27.
28.
29.
30.
31. Az I. és II. szövegrészeket a tanulók önállóan elolvassák majd a mellékelt kérdések segítségével feldolgozzák, a következı órán pedig cserélnek. I. A felfedezések okai A 15. századi felfedezések Portugáliából indultak ki. Ez az ország a 14-15. század folyamán az arabok elleni felszabadító háború közben született, s katonái nem álltak meg a Gibraltárnál, hanem Afrikában és az óceán szigetei felé folytatták keresztes térítı hadjárataikat, újabb és újabb, addig ismeretlen térségek felé nyomulva. Az ibériai fiatal államok (Spanyolország és Portugália) kedvezı fekvésük ellenére sem vehettek részt a Földközi tenger keleti medencéjében folyó ún. levantei kereskedelemben. Miután az oszmánok 1453-ban elfoglalták Bizáncot, a térséget uralmuk alá vonták, és a kereskedésre a velenceieknek adtak kizárólagos engedélyt. Márpedig az Indiából, Kínából, Közel-Keletrıl származó termékek kereskedelme igen nagy hasznot hozhatott volna. Keresett volt Európában a keleti textil, selyem, porcelán, illatszer, de a legfontosabb mégis a főszerek, ezen belül is a bors szerepe volt. A felfedezések úgyszólván Európa gyomrából indultak ki. Még nagyobb lehetett volna a haszon, ha a távoli gazdag területekrıl aranyat is tudnak hozni. Európában ugyanis fokozatosan növekedett a kereskedelmi forgalom, ennek lebonyolításához egyre több közvetítı pénz kellett. Az Európában található arany ehhez már nem volt elég. A kérdés az volt, el lehet-e érni a távoli gazdag területeket a török birodalom megkerülésével? Megoldható-e, hogy kimaradjon az arab közvetítı láncszem, és közvetlenül az európaiak kereskedjenek a Távol-Kelettel? A kérdésre az újabb földrajzi elméletek, a hajóépítési és navigálási ismeretek adták meg a választ. A felfedezések feltételei A kora újkori felfedezések elképzelhetetlenek a reneszánsz ember tudományos és technikai ismeretei nélkül. A földrajztudósok azt vallották, hogy a szárazföldeket tengerek veszik körül, így az alig ismert afrikai kontinens is körülhajózható, s megkerülve elérhetı India. (Ez az elmélet bátorította a portugálokat.) Felelevenítették azt az ókori elméletet is, mely szerint a Föld nem lapos, hanem gömbölyő. Márpedig, ha ez igaz, akkor az, aki az óceánon állandóan nyugat felé hajózik, végül keleten, India partjainál köt ki. (Ez indította útjára Kolumbuszt.) Az elméletek helyesek voltak, csak az okozott problémát, hogy a valóságosnál sokkal kisebbnek képzelték Afrikát és az Atlanti-óceánt, arról nem is beszélve, hogy Amerikáról, a Csendes-óceánról és Ausztráliáról mit sem tudtak. A portugálok évszázadok óta jól ismerték a zord Atlanti-óceánt, hiszen fıleg halászatból éltek. Kiváló hajózási ismereteiket az araboktól tanultakkal bıvítették. Különösen nagyot lendített utazásaikon a XV. század közepétıl használt karavella, mely alkalmasabb volt a nyílt tengeri hajózásra, mint a korábbi hajótípusok. Itt, Portugáliában hozta létre Tengerész Henrik herceg a világ elsı hajózási iskoláját, ahova a legkiválóbb térképészeket és csillagászokat győjtötte össze, hogy megismertessék a portugálokkal az arabok, olaszok és németek navigációs ismereteit. Hajó a felfedezések korából Az elsı felfedezések A 15. század folyamán a portugálok fokozatosan kitapogatták Afrika nyugati partjait, s meglepetten tapasztalták, hogy a Niger-torkolat után újra délre kell hajózni, vagyis, hogy az európainál jóval nagyobb, ismeretlen kontinensrıl van szó. 1486-ban Bartalomeo Diaz elérte Afrika déli csúcsát, a Jóreménység-fokot. További tizenkét év telt el még addig, amíg Vasco da Gamának sikerült egész Afrika megkerülésével Indiába eljutni (1498). A portugálok szerte Afrika és Ázsia (Japán,
32. Indonézia, Kína) partjain katonai helyırségekkel megerısített kereskedelmi lerakatokat hoztak létre, s innen szállították haza a luxuscikkeket, főszereket, rabszolgákat. A fıbb termékekkel való kereskedés királyi felségjog volt, amit sok esetben egy-egy kereskedınek adott bérbe az uralkodó. Ám a sok arany nem innen érkezett. Az itáliai származású Kolumbusz Kristóf terve az volt, hogy nyugatra hajózva éri el Ázsiát. İ is a portugál uralkodótól kért ehhez segítséget, itt azonban nem járt sikerrel, s végül is a spanyol királyné támogatását nyerte el. 1492. október 12-én ütközött bele az Ázsiának hitt Amerikába. A firenzei Amerigo Vespucci ismerte fel, hogy új kontinenst találtak (amely róla kapta a nevét is). A spanyolok a portugálokkal együtt hamarosan felfedezték, meghódították és leigázták Közép- és Dél-Amerika indián civilizációit, helyükön alkirályságokat, gyarmatokat hozva létre, ahonnan ismeretlen terményeket