Jogi alaptan Szilágyi, Péter

Átírás

1 Jogi alaptan Szilágyi, Péter

2 Jogi alaptan Szilágyi, Péter Publication date 2014 Szerzői jog 2014 ELTE Eötvös Kiadó

3 Tartalom 1. I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS A tudomány általános jellemzése A tudományos gondolkodás előzményei és kialakulása A mindennapi gondolkodás: a tudományos gondolkodás háttere és ellentéte A tudományos gondolkodás sajátosságai A tudomány társadalmi környezete: a mindennapi élet és a társadalmi gyakorlat A tudomány belső szerkezete A tudomány fejlődése A tudományok osztályozása A társadalomtudományok sajátosságai A társadalomtudományok általános jellemzése Tudomány és társadalomtudomány A társadalomtudományok tárgya A társadalomtudományok sajátosságai A társadalomtudományok érdekkötöttsége és értékmentessége A társadalomtudományok rendszerezése Az állam- és jogtudományok Az állam- és jogtudományok tárgya Az állam- és jogtudományok és a gyakorlat Az állam- és jogtudományok rendszere Az állam- és jogtudományok módszerei A jog- és állambölcselet A jog- és állambölcselet jellege és az elnevezés kérdése A jog- és állambölcselet tárgya és fő irányzatai Kulcsfogalmak Irodalom II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE Az állam és a jog eredetéről általában Tanulságok Az ősi társadalmak szervezete Őstársadalom, ősközösség, törzsi-nemzetségi társadalom, ázsiai termelési mód A korai zsákmányoló társadalmak Az egalitárius törzsi-nemzetségi társadalmak Az ősi társadalmak differenciálódása. A hierarchikus nemzetségi társadalmak Az állam és a jog kialakulásának ázsiai útja Az ázsiai út terminusról A kialakulás folyamata és szakaszai Az egyszerű faluközösség A faluközösségi forma városközösségi állama A despotikus monarchiák kialakulása a kifejlett ázsiai állam A kialakulás általános jellemzői Az ázsiai típusú állam és jog jellemzői Az állam és a jog kialakulásának antik útja Terminológiai kérdések és formációelméleti összefüggéseik Történelmi előzmények, előföltételek A katonai demokrácia A kialakulás folyamata és dinamikája Az antik állam és jog jellemzői Az állam és a jog kialakulásának germán útja A germán út A történelmi előzmények A kialakulás folyamata A feudális állam és jog jellemzői Az állam és a jog kialakulásának, valamint a prekapitalista állam- és jogtípusoknak a közös jellemzői Kulcsfogalmak iii

4 Jogi alaptan 9. Irodalom III. A MODERN ÁLLAM, POLITIKA ÉS JOG KIALAKULÁSA A kérdésről általában A polgári társadalom és a politikai állam elválásának folyamata A kiindulópont: a nyugat-európai feudalizmus A szekularizáció és a reformáció szerepe az elválás folyamatában A feudális kötöttségek bomlása és a tőkés termelési mód kialakulása Az abszolút monarchia szerepe A polgári forradalmak A polgári társadalom és a politikai állam elválásának eredményei és következményei A modern állam, politika és jog kialakulásának kapcsolata a tőkés fejlődéssel Kulcsfogalmak Irodalom IV. AZ ÁLLAM SAJÁTOSSÁGAI Az állam fogalma és sajátosságai mint tudományos probléma Az állam mint történeti kategória Az állam társadalmi szerepe Az állam társadalmi szerepét kifejező kategóriákról általában Az állam társadalmi szerepét kifejező kategóriák lényege Az állam társadalmi rendeltetése Az államcél Az állami funkció Az állam társadalmi szerepét kifejező kategóriák kapcsolata Az állami funkciók fő csoportjai Az állam funkcióinak történeti alakulása Az állam mint a politikai berendezkedés központi intézménye Az állam mint a néptől és a társadalomtól elkülönült és szuverenitással rendelkező közhatalom Az állam mint a munkamegosztás külön ágát képező szervezet Az állami szervek rendszere Az államapparátus mint a munkamegosztás külön ága Az állam mint társadalmi-gazdasági környezetével sajátos kölcsönhatásban működő rendszer Az állam sajátosságai és az államok rendszerezése A jogállam Kulcsfogalmak Irodalom V. A JOG FOGALMA ÉS SAJÁTOSSÁGAI Bevezető megjegyzések A társadalmi normák sajátosságai A jog fogalma A jog további sajátosságai A jog és az egyéb társadalmi normák Kulcsfogalmak Irodalom VI. A JOGALKOTÁS ÉS A JOGFORRÁSOK A problémakör jellege és helye a jogbölcseletben Jogi norma, jogtétel, jogszabály, jogforrás Jogképződés és jogalkotás. A jogképződés módjai A jogalkalmazói jogképződés A jogalkotás A megismerési értelemben vett jogforrással összefüggő problémák A jogforrások fajai A jogforrási rendszer sajátosságai Kulcsfogalmak Irodalom VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY A jogi norma fogalma és szerkezete A jogi norma érvényessége és hatálya A jogi normák fajtái iv

5 Jogi alaptan A jogi normák kapcsolódása A jogi normák megjelenése. A jogtétel és a jogszabály A jogszabályok közzététele, a jogszabályok megismerésének eszközei Kulcsfogalmak Irodalom VIII. A JOGÉRVÉNYESÜLÉS A jogérvényesülésről általában A jogérvényesülés fogalma A jogérvényesülés folyamata és mozzanatai A jogérvényesülés módjai A jogkövetés A jogkövetés fogalma A jogkövetés jellemző vonásai A jogkövetés objektív oldala A jogkövetés szubjektív oldala A jog motivációs hatása és a jogi szocializáció A jogsértés A jogsértések társadalomra veszélyessége A jogsértés objektív oldala A jogsértés szubjektív oldala A jogsértések fajai A jogsértések okai A jogsértés társadalmi szerepe A jogviszony sajátosságai A jogviszony fogalma A jogviszony alanyai A jogviszony tárgya A jogviszony tartalma A jogi tények Kulcsfogalmak Irodalom IX. A JOGALKALMAZÁS A jogalkalmazás sajátosságai A jogalkalmazás fajai és típusai A jogalkalmazás szakaszai és műveletei Kulcsfogalmak Irodalom X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA A jogrendszer fogalma és sajátosságai A jogrendszer tagozódásának alapja, a jogág meghatározása A magyar jogrendszer egyes jogágai A jogrendszerek csoportosítása Kulcsfogalmak Irodalom ELTE JOGI KARI KÖNYVSOROZAT ELTE Jogi Kari Jegyzetek ISSN ELTE Jogi Kari Tankönyvek ISSN ELTE Jogi Kari TudományISSN Irodalom v

6

7 1. fejezet - I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS 1. A tudomány általános jellemzése 2. A társadalomtudományok sajátosságai 3. Az állam- és jogtudományok 4. A jog- és állambölcselet A tudomány általános jellemzése 1.1. A tudományos gondolkodás előzményei és kialakulása A tudományos gondolkodás az emberi megismerő tevékenység sajátos fajtája. Az objektív valóság tudatos megismerésének és másik oldalról az emberi tudat megismerő funkciójának a kialakulása a törzsfejlődés korábbi szakaszaiban már meglévő csírái ellenére elválaszthatatlan a munka s ezáltal a társadalom kialakulásától. A megismerés a munkatevékenység nélkülözhetetlen és attól elválaszthatatlan mozzanata. Már a társadalmi fejlődés kezdetein sajátos társadalmi szükségletté válik a megismerés elért eredményeinek, az ismereteknek szavakban és szokásokban való rögzítése és mások, mindenekelőtt a következő generáció tagjai számára való átadása, ami magával hozza az ismeretek szimbólumok segítségével való rögzítésének és áttekinthető rendszerbe foglalásának az igényét is. Ezzel párhuzamosan kialakul és egyre gyakoribbá válik a közvetlen munkavégzéstől független, attól térben és időben elkülönülő megismerő tevékenység, aminek a gyakorlati haszna is mind nyilvánvalóbbá válik. A további fejlődés során azután elválik egymástól az anyagi és szellemi tevékenység, illetőleg az utóbbi részeként az önállósult megismerő tevékenység társadalmi szükségletté válik. A megismerő tevékenység önállósulásának van egy másik oka is, ami a tudomány további fejlődésére is jelentős hatást gyakorolt, s ami nélkül a tudomány sajátos funkciója, fejlődése és autonómiája nem érthető meg. Ez a másik ok a már az ember állati őseinél meglévő kutatási hajlamra épülő kíváncsiság, a szükségletektől és a materiális érdekektől függetlenül, önmagáért a tudásért folytatott megismerés. A kialakuló, kezdetleges szellemi tevékenység differenciálatlan volt, a tudományos gondolkodás csírájának tekinthető megismerő funkciója mellett szükségképpen összefonódott mágikus-vallásos, rituális, normatív és művészi mozzanatokkal is. A kezdeti szellemi tevékenység elsősorban megfigyeléseken, tapasztalatokon nyugodott, s olyan gondolati általánosításokat tartalmazott, amelyek részben helyesnek, megalapozottnak, részben pedig eltúlzottnak vagy spekulatívnak tekinthetők (mint például a mágikus-vallásos hiedelmek). A társadalom kialakulásával az emberi közösségek fönnmaradásának föltételévé, azaz objektív társadalmi szükségletté válik a valóság többé-kevésbé helyes megismerése, ami azonban a valóság nem minden szférája vonatkozásában volt egyformán fontos és lehetséges, s az ismeretek igazsága sem volt egyformán igazolható. Voltaképpen e különbségek talaján kezdődik meg a szellemi tevékenység fokozatos differenciálódása, mindenekelőtt a termelőtevékenység szempontjából legfontosabb területeken létrejönnek a megismerés viszonylagos helyességét, igazságát biztosító különféle módszerek, s fokozatosan kialakul az ennek megfelelő sajátos gondolkodásmód és megismerő tevékenység, a tudomány. A tudomány kialakulása azonban nem szüntette meg (máig sem) a szellemi tevékenység más formáit (vallás, művészet, filozófia stb.), és nem tette fölöslegessé az anyagi termelésben és a mindennapi életben rejlő megismerési mozzanatokat sem. Ezért a hétköznapi életnek is nélkülözhetetlen mozzanata a megismerés, az ún. mindennapi gondolkodás. Az idők folyamán változó tudományos gondolkodás megértését az teszi lehetővé, ha összehasonlítjuk a mindennapi gondolkodással, tisztázzuk különbségeiket és kapcsolataikat A mindennapi gondolkodás: a tudományos gondolkodás háttere és ellentéte 1

