Csepeli György A felesleges ember a posztszocializmusban Több mint tíz éve, hogy értelmét vesztette a világ hármas felosztása. E felosztás szerint a világ elsőnek számító, fejlett pólusa és harmadikként nyilvántartott, fejletlen pólusa közé ékelődött az akkor magát szocialistának nevezett rendszerhez tartozó országok csoportja, melynek magját a Szovjetunió és kelet-európai csatlósai képezték. Az államszocializmus eltűnésével az egykori szocialista világból ezek az országok tettek szert a posztszocialista jelzőre. A többi volt szocialista ország járja a maga útját Ázsiában, Afrikában, mely miként a szocializmus előtt sem volt, a szocializmus után sem lett a nyugati társadalomszerveződés útja. Ezzel szemben a posztszocialista országok történelme a szocialista kísérlet előtt kisebbnagyobb mértékben a nyugati társadalomszerveződés vonzáskörében formálódott. A szocializmus előtt ezekben az országokban reformerek, álmodozók, forradalmárok életüket tették arra, hogy elmaradottnak ítélt hazájuk leküzdje az elmaradottságot, és utolérje a fejlett Nyugatot. A jövő történészeire vár majd annak a kérdésnek az eldöntése, hogy a szocializmus évtizedei ezeket az országokat távolabb vagy közelebb sodorták a nyugati társadalomfejlődés fő sodrához képest. A tizenkilencedik századi orosz társadalomban felesleges embereknek nevezték azokat az értelmiségieket, akikben élt az elmaradottság leküzdhetőségének hite. Az elnevezés ironikusan utalt a változtatás szükségessége és a változtathatatlanság lehetetlensége közé szorult értelmiségi szerep belső ellentmondásaira. Az orosz nyelvből származó intelligencia szó Európa Elbától keletre eső felén az értelmiségieket jelölte. Konrád György és Szelényi Iván nagy hatású könyvének tanúsága szerint az értelmiség Oroszországban és később Kelet-Európában azért is fordult rokonszenvvel a szocialista társadalomátalakító kísérlet felé, mert esélyt látott arra, hogy kitörhet a felesleges ember szerepéből, és végre hozzájárulhat a társadalom felemeléséhez, a gazdasági, kulturális és politikai egyenlőség megteremtéséhez, a nyugatihoz hasonló normális élet kereteinek kialakításához. A szocializmussal kapcsolatosan táplált értelmiségi illúziókat hizlalhatta, hogy a szocialista rendszer eredetileg értelmiségi projekt volt. A projekt megvalósítása az értelmiségi potenciál megsokszorozását feltételezte. Oroszországban és Kelet-Európában az államszocializmus évtizedei alatt kulturális forradalom ment végbe, melynek során gyakorlatilag megszűnt az analfabetizmus, látványosan megemelkedett az átlagos iskolai végzettség, és az értelmiség a társadalom statisztikailag is számottevő csoportjává vált. Vessünk egy pillantást az 1. ábrára, mely azt mutatja, hogy a rendszerváltás után pár évvel, 1993-ban milyen képet mutatnak a világ egyes régiói az iskolázottság mértéke szerint. Ezeknek az adatoknak az alapján közvetve az értelmiségi potenciál mértékére, társadalmi jelenlétére vonhatunk le következtetéseket. 1
1. ábra. Iskolázottság a világ nyolc régiójában Az ábrában látható iskolázottsági mutató három összetevőből jött létre. Az egyik összetevő arra utal, hogy az adott régióban élő felnőtt lakosság hány százaléka tud írni és olvasni. A másik összetevő azt mutatja, hogy az adott régióban átlagosan a lakosság hány évet tölt alap-, közép- és felsőfokú iskolákban. Végül az iskolázottsági mutató harmadik komponense azt fejezi ki, hogy az egyes régiókban a 4-23 éves népesség mekkora aránya van beiskolázva. Az ábrából kitűnik, hogy a posztszocialista országok iskoláztatási adatai és a legfejlettebb első világ iskoláztatási adatai között nincs jelentős különbség. Az igazi különbség a hajdani harmadik világ iskoláztatási adataiban mutatkozik, melyek jelentős kulturális elmaradást tükröznek (leszámítva Óceánia országait). Az államszocializmus létrehozott egy jelentős értelmiségi potenciált, mely paradox módon végül is hathatósan hozzájárult létrehozója, a szocialista rendszer bukásához. Az elmélet