EURÓPA REGIONÁLIS TERMÉSZETI FÖLDRAJZA I.

Átírás

1 A kétciklusú képzés bevezetése a magyar felsőoktatásban a természettudományi szakokon. Alkalmazkodás a munkaerőpiac igényeihez. HEFOP P /1.0 Az Európai Szociális Alap támogatásával EURÓPA REGIONÁLIS TERMÉSZETI FÖLDRAJZA I. ŐS-EURÓPA, Ó-EURÓPA Dr. Gyuricza László

2 TARTALOMJEGYZÉK Európa általános természetföldrajzi viszonyai..5. I. Földrajzi helyzet.5. II. Kialakulás..6. III. Felszín 10. IV. Éghajlat..10. V. Vízrajz VI. Általános kialakulás, domborzat névanyaga (Eurázsia).14. Észak-Európa I. Földrajzi helyzet, határok.18. II. Kialakulás 18. III. Tájai A) Skandináv-hegység Nyugati partvidék Fjellek vidéke. 23. B) Balti-pajzs Svéd-tönk Finn-Karjalai-tönk Lapp-tönk C) Északi-szigetek Spitzbergák (Svalbard-szigetek) Medve-szigetek Ferenc József-föld IV. Éghajlat, növényzet, talaj..27. V. Vízrajz 29. Észak-Európa (Fenno-Skandia) topográfiai névanyaga..30. Kelet-európai-síkvidék..33. I. Földrajzi helyzet, határok II. Kialakulás III. Tájai A) Hátságok, dombságok Morénasíkságok, végmoréna-területek Paleozoós rögök, hátságok Mezozoós hátságok

3 4. Kratogén kibukkanások B) Alföldek és medencék Fluvioglaciális síkságok Folyó menti alföldek Tengeri akkumulációs síkságok IV. Éghajlat, növényzet, talaj V. Vízrajz A Kelet-európai-síkvidék topográfiai névanyaga Brit-szigetek I. Földrajzi helyzet, határok II. Kialakulás III. Tájai A) Shetland-szigetek B) Orkney-szigetek. 46. C) Hebridák. 46. D) Angol-sziget Skócia Anglia Walesi-hegyvidék 50. E) Ír-sziget Észak-ír-hegyvidék Dél-ír-hegyvidék Ír-alföld IV. Éghajlat, növényzet, talaj..51. V. Vízrajz 52. A Brit-szigetek topográfiai névanyaga 53. Francia-Belga-rögvidék 55. I. Földrajzi helyzet, határok.55. II. Kialakulás III. Tájai A) Rögvidékek Bretagne Normandiai-rögvidék Massif Central Vogézek

4 4. Ardennek Maures-Esterel-rögcsoport.59. B) Medenceterületek Párizsi-medence Loire-medence Garonne-medence (Aquitána) Rhone-Saone-medence 62. IV. Éghajlat, növényzet, talaj..63. V. Vízrajz 64. A Francia-Belga-rögvidék topográfiai névanyaga..66. Közép-európai-rögvidék I. Földrajzi helyzet, határok II. Kialakulás III. Tájai A) Közép-európai-romhegyvidékek Német-középhegyvidék Lengyel-romhegyvidékek Cseh-Morva-medencék és peremhegységek B) Közép-európai-síkvidék Holland-Nyugatnémet-síkság..83. A wattok sajátos ökológiai rendszere Keletnémet-Lengyel-síkság (Elbántúli-síkság) Jylland-félsziget és Dán-szigetek 95. IV. Éghajlat, növényzet, talaj..97. V. Vízrajz 98. A Kelet-európai-síkvidék topográfiai névanyaga Bibliográfia

5 Európa általános természetföldrajzi viszonyai Európa kontinense szervesen összefügg Ázsiával, ezért természetföldrajzi értelemben mint önálló kontinenst, Eurázsiát érdemes tárgyalni. Európa és Ázsia különválasztása társadalmi-politikai alapon történik, ennek megfelelően a határ szubjektív, és a történelem során többször változott. Természeti szempontból a leginkább elfogadott határ ma Európa és Ázsia között az Uralhegység, amely valós természetföldrajzi választóvonalat jelent a Kelet-európai-síkvidék és a Nyugatszibériai-alföld között. Az Uraltól délnyugatra az Ural folyó jelenti a határt, itt viszont a felszínen semmilyen természeti határvonal nem alakult ki, hiszen a Kaszpi-tó mélyföldje morfológiailag folytatódik a Nyugat-ázsiai-síkvidéken. A Kaszpi-tó után a Kaukázus vidéke előterében a Kuma- Manics-süllyedék jelenti a határvonalat Európa és Ázsia között. Nyugat felé haladva a Fekete-tenger természetes határt jelent, majd a Boszporusz Márványtenger Dardanellák Égei-tenger a választóvonal Európa és Ázsia között. Európa további természetes határai délen a Földközi-tenger, Afrikától a Gibratári-szoros választja el kontinensünket; nyugaton az Atlanti-óceán, északon a Jeges-tenger Barents-tenger melléktengere határolja Európát. I. Földrajzi helyzet Eurázsia együttes területe 54,4 millió km 2, ebből Európa területe 10,5 millió km 2. Eurázsia legészakibb szárazföldi pontja a Cseljuszkin-fok (é.sz. 77 o ) a Tajmír-félszigeten (Európa legészakibb pontja a Nordkapp); legdélibb pontja Szingapúrnál a Buru-fok (é.sz. 1 o ). A legnyugatibb pontja a Capo de Roca (ny. h. 9 o ), legkeletibb pontja pedig a Gyezsnov-fok (ny.h. 170 o ). Tehát Eurázsia kelet-nyugati kiterjedése 199 o. Szigetekkel együtt még nagyobb Eurázsia kiterjedése, hiszen északon a Ferenc József-föld révén az é.sz. 82 o -ot is érinti, míg délen áthajlik a déli féltekére a Szunda-szigeteknél (d.sz. 10 o ). Eurázsia a Föld legnagyobb földrésze, illetve ennek megfelelően Eurázsiában jöttek létre az óceántól legtávolabbi pontok, területek (Belső-Ázsiában 2500 km). Eurázsia partvonalai változatosan tagoltak. Az Atlanti-óceán partvidéke a legtagoltabb, ezen belül is a legnagyobb tagoltság Észak-Európát jellemzi, ahol marinoglaciális partok jöttek létre a glaciális erózió, illetve az azt követő abrázió következtében. Nyugat-Európa partvidéke közepesen tagolt. A Brit-szigetek partjai az átlagoshoz képest tagoltabbak, főként a norvégiaihoz hasonló - északi marinoglaciális eredetű partok esetében, míg a déli részeken ria-partokat találunk, hasonlóan Bretagnehoz, a Pireneusi-félszigeten lévő Galiciához, ahonnan a parttípus elnevezése származik. Aquitánia, illetve a Földközi-tenger nyugati medencéjének partvidékei kevésbé tagoltak, többnyire feltöltődő, turzásos partok alakultak ki. 5

