A GLOBÁLIS PROBLÉMÁK BIZTONSÁGI DIMENZIÓI

TIT HADTUDOMÁNYI ÉS BIZTONSÁGPOLITIKAI KÖZHASZNÚ EGYESÜLET A GLOBÁLIS PROBLÉMÁK BIZTONSÁGI DIMENZIÓI Tudományos konferencia Budapest, ZMNE, 2007. november 9. 2008

2

A GLOBÁLIS PROBLÉMÁK BIZTONSÁGI DIMENZIÓI Tudományos konferencia Budapest, ZMNE, 2007. november 9. 3

TIT HADTUDOMÁNYI ÉS BIZTONSÁGPOLITIKAI KÖZHASZNÚ EGYESÜLET és a ZRÍNYI MIKLÓS NEMZETVÉDELMI EGYETEM közös kiadványa A globális problémák biztonsági dimenziói A RENDEZVÉNYT A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM TÁMOGATTA ISBN: 978-963-06-4833-2 Szerkesztő: Dr. Vámosi Zoltán Felelős kiadó: TIT HABE 1088 Budapest, Bródy S. utca 16. Készült: a Tercia Print Nyomdában Felelős vezető: Battáné Felber Judit 4

TARTALOMJEGYZÉK Prof. Dr. Vámosi Zoltán: A GLOBÁLIS PROBLÉMÁK ÉS A BIZTONSÁG ÖSSZEFÜGGÉSEI... 11 A globális problémák sajátosságai és csoportosítása... 12 Az ökológiai problémák... 15 Az ökológiai lábnyom... 16 Népességrobbanás... 18 Éghajlatváltozások... 21 A globális problémák biztonsági aspektusai... 23 Prof. Dr. Szabó János: A FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS CIVILIZÁCIÓS TÖRTÉNETI BEÁGYAZOTTSÁGA... 25 Bevezető gondolatok: a fenntarthatósági kihívások tétjei... 25 A fenntarthatósági kihívás helye az emberiség civilizációtörténetében... 26 A modernitás terheitől csak a globalizáció vállalásán keresztül vihet út... 32 A globalizáció saját önpercepciót, identitást, új társadalomintegráló intézményeket kíván... 38 Dr. Endrész Ernő: NAPJAINK FENYEGETÉSE A TERRORIZMUS: TÁRSADALOMTÖRTÉNETI GYÖKEREK ÉS LEHETSÉGES VÁLASZOK... 43 Fogalma és előtörténete... 44 Fogalomtörténeti tipizálás... 45 A terrorizmus lényege... 48 Harc a nemzetközi terrorizmus ellen... 54 A terrorizmus elleni fegyveres harc... 55 5

Dr. Pirityi Sándor: A VILÁGRENDETLENSÉG MINT GLOBÁLIS BIZTONSÁGI KOCKÁZAT... 59 A fegyverkezés Góliátja és Dávidjai... 60 Szelektív fegyverkorlátozás omladozó kötelezettségek... 62 Dinamikus és meditatív rendkeresés... 65 Világrend-illúziók és a nemzetközi jog... 68 Vallási és szociális konfliktuspotenciálok... 70 Változó államstruktúrák permanens békétlenség... 71 Dr. Radványi Lajos: A GLOBÁLIS PROBLÉMÁK ÉS A BIZTONSÁG ÖSSZEFÜGGÉSEINEK TÁRSADALMI MEGÍTÉLÉSE... 81 A klímaváltozás társadalmi összefüggései és értelmezése... 81 I. MIT GONDOLNAK A KLÍMAVÁLTOZÁSRÓL AZ EMBEREK? 84 1. Milyen az emberek veszélyérzete?... 84 2. Mennyit foglalkozik a klímaváltozással a politika?... 86 3. Mit értünk el eddig?... 86 4. Szemléletváltozás a klímaváltozással való foglalkozás terén. 87 A média szerepe... 89 Szociológiai kutatások... 90 Hazai felmérések... 92 1. A klímaváltozás társadalmi jelentősége... 92 2. Tájékozottság, tájékozódás, saját tapasztalat... 93 3. Várakozások a klímaváltozással kapcsolatban... 95 4. Vélemények a klímaváltozás okairól... 96 5. Személyes érintettség és vélemény a beavatkozásokról... 97 II. MIT ÜZEN, ÉS HOGYAN REAGÁL MINDERRE A MÉDIA?... 98 Következtetések... 101 Prognózis... 102 Prof. Dr. Harai Dénes: KIHÍVÁSOK KOMMUNIKÁCIÓ PEDAGÓGIA... 103 Kommunikáció... 104 Pedagógia... 106 Következtetések... 112 6

