Élni kertben, állatokkal, boldogan

Álmodozhattam sikerről szüntelen; jaj, hiúság! Én se voltam bűntelen. Szebbik álmunk már bejött, s nem ott rohan: élni kertben, állatokkal, boldogan. GANTELINE GANTELINE Mészáros Viktor - Bozsár Judit Élni kertben, állatokkal, boldogan Mészáros Viktor - Bozsár Judit Élni kertben, állatokkal, boldogan

ÉLNI KERTBEN, ÁLLATOKKAL, BOLDOGAN

Mészáros Viktor Bozsár Judit ÉLNI KERTBEN, ÁLLATOKKAL, BOLDOGAN GANTELINE

Szerkesztette: MAJOROS KLÁRA Fedélterv: FÉSŰS ANDRÁS Kiadja a Ganteline Kft. 2030 Érd, Sas u. 6. Felelős Kiadó: Hutás László Tipográfia és nyomdai előkésztés: Krébecz József, ASSA-DiVi Kft. www.assa.hu Nyomda: Shirokuma Kft.

ÚJ ÉLET Nem, ez most nem valami régi téeszről szól, hanem két emberről. 97 őszén összeomlott minden, amit addig élet címén építettem magam köré. Szikla helyett futóhomoknak bizonyult a csipkés-tornyos váram alapja. Negyvenöt évesen meg akartam halni, de nagyon. Ám a tény, hogy a gyors egymásutánban elkövetett mindhárom nekifutásom közben vagy közvetlenül utána harsányan segítségért kezdtem visítozni, az egyértelmű jelzés volt az agyam hátsó részébe száműzve duzzogó kicsi, zöld kőevőnek én így hívom az örökké éber, hűvös és józan rációt, akire mindig szenvedélyesen utáltam hallgatni, pedig mindig jelen volt-van, és soha egy percre be nem fogná a pofáját a nyavalyás, mindig minden kicsi és nagy döntésembe beleugat, alig győzőm elengedni a belső fülem mellett a rikácsolását, pedig ha sűrűbben hallgatok rá, ma zöldséges lehetnék Óbudán vagy szerzetespap tanár Pannonhalmán, esetleg IT-fejlesztő matematikus Új Zélandon. Szóval, jelzés jött a kicsi, zöld kőevőnek, aki nyomban lefordította, és továbbadta nekem: Hagyd abba a bohóckodást, fiam, napnál is világosabb, hogy nagyon szeretsz élni! Akkor pedig szedd össze, amid megmaradt, és élj! Menet közben majd keresünk valami értelmet is a dolognak. Meglehetősen kelletlenül ugyan, de engedelmeskedtem neki. Az elhatározást pedig tettek követték. Az egymásból következő első kettő volt toronymagasan a legfontosabb: asszonycsere (képtelen vagyok egyedül élni), teljes életmódváltás. Az asszonycsere félig meg volt már oldva, és nem az én kezdeményezésemre, ha tetszik érteni. A másik fele pedig úgy nyert megoldást, hogy a kórházból történt kijövetelem másnapján telefonon megkerestem négy kedves, régi barátnémat, akiket addig (holmi roppant beteges és indokolatlan női féltékenyég csillapítása érdekében) évek óta intenzíven hanyagoltam már. A négy barátné egytől egyig örült, hogy ismét hall felőlem, és részvevően reagáltak a nyitó mondatomra is: Szia! Képzeld, tönkrementem! Ezután a négyből három kedvesen, hosszan elbeszélgetett velem a telefonban. A negyedik, Bozsár viszont autóba ült, és átjött hozzám az esti csúcsforgalomban, Angyalföldről az Alagút mellé, Budára. A kedvességét viszonzandó, 7

ÚJ ÉLET olyan vastag, sűrű, bűzös sugárban hánytam az arcába az önsajnálatot és a csalódott, elárult férfiak összes hülye kliséjét, hogy attól minden más korunkbeli (pláne, egyetemet végzett) nő a világ végére menekült volna előlem, de Bozsár még egy bő óráig hősiesen ottmaradt, kvázi, tartotta a homlokomat, míg kiürítettem mindent, ami a lelkemet megfeküdte, majd megbeszélt velem egy állatkerti randevút a következő hétre, és hazaladázott a novemberi estében. Egy hét múlva, hosszas várakozás végén az Állatkert elől telefonált: elfelejtettem elmenni. Ekkor hozta meg azt a döntést, ami immár tizenötödik éve élénk vita tárgya közöttünk, mi szerint vajon az élete legostobább vagy legbölcsebb húzása volt-e (én az utóbbi álláspont híve vagyok): a szájára toluló mondatokat visszanyelve, szegény, halott anyámat egyszer sem említve megállapodott velem, találkozzunk ugyanott, ugyanakkor, egy hét múlva. Nagyon szégyelltem magam, így bevésődött az új időpont: akkor már nem felejtettem el odamenni. Nagyot sétáltunk, dumáltunk, teáztunk ott, az Állatkertben. Élveztem. És elkezdődött egy teljesen konvencionális udvarlás: állatkert, étterem, múzeum, vizitek oda és ide. Egy margitszigeti séta alkalmával vetettem fel félénken, hogy járhatnánk-e, ugyanis nagyon kellemes, laza, megnyugtató társaságnak találtam Bozsárt. Ő jól megnézett magának, aztán azt mondta: Egyetlen mondatra várok tőled. Ha azt kimondod, lehet róla szó. Szeretlek! hazudtam nyomban az obligát hülyeséget, és ahogy kell, meg is kaptam rögtön a kinevetést. Jó másfél hónapig kellett találgatnom, közben gondolkodtam is erősen, hogy mi a fenét akarhat tőlem ez a nő. Végül Dobogókőn, az uszodában találtam olyasmit mondani (nyilván mérgemben), ami értelmében megfelelt a Bozsár várta Nincs szükségem rád! mondatnak. 2012 októberében írom ezt, nemsokára tizenöt éve lesz hát, hogy a karomba tempózott, majd hazafelé az autóban megmutatta a hetek óta magával hurcolt fogkeféjét is. Nem tettem ki Angyalföldön, vittem haza. Bozsár érkeztével elodázhatatlanná vált a teljes életmódváltás is. Villámgyorsan leszoktatott az altatókról: már nem hiányoztak, hogy ő ott volt. Augusztusban állásba mentem, végre taníthattam kedvemre, lehettem a kezdődő jómódját rettegve féltő, botcsinálta vállalkozóból éhbérért dolgozó, gyógyuló lelkű közalkalmazott. Bogár, majd Lilike érkeztével újra kutyákat sétáltathattam a Vár alatt és a Tabánban. Nagyon sokat nevettünk az őrült világon is, magunkon is, igen gyorsan kiderült: rengeteg dologban annyira egy húron pendülünk, hogy többször egyszerre mondjuk ki ugyanazt a gondolatot. A változás akkor lett teljes, amikor sikerült eladnunk a lakásomat: én a rezsijét bírtam egyre kevésbé, Bozsár pedig világéletében kertes házra vágyott. Vörösváron meg is találtuk, 2000. januárjában bele is költöztünk, és amikor már be is laktuk, Bozsár végre megkérte a kezem. 9

