Az Európai Unió és politikai közössége

Átírás

1 Demeter. Attila Az urópai Unió és politikai közössége Bevezetés: az európai alkotmány és az európai démosz kérdése Bár persze akad erre is példa, véleményem szerint aligha érdemes a politikai közösség kérdését pusztán elvi szinten megválaszolni, tekintet nélkül azokra a történelmi tapasztalatokra, amelyeket az idők folyamán ezzel kapcsolatosan szereztünk vagy szerezhettünk. Politikai közösségek mindig is voltak, ma is vannak, genézisüknek történelmi folyamata pedig fontos útmutatással szolgálhat arra nézve, hogy ezek milyen lojalitások mentén jöttek létre és maradhattak fent. S ha ma valamiért különösen aktuális ez a kérdés, akkor az éppen az U intézményesülésének folyamata: egy olyan kísérletnek lehetünk ma kortársai és szemtanúi, amely az egész európai emberiséget ahogy mondani szokták egy közös vállalkozás részesévé teszi, mely vállalkozásnak talán éppen az a végső célja, hogy az európai népek a politikai létezésük eddig megszokott kereteit, tehát a nemzeti létezés kereteit meghaladják, s egy egységes európai politikai nemzetben egyesüljenek. Ha meggondoljuk, az európai népek politikai létezésének szervezeti keretei máris tágulnak, azzal párhuzamosan, ahogyan létrejönnek urópában a hatalom új, a nemzetállami szintet meghaladó formái és centrumai. És az is tény, hogy a második világháborút követően egyre inkább megfigyelhető a szuverenitás transzfere urópában, amelynek közvetlen haszonélvezői elsősorban az U politikai intézményei, különösen a Bizottság, a Tanács és a Parlament voltak, vesztesei pedig a nemzetállamok. indeközben viszont az U-nak mint politikai szervezeti formának a jellege vagy karaktere nem öltött valamilyen egyértelmű, a történelemből is ismert formát: az U nem egyszerűen egy nemzetközi szervezet, mint az NSZ, de nem is nemzetállam. Bár a szuverenitás transzferének mögöttes motívumai urópában többnyire geopolitikai természetűek voltak, az U nem lett államszövetség sem, mert normáit szabályok és gyakorlatok intézményesítik minden tagállamban, mélyen áthatva mindenütt a társadalmi életet: sem a Déloszi-, sem a Hanza-szövetség nem lépett föl a társadalmi élet átalakításának ilyen igényével. Leginkább talán egy föderációhoz lenne hasonlítható, csakhogy hiányoznak belőle a szövetségi kormányzat ellenőrzésének és befolyásolásának a szokványos eszközei. Jogos iróniával jegyzi meg az amerikai politológus, ichael ann, hogy az U létrehozásával végre meghaladtuk a görög nyelv politikai örökségét, s hogy az Unió intézményi karakterének leírására majdan talán az euro lesz a legalkalmasabb terminus. 1 Demeter. Attila (1972) filozófus, egyetemi docens, BBT, Kolozsvár, demetermartonattila@gmail.com A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült. 1 Lásd ichael ann: egállította-e a globalizáció a nemzetállam emelkedését? agyar Kisebbség (2002) , 151.

2 72 DTR. ATTILA Bármi legyen is a helyes államszervezeti megnevezése és besorolása az urópai Uniónak, kétségtelen, hogy mint minden politikai szervezeti forma, mint minden kormányzat esetében, az Unió esetében is jogos a kérdés: kik azok, akiket képvisel? Van-e, s ha van, kikből áll az európai nép, az európai démosz? Azt, hogy erre a kérdésre máig nem találtunk kielégítő választ, leginkább az európai alkotmány körül az utóbbi évtizedekben lezajlott viták s elfogadtatásának eddigi kudarcai bizonyítják. Éppen az alkotmány ratifikálására kiírt népszavazások kudarca kellene bennünket a leginkább meggyőzzön arról, hogy egy alkotmánynak soha nem csupán a hatalom (majdani) gyakorlásának modalitásaira és határaira vonatkozóan kell pontos útmutatásokkal szolgálnia, hanem egyszersmind az alkotmányozó személyére is reflektálnia kell. Az alkotmány létrehozását úgy kell tekintenünk, mint olyan aktust, melynek során az alkotmányozó, vagyis a nép megformálja saját magát, s egyszersmind alá is veti magát az önmaga által létrehozott hatalomnak. Következésképpen az alkotmány létrehozása nemcsak a legitim és korlátozott hatalom létét, hanem egyszersmind a politikai test, vagyis maga a nép létezését is feltételezi. A kérdés tehát önkéntelenül is adódik: létezik-e valami olyasmi, hogy európai démosz, amire európai kormányzatot és alkotmányt lehetne alapítani? Tudjuk-e ma joggal azt mondani, amit Étienne Balibar mond, mindjárt a könyve címében, hogy mi, urópa népe? 2 S ha ez a kérdés, akkor a válasz felől nem sok kétségünk lehet: a kérdéssel foglalkozó kutatók legalábbis nem sok kétséget hagynak afelöl, hogy európai démosz egyelőre nem létezik, s jeleit se látjuk valami ilyesmi kialakulásának. 3 (legendő csupán megnézni az urobarométer vonatkozó adatait: az egyes uniós tagállamok lakosai elsődlegesen ma is a saját nemzeti közösségeikkel azonosítják magukat, s csupán elenyésző hányaduk tekinti magát európainak vagy inkább európainak, semmint a saját nemzeti közösségéhez tartozónak: az előbbiek számaránya átlagosan valahol 4% körül mozog, az utóbbiaké sem magasabb rendszerint, mint 12%.) Ha tehát úgy ítéljük meg, hogy az urópai Unió szorosabb politikai integrációjának valamilyen értelemben feltétele az európai démosz megléte, akkor a következő kérdés, amelynek bennünket ezek után szinte kötelezően foglalkoztatnia kell, az az, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyesmi, s ha igen, milyen formában? urópa építése és a transznacionális politikai közösség habermasi víziója Kétségtelen, hogy azok közül az európai politikai gondolkodók közül, akiket az elmúlt évtizedekben a leginkább foglalkoztatott ez a kérdés mégpedig kimondottan ebben a formájában 2 Lásd Étienne Balibar: We, the People of urope? Refl ections on Transnational Citizenship. Princeton and Oxford Lásd ezzel kapcsolatosan ichael Bruter: Citizens of urope? The mergence of a ass uropean Identity. Palgrave, acmillan 2005; Neil Fligstein: uroclash. The U, uropean Identity, and the Future of urope. Oxford (Különösen a Who are the uropeans? című fejezet, ); Heikki ikkeli: urope as an Idea and an Identity. Palgrave, acmillan 1998; uropean Identity. ds. Jefrey T. Checkel and Peter J. Katzenstein. Cambridge 2009; Why urope? Problems of Culture and Identity. ds. Joe Andrew, alcolm Crook and ichael Waller. Palgrave, acmillan Az európai démosz vonatkozásában át lehet még tekinteni: ichael Th. Graven: Can the uropean Union Finally Become a Democracy = Democracy beyond the State. The uropean Dilemma and the merging Global Order. ds. ichael Th. Graven and Louis W. Pauly. Rowman and Littlefield Publishers ; Claus Offe: The Democratic Welfare State in an Integrating urope. = Democracy beyond the State. ds. ichael Th. Graven and Louis W. Pauly

