História 1990-02
História 1990-02 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Visszaélés a történelemmel... 1 2.... 2 1. A magyar nép etnogenezise... 2 2. Képek... 4 3.... 6 1. Gentilizmus. A barbár etnikai tudat kérdéséhez... 6 4.... 9 1. Õstörténet és genetika... 9 2. Képek... 11 5.... 12 1. A magyartörök rokonságról... 12 2. Képek... 15 6.... 16 1. Törökmagyar rokonság és a nyelvcsere lehetõsége... 16 7.... 19 1. A közeledés jegyében. Románmagyar gyermekmentõ akciók 1946/47-ben... 19 2. Képek... 21 8.... 24 1. Nemzetiségi oktatás a II. világháború után... 24 2. Képek... 26 9.... 29 1. Család és társadalom a középkorban. Elõtanulmány... 29 2. Képek... 32 10.... 36 1. A két Magyarország a 16. században... 36 2. Képek... 39 11.... 40 1. Magyarország és a Habsburg Monarchia, 17111765... 40 2. Képek... 43 12.... 46 1. Három reform Magyarországon. Elõtanulmány... 46 2. Képek... 51 13.... 56 1. 1956. február. Interjú Újhelyi Szilárdnéval és Újhelyi Szilárddal. II. rész... 56 14.... 60 1. Losonczy Géza feljegyzései, 1956. november1957. június... 60 2. Képek... 67 15.... 69 1. Losonczy Géza, 19171957... 69 2. Képek... 69 iii
1. Visszaélés a történelemmel GLATZ Ferenc Visszaélés a történelemmel A társadalomtudományokat a politika különböző módon kötheti béklyóba. Nemcsak cenzúrájával, vagy napi taktikai lépései igazolásának elvárásaival. A politika azzal is megköti a tudományos gondolkodás fejlődését, ha napi propagandájához hasznosítja, fel is használja a tudomány bizonyos eredményeit vagy kezdeményezését. Témák, sőt, tudományszakok kompromittálódhatnak attól, hogy a napi politika túlságosan is felkarolja őket. Kétségtelen: a történelem korszakai, témái közül az őstörténet volt az, amelyet a 19 20. század romantikus, sőt irracionális politikai áramlatai leginkább kompromittáltak. A közösségi eszmék nagy szellemi deficitje a társadalom számára, hogy a jelenben elérni akart közösségi (nemzeti, állami, osztály) célokat a történelemből kikeresett összetartó erőkkel akarja legitimizálni, elismertetni. Európa szinte minden nemzeti fejlődésének gyermekkorát jellemzi az etnikai közösség eredetének feszegetése. Részben annak bizonygatása, hogy a most éppen erősödő nemzet már évszázadokkal, netán évezreddel ezelőtt foglalója volt a mai nemzetállam földjének. (Gondoljunk a morva, dák, hun mítoszokra.) Részben bizonygatni igyekeznek azt, hogy a mai nemzet valós vagy kikövetkeztetett őseit már évezreddel (évezredekkel) ezelőtt szoros szálak fűzték egybe (feltétlenül az azonos nyelv, vagy a politikai hierarchia szinte államszerű kialakulása, netán az ún. vérségi kötelékek). Így lesznek azután a politikát szolgálni kívánó történészek íróasztalán könnyedén a nomád, a különböző etnikumokat laza birodalmakba elegyítő népekből már etnikailag tiszta képletet mutató előnemzetek és így ruházzák fel az európai értelemben vett államszervezéseket nem ismerő nomadizáló népek vezéreit tudatosan birodalmat építő nemzetvezetőknek. A legdurvább visszaélést az őstörténelemmel és így az azt kutató őstörténettel a fasizmus követte el. A faj mítoszából kiindulva és nem is tagadottan bizonyos népek faji alapon történő üldözését igazolandó, a vérségi összetartó erőket kívánta megtalálni a népek őstörténelmében. Bekapcsolva és kompromittálva így a biológia egyik 20. századi legdinamikusabb ágazatát, a genetikát. * Egy liberális társadalomban és mi ebben gondolkodunk, mint célban nincs kényes kérdés a tudomány számára. A tudomány nem törődhet azzal, hogy a kutatási témáit, vizsgálati módszereit kompromittálták-e vagy sem. De ugyanakkor az is fontos: egy liberálisan gondolkodó társadalomban nem lehet minősítési szempont a közös származás, a gének összetétele. Csak az egyén tulajdonságai, cselekedetei minősíthetnek bárkit! Többszörös felkiáltójel kívánkozik ide a közösségi eszméktől, az etnikai reneszánsztól megrészegült korunkban. 1
1. A magyar nép etnogenezise ŐSTÖRTÉNET VERES Péter A magyar nép etnogenezise Őstörténetünk historiográfiáját vizsgálva meg kell állapítani, hogy a szakirodalom paradox módon az ősmagyar kort tárta fel legkevésbé. A magyaroknak ugor kor utáni és közvetlenül a kazár kapcsolatokat megelőző korai etnikai történetének hosszan tartó szakasza jórészt teljesen felderítetlen, néhány újabb keletű antropológiai és történeti néprajzi munkától eltekintve. A kutatók nagy többsége jelenleg is hagyományszerűen vallja, hogy a magyarok elődeinek őshazáját a Közép- Volga erdős vidékén kell keresni, a Káma folyó medencéjében, vagy pedig a vele közvetlenül szomszédos területeken, főleg Baskíriában. A magyarok legrégebbi, vándorlás előtti szállásterületeit hipotetikusan rendszerint kapcsolatba hozzák az északkelet-európai késő neolitikus-rézkori voloszovói (Kr. e. 2000 1500), bronzkori turbinói (Kr. e. 1500 1100), vaskori ananyinói (Kr. e. 800 250), pjanobori (Kr. e. 250 Kr. u. 200), lomomatovói (Kr. u. 200 800), bahmutyinói (Kr. u. 100 800) és a szibériai szargotkai (Kr. e. 400 Kr. u. 350) régészeti műveltségekkel. Ezek a nézetek azonban főként azon a hagyományos, de módszertanilag gyenge lábon álló feltevésen alapulnak, amely a széles értelemben vett finnugor nyelvcsalád őshazáját szinte kizárólagosan az Uráltól nyugatra fekvő északkelet-európai lombos erdő borította területeken helyezi el. Ennek a hosszú életű, téves koncepciónak a kialakításában fontos szerepet játszott Köppen orosz tudós több mint száz éves megalapozatlan elképzelése, amely a vadon élő mézelő méh őshonosságát mint életföldrajzi bizonyítékot Szibériából kategorikusan kizárta. A tradicionális felfogásnak megfelelően a magyarok legközelebbi nyelvrokonai, a vogulok és az osztjákok állítólag nemrég költöztek volna át az Urál hegység európai vidékéről az ázsiai oldalra, a szubarktikus nyugat-szibériai tajgába, az Ob alsó és középső folyásának medencéjébe. Ugyanakkor sokan, főleg Pauler Gyula tekintélye nyomán feltételezik, hogy két török eredetű hajdani törzsnév (Jenő és Gyarmat) megléte a honfoglaló magyaroknál, illetve a baskírok nemzetségi geneológiai hagyományban elégséges alapot nyújt ahhoz, hogy Magna Hungariát, a magyar őshazát Baskíriában keressék. A múlt század második felétől egészen napjainkig a kutatók nagy többsége népünk etnogenezisében, vagyis a magyarság kialakulásában meghatározónak különböző mértékben ugyan, de egyértelműen a török népek (viszonylag késői) etnokulturális hatását tartja. E kérdés tekintetében a nézetek többé-kevésbé változatlanok maradtak, lényegében a századforduló óta. A magyarokat a finnugorok és a törökök ötvözetének tekintették, amelyben az előbbiek nyelve és az utóbbiak kulturális gazdasági hatása dominált. Ezen széleskörűen elterjedt, de alapvetően hibás nézet szerint az őseink mind az állattartást, mind pedig a földművelést, nem kevésbé a törzsi szervezetet is a bolgár-törököktől, főleg azok volgai csoportjától, a csuvasok elődeitől kölcsönözték. Mindez állítólag nem sokkal a honfoglalás előtt, a nagy népvándorlás korában történt, amikor lovas prémvadászként aposztrofált őseink valahol a Közép-Volga vidékéről, a feltételezett őshazájukból való kiindulás után az erdő övezetéből valamilyen ismeretlen ok következtében dél felé voltak kénytelenek vándorolni és a pontuszi pusztákra (részben ligetes sztyeppére) kerültek. A magyaroknak a legközelebbi rokonoktól való elválását, vagyis az északi, erdős vidékről délebbre, a sztyeppeövezetbe való vándorlásának idejét, amely kétségtelenül sajátos jelenség volt a többi finnugor néphez viszonyítva, feltűnően ellentmondóan szokták meghatározni a kutatók. A nyelvészek szerint ez a nagy horderejű esemény a Kr. e. I. évezred eleje táján, vagy talán a közepén ment végbe. Mások azonban inkább a Krisztus születése körüli időt tartják lehetségesnek ebből a szempontból. Vannak kutatók, akik még későbbre, a Kr. u. 4 5. századra, a nagy népvándorlás kora elejére teszik a magyarok sztyeppére történő kivételes kikerülését. Létezik olyan nézet is, amely őseinknél a 8. századot, nevezetesen a 750 utáni éveket látja csak alkalmasnak az erdőből való elvándorlás időpontjaként, hogy ne is említsük a honfoglalást közvetlenül megelőző, 830 utáni időszakot. Az ősmagyar etnikum Újabb történeti néprajzi kutatások szerint azonban az ugor nyelvközösség az eddig feltételezett időpontoknál jóval korábban, mégpedig a Kr. e. 2. és l. évezred fordulója körül bomlott fel. Ezt a folyamatot egyáltalán nem török etnikumú csoportok beékelődése idézte elő, amint ezt leggyakrabban emlegetik. Ebben a kérdésben sokáig teljesen figyelmen kívül hagytak a szakemberek egy sor fontos tényezőt. (Így az őshaza területének elmocsarasodását is.) 2