ÚJ ÉLET A megkérésnek, majd az esküvőnek, persze, volt előzménye. Az együttélésünk második reggelén lakáskulcsot adtam neki azon még csak nagyon meglepődött, hanem amikor a második együtt töltött hónap végén felvetettem, hogy összeházasodhatnánk, úgy megijedt, hogy sikerült (az ezerből akkor először) halálra sértenie: Te hülye vagy? Mérgemben azt találtam, mondani, hogy jól van, fogja majd még ő akarni a házasságot, de megígérem, hogy hat kerek hónapig kell rimánkodnia, mielőtt elveszem. Becsületére legyen mondva, hősiesen megfelelt a feltételnek. Mindent megszervezett, megbeszéltük, hogy (a bennünket kezdettől házaspárnak tekintő helyi pletyka elkerülése érdekében) a szomszéd falu önkormányzatánál kelünk egybe, két faluval arrébb pedig egy kitűnő szlovák specialitásokat kínáló, elviselhető árakkal dolgozó étterem várt ebéddel. Amikor felvirradt a nagy nap, az esküdni készülő nőhöz illően szikrázóan ideges Bozsár felvetette, hogy a menyasszonyi csokor beszerzése a vőlegény feladata. Eltalpaltam, addig se legyek láb alatt, és noha éppen azt ugyan nem kaptam meg, amit ő akart, de szerintem eléggé hasonló volt a hazavitt csokor. A ruhájához kellett volna passzolnia, vagy mittudoménmár, szerintem passzolt, szerinte nem. Már indultunk volna, amikor az ajtóban egy utolsó ön- és vőlegényellenőrzésen úgy fennakadtam, mint a pinty. A cipőd! Hogy néz ki a cipőd? Mi van vele? Koszos! Pucold ki! Éééén? képedtem el őszintén. Harminc éve éltem már együtt különféle nőkkel, két hónapnál tovább soha egyedül, előtte pedig sokáig volt nagymamám: cipőt pucolni, mosógépet kezelni, tésztát dagasztani, ezek túl magas tudományok voltak nekem. (Csak megnyugtatásul mondom: azóta megnevelt a feleségem, ma már profi módon pucolok cipőt!) Bozsár elkeseredetten megrázta a fejét, lecsapta a csokrot, és hátrasietett a cipőpucoló dobozért. Visszahozta, ledobta a lábam mellé a kőre, majd a menyasszonyi ruhájában elém térdelt, felnézett a szemembe, és nagyra tátotta a száját... A hölgyolvasók nyilván tudják, mi jön, csak az uraknak mondom hát: tévedni tetszenek, most nem AZ következett. Bozsár olyan plasztikus tömörséggel, egyetlen szóismétlés nélkül, folyamatos és roppant ízes, valamint félreérthetetlen módon fejezte ki magát a férfiakról általában és rólam partikulárisan, amire csakis egy, a páratlan ujjú patások (például lovak) anatómiájából jelesre vizsgázott állatorvos képes. A monológ közepette viszont mégis kipucolta a cipőt a lábamon. Aztán átmentünk Csabára, és összeházasodtunk. Kevés barátunk volt, Bozsár családja sem népes, 11

ÚJ ÉLET az enyém nulla fő, nem töltöttük meg a termet. De a rend kedvéért végigvihogtuk az esküvőt is. Hadd másolom ide, mit írt Bozsár a naplójába ezen a jeles napon, ami csak úgy, mellesleg az 50. születésnapja is volt: Febr. 14. Agapanthus: dombföld + Osmocote 5 Fehér Abutilon átültetés: dombföld tőzeg Osmocote 5 Basudin Gyöngyvirág cseresznyefa alá (nem hajtott ki!!) Muskátlifa átültetése sarokszoba Oszt annyi. Egyébiránt jól sikerült a nap, jól el is fáradtunk bele. A nászéjszakán Bogár tacskó aludt középen, ő horkolt a leghangosabban. A házasság azóta is köszöni, megvan, és egyre jobb, ahogy öregszünk. Kár, hogy ez az új élet nem ötven évig tart már, mint a régi... AGG BIKA NÁSZA Új pányvám jól áll a kezedben béklyós lábaim összeakadnak orromból a te vaskarikád lóg mostantól hívj édes uradnak 13