3 AZ URÓPAI UNIÓ ÉS POLITIKAI KÖZÖSSÉG 73 a legismertebb név a Habermasé. 4 A válaszlehetőség azonban, amelyet a különféle munkáiban körvonalazott, mára már sokakban pártfogókra talált, s így ma már egyre többen osztják azt a véleményét, miszerint az európai démosz, ha lesz, olyan transznacionális (de legalábbis posztnacionális) politikai közösség lesz, amelyet az alkotmányos patriotizmus hív majd életre és tart egyben. A rövidség kedvéért azonban itt eltekintek a posztnacionális európai politikai közösséggel kapcsolatos egyre szaporodó és egyre változatosabb teóriáktól, s kizárólag Habermas eredeti elképzeléseivel foglalkozom. 5 A második világháborút követően, mondja Habermas, erős igény alakult ki urópa-szerte egy olyan plurális és toleráns társadalom iránt, mint amilyen az gyesült Államok ezt a reményt hordozza ma is az ő, a posztnacionális urópával kapcsolatos víziója, de maga az urópai Unió fokozatosan intézményesülő politikai projektje is. Szerinte viszont a transznacionális politikai közösséget, ami mintegy a teste lehetne a posztnacionális urópának, csak úgy tudjuk megteremteni, ha a multikulturális társadalmainkban élő különféle csoportokat egymástól elválasztó kulturális különbözőségeket a társadalmi (vagy adott esetben magánéleti) szférába szorítjuk viszsza, s ha elismerjük, hogy a partikuláris identitásnak nincs közéleti vagy politikai jelentősége. A közös vagyis politikai identitást az egyéni jogok szavatolásának elvére épülő polgári alkotmány univerzális alapértékeire kell építeni, a partikuláris identitás politikai érvényesítésének igénye (az úgynevezett elismerés politikája ) pedig nem veszélyeztetheti az alkotmány egyetemes alapértékeit. Habermas elméletének hívószavai ezért a transznacionális politikai közösség, a polgári nemzet, a közös alkotmányos értékek és az alkotmányos patriotizmus (s ennek eszközei, a társadalmi nyilvánosság és a tanácskozó demokrácia) lesznek. Fontos hozzátenni, hogy meglehetősen elvont jellege ellenére Habermas elképzelése nem csupán elvi megfontolásokból táplálkozik: a Német Szövetségi Köztársaság háború utáni története fontos precedenst kínál az alkotmányos patriotizmus feléledésére egy olyan országban, amelyet manapság az egységesülő urópa legbefolyásosabb támogatójának és szorgalmazójának szokás tekinteni. redetileg azonban a németek számára az alkotmányos patriotizmus az ország politikai intézményei iránti lojalitást jelentette, ideértve nyilván magát az új alkotmányt is. Habermas mintha kevésbé institucionális módon fogná fel: szerinte a lojalitás nem annyira magukat az intézményeket illeti meg, mint inkább azokat az elveket, amelyeket megtestesítenek. A különbség nem elhanyagolható, mihelyst az elvek eltérően az alkotmányoktól és az intézményektől nem egyediek: ugyanezeket az elveket más országok hasonló alkotmányaiban is fellelhetjük. ás szavakkal: ha valami egyedi, akkor az nem az alkotmányban fellelhető elvek valamilyen csoportja, hanem ezek mindenkori, az adott ország nemzeti hagyományaiba 4 Lásd ezzel kapcsolatosan a különféle munkáit. Itt csak jelzésszerűen: Jürgen Habermas: Citizenship and National Identity: Some Refl ections on the Future of urope. Praxis International 20(1992). 1 19; Jürgen Habermas: Why urope needs a Constitution? = The Shape of the New urope. ds. Ralph Rogowski and Charles Turner. Cambridge agyarul lásd: Jürgen Habermas: Az európai nemzetállam és a globalizáció hatásai. agyar Kisebbség (2000) ; Jürgen Habermas: A posztnemzeti állapot. Politikai esszék. Bp. 2006; Jürgen Habermas: sszé urópa alkotmányáról. Bp De ugyancsak a transznacionális politikai közösség alternatíváját képviselik, bár nem feltétlenül az alkotmányos patriotizmus talaján: ichael Zürn: Democratic Governance beyond the Nation-State. = Democracy beyond the State. ds. ichael Th. Graven and Louis W. Pauly ; dgar Grande: Post-National Democracy in urope. = Democracy beyond the State ; Peter A. Kraus: A Union of Diversity. Language, Identity and Polity-Building in urope. Cambridge rre az álláspontra helyezkedik továbbá Étienne Balibar a már említett könyvében, valamint egy tanulmánykötet szerzőinek többsége: aking uropean Citizens. ds. Richard Bellamy, Dario Castiglione and Jo Shaw. Palgrave, acmillan 2006.

4 74 DTR. ATTILA ágyazódó interpretációja. zt az interpretációt maguk a polgárok alkotják meg a különféle, a nyilvánosság tereiben zajló vitáik során, s mivel ezek a viták eleve nem juthatnak soha nyugvópontra, helyesebb lenne azt állítani, írja Habermas, hogy a lojalitás kitüntetett tárgya nem az alkotmány egy jól meghatározott interpretációja, mint inkább az interpretációknak egy rendelkezésünkre álló készlete, az értelmezéseknek egy közös horizontja. 6 Innen nézve tehát az alkotmányos patriotizmusnak az európai szintű intézményesítése feltételezné mindenekelőtt azt, hogy a különféle nemzetekhez tartozó polgárok a saját nemzeti identitásaikból fakadó igényeiket (mely identitásokat Habermas következetesen csak, mint etnikai identitásokat kezel) összeegyeztessék a közös európai alkotmány iránti lojalitással. De feltételezné ugyanakkor, már ezt megelőzően, egy olyan európai szintű nyilvános tér létezését, amelyben civil szervezetek és pártok állandó párbeszéde és konfrontációja zajlana. ert azt Habermas is elismeri, hogy a páneurópai kommunikáció ilyen nyilvános tereinek fennállása nélkül, önmagának az európai alkotmánynak a megszövegezése és elfogadtatása még nem eredményezné urópában a kívánt mértékű társadalmi integrációt. A nyilvánosságnak ezek a terei azonban, amennyiben létrejönnének, lehetővé tennék, hogy az európai népek ne csupán mint az európai intézmények feletti befolyásért versengő nemzetek gondoljanak önmagukra, hanem úgy is mint akik egy közös demokratikus vállalkozás résztvevői. S így talán megértenék azt is, hogy az eltérő nemzeti hovatartozásaikon túlmenően összekapcsolja őket a kölcsönös megértés lehetőségének interszubjektíve adott kontextusa. 7 Habermas elképzeléseit, illetve urópa építésének azt a projektjét, aminek az ő filozófiája talán a legjobb kifejeződése, sokszor, sokan és sokféle irányból bírálták, itt csupán az olyan típusú bírálatokra térnék ki, amelyek közvetlenül a transznacionális politikai közösség lehetőségét érintik. zeket általában az a közös s végső soron az elmúlt kétszáz év történelmi tapasztalataira támaszkodó meggyőződés mozgatja, miszerint a demokratikus kormányzati rendszerek tartós fennállásának s az ezeket legitimáló politikai lojalitásoknak a feltételei leginkább nemzetállami keretekben adottak. A demokráciának szüksége van úgymond a nemzeti öntőformára, s tartós fennállása elképzelhetetlen a nemzeti hűség állandó és tevékeny újraalkotása nélkül. Olyan gondolatok ezek, amelyeket a magyar olvasó leginkább Bibó István különféle műveiből ismerhet, aki váltig hangsúlyozta, hogy a demokrácia és a nemzeti hűség ikertestvérek tudniillik ugyanazon a helyen és ugyanabban az órában jöttek világra. Ilyesfajta, a demokrácia és a nemzeti hűség kölcsönös feltételezettségére alapozó ellenvetésekkel Habermas elméletével vagy tágabban urópa építésével szemben az idők folyamán többen is éltek, mint például ichael Th. Graven, 8 David iller, 9 Roger Scruton és Pierre anent hogy csupán a legismertebbeket említsem. Alább kizárólag Scruton és anent műveinek szemlézésére szorítkozom, iller (és részben Graven) nézeteit később érintem. Scruton az eredetileg 2004-ben megjelentetett, A nemzetek szükségességéről című terjedelmesebb esszéjében (vagy rövidebb könyvében) amellett érvel, hogy a demokratikus politika 6 Jürgen Habermas: The Inclusion of the Other. = Studies in Political Theory. ds. Ciaran Cronin and Pablo De Greiff. Cambridge, ass Uo ichael Th. Graven: Can the uropean Union Finally Become a Democracy. = Democracy beyond the State David iller: Republicanism, National Identity, and urope. = Republicanism and Political Theory. ds. Cécile Laborde and John aynor. Oxford

