3. A Nap életjelenségei a fizika és a csillagászat felől megközelítve

Átírás

1 3. A Nap életjelenségei a fizika és a csillagászat felől megközelítve Az eddigiek során bemutattam, hogy ha szemléletünkben újjászületnénk, és mentesülnénk a ma divatos gondolkodási vágányok kizárólagosságától, feltárulna előttünk, milyen közvetlenül kötődünk életünk szálaival a Természethez, a Világegyetemhez. Egy természetes világszemlélet bontakozott ki előttünk, amely bámulatosan egyszerű, közérthető logikájú, amit a józan ész is alátámaszt, és amibe minden létező, minden ember beavatott pusztán megszületése által. Ez a természetes világszemlélet ugyanis nem elzárt természetű, mint a modern tudomány jó része, hiszen felfogásához nem szükséges egyetemi végzettség, társadalmi pozíció. Ez a természetes világszemlélet mindenki számára, mindenhol hozzáférhető, nem kell hozzá más, mint elegendő érdeklődés e kérdések iránt. És ez a természetes világszemlélet az, amely képes az emberi élet számára igazán fontos kérdésekre is választ adni, tehát teljesebb annál a mai tudománynál, amely elutasítja magától az élet emberi dimenzióit. A természetes világszemlélet felszínre bukkanása megnyitja a lehetőséget a két tudomány: a teljesebb, emberi és az anyagelvű, ember-nélküli tudomány párbeszéde között. Micsoda párbeszéd! Világkorszakok párbeszéde! Milliárdok párbeszéde! Ebben a párbeszédben mindannyian érdekeltek vagyunk, és mindannyiunk életében kialakultak álláspontjaink. A tudós-világ az ember-nélküli, anyag-elvű tudomány, a köznép pedig az emberi, anyagi-életteli-szellemi tudomány felé hajlik. Az ősi, a modern tudományt megelőző világ az emberi, a modern kor az ember-nélküli tudomány mellett tör lándzsát. Az emberré válás kezdetétől máig ívelő évmilliókon át mindannyian állást foglaltunk, így vagy úgy, a világszemlélet kérdésében. Élő vagy nem élő a világ? Élő világban élünk vagy élettelenben? Otthonos anyavilágban születtünk, vagy egy közömbös, idegen világban? Olykor még az eltérő vélemények frontjai is felbomlanak ezen az alapkérdésen. Hiszen valljon bármily szigorúan ember-nélküli világnézetet a tudós, magánéletében, családi életében, ember mivoltában mégis az otthonossághoz, az élet igazságához kötődik. Másrészt pedig modern korunk embere érzi, tudja, hogy a számára egyre elérhetetlenebbé tett modern tudomány maga is világformáló erő, a világformáló erők egyik leghatékonyabb eszköze. A legtöbb mai ember örülne, ha tudhatná mindazt, amit a mai tudósok tudnak. Az emberiség jelentős része mindkét álláspontot ismerni szeretné. A természetes világszemlélet felszínre bukkanása az emberek jelentős részében megerősítheti a megértés képességét. Mindennapi életünk és életünk egésze a természetes világszemléletben tényszerű megvilágítást kapnak. Olyan bizonyítékok sorakoznak fel életünk kozmikus összefüggései felől, amelyek tényszerűségét, nyilvánvaló igazságait alapjában a modern tudomány sem tagadhatja, legfeljebb értelmezésében igyekszik más, ellenkező irányba vinni bennünket. Csakhogy most

2 az ember-elleni, Természet-elleni, modern értelmezés a természetes világszemlélet megfogalmazásával elvesztette kizárólagosságából adódó fölényét. Mostanáig az ellen-értelmezés, a természet ember-nélkülinek látása egyeduralmat, véleménymonopóliumot élvezhetett. Amikor ugyanis megszületése és elterjedése során vetélytársra bukkant, hagyományos kultúrákra, azokat többnyire vagy kiirtotta, vagy beolvasztotta. Különösen a magasabb szintre jutott kultúrák írásos dokumentumait, szent könyveit égette el előszeretettel a nyugati civilizáció. Így jártak többek között nemcsak az indiánok szent könyvei, nemcsak az európain kívüli kultúrák, hanem az európai népek, köztük a magyar, trójai, káldeus magaskultúrák krónikáinak, dokumentumainak java. A nyugati civilizáció sajátos módon közvetlen szülőjét, a görög kultúrát sem kímélte: felgyújtotta az alexandriai könyvtárat, bezáratta a görög akadémiákat, és több mint ezer évre betiltotta a görög kultúrát, miközben könyveinek javarészét elpusztította. A természetes világszemlélet állításai tényszerűek, és így tudományosan ellenőrizhetők. Mivel azonban a mai, mesterségesen leszűkített tudomány csak az ember-nélküli világ körébe eső kérdésekre korlátozódik, ezért vizsgálataink két irányban haladnak. Először a mai tudomány keretein belül mérkőzik meg a két álláspont. Másrészt, a mai tudomány szűk területén kívül, a filozófia és a világszemlélet szintjén is össze kell mérni a két érvrendszer pengéit. Az Élő Világegyetem eszméje adta távlatok Az Élő Világegyetemben az emberi élet nincs szükségképpen olyan számkivetettségre ítélve, mint az anyagelvű fizikai elképzelésben. Életünknek közvetlen kozmikus jelentősége lehet. Életünk természeti-kozmikus egylényegűsége alapvető jelentőségű életünk értelme és vezetése, irányítása számára. Nem mindegy ugyanis, hogy percről-percre, napról-napra, évről-évre vagy évtizedes, évszázados távlatokban éljük le életünket. A hosszú- és rövid táv alapjában befolyásolja erkölcsiségünket. Figyelemre méltó, hogy az értékes folyamatok életünkben többnyire a hosszútávú jelenségekhez kötöttek. Ha például valaki egynapos távlatban gondolkodik, akár rabló is lehet belőle. Arra gondolva, hogy egy napon belül nem valószínű, hogy elkapják és felelősségre vonják, ésszerű lehet feltennie, hogy érdemes betörnie - ha csak egy napos távlat adatott meg számára. Érdekes módon az önzésnek a rövid távlat, az átfogóbb, emberi értékeknek a hosszabb távlat kedvez. És ha életünk távlatai a Kozmoszig nyúlnak, és a Világegyetem élő természetű, akkor az élet örök és életünk élő mivolta örök értelmet is nyerhet. Az Élő Világegyetem tehát erkölcsileg fölemelő, erkölcsi értékeinket a lehető legerősebben megerősíti, míg az anyagelvű világegyetem világképe erkölcsi értékeink felemelő erőforrásait szétrombolja, elpusztítja.

3 Az élet természetének megértése megerősíti az élet alapállásait az élettelenség eszmevilágának mai társadalmi erőfölényével szemben. Az az ember, aki felismeri, hogy az élet attól élő, hogy önirányító, saját életének és az egyetemes élet szeretetének erejével közelíthet az emberi önirányítás, önállóság, más szóval: a szabadság eszméjéhez. Az az ember, aki felismeri, hogy élete attól élet, hogy a külsődleges hatások befolyását képes alárendelni saját természeti lényegének, eredményesebben küzdhet a manipuláció ellen. Ugyanakkor az az ember, aki elfogadja a köznépnek szóló anyagelvű társadalmi befolyást, aki magát egy közömbös, anyagi világba, és egy társadalmilag is erkölcstelen, anyagias, érdekközpontú világba zárja, bekerül a taposómalomba. Ha a Világegyetem élő természetű, az élet szellemiségének, önirányításának titkai felé is nyitottak lehetünk, mindannyian az élet szellemiségére is rácsodálkozhatunk. Egy fa, de még inkább az erdő, a Természet önirányító rendszerének ismerete nemcsak orvosi, biológiai ismeretekkel kecsegtethet, hanem egyben a Természet szellemiségének feltérképezésével is. A fának ahhoz, hogy ne fizikai rendszer, hanem élő fa lehessen, képesnek kell lennie a fizikán kívüli világ érzékelésére is. Más szóval: a fa csak akkor lehet élő, ha létezik belső világa. A fizikán kívüli világ azonban éppolyan valóságos lehet, mint a fizikai, és éppen ezért szerveződése mintázatként a fizikai rendszerekben is nyomot hagyhat. A biológiai világ legalább olyan valóságos, mint a fizikai, még ha fizikai szempontból belső világnak is minősül, hiszen ha a fizikai világ egyetemes, mindenre kiterjedő igényű, a fizikai világon túli világ csak belső világ lehet. Így aztán a különböző szempontokból belső és külső világok együttes szemlélete elvezet a fizikai, biológiai és szellemi világok mindegyike valóságosságának elismeréséhez. A biológiai szerveződések, mintázatok elvezethetnek egy átfogóbb szellemi világ feltérképezéséhez is. A fizikán kívüli világ ugyanis lehet az élet világa, a biológiai világ, telis-teli nyüzsgő-rajzó eseményekkel, információkkal. Mivel az élet lényege az önirányítás, azért az élet lényege a fizikán kívüli információk léte, mert csakis ilyen információk képesek a fizikai rendszereket irányításuk alá helyezni, a fizikai információk ugyanis a fizikai viselkedéshez tartoznak. Ebből következik, hogy az információk léte tágasabb körű a fizikai létezésnél. E tágasabb kör nemcsak a biológia világát jelenti, hanem elér azon is túlra, az önirányító központok közötti kapcsolatok megszületéséig. Az a rendszer, amely önirányító központokból épül fel, maga is képes lehet egységessé szerveződni, és így az irányítás átadódhat egy magasabb szintre. Az öntudat így képes lehet az élettevékenység egy részét (a szellemit) is irányítani, és éppen erre is hivatott. Ez a magasabb szerveződések felé haladó lánc azonban szükségképpen nem kerítheti uralma alá az egész jelenségvilágot. Egyrészt azért nem, mert az élet minden külső tényezővel szemben hivatott magát megvédeni. Ezért ha a magasabb szerveződés az élet ellen fordul, akkor az élet ettől kezdve védekező tevékenységet