A KERT A kert... Hát, arról először a kudarc jut eszembe, az a kudarcom, amit cseppet sem bánok. Nevezetesen: amikor Bozsár nekiállt a dzsungel helyébe kertet varázsolni, azt találtam mondani, hogy nekem az a kert, ahol mezítláb sétálhatok a fűben. Mire azonban odáig jutott a kert, hogy éppenséggel valóban lehetett volna mezítláb sétálni benne, máris lemondtan a gondolatról, mert nem úgy akartam én sétálgatni ott, hogy szerzetes módjára magam elé, a földre szegezem a tekintetem. Kettő, majd három, majd négy, végül hat kutya egészséges emésztésének a nyomai avatták a kertet kutyaszar-aknamezővé, úgyhogy mivel nem kívánok mindenáron szerencsés lenni papucsban járok ki a házból. (Aki már-már idelátogatott volna, de most undorodva meggondolná magát: nyugi, emberek! A fűnyíró klasszul szétszórja...) Én, az ostoba városlakó, éppen olyan művelt voltam a kertművelésben, mint az egyszeri hajdú a harangöntésben. Angol szakos lévén, tudtam ugyan, mi az a tájkertészet, jártam is többször a vidéki Angliában, mindannyiszor álmélkodva, dehát azokhoz a párszáz éve egyfolytában karbantartott hatalmas parkokhoz hogyan hasonlíthatnék rongyos 400 500 négyszögölet? (Ez volt az alsó mérethatár, amit kikötöttem, amikor háznézőbe indultunk ezen a környéken.) Bozsárnak voltak ugyan némely pozitív emlékei az előző apósa hétvégi telkéről, amit élvezettel művelgetett ifiasszony korában, de a tényleges tudása szerintem majdnem teljesen kimerült abban, hogy (talán) meg tudta különböztetni a frissen kihajtott haszonnövényt a körülötte szintén gondosan kihajtó, élni vágyó gyomoktól, saját bevallása szerint pusztán azért, mert amiket ő ültetett el, azok egymástól egyenletes távolságra, katonás rendben álltak, körülöttük pedig minden más összevissza nőtt, ahogy a Jóisten éppen leszórta. Ja, és Bozsár az elébe tett virágról általában meg tudta mondani, mi az, fikusz vagy amaryllis, mittomén. Magam a szegfűn, rózsán, tulipánon és a kedvenc liliomomon túl alig ismertem fel egy-két virágfajt. Korábban viszont kíváncsi sem voltam rájuk, Bozsár ellenben nagyon. A hatalmas és boldog sokkot követően, amikor az első vörösvári tavaszunkon egyszerre nárciszerdővé sárgult az előkert (Bozsár mondta meg, mi az, és tényleg az volt), az a következő nagy élményem, hogy 15

A KERT tele szájjal mosolygok magunkon, valahányszor nap közben eszembe jut, hogy majdnem minden késő estét nem azzal töltünk, ami az együttélés első éveiben elvárható egy pártól, hanem elszántan olvasunk mindketten az ágyban: én valami szakácskönyvet (jó sok van: nem mindig volt internet, ugyebár, összegyűjtöttem hát vagy kétszázat, mert imádok főzni), a tudós Bozsár pedig valami trágyázásról, hajtatásról, metszésről szóló szakirodalmat, míg Lili a lábunknál, Bogár közöttünk hortyog roppant elégedetten. Olvasás közben pedig mindketten lázasan tervezgettünk: én a következő napi menetet a konyhában, Bozsár pedig néhány évvel hosszabb távon. De vissza a kerthez! Az első hónapok azzal teltek, hogy Bozsár kiirtotta a szó szeint embermagasságú gyomot, ami benőtte, és végre beláthattuk az egészet. Ekkor derült ki, hogy az egykori virágkertész házaspár tyúkokat és nyulakat is tartott: előtűntek a fából barkácsolt ól- és ketrecsor romjai, mögöttük pedig egy rejtélyes, jó méter magas domb, aminek sem a funkcióját, sem különösebb értelmét nem láttuk. Ezután a tudósképzés nagyobb dicsőségére nagy méricskélés és tervezés következett, amiben leginkább zsinórtartó figuránsként és hallgatóságként vettem részt, de ez bőven kielégített, mert boldoggá tett a lassacskán menyassszonnyá előlépett párom forró lelkesedése. Bozsárt menet közben az előkerülő, kiváncsi szomszédság elismerése is hajtotta rá kellett ébrednünk, hogy vidéken megszólják, aki elhanyagolja a kertjét. Tanácsot is, palántákat is kaptunk a szomszéd néniktől, ezeket aztán Bozsár vagy felhasználta, vagy nem. Neki ugyanis kész tervei voltak. Tóth úr, a kiváló (és elfogadható áron dolgozó) kőművesmester elvállalta azt a feladatot is, hogy alááshatatlanul mély betonalapba ágyazott oszlopok segítségével kerítéssel választja el a leghátulra kerülő veteményest a kert többi részétől. Akkor még nem sejtettük, hány kutyával fogunk együtt élni; leginkább Bogár megátalkodott kóborlásait kellett megfékeznünk valahogyan. Mindkét magunkkal hozott kutya állandóan Bozsár körül sertepertélt ugyan, de az asszony hétköznaponta munkába járt, és ha nem is az általa teljesített napi nyolc tíz órára, de talpas tanárként én is elvoltam. A veteményeskert immár el volt hát kerítve, ami iszonyat mennyiségű munka kezdetét jelentette. Egy szűk kilométerre élünk a Vörösvár és Szentiván közti jókora halastótól: nádat kellett irtani. A Bozsár kijelölte ágyások első felásása során voltam kénytelen rádöbbenni, hogy a nád lefelé is majdnem olyan kitartóan nő, mint felfelé. Rettenetes gyökerekkel harcoltam tantaloszi kínok közt, és csak két oka volt annak, hogy nem adtam fel: kisebb részt a gyomrom hajtott, mert tudtam, hogy igencsak ehető dolgok fognak születni az ásóm nyomán, nagyobb részt pedig tartottam Bozsár nyelvétől, gyűlöltem volna csalódást okozni a szeretett asszonynak, de az is világos volt, hogy neki sem lenne semmivel könnyebb az áskálódás. Az ásó ügyetlen kezelése folytán a bal tenyerem puha részén kiemelkedő két kemény, bőr alatti púp életem végéig ott marad, mint a nagy idők mementója. 17