5 AZ URÓPAI UNIÓ ÉS POLITIKAI KÖZÖSSÉG 75 nem pusztán ered a nemzeti hűségből, hanem feltételezi is azt. 10 A nemzetállami keretekben zajló demokratikus politizálásnak, mondja, több olyan előnye is van, amit a nemzetek feletti kormányzatok nem képesek biztosítani, de ezek közül mindenképpen a legfontosabb a kormányzás tevékenységének az átláthatósága s következésképpen az elszámoltathatósága. gy kormányzat csak akkor nyújt biztonságot a polgárai számára, állítja Scruton, ha számot is kell adnia előttük a tetteiről, ennek viszont elemi feltétele, hogy a polgárok ténylegesen is felelősségre vonhassák a kormányzataikat. árpedig ez csak ott lehetséges, ahol az éppen uralmon lévőkkel szemben mozgósítható a nyilvánosság és a közvélemény ereje, akár odáig menően is, hogy leváltsák őket a hatalomból. indez egyszerűnek és nyilvánvalónak tűnik, de korántsem az írja Scruton. égpedig azért nem az, mert egy olyan feltételre megy vissza, ami minden, csak nem evidens: a kormányzat tényleges elszámoltathatósága ugyanis csak addig áll fenn, amíg a polgárok kiállnak egymás tiltakozáshoz való jogáért, azaz eleve feltételezi a közösségi összetartozásnak egy olyan tudatát, amely a polgárokat az őket megosztó politikai véleménykülönbségeken túlmenően is összekapcsolja egymással és a közös érdekkel. Ilyesfélére pedig, állítja Scruton, az elmúlt kétszáz esztendőben csupán a nemzeti típusú hűség szolgáltatott példát. anent elemzése, összehasonlítva a Scrutonéval, némileg elmélyültebb és filozofikusabb, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy gondolatgazdagabb is. Inkább arról van szó, hogy Scrutonhoz képest anent más gondolati regiszterekben játszik, vagyis hogy az elvi általánosítás magasabb szintjein mozog. De a megfontolások, amelyeket követ, a gondolati motívumok, felvetések és szempontok, amelyekre hagyatkozik, nagyjából hasonlóak. Az európai demokráciával kapcsolatos kritikai megfontolásainak talán legtömörebb összefoglalását egy eredetileg 2001-ben megjelentetett kötetében adja, amit 2003-ban Kende Péter magyarra is lefordított, a némileg megtévesztő Politikai fi lozófi a felnőtteknek címmel. 11 anent később is vissza-visszatért hosszabb-rövidebb kifejtésben ehhez a témához, így például egy 2007-ben kiadott, angol nyelvű könyvében is, amelynek már a címe is jelzi valamiképpen a szerzőnek az európai demokrácia jövőjével kapcsolatos kételyeit: Democracy without Nations? The Fate of Self-Government in urope. 12 Az alábbiakban innen is, onnan is kölcsönzök gondolatokat, de többnyire mégiscsak az időben korábbi szövegre hagyatkozom. Azt is mondhatnánk, hogy anent kiindulópontja teljességgel hű Bibó szelleméhez, bár természetesen semmiféle jele nincs annak, hogy valaha olvasta volna, vagy akárcsak ismerné is a nevét. A modern nemzet, állítja, részben legalábbis a modern demokratikus társadalomterv kifejeződése. A nemzeti szuverenitás újkeletű eszméje a francia forradalom idején elültette az emberekben azt a vágyat, hogy önmagukat kormányozzák, de egyszersmind azzal is szembesülniük kellett, hogy eltérően a történelemből ismert antik városállamoktól, többé nem kormányozhatják magukat közvetlenül és participatív módon. hhez az államaik máris túl nagyok voltak. Hogy tehát végül az önkormányzat többmilliós köztársaságokban is megvalósulhatott, az egy viszonylag új és eladdig ki nem próbált elv intézményesítésének volt köszönhető, melynek értelmében a nép a hatalmát a képviselői útján is gyakorolhatja. A demokratikus politikának képviseletivé tétele viszont szinte természetszerűen vonta maga után a politika nacionalizálását. 10 Roger Scruton: A nemzetek szükségességéről. = Uő.: A nemzetek szükségességéről. Bp , Pierre anent: urópa és a nemzet jövője. = Uő: Politikai fi lozófi a felnőtteknek. Bp Pierre anent: Democracy without Nations? The Fate of Self-Government in urope. Wilmington, Delaware 2007.

