História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom A tisztességes játék Olümpiában Képek Bûntettek és bûnözõk a középkori Magyaror-szágon Képek Mária királynõ pallosjogot adományoz Imahelyek, kolostorok sírkápolnák Képek A muszlim ima Megbékélést keresve Pergõtûzben (1983). (Film a doni hadsereg pusztulásáról) Képek A Höss-akció Képek Irodalom és történelem Képek Hóman Bálint pályájáról Képek Emlékeim Hóman Bálintról Képek Japán birodalmi törekvései és veresége Képek A kutya õshazája: Kína Képek iii

4

5 1. A tisztességes játék Olümpiában ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK KERTÉSZ István A tisztességes játék Olümpiában Versenyszabályok, sportszerűtlenségek, büntetések A tisztességes játék fogalma az ennek megfelelő angol kifejezés, a fair play és német megfelelője, a Fairness a 19. században vált általánosan elfogadottá ama sportoló tevékenységének értékelésére, aki a játék/ verseny szabályait pontosan betartja. Versenyszabályok, Kr. e. 6. század Az olümpiai játékok szervezői sokat tettek azért, hogy megőrizzék a versenyek tisztaságát. Rögzítették a versenyszabályokat, bírói testületet képeztek ki ezek betartatására, és még ezt a testületet is ellenőrizték az Olümpiai Tanács révén. Ezenkívül a küzdelmek első napján megkövetelték a versenyzőktől, hozzátartozóiktól, az edzőktől és a bíráktól azt, hogy esküt tegyenek a tisztességes játék szabályainak betartására. A Kr. e. 6. században, minden részletre kiterjedően, írásban rögzítették az olümpiai versenyszabályokat. A szabályok írásba foglalása és az arról való gondoskodás, hogy a göröglakta területeken ezek az írások mindenütt hozzáférhetőek legyenek a versenyzők számára, alapvető követelmény volt a négyévenkénti küzdelmek lebonyolításához. Hiszen a sportolóknak 10 hónapon át hazájukban és egy hónapon keresztül már Olümpia közelében kellett előírt felkészülést folytatni az olümpiai versenyre. Az utolsó havi közös felkészülés részben a mezőny megszűrését szolgálta: a leggyengébbeket hazaküldték. Viszont a megmaradt mezőny tagjai számára ez volt az utolsó lehetőség arra, hogy a jelen lévő versenybírák segítségével egységes szabályértelmezést alakítsanak ki. Nyilvánvalónak látszik az is, hogy a periódus négy nagy küzdelemsorozatán, vagyis Olümpia, Delphoi, Nemea és az Iszthmosz versenyjátékain azonos szabályok szerint folytak a vetélkedések. A birkózás szabályait tartalmazó Olümpiában 1964 és 1965 folyamán előkerült töredékek első, megfelelően kiegészített sorai a következőképpen szólnak: A birkózó nem törheti el ellenfele ujjait. Ha így tesz, a versenybíró azonnal üssön rá botjával, mindenhova üthet, kivéve a fejre. A vétkes csak a büntetés kifizetése után folytathatja a versenyt... Ez a szabálytöredék nemcsak a versenyző, hanem még a versenybíró viselkedését is szabályozza. A tisztességes versenyzés a szabályok szerint történő tusakodást jelentette, márpedig a nehézatlétikai számok (birkózás, ökölvívás, pankration) szabályok adta keretei között még halálos sérülést is büntetlenül lehetett okozni. Ismerünk olyan pankrationistát, akit azért neveztek el Kézfejes -nek (Akrokherszitész), mert ellenfelei kézfejét összeszorítva törte el azok ujjait. Tehette, hiszen ezt a pankration szabályai megengedték. A birkózásban valószínűleg sportszakmai okokból tiltották be az ilyesmit, ugyanis a látványos akciókkal kivívott győzelem sokkal vonzóbb volt a nézők számára is. Ha a birkózó szándékosan törte össze ellenfele ujjait, azonnal kizárták a küzdelemből, ha viszont elővigyázatlansága okozta a balesetet, a pénzbírság kifizetése és a szabályok betartására vonatkozó ígéret után tovább versenyezhetett. Természetesen ott, ahol a sportolót a tisztességes játékra késztették, megszabták a versenybíró viselkedését is. Ha a bíró tudatosan büntetlenül hagyta a vétkest, akkor neki magának kellett pénzbüntetést elszenvednie. A bíró semmiképpen nem próbálhatott meg honfitársának vagy annak a sportolónak kedvezni, aki az Ő hazájával szövetséges városból jött. Azon atléta számára, aki a kimondott ítélet ellen szóban vagy tettel meg nem engedett formában tiltakozott, pénzbüntetést helyeztek kilátásba. A pénzbírsággal sújtott versenyzőnek pedig azt javasolták, hogy ha nem rendelkezik a megfelelő összeggel, úgy kérjen kölcsönt hazája (városa vagy tartománya) ünnepi követétől, theóroszától. A bírák A szabályok betartatása a bírák (Hellanodikai) feladata volt. A törvényőrök (nomophülakesz) kezdték meg betanításukat 10 hónappal a játékok megnyitása előtt, miután Élisz tartomány arisztokráciájának tagjai közül sorshúzással kiválasztották a bíráskodásra megfelelőnek ítélt férfiakat. Ezek létszáma változott, a legnagyobb szám 12 volt. A Kr. e. 5. század elejére Olümpia sportjátékai egyre nagyobb mértékben az összgörögség ünnepévé lettek, és e változás sajátosan tükröződött a bírák elnevezésében is. A Hellanodikasz, vagyis hellénbíró cím azt jelzi, hogy ezeket az embereket az olümpiai sportversenyeken túlterjedő, politikai 1

