DOKTORI DISSZERTÁCIÓ DURAY ZSUZSA KÉTNYELVŰSÉG ÉS NYELVI ATTITŰD FINNORSZÁGI ÉSZAKI SZÁMI BESZÉLŐKÖZÖSSÉGEKBEN

Átírás

1 Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar DOKTORI DISSZERTÁCIÓ DURAY ZSUZSA KÉTNYELVŰSÉG ÉS NYELVI ATTITŰD FINNORSZÁGI ÉSZAKI SZÁMI BESZÉLŐKÖZÖSSÉGEKBEN Nyelvtudományi Doktori Iskola, Prof. Dr. Nyomárkay István, egyetemi tanár, a doktori iskola vezetője Uráli Nyelvek és Nyelvészet Program, Dr. Havas Ferenc, egyetemi tanár, a program vezetője Bírálók: Dr. Bereczki Gábor professor emeritus, ny. egyetemi tanár Dr. Bartha Csilla Csc., egyetemi docens Témavezető: Dr. Bakró-Nagy Marianne, egyetemi tanár Budapest, 2008.

2 TARTALOMJEGYZÉK 1. BEVEZETÉS ELMÉLETI HÁTTÉR Nyelvi kisebbségek A nyelvcsere és társfogalmai A nyelvi helyzet és meghatározó tényezői A nyelvi attitűdök A nyelvi helyzet és a nyelvi attitűdök kutatásának módszerei A FINNORSZÁGI ÉSZAKI SZÁMI BESZÉLŐKÖZÖSSÉG Meghatározás Tudománytörténeti háttér Nyelvi jellemzők A finn-számi közösség gazdasági, társadalmi és politikai helyzete Gazdasági és társadalmi változások Politikai változások és a számi mozgalom Nyelvi helyzet A finn társadalom nyelvi berendezkedése A finn-számi közösség nyelvi helyzete A finn-számi közösségek nyelvi helyzetének kutatása Nyelvi érintkezések Finn-Lappföldön A VIZSGÁLAT A vizsgálat tárgya és a vizsgálati kérdések A vizsgálat helyszíne: Enontekiö és Sodankylä Az adatközlők A kérdőív EREDMÉNYEK A nyelvválasztási-nyelvhasználati kérdőív Az attitűdkérdések kérdőíve ÖSSZEFÜGGÉSEK A vizsgált változók Az informális nyelvhasználat összefüggései A formális nyelvhasználat összefüggései A nyelvhasználat egyéb összefüggései Az attitűdkérdések összefüggései Az attitűdkérdések és a nyelvhasználat kapcsolata Az attitűdkérdések egymással való kapcsolata Az egyes általános attitűdállítások összefüggései Az egyes kétnyelvűségi attitűdállítások összefüggései Az attitűdök egyéb összefüggései KÖVETKEZTETÉSEK FÜGGELÉK IRODALOMJEGYZÉK

3 1. BEVEZETÉS A Finnország lappföldi területein élő északi számi beszélőközösség (lásd a térképet) nyelve a veszélyeztetett nyelvek közé, tagjai a nyelvcserehelyzetben lévő kisebbségi közösségekhez tartoznak. A többségi finn nyelvhez és kultúrához egyre szorosabban kötődő számi közösségek anyanyelvüket egyre kevesebb helyzetben használják, megnehezítve ezzel saját nyelvük továbbörökítését az utódgenerációk számára. A nyelvcsere előrehaladottabb fázisában lehetnek a vizsgálat célcsoportját képező, Enontekiö és Sodankylä területén elszórtan élő kisebb számi közösségek, szemben az északabbra fekvő, Utsjoki és Inari régióiban élő nagyobb lélekszámú északi számi csoportokkal. A vizsgált északi számi közösség nyelvi helyzetét ahogyan más nyelvcserehelyzetben lévő közösségét is a nyelvcsere és a nyelv megőrzésére irányuló törekvések természetszerűen egyszerre alakítják. A számi nyelv fenntartására ma a többség és a kisebbség közös erőfeszítéseket tesz, amelyeknek intenzitása az elmúlt évtizedekben fokozódni látszik. Mindezek ismeretében kutatásomban arra vállalkozom, hogy bemutassam azokat az elsősorban nyelven kívüli tényezőket, amelyek az enontekiöi és sodankyläi északi számi közösségekben fokozatos nyelvváltást idéztek elő, és hogy megvizsgáljam a jelenlegi kétnyelvűségi helyzetet a közösség tagjaira ma jellemző nyelvhasználati-nyelvválasztási normákon, valamint nyelvi attitűdjeiken keresztül. A téma aktualitását az is bizonyítja, hogy közösségeik nyelvcserehelyzetét mélyrehatóan tanulmányozó kutatásra mindeddig nem került sor. Mivel a vizsgálat célja a beszélőközösség kétnyelvűségi helyzetének leírása és az azt befolyásoló tényezők elemzése, kutatásomban rugalmasabb kvalitatív és kötöttebb kvantitatív módszerekkel igyekszem megragadni a nyelvcserehelyzet lényegét. Feltételezésem szerint a két módszer kombinálásával, a kutatás különböző fázisaiba beiktatott kvalitatív módszerekkel még alaposabban feltárható a vizsgált terület, hiszen a nyelvcserehelyzetnek számos olyan aspektusa létezik, amely kvantitatív úton teljes mélységében nem térképezhető fel. Az adatokat nyelvhasználati és attitűdkérdőívek segítségével gyűjtöttem, amelyeket az Oului Egyetem Finn és Számi Nyelvi Tanszékén dolgoztam fel során. Kutatásomban a kétnyelvűségi helyzet jellemzésén, értelmezésén túl az alábbi előfeltevéseket kívánom igazolni: 3

4 1. A számi nyelvhasználat generációs megoszlásában különbségek észlelhetők. 2. Az anyanyelv használata visszaszorul az informális nyelvhasználati színterekre. 3. A közösség tagjai pozitívan viszonyulnak saját nyelvükhöz, kultúrájukhoz és a kétnyelvűségi helyzet sajátosságaihoz. 4. A közösség tagjainak nyelvhasználati szokásai összefüggésben állnak bizonyos társadalmi változókkal, így az életkorral, a nemmel, a foglalkozással, vagy az iskolázottsággal. 5. A közösség tagjainak nyelvi attitűdjei nem állnak összefüggésben nyelvhasználati szokásaikkal, sem pedig az életkor, a nem és a foglalkozás társadalmi változóival. A dolgozat első, bevezető részét követően a második részben a kutatás elméleti hátteréül szolgáló szakirodalmat tekintem át. Itt kiemelem azokat a fogalmakat, amelyek hozzátartoznak a kisebbségi közösségek nyelvcserehelyzete leírásának alapvető terminológiájához. Ezt követi a harmadik rész, amelyben a finnországi északi számi beszélőközösségek történeti, társadalmi, nyelvi sajátosságait ismertetem. A negyedik részben ismertetem a vizsgálat tárgyát, helyszínét, bemutatom az adatközlőket, a kérdőívet és a vizsgálati kérdéseket. Az ötödik részben áttekintem a kérdőív két nagyobb egységére kapott adatokat, amelyeket elemzésük követ. A hatodik részben kiemelem a vizsgált változókat, a beérkezett adatok alapján rámutatok a nyelvhasználat és a nyelvi attitűdök összefüggéseire, végül megállapítom az eredményeket. A hetedik, befejező rész tartalmazza a következtetéseket. A dolgozatot a szakirodalom és a függelék zárja. Az előfeltevések bizonyításában egyszerű kvantitatív elemzéshez folyamodom, a nyelvcserehelyzetet kvalitatív módszerrel elemzem. Az adatok és az eredmények összevetése után, az elemzések során előfeltevésem módosulhat, továbbfejlődhet, óhatatlanul újabb kérdés- és problémakörök merülhetnek fel, amelyeket a vizsgálati fejezetben járok körül, fenntartva a lehetőségét annak, hogy a felvetődő kérdések megválaszolására újabb kutatás keretein belül kerüljön sor. Sokaknak tartozom köszönettel dolgozatom írása és az írásra való felkészülés időszakában nyújtott segítségükért. Így szeretném megköszönni Dr. Bakró Nagy Marianne témavezetőmnek segítőkész támogatását és nélkülözhetetlen tanácsait. A dolgozat megírásában nyújtott támogatásukért köszönetemet fejezem ki az Oului Egyetem Finn és 4