6 Az Adriai-tenger keleti oldalán sajátos süllyedő parttípus, az ún. dalmát parttípus jött létre, és szintén a süllyedésnek köszönheti a görög partvidék is rendkívül erős tagoltságát. A Fekete-tenger partvidékén többnyire homokos, turzásos, épülő partokat találunk, viszont helyenként a süllyedés következtében limán torkolatokkal, kiszélesedő folyóvölgyekkel tarkított partok jöttek létre. A Kaszpi-tó mint reliktumtó fokozatosan visszahúzódik, itt is épülő partokkal találkozunk, míg az északi Jeges-tenger partvidéke közepesen tagolt. Európa és Ázsia elnevezésével kapcsolatosan többféle elképzelés látott napvilágot. Az egyik leginkább elfogadott verzió szerint Európa és Ázsia elnevezése föníciai eredetű. E szerint Ereb vagy Irib néven először az Égei-tenger nyugati partvidékét nevezték így a föníciaik, és később a partok mögötti egész területet értették ez alatt. Az Égei-tenger keleti partvidékét, illetve a mögötti teljes területet pedig Aszu néven nevezték, s az elmélet szerint az Ereb/Irib, illetve az Aszu kifejezésből terjedt el az Európa, illetve az Ázsia elnevezés. II. Kialakulás Mivel Európa és Ázsia természetföldrajzilag szerves egységet alkot, ha Európa természeti viszonyait vizsgáljuk, akkor mindenképp érinteni kell Ázsiáét is, hiszen a folyamatok - egy kontinens lévén - összefüggnek, különösen érvényes ez a földtörténeti fejlődésére. A prekambrium a földtörténet 87%-át teszi ki, de a Föld mai felszínén prekambriumi kőzeteket csak 20%-án találunk. Ennek oka, hogy az egykori kratogéneket sok helyütt fiatalabb kőzetek borítják, illetve a földtörténeti események során, lemeztektonikai mozgások során szubdukálódtak, beolvadtak. A prekambriumi orogenezisek hozták létre a mai értelemben vett ősmasszívumokat, amelyek már a prekambrium végére erősen tönkösödött állapotba kerültek. S nagyrészt felszínre kerültek a mélyben képződött kristályos kőzetek. A többszöri orogenezis során jött létre a prekambrium végén lévő szuperkontinens, a Protogea, amely nevétől eltérően nem volt prototípus, nem az első szuperkontinens volt, hiszen a korábbi hegységek kialakulása is lemezek összeütközésével magyarázhatók. Az egykori Protogeának a mai felszínen maradt nyomai: 1. Laurencia (Észak-Amerika, Grönland, Kanadai-pajzs) 2. Az Assynti orogenezis területe (Eria (?), Hebridák) 3. Fennoszarmácia (Balti-pajzs Kelet-európai-tábla + Cseh-masszívum, mely a Moldanubiaiorogenezis során jött létre) 4. Angara (Szibériai-tábla és Kínai/Színiai-tábla, amely az Assynti orogenezis óta több darabra tört) A fenti ősmasszívumok tartoztak az egykori Laurázsiához. A Gondwánához tartozó darabok: 5. Brazil-pajzs 6

7 6. Afrika (+Arab-tábla + Dekkán) 7. Nyugat-Ausztrália (+ Kambodzsai-rög) 8. Antarktisz Az új-proteozóikum végére az addig egységes Protogea kettévált Gondwánára és Laurázsiára. Köztük a Tethys őse, a Paleotethys-óceán jött létre, amely Európában megfelelt a Variszkuszi geoszinklinálisnak. Laurázsia több darabra szakadt szét, Laurenciára, a Baltipajzsra, a kettő között a Japetus-óceán (Kaledóniai-geoszinklinális) húzódott. Laurázsiáról vált le Angara, amelyet a Balti-pajzstól (Fennoszarmáciától) az Urali-geoszinklinális választott el. Ez időben a Gondwana egységes volt. A Paleotethys, a Tasmániai-geoszinklinális és az Andesi-geoszinklinális határolta a peremeken. A paleozóikumban végbement eseményeknek az egyik fő helyszíne Európában a Kaledóniaigeoszinklinális, illetve orogenezis területe volt. Ez a geoszinklinális a mai Észak-Írországtól húzódott a Spitzbergák irányába. A kambriumban főleg üledékképződés történt (Wales-ben 5000 m vastag homokkő és agyagpala halmozódott fel). Az ordovíciumban és a szilurbanban megindul a szubdukció, bezárul a Kaledóniaigeoszinklinális, amelynek következtében Laurencia és Fennoszarmácia összeütközik, és a krétáig egységes kontinens marad. Ennek a folyamatnak a fő fázisa a szilurban történt, s ennek során jött létre a mai Észak-Írország és Skócia, az Orkney- illetve a Skandináv-félsziget, Nyugat-Svalbard-szigetek, Grönland, valamint az Appalache északkeleti része. A kaledóniai érában a Közép-európai-geoszinklinálisban (Variszkuszi-geoszinklinális vagy Paleotethys) is végbementek kisebb gyűrődések, kimutathatók intrúziók is (Ardennek, Harz-hegység, Szenmtkereszt-hegység). A devonra kiemelkedtek a Kaledonidák, s a nagy kiterjedésű kontinenst szárazföldi lepusztulás érte az arid, illetve szemiarid éghajlat hatására. Ennek az időszaknak a terméke volt az old red sandstone, és az így létrejött kontinenst Régi Vörös Kontinensnek nevezzük, amely Laurencia és Fennoszarmácia egyesülésével jött létre. A karbon a Variszkuszi-orogenezisnek az időszaka volt. A Paleotethys és mellékágai bezáródtak. Az orogenezis csúcspontja Európában a karbon közepe volt, ezt megelőzte az Észak- Amerikában, illetve Nyugat-Európában végbement orogenezis, ahol a csúcspont a karbon eleje volt, az Uralban pedig a karbon vége-perm eleje jelentette az orogenezis fő időszakát. Európában a Variszkuszi-hegységrendszert két részre osztjuk: a Massif Central észak-déli törésvonalától (Allier folyó völgye) nyugatra húzódik az Armorikai-ág, amelyhez tartozik a Nyugat- 7

8 Francia-középhegység, Bretagne, Normandia, Dél-Anglia, Dél-Wales, Dél-Írország, illetve délen a Mezeta. A Massif Centralról keletre indul a szűkebb értelemben vett ún. Variszkuszi vagy Hercíniai-ág, amelyhez tartozik a Kelet-Francia-középhegység, Vogézek, Ardennek, Németközéphegyvidék, Cseh-medence peremhegységei, Lengyel-középhegység, Trák-Macedónrögvidék, Donyeci-hátság. A hegységrendszer egy része a későbbi orogenezis során kialakult fiatal hegységek anyagát alkotják, például az Alpokban, Kárpátokban, Appeninnekben. A Variszkuszi-hegységrendszerhez tartoznak azok a tömegek is, amelyek a későbbiekben megsüllyedtek, s fiatalabb üledékek kerültek rá. Így a Holland- Német-, Lengyel-síkság alapja szintén variszkuszi eredetű. Európa déli részén fennmaradt variszkuszi rögöket találunk, például Szardínián, Korzikán, Elba szigetén. Európa keleti határát jelenti az Ural, amely szintén variszkuszi eredetű. A permre a Paleotethys teljesen bezáródik, s ezáltal valamennyi kontinens egy szuperkontinenssé fonódik össze, s létrejön a wegeneri Pangea. Ennek az időszaknak a legfontosabb kőzete a new red standstone (új vörös homokkő), amely az erőteljes szárazföldi lepusztulás, sivatagi és szemiarid fáciesekben jött létre (Rotliegend emelet). A perm erőteljes szárazföldi lepusztulása azzal is magyarázható, hogy a Föld belsejéből egyenletesen kiáramló hő a szuperkontinens alatt megreked, hiszen a szárazföldi lemez hőáteresztő-képessége kisebb, mint az óceáni-lemezeké. Ennek megfelelően a megrekedő hő felemeli, felboltozza a szuperkontinenst, és így regresszió megy végbe. Másrészt pedig a nagy kiterjedésű kontinens belső területeire az óceáni légtömegek már nem jutnak el, így rendkívül száraz, és hőmérsékletileg szélsőséges éghajlat alakult ki, s ennek következtében az inszolációs és fagyhatású aprózódás igen erőteljes. S a csapadék hiányában a gyér növényzettel borított felszínen a szél is fokozza a lepusztulást. A Zechsteini-emeletben már transzgresszióra utaló nyomokat találhatunk az atlanti térségben. A mezozooikum Európában elsősorban a nyugalom és a transzgresszió időszaka. A triászban a Pangea kezd két részre szakadni, Laurázsiára és Gondwánára. Köztük óceán méretű öböl, a Tethys jött létre. A triászban azonban a jelenlegi Mediterráneum nyugati medencéje területén még szárazföldi híd kötötte össze a két kontinenst. A szétszakadás következtében viszont maga a kontinens megsüllyedt, így epikontinentális üledékgyűjtők jöttek létre a jelenlegi Európa nyugati-északnyugati területén (Francia-, Holland-, Német-, Lengyel-alföldek). Ennek oka, hogy a permben a szuperkontinens alatt felboltozódott hő a szétszakadás következtében a kontinensek között keletkező óceáni, és ezáltal jobb hővezető képességgel rendelkező lemezen könnyebben el tudott távozni, így megszűnt az az erő, amely a permben magasan tartotta a kontinenst. Ennek az erőnek a hiányában a kontinensek megsüllyedtek, és a peremterületeken lévő alacsonyabb síkságokat, alföldeket a tenger elöntötte, és létrejött a 8