6 76 DTR. ATTILA Következésképpen, vonja meg a mérleget anent, csakis a képviseleti elvnek és a nemzetformának volt köszönhető, hogy a demokrácia a modern korban is megvalósulhatott: emiatt aztán, állítja, a demokrácia mint rendszer elválaszthatatlan a nemzeti formától. 13 Úgy tűnik azonban, hogy ennek ellenére a kettő ma egyre inkább szembekerül egymással, s pontosan ezt a meghasonlottságot tükrözi az urópai Unió fokozatosan intézményesülő politikai projektje. A meghasonlás lehetősége egyébként nemzet és demokrácia kapcsolatába már eleve valamiképpen bele volt írva: a nemzeti hovatartozás objektivitásával szemben, ahogyan az a születésben és a nyelvben tükröződik, a demokratikus akaratképzés óhatatlanul mint valami szubjektivisztikus és esetleges jelenik meg. árpedig anent szerint éppen a demokrácia és a nemzet közötti viszony ambivalenciája az, ami urópa építését olyannyira más megvilágításban láttatja ma azokkal, akik hívei, és azokkal, akik ellenfelei ennek a projektnek. Az előbbiek a nacionalizmusban a háborús veszélyt szimatolják, a nemzetekben pedig az európai demokrácia kiteljesítése előtt álló utolsó (egyébként megszűnőfélben lévő) akadályt látják, az utóbbiak viszont (köztük egyébként, hadd tegyük hozzá, Scruton is) bizalmatlansággal tekintenek az U-ra, mint egy olyan oligarchikus gépezetre, amely mindinkább megfoszt bennünket az önkormányzás lehetőségeitől. 14 És ebben a vitában pontosan az a zavaró, írja anent, hogy közben mindkét fél teljes joggal hivatkozhat a demokráciára. A demokrácia fogalma ugyanis egy eredendő kétértelműséggel terhes: egyszerre utal a nemzeti szuverenitásra, vagyis a kollektív önkormányzatra, s ugyanakkor az egyéni jogokra, vagyis a személyes autonómiára. 15 (Tulajdonképpen, ha visszagondolunk, már a modern európai demokrácia születési bizonyítványa, az mber és polgár jogainak a nyilatkozata is egyszerre beszélt a nemzeti szuverenitásról és az emberi jogokról: ugyanannak a dokumentumnak a különböző cikkelyei jelenítették meg ezeket a jellegükben és céljaikban meglehetősen különböző elveket, s minden jel arra utal, hogy itt többről van szó, mint véletlenszerű történelmi egybeesésről.) z a két vonása a demokráciának tehát nehezen választható el egymástól, miközben ténylegesen mégiscsak különböznek, mert az egyik vonatkozás az egyént, a másik viszont az állampolgárt érinti. ármost teljesen nyilvánvaló, állítja anent, hogy míg urópa építése egyfelől az egyéni jogok és lehetőségek kiszélesítését hozta magával, addig másfelől, legalábbis ebben a pillanatban (de talán még hosszú időre) az állampolgár hatalmának a csökkenését eredményezte. Persze úgy is tekinthetjük ezt a folyamatot, mint ami természetes, a szónak abban az értelmében, hogy az ember emberi természetével s az abból fakadó igényekkel a leginkább összeilleszthető. Gondolhatja valaki ugyanis azt egyébként teljes összhangban a felvilágosodás filozófusaival s urópának az ő szellemiségüket megöröklő támogatóival, hogy miközben szükségképpen vagyunk emberek, nem vagyunk ugyanilyen szükségszerűen állampolgárok. Következésképpen nélkülözhetetlen, hogy az egyéni jogaink biztosítva legyenek, de az legalábbis vitatható ha nem egyenesen hamis, hogy a politikai vagy nemzeti identitásunk az összes többit jelentőségében megelőzné. int láttuk, Habermas szerint az európai integráció politikai projektje áldozatot kér az európaiaktól: arra kéri tudniillik őket, hogy mondjanak le a nemzeti (etnikai) identitásuk politikai 13 Pierre anent: Politikai fi lozófi a felnőtteknek Uo Uo. 103.

7 AZ URÓPAI UNIÓ ÉS POLITIKAI KÖZÖSSÉG 77 elismertetésének igényéről. Ha anent-nak az európai integrációról s a mögötte meghúzódó aufklärista filozófiáról adott fentebbi leírása igaz, akkor az európaiak ezt az áldozatot képesek lesznek viszonylag fájdalommentesen meghozni. szerint az elképzelésrendszer szerint ugyanis a nemzeti identitás, hasonlóan az összes többi identitásunkhoz, már eleve nem lehet más, mint esetleges (embernek lenni szükségszerű; magyarnak lenni nem). z az elképzelés úgy állítja be az egyént, mint aki rendelkezik egy csokorra való identitással, ugyanúgy, mintha, mondjuk, egy részvénypakettel rendelkezne, s a helyzet függvényében, számolva az előnyeivel, szabadon csereberélhetné ezeket. És az ember ilyetén víziója, állítja anent, akár még hízeleg is az egyénnek, amennyiben saját identitásának és külső megjelenésének szuverén gazdájává teszi, illetve feltételezi róla, hogy az. Kétségkívül tekinthetünk tehát úgy az urópában lejátszódó folyamatokra, mint az egyéni szabadság tereinek fokozatos kitágítására: az egyén ma már önnönmagát és saját identitását is szabadon alakíthatja, és önmaga külső megjelenésének szuverén ura lehet. Ugyanakkor anent szerint, bár kétségtelen, hogy ez az elképzelés jelentős vonzerővel bír (mert a társadalmi felszabadulás olyan ígéretét hordozza, amilyet a korábbi korszakok nem is ismertek), a demokráciát egyszerűsítve valósítja meg: az egyén és polgár közötti, olykor feszültségteljes dualitás helyébe az egyéni jogok és esélyek féloldalas követelményét állítja. 16 Csakhogy az ilyen, pusztán az egyéni jogok és esélyek nyelvét beszélő demokrácia olyanynyira féloldalas, mondja anent, hogy kérdés: demokráciának nevezhető-e még egyáltalán. Demokrácia lesz-e az az urópa, amelyik csak az egyéni jogok és szabadságok nyelvét ismeri? Ha urópa építésének mai projektjét nézzük, írja anent, akkor azt látjuk, hogy nem annyira egy saját jogon létező s a polgárai által legitimált politikai hatalom intézményesítésének irányába halad, inkább egy olyan egyöntetű szabályoknak alávetett civilizációs térség 17 kíván lenni, amely mindenki számára, aki az említett szabályokat betartja, széles körű lehetőségeket kínál életterveinek kivitelezésére, egyéni jogainak és gazdasági esélyeinek az érvényesítésére. indeközben láthatóan nem törekszik különösebben arra, hogy politikai entitássá váljon, hogy polgárait valamilyen politikai közösségbe fogja össze. Így a teljes társadalmi felszabadulás reményén túl annak az ígéretet is hordozza, hogy az egyének, talán először az európai emberiség történetében, végre megszabadulnak az önként vállalt politikai kényszereik nyűgétől, s a politikamentes emberi együttélésnek, az emberi jogok és az egyéni szuverenitás szakadatlan érvényesítésének ez a víziója egyelőre elegendő munícióval rendelkezik ahhoz, hogy még hosszú ideig népszerű maradjon. nnek ellenére, mondja anent, azt remélni, hogy megszabadulhatunk politikai létfeltételeink kényszereitől, hogy valaha kivitelezhető lesz olyan politikai együttélési forma, amely csupán gazdaságilag, nem pedig politikailag definiálja önmagát, nem egyéb, mint utópia még ha az utópiák szelídebb fajtái közül való is. Összegezve tehát: ha van is különbség közöttük, ezeknek a transznacionális politikai közösséggel vagy egyszerűen csak urópa építésével az európai demokráciával szemben megfogalmazott kritikáknak közös premisszája, hogy a nemzet és a demokrácia együvé tartozó fogalmak, következésképpen, ha nincs európai nemzet, akkor európai demokrácia sem lehetséges. Ha nincs démosz, ha a demokráciának nincsen úgymond teste, erőtlen marad, mert nincs, aki megvédelmezze. árpedig úgy tűnik, mintha urópa építésével kapcsolatosan a demokrácia 16 Uo Uo.