8 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS Az ún. életvilág [Edmund Husserl ( ) német filozófustól származó kifejezés] vagy a világban való lét eredendő tartományaként fölfogott mindennapiság (mindennapi élet, mindennapi lét) mint társadalomontológiai-társadalomelméleti kategória a különböző társadalmi tevékenységformák, objektivációs rendszerek, társadalmi részrendszerek, társadalmi tudatformák kialakulásának és differenciálódásának történeti és logikai kiindulópontja. (Az ontológia vagy lételmélet a filozófia egyik alapvető részterülete, amely arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen és hogyan épül föl a világ. A társadalomontológia ezeket a kérdéseket a társadalom vonatkozásában teszi föl. A társadalomtudományok kapcsán a következőkben érintünk néhány társadalomontológiai kérdést.) A mindennapi élet az emberi élet legnagyobb részét átfogó és megalapozó terület, amelynek alapvető tényezője a munka és a kommunikáció (nyelv, beszéd) még nem ismer ún. zárt objektivációkat (mint például a tudomány és művészet), amelyeket nem hozhat létre vagy nem sajátíthat el bárki. (A társadalmi objektivációkról a társadalomtudományok sajátosságai kapcsán a későbbiekben még lesz szó.) A különböző társadalmi részrendszerek és a hozzájuk kapcsolódó sajátos tevékenységformák és gondolkodásmódok az objektivációk révén kiemelkednek a mindennapiságból, az ún. mindennapi létből. A modern társadalmak szerveződésmódját tekintve ilyen elkülönült és témánk szempontjából jelentős társadalmi részrendszerek mindenekelőtt a tudomány, a gazdaság, a művészet, a vallás, valamint a politikai és a jogi rendszer. A mindennapi gondolkodás a mindennapi életre jellemző sajátos gondolkodásmód. Jellemző formája a józan ész, a mindennapi élet tapasztalatainak puszta, többnyire reflektálatlan általánosítása (Lukács 1978, I:79.). A mindennapi gondolkodás nem egyszerűen tartalmilag más, mint a belőle kinövő magasabb rendű gondolkodásformák, hanem szerkezetében, a szimbólumképzés módjában, szimbolikus fölépítésében és beállítódásában különbözik az utóbbiaktól. Nem arról van szó, hogy többet vagy kevesebbet tudunk általa, hanem hogy mást és másként. Emellett a civilizációk mindennapi gondolkodása számára tudatosan vagy öntudatlanul mindig rendelkezésre állnak a fejlett tudomány és művészet eredményei is. Ezért a történeti és logikai kiindulópontként megjelölt mindennapi élet és gondolkodásmód a maga konkrét megjelenési formájában mindig történeti. A mindennapi gondolkodás legfontosabb jellemző vonásai a következők. 1. A mindennapi gondolkodás alapvető, további tulajdonságait megalapozó sajátossága, hogy az esetek zömében olyan természetes beállítódás jellemzi a valósággal kapcsolatban, amelyik megkérdőjelezhetetlen magától értetődőségként veszi tudomásul az adottat, miszerint ami van, az lesz is, tehát lennie is kell. Nincs tehát különbség az egyedi és az általános, lényeg és jelenség, valóság és látszat között (Lukács 1978, I:50.). Ez túláltalánosításra való hajlandóságot eredményez. 2. A mindennapi gondolkodás további lényeges jellemző vonása reflektálatlansága, azaz hogy önmagával és lehetőségeinek korlátaival nem foglalkozik, mivel mindennapi gondolkodásunk során nem gondolkodunk el azon, hogyan is gondolkodunk. Ennek a reflektálatlanságnak egyik következménye, hogy nem tudatosodik, illetőleg elmosódik a dolgok és az azokat kifejező fogalmak különbsége. 3. A mindennapi gondolkodást továbbá az jellemzi, hogy az élet valamely egyedi esetére irányul (Lukács 1978, I:44.), az itt és most adott konkréthoz kapcsolódik, s ezért a szituációhoz kapcsolódó aktuális és közvetlen megértés dominál benne. 4. A mindennapi lét és gondolkodás további lényeges ismertetőjele az elmélet és a gyakorlat közti közvetlen összefüggés: a mindennapi élet tárgyai mint készen, közvetlenül adottak állnak előttünk, és az ezeket létrehozó közvetítésrendszer a gondolkodás számára reflektálatlanul a háttérben marad (Lukács 1978, I:46.). A mindennapi gondolkodás a tárgyakat nem eredetük és okaik, hanem fölhasználhatóságuk szempontjából vizsgálja, mindenekelőtt a szituatív érdeklődés vezérli, ezért mondhatjuk, hogy általában (az esetenként előforduló puszta kíváncsiskodáson túlmenően) közvetlenül érdekkötött, a gyakorlatban fölhasználható, méghozzá többnyire az azonnal fölhasználható tudás dominál benne. Ez a közvetlenség nyilvánul meg abban, hogy az ember többnyire egész környezeti világát gyakorlati szempontból, azaz a cselekvés sikere szempontjából fogja föl és ítéli meg, nem a dolgok objektív lényege érdekli, nem is a hogyan, hanem a közvetlen adottság, hogy mi van, hogy valami van-e, hogy például jár-e a villamos. A mindennapi élet körébe tartozó tevékenységek esetében elegendő, ha csupán azokon a tapasztalatokon alapulnak, amelyeket a szokások adta biztonság vagy valamilyen tekintélybe vetett bizalom támaszt alá. Max Weber a következő példával jellemzi ezt a helyzetet: Annak, aki a villamoson utazik, hacsak nem szakfizikus, sejtelme sincs arról, hogyan indul el a villamos. Nincs is szüksége rá. Elegendő, ha számíthat a villamoskocsi működésére, ehhez igazíthatja a maga viselkedését; de mit sem kell tudnia arról, hogyan állítanak elő egy ilyen kocsit, hogy az menni tudjon (Weber 1970, 137.). A mindennapi gondolkodásra tehát a végiggondolt oksági magyarázatok 2

9 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS mellőzése vagy legalábbis csak (például a tudás rögzítése miatt) a föltétlenül szükséges oksági magyarázatra való szorítkozás a jellemző. 5. A mindennapi gondolkodás nyelvét, a köznapi beszédet a rugalmasság és bizonyos elmosódottság, a szavak sohasem teljesen merev, egyértelmű jelentése jellemzi. Ennek következtében a mindennapi gondolkodás a rugalmas, többértelmű, elmosódott határú kifejezésekkel való gondolkodással, illetőleg a megfogalmazás elbeszélő (narratív) jellegével és a képszerűséggel írható le. A mindennapi gondolkodás formái között a legfontosabbak egyike az analógia (Lukács 1978, I:54.), amely uralkodik az okság és a törvényszerűség fölött (Lukács 1978, I:53.). Ezzel függ össze az is, hogy a mindennapi életben döntő szerepe van az utánzásnak, hiszen éppen az utánzásban jut kifejezésre az a primitív, közvetlen gyakorlati mód, ahogy az ember a valóság viszonylag közvetlen visszatükröződésére reagál (Lukács 1978, I:107.). 6. Az előzőekből következik, hogy a mindennapi gondolkodástól nem idegen az antropomorfizálás, az antropomorf magyarázatok túlsúlya, a dolgok és jelenségek megszemélyesítése noha a civilizációs fejlődéssel annak jellege megváltozik és gyakorisága csökken. Rokon ezzel az a módszer, amely az eseményeket a dolgok sajátos természetével magyarázza, ami pusztán látszólagos, körben forgó magyarázatot eredményez: a dolgok, jelenségek azért alakulnak úgy, ahogy, mert ilyen a természetük, ami viszont abból következik, hogy rendszerint úgy alakultak, ahogy. 7. Az előzőekből is következően a mindennapi gondolkodásban összefonódik a tények megállapítása és az értékelés, a leírás és az előírás, a van és a kell, ezáltal összefonódnak a különböző gondolkodási formák sajátosságai. 8. A mindennapi gondolkodás korábban említett reflektálatlanságából is következően gyakran ellentmondásos, abban különböző szituációk vonatkozásában ugyan, de olyan ellentétes mozzanatok, megállapítások vannak egyidejűleg jelen és tartanak igényt az érvényességre, amelyek logikailag kizárják egymást. 9. További jellemző vonás a mindennapi élet spontánul közvetlen tudatlansága, vagyis hogy az, ami kezdetben tudatos volt, elveszti tudatos jellegét, amikor a mindennapi társadalmi gyakorlat részévé, rutinná, szokássá válik. A tudatlanságnak ez a mozzanata a tudományban is előfordul (például a műszerhasználat technikája), a mindennapi életben azonban jóval erőteljesebben van jelen. 10. A mindennapi tudat sajátosságai közül végül annak spontán vagy naiv realizmusát (vagy természetes evilágiságát) kell megemlítenünk, vagyis hogy a külvilágot tőle független és egyben fölfogható létezőnek tekinti, amelyet képzetei fő vonásait tekintve megfelelően ragadnak meg A tudományos gondolkodás sajátosságai 1. A tudományos gondolkodás alapvető és legfontosabb jellemző vonása a mindennapi gondolkodás természetes beállítottságától gyökeresen különböző teoretikus beállítódás. Erre mindenekelőtt a közvetlen gyakorlati célkitűzés fölfüggesztése és ezzel együtt a szükségletkielégítésnek a jövőbe esetleg a távoli jövőbe történő elhalasztása a jellemző. A fölfüggesztés aktusa az emberi megismerés és így az emberi tevékenység hatékonyságának nélkülözhetetlen előföltétele, mivel ily módon érhető el az eddigi tapasztalatok rögzítése, értelmezése és megvitatása annak érdekében, hogy a valóságot a lehető leghívebben lehessen megragadni. A tudományos gondolkodás nem közvetlenül a gyakorlati szükségletből, hanem valamilyen ismeret hiányából indul ki. Mozgásának elsődleges, közvetlen motívuma viszont már nem az adott ismeret iránti társadalmi szükséglet tudata, hanem az öncélú megismerés, a kíváncsiság mint a rejtvényfejtés (Kuhn) iránti hajlam, mint rácsodálkozás vagy mint kételkedés. (Az emberi tudatnak ez a sajátossága teszi egyáltalán lehetővé az előbb említett fölfüggesztést és a tudomány önfejlődését.) 2. E fölfüggesztés következtében a gyakorlati tudás mellett megjelenik az ún. elméleti tudás, a megismerés érdekében folytatott kutatás és az önmagáért a tudásvágyért áhított tudás. Ez elkülönül attól a tudástól, amely a gyakorlat eszköze vagy irányítója. Ez utóbbi érdekeinkkel vagy vállalkozásainkkal van kapcsolatban, az előbbit viszont érdekmentesnek nevezhetjük abban az értelemben, hogy nem fűződik közvetlenül semmilyen gyakorlati szükséglethez (Wartofsky 1977, 36.). Az elméleti tudás ebben a leszűkített értelemben érdekmentes ugyan, de nem haszontalan. Tudományos gondolkodásról nem beszélhetünk ilyen elméleti tudás nélkül. 3. Az elméleti és gyakorlati tudás megkülönböztetése sajátos társadalmi föltételekhez kötődik. Gondolata először az ókori görögöknél jelent meg, ahol különösen a Kr. e. V. és IV. századi athéni filozófusok nézetrendszerében játszott jelentős szerepet. Az elméleti és gyakorlati tudás e megkülönböztetését hagyományosan a magasabb és alacsonyabb rendű tudás közötti különbségnek tekintették. Ez részben abból 3