4 fejt ki. Így jutunk el a mai emberiség egyik kulcskérdéséhez. Ez pedig az irányításelmélet alapkérdése: hogyan válasszuk meg az irányítás legalkalmasabb formáit? Ha azt gondoljuk, hogy az irányítás öncél, önmagában előnyt biztosító körülmény, függetlenül attól, mit kell irányítani és miért, hogy valami, amit feltétel nélkül mindig növelni kell, akkor a totális irányítás mellett kötelezzük el magunkat. Ekkor azonban elvesztjük az egyre magasabb szerveződési lehetőségek közül mindazt, ami valóban magasabb: ami a Természethez, a Kozmosz szépségéhez, értelméhez vezet. A totális irányítás az emberi öntudatot igyekszik egyre hatalmibb, külsődlegesebb szerveződésekbe bevonni és e szerveződésnek alávetni. Ezek az egyre hatalmibb, külsődlegesebb szerveződések az államokat és a világ egészét is igyekeznek befolyásuk alá vonni. Bár ez a cél már szinte elérhetetlen, hiszen az ember és a társadalom nehezen vethető egészében egy központ alá, mégis az irányítás eszméjének hatékonyságát (és az anyagelvűség feladását a társadalomirányításban) semmi sem bizonyítja jobban, mint a mai világ egyre alaposabb szervezettsége, egyre titokzatosabb magasságokba emelkedő hatalmi képződményei. Csakhogy úgy tűnik - itt a pózna vége. Az emberi lét szabadságával szembeforduló anyagelvű szerveződés ugyanis magát az életet tagadja, ezért sohasem lehet biztos uralmában, és így alapjában folytonos kihívásokkal kell szembenéznie, amelyek létét, hatalmi felépítettségét fenyegetik. Másrészt az egyre feljebb szerveződésnek gátat szab maga a célkitűzés önös szempontja: a hatalmi piramis csúcsán ugyanis az efféle rendszerben egy (vagy néhány) ember kell álljon. Ott áll az a szerencsétlen ember, hatalmi szemléletében lábai előtt terül el a világ. Csakhogy egy kizárólagos uralmi szemlélet számára fenyegetésként - ott az égbolt az ő feje fölött is. Ott ragyog egy olyan égbolt, amely egy természetes és jóval magasabbra, a végső magasságokba nyúló szerveződés tagja: a Föld-Naprendszer-csillagvilág-galaxisvilág-Világegyetem szerveződésé! Az öncélú, anyagias hatalmi szerveződés kétfrontos harcra kényszerül, és ez a kétfrontos harc minden totális rendszert kikezd. A hatalmi szenvedély kiélése elkerülhetetlenül arra vezet, hogy a szerencsétlen világhatalmasságok elvesztik életük eredeti értelmét. A természeti világ, az Élő Világegyetem pedig egyre elérhetetlenebb lesz számukra. A kétfrontos harc két oldalán a néhány önjelölten hatalmas ember kivételével ott az egyik oldalon az emberiség, a másik oldalon ott az egész világ; egy olyan világ, amely szerveződésében, élet-alapjaiban az önirányítás, a szabadság eszméje mellett biológiailag is elkötelezett: az Élő Világegyetem. Az élet kozmikus viszonyokra alkalmas meghatározása

5 Nem vagyunk könnyű helyzetben, ha egy élőlényről tudományos alapossággal akarjuk eldönteni, élő-e vagy halott. Figyelemre méltó azonban, hogy a hétköznapi józan ész megbízhatóan és szinte azonnal helyesen tudja megállapítani, élő vagy halott macska van-e az orrunk előtt. Ugyanakkor a tudomány mintha fényévekkel lenne lemaradva a józan észtől e tekintetben. A legtöbb szaktudományos könyv ugyanis, akárcsak az iskolai biológia tankönyvek, miközben megemlíti, hogy az élőt mindenki könnyen meg tudja különböztetni az élettelentől, kijelenti, hogy a tudomány nem képes az életre megfelelő meghatározást adni. Sokszor egyenesen úgy állítják be, mintha elvileg lehetetlen lenne az életet meghatározni! Ugyanakkor sok előadásomon győződtem meg arról, hogy a hallgatóság nagyon is könnyen képes érveket felsorakoztatni valami élő vagy élettelen volta mellett, ill. ellen. Hogyan lehet megkülönböztetni egy élő macskát egy halott macskától? A hallgatóság azonnal mondja a válaszokat: mert mozog, mert lélegzik. Mivel nekünk az életnek egy olyan alapvető ismertetőjegyére van szükségünk, ami majd az égitestekre is alkalmazható lesz, ezért a lélegzéstől egyelőre eltekinthetünk. De mi a helyzet a mozgással? A hallgatóság már mondja is: a mozdony is mozog! Mégsem élő! Miért? Mert nem magától mozog! És ezzel el is jutottunk egy meglehetősen szilárd talajra. Valóban, ami magától mozog, az él: a macska, az ember, a növény, az állat mind magától mozog, és él. Az első ellenvetés az lehetne, hogy az időjárás is (látszólag) magától alakul, a földkéreg is magától mozog, a Nap és a csillagok is maguktól változnak. Csakhogy éppen ez az a terület, amire a kíváncsiságunk irányul! Ha arra vagyunk kíváncsiak, létezik-e valamiféle kozmikus életjelenség, nem indulhatunk ki abból, hogy az égitestek eleve élettelenek: éppen ez az a kérdés, amit meg kell vizsgálnunk. Nem mondhatjuk minden további vizsgálat nélkül, hogy az öntevékenység nem jó jellemzője az élőknek, csak azért, mert ezen az alapon a légkör, a Föld, a Nap és a csillagok (legalábbis a változó-csillagok) is élőknek számítanának! Ha ugyanis az öntevékenység egyébként jól jellemzi az életet, akkor esetleg azt kell megvizsgálnunk: miért gondolják sokan azt, hogy a Föld és a Nap nem élő, annak ellenére, hogy szemmel láthatólag öntevékenyek? Az öntevékenység: alapvető életjelenség Az öntevékenység, ha belegondolunk, meglehetősen alapvető tulajdonság. Ha a székeknek lenne öntevékenységük, és szabálytalan ritmusban ki-kitörnének, anyagfelhőket dobva ki magukból, időnként sötétebb foltok tűnnének föl rajtuk, erős mágneses térrel, és mágneses terük erősségét saját maguk szabályoznák, akkor az asztalosok ezt a szék-tevékenységet minden bizonnyal valamiféle életjelenségnek fognák fel. Még ha a szék nem is lélegzik, ha öntevékeny, és saját maga kezdeményező félként idézné elő változásait, akkor létezne egy általánosabb élet, amely nem fehérjékhez, nem lélegzéshez kötött. Az általánosabb, kozmikus