és az európaiak számára elképzelhetetlen mennyiségő aranyat szállítottak az óhazába. Azt, hogy a Föld valóban gömbölyő, a portugál Magellán (Magelhaes) spanyol tengerészei bizonyították be kétségbevonhatatlanul, amikor 1519 és 1522 között körbehajózták a Földet. Földrajzi felfedezések a kora újkorban A franciák, angolok és hollandok északon keresték az Ázsiába vezetı, rövidebb utakat, és Kolumbuszhoz hasonlóan, ık is új területekbe ütköztek, felfedezve Észak-Amerikát, Skandinávia északi partjait, Grönlandot és a sarkvidéki szigeteket. A következı évszázadokban fedezték föl Ausztráliát, Indonéziát, a csendes-óceáni szigeteket, míg az új kontinensek belsejét csak a XIX. században tárták fel teljes mértékben. Az orosz felfedezık ezalatt a nagy folyamokon dél felé hajózva fokozatosan fedezték fel Szibériát. Az északi felfedezıket is a gyarmatosítók követték: az angolok és franciák Indiában és Észak-Amerikában, a hollandok Indonéziában. A gyarmatokért nem a bennszülöttekkel, hanem - a bennszülöttek egyes csoportjainak támogatásával - egymás ellen folytattak igazi háborúkat az európaiak. Kultúrák találkozása A kora újkori nagy földrajzi felfedezések hatására egészen eltérı kultúrájú népek kerültek egymással kapcsolatba. Többnyire kölcsönös értetlenséggel álltak egymással szemben. Az amerikai, csendes-óceáni bennszülöttek elképzelhetetlennek tartották, hogy a csodálatos jövevények hozzájuk hasonlatos emberek; sokszor megnyerhetı isteni lényeknek hitték ıket. Inka ábrázolás fehérek és rézbırőek találkozásáról Az európaiak pedig nem tudták, hogy az ı ıseik is a "barbárok" kulturális szintjén éltek, s gyakran csak értéktelen, állatias lényeknek tartották a bennszülötteket, akiket szabad kiirtani, rabszolgasorba hajtani. Még a jó szándékú térítık is többnyire lusta, beszédre képtelen, állatias, szemérmetlen, tolvajló, babonás és bálványimádó lényeknek látták ıket. Így mindenáron, akár kultúráik lerombolásával is igyekeztek a kereszténységet rájuk erıszakolni, hogy megjavítsák "erkölcstelen" viselkedésüket és megmentsék lelkeiket a mennyország számára. A
jószándékú hittérítık csak azt nem értették meg, hogy többféle erkölcs, értékrend létezhet, az adott társadalom igényeinek, körülményeinek megfelelıen. (Nem 33. meglepı mindez, ha tudjuk, hogy az európaiak egymás hasonló világa felé is elıítéletekkel közelítettek, s az Európán kívüli népek is hasonlóan viselkedtek egymás között.) Az európai kultúra terjeszkedése a kora újkorban A nagy földrajzi felfedezések utáni kulturális érintkezések veszélyekkel jártak, mert nem egyenlı erejő kultúrák között történtek. Európa a 16-17. századra igen megerısödött, így általában sokkalta gyengébb kultúrákkal kerültek szembe. Ez nagy kísértést jelentett, hogy egyszerően legázolják azokat, és gátlástalanul érvényesítsék érdekeiket. Márpedig ilyenek nagyon is voltak. Hiszen éppen azért indították felfedezı útjaikat, mert hasznot kívántak hajtani a távoli földrészek ismeretébıl, saját problémáikat kívánták megoldani, szükségleteiket fedezni azok kincseivel. Így nemesfémeket, drágaköveket, főszernövényeket szerezni, mivel ennek híján volt Európa. Óhatatlanul hatalmi törekvések is kísérték a felfedezéseket: az újabb és újabb területek meghódítása növelhette a felfedezı ország nemzetközi hatalmát, befolyását. Az inka birodalom bukása Már az elsı találkozások után megkezdıdött a kapcsolatok felvétele, és megindultak a kölcsönös ajándékcserék. A kereskedı telepek megjelenésével ezek rendszeres kereskedelmi kapcsolatokká nıttek. Ahol erıs, nagynépességő kultúrákkal találkoztak az európaiak, ott ezek a kapcsolatok a 16-17. században még korlátozottak és kiegyenlítettek maradtak. Kína például csak kevés kereskedı telepet engedélyezett, és Indiával is - egyelıre - ezen a szinten maradtak meg a kapcsolatok. Máshol kezdetektıl fogva egyenlıtlen csere folyt, az "árat" az európaiak diktálták, és a fosztogatásig is elmerészkedtek. Az európai (portugál, holland, spanyol, angol és francia) kereskedelmi telepek végig húzódtak Indokína, Indonézia és Afrika partjai mentén. Amerikában a kereskedelmi telepek viszonylag korán nagykiterjedéső gyarmatokká terebélyesedtek. A hódításokat a spanyolok kezdték. Fernando Cortes 1519-21-ben az azték, Francisco Pizarro 1532-33-ban az inka birodalmat igázta le. Módszereik hasonlóak voltak: kis sereggel benyomultak a birodalom közepébe, és foglyul ejtették az uralkodót. Ezután kemény harcok árán leigázták a vezetı nélkül maradt országot. Sikerükhöz hozzájárult, hogy a birodalmakkal ellenséges indián kultúrák segítségükre voltak helyi