9 klasszikus, háromosztatú üledéksor, a germán triász: a tarka homokkő (Buntsandstein), kagylós mészkő(muschelkalk) és a keuper. Ennek fő területe a Holland-Német-alföld, illetve a Délkelet-angol-lépcsővidék és Párizsi-medence, valamint a Német-középhegyvidék. A jurában a Gondwánáról leválik az Antarktisz, Ausztrália és Dekkán, valamint Dél- Amerika, amellyel megnyílik az Atlanti-óceán déli medencéje. Ennek következtében Afrika kelet felé halad Európához képest, és így az Afrikát és Európát összekötő szárazföldi híd összetörik, és mikrolemezek jönnek létre. Európa nagy részén továbbra is a tengeri feltöltődés jellemző, de a tengerek kiterjedése már csökken. A krétában Laurázsia szétválásával Észak-Amerika és Laurázsia között megnyílik az Atlantióceán északi medencéje is. S ezzel együtt az egész Földön két nagy orogén öv jön létre, az Alpigeoszinklinális, és a Cirkumpacifikus-öv. Az orogenezis a kréta végén általánosan megindul, amely a harmadidőszakban éri el csúcspontját. A kainozóikum fő eseménye az Alpi-pacifikus-orogenezis, amelynek következményeképpen létrejött az Eurázsiai- és a Pacifikus-hegységrendszer. Európa harmadidőszaki lemezhatárait ha megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy Amerika és Eurázsia távolodásával létrejött az Atlanti-hátság, amelyet intenzív bazaltvulkanizmus kísért. Ennek következményeképpen Izland, illetve az Izlandihátság szigetei jöttek létre. Afrika és Európa közeledése eredményezte az Eurázsiai-hegységrendszer európai ágának kialakulását, ahol a mikrolemezeknek fontos szerepük volt a hegységek szerkezetének és csapásirányának kialakulásában. Ennek következménye lett, hogy Európa fiatal lánchegységei íves szerkezetűek (az ún. európai típus ). Hhárom ív különíthető el: 1. Belső ív: Nyugati-Alpok Appenninek Szicília Atlasz Bettikai-Kordillerák Pireneusok (teljes kör) 2. Középső ív: Keleti-Alpok mészkőzónája Dinári-hegység Albán-Alpok Hellénhegyvidék Kréta 3. Külső ív: Keleti-Alpok Kárpátok Kelet-szerb-érchegység Balkanidák Krími-hegység Kaukázus Az Eurázsiai-hegységrendszer európai íves szerkezetének folytatásaként Ázsiában a csomópontos szerkezet jött létre. Kis-Ázsiából kiindulva a Szunda-szigetek irányába három csomópont, az Örmény-magasföld, a Pamír, valamint a Kelet-tibeti hegyláncok alakultak ki, s köztük a mezolemezeket körülölelve vonulatok húzódnak. Európa középső, északi területén a már említett epikontinentális üledékgyűjtőkben fokozatosan visszahúzódó tenger üledékeket rakott le. Míg a Balti-pajzs végig szárazulat volt. 9

10 Az Alpi-orogenezis a korábban már létrejött Kaledonidákra és Variszcidákra is oly mértékben hatott, hogy a harmadidőszakban végbement egy erőteljes rögösödés, s a törések mentén gyakran vulkánosság is lezajlott. Ilyen terület például Belső-Hebridák, Francia-középhegység, Németközéphegyvidék. A negyedidőszak legfontosabb eseménye, amely Európa morfológiai fejlődésére hatott, a pleisztocén eljegesedések voltak. Európa északi részén elsősorban a glaciális eróziós formák uralkodnak, illetve a magashegységekben a lokális eljegesedés hasonló formákat alakított ki. Míg a Közép-európai-síkvidéken Földünk egyik legklasszikusabb glaciális akkumulációs térszíne jött létre. A végmorénáktól délre periglaciális területek alakultak ki, amelynek következményeképp hatalmas lösztáblák jöttek létre (pl. Ukrajnában). A folyóteraszok kialakulása is az eljegesedésnek köszönhető. A negyedidőszakban, az eljegesedés után a legfontosabb felszínalakító folyamat Európában a folyóvízi erózió és akkumuláció volt, amelynek eredményei az akkumulációs alföldek kialakulása. A partok kialakulása szintén a negyedidőszakban történt meg, változó parttípusok jöttek létre. III. Felszín Eurázsia átlagos magassága 700 m, ezen belül lényeges különbség van Ázsia és Európa között, hiszen míg Ázsia átlagosan 950 méterrel emelkedik a tenger szintje fölé, addig Európa csak 300 m-rel. Az összes kontinens közül Európa a legalacsonyabb, és ezzel összefügg, hogy egyben a legsűrűbben lakott kontinens is. Európa legmagasabb pontja a Mont Blanc a Francia-Alpokban (4807 m), míg a legmélyebb pontja a Kaszpi-mélyföldön található (-28 m). Európa domborzati tagoltsága mind függőlegesen, mind vízszintesen a legtagoltabbak közé tartozik. Európa területének 65%-a tartozik a kontinens törzséhez, 27%-a félszigeteken, 8%-a szigeteken helyezkedik el. Tájfelosztását szerkezeti-morfológiai alapon a következőképp végezhetjük el: 1. Balti-pajzs + Skandináv-hegység A Kaledonida a szilurban az ősmasszívumhoz hozzáforrt, azóta egész Észak-Európa együtt fejlődik. A jég által letarolt felszín többnyire kristályos kőzetekből áll. 2. Kelet-európai-síkvidék A déli irányban megbillent ősi kratogént paleozós, mezozoós és kainozoós üledékek takarják. 3. Európai-rögvidék A Kaledóniai- és Variszkuszi-rögvidékeket közbezárt mezozoós és harmadidőszaki medencék tagolják. 4. Európai fiatal gyűrthegységek övezete 10