A KERT Többé-kevésbé azonban ez volt majdnem minden, amit a kert körül tehettem. A munka oroszlánrészét Bozsár végezte. Nemcsak szívós, erős nő volt (máig az), hanem koncepcióval is rendelkezett. Koncepció nélkül hozzám hasonlóan ő is csak szaró galamb módjára tipródott volna a kertben. Ő azonban gyorsan növő fákat ültetett, a hosszú fal mentén húzódó árok innenső partjára olyan cserjéket, bokrokat telepített, hogy lehetőleg minden évszakban legyen valahol valami színes bogyó, füvesített, ahol kellett, gyanítom, hogy Vörösváron ő volt az első, aki különböző helyekről vett talajmintákat vizsgáltatott be a ph-érték megállapítása érdekében, törzsvásárló lett a környék legjobb és legnagyobb mezőgazdasági szaküzletében, és így tovább, fáradhatatlanul. Ekkor kezdett elaludni az esti filmeken... Én inkább a házban maradtam, tanítottam, költöttem (nem pénzt), fordítottam, főztem. Olykor a kártyaszoba ablakából gyönyörködtem az egyre szépülő kertben, ahonnan, ha nagy ritkán felharsant a hívás: Papuuus! rohantam lyukat ásni egy-egy új fának a Bozsár kijelölte helyre. Ma, egy évtizeddel később már legendásan szép a kert. Valahányszor körbesántikálok benne, enyhe szégyenkezéssel gyönyörködöm a magas, életteli fák között mára ismét beláthatatlanná vált, buján romantikus édenben, és minden alkalommal, újra meg újra elönt a feleségem iránti hálás szerelem. JUTALOM Tölgyet neveltél villámölte fából fészket varázsoltál rendetlen ágyból jó éjszakától rossz árnyékot űztél szép lesz diófád árnyékán a hűs dél 19

BOGÁR Bogár, életem számos kutyája közül az egyetlen, akit feltétlenül csodáltam, egy Koppánymonostor nevű metropoliszban látta meg a világot, Komárom mellett ott élt Éva, Bozsár egykori osztálytárs- és barátnője. A férje halála után nehezebben tudta folytatni a háza rendbehozatalát, kerítése sem volt éppen. Beszélgetés közben kénytelen volt többször is felpattanni, és kikergetni azt a kis fekete kutyát, aki minden ajtónyitásra belógott a szobába, és nekirontott a szekrénynek, hogy barátkozhasson a benn tartózkodó és éppen ebédelő párhetes macskakölykökkel. Nahát, hogy beszélsz a kutyáddal! próbáltam a macskabarát kis, fekete korcs pártjára állni. Nem az enyém! tiltakozott Éva, majd kifejtette, hogy nyugodtan elvihetnénk, ha már a szánkkal olyan fene nagy állatbarátok vagyunk, mert meg vannak számlálva a dög napjai: a szomszéd, akinek valamilyen ágyásában kárt tett, mihelyt egyszer úgy találja a kutyát a hasonlóképpen kerítés nélküli kertjében, hogy éppen ásó lesz a kezében, akkor annak annyi, nem az első ilyen eset lenne. Illendően szörnyülködtünk, majd sajnálkoztunk, milyen kár, hogy nem tehetjük, és beszélgettünk tovább. Közben mindketten a kutyára figyeltünk Éva helyett, aki egy idő után kiment süteményért a konyhába. A fekete kiskutya csak erre várt: besurrant a félig nyitott szekrénybe, és befeküdt a macskakölykök közé, akiknek az anyja időközben beszüntette a szoptatást, és magánügyben a kertbe távozott. Csupán azért nem röhögtünk hangosan visítva, hogy a kutyának maradjon még néhány békés másodperce macskakölyköket nyalni, mielőtt Éva visszajön. Ám amint bejött a sütemény, a szekrényajtó nyílásában a finom illatra megjelent egy apró, fényes, fekete orr. Akkor még nem tudtam a cukorbajomról, talán nem is volt még, nekiláttam hát a sütiknek. A harmadik volt a kezemben, amit véletlenül és félreérthetően, vagy talán csak tudat alatti szándékkal, lelógattam az oldalam mellett. És következett a második nagy trükk. A szekrényből előbújt egy apró, fekete árnyék, és nem kiéhezett-mohón a kezemre vetette magát, nem is vinnyogva pitizett az illatos falatért, egyszerűen és magától értetődően csak elsétált mellettem, mint aki teljesen otthon 21