ismeretekkel, nyelvtudással, katonai erıvel, utánpótlással és a hátország biztosításával. Fokozta elınyüket, hogy a birodalmak uralkodói bizonytalanok voltak, nem isteni lényekkel állnak-e szemben. Ezért - félelmeik ellenére - vendégként, szívélyesen fogadták az európaiakat. Mikor mégis harcra került a sor, az indiánok soraiban pánikot okoztak a fehérek lovai, fémöltözete, tőzfegyverei. Az sem volt lényegtelen, hogy az európaiak nem rettentek vissza semmiféle képmutatástól, szószegéstıl és kegyetlenségtıl, ha a hadjárat úgy kívánta. Elszántságukat növelte, hogy csak gyızelem árán maradhattak életben, de ebben az esetben - reményeik szerint - hatalmas vagyonok vártak rájuk. Így a küzdelem az indiánok számára, magasabb létszámuk ellenére is reménytelenül egyenlıtlen volt. Az itt sorolt elınyöket élvezték az európaiak más térségek gyarmatosításakor is. Közép-Amerika spanyol leigázása után hajtották uralmuk alá a portugálok Brazíliát, az angolok és franciák Észak-Amerikát, a hollandok Indonéziát. A XVIII. században az angolok már Indiában terjeszkedtek, illetve megszerezték Ausztráliát. (A zsákmány olyan nagy volt, hogy sem erı, sem
igény nem mutatkozott még ekkor arra, hogy Afrikát is bekebelezzék. Erre csak a XIX. században kerül majd sor.) Az elfoglalt területeket gyarmatokként az 34. anyaországhoz kapcsoltak. Ellentétben az ókori gyarmatvárosokkal, ezek nagy kiterjedésőek voltak, és mindenben alá voltak rendelve az anyaország érdekeinek és irányításának. A gyarmati keretek között a kultúrák különféleképpen érintkeztek egymással. Egyes helyeken élénk kulturális keveredés indult meg. Brazíliában például a kisszámú portugál telepes viszonylag népes és nehezen leigázható területekkel találkozott. Így sok vegyes házasságot kötöttek, gyakori volt a fekete, indián és fehér keveredés. Ám a kultúrák itt sem voltak egyenrangúak. A latinamerikai társadalmakban éles, átléphetetlen határok húzódtak a kiváltságos fehérek, a köztes helyzető félvérek és az alávetett indiánok, feketék között. Máshol az európaiak keményebb ellenállásba ütköztek, itt az ıslakók kultúrája háttérbe szorult - ez volt a helyzet például a közép-amerikai spanyol gyarmatokon. Végül ott, ahol az európaiak gyér lakosságú, könnyen leigázható területtel találkoztak, egyszerően birtokba vették azt, és kiszorították onnan az ıslakókat. Ez történt például Észak-Amerikában, Dél-Afrikában, majd Ausztráliában. A kultúrák találkozása rengeteg szenvedést okozott, fıleg a kisebb létszámú, katonailag gyengébb népeknek. Ezt jól mutatja például az indiánok számának rohamos csökkenése. (Pontos számok nincsenek, de becslések szerint Mexikóban például 1/20-ára esett vissza az ıslakosok száma.) Ennek egyik oka az volt, hogy az európaiak olyan kórokozókat hurcoltak be, melyekkel szemben nem volt ellenállóképes a bennszülöttek szervezete. Az indiánok tömegei pusztultak el bárányhimlıben, tífuszban, kanyaróban, influenzában, míg a fehérek a szifiliszt kapták cserébe. Az addig ismeretlen betegségek elterjedése máshol is a kultúrák találkozásának egyik végzetes következménye volt. A népességcsökkenés további oka volt, hogy újra megjelent a rabszolgaság. Kezdetben indiánokat kényszerítették munkára a latin-amerikai bányákban és ültetvényeken, ám ık nagy tömegben pusztultak el a nehéz munka és a rossz ellátás miatt. Ekkor tértek át a fekete rabszolgák alkalmazására. A 15. és 19. század között kb. 20 millió embert szállítottak át Afrikából Amerikába ilyen céllal. Az európai gazdaság behatolása ezenkívül mindenhol évszázados népesedési és táplálkozási egyensúlyhelyzeteket borított fel, éhínséghez, túlnépesedéshez vezetett. Ez is elıször Amerikában mutatkozott: a mexikói legelık növekedése például elvette a termıföldet az ıslakosok elıl, az Andok vidékének jól szervezett elosztási rendszerének, belsı gazdasági kapcsolatainak, öntözırendszereinek tönkretétele is éhínséghez, tömeges halálhoz vezetett. Még olyan ártalmatlannak tőnı szokások is végzetessé válhattak, mint amilyen például az európai öltözködés. Az egész testet befedı ruházkodásra kényszerített indiánok kimelegedtek, majd megfáztak, gyakran kaptak halálos kimenetelő légzıszervi betegségeket. A legszomorúbb következmény a tudatos emberirtás volt. Miután az indiánok feleslegessé váltak, felerısödött fegyveres irtásuk, elıbb Dél-Amerikában, majd késıbb, de annál hatékonyabban Észak- Amerikában. A népirtás, a kulturális rombolás, a hagyományos gazdasági, társadalmi kapcsolatok szétzúzása, környezeti rombolás valamivel késıbb jelentkezett Ázsiában és Afrikában, az európai kultúra ottani behatolásával.