6 élet és a földi élet lényegi egyezést mutat: az öntevékenységet. A tudományban szokásos idegen eredetű műszóval a homeosztázis fedőnéven ismert önszabályozás jelenségét az alapvető életjelenségek közé sorolják. Az önszabályozás valóban figyelemreméltóan alapvető tulajdonság. Gondoljunk csak a mesterséges intelligencia-kutatásra. Minden máig épített számítógép külső vezérlésű, a kívülről beadott adatok és programok alapján működik. Elvileg sem tisztázott, lehetséges-e olyan gép, amely a saját maga írta program alapján működne, bár az világos, hogy ilyet csak az ember tudna létrehozni, ha elvileg lehetségesnek mutatkozik. És itt még nem is került szóba az, hogy ennek az önszabályozást irányító programnak valamiféle értelmet sem ártana hordoznia. Egy összevissza működő gép, ha saját maga írná meg összevissza-működési programját, az önvezérlés szempontjából akár meg is felelhetne. És akkor még hol vagyunk attól, hogy ez a viselkedés valamiféle mélyebb, sőt, önállóan megtalált értelmet hordozzon! Az alapvető irányra, szellemi irányra képes öntevékenység már közel áll az élet lényegéhez. Az öntevékenység tehát valóban valamiféle alapvető jegye az életnek. Az öntevékenységhez energia kell. Ezért az élőlényekhez leghasonlóbb fizikai rendszerek mind rendelkeznek valamiféle szabad-energiával, mozgósítható energiával. Ez a szabad energia a gyufafej esetében kémiai energia. Amikor végigdörzsöljük a gyufafejet a gyufásdoboz oldalán, a keletkező súrlódási hő beindítja a tartalékolt kémiai energiát, és a gyufafej lángra lobban. Belső energia szabadult fel, de nem magától, és csak egy esetben. Ez hasonló a lavina példájához. A lavina is csak esetenként indul meg, és miután lezúdult, rendszerint legalább évtizedek-évszázadok telnek el a hegy következő lavinájáig. Egy olyan lavina, amelyik képes lenne folyamatosan feltölteni magát, bizony figyelemre érdemes rendszer lenne az élet titkának szempontjából! Így pedig arra a belátásra jutunk, hogy az öntevékenység mellett, annak alapjául olyan belső energiára van szükség, ami képes ismétlődően pótlódni, és így akár folyamatos öntevékenységet is lehetővé tenni. Más szóval: az öntevékenység jó életjelző tulajdonság, de még jobb az ismétlődő, és még annál is jobb a folyamatos öntevékenység. Ha egy mozdony elindul a sínen, még gondolhatnánk, hogy meglökte valami de ha egyszer gyorsul, egyszer lassul, akkor biztosan van rajta (vagy vele távolból kapcsolatba lépő) élőlény, aki gyorsítja-lassítja. Ha a macska meglódul, lehet, hogy valaki egy bottal megmozgatta de ha képes felszökni a kerítésre, és elfutni, akkor már biztosak lehetünk benne, hogy él. Még egy további tisztázó lépést is tehetünk. A repülő-modellezők tudnak távirányítható repülőt készíteni. Az ilyen távirányított repülőnek van

7 üzemanyagtartálya, saját maga adja energiáját mozgásához, mégsem mondhatjuk, hogy a távirányított repülő él. Nem él, mert mozgását nem önmaga irányítja, éppen mert a távolból irányítják. Tanulság, hogy az öntevékenység legfontosabb eleme az önirányítás. Önirányítás pedig akkor áll fenn, ha a rendszer rendelkezik rendszerezett tudással, információval saját állapotairól, és viselkedésében ez a belső információ játssza az irányító szerepet! Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy az égitestek lényeges tulajdonsága, hogy öntevékenyek. Az öntevékenység annál hangsúlyosabb, minél folyamatosabb. Az öntevékenység egyfajta mértéke az öntevékenységi, szabad energia és az adott rendszer, szervezet teljes energiájának aránya. Annál az égitestnél, amely öntevékenységet mutat, szabad energiát kell találnunk. Az öntevékeny égitestek önirányítók is kell legyenek. Az önirányítás módjának megközelítése bepillantást adhat az égitest élettevékenységébe, életének mozgatórugóiba, vagyis belső világába. Ennek megismerése pedig óriási távlatokat nyithat meg az emberiség előtt! Próba: a földi vízkörforgás A köveken fel-felszökellő víz-tarajok nem alkotnak közvetlenül egy élő egységet, mert energiájuk és információjuk is külső forrásból adott. Persze megváltozik következtetésünk, ha ezt a külső forrást is beleértjük vizsgálatunk tárgyába, de ez az érvelés-vonal messze röpít bennünket: legalábbis a Napig. A vízhozamot ugyanis végső soron a víz körforgása biztosítja, a víz körforgását pedig a Nap tartja fenn. Meg kell állapítanunk, hogy a víz körforgása minden eddig vizsgált példánknál (mozdony, gyufa, lavina) közelebb visz az élethez! A víz körforgása ugyanis hasonlítható egy olyan lavinához, amely képes önmagát felhúzni, újratölteni! Élő vagy nem élő a víz-körforgás? Próbáljuk eldönteni, hogy öntevékenye! Először is világos, hogy a víz körforgásának külső tényezőktől legérzékenyebb szakasza a felszálló ág. Ha nincs napsütés, akkor nincs felszálló ág, nincsenek felhők, nincs eső, kiszáradnak a folyók. A vízkörforgás a Naptól kapja energiáját, tehát külső energiaforrás élteti. De lehet, hogy nem ez a perdöntő. A perdöntő inkább az irányítás belső vagy külső mivolta. És mivel a víz körforgása azért lehetséges, mert a víz 0 fokon válik folyékonnyá és 100 fokon párolog, ezért a vízkörforgás másik alapvető tényezője maga a víz. Azt, hogy hol emelkedik, párolog föl a víz, a vízrajzi és domborzati, sőt növényföldrajzi és egyéb helyi viszonyok döntik el. Úgy is mondhatnánk, a víz eloszlásával kapcsolatos

8 információk döntik el, hol mennyi víz emelkedik a magasba. Sőt a víz a vízszintes talajon nem annyira a fizikai, mint inkább (talaj)biológiai viszonyok hatására vándorol el. Ráadásul, a Föld tevékenysége, a vulkánkitörések, szárazföldvándorlások, hévizek, talajvizek, barlangi források öntevékenyen is befolyásolják a vízkörforgást. Létkörök sorozata kapcsolódik össze a vízkörforgásban, még a Naprendszer bolygóinak mozgása is befolyásolja a légkör felépítését, az ionoszféra egyes rétegeinek vastagságát. Sorra véve a legfontosabb tényezőket a vízkörforgás létrehozásában: víz jelenléte, vízrajzi viszonyok, légköri viszonyok, domborzati viszonyok, talajviszonyok, geológiai tevékenység, a Föld saját mágneses tere, a Nap, a naptevékenység, a Naprendszer bolygói - beláthatjuk, különböző létkörök egybekapcsolódásának gazdag tárháza működik együtt a vízkörforgás létrehozásában. Ez az összjáték pedig rendkívül kedvező a változékonyságnak, annak a tulajdonságnak, amit előszeretettel fogunk fel az emberi viselkedés megkülönböztető jegyének. Ég és föld összjátéka egy páratlan körfolyamatban azt hiszem, a vízkörforgás a biológia és a filozófia számára is érdekes szempontok sokaságát rejti. Van azonban a vízkörforgásnak egy olyan oldala, amely, úgy tűnik, elválasztja az élőlényektől. Minden élőlénynek kell, hogy legyen belső szabad energiája, aminek segítségével a számára fontos folyamatokat be tudja indítani, fel tudja erősíteni. A vízkörforgás energiája, amennyiben teljes mértékben a Nap által uralt, ilyen erősítést úgy tűnik nem tesz lehetővé. Márpedig létezik egy rendkívül általános életjelenség, a fogékonyság, érzékenység, amit a komoly biológusok csakis egy elidegenítő kifejezéssel voltak képesek leírni: az ingerlékenység, ami úgyszintén feltételezi belső szabad energia létét. Ez a fogékonyság az, amire szükségünk van ahhoz, hogy életünket tartalommal és értelemmel töltsük meg. Ha ugyanis támad egy hirtelen ötletünk, vagy egy váratlan esemény beköszöntése felkelti érdeklődésünket, ha kedvünk tartja, mozgósíthatjuk erőforrásainkat. Ha például egy parányi fény éri szemünket, apró agyi áramot indít be. És ha a fény számunkra érdekes hírt hoz, képesek lehetünk figyelmünkkel felé fordulni, és belülről átélve az eseményt, mozgósítani szabad energiánkat, életerőnket. Így jöhet létre a Természet egyik leggrandiózusabb csodája. A parányi fényszemcse által kiváltott agyi áram figyelmünk varázserejének hatására elkezd erősödni, és erősödése során újabb és egyre erősebb áramokat vált ki. Ez a fény-erősítés olyan, mintha egy karácsonyfa-égősor gyulladna ki, amelynek fényei egyre jobban elharapódznának, fölerősödnének csodamód ezerszeresre, még ezerszeresre, milliószorosra, még milliószorosra, végül egész testünket a hatalmukba kerítve végül testünk egésze a levegőbe röpül: utána vetjük magunkat a fény-parány által küldött hírnek, a fényhullám által élő adásban közvetített pillangónak. Kövessük végig most ennek a természeti csodának az útját, de nem kívülről,