6 jelentőségű döntések hozatalára is feljogosították. Erre példa az az ítéletük, amellyel az istenbéke megsértése miatt pénzbüntetést róttak ki a perzsákat támogató thesszáliaiakra és boiótokra. Általános ókori vélemény szerint a bírák igazságosságával nem is volt probléma. Mindössze egyetlen olyan konkrét esetről tudunk, amikor a bírák talán megalapozottan kerültek elfogult döntés gyanújába. Kr. e. 396-ban két bíró az éliszi Eupolemoszt, harmadik társuk pedig az ambrakiai Leónt nevezte meg a stadionfutás győztesének. (Mindig csak az első helyezést kellett eldönteni, így három bíró is elegendő volt az egyébként egyszerre húsz versenyző részvételével lebonyolított stadionfutáshoz.) León fellebbezésére a bírákat felügyelő Olümpiai Tanács pénzbírságra ítélte az ellene döntő két Hellanodikaszt, ám az egyszer már kihirdetett eredményt valószínűleg rituális okok miatt nem másította meg. Eupolemosz és León nyilván igen szoros befutót produkált, s az Olümpiai Tanács tanúk meghallgatása után dönthetett a két bíró megbüntetéséről. Ám még ebben az esetben is fennállhat a jóhiszemű tévedés lehetősége. Figyelembe kell venni, hogy a versenyzők nemhogy rajtszámot nem viseltek, hanem teljesen mezítelenül futottak, sorrendjüket a szabad szemre hagyatkozva kellett megállapítani. Lehet, hogy a megbírságolt két bíró valóban tévedett, de egyáltalán nem biztos, hogy szándékosan. A versenybírák ellenőrző-felügyelő tevékenységét nagymértékben elősegítette az a körülmény, hogy az atléták esküt tettek a játékok megnyitása után: egyrészt megfelelnek a részvétel feltételeinek, másrészt szigorúan tartják magukat a verseny szabályaihoz. A versenyzők A részvétel feltétele a következő volt: csak teljes jogú hellén szülők gyermekei indulhattak a küzdelmekben, olyanok, akik nem követtek el le nem vezekelt vérbűnt vagy istenkáromlást, és szabályszerűen készültek fel. Más-más tartalommal esküt tettek az edzők és a versenybírók is. Az előbbiek talán alátámasztották versenyzőik esküjét, esetleg garantálták, hogy a játékok idején alkalmazkodnak a szabályokhoz, illetéktelenül nem befolyásolják a küzdelmek kimenetelét. Az elsődleges forrás, Pauszaniasz szerint az esküt tévők harmadik csoportját a versenyzőket és a lovakat korcsoportokba osztó férfiak alkották. Ezek csakis a bírák lehettek, akik pártatlanságot ígértek, és azt, hogy nem fogadnak el senkitől sem ajándékot. Azt is megfogadták, hogy a versenyzőkkel lefolytatott tudakozódó beszélgetések tartalmát senkivel sem közlik. Ugyancsak Pauszaniasz leírása nyomán ismerjük az atléták már említett esküjét is. A jeles görög író valószínűleg Kr. u. 173-ban látogatta meg a játékokat, ám az esküszöveg, amelyet lejegyzett, alighanem a versenyek kezdeti időszakában keletkezett. Az idő elteltével azonban nem akartak változtatni rajta, nyilván ragaszkodtak a rituális hagyományhoz. Az eskütétel meglehetősen fenyegető díszletek mellett történt. A Tanácsház (Bouletérion) méteres udvarában állt az Esküvédő Zeusz (Zeusz Horkiosz) kezeiben villámot tartó szobra, és emellett egy kizsigerelt vadkan véres belső részei intették az esküvőt arra, milyen sorsra juthat, ha esküszegése révén megsérti az istenséget. Növelte az eskü súlyát az, hogy az atléták egyenként járultak eskütételre a szobor elé, másrészt velük lévő hozzátartozóik mint eskütársak csatlakozhattak hozzájuk, így osztozva az eskü által vállalt felelősségen. Durvaság A sportszerűtlenségek egyik fajtája a küzdősportokhoz kötődik, ahol nemegyszer előfordult, hogy az egyik sportoló szándékosan okozott halálos sérülést ellenfelének. Kiváltképp ökölvívásban történtek ilyen szörnyűségek. A 71. olümpián például, amely Kr. e. 496-ban zajlott le, az Asztüpalaia szigetéről származó Kleomédész a döntő mérkőzésen agyonütötte az epidauroszi Ikkoszt. A versenybírák úgy ítélték meg, hogy a halálos szerencsétlenség Kleomédész tudatosan szabálytalan versenyzése miatt következett be, és ezért megfosztották Őt első helyezésétől. Ugyanilyen oknál fogva esett el a győzelmi koszorútól a krétai Diognétosz is, aki Héraklész nevű ellenfelének oltotta ki az életét. A nemeai játékokon a szürakuszai Damoxénosz az ökölvívás klimaxnak nevezett végjátékában ekkor a versenyzők felváltva ütöttek, a másik pedig nem védhette magát éles körmeivel ellenfele bordái közé hatolt, és valósággal kizsigerelte vetélytársát. A bírák kizárták őt a versenyből, és a koszorút a halott ellenfélnek adták. A szabálytalanságon kapott versenyzőknek pénzbírságot kellett fizetniük. Az így befolyt összegen azután az élisziek bronzból Zeusz-szobrokat öntöttek az istenség kiengesztelésére, és a műalkotásokat a Stadion boltíves bejárata közelében helyezték el. A szobrok talapzatára rávésték felirat formájában az atléta nevét, aki a szobor árát büntetésből kifizette, valamint azt is, mit követett el. Az ilyen feliratokat mindenkinek el kellett olvasnia, aki a Stadionba belépett, akár nézőként, akár versenyzőként. Így azután évszázadokon át fennmaradt egy-egy sportszerűtlenség rossz híre, szégyent hozva sportolóra és hazájára egyaránt. 2

7 Korrupció, vis maior A híradások szerint a korrupció nyilvánosságra került vétkeseinek sora a thesszáliai ökölvívóval, Eupólosszal kezdődött. Ő Kr. e. 388-ban, a 98. olümpiai játékokon indult, és ajándékaival rávette három ellenfelét, hogy engedjék át neki a győzelmet. Ám a csalás valahogyan kitudódott, és a vesztegetőt meg a vesztegetettet egyaránt súlyos pénzbírságra ítélték. Mivel a bírsággal összeszedett összeg hat Zeusz-szobor felállításához volt elegendő, a büntetés riasztó hatása vitán felül állt. Kr. e. 332-ben az athéni Kallipposz nem akarta a sors kezére bízni olümpiai győzelmét. Ő a pentathlonban (öttusa) indult, és valamennyi vetélytársát pénzzel megvesztegette. Természetesen az ügy nyilvánosságra kerülése után a vétkesek súlyos pénzbüntetést kaptak. Athénban azonban úgy gondolták, valamiképpen meg lehetne úszni a bírság kifizetését. Amikor azonban Athén kijelentette, hogy nem fogják befizetni a büntetést, kizárták a város versenyzőit az olümpiai játékokon való részvételből. Végül a delphoi Apollón jósda oldotta meg a problémát. Itt a jóspapok kijelentették, hogy addig nem adnak a városnak jóslatokat, amíg Athén ki nem fizeti a megállapított bírságot. Ez olyan súlyos fenyegetésnek számított, hogy Athén képviselői kénytelenek voltak befizetni a pénzt. A pénzsóvárság a megvesztegetéseken kívül egyéb szabálytalanságok kiváltó oka is volt. Az Augustus császár korában alapított nápolyi Sebasta játékokat az olümpiai mintájára rendezték meg. A nápolyi szabályzat ismerte a vis maior fogalmát. Ha a versenyző elháríthatatlan akadály miatt nem tud időben megjelenni a játékokon, csak késve, akkor a versenybíróság eltekinthet a sportoló kizárásától. Minden bizonnyal Olümpiában is érvényesült ez a szemlélet. Erre utal az a történet, amely szerint Kr. u. 93-ban az alexandriai Apollóniosz és néhány társa csak késve érkezett meg Olümpiába, és késésüket azzal indokolták, hogy a Küklaszok szigeteinél hajójukat egy tengeri vihar feltartóztatta. A bírák ekkor hozzájárultak részvételükhöz. Az ugyancsak alexandriai Hérakleidész azonban felfedte késésük valódi okát. Ióniában egy pénzdíjas versenyen vettek részt az ökölvívók, és emiatt nem értek időben Olümpiába. A vétkeseket ezután kizárták, és Hérakleidész mérkőzés nélkül lett első. Apollónioszra és társaira ráadásul pénzbírságot is kiróttak, mivel visszaéltek a vis maiort elismerő szabályzat adta lehetőségekkel. Az elvtelen pénzszerzés módja volt az is, hogy sikeres versenyzők megtagadták hazájukat, és pénzt fogadtak el gazdag államoktól annak fejében, hogy a vesztegető város polgárának vallják magukat. Ilyen típusú vesztegetés kétes értékű hőse volt a krotóni Asztülosz. Ő Kr. e. 488-ban győzött először Olümpiában. Ekkor megnyerte a kétszeres stadionfutást és a hosszútávfutást. Bajnokságát Krotón polgáraként ünnepelte, és mint ilyen vett részt a Kr. e. 484-es játékokon. Itt sikerült mindkét győzelmét megismételnie, a nyertesek listájára azonban már Szürakuszai képviselőjeként iratkozott föl. Ő tehát menet közben váltott állampolgárságot, nyilván a becsvágyó szürakuszai zsarnok, Gelón pénzének hatására. Az Asztüloszba invesztált összeg nem csekély kamatot hozott. A versenyző rajthoz állt a 480-as játékokon is, és három újabb győzelmet szerzett Szürakuszainak. Megnyerte ugyanis a kétszeres stadionfutást, a hosszútávfutást és a fegyveres futást. A viselkedésén joggal felháborodott krotóniak azzal álltak bosszút a hazaárulón, hogy köztéri szobrát ledöntötték, házát pedig börtönné nyilvánították. * A sportszerűtlenségeket, ha felfedték azokat, szigorúan büntették. Az nyilvánvalóan az örök emberi természetből fakad, hogy sokan mégis megkockáztatták a szabályok áthágását. Durva szabálysértések éppúgy előfordultak az antik versenyek történetének korai, mint későbbi szakaszaiban. Ám éppen az, hogy a vétkesek nevét nyilvánosságra hozták, büntetésüket ország-világ előtt közhírré tették, mutatja: a tisztességes játék megvalósítása vágyott és legtöbbször teljesült célja volt az ókor emberének. 2. Képek 3