11 Az Eurázsiai-hegységrendszer európai (íves szerkezetű) területe, poliantiklinális takaróredős gyűrthegységekkel. IV. Éghajlat Európa éghajlatának is természetesen legfontosabb kialakító tényezője az Egyenlítőtől való távolság. A kontinens földrajzi helyzete alapján nagyobb része a mérsékelt éghajlati övhöz, a nyugati szelek zónájába tartozik, míg az északi, kisebb terület északi szegélye a hideg övbe, a déli területe pedig az átmeneti (mediterrán) zónához tartozik, ahol a nyugati szelek váltakoznak a passzát szelek leszálló ágával. Az éghajlat meghatározó tényezője az óceánoktól való távolság is, ennek megfelelően az atlanti part erős óceáni hatást élvez, kelet felé viszont ez a hatás egyre inkább csökken. Mivel a domborzat nyugatról nyitott, a legmagasabb hegységek kelet-nyugat csapásirányúak, ezért az atlanti hatás csökkenő mértékben ugyan, de egészen az Uralig érzékelhető. Kivételt képez a Skandinávhegység, amely merőlegesen helyezkedik el a nyugati légtömegekre, ennek megfelelően elsőrangú éghajlatválasztó is. Az óceáni hatást fokozza az Észak-Atlanti meleg tengeráramlás, amely Európa nyugati partjainál igen jelentős pozitív hőanomáliát eredményez. Különösen igaz ez egyrészt a Brit-szigetek nyugati oldalán, főképpen Délnyugat-Írországban, illetve a Skandináv-hegység nyugati partjai mentén, ahol a világon egyik legnagyobb hőanomáliát eredményez a meleg tengeráramlás. Az Észak-Atlanti-tengeráramlásnak dél felé visszaáramló ága a Kanári-hidegáramlás, amelynek hatására Portugália déli partvidékén gyakori nyáron a nappali köd, illetve a part menti erőteljes lehűlés. A domborzat részben tengerszint feletti magasságával, részben csapásirányával módosítja az éghajlatot. Jelentős éghajlati tényezők az akciócentrumok. Európában két állandó és két időszakos akciócentrumot nevezhetünk meg. Az Izlandi-minimum ciklonális tevékenységével egész évben hat, a nyugati szelekkel egészen az Uralig eljut. Hatására télen enyhe, csapadékos időjárás uralkodik, nyáron pedig hűvös, szintén csapadékos időjárást eredményez. A ciklonok képződési helye Izland környékén alakul ki, ahol a hideg sarki szelek keverednek a nyugati légáramlatokkal. Az Azori-maximum szintén egész évben hat. A passzát szélrendszer leszálló ága az Azoriszigetek térségében anticiklonális tevékenységet jelent, s ennek egy része a nyugati szelekkel egész Európa éghajlatát befolyásolhatja. Télen és nyáron egyaránt derült időjárást eredményez, nyáron ez 11

12 forróságot is jelenthet, télen pedig egyesülve a Szibériai-anticiklonnal a Vojejkov-tengelyt alkothatja, amely száraz, hideg, csikorgó telet eredményezhet. A Szibériai-maximum csak télen hat Európa éghajlatára. Ennek oka, hogy a nagy kiterjedésű eurázsiai szárazföld belseje erősen lehűl, és télen a szélrendszerek délre tolódásával a sarki szelek leszálló ága éri el Szibériát. A kettő együttes következményeképpen egy magas nyomású központ alakul ki, amely Európára is időnként erősen hat. Nyáron ez az anticiklon nem alakulhat ki, hiszen egyrészt a sarki szelek északra tolódnak, másrészt a szárazföld a tengerekhez képest erősebben felmelegszik, és a felmelegedő levegő pedig felemelkedik. A Perzsa-öböli-minimum szintén csak az év egy részében hat, ennek időszaka a nyár eleje, amikor a termikus egyenlítő északra tolódik, a Perzsa-öböl környékén magas hőmérséklet jön létre. A levegő felszáll, és ez egyfajta szívóhatást fejt ki Európa légkörére, és ez elősegíti a nyugati páradús óceáni légtömegek uralomra jutását. Ennek következtében csapadékos időjárás jön létre. Éghajlati területek, növényzet Az éghajlatkialakító és módosító tényezők változatossága következtében a viszonylag kis területű kontinensen változatos éghajlatok jöttek létre. Európa nyugati partvidéki részét az óceáni éghajlat uralja. Az óceántól távolodva a kontinentalitás értéke nő, és az északi területen a hűvös nyarú, déli részén a kontinentális éghajlat meleg nyarú változata jött létre. Mindhárom éghajlat alatt elsősorban lombhullató erdők, magasabban fenyvesek élnek. A lombhullató erdők területén a barna erdőtalaj uralkodik. Európa keleti-délkeleti részén a száraz éghajlat (sztyepp) alatt füves vegetáció a természetes növényzet, amelyet nagyrészt mezőgazdasági művelés alá vontak, talaja a csernozjom. Délen az etéziás szélrendszer következményeképpen jött létre a mediterrán éghajlat, ahol nyáron a passzát szélrendszer északra tolódásával leszálló légáramlás uralkodik. Ennek következtében száraz és forró az éghajlat, míg télen a passzát szélrendszer délre tolódásával utat enged a nyugati óceáni, páradús légtömegeknek, ennek következtében a tél nedves és enyhe. Itt keménylombú örökzöld növények élnek, talaja pedig a terra rossa. Az északi átmeneti övezetben szubarktikus éghajlat uralkodik, amelynek területe kelet felé fokozatosan kiszélesedik, növényzete a tajga, talaja a podzol. A sarkkörtől északra, a hideg övben, Európa kontinentális területének peremén tundra éghajlat jött létre a tundranövényzet különböző változataival (bokros, tipikus, köves tundra) tundratalajokkal. Az északi szigetek (Spitzbergák, Ferenc József-föld) jelentős részén állandóan fagyott éghajlat uralkodik, gyakorlatilag növényzet és talaj nélkül. 12

13 A hegységekben a vertikális tagozódás figyelhető meg. Legváltozatosabb növényzet a mediterrán régióból kiemelkedő magashegységekben figyelhető meg, ahol az örökzöld növényzetből a havasok világába juthatunk. V. Vízrajz Európa vízrajzi hálózata a szerkezeti-domborzati viszonyokhoz, illetve az éghajlathoz igazodik. A kontinens 17%-a lefolyástalan, ennek nagy része a Kaszpi-Volga vízgyűjtőjéhez tartozik. A kontinens fő vízválasztója Gibraltártól az Észak-Uralig húzódik, jelentősebb csomópontok a Valdajhátság, Északnyugati-Kárpátok, Szudéták, Fichtel és az Alpokban lévő Gothard-masszívum. Európa leghosszabb folyója a Volga (3690 km), a Duna (2860 km), és a Dnyeper (2285 km). A folyók vízjárása az éghajlattól függ: az óceáni éghajlaton többnyire egyenletes (kivételt képeznek azok a folyók, amelyek magashegységben erednek, s a hóolvadás tavaszi maximumot eredményez), míg a kontinentális éghajlatú területeken a vízjárás erősen ingadozó, mint ahogy a mediterrán területen is fiumara típusú folyók jöttek létre. A folyók torkolatai is erősen változók. Az Atlanti-óceánba ömlő folyók a nagy árapálykülönbség következtében főképpen tölcsértorkolattal rendelkeznek (például a Temze, a Szajna, az Elba). Ahol a folyók nagy mennyiségű hordalékot szállítanak (magashegységből érkeznek), és olyan tengerbe ömlenek, ahol az apály-dagály különbsége kicsi, itt jelentős deltatorkolatok alakulhatnak ki (például Rhone, Ebro, Pó). A torkolattípus erősen függ az izosztatikus mozgástól is, ennek megfelelően hiába kicsi az apály-dagály különbség az Adrián, a dalmát parton a süllyedés következtében deltaszerű képződmény csak a hegyek közötti megsüllyedt folyóvölgyekben képződhet (például Neretva-torkolat). A Feketetenger süllyedő partvidékén a folyóvölgyekbe benyomult a tenger, s jellegzetes limánok képződtek. Északon a glaciális eróziónak köszönhetően pedig a folyók fjordokban végződnek. Európa tavainak genezise igen változató.. A kontinens peremén található a Föld legnagyobb tava, a Kaszpi-tó, amely reliktumtó. Európa legnagyobb tava a Ladoga, amely az Onyegához, Csúdhoz hasonlóan glinttó. A tavak többsége glaciális eredetű. Egyrészt Észak-Európában jöttek létre nagyobb glaciális eredetű tavak (például Svéd-Nagy-tavak, Inari-tó). Másrészt a magashegységek lábánál látványos, nagy tavak végmoréna-tavak képződtek (pl. a Garda-tó, Laggio Maggore, Luganoi-tó). A Közép-európai-síkvidék és a Kelet-európai-síkvidék tavainak többsége glaciális akkumulációs eredetű. A magashegységek zöme pedig kártó (tengerszem), kivételt képez néhány tektonikus tó, mint például a Königssee. Előfordulnak vulkáni krátertavak (pl. Szent Anna-tó), valamint maar-tavak az Eifel-hegységben. Harmadidőszaki vulkáni tevékenységhez köthetők a kalderatavak (Bolsenai-tó, Trasimenoi-tó). 13