5 Számi Nyelvi Tanszékének, valamint a Giellagas-instituutti kutatóinak, különösen Helena Sulkala és Harri Mantila professzoroknak, Tuomas Maggának és Ante Aikiónak. Külön köszönettel tartozom az adatközlőknek, akik a kérdőív kitöltésével segítették munkámat. Hálával tartozom a Nyelvtudományi Intézet Finnugor Osztálya kutatóinak a kutatás előkészítésében nyújtott segítségükért és a jó hangulatban eltöltött munkanapokért. Hálás vagyok Dr. Bartha Csillának azért, hogy tanácsaival hozzájárult szakmai fejlődésemhez, Duray Miklósnak és Dr. Goldschmidt Balázsnak a munka vizsgálati részében való közreműködésükért. Szeretném megköszönni Dr. Várnai Zsuzsának a dolgozat alapos átnézését, és családomnak, mindenekelőtt férjemnek, Patat Bencének hathatós segítségét, tanácsait és végtelen türelmét. 5

6 2. ELMÉLETI HÁTTÉR 2.1 Nyelvi kisebbségek Egy kisebbségi közösséget meghatározhatunk területi elhelyezkedése, koncentráltsága vagy a kisebbségi helyzet létrejöttének módja szerint. Körülhatárolhatjuk etnikai, nyelvi, vallási vagy politikai kisebbségként. Ugyan egyetlen elfogadott és általános meghatározás nem is létezik, a definíciók többsége mégis a számszerűséget helyezi előtérbe, tehát azt, hogy az alárendelt helyzetben lévő kisebbségi közösségnek a többségi közösséghez viszonyítva kevesebb tagja van. A számszerűség szempontját hangsúlyozza a legáltalánosabb és talán leggyakrabban idézett meghatározás, amellyel a nemzetközi joggyakorlatban találkozhatunk. Eszerint a kisebbségi közösség egy állam polgárainak olyan csoportja, amely (1) számszerű kisebbségben van, (2) nincs domináns helyzetben, (3) államalakításra nem képes, (4) megőrzi egyedi csoportjellegét, (5) tagjai közös akarattal törekednek arra, hogy megőrizzék kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat és/vagy nyelvüket, (6) tagjait az együvé tartozás érzése fogja össze (vö. Girasoli 1996). A Magyar Országgyűlés által elfogadott törvény is a számszerűséget emeli ki. Eszerint nemzeti és etnikai kisebbség minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, valamint olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségei érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul (Magyar Közlöny 100., júl. 22., 52-73). A számszerűség azonban mégsem lehet a kisebbség-meghatározások kulcsfontosságú eleme, hiszen például Afrikában éppen az alárendelt csoport van többségben. A szakirodalomban ritkán, de előfordul olyan kisebbség-definíció, amely a számszerűséget nem tartja lényeges szempontnak. Így például Fishman (1991) úgy véli, hogy az etnikai kisebbséghez tartozásnak mindössze két előfeltétele van: (1) a közösség közös történelmi múlttal, kultúrával rendelkezzen, (2) tagjaiban folyamatosan éljen az együvé tartozás érzése. Valamennyi kisebbségi közösségről elmondható azonban, hogy tagjai olyan társadalomban élnek, ahol a társadalmat szabályzó mechanizmusok nagyrészt a többség javát szolgálják, így közösségük helyzete meggyengül. 6

7 A kisebbség-meghatározásoknak nem elhanyagolható aspektusa az időtényező, amely lehetőséget nyújt az őshonos és bevándorló kisebbségek közötti különbségtételre. E két kisebbségtípus különválasztására mindenképpen szükség van akkor, amikor egy kisebbségi közösség nyelvi helyzetének sajátosságait írjuk le, hiszen az őshonos és a bevándorló közösségek világszerte igen eltérő problémákkal küszködnek, nyelvi helyzetük jellemzői közel sem azonosak. A vizsgálatban szereplő számi beszélőközösség nem bevándorló, hanem olyan őshonos közösség, amelynek leszármazottai az ország elfoglalásakor, benépesítésekor vagy a jelenlegi államhatárok kijelölésekor az ország területén éltek; nyelve egyetlen országban sem többségi nyelv, részben vagy teljes egészében megőrizte szociális, gazdasági, kulturális és politikai intézményeit, és a nép magát őshonosnak tartja. A szakirodalomban megosztottak a nézetek arra vonatkozóan, hogy az anyanyelv ilyen vagy olyan fokú ismeretének a kisebbségmeghatározások részét kell-e képeznie. Smolicz szerint (1981) az anyanyelv megtartása elengedhetetlen előfeltétele az etnikumhoz való tartozásnak, azonban tény az is, hogy sok esetben a közösség kultúrájának egyedi vonásai tovább élnek, mint maga a nyelv. Azt is be kell látni ugyanakkor, hogy különös dolog kisebbségnek nevezni azt a közösséget, amely egyáltalán nem beszéli anyanyelvét, vagy amelynek tagjai nem fogalmazzák meg igényeiket az anyanyelv felélesztésére vagy fenntartására vonatkozóan. 2.2 A nyelvcsere és társfogalmai A vizsgálat tárgyát képező beszélőközösség nyelvi helyzetének elemzése megkívánja, hogy a következőkben néhány, a nyelvcserével és rokon fogalmaival kapcsolatos terminológiai megjegyzést tegyek. A legkülönbözőbb számítások szerint Földünkön ma nyelvet beszélnek, ritkán egynyelvű, inkább két- vagy többnyelvű közösségekben. 1 A Föld lakosságának többnyelvűsége ma már norma, természetes jelenség, szemben az egynyelvűséggel, amely ritka, nem természetes nyelvi állapotnak tekinthető a kutatók többségének véleménye szerint (vö. Grosjean 1982, Romaine 1995, Bartha 1999, Borbély 2001). A stabil többnyelvű közösségekben a nyelvek használata funkcionálisan jól elkülönül, ezért beszélőik megőrzik az 1 A kétnyelvűség két (vagy több) nyelv rendszeres használata, kétnyelvűek pedig azok az emberek, akiknek mindennapi életük során szükségük van két (vagy több) nyelvre, és ezeket használják is (Grosjean 1992:51). Tove Skutnabb-Kangas tágabb definíciója szerint (1981) kétnyelvűnek kell tekintenünk azt az egyént is, aki a nyelvek használatán túl valamennyi nyelvi közösséghez pozitívan viszonyul. 7