8 4

9 5

10 6

11 7

12 1. Bûntettek és bûnözõk a középkori Magyarországon TRINGLI ISTVÁN Bűntettek és bűnözők a középkori Magyarországon A sötét középkor árnyékos oldala A középkori bűnözésre gondolva a legtöbb embernek történelmi regények szereplői és filmek képsorai jutnak eszébe: utazókat fosztogató rablólovagok, akik váraik börtönében tucatszámra tartják fogva áldozataikat, elvetemült rablóbandák, vagy éppen az igazságért küzdő szegénylegények, akiket a kényszer vitt rá a rablásra. Nem maradnak el természetesen a bíróságok riasztó képei sem: a kínvallatás, az elrettentő nyilvános kivégzések vagy a súlyos testi büntetések. A 21. századi ember borzongásigényét a turizmus is kiszolgálja: egyre több várlátogató láthat kínzókamrának berendezett pincéket, ahol a várat fenntartó cég pénzétől függően többkevesebb sikerrel állítanak ki derest, a tortúrához használatos csigát, kerékbe töréshez használatos vasalt kerekeket, ijesztő méretű fogókat és olyan különleges eszközöket, mint a vasszűznek nevezett, embernagyságú és a test formáját követő nyitható-zárható páncélzatot, amelyből belülről szögek állnak ki. (Utóbbiról legyen elég annyit mondani, hogy jelenlegi tudásunk szerint ezt a szerkezetet sohasem használták Magyarországon.) Akad bizonyára, aki még emlékszik az iskolában tanultakra. Szent László törvényeiről leggyakrabban azt szokták emlegetni, hogy nagyon szigorúak voltak: azt, aki egy tyúk értékénél drágább holmit lopott, halállal büntették. A korabeli törvények szigorát a tankönyvírók könnyedén megmagyarázták, csak éppen arról nem világosították fel a tanulókat, hogy a gyilkosságok fölött miért siklott el látszólag oly könnyen a korabeli jog. Miközben a lopást szigorúan büntették, az emberélet kioltásánál miért elégedtek meg a rokonoknak járó vérdíj kirovásával? I. A bűnözők Hogyan lett valakiből bűnöző a középkorban? Birtoklási vágy, erőszakos természet, a környezet hatásai csupa olyan általános megállapítások, amelyek a mai bűnözéssel kapcsolatban is elmondhatók. Jóval többet tudunk viszont arról, hogy kikből kerültek ki a bűnözők. Női bűnözők A kései középkorból, a századból származó adatok szerint a nemek közti arány igen egyenetlen volt. A nők az összes bűnözőknek csupán a töredékét tették ki, arányuk 3-4% körül járt. A bűbájosságért elítéltek csaknem kizárólag közülük kerültek ki (őket később boszorkányoknak nevezték), a gyermekgyilkosságok elkövetői többségükben szintén ők voltak, akárcsak a méregkeverők. A női gyilkosok közt gyakran fordult elő, hogy férjüket ölték meg szeretőjük segítségével. A nők kis számából adódóan kockázatos dolog további következtetéseket levonni, mégis úgy tűnik, hogy az idő előrehaladtával lassan, de folyamatosan emelkedett a női elkövetők száma. Bűnöző rokonság, bandák A bűnözés kialakulásában nagy szerepe van a közösségnek, egyes bűncselekmények elkövetéséhez ráadásul több személyre van szükség. A családnak és a családi kapcsolatoknak a középkori gonosztevők közt különösen nagy jelentősége volt. Leggyakrabban a testvérek adták fejüket közös bűncselekmény elkövetésére, nem sokkal maradtak el mögöttük az apák és fiúk, néha az anyák és leányok. A többi rokoni kapcsolat, pl. a házastársi, sógorsági, após vői, a bűnözés szempontjából nem volt jelentős. A bűnbandákban, hivatásszerűen űzött bűnözés sem volt ritka. Egyes korszakokban bizonyos vidékeknek különösen rossz hírük volt. A Hunyadi-korban csak fegyveres kísérőkkel volt tanácsos útra kelni a Kassától északra eső hegyekbe. Az es polgárháborús évekből ott garázdálkodó cseh és lengyel zsoldosok, no meg a hozzájuk csapódott helybeliek miatt írta az egyik környékbeli báró Kassa városához címzett levelében a következő sorokat: az erdőkben, mint árnyék, annyi a rabló, kiknek sem Isten, sem a fejedelmek nem uraik. Ennél sokkal békésebb időkben is találkozhatunk bűnbandák működésével ban, Zsigmond király uralmának nyugodt évtizedében, Gömör megyében egy kiterjedt és jól szervezett pénzhamisító banda működésére derült fény. Amikor kiszállt a nádori bíróság a helyszínre, 62 személyt ítéltek el, ötvenet a pénzhamisítással kapcsolatban álló tettekért, közülük negyvenről bizonyosodott be, hogy részt vettek a hamis 8