Dr. Radványiné Varga Andrea: A GOLOBÁLIS PROBLÉMÁK ÉS A BIZTONSÁG KÉRDÉSEI A FIATALOK NEVELÉSÉBEN... 115 Bevezetés... 115 Célok... 117 A jövő generációk oktatása... 117 Helyzetelemzés: mit tud ma a globális problémákról és a biztonságról egy középiskolás?... 118 A globális problémák és a biztonság oktatása a középiskolában 123 a) A környezeti neveléshazánkban... 123 b) A két nevelési rendszer sajátossága... 124 c) Hogyan valósítható meg a környezeti és természeti nevelés a diszciplináris tantárgyakon keresztül?... 125 d) Az integráció típusai... 126 e) A tantárgyblokk... 128 f) Az integrált tantárgyak... 129 g) Végső soron a megoldás... 130 Kitől kaphat segítséget a középiskola?... 130 Zárógondolatként... 130 7

8

ELŐSZÓ Minden jel arra utal, hogy a 21. század számos meglepetést tartogat az emberiség számára: továbbra is lesznek fegyveres és nem fegyveres konfliktusok, tovább mélyül a fejlett és a szegény országok, régiók közötti szakadék, a kibontakozó információs társadalom tovább gerjeszti a gazdasági-szociális és intellektuális differenciáltságot régiók és népek között, az éleződő világgazdasági verseny kimenetele és következményei ma még beláthatatlanok. Az embert fenyegető kihívások között kiemelt szerepe van a globális problémáknak, közöttük a klímaváltozás, a várható népességrobbanás, s fenntartható fejlődés, a természetkárosodás és más általánosan ható jelenségeknek, amelyek általános világméretű következményeik miatt csak általános nemzetközi összefogással előzhetőek meg, illetve csökkenthetőek negatív következményeik. A néhány évvel ezelőtt még csak félvállról vett jelenségek napjainkra bizonyító erejű következményeik révén szemléletváltozáshoz vezettek az ENSZ, az Európai Unió és más nemzetközi szervezetek mellett ma már nemzeti stratégiák készülnek, amelyek vissza akarják fordítani a már-már visszafordíthatatlant, a földi élet fennmaradásának a bizonytalanságát, szavatolni akarják annak további biztosítását. Nagy vállalkozás ez, amely nemzetközi összefogást, következetességet, szolidaritást és felelősséget igényel a döntéshozóktól, a tudósoktól, de a Föld minden egyes lakójától. A felelősségvállaláshoz azonban ismeretek és tudások, az összefüggések helyes értése és értelmezése szükséges Ilyen megfontolásból foglalkozik immár több éve a TIT Hadtudományi és Biztonságpolitikai Közhasznú Egyesület (TIT HABE) a globális problémák biztonsági összefüggéseinek elemzésével, amelyek szerves részét és egyre fontosabb területeit képezik a korszerűen értelmezett komplex biztonságfelfogásnak, amely az Egyesület alapfilozófiája. A konferencián elhangzott előadások különböző területeket elemeztek, bizonyítva a probléma összetettségét, kölcsönhatásait és a nevelés, a szemléletváltás fontosságát. A konferencián elhangzottak még sokáig és sajnos egyre drámaibb módon mindennapi életünk és gondolkodásunk részévé válik. A figyelem felkeltése és a cselekvő felelősségvállalás ösztönzése volt célunk a konferencia megtartásával és e kiadvány összeállításával. Budapest, 2007. november A Szerkesztő 9

10

PROF. DR. VÁMOSI ZOLTÁN A GLOBÁLIS PROBLÉMÁK ÉS A BIZTONSÁG ÖSSZEFÜGGÉSEI Alig néhány évvel ezelőtt az emberiség úgy lépett be a 21. századba, hogy nem lett biztonságosabb az élete, nem szűntek meg a háborúk és a helyi konfliktusok, nem lett kevesebb a beteg és a szegény a Földön, nem sikerült megakadályozni ökológiai, gazdasági és társadalmi problémákat. Sőt, korunk bajai egyre mélyülnek és sokasodnak, amelyek mellett már nem lehet közönyösen elmenni, mert az emberiség jövőjét, túlélésének az esélyeit, más szavakkal biztonságát fenyegetik. A világgazdasági növekedés ma már elválaszthatatlanul összefügg a munkanélküliséggel, a fejlett országok elöregedő társadalmával, a munkaerő-piaci ellentmondásokkal, a gazdag és a szegény országok közötti gazdasági-szociális és társadalmi-egzisztenciális megosztottság növekedésével, a környezet pusztításának gyakorlatával. Az atommaghasadás ma is az energiabiztonság egyik legmegbízhatóbb eszköze, de már megjelent az atombalesetek réme, akár műszaki hiba, akár emberi mulasztás, akár terrorcselekmények következtében történjen is az. Az elöregedő atomreaktorok vagy a nukleáris hulladékok megbízható tárolása csak gyarapítják ez irányú gondjainkat. A rohamosan terjedő infokommunikációs technika és technológia számtalan, ma még fel sem fogható lehetőséget kínál az emberiség számára a tudományban, az egészségügyben, a kommunikációban, a személyiség kibontakozásában, de rossz szándékú emberek kezében ártalmas lehet magára az emberiségre vagy annak egyes csoportjaira, a társadalom biztonságára. A fejlődő országokat súlytó szegénység és betegségek százezrek és milliók betegségét és halálát okozzák, menekülésre késztetik országok, kontinensek lakóit a túlélés reményében, egyre tömegesebb az 11

