GAIA HALVÁNYULÓ ARCA

GAIA HALVÁNYULÓ ARCA

ÚJ POLIHISZTOR

JAMES LOVELOCK GAIA HALVÁNYULÓ ARCA Utolsó figyelmeztetés AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: James Lovelock: The Vanishing Face of Gaia. A Final Warning London, Allen Lane (an imprint of Penguin Books), 2009 Fordította Barna László A fordítást az eredetivel egybevetette Láng László ISBN 978 963 05 8923 9 ISSN 2062-1477 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu Első magyar nyelvű kiadás: 2010 Barna László, 2010 Akadémiai Kiadó, 2010 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary

Szeretett feleségemnek, Sandynek

Tartalom Előszó.................................................... 9 Köszönetnyilvánítás........................................ 13 1. Utazás téren és időn át................................... 15 2. A klíma előrejelzése...................................... 39 3. Következmények és túlélés................................ 65 4. Energia- és élelmiszerforrások............................. 85 5. Bolygómérnöki beavatkozás............................... 117 6. A Gaia-elmélet története.................................. 131 7. Gaia különböző percepciói................................ 151 8. Zöldek legyünk-e vagy sem................................ 165 9. Egy következő világ felé.................................. 181 Fogalomtár............................................... 197 Ajánlott irodalom.......................................... 205 7

Előszó Kicsit több mint negyven évvel ezelőtt az Apollo 8 űrhajósai Hold körüli pályán keringve lefényképezték a Földet a földi bioszféra képe éles kontrasztban áll a Hold steril felszínével, amelyen éppen akkor jelentek meg az emberi lábnyomok. Az Apolló felvételei ráébresztették a világot arra, hogy a Föld-űrhajó mennyire sérülékeny, hogy épségben való fenntartása ökológiai kötelességünk. Mindennek volt egy másik, szintén globális hatású lecsapódása is, méghozzá nem egy kép, hanem egy lebilincselően izgalmas, romantikus színezetű, új fogalom formájában. Ez a Gaia-gondolat, amelynek a lényege az, hogy a Föld bioszférája úgy viselkedik, mintha a bolygó egyetlen, hatalmas élő organizmus lenne. A Gaia-koncepciót korunk minden bizonnyal egyik legeredetibb és legnagyobb hatású tudósának, James Lovelocknak a lényeglátása alkotta meg. Véleménye szerint fajunk soha nem tapasztalt igénybevételnek teszi ki a bolygónkat, a klímaváltozás pedig egy végletesen elszegényedett ökológiájú, az ember számára alig élhető világhoz vezethet. Koncepciójának még ijesztőbb (és még több vitát kiváltó) aspektusa, hogy szerinte talán már magunk mögött is hagytuk azt a pontot, ahonnan még vissza lehetett volna fordulni. Bolygónk közel négy és fél milliárd éves. Ha valamiféle földönkívüliek a születése óta figyelemmel kísérnék a sorsát, vajon mit láthatnának? Az eltelt hosszú idő során a változások majdnem mindig folyamatosan, egyúttal azonban fokozatosan következtek be. A kontinensek 9

vándoroltak, a jégtakaró vastagodott és vékonyodott, a globális hőmérséklet emelkedett és süllyedt, fajok alakultak ki, fejlődtek tovább és haltak ki. A földtörténet egy rövidke, egymilliomod résznyi, legutolsó szakaszában azonban ami csupán néhány ezer évet tesz ki a vegetáció összetétele sokkal gyorsabban kezdett változni, mint korábban bármikor. Ez jelezte a mezőgazdaság megjelenését. A változás üteme az emberiség lélekszámának növekedésével, a városi és ipari fejlődés kibontakozásával tovább gyorsult. A fosszilis energiahordozók felhasználása a szén-dioxid légköri előfordulásának abnormálisan gyors növekedését eredményezte, megváltozott az éghajlat, és a világ melegedni kezdett. Ha a bolygónkat figyelő földönkívüliek értenének az asztrofizikához, akkor magabiztosan megjósolhatnák, hogy amikor majd felragyog a Nap, és végül vörös óriásként ellobban, a bioszféránkra pusztulás vár. De vajon láthatták-e előre ezt a Föld élettartamának felénél hirtelen fellépő lázat ezeket az emberi eredetű változásokat, amelyek látszólag eszeveszett sebességgel követik egymást? És vajon mit láthatnak majd képzeletbeli megfigyelőink a következő száz év során? Vajon a stabilitás időszaka követi-e a rohamokat? És ha igen, akkor vajon Földünk bekövetkező stabil állapotában továbbra is alkalmas marad-e az emberi életre? Vagy nem szándékolt beavatkozá - saink bolygónkat már visszafordíthatatlanul átbillentették egy új és sokkal forróbb klímaállapotba? Ha így van, akkor a most élő állat- és növényfajokból mennyi lesz képes fennmaradni? Ezek a kérdések a klímaváltozás és a biodiverzitás eltűnése a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerültek. James Lovelock sokat tesz azért, hogy ott is maradjanak. Sok tudós néz fel tisztelettel rá köztük jómagam is. Individualista életpályája üdítő ellenpontja annak a specializált, kváziipari stílusnak, amiben a legtöbb kutatás zajlik. A hatvanas években egy olyan érzékeny műszert tervezett a légköri szennyezés legapróbb nyomainak kimutatására, hogy eredményei sok kollégánk számára hihetetlenek voltak. Nem lekötelezettje egyetlen intézménynek sem. Szabadon lépi át a tudományágak határait, amelyek általában keretek közé szorítják az intézményi gondolkodókat. James Lovelock elméjének és egyéniségének fénye ragyogja be ennek a fontos és olvasmányos könyvnek az oldalait. Világosan, sőt szórakoztatóan fogalmaz, számos találó analógiára támaszkodva. Egyúttal szen- 10