13 dénárok ez volt az ezüstpénzek szokásos neve a középkori Magyarországon előállításában. Az egész vállalkozás szervezője tanult ember volt, egy bizonyos Miklós deák. Jobbágyok, kisnemesek Az elkövetők többsége jobbágy volt. A forrásokból úgy tűnik, hogy a más házánál lakó cselédek viszonylag ritkán követtek el érdemlegesebb gonosztettet, inkább a saját telekkel rendelkező jobbágyok és a háztulajdonos zsellérek közül kerültek ki az elítélt bűnözők. A jobbágyok mellett igen gyakran, sőt az országos arányszámukat meghaladóan találkozunk a bűnösök között kisnemesekkel. Ezek a nemesek vagyonukat tekintve semmiben sem különböztek a jobbágyoktól, éppúgy paraszti életet éltek, mint azok. Gondolkodásmódjuk, viselkedésük mégis más volt. Öntudatosabbak voltak, vélt vagy valós jogaik védelme érdekében gyakrabban folyamodtak erőszakhoz, ráadásul a középkori jog számos védettséget biztosított számukra. Házuk mentességet élvezett a nyomkövetők azonnali eljárásával szemben, s ha nem érték őket tetten, akkor csak előzetes idézés vagy bírói ítélet után lehetett őket letartóztatni. Ezek a kiváltságok hozzájárultak ahhoz, hogy bizonyos bűncselekményeket gyakrabban követtek el, mint a jobbágyok, ilyenek voltak a gyilkosságok és a bűnözők meg a lopott holmik rejtegetése. A rendi helyzet azonban nem kínált automatikus mentességet a bűnösöknek: tetteikért a birtokos nemesek is megfizettek. A hivatásszerűen űzött bűnözés jelének tekintették a csavargást, a lakóhely elhagyását. Több mint 1800, név szerint számba vett századi bűnöző 18 százaléka volt kóborló, törvény elől bujkáló. Ezeknek a társadalomból kivetett személyeknek a túlnyomó többsége a jobbágyokból került ki. Egy részük bizonyára csak ágrólszakadt csavargó volt, akik lopásból tartották fenn magukat, de köztük kell keresnünk az újkorban betyárnak nevezett rablók elődeit is, akik hosszabb-rövidebb ideig a hegyek-erdők közt húzták meg magukat. II. A bűntettek A források A kortársak beszámolói gyakran erősítik az olvasóban a sötét középkor képét. Az itáliai származású Aeneas Silvius Piccolomini, aki később II. Pius néven pápa lett, 1450-ben leírta Bázel városát, ahol a középkor végi nyugati egyház egyik legjelentősebb zsinatát tartották. E műben a város lakóiról többek közt ezt olvashatjuk: Életüket nem szilárd törvény vagy írott jog irányítja, inkább csak a szokások; nincs is szükségük jogászokra meg a törvénykönyv ismeretére. Ha valamely váratlan ügy vagy súlyos bűntény kerül a tisztviselők elé, belátásuk szerint hoznak ítéletet. Mindazonáltal hajthatatlanok, szigorúak és igazságszeretők; ha valakit meg kell büntetni, sem pénz, sem könyörgés, sem barátok meg a rokonok tömege, de mégaz illető hivatali befolyása sem használ: ha vétkezett, bűnhődik. Ha valakit örökre száműznek városukból, nincs reménye a visszatérésre csak ha egy bíboros kíséretében tér meg a városba; az ilyeneknek megbocsájtják a kisebb vétkeket. A bűnözőket a legborzalmasabb kínzásokkal sújtják: van, akit kerékre kötöznek, és pozdorjává tört csontokkal múlik ki, van, akit a Rajnába dobnak, van, akit elégetnek; az egyiket élve megcsonkítják, a másikat egy falat kenyérrel meg egy csöpp vízzel a falhoz kötözik, hogy étlen-szomjan pusztuljon el. De a bűn felderítésére is kegyetlen kínzásokat eszeltek ki, amelyekbe kívánatosabb belehalni, semmint végigszenvedni őket; mégis akadnak olyanok, akik inkább vállalják a kínszenvedést, de nem vallják be, amit elkövettek, vagy amivel vádolják őket. A középkori Magyarországra is igaz az, amit az itáliai utazó Bázel városában tapasztalt: itt is az évszázadok során kialakult, és csak lassan változó szokásjog alapján ítélkeztek a bírák, az írott törvényeknek csak kiegészítő szerep jutott. A középkori Magyarországon nem volt semmiféle büntető törvénykönyv. Ez nem jelentett elmaradottságot, Európa más országaiban is az újkor elején alkották meg az első, csak büntetőügyekkel foglalkozó rendelkezések gyűjteményét. Magyarországon a 18. századtól kezdve az osztrák büntető törvénykönyvet vették elő a bírák, az első önálló magyar büntető törvénykönyvet csak 1795-ben dolgozták ki, ezt azonban sohasem vezették be. Mivel nem volt büntető törvénykönyv, nem volt olyan, mindenki által elfogadott felsorolás sem, ami az összes bűncselekményt számba vette és meghatározta volna, mit kell érteni alattuk. A tolvajlás és a latorság volt a leggyakoribb cselekmény a korabeli országban, ez utóbbi nagyjából a mai rablásnak felelt meg. Ezenkívül a legkülönbözőbb elnevezésekkel találkozhatunk, ismerték a gyilkosságot, a tolvajok és rablott holmik rejtegetését, a hamis pénzverést és -terjesztést, a gyújtogatást, a pecsét- és oklevélhamisítást, a bűbájosságot, a fajtalankodást, a csonkítást, a megrontást és még néhány ritkábban felbukkanó cselekményt. III. Bűnüldözés, büntetés 9

14 A középkori bűnüldözés és a bíráskodás teljesen különbözött a mi világunkétól. Akkortájt gyakorlatilag semmiféle rendőrség, de még csak hasonló intézmény sem létezett, a nyomozást elsősorban a sértettek, másodsorban a bírák, illetve megbízottaik végezték. A sértettek A legnagyobb különbség a mai és az akkori világ közt mégis az volt, hogy a bűnözők elleni fellépés sokkal inkább a sértettek, mint az állam feladata volt. A bűnözők elszaporodása azonban a közrend megbomlásához vezethetett, ezért a király feladatai közé tartozott, hogy ezt visszaszorítsa. Az uralkodó természetesen nem maga ítélkezett távoli vidékek lótolvajai és útonállói ügyében, ez a különböző szintű királyi és helyi bíróságok feladata volt. Az állam részben ugyan a saját sérelmének tartotta a gonosztettek elkövetését, mégsem sajátította ki az eljárást. Nem volt a maihoz hasonló ügyészség, a sértettek maguk emeltek vádat, amit maguk képviseltek. A bizonyítás azonban sok mindenben különbözött a polgári peres ügyektől. Ha volt elegendő bizonyíték, de a gyanúsított mégsem ismerte el tettét, vagy nem adta elő a rablott holmit, akkor pl. kínvallatásnak vethették alá. Büntetések: szokásjog A büntetések éppoly szabályozatlanok voltak, mint a bűncselekmények. Nem volt országosan elismert törvény, ami megmondta volna, hogy mit kell tenni egy elítélt tolvajjal. Elvileg a magyar szokásjog elég differenciálatlanul osztogatta a nyilvánvaló bűnügyek esetében a büntetést: ezekért mindenkinek halállal kellett volna lakolnia, a gyakorlat azonban sokkal összetettebb volt. A középkor alapelve az volt, hogy a bűn elkövetésével egy másik személyt ért kár, így az ügyet a sértett kárának megtérítésével is el lehetett simítani. A felek a büntetőügyekben is megegyezhettek egymással. Ha pl. a meggyilkolt ember rokonsága megkapta a meggyilkolt személyért járó kártérítést ezt vérdíjnak hívták, akkor az ügyet elintézettnek tekintették, ezután már legfeljebb csak kiegészítő büntetéseket szabtak ki a tettesre, és a kor szokása szerint természetesen még vezekelnie is kellett. A vérdíj összege eredetileg aszerint változott, hogy a megölt ember milyen társadalmi állású volt, így egy nemes vérdíja magasabb volt, mint egy jobbágyé. Mivel azonban a vérdíj kifizetésével a bűnös tulajdonképpen a saját életét váltotta meg, ezért idővel a vérdíj a bűnöző feje megváltásáért fizetett díj lett. A földesurak pl. gyakran fizették ki halálra ítélt jobbágyaik vérdíját azért, hogy ne maradjanak jobbágyok nélkül. Az elsősorban német lakosságú és német jog szerint élő tekintélyesebb magyar városokban gyakran szabtak ki a gyilkosokra a vérdíj fizetése mellett ún. vezeklő zarándoklatot. Ilyenkor a tettesnek saját költségén valamelyik távoli zarándokhelyet, Rómát, a Szentföldet vagy a hispániai Santiago de Compostellát kellett meglátogatnia. Börtön A börtönbüntetés ritka volt, egyszerűen kevés volt a jól őrzött börtön, hosszú ideig amúgy sem lehetett a fogva tartás nyomorúságos körülményeit kibírni. Így aztán ha a felek nem tudtak megegyezni a büntetések általában testi büntetések voltak. A középkorban még élt ama ősi elv, aminek értelmében a büntetésnek hasonlítania kellett a bűncselekményre. A pecséthamisítók arcára ezért sütöttek pecsétet. Hosszú élete több mint egyharmadán keresztül pontosan harminc éven át viselte arca mindkét felén a ráütött bélyeget a középkor végi német festészet és szobrászat egyik legkiemelkedőbb mestere, a Nürnbergben és Krakkóban tevékenykedő Veit Stoss, aki egy váltóhamisítás során készített hamis pecsétet. Ő még hálás is lehetett bíráinak, a magyar történelem egyik legnagyobb pecsétés oklevélhamisítóját, az átkos emlékű János deákot ugyanis okleveleivel és pecsétjeivel együtt máglyára vetették. A hamisan esküvőknek a kezét vágták le, hiszen így érdemtelenné váltak az esküre emelt kezükre, hasonló megfontolásból ugyanígy jártak a tolvajok is, a notórius rágalmazóknak pedig a nyelvét tépték ki. A kegyetlen büntetéseknek a középkorban egész Európában ugyanaz volt a célja: a bűnözők kiirtása, hogy mások ezen okulva hasonló bűnöket ne kövessenek el. 2. Képek 10