10 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS származott, hogy az önmagáért való elméleti tudásnak csakis egy szabad idővel rendelkező és társadalmilag kiváltságos helyzetben lévő csoport szentelhette magát. Az elméleti tudás művelőinek társadalmi státusa ezért hatással volt magának a tevékenységnek a társadalmi megítélésére, és az elmélet fogalma lassanként olyan konnotációra tett szert, mint tisztaság, eszményiség, magasabb rendű tökéletesség, amely magát a kiváltságos társadalmi státust övezi. Ezzel a tudomány kialakulásának és további fejlődésének egyik lényeges összefüggéséhez jutottunk. Nem elegendő ugyanis a tudomány kialakulásához a tudományos ismeretek iránti szükséglet megjelenése, hanem annak társadalmi föltételei is vannak. Az elmélkedés, a kritikai értékelés és az elméleti gondolkodás számára szükséges idő a közvetlen gyakorlati cselekvés gondjaitól való bizonyos mentességet és távolságot követel. Ilyen értelemben a szabad idő, amely történelmileg egy kiváltságos társadalmi csoport előjoga volt, mindenfajta elméleti vizsgálódás előföltétele. S ez a szabad tevékenység tiszta is, abban az értelemben, hogy nem keveredik közvetlen gyakorlati feladatokkal, vagyis önmagáért folytatják. 4. A gyakorlati szükséglet kielégítése tehát közvetlenül, azonnal nem következik be, de nem is szűnik meg végérvényesen, csak közvetítetté válik. A tudomány társadalmi szerepét tehát akként is jellemezhetjük, hogy egy előre látható helyzet és a cselekvés legjobb formája között közvetítéseket tár föl, és ezeket azután mintegy eszközként közéjük csúsztatva teremti meg az optimális cselekvés lehetőségét (Lukács 1975, I:38., 47.). A tudomány sajátosságait, fejlődési tendenciáit elsődlegesen ennek a közvetítésnek a jellege szabja meg, vagyis az, ahogy a szükséglet és kielégítése között a már elért és rendszerezett tudományos ismeretek közvetítenek. 5. Ezek az új tudományos eredmények, ismeretek az esetleges közvetítés, fölhasználás után sem szűnnek meg, hanem megmaradnak, nyelvileg többnyire írásban rögzítődnek, vagyis sajátos közeget képeznek. Minden tudomány a maga ismeretanyagával, nyelvezetével, fogalmaival, szimbólumaival egy rá jellemző homogén, egynemű közeget hoz létre, amelynek a segítségével a megismerés meghatározott céljából kiindulva jobban meg lehet ragadni és élesebben meg lehet világítani az ismerettárgyként magában létező valóság vizsgálat alá vett részének tulajdonságait, vonatkozásait, törvényszerűségeit, beleértve ebbe a tudományos kritika lehetőségeit és a korábbi nézetek pontosítását is. A tudományos gondolkodás ebben a homogén közegben játszódik le. Ebben a sajátos szimbolikus közegben az eszmeileg földolgozott tárgy és annak vonatkozásai az adott tudományos célkitűzésnek megfelelő egyneműsítésen mennek át (Lukács 1978, I:184.); a valóságban a különböző tárgyakat, jelenségeket meghatározott tulajdonságok és szempontok alapján azonosként kezelik (például a galvánelem árama és a villámcsapás is elektromos áram, a rádióhullám és a fény is elektromágneses sugárzás). Az egyes tudományágak számára ily módon sajátos kategóriák, tudományos tételek stb. által alkotott homogén közeg jön létre. 6. A közvetítő közeg csak akkor egyneműsíthet, csak akkor lehet homogén, ha azt az elvonatkoztatás specifikus módja jellemzi. A tudományos gondolkodásra tehát az elvont fogalmakban való gondolkodás jellemző. A tudományos fogalmak a tudományos gondolkodás eszközei. Ezek által jut el a tudós bonyolult jelenségek megértéséhez, kölcsönös kapcsolataik fölismeréséhez és közölhető formában történő ábrázolásukhoz. (Wartofsky 1977, 16.) A fogalmak révén mehet csak végbe a közvetlenül adottól való elvonatkoztatás, mind a térbeli körülhatároltság és elkülönültség, mind a minőségi különbözőség és egyediség, mind pedig a jelenhez való kötöttség és attól való elszakadás vonatkozásában. Ez két szempontból is jelentős következményekkel jár: egyrészt figyelmen kívül maradnak a tudományos megismerés szempontjából fölösleges, sőt zavaró esetlegességek, másrészt pedig a fogalmakkal megragadott összefüggések átvihetőkké válnak, máshova, másra és máskorra is vonatkoztathatók. A fogalmak révén történő elvonatkoztatás értelmét és célját éppen az adja, hogy megállapításai ily módon túlmutatnak a tapasztalati úton megfigyelt eseteken, általánosan érvényesek. Külön hangsúlyozzuk mivel nem evidens a harmadik mozzanatot, az idő rögzítését a fogalmi modellben. A múlt jelen jövő viszonyoknak a fogalmi»most«-ban való megjelenítése elvonatkoztat az észlelési képzetanyagtól, s az időviszonyok és időfolyamatok elvont modelljével ajándékoz meg bennünket. Az elvonatkoztatottan megjelenített alternatív időviszonyok és időfolyamatok irányítása fogalmi modelljének elmélyült vizsgálata során a külső cselekvést mintegy fölfüggesztjük: az elmélkedés befelé fordul, és a külső cselekvés körülményeitől független időfolyamat modellt konstruál [Ez] lehetővé teszi a kritikai elmélkedés számára a múlt, a jelen és a jövő alternatív időkapcsolatait. (Wartofsky 1977, ) Ilyen alternatív időkapcsolatot jelent a nem észlelt, pusztán elképzelt kauzális folyamatok megkonstruálása, valamint a mi lenne, ha és a mi lett volna, ha típusú kérdések megfogalmazása és föltételes, hipotétikus megválaszolása. A fogalmi gondolkodás természetesen nem a tudományos gondolkodás privilégiuma, azzal a mindennapi gondolkodás körében is találkozunk. Azonban csak a tudományos gondolkodásról mondható el, hogy következetesen fogalmi gondolkodás és csaknem kizárólagosan fogalmi gondolkodás. (Kivételt képez néhány atipikus mozzanat: intuíció, a hipotézis kidolgozása során alkalmazott képszerű ábrázolás; de nem tekinthető kivételnek a fogalmi gondolkodás alól a már kidolgozott fogalmak képi vagy grafikus megjelenítése.) 4

11 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS 7. A tudományos gondolkodás továbbá sajátos fogalmi gondolkodás: fogalmai a nyelv adta határokon belül a lehető legnagyobb mértékben szabatosak, egyértelműek, határai világosak. A tudomány arra törekszik, hogy úrrá legyen a köznapi nyelv határozatlanságán, fogalmainak homályosságán. Az egyes tudományterületeknek létrejött a maguk sajátos terminológiája, kialakultak szakkifejezéseik, ún. terminus technicusaik. Ezek között viszonylag gyakran fordulnak elő idegen eredetű szakkifejezések, aminek az az oka, hogy azok használata esetén főleg ha viszonylag új kifejezésről van szó kisebb a köznyelvi jelentéssel való összemosódás, fölcserélés veszélye. A tudományos gondolkodásra tehát sajátos tudományos nyelv jellemző, amelynek az előbb kifejtetteken túl sajátos nyelvtana, szintaxisa is van, ami mindenekelőtt sajátos következtetési szabályokban nyilvánul meg. Jól látható ez például a matematikai fizika esetében. A tudomány sajátos közegében és nyelvében rejlő lehetőségek jobb kihasználása jegyében a modern tudományban széles körben elterjedt a megfigyelések mérésére, valamint az ismeretek formalizálására való törekvés, ami a különböző tudományterületeken eltérő mértékben valósult meg és föltehetőleg a jövőben is csak eltérő mértékben valósulhat meg. 8. A tudományos gondolkodást a nagyfokú általánosság és a maximális általánosságra való törekvés jellemzi. A tudomány sajátos közegének is köszönhetően a tudományos eredmények általánosak abban az értelemben is, hogy azok közkincset képeznek, a tudósok támaszkodnak mások eredményeire. 9. A tudományra továbbá jellemző ismereteinek rögzítettsége, ami a sajátos közeg létének nélkülözhetetlen előföltétele. Ez a tudományos nyelv sajátos szerepének megfelelően nemcsak fizikai rögzítettséget jelent, hanem a fogalmak, tudományos megállapítások tartalmának a rögzítését is. Lehetetlenné válna a tudományos kutatás, ha a fogalmak ma mást jelentenének, mint holnap. Ez az állandóságra törekvés viszont a tudományos fogalomalkotás, a tudományos nyelv nemkívánatos megmerevedésének és így a tudományos kutatás korlátozásának a veszélyével jár, ezért a fogalmak, illetve azok tartalma idővel megváltozik. Ez a változás terminológiai eltéréseken és vitákon keresztül valósul meg, ami némiképpen oldja és relativizálja a tudományos fogalmak egyértelműségét. A túlzottan megrögzült régi fogalmakat azonban nem a köznyelv homályos fogalmai váltják föl, hanem ez a fejlődés abban nyilvánul meg, hogy az egyik képződményt anélkül, hogy meghatározott objektivitását elvesztené egy másik, helyesbített képződmény, egy új tudományos fogalom váltja fel (vö. Lukács 1978, I:44.). 10. A tudomány további jellemző vonása a rendezettség: a tudomány nem ismeretek puszta halmaza, hanem azoknak a tudományos elméletek előföltevéseinek megfelelően egymásra vonatkoztatott, koherens rendszere. A tudományban kitüntetett szerepet játszanak a logika törvényei, követelményei, a tudományos gondolkodás ezeknek jelentős mértékben alá van vetve (eltérően a mindennapi gondolkodástól). 11. A tudomány rendszerezettségéből is következően reflektált, az alany és a tárgy megkülönböztetésén nyugvó megismerés. E reflexivitás fejeződik ki az ismerettárgy kiválasztásában és a tárgyspecifikus módszerek meghatározásában. Ezért a tudomány módszeres megismerés, méghozzá tudatosan módszeres megismerés, aminek viszont nélkülözhetetlen föltétele, hogy a tudósok legalábbis saját szakterületükön magát a tudományos kutatást is vizsgálódásuk tárgyává tegyék. A tudományra tehát a reflexivitás, az önreflexió és bizonyos fokú önkontroll jellemző. Ez az önreflexió és önkontroll a tudományos közösségek sajátja, és nem föltétlenül jellemző minden egyes tudósra, ezért fontos mozzanata a reflexivitásnak a tudományos kritika és a szabad tudományos vita. 12. A tudomány jellemző eleme a magyarázat: a tudományos megismerés általában nem elégszik meg a jelenségek leírásával, hanem azok magyarázatára (méghozzá általában, bár nem föltétlenül oksági magyarázatára) törekszik. Tudományos kíváncsiságunkat nem elégíti ki az, hogy tudjuk, mi történt, azt is tudni akarjuk, hogy miért. A tudományra ezért az objektív igazság igénye, az igaz méghozzá a bizonyítottan igaz ismeretek megszerzésére való törekvés a jellemző. A széles körben elterjedt félreértésekkel szemben hangsúlyozni kell, hogy itt törekvésről van szó, és nem annak föltétlen megvalósulásáról: nem az igazság tesz egy nézetet tudományossá, hanem az arra való törekvés. Ennek megfelelően a tudományos ismeretek, megállapítások értékelésének alapvető, domináns szempontja az igaz/hamis dimenzió; minden más további szempont (például a közvetlen gyakorlati fölhasználhatóság vagy a kifejtés módja) csak ennek alárendelten érvényesülhet. Az már egy további alapvetően filozófiai, ismeretelméleti kérdés, hogy ez a törekvés mikor és mennyire valósult meg vagy valósulhat meg. Ennek olyan itt még csak nem is vázolható összetevői vannak, mint hogy van-e egyáltalán objektív igazság, az menynyiben érhető el és milyen kritériumai vannak. 13. A tudományossághoz hozzátartozik a leíró (a van jellegű) kijelentések és az értékelő és előíró (normatív, kell vagy legyen jellegű) kijelentések határozott megkülönböztetése és szétválasztása. 5