és a gyakorlat különbségét megtapasztalva, valamint a Nyugattól elválasztó távolság nyomasztó növekedését észlelve a szocialista országokban élő értelmiségiek súlyosan csalódtak, és utóbb hathatósan hozzájárultak az államszocializmus eresztékeinek meglazításához, tevőleges részt vállaltak abban az átmenetben, mely az egykori szocialista országokat a liberális demokrácia, a piacgazdaság és az osztálytársadalom intézményeinek kiépítése felé terelte. Bár az értelmiségiek Szelényi és Konrád hipotézisével ellentétben soha nem voltak képesek arra, hogy az osztályuralomnak akár csak a közelébe jussanak, minden elégedetlenségük ellenére a szocializmusban betöltött szerepüket fontosnak, jelentősnek, sőt nélkülözhetetlennek érezhették. A hatalom ugyanis félt az értelmiségtől az államszocializmusban. Különös félelem célpontjai voltak a humánértelmiségiek, filozófusok, költők, írók, szociológusok, akik az eredeti intelligencia -szerep ethoszát hordozták. A hatalom és az értelmiség viszonyára Szelényi és Konrád sorsa jó példa. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvnek csak három kéziratos példánya létezett, abból is két példány az állambiztonsági rendőrség kezén volt. Ám a könyv ebben a formában is elég volt ahhoz, hogy egyik szerzőjét emigrációba kényszeríthessék, másik szerzőjét pedig elnémítsák. 2
A kultúra az államszocializmusban jelentős állami dotációban részesült, ami a kulturális produkciók előállítóit privilegizálta. A privilégiumoknál is fontosabb volt azonban, hogy a kultúra munkásai tudták, hogy a hatalom különös figyelemmel van irántuk. A hatalom és az alkotó értelmiség sajátos módon kommunikált egymással. A meg nem írt művek, a le nem írt sorok, a meg nem festett képek és meg nem szerzett zenék ugyanolyan fontossá, ha nem fontosabbakká váltak, mint azok a produkciók, amelyek a gazdag kulturális dotációk következtében nyilvánosságra kerülhettek. Elég volt egy vers szövegében felbukkant sajtóhiba ahhoz, hogy egy-egy frissen megjelent kulturális folyóirat teljes számát bezúzzák, és költséget nem kímélve újranyomtassák. Az államszocializmus értelmiségi bírálatának fórumává vált a természeténél fogva nehezen cenzúrázható színház. Paradoxon, hogy ugyanakkor a színház, az egyik legköltségigényesebb művészeti ág volt az, melynek fenntartása érdekében az államszocializmus idején a központi pénzeket elosztó hivatalnokok nem fukarkodtak a pénzzel. A posztszocialista fordulat meghonosította a liberális demokrácia politikai intézményeit, lehetővé tette a piacgazdaság működését, megnövelte és stabilizálta az osztályok közötti társadalmi egyenlőtlenséget. Az értelmiség tevőleges részt vállalt e fordulat végrehajtásában, de a következményekben az értelmiségieknek megint csalódniuk kellett. A szocializmusból a posztszocializmusba való átmenet során a korábbi feleslegességérzet nemhogy elmúlt volna, hanem kifejezetten intenzívvé vált A kapitalizmus megjelenése a posztszocialista társadalmak mindegyikében egzisztenciális traumát jelentett a társadalom többsége számára. A nemzeti jövedelem drasztikusan csökkent, a munkanélküliség drasztikus növekedést mutatott, a korábbi szimbolikus és politikai tőkék leértékelődtek. Az értelmiség számára azonban az igazi traumát nem is annyira a korábban nem ismert létbizonytalanság megjelenése, az életszínvonal csökkenése jelentette. A csalódás igazi forrása az volt, hogy megszűnt a magas kultúra privilegizált helyzete, elapadtak a korábban gazdagon patakzó állami dotáció forrásai, és az értelmiség versenyhelyzetbe került. Nem volt többé magától értetődő, hogy amit csinál, arra a társadalomnak szüksége van. A verseskönyvek, regények, kulturális folyóiratok példányszáma lezuhant, a filmgyártás vegetálni kezdett, színházak a tömegeket vonzó igénytelen szórakoztatás felé vették az irányt, a televíziók műsoraiban eluralkodott a primitivitás és agresszivitás. És ami a legfájóbb volt, a demokratikus hatalom ágai a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsították az értelmiségiek szavai, képei, produkciói iránt. Írhattak, festhettek, énekelhettek bármiről az értelmiségiek, az egyes pártok vezetői a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatták irántuk, akár ellenzékben, akár kormányon voltak. Az értelmiség feleslegességérzetét tovább mélyítette, hogy a nemzeti jövedelem jelentős mértékű csökkenése miatt az állami költségvetés az értelmiségieket foglalkoztató közszolgálati szférák finanszírozását csak minimális szinten volt képes megoldani. A frissen nyugatosodó posztszocialista társadalmakban élő értelmiségiek számarány és minőség dolgában ugyanolyan, ha nem jobb mutatókkal rendelkeztek mint a példaként szolgáló nyugat-európai és észak-amerikai kapitalista társadalmakban élő értelmiség. Ezzel szemben a posztszocialista művészek, tudósok, tanárok, mérnökök, orvosok életszínvonala és jövedelmi szintje csak töredéke annak, amit a velük azonos végzettségű nyugati kollégáik realizálni 3
képesek. A jövedelmi lejtő kelet felé haladva egyre meredekebb. Még ha egyes posztszocialista értelmiségiek időlegesen nagy jövedelmet is képesek szerezni, jövőjüket, nyugdíjas éveiket tekintve másra, mint a legteljesebb szorongásra, nincs okuk. 2. ábra. Ha az egy főre eső vásárlóerő a gazdasági fejlettséget mutatja, és az iskolázottsági mutató a kulturális fejlettséget fejezi ki, akkor megállapítható, hogy a fejlett, korábban első világ és a hajdani posztszocialista világ azonos kulturális fejlettségi szinten van. Ezzel szemben a világ fejlett országaihoz képest gazdaságilag a posztszocialista országok jelentős lemaradásban vannak. A posztszocialista országok gazdasági fejletlensége mögött általános civilizációs elmaradottság, az infrastruktúra fejletlensége, a szolgáltatások elégtelensége, az érintkezési formák barbarizmusa áll. A posztszocialista társadalmak jelen állapotukban képtelenek arra, hogy a társadalom többsége számára jólétet, az értelmes emberi élet folytatására alkalmas minőségi feltételeket biztosítsanak. Miként reagál a posztszocialista értelmiség erre az ellentmondásra? Hosszú távon nem kétséges, hogy a posztszocialista országokban újra megjelenik az elmaradottság leküzdésének ideológiája, feltámad a minőség forradalmának eszméje, újraéled a kritikai gondolkodás. Az egzisztenciális gondokból és a szerepvesztésből táplálkozó traumák nyomán a jelenben egyelőre bénultság és túlélési igyekezet figyelhető meg a posztszocialista értelmiség körében. Ezt a fejleményt az is elősegíti, hogy az államszocializmusból a politikai pluralizmusba és piacgazdaságba történő átalakulás az állami költségvetési forrásokból fenntartott kulturális 4
intézmények kapuinál megtorpant. Az egyre csökkenő költségvetési források ellenére az államszocializmus idején létrejött kulturális intézményrendszer kevéssé alakult át, s ugyan egyre romló állagban, de fennmaradásáért küzd. Az államszocializmusból örökölt kulturális intézményrendszer és a rendszer változatlan fenntartásában érdekelt értelmiség gyanakodva figyeli a liberális kultúrpolitika piackonform, a polgári önszerveződés irányába mutató reformjait, és amint lehetőség nyílik rá, a már megvalósult reformokat is igyekszik visszacsinálni. A reformok lényege az értelmiségi alkotóerő felszabadítása, a nemzetközi versenyképesség feltételének kialakítása, a változásokra rugalmasan reagálni képes intézményi átalakulás elősegítése, az államszocializmusból átörökített feudális struktúrák lebontása. Magyarországon 1994-1998 között liberális reformokat indítottak el a könyvkiadásban, a könyvforgalmazásban, a közoktatásban és a felsőoktatásban, a kulturális produkciók finanszírozási rendszerében, a tudományos kutatások támogatásában. A liberális kultúrpolitika centrumában az információs korszakba való gyors átmenet biztosítása állt. E törekvés mélyén az a felismerés munkált, hogy a civilizációs elmaradottság és kulturális fejlettség kínzó öröksége csak az információs társadalom irányába tett határozott lépések