8 általuk használt nyelveket. A többnyelvű helyzetek többsége azonban nem statikus, hanem instabil; olyan kontinuum, amelyet a beszélők oldaláról a készségek, funkciók, attitűdök változatossága jellemez. Ebben az instabil többnyelvű helyzetben a többnyelvű közösség a nyelvcsere folyamatát követve fokozatosan áttér az egyik nyelv használatáról egy másik nyelv használatára (Weinreich 1953, Fishman 1968, Gal 1979). A többnyelvűség csak akkor életképes, ha a közösség az adott nyelvet jól körülhatárolható funkcióikkal látta el. Két nyelv képtelen ugyanolyan szerepet betölteni, ezért egy bizonyos funkcióban csak az egyik marad a kommunikáció eszköze. A nyelvcsere-meghatározások szerinti folyamatosságot Haugen (1990) az alábbi ábra szerint képzeli el, ahol A és B a nyelvcserében részt vevő nyelveket képviseli, I és II az egyes nyelvek használatának dominanciáját mutatja az adott beszélőközösségben: A>AI/BII>BI/AII>B A nyelvcsere folyamatát nyelvváltások jellemzik, amikor a beszélő a nyelvi és társadalmi környezetnek megfelelően képes a nyelveket váltogatni. Ebből a szempontból a nyelvváltást egyéni, a nyelvcserét társadalmi jelenségnek tekinthetjük. A nyelvcsere a kisebbségi nyelv esetleges kihalásával is végződhet. Becslések szerint a Föld nyelveinek 20 50%-a egy-két generáción belül kihalhat (Kraus 1992). Figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy a Földön ma beszélt nyelv döntő többsége csak nyelvjárásokban, illetőleg rájuk épülő csoport- és rétegnyelvekben él. Ma a nyelvek mindössze 10%-a van biztonságban, ezek elsősorban az államok többségi nyelvei. A nyelvek, nyelvi helyzetek változásának tényéből kiindulva a különböző nyelvváltozatok eltűnése előre jelezhető. Ez természetes jelenség, hiszen az emberiség történelme során folyamatosan tűnnek el a nyelvek, s keletkeznek újak. Ha a magyar rokon nyelveit nézzük, a jelenlegi Orosz Föderáció területén beszélt tízegynéhány kisebbségi uráli nyelv mindegyike veszélyeztetett (vö. Pusztay 2006). Mind a nyelvcsere mind a nyelvhalál a beszélőközösség egészét jellemzi, ezért Bartha (1999) egymás szinonimájaként említi a két fogalmat. Paulston (1994) a kihalt nyelv három fő jellemzőjét határozza meg: (1) nincs anyanyelvi beszélője, (2). a mindennapi kommunikációban egyetlen beszélőközösség sem használja, (3) nem jellemzik a nyelvi változás természetes folyamatai. Előfordulhat, hogy a vizsgált közösség egyetlen tagja sem 8

9 használja az adott nyelvet, viszont létezik még egyéb beszélőközösség, ahol ugyanezt a nyelvet a beszélőközösség tagjai mindennapi érintkezéseik során használják (vö. Bartha 1995, 1999). Ilyen közösségek lehetnek például a magyarok más állam területein élő beszélőközösségei, ahol a nyelvcsere folyamatának lehetünk tanúi. Bartha (1999) szerint a számi esetében nem nyelvcseréről, hanem nyelvhalálról van szó, hiszen kihalásával nem maradnak olyan beszélőközösségek, ahol a számi a mindennapi érintkezések nyelve maradna. Ilyen szempontból a legtöbb kis finnugor nyelv esetében nyelvhalálról vagy nyelvhalál közeli nyelvi helyzetről kellene beszélnünk. Annak ellenére, hogy a nyelvcsere és a nyelvhalál terminusok jelölhetik magát a folyamatot és annak végeredményét is, Gal (1979) meglátásával egyetértve, amely szerint a nyelvcsere inkább folyamat, mint végeredmény, a számi és egyéb veszélyeztetett finnugor nyelvek esetében is a nyelvhalál helyett a nyelvcsere terminust használom. A nyelvcserével rokon fogalom a nyelvvesztés is. Míg a nyelvcsere kutatása módszereit tekintve elsődlegesen nyelvszociológiai irányultságú és az adott kétnyelvű beszélőközösség nyelvválasztási szokásainak változását vizsgálja, addig a nyelvvesztés vizsgálata a nyelvcsere folyamatában visszaszoruló nyelv rendszerének az egyes beszélőknél kimutatható változásaival foglalkozik. A nyelvvesztés tehát a beszélőre, a nyelvcsere egy egész közösségre utaló fogalom. A nyelvvesztésnek két típusát különböztetjük meg. A strukturális nyelvvesztés úgy jellemzi a többnyelvű beszélő nyelvi repertoárját, hogy a többségi nyelv dominanciájának hatására a kisebbségi nyelv leegyszerűsödik: minőségi változás megy végbe. A dolgozat szempontjából fontosabb funkcionális nyelvvesztés a kisebbségi nyelv nyelvhasználati színterei számának csökkenésével azonosítható, tehát mennyiségi változás (vö. Bartha 1995). A nyelvcsere és a nyelvmegőrzés egy-egy közösség életében egyszerre van jelen, ezért kutatásuk egy kisebbségi közösségben szükségszerűen összefonódik. A nyelvmegőrzés olyan törekvések együttesére utal, amelyeket egy beszélőközösség alkalmaz a fennmaradásért folytatott küzdelemben az erősebb, többségi nyelvvel szemben. Nyelvmegőrzésről vagy nyelvfenntartásról akkor beszélhetünk, amikor egy beszélőközösség nyelvét megőrzi és használja, nyelvélénkítésről akkor, amikor egy közösség nyelvének használati színtereit bővíti. A nyelvmegőrzés sikere függ a családon belüli nyelvi gyakorlattól, a következetes nyelvhasználattól, a többség és a kisebbség attitűdjeitől a kisebbségi nyelv használatával kapcsolatban, valamint a társadalmi támogatottságtól. A kisebbségi nyelvek felé irányuló 9

10 negatív attitűdöket és a nyelvek értéktelenségének gondolatát támogató ideológiák összességét lingvicizmusnak nevezzük. A lingvicizmus sok esetben szolgált eszmei háttérként a kisebbségi nyelvek asszimilálásához, a kisebbségi nyelv többségi nyelvbe való olvasztásához. A lingvicista törekvések a nyelvmegőrzés ellenében hatnak, könnyen nyelvcseréhez vezethetnek. Míg a nyelvmegőrzés Bartha szerint (1999) tervezetlen, addig a nyelvélénkítés tudatos nyelvtervezési törekvéseket feltételez. A nyelvtervezés fogalmának meghatározásakor Wardhaugh (1995:311) Weinsteint idézi (1980:56): A nyelvtervezés egy kormány elfogadott, hosszú távú, kiemelt és tudatos erőfeszítése egy nyelv funkcióinak megváltoztatására a társadalomban a kommunikációs problémák megoldása céljából. A nyelvtervezés a szociolingvisztika önálló kutatási területévé vált, hiszen tág értelemben vett meghatározások szerint a nyelvtervezés alatt mindig a társadalom és a nyelv kapcsolatát kell értenünk. A nyelvtervezés két legfontosabb feladata a korpusztervezés és a státusztervezés. Ez utóbbi olyan kérdésekkel foglalkozik, mint a közösségben (államban, tartományban) használt nyelvek, nyelvváltozatok hivatalos státuszának meghatározása. A korpusztervezés tevékenységi köre főképpen nyelvészeti természetű, hiszen egy adott nyelv morfoszintaktikai struktúráját, szókincsét, helyesírását érinti, általában a nyelv standardizálása a célja. A státusztervezés részben összefügg a korpusztervezéssel, amelyet kiegészít egy másik nyelvtervezési tevékenység, az elsajátítástervezés. Itt azt szabályozzák, hogy az oktatás terén milyen nyelvváltozatokat milyen nyelvi közösségeknek tanítsanak. Aikio (1994) a nyelvélénkítés két szintjét, a társadalmit és az egyénit különbözteti meg. Az egyén szintjén a nyelvélénkítés feltételezi, hogy a kisebbségi nyelv beszélője anyanyelvét egyre több nyelvhasználati színtéren, elsősorban a családban használja. Társadalmi szinten az állam törvényeket hoz a kisebbségi oktatás, a kisebbségi nyelv nyilvános használata, valamint a nyelvi jogok terén. E jogok hiánya meggátolja a kisebbségi nyelvet beszélő közösséget nyelvének és kultúrájának megőrzésében. A nyelvi jogok elismerése tehát kulcsfontosságú a kisebbségi nyelv fennmaradása szempontjából. Skutnabb-Kangas (1997) megfogalmazása szerint a nyelvi jogok elismerése az egyén szintjén azt jelenti, hogy mindenkinek joga van pozitívan azonosulni egy vagy több anyanyelvével, s ezt az azonosulást másokkal tiszteletben tartatni, függetlenül attól, hogy anyanyelve kisebbségi vagy többségi nyelv-e. Az egyén jogot formálhat a kisebbségi és a többségi nyelv megtanulására, a kisebbségi és a többségi nyelv alapfokú oktatására és a nyelvek hivatalos beszédhelyzetekben való használatára. A kisebbségi 10