elvándorlás a szegény országokból a gazdagabb országokba. A szervezett bűnözés globális méreteket öltött, amelynek tevékenysége a fegyvercsempészettől, a kábítószerek és az emberi szervkereskedelmen keresztül a gyermekpornográfiáig és pedofiliáig terjed egyre nagyobb méreteket ölt. Korunk legveszélyesebb kihívása a terrorizmus fokozatosan áttér a hagyományos robbanóanyagokról a számítógépvírusokra és a tömegpusztító fegyverekre. A Föld lakossága pedig ebben a bonyolult és egyre sebezhetőbb világban tovább növekszik, s száma a 21. század közepére meghaladhatja a kilenc milliárdot. A globális problémák sajátosságai és csoportosítása A világfejlődés mai sajátosságai között egyre meghatározóbbak azok a folyamatok, amelyek egyrészt összefüggésben vannak a globalizációval, másrészt olyan jellegű problémákat jelentenek, amelyek megoldatlansága negatívan visszahat a fenntartható fejlődés lehetőségeire. A gyarapodó globális problémák ugyanis a globalizáció folyamatában, a globális valóság fejlődésével összefüggésben változnak. Amennyiben a globalizálódást úgy fogjuk fel, mint társadalmi (világ-) fejlődési folyamatot, s a fejlődési folyamatok kölcsönhatásait, akkor nyomon követhetjük azokat a technikai és társadalmi változásokat, amelyek a fenntartható fejlődés során globálissá válnak. Előfordulhat, hogy ezek egy része globális problémává fajulhat, sőt nemzetközi konfliktushoz vezethet. Ma már általánosan elfogadott, hogy mind a szakirodalomban, mind a köznyelvben a globális, globalizáció kifejezések egyik megfogalmazásban a világméretűvé válás, az informatika, a távközlés, a szállítás minőségi-technológiai átalakulása eredményeként összezsugorodott földi viszonyok következtében kialakult világgazdaság, világtársadalom, világkommunikáció minősítésére használjuk. Másik megközelítésben azokkal a világméretű problémákkal függ össze, amelyek következményei hatással vannak a világ egészére 12

vagy nagyobb térségeire. A konkrét globális problémák ugyanis nem egyszer s mindenkorra adottak, hanem a globalizáció folyamatában, a globális világ fejlődésével összefüggésben változnak. Ilyen szempontból érdemel figyelmet az éhezés problémája, amely akkor vált globális problémává, amikor világméretű tényezővé vált. Nem csak maga az éhezés globális probléma (bár az éhezők számára mindenképpen probléma), hanem a világélelmezés is, amelynek az éhezés csupán az egyik bár alapvető összefüggése. A globális problémák társadalmi következményeik alapján az alábbiak szerint csoportosíthatók: Az elsőbe tartozó problémák közül a közvetlen ökológiai problémák említhetők: a globális felmelegedés, a környezetszennyezés különböző területei, illetve megjelenési formái, az élővilág sokféleségének pusztulása, az újra nem termelhető erőforrások kimerülése, stb. A második csoportot azok a globális problémák alkotják, amelyek kettős, ökológiai-társadalmi meghatározottságúak. Ide tartozik például a népességnövekedéssel szoros összefüggésben a világ élelmezése. A harmadik csoportba a dominánsan gazdasági természetű problémákat soroljuk. Ezek a gazdagság és a szegénység fokozódó egyenlőtlen eloszlása, a fejlett és fejletlen (centrum és periféria-) országok közötti szakadék mélyülése, az anyagi és a szellemi javakhoz való hozzájutás végletesen polarizálódott lehetőségeinek megjelenései (amelyeket az információs korszak kiteljesedése csak tovább mélyít). E gazdasági jellegű globális problémák sűrűsödési pontja az ún. Észak Dél ellentét, amely maga is számos részproblémából tevődik össze. A negyedik csoport a társadalmi-tudati problémák halmaza. Ide sorolhatók az ideológiai, vallási, politikai megosztottságból fakadó konfliktusok, amelyek között említhető a nukleáris és tömegpusztító fegyverekhez való 13

illetéktelen hozzájutás és azok felhasználása, a nemzetközi terrorizmus. De ide tartozik a nacionalizmussal, a fajgyűlölettel és egyáltalán az egyéni és a kollektív emberi jogokkal összefüggő gondok rendkívül szerteágazó, ugyanakkor folytonosan változó köre. Napjaink globális problémáinak vizsgálata során nagy jelentősége van annak, hogy tendenciákat és folyamatokat kell elemezni, mert a problémákat előidéző tendenciák és folyamatok régóta fennállnak, de történetük során most érték el a kritikus pontot. Ma két olyan meghatározó világtendenciát láthatunk, amelyek a globális problémákat létrehozzák: a) az emberi népesség világméretű növekedése, amely egyre többet emészt fel bolygónk természeti erőforrásaiból és biológiai életfenntartó rendszereiből, b) a Föld számos természeti erőforrásának gyorsuló ütemű kimerülése és biológiai sokféleségének a károsodása. Amennyiben az emberiség növekvő létszámához még hozzávesszük, hogy mennyit él fel az erőforrásokból, és mennyi hulladékot termel, akkor láthatjuk, hogy mekkora teher nehezedik bolygónk erőforrásaira és biológiai rendszereire. A természeti erőforrások pedig végesek, és a biológiai életfenntartó rendszerek is egyre súlyosabban károsodnak. Ha a két tendencia folytatódik, csupán idő kérdése, hogy mikor metszi egymást a két görbe. Azon a ponton pedig az emberiség szükségletei már meghaladják bolygónk létező erőforrásait és regenerációs képességeit. A globális problémák általános sajátosságainak bemutatása után nézzük meg azokat kissé részletesebben. 14