révén oldható fel. Az 1998-as választások eredményeként antiszocialista retorikával kormányra jutott politikai erők a reformok folytatása helyett nyomban hozzáláttak az államszocialista struktúrák helyreállításához, amit megkönnyített a posztszocialista értelmiség egalitarianizmusa, provincializmusa, etatizmusa, a teljesítményelvtől való rettegése. Az új magyar kormány a maga által definiált közjó eszméivel eltelve kínálkozó kliensekből értelmiségi holdudvart szervezett maga köré, újraközpontosítva a kulturális intézményrendszert működtető forrásokat. A korábbi művelődési kormányzat az egyetemi oktatók nevetségesen alacsony bérezésének problémáját úgy akarta a megoldás irányába előre vinni, hogy a legjobb, legszínvonalasabb, nemzetközileg legelismertebb oktatók számára teljesítmény kritériumokhoz kötött ösztöndíjat alapított, mely 4000 egyetemi oktató számára biztosított volna középosztályi megélhetést. Az ösztöndíj eredetileg az alkotóerejük teljében lévő 40-55 év közötti generáció tagjait szolgálta volna. A nivellálási buzgalom megnyilatkozásának első lépésében az ösztöndíj adományozásának korhatárát fel kellett szabadítani, ami értelemszerűen lecsökkentette a célcsoport részesedését, és ezáltal rontotta a felsőoktatás minőségelvű továbbépítésének esélyeit. A kimaradó oktatók frusztrációja ezáltal nem mérséklődött. A közeli jövőben várható, hogy az ösztöndíj megszűnik, és kortól, teljesítménytől, oktatói presztízstől függetlenül a felszabaduló összeget minisztériumi hivatalnokok egyenletesen elosztják az összes professzor között. Mindenki kap egy keveset, és senki se kap sokat Az államszocializmus iránt érdeklődő amerikai szociálantropológusok kutatási tárgyként Észak-Korea vagy Kuba helyett biztonságosan választhatják a posztszocialista országok oktatási és kulturális minisztériumait, valamint az irányításuk alatt vegetáló kulturális intézményeket. Változás csak annyi, hogy az iskolai, könyvtári, intézeti címtáblákon a kutatók vörös csillag helyett keresztet vagy kettős keresztet látnak, a hivatalos ünnepségeken a hivatalnoki létre 5
kárhoztatott értelmiségi beosztottak az Internacionálé helyett a nemzeti himnuszt éneklik. Vannak friss fejlemények is. Különböző budapesti főiskolákkal egyesítve igazi szocialista nagyüzemmé fejlesztették az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, melynek egyúttal megszűnt önálló szociológiai intézete. Ezzel Phenjanig kell mennie annak, aki egy olyan egyetemet akar látni, ahol nincs a társadalomtudományoknak kari szintű képviselete. A felsőoktatási intézményrendszer diszfunkcióit konzerválja az 1998-ban kormányra került pártok velejéig szocialista vívmánya, a tandíjmentesség. Ezáltal a rosszul tanuló, de gazdag családból származó diák tanulmányait ugyanúgy dotálják az adófizetők, mint a jól tanuló, ám szegény családból származó diákét. Az igazságtalanságot csak fokozza, hogy a többségükben szerény jövedelemből élő adófizetők olyanokat támogatnak 5 évig, akik a diploma birtokában az átlagjövedelem többszörösét is megkereshetik (feltéve ha nem a lezüllött közszolgálati szférán belül nyíló értelmiségi pályák valamelyikére lépnek). A tandíjmentesség egyben azt is okozza, hogy a diákok érdektelenné válnak az őket tanító oktatók teljesítményének ellenőrzésében, s nem mint megrendelők, hanem mint passzív áldozatok vesznek részt az oktatásban. Az államszocialista kulturális intézményrendszer megmaradása kontraszelektálja azokat, akik alternatíva híján belül maradnak az intézményrendszeren. Végzetes következményekkel jár majd a minőségi utánpótlás elmaradása. A posztszocialista értelmiség elöregszik és kihal. Helyére nem lesz jelentkező. A tehetséges frissen diplomázott fiatalok két pár cipő árát kitevő havi fizetésért nem jönnek egyetemre vagy középiskolába tanítani, tudományos intézetbe dolgozni. A közszolgálatban maradás alternatívái a posztszocialista értelmiség legrugalmasabb, legéletképesebb csoportjait csábítják el. Melyek ezek az alternatívák? 