14 VI. Általános kialakulás, domborzat névanyaga (Eurázsia) Prekambrium Protogea Laurencia Eria (?) Külső-Hebridák ÉNY-Skócia Fennoszarmácia Balti-pajzs (Fenno-Skandia) Szarmácia Cseh-masszívum Angara Kínai-masszívum Pre-Csangcseng Színium Kambodzsai-rög Brazil-pajzs Afrikai-masszívum Arab-tábla Dekkán Nyugat-Ausztrália Antarktisz Laurázsia Laurencia Japetus-óceán (Kaledóniaigeoszinklinális) Fennoszarmácia Urali-geoszinklinális Angara Paleothetys (Variszkuszigeoszinklinális) Tatár-geoszinklinális Gondwana Tasmaniai-geoszinklinális Andesi-geoszinklinális Paleozoikum Kaledoniai orogenezis Bajkál-gyűrődés Bajkál-vidék Kelet-Szaján Jenyiszej-hegylánc Kaledoniai: Nyugat-Spitzbergák Skandináv-hegység Shetland-szigetek Orkney-szigetek Skócia Cumberland É-ír-hegyvidék É-Walesi-hegyvidék Nyugat-Szaján Mongol-Altáj Kunlun (részben) Intruziók: Ardennek Harz Szent Kereszt-hegység Ural Devon: Régi Vörös Kontinens Variszkuszi orogenezis Armorikai-ág: Dél-ír-hegyvidék Dél-Wales Cornwall-félsziget Pennine Nyugat-Normandia Breton-tönk Vendèe Massif Central nyugati része Mezeta Hercinai- (Variszkuszi-)ág: Massif Central keleti része Vogézek (=Vosges) Ardennek Német-középhegység Cseh-medence peremhegységei Lengyel-középhegység Velencei-hegység Erdélyi-szigethegység Nyugat-Korzika Kelet-Szardínia Sienai-tönk Calabria Trák Macedon-rögvidék Donyeci-hátság Ural Szurami-hegység Tiensan Altáj Kunlun (részben) 14

15 Csinlingsan Később lesüllyedt területek: Közép-európai-síkvidék Délkelet-Anglia Párizsi-medence Kárpát-medencék Nyugat-ázsiai-síkvidék Pangea ÚjVörös Kontinens Mezozoikum Laurázsia Észak-amerikai-lemez Észak-Atlanti-medence Eurázsiai-lemez Thetys Vindeliciai-küszöb Epikontinentális-üledékgyűjtő Gondwana Dél-Amerikai-lemez Dél-Atlanti-medence Afrikai-lemez Indiai-óceáni-hátság Dekkán Ausztrália Antarktisz Kimmériai-orogenezis: Verhojanszki-hegység Cserszkij-hegység Kainozoikum Alpi-pacifikus orogenezis Eurázsiai-lemez Afrikai-lemez Adriai-lemez Tirrén-lemez Hellén-lemez Arab-lemez Török-lemez Iráni-lemez Vörös-tenger Szír-Jordán-árok (transzkurrens törés /- 397 m/) Adeni-öböl Carlsberg-hátság Owen-törésöv (transzform-vető) Saya de Malha-pad Malwa-fennsík Seycelles-szigetek Ausztrál Indiai-lemez Jávai-árok Pacifikus-lemez Fülöp-lemez Aleut-árok Kuril-árok Japán-árok Ryukyu-árok Izu Bonin-árok Mariana-árok ( m) Fülöp-árok Eurázsiai-hegységrendszer Európai (íves) szerkezeti típus: 1 ív: Nyugati-Alpok Appenninek Szicília (Atlasz) Bettikai-Kordillerák Pireneusok 2 ív: Keleti-Alpok Dinári-hegység Albán-hegyvidék Hellén-hegyvidék Kréta 3 ív: Keleti-Alpok Kárpátok Kelet-szerb-érchegység Balkán-hegység Krími-hegység - Kaukázus Ázsiai (csomópontos) szerkezeti típus: Pontus Toros Örmény-magasföld (csomópont) Elburz Kopet-Dag Hindukus Zagrosz Ománi-hegység Beludzsisztáni-hegyvidék Szulejmán-hegység Pamír (csomópont) Karakorum Transzhimalája Himalája Kelet-tibeti-hegyláncok (csomópont) Burmai-hegység Andamán-szigetek Nicobar-szigetek 15

16 Nagy-Szunda-szigetek Szumátra Jáva Celebesz Kis-Szunda-szigetek Pacifikus-hegységrendszer 1. lépcső Sztanovoj-hegység Nagy-Hszingan Tajhang-san 2. lépcső Csukcs-felföld (paleozoos) Anadír-felföld Kolima-hegység Dzsugdzsur Amur-vidék Burejai-hegység (részben paleozoos) Szihote Aliny Kis-Hszingan Koreai-hegység Dél-kínai-peremhegység Jünnan Kujcsoui-fennsík Vietnami-hegység 3. lépcső Aleut-szigetek Korják-hegység Kamcsatkai-félsziget Kuril-szigetek Szahalin Japán-szigetek Tajvan Fülöp-szigetek Celebesz Északkelet-szibériai-alföld Léna-medence Nyugat-ázsiai-síkvidék Turáni-alföld Amur Usszuri-alföld Szungliao-alföld Mandzsu-medence Észak-kínai-alföld Szecsuáni-medence Hszicsiang-medence Tarim-medence Takla-Makán Dzsungáriai-medence Góbi-sivatag Tibeti-fennsík Hindusztáni-alföld Indus-alföld Mezopotámia Iráni-medence Afgán-medence Anatóliai-medence Alföldek, medencék, fennsíkok Londoni-medence Párizsi-medence Aquitániai-medence Közép-európai-síkvidék Pó-alföld Magyar-alföld Havasalföld Bolgár-tábla Kaszpi-mélyföld (-28 m) Nyugat-szibériai-alföld Észak-szibériai-alföld 16

17 Eurázsia nagytájai szerkezeti-morfológiai alapon I. Észak-Európa (=Fenno-Skandia) II. Kelet-európai-síkvidék III. Európai-rögvidék Nyugat-európai-rögvidék Brit-szigetek Francia Belga-rögvidék Közép-európai-rögvidék Közép-európai középhegyvidékek Közép-európai-síkvidék IV. Eurázsiai-hegységrendszer Európai-ág ( Fiatal Európa /Alpok, Kárpátok, Dél-Európa/) Ázsiai-ág V. Ural VI. Nyugat-Szibériai-alföld VII. Közép-Szibéria VIII. Belső-Ázsia Nyugat-ázsiai-síkvidék Kaledon Altaida-rögvidék Közép-Ázsia IX. Pacifikus-hegységrendszer (Kelet-Szibériával) X. Déli táblás vidékek (egykori Gondwana darabjai) Dekkán-félsziget Arab-félsziget 17