Az ökológiai problémák A legutóbbi tudományos kutatások azt bizonyítják, hogy a világméretűvé növekvő környezetkárosodás következtében romlanak az emberiség természeti életkörülményei, amely veszélyes folyamat megállítása, és több területen a visszafordítás megvalósítása érdekében halaszthatatlan erőfeszítéseket kell tenni. Az ökológia területén többségében világméretű problémákról van szó, ezért nemzetközi összefogásra, a közös felelősség kialakítására, a gazdasági és természeti folyamatok szoros összefüggéseinek a feltárására van szükség. Elfogadhatónak tűnik az az alaptétel, hogy az emberi társadalom az ökoszféra alrendszere, másképpen kifejezve, hogy az emberek a természetbe ágyazva élnek, azaz az emberiség függ a természettől, nem fordítva. A természetnek nem gazdái, hanem vendégei vagyunk fogalmaz M. Gorbacsov, a Nemzetközi Zöldkereszt elnöke a Világ helyzete 2005 című kiadvány előszavában. Egyre többen ismerik fel az emberiség és a természeti környezet kölcsönhatását, az ember etikátlan viselkedésének következményeit a környezetével szemben. Paradigmaváltást, új szemlélet és felelősség kialakítását sürgetik, amely egyedül jelenthet megoldást a fejlődés biztosítására és a konfliktusok megoldására nézve. A Vöröskereszt 2002-es adatai szerint a természeti katasztrófák áradás, aszály, földrengés következtében elhaltak száma 1970 1990 között 40 százalékkal csökkent, elsősorban a javuló katasztrófa-készültség következtében, míg azoké, akiknek életét a katasztrófák hátrányosan befolyásolták, 65 százalékkal nőtt. A radikálisan változó éghajlati viszonyok miatt ez az arány egy ENSZ-jelentés szerint tovább romlik, 2050-re 150 millió is lehet a környezeti menekültek száma. A népek tömeges elvándorlása bizonytalansághoz és konfliktusokhoz vezethet a származási vagy a befogadó országban, vagy az egész térségben. Egyre több szakértő foglalkozik a romló természeti környezet vizsgálatával, annak okaival és várható következményeivel. A tapasztalatok alapján megfogalmazott tézisek szerint, ha a 15

társadalmi-gazdasági fejlődés a 20. század második felében kialakult pályán folytatódik, a világgazdasági rendszernek a 21. században össze kell omolnia. Az emberi élet romló természeti feltételeinek a megnyilvánulásai az alábbi területeken figyelhetők meg: a népesség robbanásszerű növekedése, a meg nem újítható energiaforrások kimerülése, a hőmérséklet emelkedése miatt veszélybe kerülő ökorendszerek, az egy főre jutó termőföld csökkenése, az esőerdők irtása, a víztartalékok apadása, a halászterületek összeomlása, számos növény- és állatfaj kihalása. 16 Az ökológiai lábnyom Az egyre növekvő erőforrás-fogyasztás, mely a gyorsuló gazdasági növekedést és az ipari országok javuló anyagi helyzetét az utóbbi évtizedekben fenntartotta, ezzel egy időben pusztította a bolygó erdeit, talaját, vízét, levegőjét és biológiai sokféleségét. Ahogy a világ ökológiai rendszere túlterhelődik, a hagyományos gazdasági fejlődés gyakorlatilag önpusztítóvá és kimerítővé válik, ezáltal kockára teszi az ember életben maradását. A Földön az ember rendelkezésére álló produktív földterület folyamatosan csökkent az elmúlt évszázad alatt: ma csak 1.5 hektár jut egy emberre. Ugyanakkor a gazdag országok által kisajátított földterület állandóan növekedett, egy tipikus észak-amerikai mai ökológiai lábnyoma 4 5 hektár, azaz háromszor akkora, mint a Föld erőforrásaiból ráeső igazságos részesedése lenne. A Természetvédelmi Világalap (WWF) nyilvánosságra hozott jelentésének (Living Planet Report, 2000) összeállítói egy sajátos életminőségi mutató, az ökológiai lábnyom kiszámításával jutottak a fenti figyelmezető következtetésre. Az ún. ökológiai lábnyom egy-egy ország vagy régió életmódjának a környezetre gyakorolt hatásait számszerűsíti, megmutatva, hogy az ott lakók mekkora lábon élnek, azaz mekkora terület képes eltartani őket. Az adatfelvétel idején (1996) 2.2 hektárnyi erőforrás termőföld,