1. Emigráció agyelszívás Elsősorban a természettudományban, de a társadalomtudományban is megfigyelhető, hogy az értelmiségiek élnek a vasfüggöny felszakadása által kínált esélyekkel, és nyugati országok egyetemeire, kutatóintézeteibe mennek, ahol hazai jövedelmük sokszorosát kapják. Az érdekes kérdés nem ez, hanem az, hogy miért nem térnek haza, amikor a jövedelemszerzés már kevésbé szempont, hiszen az értelmiségi élet kereteihez szükséges feltételek megteremtődtek. Nem jönnek haza, mert képtelenek beilleszkedni a feudális viszonyok közé, reménytelennek tartják a provincializmus ellen vívott szélmalomharcot. 2. Kolonizációs asszisztencia A rendszerváltást követően megnyílt határokon két irányban indult el a forgalom. Nemcsak keletről mentek nyugatra az értelmiségiek, hanem nyugatról is megindult a kelet felé tartó peregrináció. A tanulmányaikat, kutatásukat, munkájukat keleten folytató nyugati értelmiségiek gyorsan felismerték, hogy keleti kollégáik semmivel sem felkészületlenebbek mint ők, sőt a helyi viszonyokban jóval tájékozottabbak. A nyugati és keleti jövedelemviszonyok között szakadéknyi különbség lehetővé tette, hogy a nyugatiak a keletiek szolgáltatásait viszonylag alacsony áron megvehessék. E szolgáltatások köre az adatgyűjtésre, fordításra, elemi adatfeldolgozásra szorítkoztak. A helyi értelmiségi erők olcsó 6
igénybevételére adtak módot a különböző nyugati segélyprogramok, melyek voltaképpen a nyugatiak önsegítésének álcázott formái. Ezeknek a segélyeknek 60-80 százaléka a résztvevő, sokszor gyengén kvalifikált nyugati értelmiségiek dotációjára ment és megy el. A keleti értelmiségiek és megsegített intézményeik csak ürügyet képeztek a segélyek visszaforgatásához kiindulópontjukra. 3. Politizálás, politikai tanácsadás A rendszerváltást követően a pártok, a kormányzati szervek, önkormányzatok megteltek új emberekkel, akik korábban mint ellenzéki vagy politikailag közömbös szakértelmiségiek vettek részt a szocializmus építésében. Amint professzionalizálódott a politika, úgy koptak ki az értelmiségiek ezekből a pozíciókból, illetve ha a politikai szférán belül maradtak, elveszítették értelmiségi kötődéseiket. Indirekt politikai kapcsolatot kínál a tanácsadás pártok, politikusok részére. Ez értelmiségi szaktudást igénylő, jól dotált elemző munka, amely azonban az értelmiségi szerep maradéktalan betöltéséhez nélkülözhetetlen függetlenséggel teljességgel összeegyeztethetetlen. 4. Gazdasági szerepvállalás, vállalkozás A politikai tanácsadás szezonális, hiszen ha egy párt hatalmon van, akkor foglalkoztat értelmiségi szakértőket, ha a választásokon veszít, akkor legelőször szakértőitől válik meg. A hivatalba lépő kormány is azzal kezdi, hogy az előző kormány által felkért szakértőktől megszabadul, és helyükre új klienseket vesz föl. Ezzel szemben a gazdaság a politikai konjunktúra ingadozásaitól mentes foglalkoztatást ígér, feltéve, ha a vállalkozás sikeres és expanzív. A vállalkozásra kész posztszocialista értelmiség számára a bankok, kisebb és nagyobb cégek az egzisztenciális nehézségek elől jó menekülési utat képeztek. A legélelmesebbek sikeres saját vállalkozásokat működtetnek. 5. Alapítványi kötődés A posztszocialista átalakulás velejárója a polgári társadalom feltámadása. A magánalapítványok a mindenkori hatalomtól független polgári társadalom önszerveződésének fontos intézményei, melyek a posztszocialista értelmiség egzisztenciális túlélését is elősegítik. A kuratóriumok tagjai, a pályázatok kedvezményezettjei értelmiségiek, miként a támogatott intézmények, folyóiratok is mind hozzájárulnak az értelmiség létfenntartáshoz. Egyedüli probléma, hogy bármennyire is nyíltnak mondja magát egy alapítvány, szociológiai okok folytán óhatatlanul bezárul, és a prioritásaiban a teljesítményelv helyére ideológiai és pártszimpátiák kerülnek, ami kontraproduktív módon értelmiségi klientúra kiépülésének kedvez. 6. Médiaszereplés Az államszocializmusból a piacgazdaságra, valamint a politikai és kulturális pluralizmusra való átmenet felértékelte a nyilvánosságot. Az elitvizsgálatok azt mutatják, hogy különböző okok miatt ugyan, de mind a gazdasági és mind a politikai elit képtelen hitelesen megszólítani a társadalmat. Ezekkel az elitekkel szemben túl nagy a bizalmatlanság és a gyanakvás. A 7