vedélyesen érvel, gondolatait egy kiemelkedő életpálya alapozza meg. Amellett, hogy kitűnő tudós, ékesszólóan buzdít a cselekvésre is. Sokan még mindig reménykedünk abban, hogy civilizációnk zökkenő mentesen léphet át egy alacsonyabb szénszennyezettségű, kisebb népességű világba minden trauma és katasztrófa nélkül. Ez a pozitív végkifejlet viszont elszánt és azonnali cselekvést követel a kormányoktól. A gyors cselekvés feltétele azonban, hogy a folyamatos meggyőző kampányok képesek legyenek átalakítani a közgondolkodást és az életstílust. A tiszta energia előállításának olyan prioritást kell kapnia az egész világon, mint amilyennel a hatvanas években az amerikai kormány kezelte az Apolló-programot. Nekünk, tudósoknak abban kellene versenyre kelnünk egymással, hogy utolérjük James Lovelock találékonyságának szintjét; az ő elkötelezettségének és másokkal való törődésének pedig ösztönzésül kell szolgálnia minden polgár számára. Nem túlzás azt állítani, hogy civilizációnk hosszú távú jövője azon áll vagy bukik, hogy az ebben az izgalmas könyvben felhangzó utolsó figyelmeztetés mennyire széles körben talál meghallgatásra. Martin Rees Trinity College, Cambridge 2009. január 11

3. Következmények és túlélés Amikor valaki felfedezi már túl későn, hogy valószínűleg gyógyíthatatlan betegségben szenved, és csak hat hónapja van hátra, az első reakciója a sokk. Ezt követi a tagadás: a kétségbeesett próbálkozás különböző kezelésekkel vagy az alternatív gyógyászattal. Végül a beteg, ha elég bölcs hozzá, elér a nyugodt elfogadás fázisába. Tudomásul veszi, hogy nem kell félnie a haláltól, és mindenki meghal egyszer. Ha a halálos kór a rák, akkor a hospice-mozgalom ez a csodálatos szervezet, melyet az áldott Dame Cicely Saunders alapított gyakran problémamentesebbé teszi az elmúlást, mint amilyen a kezdet volt. A tudósok is, akik tisztában vannak a Föld valós állapotával, az orvosokhoz hasonlóan figyelmeztetik a kormányokat a kór halálos komolyságára. Most látjuk, mik a reakciók. Először minden szinten a tagadás jött, majd a kétségbeesett gyógymódkeresés. Ahogyan betegként magunk is megpróbálkozunk az alternatív gyógyászattal, úgy kapnak a kormányok is számtalan ajánlatot alternatív üzleti köröktől és lobbistáiktól a bolygó megmentésére természetesen a fenntarthatóság elvét követő eljárásokkal, a remény fájdalomcsillapítójával pedig valamelyik zöld hospice szervezet szolgál. Ha az olvasó kételkedne a vázolt sötét kilátások realitásában, hadd emlékeztessem azokra az erőkre, amelyek éppen most viszik a Földet a melegházba. Köztük vannak a mezőgazdaságból és az iparból növekvő tömegben áramló, üvegházhatású gázok, valamint a sarkvidéki és a trópusi, egyaránt a globális felmelegedéstől sérült, természetes ökoszisztémák gázai. A hatalmas óceáni ökoszisztémák már nem képesek meg- 65