11 nyelv beszélői közösségi szinten jogot formálhatnak létezésük elismerésére, nyelvük fejlesztésére, iskolák és egyéb szakképzési és oktatási intézmények fenntartására, valamint arra, hogy részt vegyenek az állam politikai életében, hogy önállóan járhassanak el a közösség saját ügyeiben (pl. kultúra, oktatás, vallás). Az állam feladata azoknak a törvényi feltételeknek a megteremtése és a szükséges pénzforrások előteremtése, amelyek biztosítják a kisebbség jogainak érvényre jutását. 2.3 A nyelvi helyzet és meghatározó tényezői Nem törvényszerű, hogy egy kisebbségi nyelv kihalásával a beszélőközösség felbomoljon. A nyelv kihalását és a közösség asszimilálódását, egy kisebbségi közösség nyelvi helyzetének alakulását több tényező befolyásolja. A nyelvcserekutatások nagy része azoknak a tényezőknek a vizsgálatára szorítkozik, amelyek együttes hatására a nyelvcsere folyamata elindul, lelassul, felgyorsul, vagy befejeződik. Ezeknek a tényezőknek a pontos meghatározása lehetetlen, hiszen minden többnyelvű helyzet más-más vizsgálati modell létrehozását kívánja a kutatótól. Az alábbiakban számba veszem azokat a legáltalánosabb szempontokat, amelyeket a kutatók többsége vizsgálatának tárgyává tesz. A nyelvcserét befolyásoló tényezők általában nem nyelviek, sokkal inkább kapcsolódnak társadalmi, gazdasági, politikai és földrajzi körülményekhez (Swadesh 1948). Gal (1979) is hangsúlyozza a kisebbség közösség életében bekövetkező gazdasági, társadalmi és politikai változások nyelvcserére gyakorolt hatását. Megjósolható, hogy ha egy gazdaságilag fejletlen területen megindul az iparosodás, az urbanizáció, a mobilitás, akkor a közösség szociális kapcsolatrendszere fellazul és a nyelvcsere felgyorsul (vö. Comrie 1981, Haarmann 1985). Mivel a gazdasági fejlődés, az iparosodás és az urbanizáció többnyire pozitívan hat a nyelvcserére, mindezekkel összefüggésben a szocio-ökonómiai státusz emelkedése is előmozdíthatja a nyelvcserét. Ennek a jelenségnek lehetünk tanúi Gal tanulmányában is (1979), amelynek tanúsága szerint a kisebbségi magyarok szocio-ökonómiai státuszának emelkedéséhez elengedhetetlen volt a többségi német nyelvre való áttérés. Gal tanulmányából az is kiderül, hogy miképpen befolyásolta a nyelvcserét a közösségi tagok szocio-ökonómiai státuszának változása az évtizedek alatt, és miképpen alakították át a társadalmi hálózat szerkezetét elsősorban a gazdasági és társadalmi változások, előmozdítva ezzel a nyelvcsere folyamatát. Li vizsgálatai szerint (1982) az alacsonyabb szocio-ökonómiai 11

12 státusszal rendelkezők hajlamosabbak az új nyelv használatára. A szocio-ökonómia státuszt a közösség tagjainak iskolázottsága és jövedelme határozza meg. Egy másik fontos tényező a közösség lélekszáma, amely mind pozitívan, mind negatívan befolyásolhatja a nyelvcsere ütemét. Ha a közösség képtelen a nyelv fenntartásához szükséges saját intézményeket működtetni alacsony lélekszáma miatt, akkor a nyelvcsere is felgyorsul. Előfordulhat ugyanakkor, hogy egy nagyobb lélekszámú közösség széttagolódik, érdekeit nem tudja összehangolni, és ezért gyorsul fel a nyelvcsere folyamata. Csupán a beszélőközösség nagyságából tehát nem lehet hosszú távú következtetést levonni a nyelvcsere kimenetelét illetően. A kutató messzemenőbb következtetéseket vezethet le a beszélőközösség összetételéből (életkor, nem, iskolázottság stb.), illetve abból, hogy a közösség tagjai szétszórtan vagy elszigetelten élnek-e. Ez utóbbi esetben a közösség hajlamosabb megőrizni nyelvét, hiszen tagjainak kapcsolathálója lassabban változik. Az oroszországi finnugor népek közül például viszonylagos elszigeteltségben élnek a vogul, az osztják, a nyenyec, az enyec és a nganaszan közösségek, ahol a hagyományos életmódot zárt közösségekben folytató kisebbségek nyelvi egysége sokáig fennmaradhat, a nyelvcsere lelassulhat. Ezt a nyelvi egységet az orosz iparosodás és urbanizáció veszélyezteti (vö. Janhunen 1991). Szétszórtabb közösségeket alkotnak viszont a cseremiszek, a volgai népek közül pedig az orosz közösségekkel legkorábbi kapcsolatokat kialakító mordvinok. Ezekben az érintkező közösségekben az exogám házasságok száma nőtt, az urbanizáció hatására megkezdődött az elvándorlás hagyományos életterületeikről, így a nyelvcsere is felgyorsult. A településtípusok és a nyelvcsere kapcsolatát több szociolingvisztikai kutatás választotta témájául (vö. Gal 1979, Dorian 1981). Ezekben megállapítást nyer, hogy a falun élők nyelvhasználati szokásai konzervatívabbak, nyelvüket tehát hosszabb ideig képesek megőrizni, mint a városlakók, akik társadalmi kapcsolataik hálózatát gyorsabban képesek megváltoztatni, így a nyelvcserére is hajlamosabbak. Az azonos területen élő különböző beszélőközösségek keveredése természetes folyamat, ami igen jelentősen befolyásolja a nyelvcserét. Az exogám vagy interetnikus házasságokban a nyelvcsere folyamata nem szükségszerűen felgyorsulhat. A világ számos részén végzett kutatások azt bizonyítják, hogy a vegyes házasságokban általában a magasabb presztízsű nyelv elnyomja az alacsonyabb presztízsűt, és a családi kommunikáció domináns nyelvévé válik. Vizsgálatok szerint a vegyes házasságokban az anya hajlamosabb megőrizni és 12