12 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS 14. A tudományos ismereteknek általánosságuknál, hozzáférhetőségüknél fogva jellemző vonásuk, hogy elvileg mások által is ellenőrizhetőek, kontrollálhatók, tárgyi kritikának vethetők alá. Ennek alapján a tudományok fejlődésének lényeges mozzanata a tudományos tételek igazolására való törekvés, amit empirikusan ellenőrizhető tények segítségével történő igazolás (verifikáció) vagy cáfolás (falszifikáció) eljárásaival valósítanak meg. Nem tekinthető tudományosnak az a nézet, amelyik tartalmánál fogva nem kritizálható, nem cáfolható, vagy amelyet tilos kritizálni. Ugyancsak a tudományos ismeretek általánosságából következik, hogy a tudomány fejlődése szempontjából nemcsak a szorosan vett kutatás a fontos, hanem a megértés érdekében a kutatás eredményeinek ábrázolása, illetve azok racionális kifejtése is. 15. Az előzőekből is kitűnik, hogy a tudományos megismerés folyamata közösségi jellegű, még akkor is, ha maga a szűken vett kutatás egyetlen tudós munkája. Ez nemcsak az egyéni kutatások egymásra épülésében fejeződik ki, hanem mindenekelőtt abban, hogy a tudomány fejlődésében döntő szerepet játszanak a tudományos közösségek, és hogy a tudománynak nélkülözhetetlen mozzanata a tudományos nyilvánosság. Ezek kiszélesítik, továbbfejlesztik a tudomány önreflexióját és önkontrollját, és általában a tudományosság követelményeinek a megfogalmazásával erősítik a tudomány előzőekben vázolt jellemző vonásainak és törekvéseinek következetesebb érvényesülését, valamint ami különösen fontos elősegítik és a körülményekhez képest biztosítják a tudománynak a közvetlen gyakorlati cél fölfüggesztéséből és a belső sajátosságaiból következő autonómiáját. Ez mindenekelőtt a tudományon kívüli (például politikai vagy gazdasági) érvek és megfontolások kiszorítására, közömbösítésére irányuló törekvésben és annak szabályozásában fejeződik ki, hogy az adott tudományos közösség mit tekint szóba jöhető, releváns (figyelembe veendő, de nem föltétlenül meggyőző, elfogadható) érvnek. 16. A van és a legyen említett szétválasztása azonban nem jelenti azt, hogy a tudományos ismeretek ne befolyásolnák az emberek magatartását, hogy ki nem mondottan, ki nem fejezetten, implicite ne tartalmaznának normatív, legyen jellegű mozzanatokat, ezt azonban közvetve teszik, a várható következmények előrejelzésén keresztül. A tudomány igazságainak éppen ezen befolyásnál fogva természetszerűleg rendkívül jelentős gyakorlati következményei vannak. Amíg azonban egy tudományos igazság gyakorlativá válik, mindig a közvetítések igen bonyolult folyamatán kell végighaladnia, s ennek során a várható kedvező következmények játsszák a mozgatórugó szerepét. Méghozzá minél fejlettebbek a tudományos eszközök, és ennélfogva minél intenzívebben hatnak a mindennapi élet gyakorlatára, annál terebélyesebbé és bonyolultabbá válik ez a közvetítési rendszer. A tényállást világosan bizonyítja, hogy a modern természettudományok kifejlődésével a merőben tudományos eredmények elméleti konkretizálása és gyakorlati hasznosítása végett külön technikai tudományok jönnek létre. (Lukács 1978, I: ) 17. A tudomány előzőekben fölvázolt jellemző vonásait a tudományos megismerés dezantropomorfizáló jellegében foglalhatjuk össze. Ugyanis az objektív valóság igazán tudományos megragadása csak akkor lehetséges, ha szakítunk a megszemélyesítő, antropomorfizáló szemléletmóddal. A valóság visszatükrözésének tudományos módja a megismerésnek mind tárgyát, mind alanyát dezantropomorfizálja. A tárgyat úgy, hogy magánvalóságát lehetőség szerint megtisztítja az antropomorfizmus minden hozzáadásától; az alanyát pedig úgy, hogy a valósággal kapcsolatos magatartásával szakadatlanul ellenőrzi saját szemléletét, képzeteit és fogalomalkotását abból a szempontból, hogy az objektivitás antropomorfizáló torzításai hol és miként hatolhatnak be a valóság elsajátításába. A megismerés alanya önálló eszközöket, tapasztalati módokat eszel ki, amelyek segítségével egyrészt függetleníti a valóság befogadását az emberi érzékek korlátaitól, másrészt úgyszólván automatizálja az önkontrollt A szemüveg nem dezantropomorfizál, de a mikroszkóp igen. (Lukács 1978, I:150., 185.) Minél jobban kibontakoztatja a tudomány a dezantropomorfizálás tendenciáját, annál inkább betölti társadalmi szerepét, kielégíti a vele szemben támasztott szükségleteket. A dezantropomorfizálás tartalmát tekintve tehát korántsem emberellenes, embertelen, hanem éppen hogy humánus tendencia. A valóság dezantropomorfizáló visszatükrözése az emberiség eszköze, amelynek a segítségével lesz úrrá saját világán Ez a folyamat egyúttal az ember magasabb rendű kibontakozásának, valamennyi képessége kiszélesedésének, elmélyülésének és összpontosulásának folyamata is. (Lukács 1978, I:183.) Végezetül azt kell hangsúlyoznunk, hogy a tudomány előzőekben áttekintett sajátosságai tendenciaszerűen érvényesülnek, azaz a különböző tudományterületeken és az egyes korszakokban eltérő mértékben, hol jobban, hol kevésbé valósulnak meg. Ebben a vonatkozásban is jelen van a reflexivitás: a tudományos kutatás gyakorlatát nagymértékben befolyásolja a tudósok közösségének a tudományosság kritériumairól vallott fölfogása. 6

13 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS 1.4. A tudomány társadalmi környezete: a mindennapi élet és a társadalmi gyakorlat A mindennapi élet és a tudomány viszonyát hasonlóságok és ellentétek jellemzik. Ez a viszony tehát ellentmondásos: a mindennap élet szemszögéből a tudomány nélkülözhetetlen is, és ugyanakkor némiképpen gyanús is. Egyrészt a mindennapok és mindenekelőtt a munka követelményeiből nő ki a valóság megismerésének olyan szükséglete, amely nemcsak tényszerűen és egyes esetekben bizonyos fokig véletlenül emelkedik a hétköznapok színvonala fölé, hanem elvileg, módszertanilag, minőségileg is. Másrészt ugyanez a mindennapi élet szakadatlanul létrehoz olyan tendenciákat is, amelyek gátolják és akadályozzák, hogy tapasztalatait átfogó tudománnyá lehessen általánosítani (Lukács 1978, I:143.). A mindennapi élet, a mindennapi gondolkodás arra törekszik, hogy behatoljon a tudományba, azt többé-kevésbé ellenőrzése alá vonja a napi érdekek túlhangsúlyozása, föltétlen érvényesítése révén (jól mutatják ezt az élettől elszakadt, ún. akadémikus tudománnyal szembeni jelszavak); s ez a behatolás bizonyos nyelvi formákban, antropomorfizmusokban is kifejeződik (egyes jelenségek társadalmi viszonyok vagy akár a tudomány szubjektumként kezelése). Ennek az ellentmondásos viszonynak az ontológiai alapja az, hogy a mindennapi életben két tendencia működik, két beállítottság van jelen egyszerre: egyrészt a valóság emberközpontú, antropomorf, a teleológia (cél általi meghatározottság) szerepét túlfeszítő megragadása, másrészt pedig a jelenségek dolgokként való megközelítése, objektivitásuknak a személytelenségig menő hangsúlyozása. Köznapian fogalmazva: hajlamosak vagyunk arra, hogy hol csak embereket és szándékokat lássunk mindenben, hol pedig csak dolgokat. (Mint arról már volt szó, az ontológia vagy lételmélet a filozófián belül azokkal a kérdésekkel foglalkozik, hogy milyen a lét, a világ, a valóság, annak milyen az alapvető struktúrája. Jellemzője a létezés alapjaira irányuló szemlélet. Valamely összefüggés, jelenség stb. ontológiai alapja kifejezéssel a valóság szerkezetében rejlő alapokra utalunk, eltérően például a megismerés sajátosságaiban rejlő ún. ismeretelméleti alaptól.) Ezen ellentmondásos viszony talaján a tudományos és a mindennapi gondolkodás gyakran szembekerül egymással, így a hétköznapok álláspontjáról nézve és mérve a valóság tudományos ábrázolása gyakran paradoxnak látszik (Lukács 1978, I:138.); példa lehet erre a naplemente és a Föld Nap körüli keringése, súly és tömeg különbsége, a tér görbülete. A mindennapi gondolkodás, a józan ész és a tudomány konfliktusaiban azonban nem mindig a tudománynak van igaza. Előfordulnak olyan esetek is, amikor a mindennapi gondolkodás joggal tiltakozik a tudomány (és a művészet) bizonyos objektivációs módjai, steril, terméketlennek tűnő spekulációi ellen és tiltakozását végső soron érvényre juttatja A józan észnek azonban csak egy bizonyos tudománnyal szemben lehet igaza, és nem a tudománnyal mint sajátos gondolkodással és ismeretrendszerrel szemben általában. Ugyanis ha a mindennapi gondolkodás végső soron győzelmesen ellenáll egy bizonyos tudománynak, ezt csak a mindennapi élet spontaneitásával és közvetlenségével teheti, ennek eszközeivel azonban csak a tagadásig, az elutasításig juthat el. Ha az élet szükségleteinek többé már meg nem felelő tudományt valóban le akarja győzni, akkor az ilyen spontán tagadásból a tudomány új típusának kell létrejönnie, vagyis a mindennapi élet talaját ismét el kell hagyni. (Lukács 1978, I:79.) A mindennapi és a tudományos gondolkodás viszonyában a különbözőség és a szembenállás mellett a hasonlóság, az összefüggés és az összekapcsolódás mozzanatai is jelen vannak. Ennek ontológiai alapja az, hogy végső fokon mindkettő ugyanazt a valóságot ragadja meg, tükrözi vissza, csak éppen másként. Kölcsönös összefüggésük legfontosabb mozzanata az, hogy a tudomány megoldandó problémái közvetlenül vagy közvetve a mindennapi életből emelkednek ki, az viszont azoktól az eredményektől és módszerektől gazdagodik szakadatlanul, amelyeket a tudomány dolgozott ki (Lukács 1978, I:47.). Egyrészt a tudományos visszatükröződés teszi lehetővé a mindennapi élet kultúrájának magasabb szintre fejlődését, másrészt pedig a hétköznapok gyakorlatában a tudományos eredmények ismét a mindennapi gondolkodás szerkezetébe illeszkednek be (Lukács 1978, I:54.). Ez azáltal válik lehetségessé, hogy e visszaváltozás során a tudományosan visszatükrözött világ paradox vonatkozásai ismét közvetlenséggé halványulnak el, tulajdonképpeni kategóriái eltűnnek, módszereit és cselekményeit a szokás, a hagyomány stb. a mindennapi életbe építi be és ily módon a tudomány vívmányait gyakorlatilag alkalmazni lehet anélkül, hogy ez a mindennapi gondolkodásban azonnal alapvető változást hozna létre. Magától értetődik, hogy a tudományos eredmények ilyen elsajátításának társadalmi-történelmi fölhalmozódása megváltoztatja a hétköznapok általános világképét is. Ez azonban többnyire a felszínen alig észrevehető változások útján megy végbe, amelyek a mindennapi élet és gondolkodás horizontját, tartalmait stb. fokozatosan és meszszemenőkig módosítják, de lényeges szerkezetüket eleinte nem változtatják meg alapvetően. (Lukács 1978, I:138.) A mindennapi gondolkodás egyre több tudományos elemet vesz föl magába, de ez sohasem változtatja át tudományossá 7