8 Globális hőmérsékletemelkedés 6 4 2 0 1900 1950 2000 2050 2100 3.1 ábra. Hőmérséklet-emelkedési előrejelzés az északi féltekén az elkövetkező száz évben azon modell-előrejelzés szerint, amelyet Peter Stott idézett a különösen forró 2003-as európai nyárról írt 2006-os cikkében. Az ábrán látható vonal szabadkézzel rajzolt, és nem tekintendő pontosabbnak, mint egy táblára rajzolt vázlat. év kötni és a mélybe juttatni a szén-dioxidot, mert az óceán a felmelegedés nyomán pusztasággá válik és elsavasodik; ezen felül ott van az elolvadó havat és jeget felváltó óceán és a sötét földfelszín által többletként elnyelt, a napból származó sugárzó hő is. Mindegyik tényező növekedése külön-külön is hőtöbblettel jár, együttesen pedig jelentősen erősítik az általunk okozott felmelegedést. Látva ennek a kombinációnak az erejét és azt, hogy a Föld jelenleg mennyire képtelen az ellenállásra, a szén-dioxid-szint és a hőmérséklet stabilizálását célzó erőfeszítéseket nem foghatom fel többnek-másnak, mint bolygóméretekben alkalmazott alternatív gyógyászatnak. Amennyire tudom, sem Balin, sem egyetlen korábbi ENSZ-találkozón sem akadt senki, akit közvetlenül Gaia sorsa aggasztott volna, vagy az, hogyan reagál az élő Föld mindarra, amit teszünk vele. Pedig a helyzet 66

az, hogy a Föld felmelegedésével még jóval a 2050-es határidő előtt a Föld saját működése nyomán kerül olyan mennyiségű üvegházhatású gáz a légkörbe, és változik úgy az albedója, hogy az ebből származó felmelegedés meghaladja az általunk kibocsátott gázok hatását. Nincs szilárd tudományos megalapozottsága annak a feltételezésnek, hogy az éghajlat a gázkibocsátás visszafogása révén stabilizálható lenne 550 ppm-es szén-dioxid-szint és két Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés mellett. Valószínűbb, hogy a Föld rendszere már ráállt a visszafordíthatatlan változás útjára, még abban az esetben is, ha teljes mértékben végrehajtjuk a kibocsátás az ajánlás szerinti hatvanszázalékos csökkentését. Meglepő a politikusok korlátoltsága, hogy hajlandók voltak évtizedekre előre szóló cselekvési programokat elfogadni. Lehet, hogy voltak tudósok, akik figyelmeztettek ennek abszurditására, de ha így is lett volna, nem figyelt rájuk senki. Még ha 60 százalékkal, évi 12 gigatonnára csökkentjük is a szennyező gázok kibocsátását, az sem lesz elég. Már korábban többször beszéltem róla, hogy a lélegzés tekintélyes forrása a szén-dioxid-kibocsátásnak de vajon tudják-e a kedves Olvasók, hogy a hétmilliárd ember, valamint házi- és haszonállataik kilélegzése és egyéb gázkibocsátása a keletkező üvegházhatású gázok 23 százalékáért felelős? Ha mindehhez hozzáadjuk a teljes élelmiszerciklusban (termelés betakarítás kereskedelem elkészítés) felhasznált fosszilis energiahordozókat, akkor már az összes szén-dioxid-kibocsátás felénél járunk. Gondoljunk a mezőgazdasági munkagépekre, az élelmiszer-szállításra, a műtrágya és a növényvédő szerek szállítására, az előállításukhoz felhasznált energiahordozókra, az útépítésre és -karbantartásra, a szupermarketekre és a csomagolóiparra és akkor még nem esett szó a főzéskor, hűtéskor és élelmiszer-előkészítéskor felhasznált energiáról. És mintha ez még mind önmagában nem lenne elég, gondoljunk csak bele, hogy a mezőgazdasági területek Gaia szolgálatában mennyire nem képesek betölteni az általuk kiszorított erdők korábbi szerepét. Ha pusztán azzal, hogy állatainkkal itt élünk a földön, a szén-dioxid-kibocsátás közel feléért vagyunk felelősek, akkor nem látom, hogyan lehetne 60 százalékos csökkenést elérni jelentős áldozatok nélkül. Tetszik vagy nem, mi magunk vagyunk a probléma, mégpedig a Föld rendszerének részeként, s nem olyan létezőként, ami azon kívül vagy felette állna. Amikor a világ vezetői arra kérnek bennünket, hogy kövessük őket a hívogató zöld me- 67