9 külsődlegesen, hanem belülről, belső szemlélőként! Amikor lepkét látunk, és képe bejut agyunkba, ott nyilván hírré alakul, és ez a hír minden érdekelt sejt és sejtalkotó számára körbefut. Sejtjeink fölfigyelnek: hallottátok? Egy csodaszép lepke röpül odakünn! Szeretnénk közelebbről is gyönyörködni benne? Akkor rajta! Szorítsatok! Szorítsatok! Adja bele mindenki saját félretett energiáit! Szorítsatok, amíg a szorítások révén energiáink, akaratunk összeadódik, és megzengetjük magunk fölött az eget! És ahogy szorítanak, sejtjeink belső energiái összeadódnak, érzéseik, vágyaik összeadódnak és megmozgatják a hegyeket fölöttük, a sejtek feletti létszint világát! Mintha az egeket mozgatnák meg parányi sejtjeink maguk fölött! Miféle életük lehet, miféle csodás erő kerít föléjük olyan égboltot, amit együtt szeretnének, amiért együtt cselekszenek! Sejtjeink életébe bepillantva feltűnhet, hogy belső világunk jóval elevenebb megszokott tudati világunknál. Mai világunkban megszoktuk, hogy az ember szinte pontszerű, énjét egy nézőpont-ból éli át. Csakhogy maga ez a nézőpont már egy eredmény, ami egy összetett folyamat, sejtjeink összjátéka eredményeképpen alakul ki! Ha figyelembe vesszük ezt az összetett folyamatot, mégpedig belülről, résztvevőként, olyan helyzetben találhatjuk magunkat, ami csak álmainkban vagy a mesében létezhetett eddig számunkra. Olyan világba kerülünk, ahol akaratunktól, szándékainktól függ a bennünket körbevevő táj, amelynek minden eleme képes a velünk együtt érzésre és cselekvésre! A sejtek világában olyan világba kerülünk, amelyben belső erőink megfeszítése a jelenségek végső mozgatórugója! Létezik ilyen világ! Létezik egy valóságos világ, amelynek törvényeit az érzések irányítják, amelynek mindennapi, érzékelhető valósága érzékenyen alakul az érzések, gondolatok sugallatait követve! És ez a csodás világ bennünk él! Valóságos csodavilág ez, varázslatos, mágikus alaptermészetű! Ismét a varázserő bukkan föl, utunk során nem is először. Valamikor, az Aranykorban még közelebb álltunk ehhez a teljesebb érzékeléshez. De a mágikus érzékelés annyira alapvető, hogy még a mai ellenséges világban is lépten-nyomon felbukkan. A nyugati civilizáció tudásának alap-kincstárai, az enciklopédiák némelyike még mintha tudna valamit erről a mágikus életérzésről, bár mai valóságosságának és igazi természetének felismerésétől fényévekre áll. Az ember a tudatosság hajnalán magát a természet részének érezve képesnek érezte magát arra, hogy kölcsönhatásba lépjen a természettel vágyainak elérésére (Dewey, 1902, II: 35). "A mágikus cselekvés kiterjeszti az emberi hatalmat az evilági és a halál utáni létben, keresve az ellenőrzést a természeti események, az istenek és a szellemek felett, megcélozza a jövő ismeretét és elemeinek kontrollját. A szellemi, természeti és emberi szférák szoros rokonságán, kölcsönös függőségén alapszik (Brandon, 1970, 417). Úgy tűnik, ebben a varázslatos, lenyűgöző hatásban az Egész varázslatos hatása,

10 eggyé-varrása bukkan elő a Részek összefüggéseiből. Az emberi belső világ természete mára mintha elhomályosult volna előttünk a külső világ külsődleges rejtelmei megismerésének varázsában. A külső és a belső világ azonban összetartoznak, mindketten természeti lényegűek, egy oszthatatlan Egészet alkotva egymásban folytatódnak. Így tehát belső világunk csodálatos ön-megelevenítő képessége azt jelzi, hogy a mégoly idegennek beállított külső világ is abból a kozmikus életerőből született, amelyik belső világunkban hangját olyan csodálatosan tudja hallatni! A vízkörforgás titkait csak futólag tudtuk itt érinteni. Utunk az égitestek titkai felé vezet. A csillagok és a Világegyetem élő vagy élettelen mivoltának kérdésére keressük a választ. A Nap alaptulajdonságainak vizsgálata az élet szempontjából A Nap legalapvetőbb tulajdonsága kétségkívül csillag mivolta. A csillag pedig attól csillag, hogy fényét saját maga termeli. Ha jól meggondoljuk különösen az élet öntevékeny természetéről tett előző észrevételeink tükrében nem minden létező termel saját fényt. A bolygók és a holdak például többnyire egyáltalán nem termelnek fényt. A saját fény termelése akárhogy is vesszük egyfajta öntevékenységnek számít! Ez az öntevékenység pedig különösen akkor válik szembetűnővé, ha szűk hétköznapi kereteink között igyekszünk hasonlatot találni. Tudjuk, hogy a közlekedési jelzőlámpák fénye kívülről vezérlődik. Igencsak meglepődnénk, ha egy közlekedési lámpáról kiderülne, hogy fényét saját maga termeli és vezérli! Egy másik példával: ha éjszaka a hálózatból kihúzott falilámpánk egyszercsak felfénylene, és alapos vizsgálat kiderítené, hogy fényét saját maga termelte, alighanem csodára (csodaszerű, életszerű hatást keltő okra) kéne gyanakodnunk. Léteznek saját fényt termelő szerveződések itt a Földön is mint a szentjánosbogár, egyes mélytengeri halak, és ismét csak a vulkánok, villámok. Igaz, a vulkánok és a villámok nem maguk termelik meg energiájukat, csak átalakítják a kapott energiát fényenergiává; akárcsak az öngyulladó olajmezők, tőzegtelepek. Tulajdonképpen különös, hogy ez a saját energiából öngyulladó, fénytermelő tulajdonság eddig nem keltette fel a tudósok, biológusok, filozófusok érdeklődését. Még különösebb lenne egy olyan földi fényforrás, amelynek fényessége többé-kevésbé szabályosan lüktet. Évtizedeken át szabályosan lüktető fényforrásokat kerestek a Földön kívüli értelmet kutató csillagászok, és amikor a pulzárokat fölfedezték, először arra gondoltak, ez egy másik civilizáció jelzése lehet. Aztán hamarosan rájöttek, hogy éppen a szigorúan gépies szabályosság szól az értelmes forrás lehetősége ellen. Csakhogy a Nap fényének változása nem szigorúan szabályos! Már néhány évtizede ismert, hogy a