15 11

16 12

17 1. Mária királynõ pallosjogot adományoz Mária királynő pallosjogot adományoz (1394. augusztus 7.) Megfontolván Károlyi Simon fia László és Mihály fiai: László és Bertalan nekünk megfelelő helyeken és időben tanúsított hűségét és hűséges szolgálatait, azt akarjuk, hogy ettől kezdve ők és örököseik örökké és visszavonhatatlan ideig a kezükön levő Szatmár megyei Károly nevű birtokukon és tartozékaikon akasztófákat és más kínzóeszközöket állíthassanak és tarthassanak, mindenféle tolvajt, latort, éjjeli rablót, útonállót, gyilkost és bármilyen más ártalmas embert, kiket akár gyújtogatáson, akár más bűntetten nyilvánvalóan itt tetten érnek és e birtokra hirdetett törvényszéken per során nyilvánosan e tettekben bűnösnek találnak; az ilyeneket a megszolgált közismert bűntett szerint elfoghassák, megkínozhassák, elítélhessék, érdemei szerint megbüntethessék, felakaszthassák, kötél által megölhessék, lefejezhessék, megcsonkíthassák és az ilyen ügyekben szokásos módszer szerint járhassanak el. A szepesi 13 város hóhérának díjszabása (1479) A 13 város évente Lőcsére adóként és a hóhér jobb eltartására újév előtti napon 10 tallért ad, ekkor ezt minden grófnak kötelessége megküldeni. Feljegyzés arról, hogy mi jár a hóhérnak minden egyes végrehajtásért: Ha valakit saját kardjával végez ki, 2 ft. jár neki. Ha valakit az ország kardjával végez ki, akkor 1 ft. Ha valakit felakaszt, 2 ft. Ha valakit saját kerekével tör kerékbe, felnyársal vagy felnégyel, avagy egy még élő személyt karóval átszúr, minden egyes végrehajtás után 4 ft. Vízbefojtásért, mivel az az akasztással majdnem egyenértékű, 1ft. Ha valakit megcsigáz, 55 dénár jár neki. Ha egy bűnös fölött már ítéletet hirdettek vagy pálcát törtek és egy tiszteletreméltó ember közbenjárására mint az gyakran történni szokott életének megkegyelmeztek, ugyanannyi jár a hóhérnak, mintha kivégezték volna. Ez történik akkor is, ha egy gyermeknek bocsátanak meg. 13

18 1. Imahelyek, kolostorok sírkápolnák SUDÁR BALÁZS Imahelyek, kolostorok, sírkápolnák Kulturális létesítmények a török hódoltságban I. rész Hans Dernschwam, a nagyhatalmú Fuggerek ügyvivője 1555-ben, Isztambulból hazatérőben utazott át Budán. Mélyen megdöbbentette a nem is olyan régen még virágzó város nyomorúságos állapota. A vár kívülről siralmas látványt nyújt... A házak sorban egymás után beomlanak. Építkezésnek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és a hó elől. A nagy, tágas termeket istállószerűen, kőből-anyagból-fából összeeszkábált cellák tömegére darabolták fel. Pincére nincs szükségük [a törököknek], ezeket szeméttel töltötték meg... A házak egytől egyig disznóólakká váltak... Jó száz évvel később, 1665-ben John Burbury is hasonlóan elszomorító képet festett. Budát korábban számos szép épület díszítette, most omladozó és romos, többnyire katonák lakják, akik mivel nem látnak tovább a saját életük határánál, csak magukra gondolnak, arra, hogy ne essen fejükre az eső, hogy megóvják magukat és lovaikat az időjárás viszontagságaitól, más nem érdekli őket. Hozzátenném, hogy egész utazásunk alatt, amerre csak jártunk, még magában Konstantinápolyban is, általában csak silány házakat láttunk. Vajon tényleg ennyire nem törődtek volna a hódítók új lakóhelyükkel? Tényleg csak lelakták Magyarországot? Aligha. Hosszú távra rendezkedtek be, környezetüket minden bizonnyal a számukra kényelmes, megszokott, megfelelő módon próbálták kialakítani. Más kérdés, hogy igényeik és lehetőségeik nem találkoztak az európai ízléssel. Ahol a nyugat-európai városokhoz szokott szem csak pusztulást és romokat vett észre, ott a keleti ember virágzó tartományt látott. Ami egyfelől barbár pusztításnak, de legalább is gondatlanságnak, nemtörődömségnek tűnt, az más szemszögből célszerű felhasználásnak, az életkörülmények lehető legjobb kialakításának minősült. A jeles 17. századi utazó, Evlia Cselebi, már-már idilli állapotokról tudósít. Pécsnek például hetven helyen van sétahelye, tulipánokkal és madarakkal tele... hol a hajlott lombozatú fűz, nyár, ciprus és hársfák árnyékában, [...] magas fű között Szelszebil folyóhoz hasonlóan, csillogó vízmedencéket képezve néhány száz folydogáló forrás folyik, s mindenki a maga szerettével barátkozik. Evlia Cselebi nyilván túloz, de talán nem téved abban, hogy a törökök jól érezték magukat a hódoltságban. Kialakították saját világukat: imahelyeket emeltek, iskolákat, kolostorokat alapítottak, fürdőket, karavánszerájokat és bazárokat építettek. Imahelyek Bár az iszlám szerint az ima bárhol érvényes, a vallás közösségi volta miatt mégiscsak az együttes imádkozás az igazi. Ennek a helye a mecset (szó szerinti jelentése: a leborulás helye) és a dzsámi (a gyülekezés helye). A két imahelytípus jogosítványaiban tér el egymástól: a dzsámiban el lehet végezni a pénteki prédikációt (hutbe), a mecsetben nem. A különbség külsőleg abban nyilvánul meg, hogy a dzsámiban van szószék (mimber), az alkalmazottak között pedig egy vagy akár több pénteki prédikátor (hátib) is helyet kap. Más, például építészeti különbség nincsen köztük. A hódoltság körülbelül száz, muszlimok lakta településének szinte mindegyikében állt legalább egy állami kézben lévő dzsámi. Abban a városban, ahol a katonákon kívül polgári lakosság is élt, további egy-két állami dzsámi és jó néhány magánalapítású imahely is működött. Nehéz megmondani, hogy összesen hány dzsámi és mecset létezett a hódoltságban, számuk azonban nagy valószínűséggel meghaladta a kétszázat. Állami imahely A dzsámik és mecsetek fenntartójuk szempontjából két csoportra oszthatók: állami és magánalapításúakra. Az előbbiek minden költségét, a karbantartási munkálatoktól kezdve a lámpaolaj beszerzésén át az alkalmazottak fizetéséig bezárólag a központi kincstár fedezte, maga az épület állami ingatlannak számított. Ezért fordult elő, hogy a zsoldlajstromokba a katonák közé előimádkozókat és müezzineket is bejegyeztek, vagy az állami erődítési munkálatok során a bástyák javítása mellett egy-egy dzsámi tetőszerkezetére is gondot fordítottak. Az állami dzsámi státus azonban nem teremtett magától értetődően virágzó vallási életet. Mivel az állam magáénak tekintette az épületet, hát használta is, például raktárként. Előfordult, hogy a felhalmozott hadiszerek kis híján lehetetlenné tették az imák elvégzését is. 14