13 továbbadni saját, kisebbségi nyelvét, főként ha az magasabb presztízzsel bír, mint az apa által beszélt nyelv (Romaine 1995). A család nyelvhasználati szokásait természetszerűen egyéb tényezők is befolyásolják, így az együtt élő beszélőközösségek hatalmi viszonyai, kulturális normái, a férfiak és nők aránya, a közösségek nagysága, tagjainak foglalkozása, a települések típusa stb. A házasodási szokások nyelvcserére gyakorolt hatását ezért célszerű más nyelvcsere faktorokkal összefüggésben vizsgálni. Lallukka házasodási preferenciavizsgálatából kiderül, hogy az Urál európai oldalán élő kis finnugor közösségek előnyben részesítik az endogám házassági formát, míg a szibériai oldalon gyorsabban növekszik az exogám házasságok száma, hiszen ott a nyelvi és kulturális különbség eltüntetése a cél a családok érvényesülésének megkönnyítése érdekében. A kisebbségi nyelv életképességének egyik igen fontos fokmérőjének tekinthetők mindazok az oktatási, egyházi, nyelvtervezési, kutatási, kulturális intézmények, amelyeket a kisebbségi közösség azzal a céllal hoz létre, hogy nyelvét és kultúráját fenntartsa és fejlessze. Ezek hiányában a kisebbségi közösséghez tartozás tudata, a hagyományokhoz való kötődés meggyengül, a nyelvcsere folyamata pedig felgyorsul (vö. Herman Imre 1987). A kisebbség saját intézményei mellett a nyelvcsere szempontjából nem elhanyagolható a kisebbség belső szervezettségsége sem, amely a nyelvmegőrzés érdekében az iskolázott elit, a kisebbségi vezetők és a szószólók aktivitását feltételezi. A nyelvcserét jelentős mértékben befolyásolhatják mind a kisebbségi, mind a többségi nyelvet beszélő közösség attitűdjei például a többnyelvűség jelenségeivel, a kulturális pluralizmussal, a nyelv fenntartásával kapcsolatban. Ezek az attitűdök sosem állandóak, folyamatosan változnak a többségi és kisebbségi közösségekben bekövetkező nyelvi, kulturális, szociológiai, politikai és ideológiai változások hatására. A fent említett nyelvcseretényezőkhöz hasonlóan az attitűdök nyelvcserére gyakorolt pozitív, illetve negatív hatását egyéb nyelvcseretényezőkkel összefüggésben érdemes vizsgálni. Érdekes itt megemlíteni a házasodási szokások, a szocio-ökonómiai státusz és az attitűdök közötti összefüggést jól illusztráló oroszországi példát ben Oroszországban kísérletek történtek arra, hogy az ott beszélt kis finnugor nyelvek beszélőinek attitűdjeit formálva népszerűsítsék a kisebbségi nyelv használatát. A kis finnugor közösségek számára azonban már ekkor is az orosz nyelv elsajátítása volt a gazdasági és társadalmi felemelkedés előfeltétele. A többségi nyelvet oroszokkal kötött vegyes házasságokban sajátíthatták el a 13

14 leggyorsabban, így hiába lettek pozitívabbak a kisebbségi attitűdök, a vegyes házasságokban felgyorsult a nyelvcsere, vagyis az állam kísérletei az attitűdök formálására jelentéktelen eredményeket hoztak. Több kutató vizsgálta már a többségi és kisebbségi nyelv tipológiai hasonlóságának hatását a nyelvcserére (vö. Kloss 1967, Thomason Kaufman 1988). Tény, hogy a nyelvek közötti hasonlóság felgyorsíthatja a nyelvcserét, mégsem lehet magyarázat a kisebbségi nyelv elhagyására. Az állam nyelvi- vagy kisebbségpolitikájának szintén kétirányú hatásai lehetnek. Az elnyomó, asszimilálásra törekvő politika kiválthat nyelvmegőrző attitűdöket, vagy éppen felgyorsíthatja a nyelvcsere folyamatát. Az állam pozitív nyelvpolitikai intézkedései általában a nyelvmegőrzést segítik elő. Ahogyan a fent felsorolt faktorok is mutatják, a nyelvcsere jelenségét társadalmi és nyelvi tényezők együttesének interakciójaként értelmezhetjük, amelyek eltérő módon és mértékben hatnak a nyelvcserére. A legteljesebb képet akkor kapjuk a nyelvcseréről, ha ezeket a tényezőket egyéb közösségi és egyéni tényezőkkel, így mindenekelőtt az életkorral, a foglalkozással és a nemmel hozzuk összefüggésbe. Az ilyen jellegű összefüggés-vizsgálatok egyik alapvető tárgya az idősebb és fiatalabb generációk nyelvmegőrzési tendenciáinak, illetve nyelvhasználati mintáinak vizsgálata. Ezek legáltalánosabb következtetése az, hogy a fiatalok az oktatási rendszerbe kerülve jobban ki vannak téve a nyelvvesztésnek, az idősebbek viszont kevésbé fogékonyak a többségi nyelv elsajátítására, illetve kevésbé nyitottak új nyelvhasználati minták elsajátítására. Az időigényesebb, de legalaposabb vizsgálatok közé tartoznak a beszélőközösség nyelvhasználati mintáit diakrón (real time) és szinkrón (apparent time) szempontból elemező vizsgálatok, amelyek abból az előfeltevésből indulnak ki, hogy az egyes korosztályok nyelvhasználati szokásai mások a kutatás időpontjában és például 20 év elteltével (vö. Chambers 2002). Számos szociolingvisztikai kutatás másik fontos részeredménye a nők és a férfiak nyelvi viselkedése közötti különbségek meglétének bizonyítása. Így például Gal (1979) ismert kutatásának egyik következtetése az, hogy a vizsgált közösség idősebb nő tagjai nyelvileg konzervatívabbak, míg a fiatalabbak hajlamosabbak kilépni hagyományos környezetükből és áttérni a többségi nyelv használatára. A foglalkozás és a nyelvcsere 14

15 összefüggését vizsgálva Aikio (1988) arra mutat rá, hogy a nyelvcserét lassíthatja, ha egy kisebbségi közösség kitart hagyományos foglalkozása mellett. 2.4 A nyelvi attitűdök Az attitűd fogalmával leggyakrabban a pszichológia (Allport 1935; Ajzen Fishbein 1980; Cooper Croyle 1984; Ajzen 1988), a szociológia (Kahle 1984) és az oktatás (Gardner 1972; Sharp et al. 1973; Lewis et al. 1982; Baker 1988) területein találkozhatunk. Mérésével legáthatóbban szintén a pszichológia foglalkozik (Thurstone Chave 1929; Likert 1932; Shaw Wright 1967; Jaspars 1978). Az attitűd meghatározásai a specifikustól az általánosig igen sokfélék lehetnek. Péntek (2002) szerint az attitűd valamely nyelvváltozatnak más nyelvváltozatokhoz viszonyított aktuális értékével kapcsolatos fogalom, szociálpszichológiai kategória. A legtöbb nyelvi attitűdkutatás elméleti hátteréül a Ryan és Giles által ajánlott szociálpszichológiai meghatározás szolgál, amely szerint a nyelvi attitűd értékelő vélemények összessége egy nyelvvel, egy nyelv változataival és főként a nyelvváltozatok beszélőivel kapcsolatban (Ryan et al. 1982:7). A nyelvi attitűd a viselkedéssel szorosan összefügg (Lambert 1967). Baker (1998) és Ladegaard (2000) az attitűdök prediszponáló, bizonyos viselkedésre hajlamosító szerepéről ír. Sőt a szakirodalomban azzal az elképzeléssel is találkozhatunk, hogy az attitűd egyenesen a viselkedésből fakad. Brudner és White (1979) ellenben azt hangsúlyozza, hogy az attitűdöknek semmilyen hatásuk sincs a viselkedésre. A nyelvi attitűd a szakirodalom szerint viszonylag stabil és tartós, ezért nem figyelhető meg közvetlenül, ellentétben az egyéb nyelvi viselkedéssel. Az a tény is bizonyítást nyert, hogy egy bizonyos viselkedésforma nem egyértelmű bizonyítéka valamely attitűdnek. Viszont az attitűd vizsgálata segít előre jelezni bizonyos nyelvi viselkedésformákat. A vélemény az attitűd társfogalma, amely abban különbözik az attitűdtől, hogy nyílt meggyőződést fejez ki egy adott dologgal kapcsolatban, és nélkülözi az attitűd érzelmi jellegét. Az attitűdöt ugyancsak meg kell különböztetni az érdeklődéstől és a feladatorientált motivációtól (Lewis 1982). A nyelvi attitűdökkel kapcsolatos szociolingvisztikai vizsgálódások a nyelvi attitűdöt tágabb fogalomként értelmezik. Így a nyelvi attitűd feltárásakor egy vagy több nyelvváltozat aktuális használatát vagy az egymással kapcsolatban álló nyelvek használatának megoszlását teszik vizsgálatuk tárgyává, amelyeket összefüggésbe hoznak egyéb egyéni változókkal. 15