11 napfelszín különböző pontjai 10 millió módusban, 10 millió külön rezgésállapotban rezegnek, folyamatosan változtatva hangerejüket, hangmagasságukat, mintha tízmillió zenész adna együttesen koncertet! Milyen óriási információnak felel ez meg, ráadásul nem olyan gépiesen ismétlődésnek, ami élettelen mechanizmusra utalna! Hogy lehet az, hogy távoli fényévekre levő csillagokon keresik-kutatják évtizedeken át az élet, az értelem nyomait, és eközben nem veszik észre, hogy a Nap közelebb áll az értelmes lényekkel szemben támasztott követelményekhez, mint eddigi legjobb jelöltjeik? Nem állítom, hogy a Nap csillag-mivolta, az a tény, hogy saját maga termeli fényét (és hogy ez a fényesség ciklikusan változik, ráadásul nem szigorúan szabályosan), már bizonyítja is, hogy a Nap élő szerveződés. Csak azt állítom, hogy mindezek az alapvető sajátságok már önmagukban is a legtöbb földön ismert létezőnél az élet meglétére emlékeztetnének. A helyzet hasonló az égitesteknél is, abban az esetben, ha vizsgálatunk összefüggésrendszere az élet meglétére irányul, például más civilizációk kutatására. Ez pedig felveti a kérdést: mi történne, ha a Napot a más civilizációk kutatására kidolgozott módszerekkel közelítenénk meg? További kérdéseket is föltehetünk. Miféle eredményeket adhatna egy olyan vizsgálat, vagy akár egy olyan tudományág, ami például a földi fák viselkedését a távoli csillagok esetleges civilizációinak kimutatására alkalmas módszerekkel közelíti meg? Hiszen a távoli csillagoknál az élet nyomait csak vaktában keressük, míg azt egészen biztosan tudjuk, hogy a fák élők! Miféle értelemmel rendelkezik egy fa? Ezt talán egyáltalán nem érdemes kutatni? Csak az elérhetetlen civilizációk tarthatnak igényt a figyelmünkre, az orrunk előtt élő civilizációk pedig egy szemernyi érdeklődésre sem érdemesek? A Földön egyedül az ember érdemes figyelemre? És miféle eredményeket kapnánk az emberi viselkedés tanulmányozásából? Ha például az egyik alapvető életjelenséget, az érzékenységet (amit a biológusok ingerlékenység néven emlegetnek) vesszük elő? Vegyük ismét azt a példát, amikor egy lepke látványát hordozó fénysugarak szemünkbe jutva agyunkban parányi bioáramokat keltenek! Miféle következtetést tudna levonni az a másik civilizáció, amely az embert megfigyelve megállapítaná, hogy ha egy lepkéről fény jut be a szervezetbe, akkor az emberi szervezet olykor-olykor a lepke után rohan? Be tudná-e bizonyítani ennek alapján, hogy az ember - élőlény? Annyit bizonyítani tudhat, hogy a folyamat kezdő lépésében az energia parányi, néhány fényhullám szinte mérhetetlenül parányi energiája. A végenergia a szervezetet képes a levegőbe röpíteni, tartós futásba hozni, azaz ebben a fizikai megközelítésben a kezdő és végenergiák aránya óriási, csak csillagászati számmal írható le (~ szeres, tízmilliárdszor-milliárdszoros!). De következik-e ebből az óriási áttételből, hogy az ember él? Bauer Ervin Elméleti biológia (1967, 38) című, alapvető könyvében megemlíti, hogy ez az óriási áttétel az élőlények sajátos tulajdonsága. Mindazonáltal ennek az óriási áttételnek a megléte önmagában még nem bizonyítja minden kétséget kizáróan, hogy élő szervezetről van szó.

12 Ugyanakkor az ember számára világos, hogy enélkül az érzékenység nélkül élete nem lehetne élet, hiszen ez az érzékenység a feltétele bármiféle belső átélésünknek, belső átélésünk öntevékeny alakításának. Az energetikai áttétel ugyanis nem lehet minden hatásra ugyanakkora, hiszen számtalan hatás ér bennünket (másodpercenként több tízmilliárd bit információt hordozva, lásd pl. Scheffer, 1994), és szervezetünk csak egyfajta módon képes cselekedni. Ha szervezetünk energetikai áttételét megkötnénk, és minden hatásra ugyanakkorának követelnénk meg, akkor szervezetünk tökéletesen elvesztené életképességét, mindenre faarccal, ugyanazzal az érzékenységgel válaszolna. Ha amikor egy fény-szemcse érné szemünket, egy pislantásnyi energiával sem válaszolhatnánk, csak legfeljebb annyi energiát mozgósíthatnánk, amennyivel a fényhullám bír miféle bénult állapot lenne az! Nemcsak lelkivilágunkban, de alapvető élettevékenységünkben is végzetes fennakadást okozna egy ilyen mesterséges kiegyensúlyozottság, egyenlősítő demokrácia : az életbevágóan fontos, a teljesen közömbös és az életbevágóan veszélyes hatásokra egyenlő, és vészesen kevés energiát lenne köteles mozgósítani. Ilyen körülmények között a szervezet nem lenne képes legelemibb működéseit fenntartani. De lelkivilágunk is elképzelhetetlen mértékben beszürkülne, elveszne a tökéletes szürkeségben, érdektelenségben hiszen az érdeklődés éppen a figyelem általi kitüntetettséget, azaz belső mozgósítást jelentene. Életünk attól élet, hogy kitüntetünk számunkra izgalmas, érdekes, figyelemfelkeltő jelenségeket számunkra érdektelen, haszontalan hatásokkal szemben. Ez a kitüntető hatás életünk alaprugója, alapvető mozgató ereje által történik, és ez a kitüntető hatás alkotja belső életünk alapját. Összevetve a külsődleges, energetikai szempontú megközelítést a belső, életközpontú, lélek-szempontúval, arra a felismerésre juthatunk, hogy egy és ugyanazon alapjelenség: az érzékenység, illetve fizikai nyelven: az óriási áttétel, külsődlegesen vizsgálva nem bizonyítja, belső megközelítéssel pedig szinte kétségtelenné teszi az élet, sőt a lelkiség jelenlétét. Az érzékenység a belső megközelítés alapján akkor válhat az élet kétségtelen jelévé, ha folyamatosan jelen van, ha folyamatosan kitüntet bizonyos hatásokat a legtöbb más hatással szemben. Számunkra is hasonló feladat vár: fölfedezni az élet jelenlétére irányuló jelenségeket, és ezeket kitüntetni az élettelenség szemléletével szemben. Eddigi vizsgálataink alapján már felismertük, melyek a kozmikus élet meghatározására, kimutatására alkalmas ismertetőjegyek. A kozmikus élet kimutatására alkalmas meghatározást a következő alakban fogalmazzuk meg: A kozmikus élet kulcsjelensége az érzékenységet mutató, folyamatos öntevékenység.

13 Olyan öntevékeny folyamatot kell keressünk, amely az égitest élettartamának jelentős részében végbemegy; amely rendkívüli és kitüntető módon fölerősít egyes kis energiájú külső hatásokat (ingereket) és ezekre a kitüntetett kis hatásokra óriási erősítéssel válaszol, olyan folyamattal, amelynek energiája az ingerfolyamat összenergiájánál jóval nagyobb. A feladat előttünk tehát a következő: meg kell vizsgálnunk, létezik-e a Napban olyan folyamat, ráadásul folyamatosan, amely óriási energetikai áttételt hoz létre, amiben nagyon parányi kezdő hatás nagyon nagy energiájú folyamat születésére vezet. Ha találunk ilyen folyamatot, és ha ez a folyamat nem egyszer-egyszer, hanem folyamatosan megy végbe a Napon, akkor ez a folyamat a Nap alapvető életfolyamata, és minden eddigi kutatási eredménynél közelebb jutottunk ahhoz, hogy bizonyítsuk: a Nap élő szerveződés! Mindenesetre szükségünk lesz más, független megközelítésekre is. Ezeket azonban csak a most kijelölt feladat elvégzése után fogjuk megvizsgálni. Mielőtt rátérnénk a Nap alapvető életfolyamatának feltárására, még egy gondolatot meg kell említenünk. Az energetikai szemlélet a fizika szemlélete: mennyiségileg összesítő szemlélet. Ez pedig valami olyasmi, mint amikor az emberek között súlyuk vagy fizikai erejük alapján teszünk különbséget. Egy ilyen megközelítés jogosult, elsősorban az erősportokban. Csakhogy nem csak ez az egy megközelítés lehetséges, és, ahogy az élet mutatja, ez az erő-, súly-megközelítés éppen az élet lényegében nem irányadó. De létezik informatikai megközelítés a napfizikában? Meg kell mondjam, hogy ilyenről mindmáig nincs tudomásom. A mai helyzetet áttekintve úgy tűnhet, mintha kizárólag csakis fizikai-mennyiségi alapon lehetne megközelíteni a Napot. A következőkben éppen ezért elsősorban azt szeretném megmutatni, hogy még a fizikai megközelítés is a Nap élő mivoltának igazolása felé vezet. De hogy ne gondoljuk, hogy csakis fizikai szempontból lehetséges gondolkodni, fölvetek egy újabb, olyan fizikai szempontot, amely érdekes módon az irányításelmélet és a biológiai-logikai vizsgálat felé nyit utat. A Nap attól csillag, hogy saját fényt bocsát ki. A fény elektromágneses sugárzás. Az elektromágneses sugárzásról azonban tudjuk, hogy sok helyzetben egyáltalán nem puszta erőssége számít! Így van ez, ha egy pillanatra félretesszük az összesítő mennyiségi szemléletet, és megvizsgáljuk, mire való a fény információ-tartalma! Nem nehéz kapcsolni, és felismerni, hogy a rádióhullámok, a mobiltelefonok, a hírközlés éppen elektromágneses hullámok segítségével történik. Rádióhullámokkal történő távvezérlés, információ-átadás általánosan ismert jelenségek. A Nap ugyanilyen elektromágneses hullámokat bocsát ki. Vajon hordoznak ezek a napsugarak valamiféle információt? Vajon kiváltanak ezek a napsugarak valamiféle távvezérlést? Nem tudok róla, hogy bárki feltette volna ezt az egyszerű, kézenfekvő kérdést. Így aztán a válasz sem születhetett meg. Amíg ez így van, addig csak annyit mondhatok: a távvezérléshez nemcsak adóra, hanem