II. Kultúrák összefonódása Amerikában 36. Az eltérı kultúrák érintkezésének Amerikában sok haszna volt. Az európai hatás lendítıen hatott az Európán kívüli területeken, ahol nyitott, és kellıen erıs kultúrákkal találkozott. (Például Japánban, a 19. században.) Ám az érintkezések igazi haszonélvezıje Nyugat-Európa volt: az új világok hatására fellendült és átalakult gazdasága, kialakult az ipari társadalom a maga számos társadalmi, gondolkodásbeli, mővészeti és tudományos következményével együtt. A kultúrák sőrősödı találkozása, s fıleg az európai civilizáció kiterjedése következtében a következı évszázadokban gyorsan megváltozott a Föld kulturális térképe. Elıször is kiszélesedett a civilizáció sávja, s lassan húzódtak vissza a növényekben, állatokban gazdag, emberekben szegény térségek. Átalakultak a már meglévı civilizációk is, átvéve egymás alapvetı kultúrnövényeit, termelési technikáit. (Amerikában megjelent a búza és a rizs, Európában a kukorica és a burgonya, és így tovább.) Azzal, hogy többféle alapvetı növényt termesztettek párhuzamosan, csökkentették az éhínségek veszélyét. Korábbi területeiknél jóval nagyobb térségekre terjedtek szét a nagy vallások, fıleg az iszlám és a keresztény hit. Hirtelen terjedt Európán kívül a fehér ember, a spanyol, portugál, francia, angol etnikum, nyelv és kultúra. A folyamat végeredménye egyfelıl az európai kultúra átalakulása lett, fıleg: az ipari társadalom kialakulása. Másfelıl, a 16-19. század között, az egész világ hasonulni kezdett ehhez az újjáformálódott Európához. Gazdasági fellendülés a 16. században Miután a 14. századi európai gazdasági megtorpanás elmúlt, tovább folytatódott a 11. században megindult európai folyamat, a termelés, a városok, a népesség növekedése. (Egyes számítások szerint Európa teljes lakossága 1450 és 1600 között nagyjából 50 millióról 106 millióra nıtt. Több ettıl jelentısen eltérı becslés is létezik.) Ez a gazdasági fejlıdés ugyanúgy oka volt a felfedezéseknek és az azt követı európai kirajzásnak, térhódításnak, mint a 11. századi fellendülés a keresztes terjeszkedéseknek. De mindez következmény is. Egyszerre óriási mértékben kibıvültek Európa kereskedelmi kapcsolatai. A beáramló arany, majd nyersanyagok nagy hatást gyakoroltak az európai gazdaságra. Az elsı látványos változás az ún. árforradalom volt a 16. század derekától. A beáramló nagy aranymennyiség miatt ugyanis az arany ritkasága és így értéke is csökkent, az aranyban kifejezett árak viszont ennek megfelelıen megemelkedtek. A század végére részben emiatt az árak nagyjából három-négyszeresükre ugrottak. Az áremelkedésben azonban szerepet játszott a népességnövekedés is: több embert kellett ellátni - elsısorban élelmiszerrel. Ez az oka, hogy fıleg a mezıgazdasági cikkek ára emelkedett. Ennek következtében a kelet-közép és a kelet-európai országok egyre jobban bekapcsolódtak a nemzetközi kereskedelembe. Élelmiszer mellett nyersanyagokat is szállítottak Nyugat-Európába, cserében pedig iparcikkeket, fıleg textilt vittek magukkal. A kézmőipari termelés növekedése miatt viszont az iparosok az élelmiszerekhez képest olcsón kényszerültek eladni termékeiket. Hogy csökkentsék az elıállítás költségeit, új szervezeti formákat vezettek be. A kereskedı vállalkozó olcsó falusi bedolgozókhoz szállította a nyersanyagot (például gyapjút), és velük dolgoztatta fel (szövés), majd tovább szállította másokhoz, újabb munkálatokra (festés). (Ezt a megoldást kiadási rendszernek vagy szétszórt manufaktúrának szokás nevezni.) A módszer elınye volt, hogy a városi céhek hatáskörén kívül, vidéken lehetett termelni, így a vállalkozókat nem kötötték meg a céhek versenyellenes elıírásai, és a munkaerı is olcsóbb volt. Máskor egy üzemen belül