19 Az állam által fenntartott dzsámikat rögtön elárulja elnevezésük. Sokszor, főleg a hivatalos iratokban, kertelés nélkül állami dzsáminak nevezik őket. A köznyelv inkább a hódítás idején uralkodó szultán nevét használta az imahely megjelölésére, minthogy az állam az uralkodó személyében testesült meg. (Ezért olvasunk a hódoltsági forrásokban annyiszor Szülejmán-dzsámiról.) Harmadrészt gyakori a nagy dzsámi elnevezés is, utalva arra a tényre, hogy a település legnagyobb imahelye többnyire az állam kezében volt. (Nem állami dzsámit sosem neveztek nagy dzsáminak.) A magyarországi állami dzsámik túlnyomó többsége keresztény templomból vált muszlim imaházzá. Gyors átalakításukat a győzelem szentesítésének igénye magyarázza: a hódítás az első pénteki imával nyert mentális megerősítést, mivel ebben megemlítették az uralkodó nevét, aki egyúttal az iszlám világ feje, kalifája is volt. Ezért a muszlimok érthető sietséggel tisztították meg a bevett vár egyik templomát a keresztény szimbólumoktól. Az oltárt, a padokat kihajították, a freskókat lemeszelték, leterítették imaszőnyegeiket és meghatározták az ima irányát. A templom kiválasztásánál két szempont játszott szerepet: lehetőleg a település legnagyobb templomának kellett lennie, s mindenképpen a legjobban védhető városrészben, esetleg magában a várban kellett állnia. Így lett szultáni dzsámi a budai Nagyboldogasszony-templom, az esztergomi Adalbert-féle székesegyház vagy a pécsi bazilika. A fehérvári koronázótemplom csupán azért kerülte el sorsát, mert nem lehetett kellő gyorsasággal átalakítani. Ha nagy ritkán mint például Szigetváron és Gyulán nem találtak megfelelő épületet, az oszmánok gyors építkezésbe fogtak. Kisebb településeken az állam csupán egyetlen dzsámit tartott fenn, a több, jobban elkülönülő negyedből álló, népesebb polgári lakossággal bíró városokban azonban többet is. Lippán és Gyulán például a külsővárban és a városban is létezett Szülejmán nevét viselő imahely. Érdekes, hogy az állam a budai Várban két, majd három dzsámi személyzetét fizette (Szülejmán-dzsámi, Orta-dzsámi és Fethijje-dzsámi), míg a külvárosokban egyét sem. Magándzsámik Sokkal kevesebbet tudunk a magánalapítású imahelyekről. Egy ilyen vállalkozás kettős terhet rótt az alapítóra. Nemcsak az épületről és annak felszereléséről kellett gondoskodnia, hanem biztosítania kellett a fenntartási költségeket és az alkalmazottak fizetését is. Erre a célra vallási alapítványokat hoztak létre, amelyekben általában valamilyen állandó jövedelemforrást boltok bérleti díját, malmok bevételeit rendeltek az intézmény mellé. A befolyó javadalmakat egy felügyelő és annak írnoka kezelte. Az alapító ez esetben tehát nem egy meghatározott összegtől vált meg, hanem folyamatos bevételről mondott le. Érdekes tény, hogy a magánalapítású dzsámik és mecsetek gombamód szaporodtak a hódítások nyomán. Egykét évvel, évtizeddel a foglalás után már létezett a hódoltságban egy helyi, tőkeerős, alapításra áldozni tudó réteg. Gyulán például 1579-ben, mindössze 13 évvel a város török kézre kerülése után, az állami imahelyek mellett már működött Iszhák és Ali bég dzsámija s állt Mehmed aga, Iljász kethüdá és Kurd bég mecsetje is, azaz öt magánalapítású imahely várta a híveket. Figyelmet érdemel az alapítók személye is: a tehetősebb szandzsákbégek mellett a várőrség két tisztje, egy aga és egy parancsnok helyettes is áldozott a vallási élet felvirágoztatására. Még érdekesebb ebből a szempontból egy bácskai mecset, azt ugyanis egy kézműves vagy kereskedő, bizonyos Kecsedzsi (nemezes) Mehmet alapította. Nem kevésbé különös, hogy 1675-ben a Várad melletti Sólyomkő palánkjának kovácsa kért és kapott engedélyt a Portától, hogy dzsámit építhessen. Ne higgyük azonban, hogy minden magánalapítású dzsámi életképes volt. Ibrahim csausz tabáni mecsetje például már a 16. század közepe táján romokban állt, minaretjébe baglyok költöztek, úgyhogy Szokollu Musztafa pasának ( ) kellett rendbe hozatnia és új adományokkal ellátnia. Minaretek Az imahelyek építészeti rangját a minaretek száma határozta meg. Legtöbb minarettel I. Ahmed szultán ( ) isztambuli dzsámija, a Kék-mecset bír, pontosan hattal. A szultánok többnyire négy, a birodalom előkelői pedig két minarettel építtették a dzsámijaikat. A hódoltságban ilyenekről nem tudunk, itt csupán egyetlen minaretből hívhatott imára a müezzin. E tény mindenképpen a hódoltság szegénységéről, periférikus helyzetéről vall, mint ahogy Evlia Cselebi leírásai közül nem egy. A párkányi palánk imaházát így jellemezte a nagy utazó: deszkaminaretes, deszkazsindellyel fedett kis dzsámi. Szerencsére ellenpéldák is felbukkannak: Kászim pasa pécsi dzsámija birodalmi léptékkel szemlélve sem számít kicsinek, Szokollu Musztafa budai pasa tabáni dzsámiját pedig a legnagyobb török építész, maga Mimár Szinán tervezte. Azt egyébként még közelítőleg sem tudjuk megítélni, vajon hány dzsámi épült újonnan a hódoltságban. 15