A Nyugat-Szibéria déli, ligetes sztyeppés részére helyezhető, állattenyésztést, sőt földművelést is ismerő ugor etnokulturális közösség a Kr. e. II I. évezred fordulója táján a klíma- és ökológiai változások, a gazdálkodási mód átalakulása, valamint az obi-ugorok elődeinek elvándorlása következtében felbomlott. Ennek az etnikai differenciálódási folyamatnak a során az ugorok déli csoportját alkotó protomagyarság a lovasnomád életformára tért át, ezzel véglegesen kivált ősi, ugor közösségéből. Idegen népekkel intenzív interetnikus kapcsolatokba lépve kezdetét vette a bronzkor végén, a vaskor elején önálló fejlődése, sajátos etnikai arculatának kialakulása. Érdemes felfigyelni arra, hogy az Urál keleti, ázsiai oldalának ligetes sztyeppés térségéből amely egyben a finnugor őshaza legdélibb, vagy ahhoz igen közel fekvő területe lehetett, a sztyeppe felé történő, déli irányú vándorlás figyelhető meg az adott időszakban, vagyis a bronzkor végén. Egy andronovoid jellegű régészeti műveltség népessége az Urál mögötti területről, a nyugat-szibériai erdő és sztyeppe határvidékéről kiindulva a Kr. e. 12 10. század között, vagyis éppen a lovasnomadizmus említett eurázsiai kialakulása idején, északról beékelődött a sztyeppe övezetbe. Ugyanakkor az Észak-Kaspi vidékére lokalizált széles arcú protoeuropoid, andronovói jellegű embertani típuson a nyugat-szibériai tajga népeire jellemző, észak-mongoloid jellegű uráli antropológiai beszüremlés állapítható meg. Sokatmondó egybeesésnek kell tartani, hogy a populációs-genetikai módszerrel végzett legújabb embertani vizsgálatok az ősmagyarok antropológiai jellegének kialakulását várható módon az Urál környéki finnugor őshazától valamivel délebbre helyezik. A legújabb magyar és szovjet paleoantropológiai kutatások alapján az a kép bontakozik ki, hogy a honfoglaló magyarság embertani képletének hosszan tartó kialakulási folyamata már a Kr. e. 12. században elkezdődött, éspedig nagyjából a Kaspi-tenger északi térségében az Alsó-Volga és a Mugodzsár-hegység, valamint az Aral-tó által határolt területen. Itt, a Dél-Urál környéki sztyeppéken ment végbe a Kr. e. 12 2. század között koponyaalkatuk morfológiai formálódása, amely az indoiráni etnikai jellegű gerendasíros, valamint az andronovói europoid antropológiai szubsztrátum hatását mutatja. Lényegében ugyanebben az időben, vagyis a korai nomádok korában kezdett kialakulni a magyar etnikum egyik fontos jellemzője, a külön nyelv is. Az ősmagyar hangrendszer sajátos módon az óiránihoz hasonló *p f, *t δ (z), *k h, (x)*s h hangváltozások és a b-, d-, g- szókezdő hangok megjelenése alapján formálódott ki, amely általában nem jellemző rokon nyelveinkre. Feltűnő, hogy az ugorság felbomlása, az említett időjárás-változások és a lovasnomadizmusra való tömeges áttérés éppúgy, mint az ősmagyarság antropológiai típusának és önálló nyelvének kezdeti formálódása, egyaránt a Kr. e. 2 1. évezred fordulója körüli időre rögzíthető. A különböző módszerekkel dolgozó tudományok egymástól függetlenül létrejött eredményeinek e szembetűnő egybeesését inkább a sztyeppén lezajlott történeti folyamat egymásba kapcsolódó láncolatának, mintsem a véletlen játékának tarthatjuk. Annál is inkább, mivel a felsoroltakon kívül a kialakuló ősmagyarság ekkori fő interetnikai kapcsolatát a nyelvészet, embertan és régészet egybehangzóan egyaránt egy forrásban, mégpedig az európai és közép-ázsiai sztyeppéken domináló iránságban jelöli meg. Nem látszik kizártnak, hogy a hosszabb ideig egymás szomszédságában nomadizáló óiráni és dél-ugor (ősmagyar) népcsoportok nemcsak kulturális és antropológiai szempontból hatottak egymásra, hanem bizonyos mértékben akár nyelvileg is befolyásolták egymást. A genetikailag különböző nyelvcsaládokhoz tartozó, de hosszabb együttélésük során szoros szomszédi kapcsolatba került nyelvek között a keveredés következtében ún. nyelvszövetség alakulhat ki. Ennek keretében az egymással intenzív kapcsolatban lévő népek nyelvében közös hangtani jelenségek, izoglosszák jöhetnek létre. Ezeknek realitását a magyar nyelv óiráni jövevényszavai is alátámaszthatják. Tehát az ősmagyarság etnikai formálódásában nem lehet figyelmen kívül hagyni az iráni, mindenekelőtt pedig szauromata csoportok hatását. Ugyanakkor nem hanyagolható el a belső tényezők szerepe sem, amely az ősmagyarságnak a sztyeppén elfoglalt különös helyzetéből fakadt. Ugyanis a finnugor jellegű ősmagyar nyelv különállása az indoeurópai, később az altáji nyelvcsaládhoz tartozó állattartó nomádok között nagyban akadályozta a velük való mindenoldalú, kölcsönös kapcsolatteremtést. Többek között jelentősen korlátozta az etnikai keveredés lehetőségét. Ennek következtében nemcsak nyelvi, de egyúttal genetikai határ is kialakulhatott az endogámmá váló ősmagyar csoport és a nyelvileg eltérő etnikai környezete között. Ez viszont viszonylagos nyelvi és kulturális, sőt antropológiai egyöntetűséghez vezetett, azaz bizonyos etnikai integrálódást eredményezett. 3
Népünk etnogenezise akkor fejeződött be, amikor legközelebbi nyelvrokonaitól elszakadt, és önálló, zárt nyelvikulturális közösséggé alakult. Az ősmagyar etnikumit olyan tudatosult kulturális egységként határozhatjuk meg, amely az adott területen egymás között valóságos társadalmi gazdasági viszonyokban élő emberek között jött létre. A magyar népet, mint dinamikus adaptív nyílt rendszert, viszonylag állandó közös kulturális sajátosságok jellemezték. Tagjaiban előbb-utóbb tudatosult közösségük egysége és más, hasonló csoportoktól való elhatárolódása. Ezt az univerzális szociálpszichológiai mi -csoporttudat és a közösségen belüli házasodás (endogámia) dominálása, valamint az önelnevezés fejezték ki. A magyar nép etnikai története során ezek a minden etnikumra jellemző ismérvek, de különösképpen a nyelv volt a kulturális integrálódás legfőbb tényezője. A kialakuló magyarság legfontosabb objektív ismérve a nyelv volt, szubjektív kritériuma pedig bizonyára a leszármazás vonalán számon tartott sajátos mi -csoporttudat. Megítélésünk szerint a lovasnomád ősmagyar törzsi nyelvjárások láncolata vagyis a magyar etnikum, mint közepes (vagy talán a nomadizmus következtében valamivel erősebb) intenzitású információs hálózattal bíró, zárt kommunikációs rendszer jött létre. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a magyar nép önelnevezésének etimológiája. Mi magyarok A magyar népnév korai kialakulásával, valamint eredeti jelentésével kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy szóösszetétel, amelynek a magy- előtagja genetikailag egyezik legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok mańśi etnonimjével, és az osztják eredetű moś-mońt frátria elnevezésekkel. Rendkívül figyelemre méltó, hogy ezen csoportelnevezések kikövetkeztetett egykori közös alakja teljes mértékben egybeesik az ugor kori mondani mondás jelentésű igeinévvel. Ezek az egyezések elegendő alapot szolgáltatnak annak feltételezésére, hogy a magyarok elnevezésének kialakulásában nem csekély szerepet játszhatott az a körülmény, hogy nem értették a környező népek nyelvét. Feltehetően a minden etnikai közösséget egyaránt jellemző etnocentrizmus hatására, szembeállították magukat a tőlük kultúrában eltérő és nyelvben jelentősen különböző más etnikumokkal. A saját idegen szembeállítást, amely az általános jellegű mi ők megkülönböztetés kifejezője, őseinknél beszélők némák oppozícióval nyer kifejezést. Más népeknél is előfordul, hogy a nyelvi érthetőség alapján alakították ki önelnevezésüket. Az ógörög barbaros képzet például a hebegő, dadogó etimológiájú szón, vagyis a mi értelmesen beszélünk, ők viszont képtelenek erre szembeállításon alapult. Az archaikus kultúrájú népekre általában jellemző, hogy az ember fogalmát csak magukra értik, az idegeneket pedig potenciális ellenségnek tartják. Ezért sem látszik valószínűnek, hogy éppen a férfi ember szót a magyarok ugor elődei az ősiráni nyelvekből vették volna át, majd önelnevezésükké alakították volna. Az etnonimek kialakulásával foglalkozó néprajzi kutatások fényében, amelyek a kettős oppozíciók jelentőségét emelik ki, az obi-ugorok mańśi és moś-mońt elnevezésének, valamint a magyar etnonim közös eredetű alakjának (*marrés) hasonlóságát az osiram manu-t szóval, a nyelvészetben nemegyszer előforduló véletlennek kell tulajdonítani. Annál is inkább, mivel a magyar önmegnevezés -ar, (-eri) utótagja azonos azzal a finnugor örökségként ránk maradt férfi jelentésű szóval, amely a férjnek utótagja és feltehetően benne lappang az ember szóban is. Az összetétel kialakulásának ideje nyelvészeink szerint az ősmagyar kor legelejére tehető. Az itt vázolt helyzet, továbbá az a szerencsés körülmény, hogy az ősmagyarság idejekorán, a többi sztyeppei néppel egy időben alakította ki pusztai állattartó nomádos életformáját, lehetővé tette, hogy a számbeli többségben lévő iráni és török csoportok között, mint az egységes eurázsiai nomád kultúra egyenrangú részese, megtartsa belső társadalmi autonómiáját, valamint megőrizze etnikai egységét. Így kerülte el a fenyegető etnikai asszimiláció veszélyét. Ez az állapot azonban nem zárta ki egyes csoportok leszakadásának, idegenek asszimilációjának lehetőségét, még kevésbé a kétnyelvű közvetítők általi különböző kapcsolatteremtést. Részlet a szerző A magyar nép kialakulása és korai etnikus története c. közeljövőben megjelenő művéből. 2. Képek 4
5
1. Gentilizmus. A barbár etnikai tudat kérdéséhez SZŰCS Jenő Gentilizmus A barbár etnikai tudat kérdéséhez A közelmúltban elhunyt Szűcs Jenő úttörő szerepet vállalt a középkori nemzeti tudat eszmetörténetének kutatásában. E témakör előtörténetét dolgozta fel 1970-ben kandidátusi disszertációjában. Ebben a máig ki nem adott munkában kísérletet tett az ősmagyar eredethagyomány értelmezésére is. Alább szerkesztett kivonatot közlünk az értekezés téziseiből. (A szerk.) A struktúrák és fogalmak mélyreható átrendeződése idején, a 9 10. században Európa keleti felén és északi peremén olyan új barbár népek válnak tényezővé, amelyeknek társadalmi és politikai szervezete, etnoszociológiai jellege sokkal inkább az 5 6. századi nyugat-európai viszonyokkal állítható párhuzamba, mintsem az egykorú Europa Occidens állapotaival. Az írott forrásokban előtűnő gens Ungarorum esetében is valami egészen másfajta tartalmat jelöl a gens, mint az egykorú régi Európában: attributumai a populus Christianus szemszögéből a barbár társadalmi, politikai és etnikai jelleg hasonló szerves egységére utalnak, mint annak idején a populus Romanus szemszögéből tekintve, a későantik irodalomban a régi barbároknál. Megvolt-e ennek az egységnek a tudata magában az ősmagyar társadalomban? A barbár gentilis tudat kikristályosító magva (a társadalom organikus összefüggése megragadásának legfőbb fogalmi eszköze) az eredetközösség hite. A forráskritika és etnológia igazolta, hogy a krónikákban fennmaradt ún. Hunor Magyar monda szerkezetében és legtöbb motívumában eredeti népmonda, éspedig a sztyeppei népek eredetmondái ama jellegzetes típusához tartozik, amelyben rokon ill. történetileg összefüggő népek mondai perszonifikációjából alakult testvérpár-ősök eleme (ez esetben valószínűleg eredetileg onogur és magyar) köré csoportosul a többi, részben elhomályosult történeti emléket fenntartó motívum (Belar, Dula princeps Alanorum stb.). Ez utóbbiak arról vallanak, hogy a monda végső kialakulása a magyar (magyeri) nevet viselő közösség mítoszaként a 6 9. század közt történhetett, sejthetőleg azzal összefüggésben, hogy a név maga átszállt az egész népalakulatra. E monda és az uralkodó nemzetség eredetmítoszának (Turul-monda) viszonya arra mutat, hogy a népi eredethagyomány nemcsak független az utóbbitól, de kialakulása jóval meg is előzte az Árpád-nemzetség hatalomra jutását. Hogy egy immanens közösségtudattal jóval a 9. század vége előtt számolnunk kell, azt igazolja a Volga vidékén maradt baskír népcsoport 13. századig élő hagyománya. Eszerint a leendő magyarság elődeinek elszakadása idején (valószínűleg századokkal a 9. század előtt) nemcsak a formálódó etnikum legfőbb objektív ismérve, a nyelv alakult ki, hanem az etnikai közösség legfőbb szubjektív kritériuma, a leszármazás fonalán számon tartott csoporttudat is megvolt. Mindez arra mutat, hogy az eredethagyomány integrációjával már jóval a 9. század előtt számolnunk kell. Hogy ez hogyan történhetett, arra nézve sztyeppei nomád népek újabb kori etnogenezise kínálhat analógiát. A politikai szervezet egységesülése és tartósulása a sztyeppei népeknél is a hagyomány előrehaladó integrációját segíti elő, aminek legfőbb mutatója, hogy a társadalom zöme azonos eredetmítoszt fogad el. A gondolati mechanizmus felől tekintve ez nem egyéb, mint a szűkebb (faceto-face) csoportok, elsősorban nemzetségek organikus összetartozása tudatosításában érvényesülő szimbolikus (hipotetikus) vérközösség modelljének traszponálása a tágabb csoportra, a népre. Maga e modell e népszemlélet idegen a feudális gondolati mechanizmustól, eredete csakis a megelőző struktúrában keresendő. Ahogy az eredetfelfogásban, éppúgy a nép fogalmi mibenlétét illetően is jelentkezik a korai írásbeliségben ha alárendelten is egy olyan szemléleti aspektus, amely gyökeresen különbözik a keresztény és feudális koncepciótól. Az 1100 táján kikövetkeztethető genus Hungarorum fogalmát a territorális tényezőtől, alattvalói viszonytól, társadalmi jogi feltételektől függetlenül a nyelv és eredet, származás képzetei határozták meg. E fogalom keretei minden metszetben különböznek a kor uralkodó népszemléletének kategóriáitól (populus, gens), egy archaikus fogalomképzés maradványai. Genus megfelelője az ómagyar nyelvben fajzat ill. nemzet volt. Ez utóbbi (a nem tő valószínűleg iráni eredetű) még az ősmagyarban képződött (nem-zet), eredeti jelentése nemzés ill. nemzés eredménye, s mint ilyen még az ómagyarban is elsődlegesen a rokonsági terminológia része: szülött, ivadék, sarj ill. csoportra vonatkoztatva rokonsági csoport, nemzetség értelemben. Ezzel párhuzamosan és egyidejűleg azonban e szó jelölte tágabban a nép (natio, gens) fogalmát is, éspedig a nemzetség szóval váltakozva. Ezek a legkorábbi nyelvemlékekben megfigyelhető összefüggések csakis egy olyan archaikusabb fogalomalkotással magyarázhatók, amelyben a feudális struktúrával szemben nemzetség és nép valamiképpen belsőleg összefüggtek, a gondolkodás mintegy a nemzetség analógiájára, annak kategóriáiban alkotta meg a tágabb népkötelék fogalmát. Általános etnogenetikai törvényszerűségekből 6