zőkre, előbb meg kellene bizonyosodniuk arról, hogy csakugyan szilárd, füves talaj van-e ott, és nem pedig egy mohával benőtt mocsár. Az egyetlen, közel teljesen biztos következtetés, amit levonhatunk a klímaváltozásból és a rá adott emberi válaszreakcióból: már csak kevés időnk van a cselekvésre. Arra hívok fel tehát, hogy a körülményekhez való alkalmazkodást tekintsük legalább annyira fontosnak, mint az elfogadott cselekvési tervek keretében végrehajtandó kibocsátáscsökkentő próbálkozásokat. Nem tarthatunk ki amellett a feltételezés mellett, hogy mivel kíméletes módon nem lehet csökkenteni az emberiség lélekszámát, elégséges, ha javítunk az emberi szénlábnyomon. Túl sokan vannak azok is, akiknek csak a szén-dioxid-kvótával való kereskedésből nyerhető profit lebeg a szemük előtt. Nem csupán egyedül a szénlábnyom káros a Föld számára; az emberek lábnyoma nagyobb és halálosabb. Ma már kézzel foghatóak a 430 ppm szén-dioxid-egyenérték feletti szinten felgyülemlett üvegházhatású gázok káros következményei. A szárazföldi ökoszisztémák pusztulása, a szárazföldnek és az óceán felszínének terméketlenné válása, a sarki jég eltűnése mindezek együttesen pozitív visszacsatolásként erősítik a folyamatot, és valószínűleg visszafordíthatatlan felmelegedésre ítélik a Földet. Lehet, hogy nincs más megoldás, mint a globális hűtési eljárások közvetlen alkalmazása ezeket az ötödik, a bolygómérnöki beavatkozásokról szóló fejezetben tárgyalom, köztük a légkör nagyarányú dekarbonizációja az elemi szén eltemetése révén. Attól függetlenül, vajon ezekkel a módszerekkel sikerül-e visszahűtenünk a Földet korábbi, önszabályozó, interglaciális állapotába, alkalmazkodással fel kell készülnünk a kudarcra is. A bökkenő csak az, hogy túlságosan sokan élünk úgy, ahogyan élünk Paul és Ann Ehrlich írt erről negyven évvel ezelőtt A népesedési bomba című könyvében.* Persze senki sem figyelt oda. A szerzők hajlottak ugyan a túlzásokra, de a túlnépesedés veszélyeiről szóló meglátásaik helyesek voltak. Elméletben ehetnénk kevesebbet, energiát spórolva ezzel, de a gyakorlatban ezt sosem fogjuk megtenni, hacsak rá nem kényszerítenek bennünket. Túlnépesedésünk és a kapcsolódó gázterhelés következményei alig különböznek azoktól a változásoktól, amelyeket a kétmilliárd évvel ezelőtt élt és elszaporodott fotoszintetizáló * A mű eredeti címe Paul Ehrlich Ann Ehrlich: The Population Bomb [a szerk. megj.]. 68