20 Az imaházak nívójáról vall, vallana személyzetük létszáma is. Jegyzékek sajnos csupán az állami intézmények esetében állnak rendelkezésünkre, de ezek egy része is töredékes: a dzsámik alkalmazottait többféle forrásból fizették. A legnagyobb imaházakban, például a fehérvári Nagy dzsámiban ember is dolgozott, a legkisebben mindössze kettő: a közösség elöljárója, az imám, és a müezzin, aki imára szólította a híveket. Kolostorok A kolostorok kívül estek az állami hivatalnokok látókörén, hiszen magánalapítású intézmények voltak. Saját iratanyaguk ha létezett egyáltalán nem maradt ránk. Mivel építészetileg nem voltak különösebben feltűnőek a felületes szemlélő általában csak egy egyszerű lakóházat látott, nem találjuk meg őket sem a nyugati várrajzokon, sem a leírásokban. Evlia Cselebi persze lelkiismeretesen feljegyezte a kolostorokat is, 35 hódoltsági településen több mint százat számolt össze belőlük. Igaz, pontosabb információkkal csak néhány esetben szolgált. Ha a török utazó által közölt szám túlságosan magasnak tűnik is, mégsem lehetetlen, hogy a hódoltságban számos rendház létesült. Ezek célja csak részben volt az elmélyedés, az elvonulás helyének biztosítása, emellett szoros kapcsolatokat tartottak fenn a hadsereggel is. Török szerzetesrendek Magyarországon három szerzetesrend jelenlétét tudjuk dokumentálni. Először a bektasik érkeztek, legnagyobbjuk legelőször: Gül baba. A legenda úgy tartja, hogy aggastyánként jött Budára 1541-ben, s ő mondta az első pénteki prédikációt a budai Nagyboldogasszony-templomból átalakított Szülejmán-dzsámiban. Ahogy imáját befejezte, visszaadta lelkét Teremtőjének. A mai Rózsadombon temették el, sírja fölé a harmadik budai pasa, Jahjapasazáde Mehmed ( ) emeltette a máig is látható kápolnát, Gül Baba türbéjét. A kegyhely mellett alapított rendház idővel a hódoltság legjelentősebb kolostorává nőtte ki magát, a 17. század végén már 60 szerzetesnek, dervisnek adott otthont. A bektasik még jó néhány kolostort mondhattak a magukénak: Budán, a Nap-hegy nyugati lejtőjén állt Hizir baba kolostora, de rendházuk volt Egerben, Fehérváron, Lippán és talán Hatvanban és Temesváron is. Egy másik dervisrend, a harcias halvetiké is igen hamar megtelepedett a hódoltságban. Temesváron, Pesten, Budán, Esztergomban, Pécsen és Fehérváron alapítottak rendházat. Nevüket a halvet elvonulás szóból nyerték, mert meditációs technikájuk egy hosszú, negyvennapos elvonulásra alapult. Legjelentősebb képviselőjük az az Ali dede lehetett, aki a szigetvári Szülejmán-türbe őreként írta máig is forgatott vallási műveit a 16. század végén. A keringő dervisek, a mevlevik, az oszmán birodalom legképzettebb, legműveltebb, legnagyobb tiszteletnek örvendő szerzetesei voltak. Pécsen működött egyetlen magyarországi kolostoruk, amelyet valószínűleg a 17. század közepén alapított a közelebbről nem ismert Jakováli Haszan pasa. Nem tartozott a nagy, novíciusok képzésére is felhatalmazott rendházak közé, mégsem kell alábecsülnünk a jelentőségét. A birodalom európai felében alig tucatnyi kolostor állt, s ebből mindössze kettő tartozott a nagy rendházak, az ászitánék közé. A pécsi kolostor léte tehát a hódoltsági kulturális élet megbecsültségéről vall. Miként utolsó sejkjének, Árif Ahmed dedének az életútja is: miután 1689-ben elhagyni kényszerült szülővárosát, Isztambulba ment, ahol hamarosan az egyik legrangosabb mevlevi kolostor, a Jenikapi Mevleviháne főnöke lett. Több olyan településen (Szegeden, Bácson, Gyulán, Nógrádon, Mohácson, Szabadkán, Zomboron) éltek dervisek és dervisfőnökök sejkek, dedék, babák, ahol nem tudunk kolostorról, de az ő jelenlétük mindenképpen szerzetesközösséget sejtet. Összességében az Evlia Cselebi által említett száz rendházzal szemben biztos adataink tíz település kb. 20 kolostoráról vannak, és összesen 17 helyről tudunk dervisek jelenlétéről. Sírkápolnák, zarándokhelyek A népi iszlám elképzelései szerint a szentek a mohamedi fény hordozói, s ezt nem szűnnek meg sugározni haláluk után sem. Aki tehát sírhelyüket meglátogatja, maga is részesülhet ebből az áldásból, aki pedig sírkápolnát, türbét emel föléjük, okkal bízhat abban, hogy az utolsó ítélet napján fénylő arccal állhat a Legfőbb Bíró elé. Kápolnák őrizték a közösség szempontjából jelentős halottak, a hódoltságban leginkább a katonák emlékét is. Türbét a hódoltságban viszonylag keveset építettek. Közülük azonban kettő, Gül baba budai és Idrisz baba pécsi türbéje ma is áll. De sírkápolna őrizte Gyulán Ali bég, Székesfehérváron Szülejmán pasa, Budán Kalajlikoz Ali pasa és Veli bég emlékét is. A Szigetvár mellett emelt sírkápolnában pedig Szülejmán szultán maradványait, el nem szállítható belső szerveit helyezték örök nyugalomra. 16

21 Egyszerűbb emlékhelyeket elsősorban a csatamezőkön emeltek. Mohácson például egy famecsetből lett kápolna állt, amit Szolimán emeltetett az elesett Lajos magyar király és a maga győzelme emlékére, és hamis prófétája iránti hálájából elrendelte, hogy állandóan egy dervis imádkozzon ott. Zarándokhelyként szolgált a görösgáli Deli Hüszejin sírja is, aki állítólag levágott fejét visszaszerezte legyőzőjétől, sírjánál pedig csodák történtek. (A török vajda feje a valóságban karón száradt Szigetvár előtt). 2. Képek 17

22 18

23 19

24 20

25 21

26 22

27 23

28 24

29 1. A muszlim ima SUDÁR Balázs A muszlim ima Az ima (namaz) az iszlám öt oszlopa az igazhívő öt kötelezettsége közül az egyik legfontosabb. Előírás szerint naponta ötször végzik: napfelkelte előtt, délben, délután, napszálltakor és sötétedés után. Az imát bárhol el lehet végezni, de az iszlám erős közösségi szelleme miatt előnyben részesítik a könyörgés közös formáját, amelyet a mecsetben (szó szerint: a leborulás helye) vagy a dzsámiban (a gyülekezés helye) végeznek. Az imát mindenhol Mekka felé fordulva kell elvégezni, a hódoltságban ezért általában délkeletre tájolták az imaházakat. Az ima irányát az imafülke (mihráb) mutatta a dzsámikban. Az imát csak fizikailag is megtisztult állapotban lehetett elvégezni, ezért kötelező a rituális mosakodás, s ezért állnak a dzsámik előtt kutak. Maga az ima rituális mozdulatok s az ezek közepette elmondott fohászok sorozatából áll. Egy ima során több ilyen ciklust (rekat), leborulást is végeznek. A keringő dervisek A keringő, vagy más néven: táncoló dervisek, a mevlevik szertartása az égi és a földi harmóniák összehangolására alapul. Szerintük minden teremtett dolog tehát az egész mindenség mozog: forog vagy kering. Az ember tehát akkor kerülhet harmóniába az isteni művel, ha utánozza e mozgást, táncol (szemá). A táncosok (szemázen) a szertartás (ájin-i sríf) során egyrészt saját tengelyük körül pörögnek, másrészt e közben a kör alakú táncolótermet (szemáháne) is bejárják. Jobb kezüket tenyérrel fölfelé a magasba emelik, a balt tenyérrel lefelé lógatják. Ez a mozdulat az ég és a föld közötti kapcsolatot, az ember helyét jelképezi a teremtésben. Másrészt a dervisek embertársaik iránti segítőkészségét mutatja: közvetítik az égi energiákat a nem beavatottak felé. Az elmélyülést a zene is segíti. Nélkülöz bármiféle érzelmi hullámzást, az állandóság megjelenítésére törekszik. A dobok (kudüm) dübörgő ritmusa a föld, a nádfuvola (nej) finom, légies hangzásvilága pedig az égi szférákat idézi. A muzsikusok (mutribán) legalább olyan fontos szereplői a szertartásnak, mint a táncosok. 25

