedvéért se mondtam volna le róla. Tragikus lett volna, ha elmulasztom, de tragikus volt végignézni is. Mindenesetre olyasmi volt, amit nem lehetett elmulasztani Az átkelés a Constitution fedélzetén szép és napos idővel kezdődött, ami azonban csak kerek egy napig tartott, mert aztán belefutottunk egy ronda esőzónába, borús volt az ég, vadul hullámzott a tenger, és már majdnem a Gibraltári-szorosnáljártunk, amikor végre magunk mögött hagytuk. A Constitution nagy és kényelmes hajó volt, és rengeteg kedves és barátságos ember utazott rajta. Egymás között csak a Constitution Hilton"nak hívtuk, mivelhogy soha ennél kevésbé hajószerű vízi járművön nem utazott még egyikünk sem. Lehet, hogy a Sheraton-Constitution" névjobban illett volna rá, ez esetben majd legközelebb annak fogjuk hívni. Mindenesetre az öreg Normandie-hoT., az lie de France-hoz vagy a Libertéhez képest olyan volt rajta az utazás, mintha valamelyik Hiltonban lakna az ember, nem pedig a párizsi Ritz kerti frontján. Miután Algecirasban partra szálltunk, kocsiba ültünk és fölmentünk a Málaga fölötti hegyekbe Davisékhez Bili és Annie a két apró gyermekükkel, akiknek itt volt a házuk, a La Consula nevű villa. A kert kapujában, ha nem 35 volt zárva, őrszem állt. Hosszú, kavicsos kocsiút vezetett fel a házhoz, kétfelől ciprusok. Parkszerű, ápolt kertjük volt Daviséknek, olyan megejtően szép, akár a madridi Botánico. Közepén állt a gyönyörű, hatalmas és hűs ház, óriási szobák, a folyosókon meg a szobákban gyékényszőnyegek, minden

18 szoba tele könyvekkel, a falakon meg régi térképek és jó képek. És kandallók is voltak, hideg idő esetére. Volt még ezenkívül úszómedence is, amit hegyi forrás vize táplált, telefon viszont nem volt. Mezítláb járhatott az ember, de május volt és kissé még hűvös, ezért aztán a márványlépcsőkönjobb volt mokaszinban. Remekül főztek, és az ital is jó volt. Általában mindenki békén hagyta a másikat, és amikor reggel felébredtem és kimentem a hosszú erkélyre, amely az egész emeleten körbefutott, és a píneák csúcsa fölött kinéztem a kertre meg a hegyekre és a tengerre, és elhallgattam a píneák ágai között susogó szellőt, mindjárt tudtam, hogy ennél szebb helyen még sohasem voltam. És azt is, hogy munkára ennél jobb helyet elképzelni sem lehet. Azonnal neki is fogtam. Az andalúziai tavaszi bikaviadal-szezon végén érkeztünk. A sevillai feria is lefutott már. Luis Miguel első spanyolországi fellépését éppen arra a napra tűzték ki Jerez de la Fronterában, amikor a Constitution kikötött Algecirasban, ő azonban maga helyett orvosi bizonyítványt küldött, hogy ételmérgezés miatt nem tud megjelenni a corridán. Mindez egyáltalán nem volt kedvderítő, és azt gondoltam, a legjobb lesz, ha 36 maradok a Consulában, dolgozgatok, lejárok a medencébe úszni, és ha valahol kényelmesen elérhető távolságban bikaviadalt rendeznek, elmegyek és megnézem. Csakhogy megígértem Antoniónak, hogy felkeresem Madridban még a San Isidro-napi viadalok előtt, és egyébként még némi anyagot is kellett gyűjtenem, hogy be tudjam fejezni a Halál délután függelékét. Jérezben mindenki számított ránk, amikor május harmadikán Antonio is fellépett, legalábbis Rupert Belville szerint, aki a viadal után szintén feltűnt a Consulában egy szürke, bogárhátú Volkswagenben, amiben még szűkebben volt a maga százkilencven centijével, mint egy vadászgép pilótaülésében. Antonio azzal bocsátotta el őket, hogy Ernestónak dolgoznia kell és nekem is. Madridban találkozunk a hónap közepén." Rupert Juanito Quintanával jött, megkérdeztem tőle, hogy van Antonio. Jobban, mint valaha mondta Juanito. Magabiztosabb és teljesen ura a bikának. Lélegzetet se enged neki. Majd meglátja. És nincsen semmi baj? Semmi. Hogy csinálja az ölest? Magasról, átnyúlva, a muletát mélyen leeresztve. Ha elsőre csontot ér, akkor másodszorra hajszálnyival lejjebb szúr, de akkor se alacsonyan. Épp csak egy hajszálnyival, hogy eltalálja a verőeret. Pontosan tudja, hova kell szúrni és milyen szögben, hogy mégis szép meredek legyen még, és úgy hajol be, ahogy a nagykönyv