(egysejtű) növények okoztak, amelyek úgy megváltoztatták a világot maguk körül, hogy anaerob ökoszisztémák garmadáját kényszerítették föld alatti létre. Kibocsátott szennyező gázuk az oxigén volt, egy mérgező, rákkeltő és tüzet okozó gáz, melyet az élet bennünket is ideértve megtanult hasznosítani. A fotoszintetizálókhoz hasonlóan mi sem tudtuk elkerülni a jelenlegi túlnépesedett és fenntarthatatlan állapotunkat. Vagyunk, akik vagyunk, és bizony, keveset tehettünk volna, hogy elkerüljük a ma kedvezőtlennek ítélt változásokat nem kell bűntudatot éreznünk. Ha vezetőink mind elég hatalmasak és erősek lennének, akkor betilthatnák a házi- és haszonállatok tartását, kötelezővé tehetnék a vegetáriánus étrendet, és egy élelmiszer-szintetizálási óriásprogramot indíthatnának be vegyipari és biokémiai cégek részvételével ebben az esetben a veszteség csak a házi- és haszonállatok körére szorítkozna. Reményteli, hogy az IPCC elnöke, dr. Pachauri a vegetáriánus étrendet lehetséges útként ajánlotta. Szinte biztos, hogy ez ilyen formában soha nem fog megtörténni, és a szokott mederben folyik majd tovább a mezőgazdasági termelés, az üzleti élet és a kormányzás. A politikai kínálatban nem népszerű az életmódot, mezőgazdaságot és étkezési szokásokat érintő változások sürgetése, és a kormányok sokkal inkább hajlanak a könnyebb megoldásra: az adók és támogatások eszközével terelik a mezőgazdasági üzemeket, iparágakat és a lakosságot a politikai ideológiájuknak megfelelő irányba. Gyakran megfeledkezünk róla, hogy a vállalatvezetők a részvényeseiknek tartoznak felelősséggel és nem a közösségnek vagy a kormánynak, legkevésbé pedig a bolygónak. Ők nem mohóbbak vagy érzéketlenebbek, mint a legtöbb ember, de az adók és az állami támogatások rendszere eltorzítja a profittermelő képességüket így hát hajlamosak inkább rossz hatásfokú, de nagy profittal kecsegtető energiaforrásokat és mezőgazdasági termékeket választani a hosszú távon észszerű és jó hatásfokú, de kisebb profitot ígérő lehetőségek helyett. Ezért támogatja az ipar a megújuló erőforrásokat, a kvótakereskedelmet és a bioüzemanyagokat, amelyek pedig sem nem ésszerűek, sem nem jó hatásfokúak, viszont azonnali profitot hoznak. Az atomenergia még állami támogatás nélkül is profittermelő, de akár a jelzálog igénybevételével vásárolt ház esetében a profit később jelentkezik. A jelenkor támogatások, szubvenciók torzította gazdasági környezetében a nukleáris energia kevésbé vonzó az ipar számára. 69

Mindeközben a klímaváltozás könyörtelenül zajlik tovább, amit tovább gyorsítanak a Földtől érkező visszacsatolások, valamint a mi széndioxid-kibocsátásunk és az, hogy újabb földterületeket vonunk be a termelésbe. Nincs átbillenési pont már csúszunk lefelé egy bukkanókkal teli, egyre meredekebb lejtőn a jövő forró világa felé. Még a túlélési menedékül szolgáló területeken is, ahol a klímaváltozás elég enyhe lesz az élelmiszer-termelés folytatásához, lesznek nehézségek és katasztrófák. Így Európa a hőségtől és az aszálytól megkímélt vidékein például Hollandia, az Egyesült Királyság és Írország területén az emelkedő tengerszint és a viharok okozhatnak katasztrofális árvizeket. London nagy része is valószínűleg víz alá kerül, és megbénul a földalatti-közlekedés. Hollandia lakhatatlanná válhat. Még ha rövid ideig borítja is a földeket sós víz, nagymértékben csökken a mezőgazdaság termelékenysége. Az USA partvidéki városait a 2005. évi hurrikán nyomán elárasztott New Orleans arra emlékezteti, hogy minden tengerszintközeli település ki van téve ennek a veszélynek. Amikor az élelmiszer- és energiaellátás kérdéseivel foglalkozunk, gondolnunk kell arra, hogy a közvetlen emberi igények kiszolgálása csak egy része a problémának. Ezenkívül működtetnünk kell a városok infrastruktúráját is, biztosítanunk kell a lakhatást, az egészségügyi és egyéb szolgáltatásokat, köztük az oktatást, a hulladékfeldolgozást és a közlekedést. Mindeközben könnyen megfeledkezünk Gaia szükségleteiről: elegendő természetes ökoszisztémát kell érintetlenül hagynunk a szárazföldön és az óceánokban egyaránt, hogy működni tudjon a bolygó önszabályozása. A klímaváltozás szeszélyes. A 2008 eleji események nyomán sokan elbizonytalanodtak Európában és az USA-ban, s azt kérdik: csakugyan olyan ütemben halad-e előre a globális felmelegedés, mint ahogyan mondják, és csakugyan ez-e a legnagyobb problémánk? Az éghajlat nem tűnik annyira rossznak, hogy azonnali beavatkozást igényeljen, és mindenki a pénzügyi klímával van elfoglalva: a stagnálással vagy recesszióval. És valóban, ha egy bolygódoktor rápillantana a betegnek tartott bolygónk lázlapjára, megállapítaná, hogy a globális felmelegedés dacára, amit a tengerszint elmúlt tízévi tartós emelkedése igazol, az átlagos globális hőmérséklet ugyanezen idő alatt nem változott számottevően, sőt néhány neves klímaszakértő szerint talán még némi hőmérsékletcsökkenés is történt a jelen évszázadban. Igaz, voltak rémisztő tünetek is, mint a 2007-es extrém sarki jégolvadás, de ezen aggodalmak ellenére 70