14 vevőre is szükség van. A vevő ugyanarra a frekvenciára kell legyen hangolva, mint az adó, ahhoz, hogy az információt hasznosítani tudja. Ismerünk olyan földi rendszereket, amelyek képesek a Nap sugarait hasznosítani? Nekem először a növények jutottak eszembe. A növények ugyanis éppenhogy abból élnek, hogy a Nap sugarait elnyelik, átalakítják. A mai biológia ezt úgy fogja fel, hogy nyilván a Nap energiájára van szüksége a növényeknek, nyilván semmi másra. A kérdésem akkor az: hová lesz a napsugarakban szállított információ? Tökéletesen elvész? De hogyan tud egy valóság tökéletesen elveszni? Az energia például egyáltalán nem vész el. Az anyag sem. Csakhogy az információ éppen az anyaghoz kötött finom változásokként fogható fel. Mi lesz ezekkel a finom változásokkal? Ha egy biliárdgolyót ér a napsugár, az valószínűleg nem fogja felfogni a napsugárzás információtartalmát (vagy csak nem tudja látványosan hasznosítani, kifejezni, mivel nincsenek meg erre a megfelelő eszközei, keze, lába, szája, idegrendszere?). De ha az anyagot évmilliárdok óta éri egyfajta információ, az apró változások felhalmozódhatnak. Vajon nem így jött-e létre a földi élet, ahogy azt Grandpierre K. Endre (2000) felvetette? Vajon nem éppen a Nap sugarainak, hatásainak sajátos információtartalma hozta létre ismétlődő, egyre hatékonyabb távvezérlő hatásként az élet kifejlődését? Abban egyetértenek a tudósok, hogy a földi élőlények látása alkalmazkodott a Nap sugárzásához, és a legérzékenyebb éppen abban a frekvenciatartományban, amelyben a földi légkör a legtöbb napsugárzást engedi át. Akkor pedig hasonló alkalmazkodás az információ-tartalomhoz nem képzelhető el ugyanúgy? És akkor az élőlények, elsősorban a növények részben a Nap által távvezérelt szervezeteknek tekinthetők? A napfény (és egyéb naphatások) kizárásával felnevelt paradicsomok vizsgálata talán egyszer erre a kérdésre is közelebbi választ fog adni. Addig is a kérdés nyitott. Sőt, máris úgy tűnik, az idény előtti paradicsom nem olyan tápláló, ízes, mint a Napon nevelt. Milyen lehet a szoláriumban nevelt? Könnyen lehet, hogy a Nap sugarai rendelkeznek fontos, életadó információval! Jellemző az anyagelvűség csőlátást kialakító, szemléletleszűkítő hatására, hogy egy ilyen alapvető és tényszerű kérdésfeltevés fel sem merült a tudósok regimentjeiben. Könnyen lehet, hogy a Nap sugarai egészségsegítő, építő hatást is hordoznak magukban, energiatartalmukon túl. Még egy érdekes kérdés. Egyáltalán, miért bocsátanak ki a testek sugárzásokat, hullámokat magukból? A hullámokat úgy is felfoghatjuk, mint színtiszta információt. A tévétorony adása hullámok tovaterjedését jelenti. Ha minden test hullámokat bocsát ki, lehet, hogy minden test egy tévéadó? És ha ez így van, miért van így? Miért van szüksége a Világegyetemnek arra, hogy minden test folyamatosan küldje magáról élete filmjét tova a kozmikus űrbe? És fordítva: ha a részecskék energia-csomagok, amelyek megfelelő körülmények között hullámokká alakulhatnak, akkor tekinthetők-e a részecskék film-raktároknak? Tekinthetők-e az anyagi részecskék egyfajta kozmikus könyvtárnak? És akkor a Világegyetem tényszerűen megfigyelhető alap-sajátsága, hogy minden folyamatról hírt ad, tekinthető-e egy kozmikus könyvtár számára szolgáló tájékoztató szolgálatnak?

15 Tekinthető-e a Napban felszabaduló magenergia a Világegyetem őskorában elraktározódott, részecskévé vált ős-információ fokozatos felszabadulásának és továbbadásának? És akkor tekinthető-e a Nap életadó hatása az ős-világegyetem élettel telített mivolta melletti bizonyítéknak? Egy új tudományág, a bioelektromágnesesség központi jelentőségű felismerése, hogy az élőlényeket egységessé szervező tényező az elektromágneses erőtér. Az élők attól képesek élni, finoman szabályozni magukat, egységes lényként összehangolni minden egyes sejtjük másodpercenként százezernyi folyamatát, hogy elektromágneses tereik erre képessé teszik őket! Ebben az összefüggésben még inkább figyelemreméltó, hogy a Nap sugárzása éppen elektromágneses rezgés, vagyis más szóval: életszervezésre alkalmas sugárzás! És ha ennek a sugárzásnak, elektromágneses hullámnak nem annyira az energiája, mint inkább frekvenciája, információs tulajdonságai a meghatározók, akkor akár a távoli csillagok fénye is jelentős hatással lehet ránk, ha információs tulajdonságai éppen összhangban állnak szervezetünk fogékonyságával! Még egy kérdés kívánkozik ide. Nem érdekes, nem figyelemreméltó önmagában az a tény, hogy egy szervezet (vagy rendszer?) képes saját maga belső energiát termelni? Ez vajon nem rokonítja a csillagokat az élő szervezetekkel? Ezt a kérdést később részletesebben is megvizsgálom. Most itt csak a materialista hozzáállást szeretném megvilágítani. A mai materialista tudományszemlélet alapjában dogmatikus, még ha dogmáit válságos esetekben a pápai zsinatokhoz hasonlóan hajlandó is felülvizsgálni (Kuhn paradigma-elmélete, 1961). A tudomány egyik végső kérdése ugyanis az: hol kell megállni egy magyarázatban? Melyik szintig kell eljutni ahhoz, hogy kielégítően magyarázottnak minősítsünk egy jelenséget? Egy ismert példa: Newton a gravitációs erőt nem fizikai, hanem elvont, matematikai erőnek tekintette. Ennek a matematikai erőnek, amely a távolság négyzetével fordítottan arányos, végső okát az Isten akaratában vélte megtalálni. Lehet, hogy ez nem kielégítő magyarázat. De vajon az kielégítő-e, ha egyszerűen elfogadjuk a gravitáció létét, mint további magyarázatra nem szoruló alapjelenséget? Miért éppen a gravitáció tekinthető alapjelenségnek, és miért nem például a hipnózis? Ha a hipnózis jelensége magyarázatra szorul, miért nem szorul magyarázatra a gravitáció? Igaz, a gravitáció matematikai törvénnyel leírható, legalábbis így gondoltuk a legutóbbi évekig, amíg meg nem jelentek a gravitáció új, a newtoni elméleten túlmutató elméletei. De miért nincs ott szükség további magyarázatra, ahol egy matematikai törvény jó közelítéssel alkalmazható? Ha egy jelenség matematikailag leírható, akkor a meghatározó tényezők áttekinthetően, egyszerű alakban tarthatók kézben. Csakhogy ha ez feljogosítana a gondolkodásnak netovább-ot parancsolásra, akkor sohasem jutott volna el Newton sem a gravitáció felismerésére! A nehézkedés törvényét ugyanis éppen azért ismerte fel, mert kapcsolatot talált a szabadesés matematikailag jól leírt és kézbentartott törvénye és a Hold pályája között! Ismét felmerül tehát a kérdés: hol a megértés végső alapja? Mondhatjuk-e, hogy a szabadesés már önmagában