Egyesült Arab Emir. Szingapúr USA Kuvait Cseh Közt. Szaúd-Arábia Ausztria Szlovénia MAGYARO. Szlovákia Horvátország Bosznai-H. Ganglades Afganisztán Eritrea erdő, levegő, ivóvíz, tenger, illetve a szén-dioxid megkötésére szolgáló növényzet jutott mindenkire. Ugyanakkor az átlagos ökológiai lábnyom 2.85 hektár volt: tehát a Föld lakossága már 1996-ban többet fogyasztott, mint amennyit a természeti erőforrások megengedtek. A tendencia veszélyességét különösen két tényező teszi hangsúlyosabbá: egyfelől a természeti erőforrások egyenlőtlen kizsákmányolása: az Egyesült Államokban 12.2, az Európai Unióban 6.28, Magyarországon 5 hektár az átlagos ökológiai lábnyom, de ez utóbbi is több mint kétszerese annak, amennyi a Föld egy-egy lakójának járna, másfelől a világ népességének az intenzív növekedése: az adatfelvétel időszakában (1996) 5.7 milliárd ember élt a Földön, ma a lélekszámuk már meghaladta a 6.5 milliárdot, és 2050-re elérheti a 9 milliárdot. 18 hektár/fő 16 14 12 10 8 6 4 2 0 1. sz. ábra: Az ökológiai lábnyom néhány országban. (Vámosi, 2001, 56. oldal) 17

Biztonsági szempontból fontos annak az ellentmondásnak a felismerése, amire a Természetvédelmi Világalap hívta fel a politikusok és szakértők figyelmét, amely a növekvő lélekszámú emberiség túlfogyasztása és a szegényebb régiók kizsákmányolása között van. A természeti környezet mértéktelen kihasználása az erőforrások megújulását, végső soron pedig a fenntartható fejlődés alapvető feltételeit veszélyezteti. Veszedelmek egész sora fenyegeti azt a létfenntartó rendszert, amelynek része vagyunk: az elsivatagosodás növekvő méretei következtében sivatagok tolakodnak be termékeny területekre évi 6 millió hektáros sebességgel, az erdőirtás több mint 17 millió hektárt tarol le évente, a talajerózió és pusztulás évente 26 milliárd tonnával lépi túl a talajképződést, halászterületek omlanak össze, a talajvízszint süllyedése és szennyezése gyorsul a világ számos pontján, kb. 17 ezer faj tűnik el évente, a helyreállításért tett intézkedések ellenére az ózonréteg vékonyodik, az ipari társadalom 28 százalékkal növelte a légkör szén-dioxid szennyezettségét. (Mathis-William, 2001, 43-44. oldal) A Brundtland Bizottság (az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottsága) által megfogalmazott program a fenntartható fejlődés biztosítására szólította fel a világ országait, amelynek lényegét a következőkben határozta meg: a jelen szükségleteit kielégítő fejlődés oly módon, hogy az ne rontsa a jövő nemzedékek képességét saját szükségleteik kielégítésére. A fenntartható fejlődés tehát függ egyrészt az ökológiai rendszer pusztításának a csökkentésétől, másrészt a világ szegényei anyagi életminőségének a javításától. Hosszú távú, és nagy felelősséggel bíró célkitűzés, amelynek megvalósítása csak globális összefogás és felelősség révén szavatolható. 18 Népességrobbanás Elemezve az utóbbi évtizedek tendenciáit előre jelezhető, hogy a világ érdekes demográfiai korszak elé néz a század első felében. Ugyanis a földgolyónak gyakorlatilag minden részén, valamennyi jelentős politikai és vallási irányzattal jellemezhető országban nagy

változások történtek a népesség létszámában és összetételében. A különböző intézkedések ellenére növekedett a születéskor várható élettartam a fejlődő országokban: míg az 1950-es évek elején 41 év volt, ma 63, ami nagyrészt a csökkenő gyermekhalandóságnak köszönhető. Ezek a statisztikai adatok azonban nem mutatják az országok és régiók közötti jelentős különbségeket: többek között azt, hogy a világ fejlett országaiban a jólét, az egészségügyi ellátás, a prevenció, a megfelelő nyugdíjas kor hatására megnő az átlagéletkor, ugyanakkor a fejlődő országokban a szegénység, a higiéniás és egészségügyi ellátás hiányosságai, az éhezés és a betegségek, mindenekelőtt a HIV/AIDS következtében csökken az emberek átlagéletkora. 1. táblázat: Áttekintés a népesség alakulásáról Földünk népessége Időpont 1 milliárd 1804 2 milliárd 1927 (123 év múlva) 3 milliárd 1960 (33 év múlva) 4 milliárd 1974 (14 év múlva) 5 milliárd 1987 (13 év múlva) 6 milliárd 1999 (12 év múlva) 7 milliárd 2013 (14 év múlva) 8 milliárd 2028 (15 év múlva) 9 milliárd 2054 (26 év múlva) A nagyarányú fiatal lakossággal rendelkező fejlődő országokkal szemben ellentétes probléma feszíti a fejlett országok többségét, az elöregedés problémája. Egyre több országban teszik fel a kérdést a népesség és a biztonság összefüggéseit vizsgáló szakértők, hogy milyen társadalmi és gazdasági-szociális következményekkel jár a demográfiai változás azon országokban, ahol teljes mértékben végbement a demográfiai átalakulás, és a népesség egyre inkább elöregszik. Ma a legtöbb fejlett ország még képes kezelni az elöregedésből fakadó problémákat, azonban hosszabb távon gondolkodva komoly gazdasági és társadalmi-szociális problémákat vet fel az elöregedő 19