16 Ekképpen a többnyelvű környezetben élő különböző életkorú, eltérő iskolai végzettségű beszélők más és más attitűdökkel rendelkeznek a többségi/kisebbségi nyelvvel, azok beszélőivel és nyelvi preferenciáival, a nyelvek jellemzőivel, a nyelvjárásokkal, a többnyelvűséggel, a nyelvhasználattal, az érintkező nyelvek közötti szerepek megoszlásával, a megoszlásban észlelhető változásokkal, a nyelv fenntartásával, az állam nyelv- és oktatáspolitikájával kapcsolatban (Fasold 1984:148). A kutatónak két nézőpontból nyílhat lehetősége vizsgálni a beszélők attitűdjeit. Feltárhatja egyrészt a kétnyelvűek attitűdjeit a kétnyelvűek nyelvi viselkedésével kapcsolatban, illetve az egynyelvűek attitűdjeit a kétnyelvűek nyelvi viselkedésével kapcsolatban. Ebben a megközelítésben a nyelvi attitűd nem más, mint a beszélőközösségek közötti viszony mutatója. A nyelvmegőrzés szempontjából a legfontosabb attitűdtípus: a kisebbség saját attitűdje nyelvével, nyelvének értékével kapcsolatban, illetve a többség attitűdje a kisebbséggel kapcsolatban (vö. Gal 1979). 2.5 A nyelvi helyzet és a nyelvi attitűdök kutatásának módszerei A nyelvi helyzet feltárásában a korai kutatások a beszédhelyzetek és a nyelvhasználat összefüggéseire világítottak rá. Az elmúlt évtizedekben a nyelvi helyzet kutatása mind tematikailag, mind módszertanilag folyamatosan gazdagodott. A diszciplínák közötti átfedésekre rátalálva a kutatók nyelvi, szociológiai és pszichológiai aspektusokat ötvözve jellemzik egy-egy kisebbségi közösség nyelvi helyzetét. Például Gal (1991) is rámutat arra, hogy egy kisebbségi közösség nyelvi helyzete folyamatosan változik, amely változást a nyelvcsere folyamata kíséri, és amelyet nemcsak nyelvi, hanem társadalmi változásként is kell értelmeznünk. Így válik szükségszerűvé, hogy a nyelvi helyzet elemzése során figyelmet szenteljünk a történelmi-társadalmi kontextus leírásának és a közösség nyelvhasználati szokásainak, illetve azok változásának. A nyelvhasználati szokásokat pszichológiai, szociológiai tényezők is befolyásolják. Ismert tény, hogy egy többnyelvű közösség nyelvi helyzete az adott nyelv beszélőinek attitűdjeiben is realizálódik. Hasonlóképpen a közösség nyelvhasználati mintáiban nyelvi attitűdök is megmutatkoznak. Bár az attitűd alapvetően pszichológiai fogalom, vizsgálatának fontosságát Baker (1988, 1992) és Smith (1980) elsődleges fontosságúnak tartja akkor, amikor a többnyelvűségről, egy nyelv fejlődéséről, megőrzéséről vagy romlásáról van szó (vö. még 16

17 Lambert 1967, Edwards 1982, Gardner 1982). Bartha (2001) is felhívja a figyelmet arra, hogy a kétnyelvűség definiálásakor figyelembe kellene venni a nyelvekhez fűződő attitűdöket. Borbély (1995) ugyancsak az attitűdkutatás jelentőségéről ír, és azt hangsúlyozza, hogy az attitűdök vizsgálata hozzájárul ahhoz, hogy egy többnyelvű közösségben minél több szempont figyelembevételével írjuk le a közösség tagjainak viszonyát a közösségben használt nyelvekhez. Péntek (2002) rámutat arra is, hogy a kétnyelvűség jellegét, a kétnyelvűvé válás eredményét nemcsak az anyanyelv státusza, presztízse, a belső és külső értékelés befolyásolja jelentős mértékben, hanem a beszélőknek a nyelv iránti attitűdje is. Számos egyéb oka is létezhet annak, hogy a nyelvi attitűd vizsgálata kiemelt helyet érdemel a többnyelvű nyelvi helyzet értelmezésére irányuló kutatásokban. Először is az attitűd mindennapi fogalom, amely az adatközlőkben nem kelt félelmet a tudományosságtól, és ezzel a mérés megbízhatósága is növekszik. Másodsorban a kisebbségi/többségi közösség attitűdjei alapvetően befolyásolják a nyelv életképességét. Lewis (1981) is felhívja a figyelmet arra, hogy egy nyelv státusza, értéke és fontossága a nyelvvel kapcsolatos attitűdökben rejlik. A nyelvpolitikai döntések hasonlóképpen attitűdöket alakítanak ki a kisebbségi/többségi nyelvvel, a nyelvek beszélőivel, a nyelvoktatással, a nyelvi jogokkal stb. kapcsolatosan. Esetünkben például a finnországi számi közösségek attitűdjei 1992 után jelentősen megváltozhattak, miután a számi nyelv hivatalos státuszt kapott. A nyelvi tervezésben döntő szerepe van a státusztervezés (nyelvpolitika, nyelvi jogok biztosítása), az alárendelt státusz emelése mellett a presztízs és az attitűd befolyásolásának is (vö. Péntek 2002). Hasonlóképpen Lewis (1981) is megfogalmazza, hogy a nyelvpolitikai irányelvek megfogalmazása előtt lényeges ismerni a nyelvi csoportok attitűdjeit, hiszen csak így biztosítható az irányelvek sikere és alkalmazhatósága. Az irányelvek, szabályzások ugyancsak hatással vannak az attitűdök formálására. Ugyancsak Lewis (1981) vonja le azt a következtetést, hogy az attitűdök fontossága tagadhatatlan akkor, amikor egy nyelv vagy nyelvváltozat jelenlegi használatának mértékét kívánjuk meghatározni, és fennmaradásának megjóslására vállalkozunk, hiszen az attitűd pontosan olyan fontos dimenziója a társadalom szerkezetének, mint a beszélőközösség mérete vagy korcsoportjainak megoszlása. Az attitűdök mérésére számos lehetőség kínálkozik attól függően, hogy mely diszciplína hagyományait követjük. A szociálpszichológia legismertebb mérési technikája az 17