persze tudjuk, hogy a valóságos történeti folyamat fordított: a mesterséges (politikai) integráció megelőzi e naiv organikus szemlélet kialakulását. Az az elképzelés, hogy a magyar népet különféle elemek etnikai konglomerátumából csak egy 9. század végén bekövetkezett törökös jellegű népszervezés hozta volna létre, ellentétben áll mind a mohamedán kútfők legkorábbi csoportjában tükröződő állapotokkal (870 k.), mind a régészet és nyelvtörténet ide vonható eredményeivel. A honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka mind a horizontális (törzsi, nemzetségi), mind a vertikális (szociális) tagolódáson átütő viszonylagos homogenitást mutat, ami az etnikai hagyományközösség kialakulásának hosszabb és szervesebb múltjára utal. Az a tény továbbá, hogy a magyarság a Kárpát-medence belsejének népességét viszonylag gyorsan, két-három évszázad folyamán nyelvileg asszimilálta, csakis úgy magyarázható, hogy egy szociálisan tagolt, de egyszersmind nyelvileg és hagyományaiban viszonylag homogén társadalom telepedett meg e térségben. A magyarság türk-kazár eredetű kettős fejedelemsége hátterének és jellegének jobb megismerése azt a valószínűséget erősíti meg, hogy a magyeri nevű egységes népalakulat ahogy 870 körül az írott forrásokban megjelenik mind geográfiai, mint politikai tekintetben már a kazár függőség idején (7 8. század) viszonylag elkülönült és határozott körvonalú képletet alkotott, és maga a kazár kaganátustól való önállósodás nem valami egyszeri mozzanat (830 k.) lehetett, hanem hosszabb folyamat, amelynek csak utolsó állomását ismerjük megbízhatóan. A magyarság kialakulásának törökös politikai keretei éppen nem cáfolják, sőt alátámasztják az uralmi szervezet olyan relatív elkülönülésének és önállósodásának feltételezését már a kazár-korszakban, amely politikai feltétele lehetett egy későbbi, több évszázados etnikai hagyomány-integrációnak. Mindazok a támpontok, amelyeket a magyarság kialakulásának részleteiben kevéssé ismert, de döntő jelentőségű korszakának (6 9. század), a korai magyar történet e rejtélyes black boxának (fekete dobozának) kronológiai, geográfiai és politikai feltételeire nézve az újabb kutatások nyújtanak (vagy megengednek), együttesen új magyarázati lehetőséget kínálnak az etnikai tradícióközösség kialakulásához. A közép-ázsiai nomád népek újabb kori etnogenezise azt mutatja, hogy a nemzetség volt az a társadalmi egység, amely a csatlakozó jövevényeket, egyéneket vagy csoportokat a hagyományközösség (egyebek közt a fiktív vérközösség) részesévé fogadva tágabb értelemben is a népkötelékhez asszimilálta. A nemzetség és nép fogalmainak szerves összefüggése a magyar régiségben ugyancsak ez irányban mutat. Az e korabeli magyar nemzetség természetesen már maga sem kezdetleges vérrokonsági csoport volt, hanem a hasonló fokon álló nomád szervezetekhez hasonlóan nagyobb létszámú, keletkezését tekintve anorganikus társadalmi egység, amelyben a szimbolikus (hipotetikus) vérközösség képzete a kultikus tradícióközösség tágabb egészébe ágyazva voltaképpen a csoport korporatív jellegét volt hivatva, kifejezni. Minden más feltevéssel szemben legvalószínűbb, hogy e korban a nemzetség neve az volt, ami az ómagyar nyelvben igazolható és a legarchaikusabb hagyományokat őrző vidékeken fenn is maradt: nemzet. E szó alighanem éppen a nemzetiségi szervezet alapvető átalakulása miatt szorította ki a régibb ugor kori neveket (had, szer). Ebben az organizmusban kell látnunk mint más nomád népeknél is az etnikai integráció legfőbb eszközét; az ilyen típusú csoport éppen nagyfokú flexibilitása és mobilitása miatt (elszegényedett tagok kirekesztése, vagyonos jövevények befogadása) válhat az asszimiláció tényezőjévé is: a jövevény szimbolikusan részesévé válik a vérközösségnek (ld. az atyafiúvá fogadás, vérint való testvériség hátterét) és a nemzetség hagyományközösségének, melynek közvetítője a nyelv. Annak arányában, ahogy a nemzetségeket összefűző politikai kötelék tartós és maga is hagyományképző elem, válik a nemzetség egy tágabb etnikus tradíció közvetítőjévé. Itt a valószínű magyarázata a régi magyarság nemzetség) fogalma kialakulásának: a gondolkodás a szűkebb (primér) Mi csoport analógiájára, ennek kiterjesztése révén alkotta meg az azonos minőségű kötelékként felfogott tágabb (szekundér) Mi -csoport fogalmát. Ez egyszersmind a csoportlojalitás bizonyos mértékű traszponálásával is együtt járt. A honfoglalás előtti magyarság hétmagyar neve és a népkeret nemzetségi megjelölése a magyarság etnikai kialakulásának kettős pólusát jelzi: a politikai integrációt, amely a törzsek szilárdabb uralmi szervezetbe fűzése révén a folyamat feltétele volt, másfelől az etnikai hagyományintegrációt, amelynek belső katalizátorai a nemzetségek voltak. A kettő egysége nyilvánul meg abban a valószínű tényben, hogy a nép összetartozásának tudatát a politikailag domináns törzs magyarhagyományának (eredettudatának) általános elfogadása szentesítette. Egy meghatározott, vérségi mítoszban gyökerező társadalomszemléleti modell került ezáltal a politikai faktor révén történeti kontextusba. Mint a Konstantinos Porphyrogennetosnál fenntartott hagyomány és harmadfélszázad múlva Anonymus egybehangzóan tanúsítja, a naiv történeti tudat (a nép történeti egzisztenciájának számontartása) az eredethagyományon kívül az ősök hősi tettei, háborúi köré kristályosodott ki. A hősi énekek (cantilenak) és mondák (fabulak) nemcsak a nemzetiségi és törzsi alcsoportok hagyományanyagának részei voltak, hanem az egész nép közös történeti sorsát tudatosították. Az olykor csak 7
nyomaiban, olykor már jelentősen átalakult formában megőrzött epikai anyag még töredékes mivoltában is sejteti, hogy e naiv történeti tudat hogyan gyökerezett egyrészt az egész népalakulat élet- és termelőmódját tükröző sztyeppei nomád szimbolikában (fehér ló monda), a pogány hitvilágban (Lél monda), a nép egységének képzeletében és az azzal összefüggő politikai étoszban (Botond monda). A fehér ló monda kikövetkeztethető eredeti formája különös plaszticitással mutatja, hogy egy meghatározott társadalmi értékrendszer szimbólumai mennyire részei a szakrális és politikai szférának, s együttesen mennyiben képeznek etnikus kötőerőt. Ezek az összefüggések természetesen a 11 13. századi mondaalakulás folyamán már jórészt megbomlottak, jelentésük elhomályosult, idegen elemekkel bővültek és társadalmilag lesüllyedt állapotban a köznép, rustici tudatvilágának részévé váltak. A tudati szerkezet maga azonban még többé-kevésbé épen elemezhető ki az ún. pogányfelkelések (1046, 1060/61) eszmevilágából. E felkelések annyiban tekinthetők a barbár gentilizmus utolsó nyílt, noha már eltorzult manifesztációinak, hogy bennük a célok és törekvések megfogalmazásául szolgáló gondolati modell még teljes egészében az ezredforduló előtti struktúrából származik: a pogány hitvilág és barbár jogrendszer ideologikus elemeiben összpontosuló és sajátos demonstratív különbségekkel hangsúlyozott tradícióegységben gyökerező archaikus etnoszociológiai Mi -tudat, amely a forrásokból kikövetkeztethetően a törvény ( etikai szankciót nyert, társadalmilag normatív hagyomány ) tág és differenciálatlan kategóriájában találta meg ennek az összefüggő egységnek fogalmi burkát. Míg a felkelések ideológiájában központi szerepet játszó, mintegy politikai jelszó funkciójában jelentkező (a regösének refrénjével azonos) régi törvény fogalma a 11. század derekán már egy eltorzult és széthulló gondolatkincs retrográd kifejezője, eredetileg az ezredforduló előtt egy integránsabb tudati struktúra lényeges társadalomszemléleti eleme volt, amely szerint a magyar (magyeri) nevű szimbolikus eredetközösség, nemzetség) egyazon törvényű közösség, azaz önmaga összefüggését a hagyomány és szokásvilág immanens képzetei révén számon tartó egységes társadalom (az individuum szemszögéből a Mi kategóriájának legtágabb köre). Ez a gentilis szemléletmód és tudati struktúra az ezredforduló utáni átalakulás nyomán előbb összefüggéseit vesztő, elhomályosuló részelemeire bomlik és társadalmilag lesüllyed, majd a 13. század utolsó harmada után nyomai is elsüllyednek. Hogy a vele szemben a 11 13. században felépülő merőben ellentétes eszmei minőségű és kategóriarendű keresztény-feudális tudatvilág elemeiből (de egyszersmind a gentilis etnikai tudat társadalmi és eszmei funkciójában gyökeresen transzformált maradványaiból) hogyan épül ki a 13. század társadalmi és intellektuális átalakulásainak bázisán a középkor sajátos nemzeti tudatvilága, külön vizsgálat tárgya. 8