8 78 DTR. ATTILA éppen azt a szomorú követelményt szeretné megkerülni, hogy szüksége van testre. zért aztán olyan testbe költözik, amelynek nincsenek határai: a végeláthatatlanul terjeszkedő és bővülő urópa testébe. 18 Az európaiak ma azt szeretnék, írja anent, ha a demokrácia elve önmagában is elégséges volna, azazhogy a demokrácia elve egymagában is politikai testté tudná alakítani a demokratikus urópát. Az Amszterdamban elfogadott csatlakozási kritériumok között ezért csupán olyasmik szerepelnek, mint a demokrácia uralma vagy az emberi jogok tisztelete. Csakhogy a demokrácia elve önmagában nem képes kijelölni annak a politikai közösségnek a határait nem képes meghatározni azt a politikai testet, amelyben érvényesül. A demokrácia elve ugyanis egyszerűen csak az elfogadottság elve: a demokrácia azt jelenti, hogy az egyének és a csoportok legitim módon csak olyan törvénynek vagy intézménynek engedelmeskednek, amelyhez előzőleg személyesen vagy képviselőik révén hozzájárulásukat adták. 19 árpedig ez az elv a legkülönfélébb közösségekben alkalmazható: a családban, a faluban, a városban, a nemzetben stb. De hogy éppen melyikben, arra az elv már nem ad választ, mert ez nem része az elvnek. A demokrácia drámája tehát az, vonja meg a mérleget anent, hogy szemben az elvvel a test tetszőleges, következésképpen ahhoz, hogy demokratikus kormányzatot hívjunk életre, a politikai közösségnek már eleve készen kell lennie: vagyis léteznie kell már eleve valami olyasminek, amire azt mondhatjuk, büszkén és elfogódottan, hogy mi, urópa népe. gy történelmi analógia: a nemzeti típusú európai politikai közösség lehetősége Az olvasóra bízom annak megítélését, hogy mennyire voltak számára meggyőzőek a fentebb elsorolt érvek és ellenvetések. De ha nem győznek is meg minket maradéktalanul, arra mindenképpen elegendőek kell legyenek, hogy felhívják a figyelmet a demokrácia és a nemzeti öntőforma közötti történelmi kapcsolatra. Ha viszont a demokrácia létében eddigelé feltételezte a nemzeti öntőformát, miként képzelhető el egyáltalán európai demokrácia? Létrejöhet-e valaha valami olyasmi, mint az európai nemzet? gy olyan európai politikai közösség, amely nemzetként látná és értené meg önmagát? A kérdés persze első hallásra is abszurd, de azt gondolom, hogy az ilyen típusú, tisztán elvi kérdésfelvetésektől nem kellene eleve elzárkóznunk. (Gondoljunk csak arra, hogy az amerikai alkotmány megszületését olyan típusú elvi kérdések megvitatása kísérte, mint hogy lehetséges-e egyáltalán nagy földrajzi kiterjedésű és nagy lélekszámú köztársaság.) Ráadásul a kérdést nem csupán a demokrácia és a nemzeti öntőforma dokumentált történelmi tapasztalata teszi indokolttá, hanem az a tény is, hogy függetlenül attól, hogy mennyire ártalmasnak bizonyult és milyen károkat okozott az európai nacionalizmus az elmúlt kétszáz év folyamán a nemzeti öntőforma egy nagyon stabil és népszerű közösségi identitásformának bizonyult, olyannyira, hogy ma alig találunk példát nem nemzeti típusú politikai közösségre urópában. gy ilyen kérdés eleve feltételezi, hogy az U nemzetállam kíván lenni, holott ez egyáltalán nem nyilvánvaló. indazonáltal vannak olyan jelek (ilyen a közös európai zászló, a himnusz s általában az európai identitást erősíteni hivatott egyéb szimbólumok), amelyek arra engednek 18 Uo Uo. 114.

9 AZ URÓPAI UNIÓ ÉS POLITIKAI KÖZÖSSÉG 79 következtetni, hogy mégiscsak létezik valamilyen ha nem is mindig tudatosan és következetesen érvényesített szándék az európai démosz nemzeti típusú közösségként való megformálására. A kérdés ilyetén tárgyalásának nincs olyan ismert és elismert tekintélye, mint Habermas. Igaz ugyan, hogy jó néhány rendelkezésünkre álló mű címe teremt valamiképpen kapcsolatot urópa eszméje és a nemzeti öntőforma között, ám az európai és a nemzeti identitásnak ez az összekapcsolása legtöbbször csupán egy szkeptikus és eleve megelőlegezett végkövetkeztetést takar. Vagyis az illető szerző többnyire nem hisz a közös európai identitás lehetőségében, s csupán a létező nemzeti identitások primátusának, tartós fennállásának és kikezdhetetlenségének tézisét kívánja hangsúlyozni a közös európai identitással szemben. 20 Az említett könyvek viszont azt a következtetést talán mégiscsak megengedik, hogy éppen a nemzeti identitásaink kikezdhetetlensége miatt az európai és a nemzeti identitások viszonya nem lehet kizárólagos, s hogy a nemzeti identitások nagy valószínűséggel fenn fognak maradni akkor is, amikor a jövőben majd esetlegesen létrejön valamiféle közös európai identitás. zt az álláspontot egyébként akár még az olyan, kivételesen tiszta fejű gondolkodók is elfogadják és magukénak tekintik, mint például az Oxfordi gyetem professzora, David iller. A Habermas, közelebbről pedig a Daniel Weinstock műveivel folytatott polémiájában elsősorban ezek történelmi optimizmusát bírálja. Weinstock, írja iller, bár Habermastól eltérően elismeri, hogy az U politikai intézményesüléséhez valamilyen értelemben vett közös nemzeti identitásra lenne szükség, de tekintve, hogy ez minden történelmi előfordulási formájában művi jellegű volt (azaz valami olyasmi, amit megalkottak, többnyire hathatós állami segédlettel), ezért úgy gondolja, hogy a létező nemzeti identitások viszonylag könnyen lebonthatók, s egy magasabb vagy átfogóbb (európai) szinten újraalkothatók. Ahogyan egykoron a nemzeti identitást kimunkálták Franciaországban vagy Németországban, ugyanúgy ki lehetne alakítani azt, véli Weinstock, transznacionális szinten is, annyi különbséggel, hogy ma már minden bizonnyal nem vehetnénk igénybe azokat a kényszerítő eszközöket, amelyeket a nemzetté válás folyamatában urópában mindenütt igénybe vettek elsősorban természetesen a nyelvi homogenizáció érdekében. 21 iller válasza erre a következő: éppen azért, mert ma már nem vehetnénk igénybe azokat az eszközöket, amelyekkel a bretonokból vagy baszkokból kétszáz évvel ezelőtt franciákat faragtak, ennek a folyamatnak ma már egyáltalán nem is lehet célja a létező nemzeti identitások 20 Így például egy Brian Jenkins által szerkesztett, a tárgyban közzétett régebbi kötet a nacionalizmus egyre erősbödő jelenlétére hívja fel a figyelmet urópában. Lásd eds. Brian Jenkins and Spyros A. Sofos: Nations and Identity in urope. London and New York, gy másik kötetből viszont az derül ki, hogy a különböző nemzeti diskurzusokban urópához mennyire eltérő képzetek társulnak. Lásd eds. ikaelaf almborg and Bo Stråth: The eaning of urope. Variety and Contention within and among Nations. Oxford and New York Hasonló szellemiségű Anthony Pagden eszmetörténeti megközelítése; ő az urópa-eszme különböző történeti alakváltozatait elemezve arra a következtetésre jut, hogy urópának a különböző történeti korokban meghirdetett eszméje tulajdonképpen mindig csak az egyes államok és birodalmak európai hegemóniatörekvésének leplezésére szolgált, s hogy nincs ez másképp az U esetében sem, ahol urópa eszméje tulajdonképpen csak a német francia hegemóniaigény bújtatására szolgál. Lásd Anthony Pagden: The Idea of urope. From Antiquity to uropean Union. Cambridge Nagyon konkrétan erről a kérdésről szól, hasonlóan szkeptikus hangnemben, John Hutchinson egyik tanulmánya. Lásd John Hutchinson: nduring Nations and the Illusions of uropean Integration. = uropeanisation, National Identities, and igration. ds. Anna Triandafyllidou and Willfried Spohn. London and New York De a nacionalizmuskutatás másik emblematikus alakjának, Anthony D. Smithnek is az egyik régebbi szövege. Lásd Anthony D. Smith: National Identity and the Idea of uropean Unity. International Affairs 68(1992) Lásd bővebben Daniel Weinstock: Prospects for Transnational Citizenship and Democracy. thics and International Affairs 15(2001)