14 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS (Lukács 1978, I:45.), noha a tudomány befolyásolja azokat a kérdésföltevéseket is, amelyek a mindennapi gyakorlat következményeinek a hatására a tudomány felé irányulnak (Lukács 1978, I:203.). A mindennapi élet és a tudomány sajátos kapcsolata eredményezi azt a már említett jelenséget, hogy a tudomány ideáltipikusan fölfogott sajátosságai (mindenekelőtt: fogalmi pontosság és egyértelműség, objektivitás és igazságra törekvés, érdekek fölfüggesztése, új ismeretek folyamatos termelése ) nem valósulnak meg maradéktalanul, csupán tendenciaszerűen, méghozzá a tudomány különböző területein eltérő mértékben. A közfelfogástól eltérően továbbá nem állandó és nem föltétlen jellemzője a tudományos kutatásnak, hogy annak során új (vagyis addig még senki által föl nem tárt) ismeretek jönnek létre. A tudomány fejlődése során mint erre a későbbiekben még visszatérünk viszonylag ritkán kerül sor valóban új tudományos fölfedezésre (ezek azonban a tudomány jelentős átalakulását eredményezik), a kutatások zöme a korábbi fölfedezések igazolására, részletösszefüggéseik föltárására irányul, ami azzal az eredménnyel jár, hogy biztosabban, részletesebben tudjuk azt, amit már eddig is tudtunk. Relativizálja a tudományos fölismerések újdonság jellegét az is, hogy időnként korábban már ismert, csak elfeledett összefüggések újrafölfedezéséről van szó. (A leghíresebb ilyen példa: a Kr. e. III. században Arisztarkhosz hiánytalanul kifejtette a később Kopernikusz műveként megismert heliocentrikus világképet.) Többek között ez is indokolja a tudománytörténeti, elmélettörténeti vizsgálódások fontosságát. Ami a tudományos ismeretek objektivitását, sokszor evidenciaként elfogadott igazságértékét, igazságjellegét, igazságtartalmát illeti, ott is tartózkodni kell az abszolutizálásoktól és a leegyszerűsítésektől. Ugyanis a valaha általánosan elterjedt és később tévesnek bizonyult elméletek (például flogisztonelmélet) egészükben nem voltak kevésbé tudományosak, mint a ma divatosak. Az idejétmúlt elméletek nem eleve tudománytalanok pusztán azért, mert elvetették őket (Kuhn 1984, 19.). Az ismeretek tudományossága nem közvetlenül igazságtartalmuktól függ, de nem is teljesen független attól; vagyis a helyzet ebben a vonatkozásban is ellentmondásos. Egy hétköznapi elmélet (például a szomszéd látszólag érthetetlen viselkedésének magyarázata vagy a nyomozás során kialakított verzió) lehet igaz, s ugyanakkor nem tudományos; viszont egy tudományos elmélet is lehet téves. A tudományosság kritériuma egyrészt az, hogy az adott elmélet az igazság igényével lépjen föl, másrészt pedig hogy igazságtartalma a tudományos közösség által elfogadott módszerekkel vizsgálható, vitatható, cáfolható vagy valószínűsíthető legyen. Különösen bonyolult a tudomány érdekösszefüggéseinek a problémája. Az, hogy a tudományos közösség bizonyos értelemben el van szigetelve a társadalomtól, abból is következik, hogy a tudományos gondolkodás jellemző vonása a közvetlen gyakorlati szükséglet fölfüggesztése. Ez lehetővé teszi, hogy az egyes tudós azokra a problémákra összpontosítsa figyelmét, amelyekről joggal gondolja, hogy képes őket megoldani. A tudósnak témája megválasztásakor nem kell figyelembe vennie, hogy mennyire sürgős a vizsgálandó probléma megoldása. (Kuhn 1974, ) A tudomány eredményességének nélkülözhetetlen föltétele ez az autonómia, hogy a paradigmák közötti választás egy sajátos jellegű közösség tagjainak kizárólagos joga legyen. Ez a követelmény a tudományos tevékenység etikájában is megfogalmazódik: a tudományos élet egyik legszigorúbb, bár íratlan szabálya szerint tudományos kérdésekben tilos államfőkhöz vagy a széles nagyközönséghez folyamodni (Kuhn 1974, ). A tudomány jelzett és mind a mindennapi élet, mind pedig más társadalmi részrendszerek vonatkozásában megnyilvánuló funkcionális autonómiája és annak bizonyos fokú elismerése a sikeres tudományos tevékenység egyik döntő tényezője. A tudománynak ez az autonómiája és védettsége azonban sohasem teljes. Bár fokozati különbségek vannak, a tudomány azonban sohasem lehet teljesen érdekmentes. A tudományt egyrészt a tudományon belüli érdekek, másrészt pedig a külső körülmények, szükségletek amelyek különböző érdekekhez kapcsolódnak is befolyásolják. Különösen erőteljesen és a természettudományokhoz képest sajátosan érvényesül az érdekek befolyásoló szerepe a társadalomtudományokban ezért e problémával a társadalomtudományok sajátosságai kapcsán külön foglalkozunk. Láthattuk, hogy a mindennapi élet, illetve gondolkodás és a tudomány viszonya ellentmondásos: hasonlóságok és minőségi különbségek, elszakíthatatlan kapcsolat és elkülönülés, befolyásoltság és autonómia ellentmondásos egysége. Ezért a tudomány mibenlétére és az azzal összefüggő kérdésekre eltérő válaszok születtek a tudományelméletben. A különböző fölfogások eltérései mögött számos esetben éppen az húzódik meg, hogy az említett ellentmondásos viszony melyik oldalát hangsúlyozzák, netán abszolutizálják inkább. A mindennapi élet és a tudomány kapcsolatának az elemzéséből levonható az a következtetés, hogy a tudomány sajátosságának, társadalmi szerepének lényeges mozzanata a tudomány és a társadalmi gyakorlat viszonya. A társadalmi gyakorlat nem szűkíthető le a mindennapi életben kifejtett társadalmi cselekvésekre, hanem az a nagy 8