a Föld láza nem látszott emelkedni. Ráadásul 2008 nyara Északnyugat- Európában és az USA egyes részein is hűvös, csapadékos volt, távolról sem olyan, mint amilyet a globális felmelegedés miatt várhattunk volna. A Földnek ez a látszólagos gyógyulása a kiindulópontja Nigel Lawson gondolatgazdag, Fellebbezés az értelemhez című rövid könyvének is.* Úgy hat ez a könyv, mint a nyitott ablakon beáramló friss levegő egy túlfűtött konferenciateremben. A klímaváltozás tagadóinak legtöbbje képtelen leplezni, hogy alapvetően érdekelt a status quo fenntartásában, továbbá gyakran kevéssé meggyőző, sőt unalmas. Erre megjelenik ez a globális felmelegedést tagadó, szenvedéllyel, de megfelelő távolságtartással megírt könyv, ami olyan, mintha az író a klímaváltozást tagadók védőügyvédje volna. Úgy vélem, joggal bírálja azt a felhajtást, ami közvéleményben a globális felmelegedést kíséri. Mélyen nem értek egyet azonban a tagadással, és azt gondolom, nagyon kevés esély van arra, hogy világunk ne melegedjék tovább, ahogyan azt a második fejezetben kifejtettem. Hasonlítsuk a Földet egy pohár italhoz, amit jéggel hűtünk. Az ital hideg marad, amíg az utolsó jégdarab is fel nem olvad, és bizonyos mértékben ugyanez igaz a Földre is. A globális felmelegedés hőmennyiségének jelentős részét felemészti az óceán hatalmas víztömegének felmelegítése és a jég felolvasztása. A számos ok közül, amiért a Föld eddig nem melegedett fel jobban, ez lehet az egyik. Amikor majd elolvad a jég, és az óceáni vizek összekeveredése dinamikus egyensúlyba kerül, a globális felmelegedés gyorsabb lesz, mint eddig bármikor. Lawson könyve arra késztet, hogy tágabb kontextusban vizsgáljuk a Földet és a vele kapcsolatos tetteinket. Mindazonáltal nagyon élvezem csípős nyelvezetét, és azt is szívesen veszem, hogy elutasítja azt a trendi populizmust, ami ma mindenre ráakaszkodik, ami kicsit is zöldnek látszik. Az emberi természet, az a viselkedésmód, amely az evolúció során nyert intelligenciában gyökerezik, rontja az esélyeinket. Olyanok vagyunk, mint a magasban portyázó ragadozó madarak sólymok és sasok, melyek evolúciójuk során úgy fejlődtek, hogy a magasból lecsapva tökéletes pontossággal kapják el prédáikat. De mi lenne velük, ha minden prédájuk a föld alá húzódna? Nem alkalmazkodtak ahhoz, hogy alagutakban vagy barlangokban repüljenek, és a sötétben éles * Eredeti címe: An Appeal to Reason [a szerk. megj.]. 71