10 80 DTR. ATTILA felszámolása és azok helyettesítése egy átfogóbb identitással. (Például nem lehet cél a már meglévő nemzeti identitásainknak valamilyen európai identitással való helyettesítése.) A legtöbb, amire törekedhetünk tehát, hogy új identitásoknak nyissunk teret a meglévők mellett. A nemzetté válás folyamataival való analógia iller szerint éppen ezért ezen a ponton meg is szűnik. 22 Ráadásul, teszi hozzá, Weinstocknak abban sincs igaza, hogy a nemzetté válás folyamatait megelőzően az egyes országokban élő csoportoknak csupán mereven széttartó, elkülönült identitásaik lettek volna, s hogy ne tudták volna valamilyen értelemben magukat egyazon nemzethez tartozóknak. i sem áll távolabb a valóságtól, mint hogy a Franciaország területén élő bretonok vagy baszkok ne tudták volna magukat franciáknak. Franciaországot és a francia nemzetet nem a forradalom teremtette meg, hanem ahogyan mondani szokták, negyven király csinálta meg. leve szükség is volt arra, hogy Franciaország meg legyen csinálva, azazhogy a francia nép meg legyen határozva ahhoz, hogy aztán elkezdje kormányozni önmagát. rre az 1789-es forradalommal került sor, méghozzá olyan hirtelen és radikális módon, hogy egész urópa beleremegett. De amikor a francia forradalom radikálisai sürgetni kezdték a francia nyelv mindenféle eszközökkel való terjesztését, írja iller, ez nem azért volt, mert Bretagne vagy Pays d Oc lakói nem tudták magukról, hogy franciák, hanem mert a nemzeti szuverenitás és a politikai egyenlőség forradalmi eszméi csak úgy tűntek megvalósíthatóknak, ha mindenki egyként beszéli a köztársaság nyelvének tekintett franciát. 23 A történelmi leírás, amit iller ad (s ami egyébként sok tekintetben rokon azzal, ahogyan Bibó gondolkodott a francia forradalomról s a francia nemzet genéziséről), kétségkívül megbízható és részleteiben is pontos. nnek ellenére azt javaslom, hogy vigyük végig mégis azt az analógiát, amit Weinstock felállított, s nézzük meg, mi következik mindebből egy esetleges európai nemzet lehetőségére nézve. Az a gyanúm ugyanis, hogy az európai nemzet, ha lesz, már a nemzeti identitás természetéből fakadóan sem lesz toleráns az egyéb típusú politikai identitásainkkal szemben. Történelmi tapasztalataink ugyanis azt mutatják, hogy a nemzeti identitás kizárólagos, s hogy rosszul tűri az egyéb típusú, partikuláris politikai lojalitásformákat. Ilyen tekintetben, illerrel ellentétben, hajlok arra, hogy amennyiben az európai identitás nemzeti típusú identitásként képződik majd meg, nemigen fog megtűrni maga mellett alternatív politikai identitásokat. Javaslatom tehát az, hogy tekintsük át a nemzeti típusú politikai közösség megteremtésének folyamatát az egyes európai államokban (nagyban), különösen a folyamat kezdeteire, Franciaországra és a francia forradalomra összpontosítva, és nézzük meg, hogy végiggondolható-e valamiféle analógia a nemzeti és az európai identitás kialakulása vagy kialakítása között. lső, felületes megközelítésben mindenképpen úgy tűnik nekem, hogy a nemzet genézisének folyamatában találunk majd olyan mozzanatokat, amelyek feljogosítanak némi reményre, azaz legalábbis látszatra feljogosítanak arra, hogy optimista várakozással tekintsünk egy közös, nemzeti típusú európai politikai közösség kialakulása felé. indenekelőtt az a tény például, hogy a nemzet: eszme; egy absztraktum vagy elvont fogalom tehát (miként azt Benjamin Constant mondta egykoron), nem pedig reálisan létező valami. 24 ltérően a családtól, a ro- 22 David iller: Republicanism, National Identity, and urope. = Republicanism and Political Theory. ds. Cécile Laborde and John aynor. Oxford , Uo Benjamin Constant: A hódító szellem és a bitorlás az európai civilizáció tükrében. = Uő: A régiek és a modernek szabadsága. Bp , 61, 65.

11 AZ URÓPAI UNIÓ ÉS POLITIKAI KÖZÖSSÉG 81 konságtól vagy a törzstől a nemzet nem konkrétan megragadható formája a közösségnek, s a nemzeti identitás más identitásformákkal összehasonlítva már eleve a kollektív, közösségi identitásnak egy nagyon absztrakt formája. zért elvileg nincs akadálya a további extrapolációjának. A nemzeti identitást először Franciaországban, majd francia mintára egyebütt is úgy alkották meg, hogy az egyéneket leválasztották korábbi partikuláris identitásformáikról uradalmakról, parókiákról, céhekről, tartományokról, majd az így felszabadított egyéneket újra egyesítették a nemzetben mint a politikai közösség legátfogóbb formájában. lvileg tehát nincs semmi akadálya annak, hogy miként Weinstock mondja az egyéneket újfent csak leválasszuk a már meglévő nemzeti identitásformáikról, és újraegyesítsük őket az urópa összes polgárát átfogó nemzetek fölötti nemzetben. ivel azonban az identitásnak ez a formája nem közvetlen vérségi kötelékeken, rokonsági kapcsolatokon alapszik, hanem döntően tudati természetű, ezért egy nemzetépítési folyamat csak akkor lehet sikeres, ha ennek az új, átfogó identitásnak a világos tudatát sikerül elültetni az emberek fejében: mert egy nemzet csak akkor létezik, ha adott embercsoport tagjai egyazon nemzet tagjainak tudják magukat. bből az is következik s ezt rnest Renan nagyon világosan megfogalmazta a nemzetről szóló híres-hírhedt esszéjében, hogy a nemzeti identitás meglétének nem feltétele a közös nyelv, hiszen a nemzet döntően vagy elsődlegesen nem nyelvi, hanem spirituális közösség: a nemzet mondja Renan : lélek, szellemi alapelv. 25 (Renan felismerésének érvényéből mit sem von le az a tény, hogy abban a vitában, amit ő a német történészekkel, többek között Theodor ommsennel lzász elcsatolása miatt a francia nemzetről folytatott, egész egyszerűen ezt kellett mondania. Nem mondhatta azt, hogy a francia nemzet nyelvi közösség, ha egyszer lzász lakosai többségükben német ajkúak voltak.) Ugyanígy nem feltétele a közös nemzeti identitásnak az egyazon etnikumhoz való tartozás, a közös etnikai eredet történelmi emlékezete sem, hanem sokkal inkább miként Renan gondolta az eltérő eredet feledése. Ha a franciák gondosan megőrizték volna az eltérő gall vagy frank származásuk emlékezetét, soha nem jöhetett volna létre valami olyasmi, hogy a francia nemzet. (ár csak ezért sincs tehát igaza Habermasnak akkor, amikor egyenlőségjelet tesz nemzet és etnikum közé.) A nemzeti identitás tudata nem a közös etnikai származás gondosan ápolt emlékezetéből, hanem épp ellenkezőleg: a kollektív történelmi amnéziából származik és származhat egyáltalán. A nemzetépítés sikeressége azonban nem csak azon múlik, hogy az egyénekben sikerül-e kialakítani az új identitás világos tudatát, hanem egyszersmind fel kell tudni kelteni bennük a nemzethez való tartozás érzését is. Vagyis nem csupán a nemzeti identitás és ennek tudata, hanem a nemzet iránti erős érzelmi lojalitás is feltétele a nemzeti típusú közösség létrejöttének. Az a tény, hogy a nemzet eszme, egy absztraktum tehát, nem jelenti azt, hogy a nemzetre sugárzó érzelmek s a vele való érzelmi azonosulás az egyén részéről ne lenne (és ne lehetne) nagyon valós. indezekből tehát levonhatjuk a következtetést, hogy a nemzet képzelt közösség csupán, a közösségi identitásnak egy erőteljesen tudati formája, ami nem feltételezi sem a közös etnikai eredet történelmi emlékezetét, sem pedig a közös nyelvet. Amit feltételez, az csupán az együvé tartozás világos tudata és határozott érzése. Innen nézve tehát, úgy tűnik, nincs különösebb elvi akadálya egy összeurópai nemzeti identitás létrejöttének, ahogyan azt Weinstock és mások is 25 rnest Renan: i a nemzet? = szmék a politikában: A nacionalizmus. Szerk. Bretter Zoltán Deák Ágnes. Pécs , 185.