16 világos, és az általános nehézkedés törvényére nincs szükség? Nyilván nem! Még kevésbé szabhatunk határt a kérdezésnek, a megismerésnek, ha a vizsgált jelenségkörben anélkül fogadunk el egy jelenséget ismertnek, hogy viselkedésének matematikai törvényeit ismernénk. Márpedig a materializmus lépten-nyomon az anyagi adottságokat állítja végső létszintnek, és mivel az anyagiság a materializmusban általános, egyetemes, mindent kitöltő, ezért az anyagelvűség ott és akkor szabhat határt, ahol akar illetve, megismerése képtelen eljutni bármiféle végső alapig. Mivel ugyanis az anyag végtelenül változatos formákban létezik, és ha ezekből elég sokat végső adottságként, készként, magyarázatra nem szorulóként fogad el a materializmus, akkor csak annyira egzakt, mint egy matematika, amely bármilyen helyzetben megengedi magának újabb axióma felvételét, ha erre szüksége van. A materializmus az adottságokat késznek tekinti, az adottságok túl nagy részét tekinti késznek, magyarázatra nem szorulónak. Nem véletlen, hogy a magyarázatra nem szoruló gravitáció vészesen terjedő dogmáját Newton maga is okkult szemléletnek minősítette. Okkult az, amit megmagyarázhatatlannak minősítünk. Az a szemlélet, amiben a gravitáció magyarázatra nem szoruló jelenség, okkult. Ez pedig azt jelenti, hogy a magenergia létét sem lehet csak egyszerűen kész -ként elfogadni, minden magyarázatot, mélyebb értelmezési kísérletet elutasítani. Minél mélyebb szintű egy magyarázat, annál teljesebb magyarázó értéke is. Tegyük föl tehát bátran a kérdést: van-e mélyebb értelmezési lehetőség annál, hogy pusztán tudomásul vesszük, a csillagok rendelkeznek felszabadítható magenergiával? Vizsgáljuk meg, mi lenne, ha nem létezne magenergia! Akkor a Nap élettartama nem érhetne el milliárd évet, csak néhányszor tízezer évet! A magenergia ebben a fényben egy olyan jelenség, amely óriási mértékben meghosszabbítja, megsokszorozza a Nap életét! Akkor pedig a magenergia a csillagokban is életfenntartó szerepet tölt be vagyis valamiféle alapvető életjelenség megnyilvánulásaként fogható fel mélyebb szinten! A csillaglét alapja, a magenergia felszabadulása ebben az új összefüggésben egy kozmikus életerő megnyilvánulásaként jelenik meg. A Bénard-konvekció rejtélye Létezik egy egyszerű, mindennapi, de kozmikus viszonyok között is fellépő jelenség, amelyben egy látszó rendezetlenségből rend alakul ki. Ez a figyelemreméltó folyamat az információ eredetével kapcsolatos könyvek nagyrészének alapvető (és többnyire egyetlen) példája. Mivel aztán e titokzatos folyamat bemutatására építenek, és minket is alapvetően érint a Nap élő mivolta és az élethez szükséges információ, rend eredete, ezért vizsgáljuk most meg, miben is

17 áll ez a rejtélyes folyamat, aminek a neve: Bénard-konvekció (Chandrasekhar, 1961, 9)! Folyadékok két párhuzamos síklap közé helyezve, és alulról egyre jobban melegítve rendkívüli jelenséget mutatnak. Ahogy az alsó lap egyre melegebb lesz, a folyadékban egyszercsak áramlás lép fel. Ezt az áramlást hőáramlásnak nevezzük, mert a hő hatására lép fel. A szakirodalomban egyik első tanulmányozójáról, Bénard-ról Bénard-konvekció elnevezés alatt ismeretes. Ez a hőáramlás, ahogy főzéskor megannyiszor tapasztaljuk, több-kevesebb szabályosságot mutat: buborékok emelkednek fel itt-ott. Ha kiküszöböljük a zavaró egyéb hatásokat, mint a ház remegését, a lábos egyenetlenségét, a szabályosság rendkívül feltűnővé válik: a folyadék felszíne a lépesméz mintázatára emlékeztető sejt-szerkezetet mutat. Hogyan jön létre ez a feltűnő rendezettségű mintázat? Mi idézi elő? Ha rejt magában a rend információt, honnan ered ez az információ? Általános nézet szerint (ld. pl. Chaisson, 1997) a rendezettséget maga az energiaáramlás okozza valamiféle módon, és így közvetve az is szerepet játszik, hogy a rendszer nem zárt, hanem nyílt, hiszen energia áramlik át rajta. Csakhogy a jelenség matematikailag jól leírható (Chandrasekhar, 1961, 9), és a megoldások egyértelműen a határfeltételekkel kapcsolatosak. Ha a határfeltétel zárt, másfajta méretű és mintázatú szerkezet jön létre, mintha a határ nyílt (mindkettő matematikailag pontosan értelmezett). Más szóval: a rendezettség kialakulásában az energiaáramlás szükséges feltétel, de a mintázatot a határfeltétel szabja meg! Érdemes alaposabban elgondolkodni, mit is jelent ez mert közelebb visz bennünket az élet titkához is. Ha a határfeltétel szabja meg a mintázat jellegét, akkor a határfeltétel a jelenség közvetlen oka. A határfeltétel tehát okként lép fel. Tulajdonképpen minden ok határfeltételt jelent: adott a jelenség, keressük az okát, ami rajta kívül esik, de ami vele érintkezik, rá hat: hol találhatunk ilyen hatást, ha nem a határon? Rendben, de hogyan éri el a határfeltétel, hogy egy rendezett mintázatot hívjon elő a közbezárt egész körzetben? Először is felhívjuk a figyelmet, hogy a határfeltételek képviselte okozatiság felülről-lefelé ható okság megnyilvánulása. A határfeltétel hatásában az átfogó rend szabja meg a részletekben megnyilvánuló rendet! A határfeltétel okként fellépésében az Egész irányítja a Részt! Hogyan képes erre? Hogyan képes a határ meghatározni, ami távol esik tőle? Mert ha a két határoló lapot távolítjuk egymástól, megváltozik a sejtek mérete. Honnan tudja az alsó határfelületen képződő sejt-szerkezetű áramlási elem, buborék, hogy milyen messze van a felső határ? Hogyan képes a határ meghatározni a távolból a buborék-képződést? Hogyan képes egy puszta határ távolhatni, formálni, alakítani, csoportosítani