BOGÁR van az idegen szobában: egy pillanatra sem állt meg, úgy vette el az ujjaim közül a süteményt, és haladt tovább. Éva felpattant, káromkodva kikergette, folytattuk a beszélgetést. Két órával később az udvaron búcsúzkodtunk, ott láttuk a kiskutyát, amint éppen Éva nagy szetterével beszélgetett, nem tudom miről, de a legteljesebb egyetértésben. Beszálltunk a Suzukiba, indultunk hazafelé. Nemigen beszélgettünk. Engem a kiskutya közelgő, kerti ásó általi halála nyomasztott, és nem lehetetlen, hogy Bozsárt is. Negyedórára jártunk már, messze az országúton, amikor átnéztem Bozsárra, aki engem nézett. Megállítottam az autót. Kéne az a kutya mondtam. Nem röhögsz ki? Bozsár bólintott. Visszamegyünk érte? Megfordultam az országúton, szégyenlősen heherészve autóztunk vissza Koppánymonostorba. Út közben Bozsár egyszerre megszólalt: De akkor az egyik kiscicát is elhozom. Ne legyen egyedül. Mire hazaértünk, neve is volt már Bogárnak, és a mellette nyekergő kandúrkölyöknek is, aki Zsiga lett a keresztségben. Fantasztikus élményekben bővelkedő négy esztendőm következett Bogár mellett. Tiszteltem és csodáltam a kis mocskot, akinek a kalandjai, csak azok, amikről én tudok, megtöltenének egy külön kötetet. Addig sem, azóta sem volt ennyire fineszes, okos, minden helyzetet ragyogóan megoldó és a végletekig kihasználó kutyám. Csodálatos húzásai voltak, egy alkalommal kis híján embert is ölt. A Váralja utcában töltött másfél év alatt szenvedélyes apportírozónak bizonyult: bármit hajítottam el neki, rohant érte, visszahozta, és lecsapta elém, hogy dobjam el újra. A Palota tér sarkán volt egy magas kerítéssel körülvett, aszfalttal borított sportpálya, a szélén jó fél tucat öreg vadgesztenyefa. Azoknak a termése kiválóan pattogott az aszfalton, Bogár pedig tébolyultan, kifulladásig rohangált az eldobott vadgesztenyék után. Faágakat is dobáltam neki. Egy egri kirándulás során az Eger patak partjáról hatodikra vagy hetedikre a túlpartra dobtam át a botot bosszantott, hogy a kiskutya fél a víztől. Bogár dühösen rámugatott, leszaladt a víz szélére, körülnézett, majd nem beugrott, hanem hosszú vágtába fogott a kis kurta lábain, végig a part hosszában, egészen a százötven méterre lévő hídig, amin korábban átjöttünk, a hídon átrohant, a túlparton vissza a botért, azzal a szájában megint a hídhoz, át az én oldalamra, vissza hozzám, végül a lábam elé dobta a zsákmányát: Anyádat tedd bolonddá, köcsög! Percekig nem tértem magamhoz az ámulatból, egy óra múlva cseppet sem tiltakoztam, amikor a Dobó téren leült a fagylaltos tricikli előtt, szó nélkül fizettem neki a két gombócot. Ja, hogy a majdnem emberölés. 23

BOGÁR Vörösváron még nem cseperedtek fává a magammal hozott Palota téri nosztalgiavadgesztenyék (azóta már három is fa lett belőlük), kénytelenek voltunk hát beszerezni egy vaskos, tömör, súlyos, és valóban súlyzó formájúra esztergált apportfát Bogárnak. Ő mindenkit, aki arra járt, megpróbált rábeszélni, hajítsa el már neki. Odavitte az apportfát a kiszemelt alanyhoz, letette elé, és izgatottan csaholt, amíg csak nem engedelmeskedtünk. Történt egyszer, hogy egy vízóraügyi munkás néhányszor eldobta neki a fát, majd elunta, és visszamászott a vízóra jó mély aknájába dolgozni. Bogár megérkezett a visszahozott apportfával a pofájában, nem látta az embert, de megérezte az illatát, odavitte hát a fasúlyzót az éppen nyitott aknához, lesandított a mélybe, majd lepottyantotta, egyenesen az áldozata fejére. Az erre következő jelenet leírását tiltja a neveltetésem. A kóbor vér azonban, sajnos, nem veszett ki belőle: Másfél év szobakutyalét után, már Vörösváron, Bogár minden lehető alkalommal kiszökött a kertből, hiába hangszereltük át a kerítést alul-felül-középen átjárhatatlanná a számára. Akár elöl, akár hátul, a veteményes oldalán használta valaki a kis- vagy nagykaput, Bogár máris ott volt, és ha nem vigyáztunk, akár a lábunk között is kilőtt a szabadság megnyíló résén. Volt, hogy egy órára ment csupán el, de volt, hogy öt nap múlva érkezett haza, amikor már elsirattuk. Szép, új nyakörv volt rajta. Evett, aludt egy napig, majd újra meglógott: most két nap elteltével jött haza, immár nyakörv nélkül. Egyszer azonban tévedett a kóbor kutyák csak egyszer tévednek. Az utolsó szökése másnapján holtan találtuk a kerítésen kívül. Seb nem volt rajta. Sírva temettük el. Szép kis rózsabokor él felette. Mellette Mimi alszik. 25