18 ÉSZAK-EURÓPA I. Földrajzi helyzet, határok Észak-Európa elnevezésen természetföldrajzi értelemben mást értünk, mint politikai-földrajzi társadalom-földrajzi alapon, hiszen utóbbi szerint Finnország, Svédország, Norvégia, Dánia és Izland tartozik Észak-Európához; természetföldrajzi szempontból viszont Dániát és Izlandot nem soroljuk ide. Észak-Európához tartozik a Balti-pajzs fedetlen ősmasszívuma, valamint az ehhez a szilurban hozzágyűrődött Skandináv-hegység. Dánia már a Közép-európai-rögvidékhez sorolandó hiszen alapja variszkuszi eredetű, Izland pedig a harmadidőszakban létrejött Izlandi-hátság szigeteinek egyike. Ennek megfelelően Észak-Európa határai: a Finn-öböl, Balti-tenger, Öresund, Kattegat, Skagerrak, Norvég-tenger, Jeges-tenger, Barents-tenger. A Kelet-európai-síkvidéktől a Fehér-tenger és a Finn-öböl közötti, az Onyega Szvir folyó Ladoga-tó által kijelölt glintvonal választja el Észak- Európát. Észak-Európa partjai a marinoglaciális parttípusba sorolandók. A rendkívül nagy mértékű tagoltság elsősorban a pleisztocén eljegesedésnek köszönhető: a jég tevékenysége során fjordokat, skäreket hozott létre. A jég elolvadása óta a tenger abráziós munkája alakítja a partokat. II. Kialakulás A Fennoskandia-ősmasszívum (Balti-pajzs) Európa legősibb archaikus magja. Itt található Földünk legnagyobb földtani réteghiánya: helyenként az archaikus, több mint 1 milliárd éves kőzetekre közvetlenül negyedidőszaki üledékek kerültek. A legjellemzőbb kőzetek gránit, gneisz, kristályos palák a mélyben keletkeztek, de mivel a felsőbb rétegek a hosszú idők során lepusztultak végül felszínre kerültek. Az ősmasszívum több egymást követő orogenezis során jött létre. A legidősebb hegységképződés az archaikumban a Katarchaidák, amely mintegy millió évvel ezelőtt jött létre. Az ekkor keletkezett kőzeteket ma a Kóla-félsziget északi részén találjuk (1. ábra). Szintén az archaikumban, mintegy millió éve ment végbe a Saamidák orogenezise, amely NYÉNY KDK csapásirányban Észak-Finnországban, illetve a Kola-félszigeten húzódik. 18

19 Délebbre találjuk a Belomoridákat, amely ÉNY DK csapásirányban húzódik, s mintegy millió éve alakult ki. Hasonlóan, az alsó-proterozoikumban, millió évvel ezelőtt jött létre a Svekofennidák és Karelidák területe, amely Észak-Svédországban, Finnországban és Karéliában található. A Karelidákon rendkívüli vastagságú konglomerátum-sorozat alakult ki, amely a Svekofennidák törmelékanyagából származik. A Svekofennidák utolsó metamorfózisa egy időben történt a Karelidákéval. Az alsó-proterozoikumi két orogenezishez kapcsolódnak Észak-Európa legjelentősebb ásványkincsei: a svéd magnetites vasérc, illetve a Kola-félszigeten található nikkel. A középső-proterozoikumban, 1400 millió évvel ezelőtt ment végbe a Gotidák orogenezise, amelyet ma Dél-Svédországban követhetünk nyomon. A Pregotidák idősebb kőzeteket jelentenek, de valószínűleg a Gotidák orogenezise során metamorfizálódtak. Dél-Finnország keleti részén, a Gotida orogenezis során a rapakivi gránit áttört az idősebb Svekofennidákon, amely azóta nem metamorfizálódott, így ma is két különböző időszakból és orogenezisből származó gránitot tanulmányozhatunk Dél-Finnországban. A Dalslandi orogenezis volt a legfiatalabb a prekambriumon belül Észak-Európában, amelynek területe Dél-Norvégia. A Balti-pajzs nyugati peremén található a Jotni-homokkő, amely vízszintesen települt, nem metamorfizálódott, és szárazföldi, száraz klímára utal. A felső-proterozoikumban az addig egységes Protogea több darabra szakadt, s létrejött Fennoszarmácia és Laurencium között a Kaledóniai-geoszinklinális. 1. ÁBRA: Fennoskandia különböző korú prekambriumi szerkezeti egységei (Molnár B.) 19

20 A paleozoikumban a kambrium nyugodtan telt, a Kaledóniai-geoszinklinális akkumulációja ment végbe. Az orogenezis az ordovíciumban kezdődött, de fő fázisa a szilur végén volt. A szilur végére a Kanadai-pajzs és a Balti-pajzs közeledése következtében kialakult a Kaledóniai-hegységrendszer, amelynek fontos, egyik legmarkánsabb tagja a Skandináv-hegység. Északi folytatásában, a Spitzbergákon szintén találunk kaledóniai tagokat. A devonban lepusztulás történik, majd a karbonban és a permben is hasonló folyamatok játszódnak le. A variszkuszi mozgások hatására csak peremi gyűrődések, törések, kisebb vulkanizmus alakult ki. Ennek következtében gyűrődik a Balti-pajzshoz a Skane-félsziget. A mezozoikum folyamán tönkösödés jellemző, szárazföldi lepusztulás zajlik, transzgresszió csak a krétában, a Skane-félszigeten alakul ki. A harmadidőszakban az Alpi-orogenezis hatására a törésvonalak helyenként felújultak; az ennek következményeképpen létrejött vulkanizmust Svédországban riolit-andezit, Finnországban dácit jelzi. Ezzel összefüggésben a Skandináv-hegység emelkedett, a Svéd-alföld süllyedt. A szárazföldi lepusztulás a harmadidőszakban is folyamatos volt. Észak-Európa mai felszínformáinak fő kialakító tényezője a negyedidőszakban a pleisztocén eljegesedés volt. Ekkor mintegy méter vastag belföldi jégtakaró borította Észak-Európát. A fokozatos lehűlés következtében egyre kevesebb hó olvadt el nyáron, amely felgyülemlett főleg a nyugati, csapadékos oldalon. Először a magasabb térszíneken kárgleccserek alakultak ki, amelyek a tengerig nyúltak le. A keleti oldalon viszont nem érték el a Balti-tengert, mert általános jégfelhalmozódás ment végbe, amelyből csak a nunatakok álltak ki. A jég déli irányban egészen a Német-lengyel-síkvidékig nyomult lassú mozgással, s a szelektív pusztítás eredményeképpen vásott sziklák jöttek létre. A jég a fagyott fenékmorénákkal és erratikus tömbökkel véste az alapkőzetet. Nyaranta a szubglaciális olvadékvizek ózokat akkumuláltak, amelyek méter magas, helyenként 100 km hosszúságú gátakat jelentenek. (Ilyen például a Punkaharju-óz.) A jég visszahúzódása után hosszú végmorénagát-rendszerek maradtak vissza, ebből a legismertebb Finnországban a Salpausselkä. A peremből kilépő olvadékvizek sandr-síkságot hoztak létre. A nagyobb leszakadó jégtömbök gleccsernyelv-medencéket alkottak, majd a jég elolvadása után ezekben tavak halmozódtak fel; ilyen például a Svéd-Nagy-tavak vagy az Oulujärvi. A hegységekben a völgyi gleccserek trogokat, illetve fjordokat eredményeztek. A jég elolvadása után az egykori főgleccservölgy és mellék-gleccservölgy találkozásánál létrejövő függővölgyek pedig a vízesések kialakulását tették lehetővé. A jég elolvadása után, a holocénben a Yoldia-transzgresszió ment végbe, amelynek hatására kapcsolat alakult ki az Északi-tenger és a Finn-öböl között, a Svéd-Nagy-tavakon keresztül. Miután Észak-Európa a jég olvadásával megszabadult a hatalmas tömegű jégtől, emelkedni kezdett a terület (Ancylus-regresszió), amelynek hatására beltó jött létre a mai Balti-tenger helyén. Az eosztatikus 20