37. folyt a munka, de nem egyetlen ember végezte el az egész munkafolyamatot egy-egy munkadarabon, mint ahogy ez a céhes mőhelyekben volt szokásos. Egy dolgozó csak egy munkafázist végzett el, majd tovább adta a munkadarabot egy másik munkásnak, a következı munkafázisra, és így tovább. Így egy munkás sok darabon dolgozott, de mindegyiken csak ugyanazt az egyszerő, könnyen tanulható munkát végezte. Még saját kezével végzett már gépies mozdulatokat. Az ilyen üzemeket - éppen a kézzel végzett munkáról - manufaktúráknak nevezik. (Manufaktúrák: manus: kéz, facio: tesz, latinul.) A manufaktúrák is többnyire vidéken jöttek létre (fıleg Flandriában vagy Angliában), ahol egyes kézmőves falvak hatalmasra duzzadtak. A kereskedelmi és ipari vállalkozásokat segítették elı az egyre tıkeerısebb és kiterjedtebb tevékenységet folytató bankok. Zálogért és kamatra kölcsönöket nyújtottak a vállalkozásokhoz, letétpénzeket fogadtak el, vagy akár készpénz nélkül, bankjegyek és váltók segítségével fizettek és bevételeztek. Egy-egy nagyobb bankháznak (pl. a firenzei Medicieknek vagy az augsburgi Fuggereknek) az egész kontinensre kiterjedı fiókhálózataik voltak, így az egyik országban kiállított váltót egy sok száz kilométerrel messzebb fekvıben is be lehetett váltani. Megbízott tudósítókat küldtek szét minden országba. Pénzvagyonuk nagyobb volt az uralkodókénál, sıt, ık nyújtottak a fejedelmeknek, köztük a pápának és a császárnak is kölcsönöket, és így nagy befolyást gyakoroltak a nemzetközi politikai életre. Megnyíltak az elsı árutızsdék is, ahol nagyban, áruminták alapján, a készletek felesleges mozgatása nélkül lehetett eladni, venni, vagy közvetlenül a vétel után továbbadni. Biztosító társaságok jöttek létre, így a távolsági kereskedelem biztonságosabb üzlet lett. Ha egy vállalkozásra nem volt elegendı egyetlen ember tıkéje, akkor a kereskedık összeadták tıkéjüket és részvénytársaságokat hoztak létre, közösen szerelve fel a flottákat. A 16. század kereskedıi, bankárai és iparvállalkozói már igazi kapitalisták voltak, akik nem maguk és családjuk ellátására, hanem újabb és újabb befektethetı tıkemennyiség elıállítására, tıkefelhalmozásra törekedtek. Nem éltek szegényesen, de jövedelmük nagyobb részét újra meg újra befektették, a még nagyobb nyereség reményében. Új gazdasági centrum Európában A 16. századi európai gazdasági fellendülés, a kereskedelem és ipar súlypontja nem egészen ugyanoda esett most, mint a korábbi századokban. Már a középkor derekától Európa legnépesebb és legiparosodottabb térsége az Észak-Itáliát és Németalföldet összekötı széles sáv volt. Míg azonban a 15. századig ennek a déli része (Itália) járt az élen, most már az északi, Németalföld, és a sáv új "meghosszabbítása", Anglia. Itália földrajzi helyzeténél fogva lemaradt a felfedezésekrıl és kis államainak fejedelmei nem tudtak a gyarmatosítás hatékony támaszaivá lenni. A spanyol-francia háború pusztításai és a kis államok egymás közötti csatározásai lekötötték energiáit, tönkretették gazdag városait. Hosszabb távon a gyarmatosításban élen járó Spanyolország és Portugália sem járt sokkal jobban. Náluk viszont a gazdasági háttér, a fejlett kézmőves ipar, a nagyobb népesség hiányzott a tartós fellendüléshez. A viszonylag kedvezıtlen adottságokon tovább rontott a hibás gazdaságpolitika. Kiőzték a félszigetrıl a zsidókat, iszlámhitőeket, késıbb a kikeresztelkedett arabokat (moriszkókat) is. Pedig ık a kézmővesipar és kereskedelem szakértıi voltak, akiket keresztényekkel nem tudtak egyhamar pótolni. A kiviteli vámokat viszonylag magasan szabták meg, hogy nagy kincstári bevételekhez jussanak. Ennek azonban az lett a következménye, hogy senkinek nem érte meg olyan cikkeket termelni, melyeket külföldre lehet exportálni. Mindezek következtében az amerikai nemesfém külföldi iparcikkekért cserében
38. kiáramlott a félszigetrıl. Spanyolországból nagyobbrészt a spanyol korona iparosodott németalföldi tartományai felé áramlott a nemesfém. A térség már a középkorban is kereskedelmi központ, a déli és északi tengeri kereskedelem találkozási pontja volt. Az atlanti kereskedelem megindulásával a németalföldiek lettek a gyarmati és európai áruk legfıbb közvetítıi, szállítói. Az északi tartományok földjét a parasztok részben a tengertıl hódították vissza saját maguk részére. A termékeny földeken intenzív termelést folytató szabad parasztok fontos felvevı piacot jelentettek a külföldi és hazai iparcikkeknek. Még fontosabb szerepre tesz szert Anglia. A 15. században látszólag jelentéktelen ország, mely elveszítve szárazföldi területeit, harmad