hitelességi vákuum haszonélvezői a kulturális elit tagjai, akik a szűkebb szakterületükön nyújtott teljesítmény bázisán a médián keresztül a próféta, a guru, a vátesz szerepeivel kapcsolatos elvárásoknak megfelelően a közvélemény jelentős mérvű befolyásolására képesek, ami egyben megélhetési forrásaik bővüléséhez is hozzájárul. Nyilvánvaló, hogy az imént felvázolt posztszocialista értelmiségi karrierek, beleértve a közszolgálati pályákon maradást is, nem képeznek megfelelő értelmiségi bázist ahhoz, hogy a posztszocialista átmenet páratlan kihívásaira Közép- és Kelet-Európa lakói a közvetlen túlélésen túlmenő reagáláshoz gondolatokat elképzeléseket, inspirációt nyerjenek. A rendszerváltás visszafordíthatatlanná vált. A felesleges értelmiségiek álma a liberális demokráciáról, a piacgazdaságról, az osztálytársadalomról többé-kevésbé megvalósult Középés Kelet-Európa országaiban. Csakhogy közben a világ nem állt meg. Magyarországon Szalai Erzsébet egy értelmiségiek által közkedvelt hetilapban 1999-ben vitát kezdeményezett arról, hogy az átmenet első évtizedét követően milyen feladatok nyílnak a kritikai értelmiség számára. A vitából, és annak Szalai Erzsébet által adott összefoglalójából kiderül, hogy minden társadalmi diszfunkció és egzisztenciális nyomorúság ellenére a posztszocialista értelmiség számára vannak esélyek arra, hogy miközben hű marad az intelligencia értelmében vett eredeti hivatáshoz, újrafogalmazza szerepét. Válaszra vár, hogy miként enyhíthetők a posztszocialista átalakulás talaján keletkezett hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek által okozott traumák, szenvedések. Különös súllyal esik latba a szegénység etnicizálódásának fenyegetése, mely ha nem enyhül, hanem súlyosbodik, akkor egy reménytelenségbe száműzött underclass kialakulását eredményezi. A közép- és kelet-európai társadalmaknak szembe kell nézniük a nemzeti intolerancia örökségével, mely csak akkor haladható meg, ha újra felfedezik a harmónia és a tolerancia hagyományait a térségben. Az emberi jogok tisztelete, az állampolgári egyenlőség biztosítása, a diszkrimináció minden formája elleni tiltakozás nem nélkülözheti az értelmiségi támogatást. Ha a közép- és kelet-európai társadalmak nem aknázzák ki a maguk speciális történelméből és kultúrájából adódó sajátosságokat, küszöbön álló euroatlanti integrációjuk egyoldalú, aszimmetrikus lesz. Csak kapnak majd, s nem adnak. Végül óriási lehetőségek kínálkoznak a posztszocialista értelmiség számára abban, hogy felkészítsék kortársaikat a jövőre, melyet információs korszaknak hívnak. E korszak relativizálja az elmaradott periféria és fejlett centrum Közép- és Kelet-Európában jól ismert modelljét. A tét nem kisebb, hogy a világ újrarajzolódó digitális kulturális térképén éppen úgy ott legyen Varsó, Prága, Budapest, Moszkva, mint ahogy ott van Párizs, London vagy New York. Irodalom: Csepeli Gy.-Örkény A. 1995. Social Change, Political Beliefs, and Everyday Expectations in Hungarian Society: A Comparative View. In Kovacs J. M. (Ed.) Transition to Capitalism? The Communist Legacy in Eastern Europe. New Brunswick: Transaction Publishers. 259-274. 8
Konrád, Gy.-Szelényi I. 1978. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Angolul: The Intellectuals on the road to class power. 1979. New York-London: Harcourt-Brace-Jovanovich. Csepeli, Gy.-Örkény. A. Scheppele, K. 1996. The Colonization of East European Social Science. Social Research Vol.63. 487-510. Csepeli. Gy.-Wessely A. 1992 A közép-európai szociológia kognitív esélyei. Replika. 1-2. Szalai, E. 1999. Tudás, kritikai értelmiség apokaliptikus csillagkép után. Élet és Irodalom.43. 35. 8-9. 9