társadalmak számának növekedése és belső munkaerő-piaci struktúrájuk aránytalansága az idős lakosság javára, amely problémák a csökkenő számú munkaképes korosztály utánpótlás hiánya miatt a társadalmi működés fenntarthatóságát veszélyeztetik. Elkerülhetetlenné válik a fejlődő világ lakosságának ma még megoldhatatlannak látszó tudatos beintegrálása a fejlett országok munkaerőpiacára, a megfelelő szakmai és technológiai kultúra elsajátíttatása, és a társadalmi szocializáció révén. A népesség és biztonság problémái között számos fontos kérdést kell megválaszolni a szakértőknek és politikusoknak, amelyekre itt csak utalást teszünk: a fejlődő országok egyre több problémával szembesülő fiatal korosztálya három lehetőség közül választhat: kivándorol a fejlett nyugati országokba, csatlakozik a fundamentalista szervezetekhez és szélsőséges politikai mozgalmakhoz, gerillacsoportokhoz vagy terrorista szervezetekhez csapódnak; a szegény országok elégedetlen elit rétegei könnyen tudják mobilizálni saját és nemcsak a társadalom számára pozitív ügyük érdekében a kevésbé iskolázott csoportokat, a szegény, de a népességnövekedésben élenjáró országokban éppen a kilátástalanság miatt a legnagyobb a belső fegyveres konfliktus veszélye, amely a politikai vagy etnikai zavargástól az államilag támogatott erőszakig és belső vagy nemzetközi terrorizmusig terjed, az elöregedés és a népesség tartós csökkenése hasonló módon jelent fenyegetést az egyes országok, térségek, de az egész világ globális biztonságára nézve, mint a munkanélküli fiatalok nagy tömege. A politikusok és közgazdászok egyre nagyobb figyelmet szentelnek annak a problémának, hogy az ilyen átalakulások milyen következményekkel járnak a gazdasági növekedésre és a háborús készülődésre nézve, 20

a romló természeti környezet és a gyorsan növekvő lakosság miatt egyre inkább valószínűsíthető a forrásháborúk kitörése országok és térségek között, amelyek a termőföld és megújuló ivóvízkészlet egyre szűkösebb volta miatt már-már kritikus határhoz értek (Egyiptom 71 millió lakosának vízellátása több mint 97 százalékban a Nílustól függ, a folyót azonban meg kell osztaniuk Etiópiával és még nyolc, a folyó felső folyása mentén fekvő országgal, amelyek katonailag mind gyengébbek). Az egyre pontosabban előre jelzett népességrobbanás a 21. század közepén komoly biztonsági veszélytényezőket rejt magában, mert tovább mélyíti és szélesíti a gazdag és a szegény országok és régiók között meglévő gazdasági, szociális és társadalmi szakadékot, megszilárdítva ezáltal az alapvető emberi jog és szükséglet érvényesítésének globális igazságtalanságát. Az éhes, szegény, hajléktalan és kiszolgáltatott ember pedig ingerlékenyebb. Éghajlatváltozások Tudósok szerint a globális felmelegedés nem feltétlenül a távoli jövő problémája. A Grönlandon és az Antarktiszon végzett mélyfúrások tapasztalatai alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a múltbeli klímaváltozások olykor drasztikusan gyorsan mentek végbe. A jég- és üledékminták kb. 110 ezer évre visszamenő éghajlati információt szolgáltattak, amelyek pontos képet adnak arról, hogyan változott a Föld klímája. A tapasztalatok felhasználásával jutottak tudósok arra a következtetésre, hogy a jelenlegi folyamatok rossz esetben akár néhány évtized alatt elérhetik azt a kritikus határt, amely után jelentős változások, nemzetközi konfliktusok, sőt a Pentagon, az amerikai védelmi minisztérium szakértői szerint akár nukleáris háborúk következhetnek. A forgatókönyv szerint a globális felmelegedés az északi féltekén lehűlést okoz, mivel leállítja vagy lassítja a most meleg, déli vizeket északra szállító Golf-áramlatot. Kis jégkorszak köszönhet be, ami szárazsággal és heves szélviharokkal párosul, Európa északi részén a hideg válik uralkodóvá. Európa és 21