1. Õstörténet és genetika CZEIZEL Endre Őstörténet és genetika Az NSZK és a Magyar Tudományos Akadémia közötti együttműködés keretében 1984 és 1989 között került sor az első átfogó és korszerű népességgenetikai vizsgálatra Magyarországon. Az eredményekről a heidelbergi Springer Verlag és a budapesti Akadémiai Kiadó angol nyelvű monográfiát jelentet meg. Ehelyütt e kutatás néhány történeti és politikai jellegű tanulságát foglaljuk össze. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés: miért van szükség ilyen jellegű kutatásokra? Egyrészt azért, hogy megismerjük a magyarság népességgenetikai sajátosságait. Ez a gén-jelek (genetikai markerek) vizsgálata alapján történik. Ezek olyan fehérjék, amelyeket 100%-osan a kromoszómák, egy adott helyén levő gének határoznak meg, így megnyilvánulásukat a környezeti hatások nem befolyásolják. (Emiatt ezeket használják az apaság kizárását célzó vizsgálatokban is.) A népességgenetikai ismeretek elősegíthetik a magyarság, és ezen belül az etnikai csoportok származásának további tisztázását. Emellett fontos a betegek ellátásának és a részben vagy teljesen örökletesen meghatározott betegségek megelőzésének hatékonyabb stratégiája miatt is. Másrészt elmélyítheti magyarságtudatunk korszerűbb értelmezését. Mint orvosgenetikus, amikor a hozzám fordulók családfáit értékelem, gyakorta szembe találom magam a magyarok származásának szinte kavalkádszerű sokszínűségével. Ez alól magam sem vagyok kivétel. Így bizonyára már másokban is felmerült a kérdés, mitől és honnan kaptuk mélyebb értelmű magyarságunk. Azt hiszem, a magyarság minden generációjának tisztázni kell a ki a magyar és a mi a magyar kérdéseit. Nekünk erre most két okból is nagy szükségünk van. A trianoni békediktátum után a 3 millió magyarját elvesztő országon úrrá lett a sovinizmus és az irredentizmus. Az ötvenes években azután nemcsak a korábbi sajnálatos túlkapásokat, hanem az egészséges magyarságtudatot is likvidálni igyekeztek. Szinte szégyenlenünk kellett származásunkat és nemzeti tradícióinkat; ehelyett a Szovjetunió feltétlen tiszteletével fémjelzett internacionalizmust kívánták belénk oltani. Ez nem nagyon sikerült, de identitástudatunk és önbecsülésünk megingott, hozzájárulva önpusztító életmódunk kialakulásához, hitehagyottságunkhoz és önértékelési válságunkhoz. Mindezek miatt nagy szükség volt a nemzeti tradíciók, a tárgyilagos hazafiság és az egészséges magyarságtudat helyreállításához. Ennek voltunk tanúi a közelmúltban és vagyunk részesei a jelenben is. Ahogy ilyenkor lenni szokott, ez szélsőséges megnyilvánulásokba is torkollik (jó1 letapogatható ellenszenv a cigánysággal szemben, ébredező antiszemitizmus, a környező népek elleni indokolatlan kirohanások stb.). Ezen felül kell tudnunk emelkedni. S ez a másik ok: nekünk egyszerre kell magyaroknak, közép-európaiaknak és európaiaknak lennünk. S jövőnk döntően attól függ, hogy mennyire tudjuk a környező országokkal való kapcsolatainkat a múlt szennyes hordalékától megtisztítani és velük együtt végre megtalálni Közép-Európa valódi helyét a 21. században. Mindezek miatt is érdemes megismernünk magyarságunk minden rétegét. Így a biológiai-genetikai tényezőket is. A magyarság története sok ezer évet ölel át. Minél távolabbi múltba nyúlunk vissza, annál bizonytalanabbak az adatok. Emiatt a történészek más tudományok, így pl. a nyelvészet vagy a régészet segítségét is igénybe veszik. Újabban más országokban e célra a népességgenetika módszereit is hasznosítják. A jelenlegi vegyes magyar népesség legfőbb reprezentánsainak a budapesti lakosokat tekintettük. Megerősítést nyert az a feltételezésünk, hogy a budapesti mintában csaknem mindegyik etnikai csoportból kerültek emberek. Az elmúlt néhány száz évben az országon belüli fő áramlás iránya ugyanis a vidékről a fővárosba tartott. Hazánkban jelenleg az emberek többsége nem tartja magát egyetlen sajátos etnikai csoport tagjának sem, hanem csupán a magyarság részének. Éppen ezért a magyarság és a határokon kívül élő többi nemzet genetikai kapcsolatának vizsgálatára a budapesti (továbbiakban vegyes magyar ) minta látszott a legalkalmasabbnak. Az ábrán a vegyes magyar minta és a nemzetközi referencia népességek közötti genetikai távolságokat mutatjuk be. A vegyes magyar minta és a szláv, valamint a német referencia népességek között igen rövid a távolság. A genetikai távolság 1 alatti értéke lényegében genetikai azonosságot jelent. Az 1 és 2 közötti genetikai távolságot nevezzük rövid -nek, és ez közeli genetikai kapcsolatra utal. A szláv és német értékek az azonosság és közelség határán vannak, de mindenképpen nagyon szoros genetikai kapcsolatot jelentenek. A magyar történelem ismeretében ezen nem is csodálkozhatunk, mivel a Kárpát-medencében ezzel a két népességgel éltünk a legszorosabb kapcsolatban. S a kortárs magyar népesség genetikai állományát elsősorban az elmúlt ezer év, és ezen belül is a mohácsi vész utáni események határozzák meg. 9
A referencia népességek közül még kettő esik a rövid genetikai távolság kategóriájába. Ezek a finnek és az irániak. Mindkettőt alátámasztják a történelmi adatok. Ugyanakkor a finnek kapcsán érdemes arra utalni, hogy ez az adat azt bizonyítja: nemcsak nyelvi rokonság áll fent e két nemzetet alkotó népesség között. A vegyes magyar minta és az iráni referencia népesség közötti rövid távolság is összhangban van a történészek többségének álláspontjával. Eszerint az iráni hatás nemcsak egyes etnikumok (elsősorban a jászok) eredetében, hanem az egész magyarság esetében fontos. A türk kapcsolat a 20. századi magyar népesség szempontjából már elég távolinak ítélhető. A türk hatásokat, illetve az ősmagyarok részleges türk eredetét sok történelmi tény támasztja alá. A honfoglalás után ez a hatás lényegében megszűnt, illetve csak a besenyők, úzok, kunok befogadása révén éreztethette hatását. A honfoglalás után eltelt 1100 év elvileg megfelelő hosszúságú időtartamot jelenthetett volna a meglévő türk gének kiválogatódására. Ez ellen szól azonban egy fontos ellenérv. A finn rokonság bizonyára korábbi történelmi időszakra esik. Az iráni kapcsolat a történelmi kort tekintve pedig időben egybe eshet a türk hatással. Mégis jelenleg a vegyes magyar minta és a finn, illetve iráni népesség közötti genetikai távolság egy nagyságrenddel rövidebb, mint a türk népesség esetében. Legalább három magyarázat jöhet szóba. Az egyik: a türk gének könnyebben kiválogatódtak a magyar génállományból, mint a finn és iráni gének. A másik: a referencia népességek a jelenkori emberek génállományát tükrözik, és ezek jelentősen különbözhetnek a magyarsággal a honfoglalás előtt kapcsolatba kerültekétől. Ez azonban egyformán igaz lehet mind a három referenciacsoportra, amelyek közül igazán megbízható adatokkal csak a finnekről rendelkezünk. A finnek esetében pedig a földrajzi izoláció miatt kialakuló beltenyészet a népesség