30 1. Megbékélést keresve ÉVFORDULÓ A doni hadsereg pusztulása GLATZ Ferenc Megbékélést keresve A második világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Donkanyarban. A háború a Szovjetunió ellen folyt, így 1945 után az orosz emberek a 2. magyar hadseregre úgy tekintettek, mint a szülőföldjükre benyomuló fasiszta hordák -ra. És a Szovjetunió összeomlása után, ma is igen nehéz az egyszerű orosz emberek a háborúban elesettek leszármazottai vagy a feldúlt falvak volt lakói lelkében a megbékélést elérni. Itthon mi gyászolunk, ott ők gyászolnak után, a szovjet megszállás idején a kölcsönös gyászt nem lehetett őszintén kibeszélni. Nemcsak nálunk, hanem a Szovjetunióban sem. A győztesek és a legyőzöttek új barátsága őszintétlenségből fakadt: nálunk kötelezővé tette az 1945 utáni megszállók szeretetét, a Szovjetunióban pedig az 1945 előtti megszállók a magyarok szeretetét. Nemeskürty István műve, majd az abból készített színdarab (Requiem egy hadseregért, 1972), azután Sára Sándor tévésorozata ( ) törte meg a jeget. Ezek már őszintén beszéltek. A magyar politikai vezetés természetesen ki akarta számítani a megszálló szovjetek érzékenységét, de természetesen tisztában volt az itthoni helyzet tarthatatlanságával: az ember természetével ellentétes, emberi jogainak megtagadása, ha egy nép nem gyászolhatja saját halottait. De nem nyílt arra sem lehetőség, hogy a magyar társadalomban meglévő belső feszültségek, kölcsönös ellenérzések feloldáshoz jussanak. A magyar társadalomban ugyanis nagy számmal voltak jelen akkor azok, akik a Horthy-rendszer hadicéljainak 1945 előtt politikai ellenfelei vagy éppen céltáblái voltak. Mint ahogy jelen voltak azok is, akik annak idején, között őszintén azonosultak a háború politikai céljaival, s közöttük sokan nem fogadták el, csak tudomásul vették mert kénytelenek voltak a háborús vereség tényét, vagy azt a szemrehányást, hogy hibás politikai célokért áldozták fel több mint százezer ember életét... A História annak idején Nemeskürty István és Sára Sándor vállalkozásait méltatva igyekezett a maga piciny erejével 50 ezres példányszámával a doni katasztrófa történelmét tárgyszerűen feltárni és a doni hadsereg katonáinak végtisztességet adni. A 40. évfordulón, 1983-ban, ez még vitakérdés volt. (Ezt mutatta, hogy Sára Sándor Pergőtűz c. filmjét rövidre vágva ugyan bemutatta a televízió 1983-ban, de a szövegekből készült könyvet a megjelenés után néhány héttel bezúzták.) Azután 1993-ban az 50. évforduló, Sára Sándor teljes filmsorozatának bemutatása meghozta a nyílt kibeszélést. A szovjet rendszer összeomlott, a megszállás megszűnt. Ma, 2003-ban, a 60. évfordulón már valós nemzeti egyetértés uralkodik a közgondolkodásban. Ma már csak az hiányzik, hogy megértessük az ukrán és orosz emberekkel: ne azokra az egyszerű magyar emberekre haragudjanak, akik szemben álltak apáikkal a fronton, egymásra szuronyt szegezve, vagy akik meggyötörten a hóba fagytak sebesülten, legyengülten... S hogy engedjék apáink sírjait gondozni, nékik emléket állítani... Az alábbiakban a doni hadsereg pusztulásának 40. és 50. évfordulójára folyóiratunkban megjelentett cikkekből közlünk részleteket. 26

31 1. Pergõtûzben (1983). (Film a doni hadsereg pusztulásáról) Pergőtűzben (1983) Hogyan lehetséges az, kérdik jogosan, hogy a magyar történetírás oly keveset mondott eddig az ország 20. századi történetének egyik legnagyobb katasztrófájáról, a 2. magyar hadsereg elpusztulásáról a Don-kanyarban. Hiszen Horváth Miklós okmányválogatása mintegy negyedszázada, Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című publicisztikai írása egy évtizede jelent meg. A hiányérzetet, gondolom, nem is az eseménytörténet feldolgozatlansága okozza. Hiszen a puszta tények igen röviden összefoglalhatók. Néhány hónap alatt minden lezajlott: a mozgósítás, a felvonulás a hadszíntérre, a tűzkeresztség, a hídfőcsaták, majd az áttörés és a vereség. [...] A két átellenes lövészárokban küzdők ellenségnek tekintették egymást, a háború természetes logikája szerint. Persze egészen más jellegű kapcsolatok alakultak ki a 2. hadsereg által megszállt területen élő orosz és ukrán néppel. A több hónapos beszállásolás, a közös élet következtében szükségszerűen kialakult az együttélés valamilyen közmegegyezésen alapuló rendje, amelyet mindkét fél igyekezett betartani. Érthetően emberi szálak is szövődtek, amelyek mindmáig becses emléket jelentenek. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy több volt katona tanúsága szerint a helyi lakosság támogatása nélkül a visszavonulóknak még a töredéke sem tudott volna megmenekülni. A film ezeknek a kapcsolatoknak a bemutatásával a 2. hadsereg történetének eddig még egyáltalán nem ismert oldalait világította meg. Több megszólaltatott volt katona töpreng azon mindmáig: kik voltak ők, hősök vagy áldozatok? Úgy tűnik, még nem sikerült egyértelmű, meggyőző választ adni erre a kérdésre sem. Talán azért, mert elsősorban a publicisztika és az oktatás egysíkúan, sematikusan, a háború hullámzását figyelmen kívül hagyva közelítette meg a hadsereg sorsát. Közkeletű tévedés volt, hogy ezeket a csapatokat már eleve halálra szánták, tehát minden értelmetlen volt, bármit is tettek a fronton. S ezt a megállapítást a résztvevők érthetően nehezen fogadják el. Ugyanis 1942 tavaszát és nyarát nem lehet egybemosni a háborúban fordulatot jelentő esztendő késő őszéveltelével. Amikor sor került a mozgósításra és a hadsereg kiérkezett a frontra, a fasiszta tengelyhatalmak a tetőponton állottak, győzelmük már nem is a távoli jövő lehetőségének tűnt. A 2. hadsereg akkor vált valóban áldozatnak szánt embertömeggé, amelyet a magyar katonai és politikai vezetés leírt, amikor Sztálingrádnál kibontakozott a fordulat. A fronton lévő csapatok ez időtől már a német magyar barátságnak, egymásrautaltságnak, mint a magyar uralkodó osztályok egyik alapvető politikai princípiumának, megőrzéséhez szolgáltak zálogul. Arra ugyanis, hogy Németország többé nem lesz számottevő erőhatalmi tényező Közép- Európában, senki sem számíthatott. Noha a teljes győzelem már nem tűnt valószínűnek, a legpesszimistább megítélés is egy eshez hasonló befejezést tartott valószínűnek a magyar fővárosban, s ebbe még a hitleri rendszer esetleges bukása is belefért. A versailles-i béke után azonban csupán 15 évvel, tehát történelmi mércével szinte egy pillanat alatt, Németország már ismét a revans jelszavát hirdette. S a magyar vezető körök, a dolgok ilyen ismétlődésében bízva, nem akarták árulással eljátszani a jövő eshetőségeit. (Gondoljuk meg: Horthy még tíz évvel a világháború befejezése után is szükségesnek tartotta, hogy mentegesse magát Adenauernél október 15. miatt.) Az interjúkból kiderül, hogy igen sok tiszt, katona gondolkodásában jelen volt bizonyos németellenesség, amit a visszavonulás tapasztalatai még tovább mélyítettek. Ez az érzület azonban valójában az ősi kuruc huncut ez a német szemlélet volt, amely nem jelentett politikai, világnézeti meggyőződést, nem ötvöződött hozzá a náci rendszer elutasítása, az antifasizmus, még kevésbé ösztönzött ban aktív ellenállásra, tettekre. Persze a németellenesség még fent említett formájában sem váltott ki automatikusan szovjetbarátságot, hanem inkább a hungarocentrizmust, az egyedül vagyunk hitet erősítette. Az egymást követő emlékezők szavai nemcsak a 2. hadsereg, hanem a korabeli magyar társadalom túlnyomó többségének érzelmeit, hangulatát idézik fel. Sára filmje ily módon a vállalt feladatot messze meghaladó mélységű, dokumentatív erejű történeti alkotás. SIPOS PÉTER Sára Sándor filmsorozata a 2. magyar hadseregről (História 1983/1. szám) Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról (1992) 1979-ben gondoltunk arra: a 2. magyar hadsereg történetét fel kell dolgozni. Kezdetben egy kétrészes dokumentumfilmnek indult, de hát elég gyorsan kitűnt az, hogy két részben ez nem oldható meg. A filmgyár 27