VADSZŐLŐ Budán, a Váralja utcai nagy lakásom előtti gangon, közvetlenül a bejárati ajtó előtt volt egy virágállvány a villanyóra alatt. Mivel sem én, sem a Bozsár előtti utolsó nő az életemben nem rendelkezett zöld ujjakkal, nemigen maradt életben semmi cserepes kísérletünk: mire egyedül maradtam, gyakorlatilag semmi sem élt már ott, kivéve egy satnya valamit, ami két három centire állt ki a cserépből, de a gondatlanságom ellenére olyan szívósan élni akart, hogy még egy-két aprócska levelet is megkockáztatott. Az? Vadszőlő! mondta Bozsár, majd nekilátott zöld élettel telerakni az állványt. A különbség annyira meglátszott, hogy az még a hatemeletes ház udvarára felülről betévedt rigópárnak is feltűnt, akik úgy döntöttek, hogy a Tabán bokrai helyett inkább a Bozsár telepítette minidzsungel közepén raknak fészket. Ki is keltettek, fel is neveltek három fiókát ott, a virágállványon, de ez a történet most nem róluk szól, hanem a cserépből csak három négy centire kiemelkedő akármiről, amit Bozsár is tanácstalanul bökdösött, mert csak nem akart nagyobbra nőni. Őszintén szólva, máig nincs halvány fogalmam sem arról, hogyan került cserépbe, majd cserepestől hozzám az a dolog. Látványnak nem volt látvány, az biztos. A következő év januárjában kiköltöztünk Vörösvárra. Nekem kisebb gondom is nagyobb volt, mint az egyre szaporodó számú, Bozsár gondozta növényekkel törődni. Három alapvető érzelmemre emlékszem abból az időből: lelkesített az új kezdet (amit színezett a szívmelengető látvány, amint Bozsár szinte hetek alatt, csodálatos módon, külön kiadások nélkül is fészekké varázsolta a házat), idegesített a csak lassan szűnő rettenetes kezdeti felfordulás, aminek a csillapításában valamennyire értelemszerűen nekem is részt kellett vennem, valamint frusztrált az aggodalom, hogy mennyire lesz otthonom majd ez a ház ebben az idegen városban. Kis kivétellel az egész addigi életem a budai Attila út vonala mentén, a Vérmező (húsz év), majd a Tabán (huszonhét év) mellett zajlott, tudtam, hogy az új környezetemben gyökértelen, jöttment pesti maradok mindörökre. De az új élet berendezése közepette nemigen értem rá félni vagy nosztalgiázni, és a szokatlan ház körüli és (jóval ritkábban) kerti 27

VADSZŐLŐ teendők tetejébe még az új asszonnyal való együttélés tanulásában is bőven volt feladatom ekkor, a harmadik közös esztendőnkben. (Manapság, a tizenötödik évfordulónk felé nyargalva talán már minősíthetem magamat tehetséges kezdőnek. Bozsár ugyanis nő, és annak idején még inkább az volt ezt az állapotát csak mostanában kezdi felülírni a négyszeres nagymamaság.) Ja, hogy a vadszőlő. Addig sem volt az életemben, de abban a zöld tengerben, ami márciustól hirtelen körülvett, végképp esélye sem volt arra, hogy észrevétesse magát. Az az első vörösvári március különben elképesztően nagy élménynek bizonyult: amint elolvadt a hó, váratlanul kidugta a fejét, villámgyorsan kinőtt, és pár héten belül már teljes virágában sárgállott a ház előtt bő ezer szál nárcisz, aminek addig a létéről sem lehetett tudomásunk. Egykor ugyan virágkertészek lakták a házat, azt tudtuk, de akkor is... Gyönyörű volt! Nekem azóta is a nárcisz a tavasz. Gondolom, Bozsár megszánta azt a cserépben kornyadozó vadszőlőt, és valamikor, nyilván szánalomból, egyfajta utolsó esélyt kínálva neki, kiültette a ház sarkához ez nem számított hírnek, nem is értesültem hát róla. Egy év múlva azonban az akkor már feleségem odahívott egy roppant buja kúszónövény-kezdeményhez, ami ezer szájjal a falba kapaszkodva igyekezett felfelé, már a térdem fölé ért. Tetszett az a lelkes, mohó élet. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha egyszer házam lesz, azt feltétlenül be kell fussa valami roppant romantikus kúszónövény, csak az ablakok állnak majd ki a zöld falból. Láttam már ilyet, nemcsak angol filmeken, rettentően el voltam hát ragadtatva ettől az új sajáttól. Emlékszel arra a vadszőlőre a gangról? kérdezte a feleségem. Hápogni kezdtem, úgy megsokkolt az egyszerű kérdéssel. Eeeeez? érdeklődtem kiszáradt szájjal. Bozsár bólintott. Itt jobban érzi magát, mint abban a cserépben mondta egyszerűen, mert kultúrlény, és a neveltetése nem engedi azt mondani csúcshangerővel, hogy ez az én, én, én művem! Két irányba is elöntött mindjárt a szerelem: zölddel befuttatott házam lesz, és micsoda csodákra képes ez a nő! Álmélkodva álltam az új életre kapott vadszőlő előtt: ez volt az első itteni alkalom, hogy meghatottan csodálhattam a szívós növényi élet elszánt igyekezetét. A következő években az az egy, valaha satnya cseréptöltelék többször is körberohanta, és éppen a kedvem szerint befonta a házat. Volt, hogy az utcai frontból valóban csak az ablakok látszottak, és nem lehetett tudni, hogy a zöld alatt valójában milyen színű a házunk. Még kétszer élhettem meg ezután ezt a csakazértis életcsodát. Az egyikről, a kedvenc kis diófámról máshol írok, tessék megkeresni, az sem akármilyen történet. A harmadik, hát, az leginkább japán filozófusok és haikuköltők nyersanyaga. Növények, persze, és egyikünknek sincs fogalma róla, hogy bármelyik mi a csuda lehet. A ház 29