szemüknek sem vennék hasznát. Mi magunk tökéletes vadászó-gyűjtögető lénnyé fejlődtünk az evolúció során. Agyunk féltekéit az evolúció az egymillió évvel ezelőtti világban való fennmaradásra hangolta, de a huszonegyedik századi, általunk kialakított Földön való túlélésre éppoly gyatrán vagyunk felkészítve, mint a sólyom a barlangban való vadászatra. Intelligenciánk nem valamiféle transzcendens dolog, hanem olyan eszköz, ami arra szolgál, hogy helyt álljunk a saját területünkön, hasznos számunkra, mint a fakopáncs kemény csőre, ami az ő céljait szolgálja abban világban, amelyben tápláléka a fakéreg alatt található rovarokból áll. A jelen ipari társadalma reménytelenül alkalmatlan arra, hogy fennmaradjon egy túlnépesedett és forrásszegény bolygón, mivel abban a tévhitben él, hogy majd okos találmányok és a fejlődés kezünkbe adják azt a cipőkanalat, amely a nekünk rendelt, képzeletbeli helyünkre segít bennünket. Azt hiszem, jobb, ha megértjük és elfogadjuk, hogy személyes túlélésünknek kicsi az esélye, viszont reményt meríthetünk abból a tényből, hogy egy szokatlanul szívós fajhoz tartozunk, amely túlélt már hét nagy klímakatasztrófát az elmúlt egymillió évben, és valószínű, hogy az elkövetkező klímakatasztrófa során sem hal majd ki. Az emberi evolúcióval foglalkozó genetikusok szerint az emberiség az utóbbi egymillió év során egy alkalommal már átcsusszant egy genetikai szűk keresztmetszeten; akkor őseink csupán mintegy kétezren lehettek. Gaia szerencsére még ennél is szívósabb, és eleven bolygóként élte meg univerzumunk fennállásának negyedét. Michael Shermer cikke a Scientifi c American 2008. augusztusi számában sajátos példával érzékelteti, hogyan válik hátrányunkra egy, valaha fennmaradásunkat segítő szellemi tulajdonságunk. Egy közelmúltbeli orvosi vita példáján mutatja be, miért természetes az anekdotikus gondolkodás és miért nem az a tudományos. A vita arról szól, vajon van-e összefüggés az autizmus és a gyermekkori vakcináció között. Az egyik oldalon azok a szülők vannak, akik nem sokkal az oltás után autisztikus tüneteket észleltek, a másik oldalon a tudósok, akik nem találtak ok-okozati összefüggést a vakcina vagy az abban levő tartósítószerek és az autizmus szimptómái között. Az anekdotikus asszociációk, különösen a média által fölerősített sztorik formájában, anynyira erősek, hogy a nagyközönség hajlamos teljesen figyelmen kívül hagyni a tudományos bizonyítékokat. Shermer szerint azért jön létre 72

ez a kognitív disszociáció, mert úgy fejlődött az agyunk, hogy figyel az anekdotákra, mivel a hibás pozitív asszociáció (azt hinni, hogy kapcsolat van A és B között, amikor pedig nincs) általában ártalmatlan, míg a hibás negatív asszociáció (azt hinni, hogy nincs kapcsolat A és B között, mikor pedig van) kiselejtezheti az egyént a genetikai készletből. Az agyunk egy hiedelemmasina, amely asszociatív tanulással keres és talál mintákat. A babona és a varázslatban való hit több millió éves, míg a hibás pozitív asszociációkat nagy okosan megkerülő tudomány csupán néhány száz. Nagyon hasonlít az autista vakcináció kapcsolatra az az anekdotikus hiedelem, hogy az atomerőművek környékén leukémiás áldozatcsoportok alakulnak ki a lakosság körében. Tudósként tisztában vagyok vele, hogy ez szamárság, de próbáljunk csak meggyőzni egy olyan asszonyt, aki elveszítette egy, történetesen atomerőmű közelében élő rokonát, arról, hogy az ok-okozati összefüggés esélye elhanyagolható. Ezért olyan könnyű elhitetni a hiszékeny tömegekkel, hogy az ártalmatlan mobiltelefon vagy a közelben futó magas feszültségű vezeték veszélyes. Ha korunk világa teljességgel fenntarthatatlan, akkor hogyan lehet fenntartható módon visszavonulni ebből a világból? A kérdés megértéséhez képzeljünk el egy atom-tengeralattjárót, mint a Föld mikrokozmoszát. Akár fél évekig is a tenger felszíne alatt tartózkodik úgy, hogy közben egészséges környezetet tart fenn a tengerészek számára. Az energiát stabil, megbízható atomreaktor szolgáltatja. A tengeralattjáró reaktora olyan jól árnyékolt, hogy a tengerészeket kevesebb sugárzás éri, mint bárkit a világon. 100 méter mélyre ugyanis már semmilyen kozmikus vagy földi sugárzás nem ér le, míg mi, akik a Föld felszínén élünk, amellett, hogy ki vagyunk téve a kozmikus sugárzás, valamint a talajban és az épületek falaiban levő radioaktív részecskék hatásának, a bennünket a világűrtől elválasztó vékony levegőréteg kivételével teljesen védtelenek vagyunk a reaktorunk, a nap sugárzásával szemben. Hamar rádöbbenhetünk, milyen gyenge a védelmünk, ha túl sokáig tartózkodunk a napon, és leégünk a napsugárzástól. A tengeralattjáró levegője jól szabályozott, olyan, mint a felszínen belélegezhető levegő, a vízkészlet reciklált és megbízható. A levegő szabályozásáért felelős tiszt szabályzatának egyik pontja szerint az oxigén aránya soha nem emelkedhet 21 százalék fölé s ez nem elsősorban a tengerészek egészségének az érdekében van így, hanem mert minden további százalék 73