akkora volt, mint Franciaország, és belsı háborúk gyengítették. A társadalom és gazdaság azonban már évszázadok óta ígéretesen új utakra tért. Már a 13. századtól pénzjáradék váltotta fel a terményjáradékot, a pénzforgalom jóval nagyobb volt, mint Európában bárhol. A középkor folyamán nyert fokozatosan teret a szabadparaszti földmagántulajdon is, melynek eladását sem jobbágyi, sem nagycsaládi kötelék nem korlátozta. A parasztok jelentıs hányadát adták a módos gazdák (yeomanek), akik egyre több földet vásároltak össze, és béresekkel mőveltették, terményeiket pedig piacra vitték. Életmódjuk mindinkább hasonlított a polgárokéhoz és a nemesekéhez. Kezdtek iparőzéssel is foglalkozni. Az angol textilipar a 14-15. század folyamán nagyot fejlıdött. Ezeken az alapokon Anglia a XVI. század folyamán látványosan Európa élére tört. Ekkor már Európa legjelentısebb posztóexportıre, maga mögé utasítva az észak-itáliai városokat is. A posztóipar fellendülése különösen értékessé tette a juhokat, és a legelıket. A yeomenek és a nemesek (gentryk) szántóikat bekerítették, kiszakítva a dőlı többi, nyomáskényszerhez igazodó parcellái közül, s juhlegeltetésre tértek át. Késıbb a falvak közös legelıibıl is elkerítenek darabokat, vagy hatalmas csordákkal kiszorítják onnan a szegényebbek jószágait, akik csavargókká, béresekké, munkásokká váltak. Újabb legelıkhöz jutottak az elkobzott kolostori földek fölvásárlásával. Ígéretes fejlıdésnek indult a nehézipar is, a szénbányászat és vaskohászat. A szigetország földrajzi fekvésének köszönhetıen részt vehetett a felfedezésekben és a kereskedelmi telepek, gyarmatok alapításában. Ahhoz azonban, hogy elsı számú tengeri hatalom lehessen, még meg kellett küzdeni a spanyolokkal majd a hollandokkal. A Fuggerek A magyar "fukar" szó a Fugger család nevébıl keletkezett. Eredetileg feltehetıen Augsburg környéki falusi takácsok voltak, akik számára a textilkereskedık hozták a nyersanyagot, és ık is vitték el a megszıtt holmit, hogy nagy haszonnal eladják. Nem volt könnyő önállósodni, hiszen például a barhent szövethez (mely len- és pamutszálból készült) csak gazdag kereskedı tudta beszerezni a gyapotot Afrikából. Több ezer takács dolgozott hasonló módon Augsburg környékén, de igen kevés volt képes arra, hogy a városba költözzön, és ott hozzon létre takácsmőhelyt, ahogy ezt a Hans Fugger tette.
Magellán Magellán hajója Nina 40.
Pinta Santa Maria 41. Vasco da Gama hajója Vasco da Gama Szövegdarabolós feladat: A 36. oldalnak megfelelı melléklet képekre történı darabolása után a szöveget elolvasva, el kell dönteni, hogy a képek a szöveg mely részéhez illenek, és azokat a margóra ragasztva egy új, képes szöveget kell létrehozni. Az ipari forradalom A 18. századi technikai fejlıdés a textiliparban indult meg, mivel az a nehéziparnál kevesebb tıkebefektetést igényelt. Emellett a divat óriási piacot teremtett, a kereskedelem ugyanis új, a gyapjúnál olcsóbb alapanyaggal szolgált: a gyapottal. Az indiai eredető anyagot az északamerikai ültetvényeken rabszolgákkal termeltették. Az ebbıl készült ún. pamut szövetet
már nagy tömegek is meg tudták vásárolni, követve az elıkelıbbek drága alapanyagú viseletét. Csak technikai korlátok maradtak. Európában már a középkor végén is ötször annyi energia jutott egy emberre, mint Kínában, és tízszer annyi, mint a civilizáció elıtti kultúrákban, ha a különféle vízzel, széllel és a gravitáció erejével mőködtetett szerkezetek mellé az állati igavonó erıt is hozzászámítjuk. A 18. században azután a technikai fejlıdés újabb lendületet vett, és ott folytatódott, ahol a 14. századi válság idején elakadt. Ezt elısegítette, 42. hogy Angliában kiadták a Szabadalmi törvényt, mely biztosította, hogy hosszú ideig (általában 14 évig) csak a feltaláló által felhatalmazott és ezért fizetı gyártó hasznosíthatja a találmányt. (Ilyen eddig csak Velencében volt.) Ez meggazdagodással kecsegtette azt, aki eredeti és hasznos találmányt eszel ki. A technika, az elmés szerkezetek különben is divatban voltak Angliában, ahol sokféle automatát készítettek, köztük olyat is, mely 33 figurájával egy gyapjúmanufaktúra mőködését mutatta be. (Az egyik