12 82 DTR. ATTILA remélik. Ha viszont komolyan fontolóra veszem ennek a lehetőségét, jómagam végeredményben mégiscsak szkeptikus maradok több oknál fogva is. lőször is azért, mert az urópai Unió eddigelé láthatóan nagyon csekély sikereket ért el polgárai érzelmi lojalitásának felélesztése terén. z olyannyira nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy nem is kívánok ennél több szót vesztegetni rá. ásodsorban pedig azért, mert miként azt történelmi tapasztalataink mutatják a nemzetet megteremteni egyáltalán csak úgy volt lehetséges, hogy az egyéneket sikerült leválasztani a korábbi partikuláris identitásformáikról. z a folyamat mint láttuk 1789-ben nemcsak a felszabadulás reményét hordozta, hanem tartalmazta a fokozatos individualizációt, a korábbi társadalmi kötődések fölszámolását is: a nemzet emiatt mindmáig egyének közössége, nacionalizmus és individualizmus kölcsönösen feltételezik egymást. z az állítás, bár meghökkentően hangzik, nem paradox és nem is igazolhatatlan. Főként azért tűnik ma paradoxnak, mert a forradalmi nacionalizmus kora óta megismertük a nacionalizmusnak a nem szabadságkövető, az egyénnel szemben ellenséges, erőteljesen kollektivista formáit is, s úgy tűnik ma nekünk, mintha ez a kollektivizmus ellenséges lenne az individualizmussal szemben. (Többek között éppen ezek a történelmi emlékek és az ezekből leszűrt, többé-kevésbé átgondolt történelmi tanulságok táplálják a nacionalizmussal és a nemzettel szembeni ellenszenvet ma azokban, akik az integráció feltétlen híveiül szegődtek urópában. Amikor anent arról beszél, hogy egyesek a nemzetben csupán az utolsó, megszűnőfélben lévő akadályát látják az európai egységnek, akkor azokra utal, akik a nacionalizmusban elsődlegesen csak a háborús veszélyforrást és az egyéni szabadság ellenségét látják.) Valójában azonban, miként azt Hannah Arendt kimutatta, alighogy az egyén színre lépett a francia forradalommal, mint teljesen önálló lény, aki jogait és méltóságát önmagában hordja, s aki nem szorul e tekintetben semmiféle tágabb, őt felölelő rendre, máris eltűnt és átváltozott a nép egy tagjává. És mert a francia forradalom kora óta az emberiséget népek családjaként gondoljuk el, máig érvényes megállapítás, hogy az ember igazi megjelenési formája nem az egyén, nem az individuum, hanem a nemzet. 26 A nacionalizmus individualizmusa és erőteljes kollektivizmusa tehát ugyanabban az órában született, a kettő nemhogy kizárná, hanem egyenesen feltételezi egymást. A nemzeti szuverenitást közvetlenül a nemzet birtokolja, s emiatt egyetlen, a társadalomban létező egyéb szervezeti formának (legyen az céh, uradalom vagy parókia) sem lehet az egyének felett politikai autoritása. Ne felejtsük el, hogy Franciaországban az 1879-es forradalom idején nemcsak az egyes tartományok lakóinak elfranciásítására törekedtek: a Le Chapelier-féle törvény (1791. június 14.) még a munkások szervezkedését is megtiltotta. A nemzeti szuverenitás jakobinus doktrínája kizárta nem csupán a francia társadalomnak tartományokra és azok népeire való elkülönülését, hanem még a partikuláris osztályérdekek szervezett képviseletét is. zzel a forradalom tudtára adta a franciáknak, hogy az újonnan születő nemzetben többé nem közösségekként, hanem egyénekként vesznek részt. indebből számunkra itt és most csak az a fontos, hogy a nemzet egyének, nem pedig közösségek közössége, s hogy a nemzet életre hívása megkövetelte a fokozatos individualizációt, az egyén kiszabadítását az öröklött társadalmi béklyóinak fogságából. a viszont ez azt jelentené, hogy az egyéneket ki kellene szabadítanunk nemzeti létezésük öröklött fogságából, s újra egyesítenünk kellene őket az európai nemzetben mint a politikai identitás egy új, még ennél is átfogóbb formájában. És jómagam erre ma igen kevés esély látok. 26 Hannah Arendt: A törzsi nacionalizmus. = Uő: A totalitarizmus gyökerei. Bp , 278.