15 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS társadalmi részrendszerek nagyrészt professzionalizálódott gyakorlatát is magában foglalja beleértve ebbe a tudományos kutatás gyakorlatát is. Minden társadalmi részrendszernek megvan a maga rá jellemző gyakorlata. A tudomány és gyakorlat viszonyának az egyik alapvető jellemző vonása a tudományos problémák közvetett gyakorlati meghatározottsága, amit az sem szüntet meg, hogy a tudomány egyik forrása, gyökere a már említett kíváncsiság, kutatási hajlam is. Hiszen írja Popper (1989, ) még az a némiképpen szélsőséges nézet is (jómagam is ehhez vonzódom), mely szerint a tudomány éppen attól válik jelentőssé, hogy az ember valaha ismert legnagyobb szellemi kalandjainak egyike, összekapcsolható annak elismerésével, hogy mind az alkalmazott, mind a tiszta tudományok előrehaladásában fontos szerepet töltenek be a gyakorlati problémák és ellenőrzések; ugyanis a tudományos gondolkodás számára a gyakorlat fölbecsülhetetlen úgy is, mint ösztöke, s úgy is, mint fék. Nem szükséges elkötelezni magunkat a pragmatizmus mellett, hogy méltányolhassuk Kant gondolatát:»minden szeszélynek nyomába eredni, és nem szabni más határt a megismerés szenvedélyének, csak azt, ameddig önnön határai terjednek, valóban tudományhoz illő buzgólkodás. A bölcsesség hivatása azonban az, hogy kiválogassa a számtalan kínálkozó probléma közül azokat, melyeknek megoldása fontos az emberiség számára.«az ilyenek kiindulópontja többnyire az, hogy valamilyen gyakorlati igény a rendelkezésre álló ismeretek hiányossága miatt nem elégíthető ki, illetőleg valamilyen eddig elfogadott ismeret a gyakorlat tényeinek, tapasztalatainak ellentmondani látszik, ezért fölülvizsgálatra szorul. Ezt a helyzetet nevezzük a tudomány, az elmélet oldaláról problémaszituációnak. A már rendelkezésre álló és a megoldás kiindulópontját adó ismeretek rendszerezése, a hiányzó ismereteknek és azok jellegének a tudatosítása maga a tudományos probléma. A probléma meghatározása annak tisztázása, hogy mit tudok és mire vagyok kíváncsi. Magának a problémának a megoldása a közvetlen gyakorlati célkitűzés fölfüggesztésének megfelelően a tudományos ismeretek közegében, a tudomány saját logikájának és módszereinek megfelelően megy végbe. Tudományos kérdés rendszerint a magyarázat szükségletéből fakad. (Popper 1989, 131.) Ebben a folyamatban nagy szerepe van a tudományos fogalmak kidolgozásának, pontosításának, tisztázásának, az ismeretek általánosításának és rendszerezésének. Az elmélet és gyakorlat viszonyának másik alapvető összefüggése a tudományos ismeretek gyakorlati fölhasználására vonatkozik. Az elmélet végső soron gyakorlati szükségletek kielégítésére szolgál, ez azonban nem azonnali, nem közvetlen, nem föltétlen és nem automatikus. Előfordulhat, hogy a tudományos ismeret fölhasználása még nem vált gyakorlati szükségletté (például a heliocentrikus világkép a Kr. e. III. században vagy az ún. nem euklideszi geometriák); hogy a tudományos ismeret fölhasználásának nincsenek meg a föltételei; hogy fölhasználásuk a társadalom egy részének érdekeibe és ellenállásába ütközik; vagy hogy a társadalom tagjainak túlnyomó többsége nincs meggyőződve az adott elmélet igazságáról. A tudományos ismeretek gyakorlati fölhasználását figyelemre méltó mértékben befolyásolja a társadalom politikai berendezkedése, mindenekelőtt annak centralizált vagy a spontán mozgásokat lehetővé tévő, decentralizált volta, valamint az adott társadalom uralkodó ideológiája. Ez a befolyásoló szerep különösen a társadalomtudományokban jelentős A tudomány belső szerkezete A tudományos jelenségek összetettek: meg kell különböztetnünk egymástól a tudományos kutatást mint tevékenységet és a tudományos ismereteket mint a tevékenység eredményét és azon belül az ismeretek különböző összefüggő részeit, a tudományos elméleteket, az elméleteket tartalmazó tudományágakat vagy tudományszakokat és a tudományok oktatására szolgáló tantárgyakat. Erre a megkülönböztetésre azért is föl kell hívnunk a figyelmet, mert ugyanazzal a tudomány kifejezéssel gyakran hol a tevékenységet jelöljük, hol pedig annak eredményét. Ez az emberi tevékenység más területein is gyakran így van, például a művészet, valamint mint arról a tankönyv X. fejezetében szó lesz a jogi dogmatika esetében is. A tudományoskutatás (a tudományelméletben használt elnevezéssel: pragmatikus értelemben vett tudomány) sajátos társadalmi gyakorlat, igaz és igazolható rendszerezett ismeretek föltárására irányuló tudatos és módszeres tevékenység. A társadalmi gyakorlat más formáihoz hasonlóan akkor sikeres, ha fölhasználja az adott tevékenységre vonatkozó elméleti ismereteket is. Ez indokolja a tudományelmélet szükségességét. A tudományelmélet fő problémáit a tudomány általános és az egyes tudományterületek sajátos jellemzői, a tudományok rendszerezésének és az egyes tudományágak tárgyának a kérdései, a tudományok fejlődésének sajátosságai, a tudomány és társadalmi környezetének összefüggései, a tudományos kutatás módszerei és szervezésének kérdései képezik. A tudományosismeretek (a tudományelméletben használt elnevezéssel: apragmatikus értelemben vett tudomány) a tudományos kutatás során nyert, nyelvi formában rögzített és rendszerezett, bizonyítottan vagy valószínűsíthetően igaznak tartott ismeretek. A tudományos ismeretek rendszerének fontos elemei a tudományos fogalmak, a tudományos törvények és hipotézisek, valamint a tudományos elméletek. 9

16 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS A tudományosfogalmak kapcsán hangsúlyoznunk kell, hogy azok a nem azonosak a jelenségekkel, a dolgokkal, hanem sajátos gondolati képződmények, amelyek a dolgok jelölésére, gondolati megragadására szolgálnak. Félreértéseket okozhat annak figyelmen kívül hagyása, hogy ugyanaz kifejezés hol magát a dolgot jelöli, hol pedig a dologról alkotott fogalmat. Ezért esetenként a tudományos szövegekben a kifejezést idézőjelbe teszik, ha az a fogalomra vonatkozik, és idézőjel nélkül használják, ha a dolgokat jelöli. A tudományos fogalmak mindig bizonyos fokú általánossággal rendelkeznek, ritkán vonatkoznak csak egyedi jelenségre. Ezért a fogalmakat sajátos terjedelmük és tartalmuk jellemzi. A terjedelem (vagy referencia) azt fejezi ki, hogy a fogalom milyen dolgokra vonatkozik, milyen tárgyakat jelöl, milyen körben érvényes; ezért a kifejezés extenziójának is nevezik. A fogalmaktartalma (vagy jelentése, amit a kijelentés intenziójának is neveznek) az a sajátos tulajdonság, viszony vagy összefüggés, amit a fogalom más összefüggésektől elvonatkoztatva, azokat figyelmen kívül hagyva kifejez. Azonos terjedelmű fogalmak tartalma különböző lehet és megfordítva, azaz különböző tartalmú fogalmak terjedelme azonos lehet; különböző terjedelmű fogalmak tartalma azonban nem lehet azonos, legföljebb hasonló, analóg (például biológiai szervezet, társadalmi szervezet). Általában, ha nem is kivétel nélkül, igaz az, hogy minél tágabb egy fogalom terjedelme, annál kevesebbet fejez ki tartalma: több dologról mond valamit, de kevesebbet. Minél kevesebbet mond egy fogalom, annál elvontabb, absztraktabb, és minél többet fejez ki, annál konkrétabb. A tudományos fogalmaknak a terjedelem és a tartalom mellett sajátos elnevezésük is van, ezt gyakran terminusnak nevezzük. Erre azért indokolt külön fölhívni a figyelmet, mert gyakran előfordul, hogy terjedelmileg is és tartalmilag is azonos fogalomra az egyes szerzők eltérő elnevezést használnak. Ilyen esetekben beszélünk terminológiai eltérésről, illetőleg a fogalmak, helyesebben a terminusok fölösleges megkettőzéséről, aminek a kiküszöbölendőségére gyakran az Occam (Ockham) borotvája kifejezést használják arra utalva, hogy a fölösleges terminust le kell borotválni. Az is előfordul, hogy ugyanazzal az elnevezéssel eltérő tartalmú és terjedelmű fogalmakat jelölnek. Ezért a tudományos fogalmak vizsgálata, elemzése során akár egy elmélet fogalmainak az elemzéséről, akár különböző elméletek fogalmainak az összehasonlításáról legyen szó, meg kell különböztetni az elnevezés, a terjedelem és a tartalom összevetését. Itt térünk ki röviden három összefüggő, de különböző kategóriapár egész/rész, általános/különös, absztrakt/konkrét viszonyára. Az egész és a rész elsődlegesen a dolgokra vonatkozik, az általános és a különös a dolgok gondolati megragadására, mindenekelőtt a fogalmakra. Az egész/rész viszonynak (legalább) kétféle jelentése lehet. Az egyik esetben egy összetett egész alkatrészeiről van szó, az embernek ebben az értelemben része a veséje. A másik esetben a két fogalom a dolgok valamilyen összességére, halmazára vonatkozik. A gerinces állatok halmazának, összességének mint egésznek részét képezi a halak összessége, halmaza. Az általános és különös fogalmai ez utóbbi összefüggéshez kapcsolódnak. Az egész halmazt kifejező fogalom általános a részhalmazt megragadó különös fogalomhoz képest. A gerinces állat fogalma általános a hal különös fogalmához képest, de az ember fogalma nem az a vese fogalmához képest. Mivel a résznek még további kisebb részei vannak, az általános és a különös viszonya is relatív: a hal fogalma általános a ponty fogalmához képest. Mivel az általános fogalom az egész halmazba tartozó valamennyi dolognak, valamennyi egyednek egy vagy több meghatározott közös tulajdonságát fejezi ki, ezek a tulajdonságok a részhalmaz egyedeinek is közös tulajdonságai. Ami a halakra általánosan jellemző, az a pontyokra is jellemző, ami a halakra nézve igaz, az a pontyokra nézve is igaz. Az általános fogalom tartalma a különös fogalom tartalma is, képszerűbb megfogalmazással: az általános benne van a különösben és az egyesben is. Természetesen a dolog fogalma itt nem köznapi vagy fizikai értelemben értendő, hanem dolog az, amit a fogalom kifejez, megragad. Ezért ebben az összefüggésben a gondolati képződmények is lehetnek dolgok. A jogtudományi ismeretek egészét, öszszességét ragadja meg, fejezi ki a pragmatikus értelemben vett jogtudomány általános fogalma, ezen ismeretek egy részének a sajátosságait fejezi ki az ágazati jogtudomány, illetőleg általános jogtudomány különös fogalma. Ami a tudományokra nézve igaz, az a társadalomtudományokra nézve is igaz, az a jogtudományokra nézve is igaz és az az ágazati jogtudományokra nézve is igaz. Az általános fogalmához kapcsolódik az absztrakt fogalma. Az általános fogalmak elvonatkoztatnak a dolgok számos tulajdonságától, azokat figyelmen kívül hagyják, ebben az értelemben elvontak, absztraktok. Az absztrakt csak gondolati képződményekre vonatkozhat. A konkrét az absztrakt ellentétét fejezi ki, de ez az ellentét két vonatkozásban állhat fönn, ezért a konkrét fogalma is két összefüggésben használatos. Az egyik többek által vitatott szóhasználat szerint a konkrét magukat a dolgokat, a valóságot jelenti mindenféle elvonatkoztatással szemben. A másik értelmezés szerint a konkrét is a gondolati képződményekre, elsősorban fogalmakra vonatkozik: konkrétabb az a fogalom, amelyik a dolgoknak több tulajdonságát fejezi ki, kevesebb tulajdonságtól vonatkoztat el. A fogalmak általánossága és elvontsága rendszerint összekapcsolódik, de nem föltétlenül. A fogalom általánossága terjedelmének, elvontsága vagy konkrétsága pedig tartalmának a függvénye. 10