textilipari feltalálót éppen Kempelen Farkas sakk-automatája ösztönözte.) Az angol textilipar fellendülése Többféle fonógép készült, de a legismertebb Hargreavesnek valószínőleg 1764 és 1770 között kialakított gépe lett, mely nyolc majd tizenhat orsót tudott hajtani egyszerre egy nagy kerék segítségével, amit kézzel forgattak. (Gépét "fonó jenny"-nek nevezte el - utalva arra, hogy "nıi" munkát végez.) Ezzel persze sokkal gyorsabban ment a fonás, mint a hagyományos rokkával. Ezután a szövést kellett gyorsítani, hogy fel tudja dolgozni a sok fonalat. Ezt John Kay újítása, a repülı vetélı tette lehetıvé, melyet már 1733-ban feltalált, de csak a 70-es években terjedt el. Segítségével gyorsabban és egyszerőbben lehetett a szövés
közben átvetni a keresztszálakat. Ezzel olcsóbb is lett a szövés, mert korábban két emberre volt szükség, hogy a szélesebb textíliák szövésénél a vetélı átjuttatásában segédkezzenek. A fonó- és szövıgépeket késıbb fokozatosan tökéletesítették. A gépesítés persze a gyapjúfonalat is olcsóbbá tette, a 18. század végén pár évtized alatt önköltségi ára a felére csökkent, az elıállított mennyiség pedig a század folyamán megháromszorozódott. Persze még látványosabb a pamutipar fejlıdése. Az 1750 utáni két évtizedben az angol pamutkivitel 43. megtízszerezıdött. Részben éppen a pamut "ıshazájába", Indiába szállítottak, ahol a hagyományos háziipar ennek hatására fokozatosan elsorvadt. A leleményes de egyszerő gépek, akárcsak a nyersanyagok, olcsók voltak. Így a textiliparban kevés hitellel hatalmas jövedelmekre lehetett szert tenni. (A befektetett tıke megtérülése tíz-húsz év alatt ötszázszoros, ezerszeres is lehetett a 18. század végén.) A textilüzemekben gyakoriak voltak a tüzek, ezért kezdték a gépeket fa helyett fémbıl készíteni. A fémszerkezető gépek emellett kevésbé voltak sérülékenyek és kisebb súrlódással dolgoztak. Sok vasat igényelt a hadiipar, sıt, még a divat is: évente vagy 7 millió kiló acélt használtak fel az acélvázas (abroncsos) szoknyákhoz a 19. század elsı felében. A mélyen húzódó ércek bányászatához szivattyúk kellettek, különben a vízbetörések lehetetlenné tették a munkát. A század elejétıl olyan szivattyúkkal kezdtek kísérletezni, melyeket gızerı hajtott. (Egy ilyen gızszivattyú az 1720-as évektıl Selmecbányán is mőködött. Gızzel mőködı szerkezetet elıször az ókori Hérón készített a Kr. u. I. században.) Ám csak a James Watt angol technikus által tökéletesített gızgép terjedt el egész Európában.
(Elsı szabadalmát 1769-ben jegyezték be, késıbb számos új találmánnyal tökéletesítette.) Watt gızgépe gazdaságos volt, mert különválasztotta a kondenzátort, szelepek segítségével a dugattyú mindkét irányú mozgatását gızzel végeztette és szerencsésen oldotta meg a szakaszos mozgás körforgássá alakítását is. Watt gépgyártó üzemet hozott létre, ahol 1800-ig félezer gızgépet készítettek. Háromszor ennyi régebbi típusú gızgép is dolgozott Angliában. A kontinensen azonban még alig mőködött ilyen gızgép, és Angliában is csak a 19. században fog általánosan elterjedni. A 44. Watt féle gızgépet persze már nem csak szivattyúk, hanem mindenféle egyéb gépek mőködtetésére is használták. Az üzemek már nem kényszerültek a hegyekbe, a nagy eséső vizek mellé, leköltözhettek a szén- és vaslelıhelyek közelébe. Anglia gazdasági térképe teljesen átalakult. A gépek terjedésével persze megjelentek a gépgyártó (pontosabban gépalkatrészgyártó) gépek is. Az elsı vasesztergát 1794-ben szabadalmazták, ezt követte a többi eszterga- és marógép. (Az esztergagép esetében a munkatárgy, a marógép esetében a tárgyat formáló kések forognak.) A technikai fejlıdés a tapasztalatra és nem tudományos eredményekre épült: a gépeket leleményes ezermesterek és nem tudósok ötlötték ki. Már sok gızgép mőködött például, mikor elkezdtek foglalkozni azzal a tudományos kérdéssel, hogy milyen fizikai törvények érvényesülnek mőködésük közben. Az iparral együtt fejlıdött a közlekedés, szállítás, hírközlés is. A tengeri hajózással ellentétben a szárazföldi és folyami közlekedés nem sokat fejlıdött az ókor és az újkor között. Sıt, Európa közúthálózata elmaradt a Római korétól. Az utak tavasszal és ısszel sárosak voltak, mindenhol útonállók leselkedtek. Nyilván az utasokat