13 AZ URÓPAI UNIÓ ÉS POLITIKAI KÖZÖSSÉG 83 Nem feltétlenül azért, mert foglya lennék saját, szűkkeblű magyar nacionalizmusomnak. És még csak nem is azért, mintha a nemzetállamot s egyáltalán a nemzeti létezés kereteit másokhoz hasonlóan valamiféle történelmi vagy akár szociológiai szükségszerűségnek látnám. 27 Éppen ellenkezőleg: teljes mértékben egyetértek lie Kedourie-vel, 28 aki fiatalabb kollégájával, rnest Gellnerrel folytatott vitájában mindvégig azt hangsúlyozta, hogy számára a nemzet nem több, mint szimpla történelmi akcidencia. Nem egyéb, lényegét tekintve, mint egy ideológiai konstrukció, s a nemzet, pontosabban a nemzeti szuverenitás eszméjének kimunkálásáért és népszerűsítéséért az olyan filozófusok tehetők felelőssé, mint Fichte. Az a fajta, szociologizáló magyarázati séma mondta Kedourie, ami Gellner könyveire olyanynyira jellemző, éppen azért, mert a nemzet és a nemzetállam keletkezését személytelen hatásmechanizmusok révén magyarázza (modernizáció, iparosodás, a szabványosított magaskultúra elterjedése stb.), hajlamos ezt a folyamatot a történelmi, de legalábbis a szociológiai szükségszerűség fényében látni és láttatni. Holott az eszmetörténész szemével nézve nyilvánvaló, hogy a nemzet és a nemzetállam nem más, mint a testet öltött ideológia még egyszer: szimpla történelmi akcidencia. Csakhogy ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy ma minden további nélkül ki tudnánk lépni a nemzeti létezés kereteiből. ert lett légyen bármennyire is eszmei természetű maga a nemzet, és lett légyen bármennyire is egy ideológiai konstrukció történelmi eredménye, az eszme, ha egyszer alakot, intézményi formát ölt, az ideológia, ha egyszer úrrá lesz az emberi gondolatokon, nagyon nehezen vetkőzhető le. (zért mondta aztán Isaiah Berlin, a nacionalizmus eszmetörténetének jeles brit kutatója, hogy az eszmékkel foglalkozó szobatudós tevékenysége egyáltalán nem ártalmatlan, professzoros foglalatoskodás: jobb, mondta ő, ha a veszedelmes eszméket már a dolgozószobában legyilkoljuk, még mielőtt ideológiai vértezetet öltenének, s maguk kezdenének gyilkolni. Készséggel elismerem persze, hogy valamely eszme fokozatos politikai intézményesülésének a folyamata a szociológia modellalkotó eljárásainak segítségével nehezen megragadható, s ezért szociológiailag nézve talán valóban képtelenség is bár éppen Tocqueville, a modern politikai szociológia atyja volt az, aki példás empátiával rajzolta meg a folyamatot, ahogyan a nemzeti szuverenitás nehézkes rousseau-i eszméje fokozatosan leszivárgott a népbe, odáig menően, mondja ő, hogy végül még a nők és a parasztok képzeletét is felgyújtotta. 29 Ahhoz viszont nem kell sem szociológusnak, sem eszmetörténésznek lenni, hogy belássuk: az emberek az elmúlt pár évszázadban, sokkal inkább, mint az azokat megelőzőekben, többnyire eszmék és ideológiák nevében gyilkolták egymást. Visszatérve tehát, jómagam nem látom ma különösebb jelét annak, hogy akár a nemzeti eszme tudatformáló hatása, akár a nemzeti érzület intenzitása számottevően csökkent volna. int ahogyan azt sem látom, hogy a nemzetállam erejének és szuverenitásának látható csökkenése magának a nemzetnek s a nemzeti gondolat legitimációs erejének eróziójához vezetne. Épp ellenkezőleg: akárcsak a tanulmány elején említett ichael ann, magam is úgy gondolom, hogy a nemzetállam hanyatlása a globalizáció korában nem a nagyobb, multinacionális államalakulatok létrehozásának, hanem a már létezők feldarabolásának irányába mutat: a nemzetállamok hanyatlásával párhuzamosan egyre inkább erősbödő etnopolitika csak újabb, egyre 27 Lásd ezzel kapcsolatosan rnest Gellner: Nationalism. New York lie Kedourie: Nationalism. Oxford Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom. Bp

14 84 DTR. ATTILA kisebb, de egyre autentikusabbnak gondolt nemzetállamokat eredményez. 30 (A legújabb példa erre nyilván Koszovó.) A fentiek alapján úgy tűnhetne, mintha a transznacionális európai politikai identitás lehetőségével szemben magam is csupán a létező nacionalizmusok komor tényére mutatnék rá. Van azonban egy másik politikai tapasztalatunk is, ami engem legalább ennyire szkeptikus megfontolásokra indít az európai, transznacionális politikai közösség lehetőségét illetően. ert bár igaz, hogy a nemzet absztraktum, képzelt közösség csupán, van mégis egy sor olyan politikai hatásmechanizmus, amely nem csupán feltételezi, hanem egyben erősíti is a nemzeti hovatartozás tudatát s a nemzeti kohéziót. Így például érdemes még egyszer felidézni, mint ahogyan Bibó is újra meg újra felidézte, hogy a nacionalizmus és a demokratizmus úgymond édestestvérek, azaz a nemzeti eszme térnyerése Franciaországban együtt járt a köztársasági kormányzat bevezetésével. Azt, hogy miként is működnek ezek a hatásmechanizmusok, leginkább talán történelmi illusztrációkkal lehetne szemléltetni. Legyen itt a példa rá a nyelvi homogenizáció politikája, ami minden európai nemzetállamban működött (némelyekben működik ma is), s amelynek szükségességét állítólag már a francia forradalmárok úgymond felismerték (de amit majd csak a harmadik köztársaság vitt diadalra, fölöttébb drasztikus eszközökkel). Franciaország nyelvi sokfélesége nem volt zavaró addig, amíg a harmadik rend nem érzett késztetést a kormányzásban való részvételre: zavaróvá csak a köztársasági rendszer bevezetésével vált. A nyelvi egyneműsítésre (vagy legalábbis a szándékának a megfogalmazására) nem azért került sor tehát, mert a bretonok nem gondoltak magukra franciákként, vagy mert önmagában zavaró lett volna egy, a francia többségtől elkülönülő nyelvi közösség létezése Franciaországban: hanem azért, mert a forradalmárok szerint a köztársasági döntéshozatalban való, teljes értékű részvétel igénye és lehetősége feltételezi a társadalom nyelvi homogenizációját. iller pontosan ezt a választ adja Weinstocknak, s úgy gondolom, hogy ez a válasz általában is helyes, és részleteiben is pontos. ert bár igaza lehetett Renannak abban, hogy a nemzet elsősorban nem nyelvi, hanem spirituális közösség, a központosított nemzetállam és a képviseleti kormányzat napi működése mégis megköveteli a nemzetállam polgárainak nyelvi közösségé való alakítását. A nemzet létezhet közös nyelv nélkül, a nemzetállam viszont nem. A nemzetállam nyelvi homogenizációs politikája éppen ennek a logikának engedelmeskedik, amikor a hivatalos nyelvet kényszerrel ráerőlteti azokra, akik azt nem beszélik. A nyelvi egyneműsítés indoklását a forradalom idején legvilágosabban Barère fogalmazta meg, aki egymásután tagja volt az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek és a Nemzeti Konventnek is, s akinek egyébként is meggyőződése volt, hogy a francia urópa legszebb nyelve, amelynek feladata, hogy a szabadság legkifinomultabb gondolatait közvetítse a világ számára. A II. év pluviôse 8-án (1794. január 27-én) történt előterjesztésében arról beszélt, hogy elpusztíthatatlan a föderalizmus, amelynek alapja a gondolatok közlésének hiánya. (egjegyzendő, hogy föderalizmuson a forradalmi retorika a szeparatizmust értette.) Forradalmasítottuk a kormányzatot mondta, a törvényeket, a szokásokat, az erkölcsöket, a viseletet, a kereskedelmet s magát a gondolkodást is; forradalmasítsuk tehát a nyelvet, ami ez utóbbinak a mindennapos eszköze. Önök elrendelték a törvények megküldését a Köztársaság valamennyi községébe; ám ez a jótétemény kárba veszett azoknak a megyéknek a számára, amelyekre már 30 ichael ann: i.m. 155.