17 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS A tudományos fogalmakon belül többek között a definíciókat, a meghatározásokat és a kategóriákat különböztethetjük meg. A definíciók alapvető funkciója a vizsgált jelenségek körülhatárolása, más hasonló jelenségektől való elhatárolása, a szóhasználat, a terminológia egyértelműségének a biztosítása. A tudományos definíciók akkor tekinthetők megfelelőnek, ha megfogalmazásuk szabatos, egyértelmű és a bennük megfogalmazott kritériumok elegendőek a viszonylag pontos elhatároláshoz. (A túl sok kritérium esetenként zavart okozhat.) Ezeknek a kritériumoknak nem kell föltétlenül lényegesnek lenniük, különösen akkor nem, ha a lényeg nyelvi megragadása ellentmondásos jellegénél fogva bonyolult. A definíciók noha korábbi tudományos kutatás eredményei általában a tudományos vizsgálatok kiindulópontját jelentik és ebben a vonatkozásban, ebben a keretben axiomatikus jellegűek. A meghatározások az adott jelenség jellemző vonásainak az összefoglalását tartalmazzák. Akkor megfelelőek, akkor adekvátak, ha az adott jelenség lényegét megragadják és jellemző vonásait ehhez kapcsolódóan ábrázolják. A teljességre törekvés, a minél több sajátosság megragadása itt érték is lehet és nem kétes értékű zavarforrás. Ez a törekvés azonban sohasem valósulhat meg maradéktalanul, hiszen az azt jelentené, hogy az adott jelenség megismerése befejeződött, teljessé vált, ami elfogadva a jelenségek belső, ún. intenzív végtelenségének előföltevését lehetetlen. A meghatározások, azok gazdagítása, finomítása a tudományos kutatás eredménye (vagy korábbi kutatások összefoglalása), és mint ilyen általában definíciókra épül, illetve pontosabb definíciók alapjául szolgál. A kategóriák egy adott elmélet szempontjából alapvető összefüggés, viszony, létezésmeghatározás fogalommá sűrített kifejeződései. Azok valamilyen viszony vagy tulajdonság elmélyültebb vizsgálatát szolgálják, a jelenségek egyik vagy másik oldalát, vonatkozását fejezik ki. A kategóriák is definíciókra épülnek, mivel az elmélyülés bizonyos legalábbis átmeneti leszűkítéssel jár, s ezt kívánja az egyértelműség követelménye is. Másrészt a jelenségek tulajdonságai egymással összefüggnek, méghozzá a lényeg által meghatározott módon, ezért a kategóriák a meghatározásoknak is részét képezik, és sajátos kapcsolatban vannak egymással. A kategóriák között különösen jelentősek az ún. reflexiós (más elnevezéssel: korrelatív) kategóriapárok, amelyeknek bizonyos gondolati rendszerben csak egymásra vonatkoztatva van értelmük (például tartalom-forma, menynyiség-minőség, alap-fölépítmény, struktúra-funkció). A kategóriák a tudomány legfontosabb eszközei, ezért alkalmazásuk során indokolt alapos vizsgálatuk abból a szempontból, hogy az adott kategória milyen relációt fejez ki, az reálisan létező reláció-e, egyértelműen fejezi-e azt ki, nem tartalmaze több különböző relációt, szükség van-e az adott reláció kategoriális elkülönítésére és hogy az adott kategória terjedelmileg és tartalmilag hogyan kapcsolódik más kategóriákhoz. A definíciók, meghatározások és kategóriák egymástól csak analitikailag, a gondolati elemzés során választhatók el élesen, a valóságban összekapcsolódnak és átmennek egymásba. Megkülönböztetésük alapja az, hogy milyen funkciót töltenek be a tudományos megismerés, a tudományos gondolkodás folyamatában. Ennek az összefüggésnek a kiemelése, tudatosítása adja megkülönböztetésük értelmét. A tudományos fogalmak lényeges jellemző vonása, hogy valamely elmélet elemét alkotják, annak a kereteibe illeszkednek be és annak a keretei között értelmezhetők. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy ugyanaz a nyelvi kifejezés (például hatalom) különböző elméletekben eltérő jelentéssel és funkcióval rendelkezhet. Erről az egyes elméletek tanulmányozása során sohasem szabad megfeledkeznünk. A tudományos törvények a jelenségek közötti lényeges és általános objektív összefüggéseknek, törvényszerűségeknek a tudományos fejlettség adott szintjén bizonyítottan igaznak tartott megfogalmazásai, a tudományos hipotézisek pedig a jelenségek közötti összefüggésekre vonatkozó valószínű, de nem bizonyított magyarázatok. Van olyan fölfogás, amely szerint a tudományos elméletek mindig hipotézisek, mivel nem lehet eleve kizárni későbbi cáfolatukat (Karl Popper). Szűkebb értelemben azokat a gondolati konstrukciókat nevezzük hipotéziseknek, amelyek helytállóságát a tudományos közösségen belül is viszonylag számosan vitatják, vagy amelyeknek a tényekkel való szembesítésére és így fölülvizsgálatára még nem került sor. A kutatási hipotézis kifejezetten ilyen szembesítés végett megfogalmazott állításhalmaz, tételrendszer. Mivel a tudományos törvények és a hipotézisek is fogalmakból épülnek föl, rájuk is érvényesek azok a megállapítások, amelyeket a fogalmak tartalma és terjedelem kapcsán tettünk. A tudományos elmélet (a kifejezés itt használt értelmében) a valóság vagy a gondolkodás meghatározott területére vonatkozósajátos tulajdonságú és tartalmú általános kijelentések, pontosabban tételek, törvények és hipotézisek, valamint az azokban szereplő tudományos fogalmak rendezett és összefüggő együttese, a tudományos ismeretek sajátos egysége. Az elméletek mindenekelőtt a jelenségek összefoglalását, koordinációját, magyarázatát és előre látását szolgálják. Az elméletek mindenekelőtt azok a fogalmi segédeszközök, amelyek annak lehetővé tételét segítik, hogy a mindennapi vagy tudományon kívüli tudást a 11

18 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS tudományostól elhatároljuk és interszubjektív és objektivált formára hozzuk (Handbuch 1980, 636.). A különböző tudományágakban különböző típusú és funkciójú elméletekkel találkozhatunk, az elméletképzés, azok fölépítése és fölülvizsgálata az adott tudományágra jellemző. Részben ebből következik, hogy az elmélet és elméleti kifejezéseket a tudományos nyelvben is többféle értelemben használjuk. Már az itt taglalt vonatkozásban is, amikor az elméletet kijelentések halmazaként fogjuk föl, különbségek lehetnek abban a tekintetben, hogy milyen széles körű, milyen terjedelmű elméletet tekintünk egynek, egységnek. Ez ugyanis történhet az elmélet tárgyát képező jelenség alapján (például jogviszonyelmélet, hatalomelmélet, fényelmélet), történhet valamely tudományos iskola vagy irányzat alapján (például flogisztonelmélet, az ázsiai termelési mód elmélete, a jogalkalmazás ún. szillogizmuselmélete) vagy akár valamely kiemelkedő tudós nevéhez kapcsolódóan is. Egyes esetekben a tudományos ismeretek más fajaival mint az empirikus, tapasztalati ismeretekkel vagy a hipotézisekkel szembeállítva használják a kifejezést. Ismét más vonatkozásban az elméleti a tudományos vizsgálódás sajátos módját jelenti, így az elméleti kutatást, szemben az alkalmazott kutatással, az elméleti fizikát, szemben a kísérleti fizikával, az elméleti általánosító megközelítést, szemben a történetivel. Végül gyakran használják az elmélet kifejezést a gyakorlattal szembeállítva a tudomány egészének a jelölésére, a résszel jelölve az egészet (pars pro toto, vö. Fisichella 1994, ). A tudományos ismeretek lényeges jellemző vonása, hogy egyes összefüggő és rendszerezett területei sajátos paradigmával rendelkeznek. (Ez a kifejezés Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete című ben megjelent könyve nyomán vált elterjedtté és divatossá nemcsak a szakirodalomban, hanem a publicisztikában is.) A paradigma olyan általánosan elismert tudományos eredmények halmaza, amelyek egy bizonyos időszakban a tudományos kutatók egy közössége számára problémamegoldásaik modelljeként szolgálnak (Kuhn 1974, 11.). A paradigmák különböző jellegű nézetek szoros szövedékei, amelyek elméleti, világnézeti-filozófiai, módszertani és etikai állításokat tartalmaznak. Magukban foglalják bizonyos tudományos törvények explicit megfogalmazásait, illetve tudományos fogalmakra és elméletekre vonatkozó állításokat és azok formalizálásait, a szimbolikus általánosításokat. Ezek az állítások azonban bizonyos filozófiai, világnézeti előföltevésekre épülnek, illetőleg azokat implicite tartalmazzák, s ezek az előföltevések is a paradigmák részét képezik. A tudomány arra a föltevésre épül, hogy a tudományos közösség tudja, milyen a világ. Hatékony kutatás aligha kezdődhet mindaddig, amíg a tudományos közösség nem jut arra a meggyőződésre, hogy határozott választ talált az ilyesfajta kérdésekre: Melyek a világmindenséget alkotó alapvető entitások (létezők)? Milyen kölcsönhatásban vannak ezek egymással és az értelemmel? Milyen kérdéseket tehetünk föl joggal ezekkel az entitásokkal kapcsolatban, és milyen eljárásokat alkalmazhatunk e válaszok kezelése során? Ezekből az elméleti és világnézeti tételekből meghatározott következtetések adódnak a tudományos kutatás módszereire. A paradigmák a filozófiai, szaktudományos-elméleti és módszertani mozzanatokon kívül etikai jellegű elkötelezettségeket is tartalmaznak, amelyek vállalása nélkül senki sem lehet tudós. Így például a tudósnak arra kell törekednie, hogy megértse a világot, és a jelenségek szélesebb körére nézve pontosabb szabályokat állapítson meg. A közös paradigmák alapján kutatókat azonos szabályok és minták vezérlik. Ez az elkötelezettség, a belőle fakadó, félreérthetetlen közmegegyezés előföltétele a normál tudománynak, azaz egy bizonyos kutatási hagyomány létrejöttének és fönnmaradásának. (Kuhn 1974, 30.) A paradigmák tehát nemcsak leíró jellegű ismereteket tartalmaznak, hanem szabályokat, elkötelezettségeket, értékeket is, mind a fölfogásra, szemléletre, mind a kutatás menetére, módszerére, mind pedig a kutatói magatartásra vonatkozóan. A paradigmához tartozik a tudomány feladatáról kialakított állásfoglalás is. Ebben a tudományos kutatás és a tudományos ismeretek tényleges létbeli elválaszthatatlansága, a csak gondolatilag-analitikailag megvalósítható elválasztásuk relativitása fejeződik ki. Minden objektivációs rendszerre, minden társadalmi részrendszerre jellemző, hogy szelektálja a környezetéből érkező hatásokat. A tudomány paradigmáin keresztül érintkezik társadalmi környezetével. A környezeti hatások befogadását (rendszerelméleti kifejezéssel: a tudomány inputját) tekintve az az összefüggés a döntő, hogy a tudományos közösség a paradigma elfogadásával olyan problémák kiválasztására használható kritériumhoz jut többek között, amelyeknek föltehetőleg mindaddig van megoldásuk, amíg a paradigmát vitathatatlannak tekintik. A tudományos közösség jobbára csak ezeket ismeri el tudományos problémaként, s ezek vizsgálatára ösztönzi tagjait. Az egyéb kérdéseket köztük sok korábban alapvetőnek tartott kérdést is elhárítják, mondván, hogy azok a metafizika körébe vagy más tudományágra tartoznak, néha pedig azzal az indokolással, hogy túl problematikusak, semhogy megérnék a rájuk fordított időt. Emellett némely paradigma esetleg el is szigeteli a tudományos közösséget társadalmilag fontos problémáktól, mivel azok nem fejezhetők ki a paradigma nyújtotta fogalom- és eszközkészlet kategóriáival. (Kuhn 1974, 62.) Ez a leszűkítés jelentős, a tudományos kutatás hatékonyságát fokozó következménnyel jár, mivel egy közös paradigma elfogadása megszabadítja a tudományos közösséget attól a kényszerűségtől, hogy állandóan fölülvizsgálja legfőbb alapelveit, a közösség tagjai erőfeszítéseiket kizárólag a közösségre tartozó legnehezebb és legezoterikusabb (leginkább csak általuk érthető) jelenségekre összpontosíthatják. Ennek szükségképpen az a következménye, 12