Oroszország szövetséget köt az energiafelhasználás miatt, Észak- Amerika lezárja határait a migránsok előtt a források megvédése érdekében. 2. sz. ábra: A Föld felszínének átlagos hőmérséklete 1950 és 1998 között Az egyre kritikusabbá váló éghajlati viszonyok, egyéb jellegű természeti katasztrófákkal együtt nemzetközi összefogást és szemléletváltást sürgetnek. Lehetne gazdagítani a nemzetközi törekvések sorát a kiemelkedő fontosságú 1992. évi Rio de Janeiró-i második környezetvédelmi világértekezlettel, amely már a 21. századra vonatkozó feladatokat fogalmazta meg, illetve a kiotói egyezménnyel (1997), amely meghatározta az egyes ipari államok szén-dioxid kibocsátásának a mértékét. A kiotói egyezményt Oroszország 2005-ben aláírta, ezáltal az érvénybe lépett úgy, hogy a legnagyobb légkörszennyező Egyesült Államok egészen 2007. decemberig elzárkózott az egyezmény aláírásától. 2007. decemberében Bali-szigetén biztató lépések 22

történtek az ENSZ által összehívott, a Kiotó utáni időszakra szóló feladatokat megfogalmazó nemzetközi konferencián. A globális problémák biztonsági aspektusai Az utóbbi években egyre több szakértő foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a környezeti problémák okoznak-e vagy súlyosbítják-e az erőszakos konfliktusokat. Annak ellenére, hogy a megújuló források szűkös volta, például az olajé vagy a földgázé, már régóta lehetséges konfliktusforrásként élnek az emberek tudatában, az újabb vizsgálatok ráterelték a figyelmet az olyan megújuló forrásokra, mint például az erdők, a halászterületek, az ivóvíz és a szántóföld. Arra vannak bizonyítékok, hogy a környezeti problémák olyan helyi konfliktusokat tudnak előidézni vagy súlyosbítani, amelyek a meglévő társadalmi etnikai, osztály- vagy vallási megosztottságból fakadnak. A természet környezeti feltételekben végbemenő változások hatására a környezeti biztonság fogalma kezdi megváltoztatni a fejlett országok biztonságfelfogását. Ahogyan ma a környezeti biztonság kifejezést általában már használják, sok más kérdést foglal magában a környezet és a konfliktus összefüggéseinek szűken vett értelmezésén kívül, például a háborúk előkészítésének és lefolytatásának környezeti hatásait, a biztonság értelmezését az emberi jólétet fenyegető környezeti és egészségügyi hatások szempontjából, a biztonsági intézmények szakmai igénybevételét a környezet tanulmányozásának és gondozásának segítése céljából. A napjainkat, a 21. század kezdetét jellemző globális problémák vázlatos bemutatása arra enged következtetni, hogy globalizálódó világunkban a környezeti problémák nem ismerik a politikai határokat, és a nem katonai jellegű biztonsági tényezők egyre nagyobb hatást gyakorolnak a világ biztonságára, ezért a valódi biztonság nem garantálható csupán nemzeti alapon és katonai eszközökkel. Többoldalú, globális megközelítés kell ahhoz, hogy 23

eredményes legyen a határokon, régiókon és kontinenseken átnyúló összehangolt tevékenység a biztonság új értelmezése és garantálása érdekében. A kölcsönös bizalom és a közös érdekek megtalálása nélkül kevésbé belátható a világ biztonságát mindinkább meghatározó globális problémák megoldásának esélye. Irodalom: 1. A világ helyzete 2005. Föld Napja Alapítvány, 2005 2. Csikós-Nagy Béla: Közgazdaságtan a globalizált világban. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2002. 3. Vámosi Zoltán: Szociológia. LSI, 2001. 24

PROF. DR. SZABÓ JÁNOS A FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS CIVILIZÁCIÓS TÖRTÉNETI BEÁGYAZOTTSÁGA Bevezető gondolatok: a fenntarthatósági kihívások tétjei Az emberiség fenntarthatósági deficitjei csak akkor értelmezhetőek helyesen, ha a jelenkori egyensúlybomlásokat elhelyezzük a civilizáció történetében. Általánosan elfogadott tétel, hogy az emberiség története nem egyenesvonalúan fejlődik, hanem ciklikusan, bár törésekkel és kitérőkkel, s felfelé ívelése némi haladás-jelleget mutat. A ciklikus fejlődés gyakorlatilag a társadalom összes szférájában megmutatkozik, a népesség, a társadalmi intézmények szerveződése, a technológia és a kultúra fejlődése illetve az ember mindenkori természeti létfeltételekhez mutatott viszonya kérdéseiben is. Az emberi történelem sajátja, hogy a fejlődési ciklusok a társadalom életének legkülönbözőbb szféráiban, egy-egy dimenzióban különböző hosszúságúak és ebben a tekintetben sajátos történelmi konfliktusok előidézői. A társadalmi fejlődésben a felfelé ívelés, vagy ahogy közkeletűen nevezik a társadalmi haladás, komoly viták tüzében van, általánosan elfogadott értelmezése az, hogy egyértelmű minőségi váltásokkal az emberiség életében mégiscsak tetten érhető, hogy jobb minőségű struktúrák váltják egymást. A haladás ebben az értelemben tetten érhető az anyagi javak gyarapodásában, a termelékenység és a hatékonyság javulásában, a növekvő jólétben, a társadalmi struktúrák finomodásában, a demokrácia fokozódásában, a tudásunk és a kultúránk gyarapodásában és sok más egyébben. A pesszimista társadalom-tudósok az emberiség látható mennyiségi gyarapodása mögött a minőségi mozzanatok, az emberi 25