szállító vagy a kocsikat húzó lovak sem lettek gyorsabbak az ókor óta. Az újkor folyamán változást hozott a fedett utazószekér megjelenése. (A magyar Kocs községben gyártottak a 16. századtól olyan szekereket, melyek bırszíjfelfüggesztéssel készültek, így jól rugóztak. Innen került be a "kocsi" névmás európai nyelvekbe is.) Ennek tovább fejlesztett, kényelmes változatai lettek a különféle hintók a 17. századtól. Ahogy egyre többen utaztak, úgy szaporodtak meg a menetrendszerinti postajáratok, melyek embereket, késıbb küldeményeket is vittek. Az utak mentén már a középkor végén kiépültek a 45. lóváltó állomások, szállással. (Posta = állomás, latinul. A magyar alföld néptelen vidékein fontosak voltak az utak mentén elhelyezkedı csárdák. Nevét a török állomás - csardak - szóról kapta.) Mindez azonban inkább csak az utazás kényelmét növelte, de nem a gyorsaságát vagy biztonságát. A 17. és fıleg a 18. század hozott e téren is változást. A kocsik kerekét fémabronccsal látták el. Nagymérető útépítésbe kezdtek elıbb Franciaországban, majd Angliában, ahol csak 1750 és 1770 között négyszeresére nıtt a jó minıségő közutak hossza (24000 km). Késıbb ún. "makadám" utakat építettek, több rétegben különbözı nagyságú kövekkel szórva fel és boltozatos felületet képezve ki. (A skót McAdam találmánya, 1819.) Ezzel egy idıben jelentek meg az elsı vas sínpályák, melyeken gördülékenyebben haladhatott a "lóvasút", majd az öntöttvas síneket hengerelt, rugalmas, nagy teherbírású sínek váltották fel. Megnégyszerezıdött Angliában a hajózható folyószakaszok és épített csatornák hossza is 1750 és 1820 között (6600 km). (A szigetországban legalább ilyen jelentıségő volt a part menti tengeri szállítás és közlekedés bıvülése: ilyen lehetıségei a kontinens
országainak nem voltak.) Sok híd is épült, és megjelentek az elsı vashidak (1780-as évek), melyek kevesebb pillért igényeltek és nagyobb forgalmat tudtak átengedni. Felbukkant a vashajó is. A 19. század elsı felében azután a gızenergia megjelent a közlekedés területén is. Az elsı gızhajó az amerikai Fulton találmánya volt (1809), ám a tengereken még mindig gyorsabbak voltak a vitorlások, és csak a 19. század második felében szorultak ki onnan. Megjelennek a gızmozdonyok is. Az egyik angliai mozdonyversenyen Richard és George 46. Stephenson-é (apja és fia) bizonyult a leggyorsabbnak (1825), ennek mintájára építik ezután a mozdonyok százait és ezreit. Angliában 1850-ig 10000 km vasútvonal épül, de a szárazföldi Európa egészében összesen is csak körülbelül ugyanennyi. Mindeközben megkönnyítette az utazást és szállítást az, hogy fokozatosan megszőntek az országokon belüli vámok, révpénzek, egyes városok árumegállító joga stb. (Ugyanakkor a francia forradalom idején, félve a "felforgató" eszmék terjedésétıl, több ország kötelezte az utazókat, hogy feddhetetlenségét biztosító útlevelet vigyen magával országa hatóságaitól. A posta tevékenysége is kibıvült, megjelent Angliában az egységes árszabás majd a postabélyeg is (1840), már pénzt is szállítanak, megjelenik a házhoz szállítás, a levél- és csomagforgalom megbízhatóvá válik és megsokszorozódik. Chappe szemafor távírója (1793, az indián füstjelekhez hasonlóan, a magaslatokon egymástól látótávolságra elhelyezett szemaforok különféle állásaiból lehetett távcsıvel leolvasni, majd hasonló módon továbbítani az üzenetet) végre a hírközlésben megelızi a közúti közlekedés gyorsaságát, majd megjelenik a Morse elektromágneses távírója és
jelrendszere (1837-39). A közlekedés és hírközlés átalakulása hatással volt a gazdaságra: csökkentette a szállított termékek árát, növelte mennyiségüket, bıvítette összetételüket. Mindezzel javította az ellátást, tompította a helyi válságok hatását. Az utazási idı csökkenése közelebb hozta a távolabbi vidékek lakóit, növelte összetartozás tudatukat, hatással volt a nemzettudat kialakulásra. Hatékonyabbá tette valamelyest az államszervezet munkáját, átalakította a háborút is. Gyorsabban terjedtek a hírek és eszmék, így szorosabban hathattak egymásra az európai gondolkodók és események.
47.