19 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS hogy a közösség a maga egészében hatékonyabban képes új problémák megoldásán munkálkodni. (Kuhn 1974, 218.) Ami a tudomány outputját, társadalomra gyakorolt hatását illeti, a paradigmák szerepét két vonatkozásban kell megemlítenünk: a tudományos ismeretek megfogalmazása, ábrázolása a paradigmáknak megfelelően történik; másrészt pedig az oktatás nemcsak az adott paradigmák átadását szolgálja, hanem azok természetesként való elfogadását eredményezi. Ezért a tudományok fejlődésének egyik legfontosabb mozzanata paradigmáik megváltozása. A paradigmák a tudósok szélesebb vagy szűkebb körű közösségéhez kötődnek, ezért különböző szintű és általánosságú paradigmákkal találkozunk, illetőleg a paradigmáknak vannak olyan általánosabb elemei, amelyek több tudományágra is érvényesek (például az ún. megmaradási elvek), mások egy tudományágra (például állandó súlyviszonyok), vagy egy szűkebb szakterületre vagy tudományos irányzatra (például a gazdaság meghatározó szerepe). Ez utóbbi elsősorban a társadalomtudományokban fordul elő. A tudományostantárgyak (diszciplínák)a tudományos ismeretek átadását szolgálják, így azok az ismereteknek a képzés céljának és az oktatás hatékonyságának megfelelően rendszerezett és többnyire leszűkített összefoglalásai. Ezért az oktatási céltól függően többé vagy kevésbé kötődhetnek egy vagy több tudományághoz. (A latin disciplina elsődleges jelentése az oktatás, nevelés volt, ez bővült ki előbb a tananyag, tantárgy, majd a tudományszak, tudományág jelentéssel. Ma a szakirodalomban tudományág és tantárgy értelemben is használják.) 1.6. A tudomány fejlődése A tudomány fejlődését az ismeretek szakadatlan gyarapodása ellenére sem tekinthetjük egyenes vonalú, egyenletes fölhalmozódásnak, kumulatív folyamatnak; azt a folyamatosság és a megszakítottság együttesen jellemzi: az általánosan elfogadott paradigma alapján folytatott ún. normál tudomány időszakát paradigmaváltással járó tudományos forradalmak követik, ami után ismét az új paradigma alapján folytatott normál tudomány következik. A paradigmaváltásokat megelőzi a régi paradigma válsága, amikor az egyre több új tudományos fölfedezésre vagy jelenségre nem tud megfelelő választ adni. A válság kialakulását és fölismerését gyakorlati szükségletek, igények, külső hatások is meggyorsíthatják. Ennek hatására a régi paradigma összetartó, tudományszervező ereje fölbomlik, különböző rivális magyarázatok jönnek létre. Ezek közül emelkedik ki és végül győzedelmeskedik, tehát általánosan elfogadottá új paradigmává válik az az új tudományos elmélet, amelyik szélesebb körben és meggyőzőbben tudja magyarázni a jelenségeket, mint elődje. Paradigmaváltásra csak akkor kerül sor, ha már kialakult az erre alkalmas elmélet. A paradigmaváltás időnként veszteséggel, bizonyos problémákról és megoldásokról való lemondással jár ez az ára más problémák jobb megoldásának. Ezért a paradigmaváltás esetenként a tudományágak differenciálásához vezet: a régi és az új paradigmára két külön tudományág épül. A tudomány fejlődését ezért többek között új tudományágak kialakulása jellemzi. Ez egyrészt a korábbi tudományágak differenciálódása révén következik be, másrészt pedig az egyes tudományok határterületein: a több tudomány ismeretanyagára építő interdiszciplináris kutatások következtében komplex tudományágak jönnek létre A tudományok osztályozása A tudomány fő területei rendszert alkotnak, a tudomány egészén belül tudománycsoportokat, tudományágakat és tudományterületeket különböztetünk meg. Ez a rendszer a különböző tudományterületek tényleges sajátosságain alapul és ennyiben objektív. Ugyanakkor tudományos fölfogás, paradigma kérdése, hogy a különböző vonatkozásokban meglévő hasonlóságok és különbségek közül mit tartanak jelentősnek, illetőleg másodlagosnak ennyiben a tudományok rendszere rendszerezés eredménye. Megint csak egy további szempont, hogy az uralkodó paradigma avagy paradigmák által elfogadott tudomány-rendszertani álláspont annak minden következményével együtt az egyes tudósok számára objektíve adott. A tudományok rendszerezése során a tudományos ismeretek rendszere áll az előtérben, a tudományos kutatásra ugyanis igen gyakran jellemző, hogy átlépi a kialakult tudományágak határait, vagyis interdiszciplináris. Az már egy további kérdés, hogy ezeknek az interdiszciplináris kutatásoknak az eredményei végül is nem vezetnek-e el egy új tudományág, új diszciplína kialakulásához. A legátfogóbb osztályozásban a tudományoknak négy csoportját különböztetjük meg: a filozófiát, a természettudományokat, a társadalomtudományokat és a formális tudományágakat (például matematika, kibernetika, logika, rendszerelmélet). Széles körben elfogadott az az álláspont is, amelyik a természet- és 13

20 I. TUDOMÁNYELMÉLETI ALAPVETÉS társadalomtudományokat reális, empirikus vagy tapasztalati tudományok néven állítja szembe a formális tudományokkal. A tudományoknak ez a tág fölfogása szemben áll azzal a többségi nézettel, amelyik a filozófiát nem tekinti a szó tulajdonképpeni értelmében vett tudománynak. Másrészt viszont az is általánosan elfogadott, hogy a filozófia a mindennapi gondolkodástól számos vonatkozásban a tudományos gondolkodáshoz hasonló módon tér el; vitatott viszont, hogy milyen mértékben. Az ez utóbbi kérdésre adott válaszok attól is függnek, hogy mit tekintenek filozófiának márpedig ebben a tekintetben is számos eltérő álláspont létezik, amelyek részletezésétől itt el kell tekintenünk. Elsősorban azért helyezkedünk itt arra a kétségtelenül leegyszerűsítő álláspontra, amelyik a filozófia és a (szak)tudományok különbségétől eltekint, mert különben a jogfilozófia tudományjellege kapcsán igen részletes elméleti elemzésekbe kellene bocsátkoznunk. A tudományok más szempontból való osztályozása az alkalmazott és az elméleti (ún. tiszta) tudományokat, illetve az ennek megfelelő alkalmazott és alapkutatásokat különbözteti meg. Ezt a fölfogást továbbfejlesztve Karl Popper a tudományoknak három csoportját különbözette meg. Eszerint az elméleti tudományok az okok és következmények ismeretében törvények fölállítására törekednek Az alkalmazott tudományok a törvényhipotézisek birtokában prognózisokat alkotnak, míg a történeti tudományok egyedi események fölfedezésében és leírásában érdekeltek. (Kelemen 1989, ) Ismét más szempontból a kvantifikált tudományok és a nem kvantifikált tudományok között tesznek különbséget. Ez utóbbi gyakran értékelést is kifejező megkülönböztetés, ami a kvantifikált természettudományok (fizika, kémia) sajátosságainak az eszményítésén alapszik. Ennek felel meg a kemény és puha társadalomtudományok megkülönböztetése. Ez az értékelés nem veszi figyelembe az egyes tudományok tárgyából és megközelítésmódjából adódó eltérő lehetőségeket a formalizálás és a kvantifikálás terén. A tudományok csoportosításának több lehetséges szempontja arra hívja föl a figyelmet, hogy a tudományok rendszerének a kialakításánál nemcsak az egyes tudományágak vizsgálódásainak tárgya játszik szerepet, hanem a paradigma és az abban lévő sajátos aspektus, megközelítésmód és módszer is. Egy-egy tudományág meghatározása és körülhatárolása során tehát nemcsak az a lényeges, hogy mit vizsgál, hanem hogy milyen kérdéseket tesz föl, mire kérdez rá, és mire nem A társadalomtudományok sajátosságai 2.1. A társadalomtudományok általános jellemzése Tudomány és társadalomtudomány A társadalomtudományok részben más tudományokkal közös, részben pedig sajátos, csak rájuk érvényes tulajdonságokkal jellemezhetők. Ahogy az gyakran előfordul, egyes szerzők a közös vonásokat, mások pedig az eltéréseket abszolutizálják, hangsúlyozzák túl. Jó néhány évszázada vita folyik arról, hogy a társadalom- és történettudományoknak a természettudományos mintát kell-e követniük, vagy inkább önálló ismeretelméleti és metodológiai alapra kell építkezniük. A pozitivizmus az előbbi utat járja, míg azoknak az irányzatoknak, amelyeket ma már közkeletűen historicistának neveznek, éppen az a jellemzőjük, hogy a második megoldás mellett törnek lándzsát. (Kelemen 1989, ) Többé-kevésbé ennek a megkülönböztetésnek felel meg a naturalista-antinaturalista, illetőleg a szcientista-humanista megkülönböztetés. Az elsőnek említett fölfogás nagyhatású képviselője Karl Popper ( ), aki szerint a két területen a módszerek alapvetően azonosak (1989, 139.), a második pedig elsősorban az ún. neokantiánus filozófiára (Wilhelm Windelband, Heinrich Rickert), valamint az ún. megértő társadalomtudomány képviselőire (többek között Max Weber és Peter Winch) jellemző. Álláspontunk szerint a két előbb említett fölfogás egyaránt eltúlzott, ezért téves. A társadalomtudományokra is jellemzőek a tudományosságnak az előzőekben ábrázolt és tendenciajelleggel érvényesülő sajátosságai és kritériumai, ezért azok a természettudományokkal nem állíthatóak szembe. Ugyanakkor tárgyuknál fogva további, csak rájuk jellemző eltérő vonásokkal is rendelkeznek, amelyek mindenekelőtt a társadalmi gyakorlathoz fűződő kapcsolataikban, rendszerezésükben és módszereikben fejeződnek ki A társadalomtudományok tárgya Kézenfekvőnek tűnik erre a kérdésre a válasz: a társadalomtudományok tárgya a társadalom. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű azért, mert a magyar társadalom, illetőleg társadalmi kifejezésnek több, egymástól eltérő jelentése is van. (A német Gesellschaft és az angol society kifejezésnek még további, a magyar 14