18 anyagi atomok mozgását? A hőáramlás képződése mély, eddig fel nem vetett kérdéseket, titkokat rejt magában. Észrevehetjük, hogy hasonló rejtélyes hatás lép fel a villámok képződésekor! A felhő ott a magasban, a föld ott a mélyben, mint két határoló felület. Honnan tudja a villámot létrehozó erő a magasban, hogy hová kell lecsapnia a mélyben? Hogyan tájékozódik? Hogyan függ össze a felhő és a föld távolsága, viszonyai a villám keletkezésével? A villám leírását ismét azzal kell kezdenünk, hogy nem tudjuk, hogyan működik Az egész folyamat az ún. elővillámmal kezdődik. Ez nem olyan fényes, mint maga a villámcsapás. A fényképeken kezdetben egy kicsiny fénylő pontot láthatunk, amely a felhőből indul ki és rendkívül gyorsan (a fénysebesség hatodával!) mozog lefelé. Mintegy 50 métert tesz csak meg (azaz kb. 120 milliomod másodpercig halad G. A.), azután megáll. Körülbelül 50 milliomod másodpercig áll, azután megteszi a következő lépést. Megint pihen egyet, majd megteszi a következő lépést és így tovább. Ilyen egymást követő lépésekben közelíti meg a földet Amikor az elővillám mintegy 100 m-re megközelíti a Földet, kisülés indul eléje a talajból, erre bizonyíték van Abban a pillanatban, amikor az elővillám elérte a földet (ahogy összeért az eléje siető kisüléssel G. A.), kész vezetékünk van, amely felvezet a felhőbe és tele van negatív töltéssel. A felhő negatív töltése most végre kiszabadulhat és egyszerűen kizúdulhat A villámnak ez a fő része, amely messze a legfényesebb, a fő villám. Ez hozza létre a vakító fényt és a hőt, amely a levegőt gyorsan kitágítja és a mennydörgést kelti De ezzel még nincs vége. Bizonyos idő, talán századmásodperc elteltével, amikor a fő villám már megszűnt, újabb elővillám jön le. Ezúttal azonban nincsenek lépcsőzetes pihenők. Ez a sötét villám már megállás nélkül tart lefelé, egyetlen lendülettel a legfelső résztől a talajig. Teljes gőzzel halad pontosan végig a régi csatornán, mert elég törmeléket talál a régi csatorna mentén ahhoz, hogy az legyen számára a legkönnyebb útvonal (Feynman, R. P., Leighton, R. B., Sands, M. 1969, ). Minden bizonnyal a felhőből induló elővillám már első lépése előtt valahogy érzékeli a távoli föld elektromos töltéseit, feszültségi szintjét, és nem indulna el, ha a felhő és a föld között a feszültségkülönbség nem érne el egy kritikus küszöbértéket. Ez megfelel a hőáramlás fellépéshez szükséges hőmérséklet-eloszlási meredekség (hőmérséklet-gradiens) küszöbértékének. Laboratóriumi körülmények között nyilván nem lehet egykönnyen kimutatni az elővillámhoz hasonló előjelenség fellépését a hőáramlás beindulása előtt. A két jelenség lényegi hasonlóságából azonban arra következtetünk, hogy minden bizonnyal a Nap hőáramlási zónájában (a napfelszín alatti, kb km vastagságú konvektív zóna) is hasonló elő-jelenség térképezi fel a viszonyokat, és ez az elő-jelenség alakítja ki az áramlási sejtek mintázatát. Csakhogy máris újabb rejtélybe

19 botlottunk: ugyanis az elő-villámot is meg kell előzze egy elő-jelenség, egy legelső, tájékozódó, az átfogó viszonyokat feltérképező jelenség, amely kijelöli, a felhő melyik pontjáról induljon az első elővillám-szakasz és mikor, mekkora áramerősséggel. Ez a legelső, tájékozódó jelenség méri fel a feszültségviszonyokat, dönt az elővillám megindításának szükségességéről és módjáról. Vajon milyen sebességgel haladhat ez az átfogó, tájékozódó jelenség? Abból a körülményből, hogy energetikailag még alacsonyabb szinten zajlik le, láthatjuk, hogy nehezen mérhető meg közvetlenül sebessége. De abból, hogy az egész felhőt az egész környező földfelülettel össze kell vesse, arra következtethetünk, hogy rendkívül gyors és nagy áttekintőképességű folyamatról lehet szó, amihez képest az elővillám sebessége is rendkívül lassúnak számíthat. Olyan kép rajzolódik ki váratlanul előttünk, mint ami az emberi agy jobb- és bal féltekéjének szereposztásában jelenik meg. A jobb félteke az egész felfogására irányul, rendkívül gyors, lényegre irányuló, az átfogó döntés meghozója. A bal félteke a rész -re irányul, a számító, mennyiségi viszonyokba bocsátkozó értelem, amely a jobb félteke által meghozott döntéseket a gyakorlatba hivatott átültetni. Mintha az elővillámot egy átfogó villám-agy jobb féltekéje indítaná el, és az elővillám 50 m-t megtéve megtorpan, visszajelez a villám-agyközpontnak, majd megkapva a felhatalmazást a következő lépésre, tovább terjed rendeltetési célja felé. E kérdés közelebbi vizsgálata túlmegy könyvünk keretein. Itt csak annyit említünk meg, hogy az előjelenségek összefüggnek a könyvben előforduló elsődleges kölcsönhatás -sal (oldalszám), a spontán célbajuttatással (oldalszám), a gázok atomjainak egymást megtaláló különleges képességével (oldalszám), a DNS és a Világegyetem távkölcsönhatásával (oldalszám), az Egész a Rész viszonyával (oldalszám), és végső soron az erőterek elő-valóságaival (amik a fizikában ismert potenciálokkal kapcsolatosak, lásd Grandpierre, 1998, 1999a). Visszatérve a Bénard-konvekció jelenségéhez: itt is minden bizonnyal egy hasonló, átfogóan tájékozódó elő-jelenség az, ami legelső szinten indítja be az áramlási sejtek szerveződését. Az áramlási sejtek tehát a szakirodalomban közkeletű vélekedéssel szemben nem véletlen hőingadozásból jönnek létre, hanem nagyléptékű szervező folyamatban, amelyben a határfeltételek lényeges, okozati szerepet játszanak. És ha ezek az előjelenségek kevés energiával rendelkeznek, mert rendkívül gyorsak, akkor az áramlási sejtek keletkezésének kérdése visszavezet bennünket a napmag mélyebb körzeteibe. Itt, ezekben a mélyebb tartományokban a magenergia a hőmérséklet magas hatványával, egyre rohamosabb mértékben termelődik. Ha tehát például a Nap és a bolygók kölcsönhatása következtében a napmagban nagyléptékű áramlás lép fel, az árapályhullámhoz hasonlóan, és ez a hullám összetalálkozik, becsapódik egy erős mágneses terű körzetbe, ott elektromos fűtést hoz létre, és ezzel elindulhat egy önerősítő, robbanásos folyamat. A melegebb körzet több magenergiát termel, még melegebb lesz, még gyorsabban termeli az energiát a körzet egyre rohamosabban melegszik, egyre nagyobb körzetre terjed ki, amíg el nem ér egy olyan méretet,

20 amelyben buborékként képes a felhajtó erő segítségével fölemelkedni és a Nap külső tartományai felé rohanni. Útjában a hőáramlásos zóna aljába ütközve természetszerűen a méretének megfelelő zavarokat vált ki, és ezzel a hőáramlást be tudja indítani (lásd később!). A Nap nagy kérdései Mivel a Nap természetét szeretnénk megismerni, jelenségeit elsősorban abból a szempontból kell sorra vennünk, amely a Nap élő vagy élettelen természetének kérdésében a legfontosabb lehet. Létezik egy módszer, amelyre minden tudományos alapkutatásnak szüksége van, és amely a tudomány fejlődésében is irányító szerepet játszik. Ez a módszer abban áll, hogy feltérképezzük, mit tudunk, de nem egyszerűen a tárgyi tudás szempontjából, hanem a tudományos kutatást vezető fő szempontok logikája, vonalvezetése alapján. Ha a tudomány vonalvezetéséről már kialakult képünk, ezen a vonalon tovább is tudunk jutni annál, ahol a tudomány ma tart: hiszen nem kell többet tennünk, mint a kijelölt irányban tovább haladni. Sőt, legelső lépésként ennél kevesebb is elég: először ugyanis arra van szükségünk, hogy a tudomány határához érve a kijelölt irányban kérdéseket tegyünk fel. A tudományos kutatásba beavatás tehát jórészt azt jelenti, hogy képet alkotunk a tárgyi tudásról, tájékozódunk a tudomány által érdekesnek tartott, művelésre alkalmasnak, szükségesnek tartott területekről. Ha e területek között van olyan, ami bennünket közelebbről is érdekel, akkor a feladatunk az alaposabb tájékozódás, az átfogó tárgyi ismeretek megszerzése, és ami még fontosabb, az a tudomány logikájának feltérképezése. Kijelölünk egy érdeklődési területet, és megismerjük logikáját, megtanuljuk agyának működését. Ha feltérképeztük, hogyan működik a tudomány az adott területen, azzal képet alkottunk a tudomány agy -központjáról, képet alkottunk arról a belső tudásközpontról, amely eldönti, melyik tárgyi ismeret fontos, melyik nem, és e mérlegelés alapján kijelöli a fontos és a legfontosabb tárgyi ismeretekhez vezető utakat. Ez a tanulás szakasza. Amikor pedig már megtanultuk, miről van szó, és hogy hogyan haladhatunk előre, akkor már a kérdések felé fordíthatjuk figyelmünket. Az adott tudomány nagy kérdései így a tárgyi tudásbál többet mondanak el nekünk: megmutatják a tudomány agyát, belső irányait is. Valójában persze mindenfajta tanulás, a tudományos kutatás is minden lépésnél megköveteli saját értelmünk ellenőrzését. Hiába tartja a tudomány, hogy ez vagy az a jelenség fontos, az meg az pedig nem fontos, ha értelmünk, a logika azt