21 szintingadozás később ismét transzgressziót eredményezett (Litorina-tenger), amelynek során a mai partvidékeket öntötte el sekély tenger. Ma ismét emelkedés mutatható ki; Európa legjelentősebb izosztatikus mozgása a Botteniöbölnél mérhető, amelyet parti szinlők bizonyítanak (évi 1 cm). Észak-Európa mai felszínét nagyobbrészt glaciális eróziós, kisebb részt glaciális akkumulációs formák uralják. 2. ÁBRA: Észak-Európa morfológiai tájtípusai (Rudberg) 21

22 3. ÁBRA: Észak-Európa geológiai térképe (Rudberg) 22

23 III. Tájai A) SKANDINÁV-HEGYVIDÉK 1. Nyugati partvidék A Skandináv-hegység meredeken szakad le a rendkívül tagolt partvidékre, az Északi-tengerre. Alacsony síkság csak a középső részen alakult ki, ahol kb. 40 km szélességet ér el, északon és délen viszont összeszűkül. A partok előtt mintegy sziget emelkedik ki a tenger vizéből. Ezek az ún. skärek a jég szelektív eróziója során jöttek létre. A legnagyobb szigetek a Lofoten és a Westeralen. A szárazföldbe hosszan benyúlnak a fjordok, amelyek glaciális teknővölgyekben folytatódnak. Gyakoriak a függővölgyek, amelyek zuhatagos folyókat hoztak létre. A legismertebb fjordok: északon a Lyngen-fjord, Közép-Norvégiában a Trondheim-fjord, délen pedig a Sogne-fjord és a Hardanger-fjord. Itt találhatók Norvégia legismertebb vízesései is, a Voringsfoss és a Lotefoss. Délen az Oslo-fjord szélesebb a többi fjordhoz képest, itt a puha szilur palát a jég könnyebben tudta erodálni. E fjord mentén jött létre az Oslói-medence. 2. Fjellek vidéke A harmadidőszakban az Alpi-orogenezis hatására magasra került tönkfelszínek meredeken emelkednek ki a parti övezetből. A fennsík jellegű, enyhén hullámos területet a jég legyalulta. Fő kőzete gránit, gneisz. A fjellek vidékét két részre oszthatjuk fel, a kettő között a Jämtlandi-süllyedék jelenti a határt. Az északi fjellek alacsonyabbak, kisebbek, legmagasabb pontjuk a Kebnekaise (2123 m). A déli fjellek magasabbak, erősebben eljegesedettek; a magasabb fjelleket firnmezők borítják, ahonnan platógleccserek indulnak lefelé. A legnagyobb összefüggő firnmező a Jostedalsbreen (1500 km 2 ). A két legmagasabb központ a Dovre-fjell, illetve a Jotunheimen. Itt találjuk Norvégia legmagasabb pontjait: Glittertind (2470 m), Galdhopigen (2469 m). B) BALTI-PAJZS 1. Svéd-tönk a) A Svéd-tönk északi részét jelentő Norrland sziklalejtő, amely a Skandináv-hegységtől a Botteni-öböl irányába lejt. A tagolt felszínen párhuzamos glaciális völgyek húzódnak, amelyeket a gleccser mélyített ki. A völgyekben tavak képződtek, ahol a puhább palákból álló sávban a gleccserek túlmélyítése történt. 23

24 b) A Botteni-öböl partvidékén km széles sávban található a Nyugat-Botteni parti alföld, ahol tengeri szinlők bizonyítják a folyamatos izosztatikus emelkedést. c) A Svéd-alföldet posztglaciális tengerek üledékei fedik. A jég által letarolt denudációs alföldön a Yoldia üledékek keverednek a glaciális akkumulációs formákkal (vásott-sziklák, végmorénák, ózok, sandr-síkság). Itt találhatók Észak-Európa legnagyobb tavai, a Svéd-Nagy-tavak (Vänern, Vättern, Hjälmaren, Mäleren), amelyek szerkezeti vonalak mentén, a glaciális erózió által jöttek létre. d) Dél-Svédországban emelkedik a Balti-pajzs boltozata, a Smaland, más néven Dél-Svéddombvidék, amely részben sziklafelszín, részben viszont morénaüledékek borítják. A dombvidék körül a Smalandi-síkság húzódik, amelyet helyenként a Yoldia agyagos üledékei fednek. A partoktól keletre található Öland és Gotland szigete ezek szerkezetileg már Szarmáciához tartoznak ; itt a vízszintesen települt szilur mészkő-táblák elkarsztosodott formában láthatók. e) Svédország legdélibb részén helyezkedik el a Skane-félsziget, amely szerkezetileg már a Dán-szigetekhez tartozik. A variszcida alapon triász homokkő, illetve kréta mészkő található. A tagolt, rögös dombvidékhez dűnés partok kapcsolódnak. 2. Finn-Karjalai-tönk a) A Finn-Karjalai-őstönk központi területe a Finn-tóhátság, amelyet végmorénák választanak el a parti síkságtól. Közülük legismertebb a Salpaussälke, amely a Hanko-félszigettől kezdve 600 km hosszan ívszerűen huzódik ÉK felé. Joensu és Lahti között kettős sáncot alkot, méter magasan. Elsőrendű természetföldrajzi választó, hiszen a végmorénagáttól északra kezdődik az igazi Finn-tönk. A végmorénagátra merőlegesen, északi irányban ózok emelkednek. Közülük legismertebb a 7 km hosszú Punkaharju-óz, amely a Saaimaa-tórendszert két részre osztja. Itt kämeket, drumlineket találunk. A tóvidéken a folyók tulajdonképpen hiányoznak, a tavakat kiegyenlítetlen esésgörbéjű vízfolyások kötik össze. Gyakoriak a vízesések, legismertebb az Imatrai-vízesés. b) A parti alföldek közül a Kelet-Botteni parti alföld a kiegyenlítettebb és szélesebb, mintegy km szélességben határolja a tengert. Az öböl túloldalán lévő parti alföldhöz hasonlóan itt is parti szinlők bizonyítják a terület izosztatikus emelkedését. A Dél-finn parti alföld nyugati részét törések érték, így szakadt le az Aland szigetcsoport. Jellegzetes skäres partokat találunk itt, helyenként meredek, sziklás partokkal. A Svekofennidák egykori csapásiránya megegyezett a jelenlegi partvidékével. Ennek megfelelően a kőzetsávok északról délre változnak, és így hullámos felszín alakult ki. A mélyebben fekvő, puha palasávokban apró tavak bújnak meg. Ezeket folyók keresztezik közülük legjelentősebb a Vouksi, s gyakoriak a vízesések is. A keleti részen felszínre bukkan a rapakivi gránit. A partok előtt kopár skärek emelkednek ki a tenger vizéből. 24