génállományát jelentősen módosította. Mégis, a magyarsággal való genetikai távolság a közös származást alátámasztja. Végül lehetséges, hogy származási rokonságunk a finnekkel és az irániakkal sokkal erősebb a türkökénél. Ez viszont ellentmondana mind a jelenlegi történészi felfogásnak, mind a korábbi embertani elméleteknek, melyek a magyarra éppen a türkös- turáni jelleget tartották a legfontosabbnak. Külön említést érdemel a magyarságnak a Keleti (korábban: Mongoloid) nagyrasszal való rokonsága. A magyarság őstörténetében a Keleti nagyrasszhoz tartozó népekkel való kapcsolatok erősek voltak. Egyrészt a népvándorlások során számos ilyen eredetű népesség igázhatta le az elő- és ősmagyarokat. Másrészt adatok szólnak amellett is, hogy a magyarsághoz is csatlakoztak ilyen származású népcsoportok. Ezzel szemben a jelenkori vegyes magyar minta és a Keleti nagyrassz közötti genetikai távolság olyan irdatlanul nagy, hogy az ábra szokásos mértékegységei mellett nem is ábrázolható. Ez népességgenetikai szempontból azért is különösen érdekes, mivel ismerünk néhány olyan génjelet, amelyek speciálisan jellemzőek a Keleti nagyrasszra. Ilyen pl. a Diego vércsoport. S a magyar vegyes mintában ennek előfordulását számottevően magasabbnak (5,1%) találtuk a nyugat-európai népességek értékeinél (0,1 0,4%). Ez tehát a Keleti nagyrasszból származó gének jelenlétét bizonyítja a magyarság génállományában. Ugyanakkor a genetikai távolság értéke szerint ezeknek a géneknek a hatása elenyésző a magyarság génállományán belül is. Ha tehát ismernénk hasonló szláv, német, finn vagy iráni eredetet speciálisan jelző génjeleket is, akkor ezek hatása sokkal inkább bizonyítható lenne. A mi a magyar? kérdésre genetikai szempontból tehát újszerű válasz adható. Génjeinkben még hordjuk múltunkat, de döntően már az újabb kor hatása érvényesül. Így az Európai nagyrasszból származó magyarság az Urál térségéből visszatért Európába és az elmúlt 1100 év során nagy mértékben hasonult Közép-Európa népességeinek génállományához. A magyarság korunkban tehát egy közép-európai gyökerű népességnek tekinthető. A magyarság genetikailag eleve kevert volt. A magyarságon belül az egyes etnikai csoportok közötti genetikai távolság nem egyszer nagyobb, mint a magyarság és a többi nemzet képviselői közötti. Ez különösen igaz a szlávságra és németségre. A magyarság tehát harmonikusan illeszkedik be a maga genetikai állományával Közép-Európa népességei közé. Kimutathatók a földrajzi környezettel összefüggésben bizonyos trendek, de ezek nem tisztelik az országhatárokat. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy Közép-Európán belül a Kárpát-medence térségében jelenleg genetikailag nagyon közeli rokonságban álló népességegyüttes él. Biológiailag-genetikailag is közel vagyunk tehát szomszédainkhoz. Emiatt nem vagyunk idegenek, és éppen ezért mi, magyarok, genetikai szempontból semmiképpen sem vagyunk egyedül Közép-Európában. A magyarság népesedésgenetikai vizsgálata ugyanakkor azt is egyértelművé tette, hogy a jelenkori magyarság már harmonikusan illeszkedik az Európai nagyrasszhoz tartozó európai népek génállományához is. Így az Európai Ház -ban genetikailag rokonok élhetnének. A különbözőségek oka tehát nem a biológiai-genetikai adottságokban keresendő. 10
2. Képek 11
1. A magyartörök rokonságról HALASI-KUN Tibor (USA) A magyar török rokonságról Amint azt 19. századi nyelvészek megállapították, a magyar minden kétséget kizárólag finnugor nyelv. Ennek ellenére a honfoglaló magyarok jellemző vonásaik, társadalmi szerkezetük, kultúrájuk és hagyományaik szempontjából minden tekintetben egy török nép vonásait mutatják. Ezt a tényt nem lehet azzal a magyarázattal elintézni ahogy azt a nyelvészek csaknem két évszázadon át tették, hogy a magyarokat az együttélés szoros szálai fűzték a nomád és félnomád török világhoz. Ezért kívánom meghaladni ennek a nyilvánvaló kettősségnek a mai megoldását, amit oly jól fogalmazott meg nemrég Róna-Tas András, mondván, hogy a 10. századi magyarok több népből tevődtek össze, akik egy finnugor nyelvet beszéltek, miközben török hagyományokat ápoltak. Török magyar kettősség Mielőtt a finnugor eredet gondolata felmerült volna, a magyar történelmi tudat büszkén ragaszkodott ahhoz a feltevéshez, hogy népe török eredetű. Megkerülve a nyelv és annak beszélői között fennálló nyilvánvaló kettősség buktatóját, a finnugristáknak sikerült leszűkíteni a magyar török viszony vizsgálatát a magyar nyelv török jövevényszavainak tanulmányozására. Míg nagy érdemük, hogy megállapították a két csoport nyelvi viszonyainak kronológiai sorrendjét, csak részinformációkat szolgáltattak ha egyáltalán szolgáltattak a magyar török rokonság kérdéséről. Az sem lendített a helyzeten, hogy kevésbé fontos témának tekintvén a nomád nyelvészetet, ezt a tudomány nemcsak hogy elhanyagolta, hanem egyes nyelvészek, egyenesen feleslegesnek is ítélték. Csak az utóbbi időben hagyott lassan alább ez a finnugor túlbuzgóság, utat engedve egy kiegyensúlyozottabb szemléletnek a magyar régmúltat illetően. Kísérletek történtek és történnek arra, hogy a nyelvészet adatait kiegészítsék más idevágó tudományágak (történettudomány, régészet, antropológia, földrajz stb.) információival. Mindez annak a fokozatos felismerésnek az eredménye, miszerint a nyelvészeti adatok önmagukban csak korlátozott magyarázatokkal szolgálhatnak, különösen olyan nomád társadalmak esetében, ahol az állam és a birodalom kiépítésében a nyelv csak másodlagos szerepet játszott. Másrészt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a szélesebb forrásanyagból nyert információk eklektikus, kiegyensúlyozatlan felhasználása ugyanúgy vezethet nem teljes, sőt helytelen következtetésekhez. A magyarok a Kárpát-medencébe való megérkezésükkor lényegében laza, nomád törzsszövetséget alkottak, magyar és török törzsek egyvelegét, amit joggal gondolhatunk kétnyelvűnek. A kettősség kérdésének szisztematikusabb feltárása érdekében először azt kell vizsgálni, hogy maguk a magyarok hogyan tekintettek magukra, régmúltjuk egyes szakaszaira és történelmükre általában, különösen pedig a finnugor nyelv és a török jelleg kettősségére. Néhány fontos szempont ezzel kapcsolatban: 1. Mítoszaik és legendáik szerint a korai magyarok magukat török származásúnak tartották. 2. Vándorlásaik során kortársaik töröknek tekintették, türkökként emlegették őket. 3. Sőt, még a Kárpátmedencében történt megtelepedésük után is a türkök királyaként (Rex Turcicae) említette a fiatal I. István királyt a Szilveszter pápa által neki küldött korona felirata. 4. Végül, annak ellenére, hogy a 19. században nyelvészeti kritériumok alapján a magyarokat a finnugor népek közé sorolták, él még gyakran talán a tudat alatt a népben a török származás mélyen gyökerező gondolata. És valóban, sok ma is tipikusan magyarnak tekintett vonás nyilvánvalóan töröknek mondható, amint azt a gyakorlati összehasonlítás kimutatja. Bár történtek erőfeszítések annak bizonyítására, hogy ezt a kettősséget a török kultúrához való alkalmazkodás okozta, ez a magyarázat aligha elegendő a tősgyökeres magyar vonások nyilvánvalóan török jellegének megindoklására. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a korabeli vélemények szerint a magyar uralkodó osztály önmagáról alkotott képe teljesen Attilára és a hunokra alapult (Róna-Tas), sőt hogy a történeti dokumentumok is egy jellegében és külső megjelenésében, hagyományaiban és politikai kapcsolataiban türk népre utalnak, világossá válik, hogy szükség van további kutatásokra a magyar nép kettőssége dolgában. Hunok, kazárok, besenyők 12