oxigén a duplájára növeli a tűz kitörésének esélyét, a tűz pedig halálos veszély egy tengeralattjárón. A szén-dioxidot is szabályozni kell, hiszen a legénység kilélegzése folyamatosan termeli, s ha túl sok lenne belőle, az megnehezítené a légzést. Képzeljék csak el, milyen katasztrofális következményekkel járna a tengerészekre nézve, ha fosszilis üzemanyagot használnának fel a tengeralattjárón belül! A tengerészekhez hasonlóan, mi is állandó és megbízható energiaforrásból, az égen levő hatalmas nukleáris reaktorból kapjuk az energiát, Gaia pedig szabályozza számunkra a levegő- és vízellátást. Azt senki sem vonja kétségbe, hogy egy tengeralattjáró lehetőségei korlátozottak a befogadható népesség nagyságát tekintve miért kellene hát azt gondolnunk, hogy a Föld ellátó kapacitása végtelen? Hátborzongatóan hasonló helyzetben vagyunk, mint annak a tengerfenéken rekedt tengeralattjárónak a legénysége, amely túl mélyen van ahhoz, hogy egy mentőcsapat kimentse őket, de van néhány mentőkapszula, amelyben néhányan biztonsággal a felszínre emelkedhetnek. Csakúgy mint a Föld esetében, amely annyira túlnépesedett, hogy csak az emberek kis része jut majd el a megmaradó lakható vidékekre. Úgy vélem, itt tartunk most, de bármennyire rossz is a helyzet, fajunknak még van esélye a túlélésre. A globális felmelegedés okozta legnagyobb károk nem a rendkívüli és váratlan időjárási eseményekből a tomboló viharokból, felhőszakadások nyomán keletkezett áradásokból és a kibírhatatlan forróságból származnak. A legnagyobb károkat a tartós, szüntelen szárazság okozza. Az előrejelzések szerint (IPCC-jelentés, II. munkacsoport, 2007) a világ számos pontján vízhiány alakul ki 2030-ra. A szaharai állapotok átterjednek majd Dél-Európára is, ahogy az manapság Ausztráliában és Afrikában tapasztalható. Nagy esőzések lesznek, de ha a hőmérséklet 25 fok felett jár, akkor nem sokra megyünk vele. A növekvő hőmérséklet és az erdei ökoszisztémák további pusztítása, hogy legyen elég mezőgazdasági terület, fel fogja gyorsítani az esőerdő területének csenevész bozótossá, vagy éppen sivataggá válását. Ha elegendő energia áll rendelkezésre, akkor egyénileg képesek leszünk légkondicionálással védekezni a hő ellen; s a meleg területek városaiban valószínűleg nem lesznek rosszabb körülmények, mint manapság Bagdadban, Alice Springsben vagy Phoenixben. A szárazság akkor hoz majd halált, ha nem lesz növényi élelmiszer és ivóvíz. 74

Ajánlott irodalom 1. UTAZÁS TÉREN ÉS IDŐN ÁT Gray, John: Straw Dogs. London, Granta, 2002. Gray, John: Black Mass. London, Allen Lane, 2007. Gribbin, John: Hothouse Earth and Gaia. London, Bantam Press, 1989. Kahn, Herman William Brown Leon Martel: The Next 200 Years. A Scenario for America and the World. New York, William Morrow, 1976. Kunzig, Robert Wallace S. Broecker: Fixing Climate. London, Green Profile, 2008. Midgley, Mary: Science and Poetry. London, Routledge, 2002. Morton, Oliver: Eating the Sun. Fourth Estate, 2007. Pearce, Fred: Turning Up the Heat. London, The Bodley Head, 1989. Schneider, Stephen H.: Global Warming. San Francisco, Sierra Club Books, 1989. Schneider, Stephen H.: The Patient from Hell. Cambridge, Mass., Da Capo Press, 2005. 2. A KLÍMA ELŐREJELZÉSE Charlson, Robert (ed.): Earth System Science. London, Academic Press, 2000. Houghton, Sir John: Global Warming. London, Cambridge University Press, 2004. Lawson, Nigel: An Appeal to Reason: A Cool Look at Global Warming. London, Gerald Duckworth & Co. Ltd., 2008. McGuffie, Kendal Ann Henderson-Sellers: A Climate Modeling Primer. Chichester, Wiley, 2005. Mann, Michael E. Lee R. Kump, Dire Predictions. Understanding Global Warming New York, DK Publishing, Inc., 2008. 205