25 c) A Waara-vidéken a jég által erősen lekoptatott gránitból, kvarcithátakból álló vásottsziklák emelkednek ki. A méter magas waara-kat (amelyek magyarul erdős hegyeket jelentenek) tajga borítja. d) A Karjalai-őstönk kelet felé lejt, és feltűnő lépcsővel szakad le a lapos Fehér-tengerialföldre. A Maanselkä átlagosan 300 méter magas hátság, északon emelkedik csak 600 méter fölé. A Nyugat-Karjalai-hátság az előbbi folytatása, de itt már csak a csúcsok emelkednek 300 méter fölé. Emellett több a moréna, illetve változatosabbak a glaciális akkumulációs formák. Az ózok helyenként km hosszúak, s méter magasak. A Fehér-tengeri-alföld a tengerszint felett méter magasságban található lapos alföld. Dél-Karélia területén találhatók Európa legnagyobb tavai. A glinttavak a jég által kidolgozott perem mögött duzzadtak fel. Északi partjuk kristályos kőzetekből áll, sziklásak, változatos felszínformákat jelentenek; míg a déli parton kambriumi és szilur lapos táblákat találunk. Európa legnagyobb tava a Ladoga-tó amely harmincszor nagyobb, mint a Balaton, az Onyega-tó kb. feleekkora. A glintvonal DNY-i részén jött létre a Csúd (Peipsi)-tó. 3. Lapp-tönk A Balti-pajzs legészakibb részén, a sarkkörtől északra a Svéd- és a Finn-Karjalai-tönk egybefonódása alkotja a Lapp-tönköt. Az átlagosan méter magas hullámos dombságból szigethegyek emelkednek ki. Gyakoriak a jég által erősen lecsiszolt vásott-sziklák, illetve a sziklamedencés tavak. (Utóbbi tipikus példája az Inari-tó.) A főként gránitból és kvarcitból álló vásottsziklákon az erdőhatár fokozatosan lealacsonyodik. Az erdőhatár feletti, méter magas hegyeket tunturiknak nevezzük. (Magyarul kopár hegyet jelent.) a) A Lapp-tönk nyugati része a Tunturi-vidék, amelynek partvidéke rendkívül tagolt. A pleisztocén eljegesedés során a gleccserek hozták létre a fjordokat (például Varanger-fjord, Porsanger-fjord). A kontinentális selfterületről emelkedik ki a Mageroya-sziget, ahol Európa legészakibb pontját találjuk, a Nordkapp-ot. b) A Lapp-tönk keleti része a Kola-félsziget, ahol a Hibini-hegység 1191 méterig emelkedik, lábainál pedig festői tavak jöttek létre. A glaciális formákat jelenleg a periglaciális folyamatok alakítják. Északon a Jeges-tenger a szárazföldbe mély fjordok révén jut be, közülük legnagyobb a Kola-fjord, amely 60 km hosszú, s 327 méter mély. C) ÉSZAKI-SZIGETEK 1. A Spitzbergák (Svalbard-szigetek) több mint ezer szigetből állnak. A szigetcsoport szárazföldi talapzatból emelkedik ki, s Gröndlandhoz közelebb van, mint Európához. Északi területén archaikus kőzetek is megtalálhatók. Nyugaton a kaledóniai hegyláncok összeköttetést jelentenek a Skandináv-hegység és Grönland között. A Variszkuszi-orogenezis alig 25

26 érintette a szigetcsoportot. A felső-krétában viszont vulkanizmus ment végbe, melynek során a bazalt megvédte az üledékes kőzeteket a lepusztulástól. A harmadidőszakban emelkedett a terület, s a rögösödés során a kaledóniai rögök exhumálódtak. A jelenlegi domborzatot a pleisztocén glaciális tevékenység hozta létre. Ma a periglaciális folyamatok tipikus helyszíne: permafrost, szoliflukció, poligonális tundra, valamint kifagyásos aprózódás alakítja a felszínt. Legnagyobb tagja a Nyugati-föld, amely a szigetek összterületének kétharmadát teszi ki. Legmagasabb pontja 1432 méter, s devon homokkőből áll. Itt találjuk a jellegzetes kártornyokat, amelyekről a szigetek ban Barents holland hajós által a nevüket kapták (Spitzbergák = csúcsos hegyek ). A Nyugati-föld északkeleti részén ma is állandóan eljegesedett területek húzódnak. 4. ÁBRA: A Spitzbergák geológiai térképe (Sömme, A.) 26

27 2. A Medve-sziget (Bjornoya) devon homokkő-táblái ma jégmentesek. Felszínét pleisztocén glaciális formák uralják. 3. Európa legészakibb szigetcsoportja a Ferenc József-föld, amely mintegy 100 szigetből áll. A kaledón alapot mezozoós üledékek, illetve bazalt fedi. 90%-át mai is jég borítja, a legmagasabb pontok nunatakokként emelkednek ki a jégből. Csak a nyugati partszegélyen találunk tundrát. A Ferenc József-földön is jól tapasztalható az az általános világtendencia, mely szerint fokozatosan csökken a jég területe. IV. Éghajlat, növényzet, talaj Észak-Európa az 55. szélességi foktól északra helyezkedik el, ezért az évi besugárzás mértéke alacsony, s így csak két évszak, illetve két átmeneti időszak alakult ki. Két szélrendszerhez tartozik: a nyugati szelek övében az óceáni hatás érvényesül, míg a sarki szelek hideggel árasztják el az északi területeket. A nyugati fekvés, illetve az óceáni hatás következménye a viszonylag sok csapadék, illetve a hőmérsékleti kiegyenlítettség. Az Észak-Atlanti-áramlás pozitív hőanomáliát eredményez. A domborzat jelentősen módosítja az éghajlatot. A Skandináv-hegység elsőrendű éghajlatválasztó: az orografikus tényezők hatására jelentős különbség alakul ki a hegység keleti és nyugati oldala között mind az évi hőingásban, a csapadék mennyiségében és formájában, mind a hóhatár magasságában (5. ábra). Éghajlati területek A nyugati partvidéken óceáni éghajlat alakult ki, s az Észak-Atlanti-áramlás magas pozitív hőanomáliát eredményez. Ennek értéke télen helyenként akár a o C-ot is eléri, de éves átlagban is 7-12 o C (Lofoten: 0 o C januárban, o C júliusban). A csapadék bőséges, évi eloszlása egyenletes. Mennyisége átlagosan 800 mm, de az orografikus tényezők következtében helyenként ennél jóval több is lehet (Bergen 1900 mm). A Skandináv-hegységtől keletre fekvő Norrland és a Nyugat-Botteni parti alföld, valamint Finnország középső és északi része a szubarktikus éghajlat alá esik. Észak felé fokozatosan hűvösödik, keleten kevesebb csapadék, s ezzel összefüggésben a nagyobb hőingás jellemző. Az évi középhőmérséklet 0 (+4) o C (január: (-3) (-15) o C, Északkelet-Finnországban ( 30) o C; júliusban pedig o C. Nyáron nincs jelentős különbség észak és dél között). A csapadék évi mennyisége mm, az óceáni hatás itt még érezhető. Növényzete tajga, talaja a podzol. Dél-Svédországban a kontinentális éghajlat hűvös nyarú változata jellemző, amely egyben átmenetet jelent az óceáni éghajlat felé; Dél-Finnországban pedig a szubarktikus éghajlat felé érezhető az átmenet. Dél-Svédországban az évi középhőmérséklet 7-8 o C (január ( 1) o C, július 17 o C), Dél- 27

28 Finnországban viszont már csak 4-5 oc (január ( 5) 7 oc, július oc). A csapadék évi mennyisége mm; növényzetét vegyes erdők, fenyő, nyír, esetleg bükk alkotja. Tundra éghajlattal a Fjellek vidékén, illetve Lappföld északi részén és az Északi-szigetek nyugati oldalán találkozhatunk. Itt az évi középhőmérséklet 0 oc alatt marad, júliusban nem éri el a +10 oc-ot. A tél hosszú és igen hideg, a csapadék kevés ( mm), s többsége hó alakban esik. Növényzete erdős tundra, moha, zuzmó; s tundratalajok alakultak ki. Gazdag állatvilággal rendelkezik, a szigeteken madarak, jegesmedve, sarki róka, rénszarvas, fóka él. Állandóan fagyott éghajlat a Spitzbergák 60%-án, a Ferenc József-föld 90%-án jött létre. 5. ÁBRA: Észak-Európa évi csapadékmennyisége 28