VADSZŐLŐ egykori nyárikonyhája, ma Bozsár mozaikjainak bemutatóterme és raktára két vaskos és csúf betonlépcsőfokon közelíthető meg. Mivel évtizedekkel korábban követték el a lépcsőt, a függőleges és vízszintes síkok találkozásánál mindkét fok megrepedt. Az évek során a szél és számos cirokseprű telenyomta porral a repedéseket. Innen már tetszik tudni a folytatást: a porba gyomnövények magvai kerültek. A felső, kisebb repedésben, a lépcső majdnem teljes hosszában valami apró izé lakik, aminek gyönyörű, icipici fehér virágai vannak. Az alsó, szélesebb repedésbe egy jókora, tíz centinél is magasabb, lila szárú, nagylevelű valami került. Virágozni nem láttam ugyan, de nagyon sokszor ülök le jó időben kis időre a lépcsőre, és megdédelgetem a szememmel. Titokban néha meg is locsolom mindkettőt. Nem tudom, Bozsárnak szándékában állt-e kiirtani ezeket a jogcím nélküli földfoglalókat, mindenesetre megkértem, hagyja élni őket. Valamiért fontosak nekem. A vadszőlő pedig már két nagy muszájirtást is túlélt: pár éve az új hőszigetelő vakolat és a vele járó festés, tavalyelőtt pedig a teljes, elaggott tetőszerkezet kényszerű cseréje folytán kellett leszaggatni a legnagyobb részét. Keserűen, kétségbeesve néztem a pusztítást. De a növény nem adta fel: él, juszt is él, és burjánzik tovább. Nemsokára ismét el fogja takarni a sárga homlokzatot. Tanulnom kéne tőle, azt homályosan sejtem, de még meg kelleme fogalmaznom a kérdést: mit is? 31

MIMI Legalább fél tucatszor, ha nem többször megkaptam (jogosan) a magamét Bozsártól a különféle talált és hazahordott kutyák miatt. Amint rágyújtott a litániára, és mindig ugyanarra, nekem rögtön eszembe jutott a régi, ostoba tévéreklám, amiben az ősember felesége rikácsolva köszönti a lebunkózott és hazavonszolt húshegyet: Hányszormondtammárhogybontottcsirkéthozzálbontottcsirkétbontottcsirkét! Megvan? Persze, Bozsár sem az a ma született bárány: az évek során két német juhászt is sikerült begyűjtenie, neki ugyanis az a kedvenc fajtája. Géza túlképzett volt az itteni alkalmaztatáshoz, és egyszer véletlenül egy macskakölyköt is megölt, amikor az túl közel somfordált ebédidőben az ő táljához, továbbajándékoztuk hát. Nüncike pedig a második szomszéd vénasszony öreg, menhelyről hazavitt farkaskutyája volt, akkor került hozzánk, amikor a néni sikeresen magára gyújtotta a házát, majd kórházba vonult, és soha többé nem láttuk, Bozsár pedig már másnap megküzdött a kiégett ház előtt strázsáló fegyveres őrrel, aki végül megengedte, hogy kihozza a kutyát, akiről a néni lánya telefonon sürgősen le is mondott. Nagyon kedveltem Nüncikét, akit még a menhelyen neveztek így el, engem viszont emlékeztetett ifjúkorom első élettársára, akitől a szót először hallottam, csak nála éppenséggel nem kutyanév volt, hanem az anatómiája egy részét becézte így. Nünci évekig élt még velünk, amíg el nem vitte a legtöbb nagytestű kutya közös végzete, a rák. Jobb lesz, ha az elején tisztázzuk: egy kivételével mindig minden kutyánk hozzánk (vagy valamelyik ismerősünkhöz) csapódott, kóbor eb volt, az egyetlen kivétel, Kajla pedig kísérleti állat azokra viszont kivégzés vár a kísérlet után, nehogy véletlenül újabb kísérletbe is belekerülve esetleg bizonytalanná tegyék az eredményt. Pénzt soha nem adtunk kutyáért, és egészen mostanáig, amikor két, menhelyről hozott kölyök viháncol a kertben, Bogár kivételével mindegyik jövevény pontosan úgy kellett, mint egy-egy jókora púp a hátunkra. 33