18 adatközlő attitűdjének, reakciójának megfigyelése bizonyos nyelvváltozatok elhangzására (vö. Lambert et al. 1960, Lambert 1967) laboratóriumi környezetben. Egyik legkidolgozottabb, a gyakorlatban is elterjedt vizsgálati módszere az attitűdskála, melynek számos változata létezik. Az ún. Thurstone- és a Likert-skálában különböző állításokról kell állást foglalnia a vizsgált személynek, el kell döntenie, hogy egyetért, nem ért egyet, vagy közömbös az adott állítással kapcsolatban. A leggyakrabban alkalmazott skálában így például Baker (1992) walesi közösségekben végzett vizsgálatai esetében is a vizsgált személynek egyetértése mértékét is jeleznie kell úgy, hogy elhelyezi az adott kijelentést egy, az egyetértés és az elutasítás közötti, általában öt vagy hét fokozatú skálán. Az attitűd mérésének mint minden egyéb mérés megbízhatósága is megkérdőjelezhető. Számos oka van annak, hogy egy ilyen jellegű mérés miért nem ad pontos képet a vizsgált személy attitűdjeiről. A két legfontosabb ok közül az egyik szerint fennáll a lehetősége annak, hogy az adatközlő olyan válaszokat ad a kérdésekre, amelyeket érzése szerint a kérdező vagy a társadalom várna tőle, vagy olyanokat, amelyek őt jó színben tüntetik fel. Például szeretné, ha úgy tekintenének rá, mint olyasvalakire, aki teljes mértékben egyetért azzal az állítással, hogy a száminak helye van a modern társadalomban, miközben valós viszonyulása ettől esetleg távolabb áll. A mérés pontatlanságához hozzájárulhat az is, hogy az adatközlő negatívan viszonyul magához a kutatáshoz, válaszadásában befolyásolhatja a kutatás célja, a kutató foglalkozása, anyanyelve, vagy éppen a kutatási módszer. Mindezek fényében a kutatónak a mérés megbízhatóságának növelésére kell törekednie, mégpedig oly módon, hogy az attitűdök megismerésén túlmenően az attitűdök és számos szociológiai és szociolingvisztikai változó elsősorban az életkor, a nem, a foglalkozás, az iskolázottság kapcsolatának vizsgálatára helyezi a hangsúlyt, valamint rávilágít az attitűd és a jogi, politikai, nyelvi tényezők, a szociológiai, történelmi, és társadalmi kontextus egymáshoz való viszonyára, ezek kölcsönhatásaira és arra, hogy miként befolyásolják az alapvető nyelvi folyamatok irányát és intenzitását: a kétnyelvűvé válást, a kétnyelvűség jellegét, a dominanciaváltást a kétnyelvűségben, a nyelvvesztést, a nyelv megtartását és az identitás megőrzését (vö. Bourhis 1982; Bartha 1995). A szociolingvisztikai attitűdvizsgálatok eszköze leggyakrabban az interjú és a kérdőív, ritkábban a napló, amelyeken keresztül képet kapunk a vizsgált nyelvek vagy nyelvváltozatok 18

19 használatáról, a nyelvválasztási preferenciákról, a kétnyelvűség, a kétnyelvű oktatás, a nyelvváltás, a nyelvmegtartás különféle aspektusairól. 19

20 3. A FINNORSZÁGI ÉSZAKI SZÁMI BESZÉLŐKÖZÖSSÉG 3.1 Meghatározás A számi nyelvek Fenno-Skandinávia négy országában őshonos, határokon átnyúló peremnyelvek, amelyek ma hivatalos kisebbségi státussal rendelkeznek; nyilvános használatban többnyire elismert kisebbségi nyelvek km hosszú és km széles lakóterületükön Fenno-Skandináviában mintegy számi nemzetiségű közül a legtöbb anyanyelvi beszélőt, et Norvégiában, Svédországban et, Finnországban et, és Oroszországban alig ezret regisztrálnak. Számuk mindenütt fokozatosan csökken. Lakóterületükön összefüggő kisebbségi területeket ritkábban, szórványokat gyakrabban találunk. Többségben csak a norvégiai Kautokeino, Karasjok, Tana és Nesseby, valamint a finnországi Utsjoki településeken élnek. A számik törvénybe iktatott lakóterületei Finnország négy északi önkormányzatának területére korlátozódnak: Utsjoki (Ohcejohka), Inari (Anár), Enontekiö (Eanodat) és Sodankylä (Soađegilli). A számi nemzetiségűek százalékos aránya az északi országok közül Finnországban állapítható meg a legkönnyebben, hiszen ott minden népszámláláskor készül felmérés az anyanyelvről, illetve a nemzeti hovatartozásról. A finnországi számi közösség lélekszámáról igen változatos becslések léteznek attól függően, hogy a számítások milyen kritériumok alapján történtek. Az 1960-as népszámlálás adatgyűjtői azt a személyt tekintették száminak, aki úgy nyilatkozott, hogy mindennapi interakciói során számiul boldogul a legkönnyebben. Ennek alapján ekkor mindössze 1312 számit tartottak nyilván Finnországban. Az 1970-es népszámláláskor ezzel szemben a számik lélekszáma 4409 főre ugrott, mert ez alkalommal számiként regisztrálták azt a személyt is, akinek első nyelve számi vagy az egyik szülője, illetve nagyszülője anyanyelveként sajátította el a számit ben Finnország területén 1777 számi nemzetiségűt tartanak nyilván. Az elmúlt pár évtized népszámlálási adatai az alábbi képet mutatják a számik lélekszámának változásáról: 20

21 1. ábra. A Finnországi számi anyanyelvűek létszámának alakulása 1980 és 2006 között. Forrás: Finn Statisztikai Hivatal. E statisztikai adatokból a kategorizálási módszerek kuszasága miatt nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. A számik lélekszámának pontos meghatározása azért is akadályokba ütközik, mert óriási különbségek lehetnek az intézmények rigid kategorizálási mechanizmusa és a számik hétköznapi önkategorizálása között (vö. Wilhelm 1996). Vuolab (2000) nézetével egyetértve a statisztikai adatok nemcsak megbízhatatlanok, de semmiképpen sem adnak hű képet az adott kisebbségi közösség életképességéről, hiszen egy számi közösség nemcsak nyelvében találja meg értékeit, hanem kultúrájában, szokásaiban, hitében, életszemléletében vagy természetszeretetében is. A finn politikai, gazdasági és társadalmi intézmények természetszerűen definíciók alapján igyekeznek körülhatárolni a kisebbségi csoportokat, amely meghatározások sokszor a számik ellenállásába ütköztek és ütköznek. Finnországban hivatalosan a számikat szűken, nyelvi alapon definiálják. A számi nyelvről szóló (1991/516. sz.) törvény 2. cikke kimondja, hogy számi az a személy, aki száminak tekinti magát és első nyelve vagy legalább egyik szülőjének vagy nagyszülőjének első nyelve a számi." A Számi Parlamentről szóló (1995/974. sz.) törvény 3. cikke így 21