Jogos az a feltevés, hogy egy nép önismeretét legjobban legendái tükrözik. Érdekes, hogy a hunok milyen nagy szerepet játszanak a magyar legendákban. Először is ott van a testvérpár, Hunor és Magor (majgarnak nevezték magukat a magyarok abban az időben, amikor a Kárpát-medencébe jöttek), akik a legendák szarvasát üldözve ami szintén közös vonás a nomád folklórban eljutnak Maeotis vidékére, s ott találkoznak Dul alán király mezőn táncoló lányaival. A vadászok elszöktetik és feleségül veszik a lányokat, ami mindennapos gyakorlat a nomád világban, olyan gyakorlat ahogy azt majd látni fogjuk, amely gyakran nagyszabású kulturális asszimilációs folyamatok alapjául szolgál. Ettől eltekintve alapvető a legendában a testvérség és nem az együttélés, bár újabban az utóbbit tekintik egyesek a fő tényezőnek a magyarok kettős jellegének kialakulásában. A testvérség határozott meggyőződését erősíti tovább a jelentős Attila kultusz a magyaroknál (Attila kardja) és a székelyek szinte messianisztikus hite Csaba királyfi, Attila legkisebb, kedvenc fia visszatérésében. Ezek tekinthetők a legalapvetőbbnek az Attiláról szóló számtalan magyar történetben. Az Attila név nagyon népszerű és ma is az egyik tipikusan magyar, ha nem a legmagyarabb névnek tekintik. A magyarokat a hunokkal rokonító korabeli tudatot illetően nem elképzelhető-e, hogy néhány magyar törzs, vagy annak töredéke, mely a hunokkal azonos türk érdekszférába tartozott, nyugat felé mozgó testvéreivel együtt a Kárpát-medencébe sodródott, amint az gyakran megtörtént a nomád világban? A magyar történeti irodalom egyik új irányvonala a magyarok első megérkezését a Kárpát-medencébe az avarokhoz köti. A hunokról szóló beszámoló gazdagságával ellentétben azonban az avarok hiányoznak a magyar mondakörből. Ehelyett a híres nagyszentmiklósi kincset és a sokat vitatott rovásírásos szarvasi tűtartót tekinti a kutatás a hiányzó láncszemnek. Bárhogy is van, az avarok (Czeglédy szerint uar-hunok vagy juan juanok), akik 568-ban jelentek meg Európában, levervén a gepidákat, a Kárpát-medencében alapították meg a második türk birodalmat, azon területen, amelyre termékeny, vizekben és ásványokban, főleg aranyban gazdag földje miatt sokszor áhítoztak a keletről nyugatra tartó nomád törzsszövetségek, és amely míg keletről jó védelmet kapott a Kárpátok hegyvonulatától, nyugat és dél felé megfelelő nyílt terepet nyújtott a nomád zsákmányszerző portyákhoz. Önmagáért beszél, hogy mikor ötéves küzdelem után (791 796) Nagy Károly legyőzte az avarokat, az akkori ismert világ aranykészletének kétharmada azok kezén volt. Mikor ezt a frankok visszajuttatták a gazdasági körforgásba, az avar aranytömeg jelentékeny zuhanást idézett elő az arany árában. Egy újabb török csoport, amellyel a magyarok a Volga és a Kaspi-tenger közötti területen szoros és hosszú (több mint háromszáz éves) kapcsolatban éltek, a kazárok voltak. Úgy tűnik, hogy a magyarok nemcsak rovásírásukat vették át a kazároktól, hanem más intézményeiket is (például a kettős királyságot). Joggal állíthatjuk, hogy a legmélyebb török hatás a magyarokat a kazárok részéről érte. Jól mutatja ezt, hogy még a kazár birodalomtól való elszakadásukkor is velük tartott nyugat felé három kazár törzs, melyeket kabaroknak (azaz lázadóknak) neveztek. S bár ezek idővel teljesen asszimilálódtak, törzsi neveik még ma is megtalálhatók az Abád, Borsod és Miskolc helynevekben. Érdekes, hogy bár az általánosan elfogadott nézet szerint a kazárok (vagy legalábbis uralkodó rétegük) a zsidó vallást követték, nincs erre vonatkozó utalás a forrásokban a magyarokat illetően, a török birtokösszeírásokat kivéve, ahol sok zsidó vagy annak megfelelő összetételű helynév található. Keveset tudunk a magyaroknak a három bolgár-török konföderációhoz fűződő viszonyáról. Ezek területe a magyarok vándorlása idején a Volga-mentén, a Fekete-tenger környékén és a Duna alsó folyása mentén feküdt. Mindamellett Belár király lányai ugyanúgy, ahogy az alán Dul király leányai bevonultak a magyar legendakörbe. A besenyők döntő szerepet játszottak a magyarok nyugat felé vándorlásában. A magyarság a velük folyó vetélkedés miatt kényszerült elhagyni az Etelközt és nyugat felé, a Kárpát-medencébe venni az utat. Ez mentette meg őket a pusztulástól, ami az ezredforduló előtt minden olyan etnikum sorsa lett, mely ezen a területen kívánt megtelepedni, beleértve a besenyőket is. A következő török csoport, amely csatlakozott a magyarokhoz ezúttal már a 13. században a Kárpátmedencében a kunok népcsoportja volt, akik a tatár Batu kán sebesen előrenyomuló hordái elől menekülve a magyaroknál kerestek menedéket és igazi nomád módra maradandó nyomot hagytak a befogadó társadalmon (különösen a vezetőrétegekben és azok politikáján). Ez a befolyás szintén segített elevenen tartani és erősíteni a magyarokban a török eredetbe vetett évezredes hitet. Az újabb török nép, amely a magyar történelemben nagy szerepet játszott, az oszmán török volt. A vele való kapcsolat viharos hatalmi harcokkal kezdődött a Balkánon, majd a 150 éves magyarországi oszmán uralomban csúcsosodott ki. Mégis erősen él a testvériség érzése ma is a törökök és a magyarok között. Érdékes, hogy a barátságos macar kardes, ( magyar testvér ) megszólítás nemcsak a közeli török területeken kelti a magyarokban a szíves fogadtatás érzését, hanem a távoli Közép-Ázsiában lakó türk testvérek részéről is, ahogy azt az oda látogató magyarok elmondták. Ugyanakkor határozottan nő az érdeklődés a magyar tudósok között a török örökség és a magyarság ehhez fűződő viszonya kérdése iránt. 13
Nyelvcsere A legendák és az érzelmek, valamint a tudományos érvelés tükrében felmerül a kérdés: az történt-e, hogy a vándorló török törzsek legyőztek finnugor etnikai csoportokat és végül átvették azok nyelvét ami nem különleges és elég könnyen megmagyarázható jelenség a nomád társadalmakban, vagy az történhetett inkább, hogy egy eredetileg finnugor etnikum török betelepedéssel bővült ki? Az első esetben a magyarban meglévő török elemeket nyelvi maradványnak kellene tekintenünk, a másodikban viszont nyelvi kölcsönzésnek, átvételnek. A kérdés most már az, hogy a két elmélet közül melyik tud megfelelőbb választ adni a fentebb megállapított ellentmondás, a nyelv és az azt beszélő emberek kettősségének dolgában. A válaszhoz úgy vélem egy szélesebb megközelítés, a középkori eurázsiai történeti adatok összehasonlító vizsgálata vihet bennünket közelebb. Más szóval: a mohamedán források összevetése más, a honfoglalás előtti magyarságra és annak a nomád és félnomád világban élő kortársaira vonatkozó forrásokkal, érdekes eredményre vezethet e kettősséget illetően. A válasz valószínűleg a nyelvcserében kulmináló kultúraátvételben rejlik, ami nem ritka jelenség a nomád társadalmakban, főleg Belső-Ázsiában nem, ahol erős törzsi csoportok voltak akkoriban a honfoglalás és államalapítás stádiumában. Minél erősebb a törzs, annál inkább a hódítás felé fordul és emiatt annál hajlamosabb a nyelv- és kultúraátvételre. A mongolok 13. századi nyelvcseréje a legjobb példa erre a mohamedán forrásokban többször leírt folyamatra. Rašīdu d-dīn Ta rīx-e Mobārak-e Ğāzānī című munkája alapján A. P. Martinez Megjegyzések az Il Hánid hadseregről című cikkének ide vonatkozó bekezdése e folyamatról a következő magyarázatot adja. Mivel a háborúzás vetette meg a nomád gazdaság alapját, kiemelkedő szerepet játszott benne a zsákmány, mely egyszerre nyújtott nagy gazdagságot anyagi javakban, valamint sok rabszolgát mint emberanyagot a hódító mongol hadseregnek. A hadjáratok azonban nagy vérveszteséggel is jártak, főleg a harcosok között. Az emberanyag újratermelése ilyen körülmények között éppúgy nagyon fontos volt a mongolok, mint bármely más nomád harcos társadalom fennmaradása szempontjából. Ez magyarázza meg azt, hogy miért