19 37 ben meg van írva, vállalja a kockázatot, de azt is megtanulta, hogy kell kikerülni a csontot. Még mindig igazat ad nekem abban, amit mondtam róla? Igen, hombre, igen. Tényleg olyan nagy matador, mint ahogy gondoltuk, a balesetektől meg csak megkeményedett. Nem rontott rajta egy fikarcnyit sem. És hogy van Luis Miguel? Ernesto, én nem tudom, hogy mi lesz. Tavaly, Vitoriában igazi bikákat kapott, persze ezek se olyanok voltak, mint régen, a mi időnkben. De azért rendes, jó bikák voltak, és nem bírt velük. A bikák uralkodtak őrajta, és nem fordítva. Fellépett már egyáltalán olyan helyen, ahol nem manipulálnak a szarvakkal? Talán. Egyszer-kétszer. De legfeljebb. Azért jó formában van? Azt mondják, remek formában van. Hát, legyen is. Bizony mondta Juanito. Antonio olyan, mint az oroszlán. Eddig tizenegy súlyos sebe van, és valahányszor felgyógyult a sérüléseiből, mindig csak egyre bátrabb lett. Átlagban minden évre jut neki egy mondtam. Nemcsak átlagban, minden évben egy sebesülés mondta Juanito. Háromszor lekopogtam a nagy fenyőfa törzsén, amely mellett álldogáltunk. Erősen fújt a szél fenn a fák koronájában, és bikaviadalok napján mindig feltámadt az egész tavaszon meg 38 a nyáron át. Soha még ilyen szeles nyarat nem értem Spanyolországban, de más sem emlékezett rá, hogy valaha is ennyi viadort felöklcltek volna a bikák egyetlen szezon alatt. Szerintem elsősorban az volt az oka a sok sebesülésnek és csúnya balesetnek 1959-ben, hogy a szél könnyen fóllebbenti a köpenyt vagy a muletát, és akkor a matador ott marad védtelen a bika kénye-kedvére, másodsorban pedig az, hogy azon a nyáron minden matador Antonio Ordó& 241;ezzel versenyzett, mind azt akarta megmutatni, hogy ő is tudja azt, amit Antonio, akár fújt a szél, akár nem. Vetélkedés nélkül persze mit sem ér a bikaviadal. De ha két igazán nagy matador áll szemben egymással, akkor halálos párharc lesz a vetélkedésből. Mert ha az egyik megcsinál valami olyasmit, amit senki más nem tud, és méghozzá rendszeresen bemutatja a viadalokon ezt a valamit, ami nem puszta szemfényvesztés csupán, hanem igazi, életveszélyes mutatvány, amihez tökéletes idegekre, biztos szemmértékre, bátorságra és művészi talentumra van

20 szükség, és ráadásul még egyre merészebben is csinálja, egyre fokozza a kockázatot, akkor a másik, ha megpróbálja utánacsinálni, vagy éppenséggel felül is akarja múlni a vetélytársát, hamar rajtaveszíthet, súlyos sebet kap, vagy akár ott is marad a porondon, mert ehhez elég egy pillanatnyi megingás, elég, ha csak egy pillanatra cserbenhagyják az idegei vagy a szemmértéke. Vagy máskülönben kénytelen mindenféle trükkökhöz folyamodni, ám amikor aztán a közönség is kitanulja 39 a trükköket és meg tudja már különböztetni az igazitól, az illető matadornak vége van, nemcsak elveszíti a párharcot, de örül, ha elevenen megússza a vereségét, és egyáltalán megmaradhat a pályán. Juanito Quintanával harmincnégy éve ismertük egymást, de már két éve nem találkoztunk, úgyhogy rengeteg beszélnivalónk volt, amikor aznap reggel sétálni indultunk a kertben. Megbeszéltük, hogy miért beteg a bikaviadal, mit tesznek a visszaélések ellen, miféle orvoslat lehetne hatásos, és mi az, ami szerintünk úgysem vezet semmire. Mindketten szemtanúi voltunk, hogyan tették tönkre különféle visszaélésekkel ezt a sportot, a picadorok például, akik félholtra véreztették a bikát, mindig ugyanabba a sebbe döfve a pika vasát, megforgatva benne vagy a gerincbe szúrva, a bordák közé vagy bárhová, ahol végzetes sebet lehet ejteni, ahelyett, hogy előírásosan használták volna a pikát, az állat fárasztására, hogy lelassítsák, hogy leszegje a fejét, és hogy aztán előírásos módon lehessen leölni. Mind a ketten tudtuk, hogy a picador által elkövetett hibáért mindig a matador a felelős, vagy ha a matador olyan fiatal, hogy még nincs tekintélye, akkor az a banderillero, aki a bizalmasa, vagy pedig a menedzsere. A bikaviadalok körüli visszaélések csaknem mindig a menedzser számlájára írandók végső soron, ám ha nem a matador beleegyezésével történnek a dolgok, neki módja van tiltakozást bejelenteni. Megbeszéltük azt is, hogy Luis Miguelnek és Antoniónak is Luis Miguel két fivére, Domingo 40 és Pépé Dominguín a menedzsere. Egyetértettünk, hogy elég nehéz lehet köztük az elszámolás, mivel Luis Miguel nyilván úgy véli, hogy ő nagyobb közönséget vonz, mint Antonio, hiszen sokkal régebben lép fel, és persze sokkal régebben híres is, míg Antonio bizonyára meg van róla győződve, hogy ő jobb matador Miguelnél, amit persze alighanem bizonyítani is akar minden lehető alkalommal. Mindez egyrészt jócskán megviselhette a családi életüket, másrészt viszont magának a sportnak, a bikaviadalnak nyilván csak jót tett. Mindazonáltal eléggé vészterhesnek is látszott ez a felállás. Május első tizenkét napja hamar elszaladt. Délelőtt dolgozgattam, aztán délben lementem úszni, főleg élvezetből, de terv szerint is, hogy tartsam a kondíciómat; ebéd későn volt, aztán esetleg bementünk a városba a délutáni