22 fogalmaz: számi az a személy, aki száminak tekinti magát feltéve, hogy a) első nyelve vagy három generációra visszamenően legalább egyik szülőjének vagy nagyszülőjének első nyelve a számi, (1996-os törvénymódosítás) b) olyan személy leszármazottja, aki az egykori hegyi, erdei vagy halászó lappokról készített népesség- vagy adónyilvántartásban szerepelt, c) legalább egyik szülője a Számi Parlament választói névjegyzékében szerepel." 2 Az állami intézmények által használt definíciókkal szemben a számi közösségek tagjai és a területeiken élő egyéb csoportok számára egyszerűbb hétköznapi kategóriákat alkalmazni közösségeik körülhatárolására (vö. Eidheim 1971). A kisebbségi közösség tagjainak nem okoz nehézséget az etnikumhoz tartozás legszilárdabb ismérveinek meghatározása. Elegendő tájékozódási alapul szolgálhat a külső megjelenés, a vezetéknév és a kisebbséggel való azonosulás mértéke és a pozitív attitűdök. A számi közösségek megkülönböztetését a 14. században az tette szükségessé, hogy megkezdődött a többségi csoportok északra vándorlása, később pedig az 1970-es években felerősödő revitalizációs mozgalmak törekedtek minél nagyobb számú számi csoport felmutatására. Az asszimilálódási folyamatok beindulása előtt az életmódbeli eltérések alapján a kisebbségi közösség tagjai egyértelműen meghatározhatók voltak. Ma a számik öndefiniálása Wilhelm szerint (1996) kontextus- és szituációfüggő, valamint érzelmi alapú. Ezek szerint számiként azonosítható az a személy, aki réntenyésztéssel kapcsolatos tevékenységet folytat, számiul beszél, számi népviseletet hord, vagy éppen egyszerűen Lappföld ritkán lakott vidékén él és száminak érzi magát. A meghatározások használhatatlanságára utal azonban az a gyakori eset, hogy annak ellenére sem vallja magát száminak egy Lappföldön élő személy, hogy finn-számi vegyes házasságban született, tud számiul és finnül, és a környezete inkább tartja őt száminak, mint finnek. A számik önmeghatározásakor, illetve az önazonosság kifejezésekor különösen jelentős a szerepe annak a törekvésnek, hogy a számi közösségek a többségtől eltérő csoportokként definiálják magukat. Erről tanúskodik a számik önelnevezése is, a finnugor eredetű sápmelaš (vö. Korhonen 1981:44), a finn saamelainen, és a skandináv nyelvekben előforduló same, amelyekkel magukat megkülönböztetik a többségi közösségtől. A saamelainen szó a finn nyelvben újabb keletű; az 1900-as évek elejétől a jogi nyelvi 2 A mai számi szakirodalomban egyes szerzők szükségét érzik annak, hogy különbséget tegyenek számi és számi születésű személyek között (ld. Lindgren 2000a). Ha egy személy a fenti definíció nyelvi kritériumának meg is felel, de magát nem tekinti száminak, akkor őt nem számiként, hanem csak számi születésűként határozzák meg. 22

23 környezetben bevezetett lappalainen elnevezéssel együtt utalnak vele a számikra Finnországban. Önelnevezésük, a saamelainen csak az 1970-es évektől terjedt el a többségi finnek körében. A lappalainen szónak a számik körében ma már pejoratív értelme van. 3.2 Tudománytörténeti háttér Az európai embert már a korai időkben az ismeretlentől való félelem motiválhatta a számik tanulmányozására. A 16. századi kutató számára a zord, távoli tájakon élő számik valószínűleg mágikus hatalommal rendelkeztek és a boszorkányság fortélyaival is tisztában voltak. A Johannes Schefferus ( ) által összeállított Lapponia című tanulmányban (1670) a szerző nem kevesebbet állított, mint hogy a svéd katonák a számik mágikus erejének köszönhetik katonai sikereiket Európa csataterein. A számikról azonban korábbi forrásokkal is rendelkezünk. Tacitus (56 117) Germania (De Origine et situ Germanorum) című munkájában (98 [1952]) a számikat a Római Birodalom északi határaitól északra élő nomád vadászó, gyűjtögető életmódot folytató ún. fenni népekkel azonosítja, akik akkoriban nem házakban laktak, nem használtak lovakat és még a vasat sem ismerték. Tacitus és egyéb későbbi középkori források sem tettek még sokáig különbséget a számik és a finnek között. A történész, térképész és nyelvész Sebastian Münster ( ) Cosmograhia Universalis című munkájában ( ) különbséget tett a finn és a számi (lapp) nyelvek között, és azt is megállapította, hogy a finn közelebbi rokonságban áll a számival, mint a svéddel vagy az orosszal. A számik eredetéről készült első tudományos igényű írás Schefferusé, aki fent említett munkájában a számikat és a finneket igen közeli rokon népeknek tartotta. A számik eredetének kérdése Schefferus írása után más nemzetek kutatóit is foglalkoztatta. Schefferus adatközlője, Olaus Graan ( ) a számik orosz eredetét bizonygatta, míg Johannes Tornaeus ( ) a számik héber gyökereit tanulmányozta. Őket követte a 17. században Michael Wexonius-Gyldenstolpe ( ), Martinus Fogel ( ) és Georg Stiernhjelm ( ), akik a számi és a finn, az észt, valamint a lív rokonságát bizonygatták, majd a 18. században Daniel Juslenius ( ) és Olof Rudbeck ( ), akik a számi és a héber, az észt és a bjarmai rokonságáról írtak. A 18. század végén és a 19. század elején Szibériában járt kutató, August Ludwig von Schlötzer ( ) elsőként feltételezte a finn és a szibériai népek közötti rokonságot. Sajnovics János ( ) magyar jezsuita és 23

24 asztronómus tollából, Koppenhágában jelent meg 1770-ben a finnugor tanulmányok mérföldkövének tartott Demonstratio idioma ungarorum et lapponum idem esse című írása, amelyben norvégiai kutatómunkájának eredményeit összegezte, és amelyek szerint a számi, a finn és a magyar nyelv között rokonság feltételezhető. Finnországban Henrik Gabriel Porthan ( ) foglalkozott először a finn és a számi népek és nyelveik eredetének kérdésével. Elsőként vetett össze számi szavakat finnekkel, és vette észre, hogy nem is állnak olyan közel egymáshoz (vö. Rein 1904). Szerinte a finnre hasonlító számi szavak talán késői kölcsönzések. Később kifejtette, hogy a számi közelebb áll más finnugor nyelvekhez, mint a finnhez. Erről így írt: Természetes a hasonlóság két olyan nép nyelve között, amely évszázadokon át egymás mellett élt, amely közül az egyik adófizetőjévé tette a másikat és jelentős kulturális hatást is gyakorolt rá. Elsőként szögezte le azt is, hogy a számi semmiképpen nem tekinthető a finn nyelvjárásának, hanem mindkét nyelv közös eredetre talál az oroszországi finnugor népek nyelveiben. Porthan szerint a számik a finn és más balti-finn népek honfoglalása előtt érkeztek a Baltikum területére. Adolf Iwar Arwidsson ( ) és később Elias Lönnrot ( ) is támogatta ezt az elképzelést, de azzal egészítették ki, hogy a mai lakóterületükre érkező finnek és számik germán törzsekkel léptek kapcsolatba a 4. században. Arwidsson ekkor nem tartotta a finneket és a számikat rokon népeknek. Yrjö Koskinen ( ) volt az első, aki azt állította, hogy a számik egész Skandináviában őshonos népek. Lars Levi Laestadius ( ) Fragmenter i lappska mythologin című munkájában arról ír, hogy az eszkimók lehettek Skandinávia őslakói, akik megelőzték a számikat (vö. Laestadius 2000). A svéd Anders Fjellner ( ) úgy vélte, hogy a számik a Himalája vidékéről vándoroltak mai lakóhelyükre 3. A 20. század első felének számi tárgyú tanulmányai Matias Aleksanteri Castrén ( ), Uno Holmberg ( ), Johan Evert Rosberg ( ) tollából láttak napvilágot. Väinö Tannert ( ) és Karl Nickult ( ) elsősorban természettudósként foglalkoztatták a számi területek környezetvédelmei problémái, a számi kultúra megőrzésének lehetőségei. A legfontosabb teendőnek a romboló turizmus megfékezését tartották. Kutatásaikban mindenképpen figyelemreméltó, hogy nemcsak számi kontextusban gondolták végig a tennivalókat, hanem kutatásaikat más északi területekre (Labrador, Québec) is kiterjesztették. Sokáig a számik nemzetközi megismertetését célul 3 A számik etnogeneziséről, faji és nyelvi eredetéről még számos elképzelés létezik, amelyekre dolgozatomban nem térek ki. A számi nyelv jellemzőit bemutató 3.3 fejezetben írok a nyelv eredetének kérdéséről. 24