vettek magukhoz olyan szívesen nem mongol ágyasokat főleg azok az alacsonyabb rendű harcosok, akik nem voltak képesek etnikailag tiszta mongol nőkért megfelelően bőséges jegyajándékot adni, és miért integrálták az ilyen együttélésekből származó utódokat teljes mértékig egyenrangúként harcos társadalmukba. Az csak természetes, hogy egy harcos kultúrában ugyanez a társadalmi magatartás mutatkozzon meg a megszálló hadsereg esetében is. Viszonylagos békeidőben tehát elsőrendű fontossággal bírt leendő harcosok és leendő anyák nemzése. És mivel főleg a közkatonák esetében a háztartásban lévő rabszolganők közül folyamatosan biztosítva voltak az ágyasok és a feleségek, továbbá mivel nem tettek különbséget a törvényes feleség és az ágyas gyermeke között, és mivel a megszálló hadsereg idejében a háborús veszteség lecsökkent, a népesség növekedési rátája természetesen nagyban fellendült. Csak míg a hódító generáció mongol vagy legalábbis altaji orientációt képviselt, a megszálló generációt közel-keleti feleségek és ágyasok szülték és nevelték, s az emiatt felnövekedve egyre jobban a közel-keleti, azaz török normák és értékek, vagyis orientáció felé fordult. Akárhogy is volt, míg az első generáció kulturálisan periférikus kellett, hogy legyen, mert minden szülő más kulturális örökséget hagyott gyermekére, az arány a második generációban megfordult és élre tört a közel-keleti összetevő. Így azután rövid két-három generáció alatt a hódító mongolok fel tudták cserélni és fel is cserélték mind nyelvüket, mint kulturális orientációjukat a legyőzött többségével és a 14. századra a belső-ázsiai nomád világ teljesen eltörökösödött (de mongol eredetű!) elemévé alakultak. Ugyanez vonatkozik a magyarokra is. Az én véleményem szerint tehát 1. a nyelvi és nemzeti tudat kettőssége a magyaroknál nyelvcsere következménye; 2. a magyarok a legmegfelelőbb időben a legmegfelelőbb helyen tartózkodtak ahhoz, hogy egy ilyen váltás bekövetkezhessen; 3. a sztyeppei nomád gazdaság portyázásokon és területi hódításokon alapult; 4. a magyarok mint sztyeppei nomádok harcos társadalomban éltek, patriarchális tradíciókkal és matriarchális nyelvi behatással egy poligamikus társadalmi keretben; 5. mivel a férfiak gyakran voltak távol, a nők váltak a fennálló tradíciók hordozóivá, miközben a saját nyelvüket átplántálták az őket bekebelező társadalomba. Ha ellenkező hatás nem érezteti befolyását, a kultúraátvétel folyamata beleértve a nyelvcserét is két-három generáció alatt lezajlik. Ez utóbbi magyarázza meg legjobban a magyarok törökös jellege és finnugor nyelve között fennálló ellentmondást. 14
2. Képek 15
1. Törökmagyar rokonság és a nyelvcsere lehetõsége ZIMONYI István Török magyar rokonság és a nyelvcsere lehetősége A magyarság 5 9. századi történetének számos már-már nyugvópontra jutott kérdése körül újból fellángol a vita. Ezek közé tartozik az a kettősség, amely szerint az adott korszakban a magyarság finnugor nyelvet beszélt, ugyanakkor politikai szervezete, intézményei és kultúrája nomád török jellegű volt. Ezt a kettősséget két módon magyarázzák: egy nomád török csoport hódoltatott egy finnugor népességet, s azután átvette többségben lévő alattvalóinak a nyelvét; vagy egy finnugor csoport alkalmazkodott a nomád török világhoz. Az első esetben a magyar nyelv honfoglalás előtti török elemeit ősi örökségnek, míg a másodikban jövevényszavaknak tekintik. Turkológusaink többsége (Gombocz Zoltán, Németh Gyula, Ligeti Lajos) szerint a magyar nyelv török elemei jövevényszavak. Ezzel szemben áll egy másik nézet, melynek lényege az, hogy a magyarság eredetileg török nyelvű volt, s nyelvcsere útján jutott finnugor nyelvéhez, ezért honfoglalás előtti török szókincsünk ősi örökség. Ennek az álláspontnak a legismertebb képviselője a jeles őstörténet-kutató, Zichy István volt, aki önálló nyelvészeti kutatásokat nem folytatott. Németh Gyula és Ligeti Lajos nyelvészeti alapon elutasította Zichy e nézetét. A nyelvcsere lehetőségét nemrég Halasi-Kun Tibor, az Egyesült Államokban élő turkológus professzor vetette fel. Véleménye szerint a magyar etnogenezisben a finnugor elem szerepét csak most lehet reálisan értékelni, miután a nyelvtörténeti kutatásokhoz kezdenek felzárkózni a társtudományok (történettudomány, régészet, néprajz stb.) és az is világossá vált, hogy a nyelvi jegyek egy nomád jellegű állam vagy birodalom kialakításában másodlagosak voltak. Ezzel a két megállapítással teljesen egyetértünk, csak annyival egészítjük ki, hogy a nyelvtörténeti kutatások játszották az úttörő szerepet a legkorábbi magyar történet megismerésében, s ezért helyzeti előnyüknél fogva máig dominálnak. A nyelvi különbségek pedig nemcsak a nomád birodalmakban voltak másodlagosak, hanem a nemzetállamokban, illetve a polgári nemzet megjelenéséig a földműves civilizációk által létrehozott birodalmakban is. Halasi-Kun Tibor nyelvcsere elmélete megalapozása céljából arra hivatkozik, hogy a honfoglaló magyarság kétnyelvű (kazár magyar) volt és első keresztény királyunk is óvta fiát az egynyelvű országtól. A magyarországi nyelvészeti kutatások arra mutatnak, hogy a nagyszámú török elem (250-300 szó) a magyarban csak kétnyelvűséggel magyarázható. István Intelmeinek e részéről pedig kimutatták, hogy elsősorban a királyi kíséretben az idegen lovagok és papok fontosságára utalhat. Halasi-Kun Tibor arra nem vállalkozhatott, hogy bebizonyítsa a magyar nyelv török eredetét, hiszen a történeti nyelvtudomány egyértelműen igazolta, hogy a magyar alapszókincs finnugor eredetű, a leggyakrabban használt szavakról ugyanez mondható el, valamint a nyelvtani szerkezet is egyértelműen finnugor. Így nem lehet kétségünk azzal kapcsolatban, hogy a magyar nyelv honfoglalás előtti török elemei jövevényszavak. Ezek nagy száma alátámasztja az írott források tanúságát, azaz a honfoglaló magyarság kétnyelvűségét. Az etnikum története szempontjából ez azt jelenti, hogy a magyarság etnogenezisében résztvevő török csoportok kétnyelvűségen keresztül magyar nyelvűekké lettek, azaz nyelvet cseréltek, mint ahogy később a Kárpátmedencébe települő besenyők és kunok is elmagyarosodtak. Tehát ha nyelvészetileg a nyelvünkben található legrégibb török réteg nem is tekinthető ősi örökségnek, az etnogenezis szempontjából az a magyarság kialakulásában résztvevő török csoportok nyelvi hagyatéka. Talán egy ismert s nyelvcserével járó analógia megvilágíthatja, hogyan képzelhető el ez a folyamat. A bolgár nevű nép az 5 7. században a Fekete-tenger északi partján nomadizált, s valószínűleg török nyelven beszélt. 680 körül e nép átlépte az Al-Dunát s a Balkánon alapított birodalmat. Az itt talált földművelő szláv lakosság 200-300 év alatt asszimilálta a török bolgárokat, de megtartotta a török népnevet. Ma a bolgár egy szláv nyelv, melynek szókincséből csupán alig néhány török jövevényszó köthető a török bolgárokhoz. A bolgár példa arra figyelmeztet, hogy az etnogenezisben részt vevő különböző nyelvű és etnikumú csoportok integrálódnak, s e folyamat különböző színterein egyik vagy másik csoport lehet meghatározó. A bolgárok esetében a politikai keretek megteremtése és a népnév a törökséghez kapcsolódott, míg nyelvi vonatkozásban a szlávok domináltak. Mint mindegyik analógia, ez sem nélkülözi azokat a lényeges különbségeket, amelyek rontják alkalmazhatóságát, ugyanis a magyar etnogenezisben nem arról van szó, hogy egy nomád csoport földműves népességre települt és nevét az újonnan létrejövő etnikum egészére átvitte. Amennyiben honfoglalás előtti török jövevényszavainkat főleg az etnogenezisben résztvevő török népesség nyomainak véljük, beszélhetünk ősi örökségről, jóllehet akkor más ősi örökségekkel is számolnunk kell. Ezeknek az örökségeknek az 16