MIMI 2003-ban történt, hogy lefelé csurogtam az autómban a falu főutcáján, amikor egy zebra nélküli (errefelé ez a jellemző) útkereszteződésben elindult egy cseppnyi yorkshire terrier. Értelemszerűen lefékeztem: sok évvel azelőtt egyszer elütöttem egy elém repült, rigóméretű madarat az országúton, és napokig alig aludtam utána. Mögöttem dudálva feltorlódott a forgalom. Kiszálltam, és felkaptam a kiskutyát, alig vett észre, nem is tiltakozott. Körülnéztem, hogy kié: senki sem rohant hálásan szirénázva, hogy megmentettem a kis döge életét. Hogy hátulról egyre intenzívebbé vált a dudaszó, beraktam a kutyát a hátsó ülésre, és tovább hajtottam. Fél óra múlva, a dolgom végeztével, otthon bemutattam a zsákmányomat, és menetrendszerűen megkaptam a szokásos magamét Bozsártól, aki azonnal kötelezett, hogy nyomtassak egy tucat plakátot, és hordjam szét az (addigra már) szokásos helyekre: vasútállomás, buszmegállók, nagyobb élelmiszerüzletek, satöbbi. Bejáratott útvonal volt. Billentyűztem, nyomtattam, vittem, celluxoztam engedelmesen. Ám amikor hazaértem, már nem dühöngő feleséget, hanem turbékoló nőt találtam a kertben ülve. A kutya az ölében feküdt hanyatt, és élvezettel tűrte Bozsár kurkászó ujjait a hasán. Látszott rajta, hogy ő most szolgálatban van, és leginkább ez szokott lenni a fő tevékenysége: nem először és nem századszor fekszik kényelmesen egy nő ölében. Eredj vissza, szedd le a plakátokat! szólt rám Bozsár, akinek akkor még nem voltak unokái. Megtartjuk. Mentem, szedtem, de elkéstem, mert addigra már többen elolvasták: mire ismét hazaértem, ott ült egy hatvan körüli nő, aki örömmel befogadta volna a kiskutyát. Bozsár kávéval és egy órányi társalgással kárpótolta, amiért hiába fáradt ide, de a kutyát nem adta ki az öléből. A letolásom természetesen nem került visszavonásra, de a kutya velünk maradt. Mimi öreglánynak bizonyult: mint kiderült, töksüket volt, és a látása sem az igazi már. Szemből fenyegető látványt nyújtott, mert összesen négy szemfog maradt a szájában, de az mind messzire kinyúlt a kis pofájából, afféle kutya-drakulává avatva a látszatot. Ám ez tényleg csak látszat volt. Bennünket, embereket kivéve Mimi az élete végéig, éveken át csodálatra méltó határozottsággal fütyült a környezetére. Mondjuk, ez nem rögtön derült ki, mert az érkezésekor éppen tüzelt, életében utoljára, nyilván ezért is indult legényfogó kirándulásra hazulról, és tévedt a főutcára, ott pedig az autóm elé. Roppant szórakoztató volt, hogy az öregecske és a többi kankutyához hasonlóan ivartalanított, majdnem beagle Kristófot szemelte ki a vágyott kölykök apjául (nyilván nemcsak szexepil, hanem méret alapján is, mert a másik két kan hátulját felágaskodva sem tudta volna megszagolni), udvarolt körülötte, noszogatta, bökdöste az orrával, dőltünk a vihogástól, amint elnéztük, hogy szemér- 35

MIMI metlenül minduntalan háttal betolat Kristóf alá, úgy próbálja akcióra bírni. Igyekezett is az öregfiú, de nem jött össze a frigy Kristóf ügyetlen is volt, lusta is, és nem különösebben érdekelte a tolakodó szuka, így Mimi sokadik próbálkozása után a kifulladt Kristóf menekülőre fogta a dolgot. Hónapokkal később azután új jövevény, Guszti tacskó érkezett a házhoz, és annak rendje-módja szerint, ifjú és tapasztalatlan lévén, félreértette Mimi nőgyógyászati gondjait, de erről majd máshol írok. Ugatni soha, egyetlen egyszer sem hallottuk az öreglányt. Mint egy aprócska lendkerekes autó, egyenletes, soha nem sietős tempójában járkált a kertben. Ritkán láttuk futni, és csakis erősen indokolt esetben. Étkezéseknél a macskák nagy, közös táljánál volt a helye, ő már nem tudta volna elropogtatni a nagy kutyáknak szétmért csirkefejet, nagyszemű száraz tápot, ilyesmit. A macskákat is ignorálta maga körül, úgy evett, mintha ott sem lennének körülötte. Mindent (ami, valljuk meg, nem volt sok) eltökélt komolysággal végzett. A mérete és a hajlandósága folytán is állandó hálótársunkká vált, mert éjjel-nappal emberközelben, pontosabban lehetőleg Bozsárközelben érezte jól magát. Számos különlegessége között a legcsodálatosabbnak azt találtam, hogy a valaha volt összes kutyáim közül, a lelkes úszókat is ideszámítva, ő élvezte egyedül a fürösztést. Kisbaba módján, a háta alatt Bozsár egyik tenyerével feküdt békésen hanyatt a konyhai mosogatóban vagy a fürdőszobai mosdókagylóban, nyugodtan és mélységesen elégedetten, hogy foglalkoznak vele. A fésűt, kefét is szerette. Bozsárt meg nagyon. Valamennyire, remélem, engem is. Csodálatra méltó volt a szinte soha nem siető méltósága, és a türelme, amivel viselte az öregedést, meg a két ember rajongását maga körül. Jellemző, gyakran előforduló példa: elindult a kertben valami dolga után a maga sajátos kocogásával, és amikor menet közben felkapta és jól megdédelgette valaki, azt a karunkban rögtön kényelmesen elnyúlva, örömmel tűrte, majd egy perc múltán, amikor visszakerült a talajra, mintha mi sem történt volna, változatlan tempóban, apró harckocsiként haladt tovább a fák és bokrok alatt, vissza sem nézett. A házban, kertben nyüzsgő állatseregletet egyszerűen levegőnek tekintette. Ezt persze azért is tehette, mert közénk valóban a béke szigetére jött a kutyák soha nem marakodnak egymás közt, de a macskák is megtanultak kutyák között élni és túlélni, az egymás közti nézeteltéréseik is jobbára csak addig tartanak, amíg ki nem alakul a rangsor. (Na, jó, Edömér kivétel, de ő karthauzi, neki a bunyó az egyetlen testedzése.) Végül az ő ideje is eljött. Hetek óta csak helyben körbejárt már, és amikor az evést is beszüntette, Bozsár végre elvitte Gyulához, az állatorvoshoz. Nekem nem volt erőm velük menni. Amikor Bozsár karjában fekve megkapta a szúrást, ásított egy nagyot, a kis nyelvével utoljára megnyalta a feleségem kezét, aztán becsukta a 37