értékek, az erkölcsi, spirituális értékek folyamatos hanyatlását látják. Ehhez képest a társadalomtudomány sokkal inkább a pozitív és a negatív folyamatok egymásmellettiségéről beszél. Arról, hogy miközben a társadalmi élet valamennyi területén kimutathatóak az előrevivő, az emberi haladást képviselő trendek, a fejlődés következtében egyszersmind új ellentmondások is keletkeznek. Korábban megvolt egyensúlyok bomlanak meg, az új kockázatok, új fenyegetések, új veszélyek a korábbihoz képest akár súlyosabbak is lehetnek. A legutóbbi történelmünkben ilyen volt a nukleáris háború veszélye, az elnyomás módszereinek és technikáinak kifinomulása, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, vagy az emberiség puszta létét fenyegető környezeti egyensúlybomlások, a katasztrófák. Azonban a modern társadalomtudomány is úgy véli, nem lehet kizárni, hogy ma olyan fordulóponthoz érkeztünk, amelyben az egész emberiség léte foroghat kockán. A fenntarthatósági kihívás helye az emberiség civilizációtörténetében Az emberiséget utolérő nagy kihívások, ahogy a civilizáció történetének nagy fordulópontjai mindenkor, úgy ma is leírhatóak a népesség, a társadalmi intézmények, a rendelkezésre álló technológia és kultúra, valamint a természeti létfeltételekhez való viszony összefüggéseiben, az ezen tényezők közötti dinamikus egyensúly megbomlásaként. 26 Nézzük meg ezeket a problémákat közelebbről: A népesség tekintetében a természeti népek még beágyazódnak a természetes táplálékláncba, környezetfüggő életmóddal, alacsony szinten ingadozó népességszámmal vannak jelen a többi élőlény között. Csak kvalitásaik, módszereik, integrációjuk, egymáshoz való viszonyuk különbözteti meg őket, valamint eszközhasználatuk és fejlődésük felső fokán a nyelvhasználat. Ahogyan azonban a nyelv, a tűz, a domesztikáció, a kerék feltalálásával a premodern korba átmennek, lassú növekedés indul be a népességszámban, az erőforrásfüggő népesedési folyamatok pedig konkurencia-

helyzeteket, konkurencia-technikákat, szerveződéseket indítanak meg az emberiségben. A premodern építkezés a korábbi ismétlődéses társadalmak versengővé válásával a modern társadalmi fejlődési periódusban éri el robbanásszerű népességnövekedéssel a népességszám csúcsát a Földön és ezt kíséri a növekedéselvű népességpolitikák intézményesülése is, az egymással erős konkurenciaviszonyban lévő államok intézményeiben. Ez a helyzet idézi elő, hogy a társadalmi intézmények, a technológia, a kultúra növekedéselvű változása a természeti létfeltételekkel konfrontálódva végzetes bomlást indít meg, melynek megoldásért kiáltó kihívása a posztmodern társadalmak számára abban áll, hogy az eltartható népességszintre kell beállania az emberiségnek és az önkorlátozódó reprodukciónak kell általánossá válnia a Földön, ha lakhatónak kívánja megtartani a bolygóját. A népesség szintjén jelentkező ellentmondások, feszültségek és kihívások a társadalmi intézményekben még erőteljesebben jelentkeznek, ha közelebbről megvizsgáljuk a közösség szerveződési módokban, a cselekvésetikákban, a gazdaságban és a politikában előálló módosulásokat. A természeti népek még társadalmi intézményeikben keresik a természettel való együttélés legharmonikusabban illeszkedő módjait, ezért közösségeiket belsőleg összetartó közösségszervezési módokat, a természeti környezetbe illesztő vallásokat, rítusokat, mítoszokat, az azzal való egységet szimbolizáló, tanító és hirdető világértelmezéseket működtetnek. Ebben a természeti fejlődési szisztémában a magánönzés és a közvállalás között még nem létezik semmiféle különbség. A gazdaságban az alapvetően gyűjtögető-vadászó életmódban érvényesül a kínálat-szükséglet természeti egyensúlya, a természeti ember hulladékait természetes módon adja vissza a természetnek, tehát semmiképpen nem merül fel a hulladéktermelés természeti nyelőképességét meghaladó állapota. A politika a hagyományérvényesítésre redukálódik, mitológizáló, rituális szokáskontrollal működik, ez a szokáskontrol támogatja a természettel való megbonthatatlan egyensúlyt. 27

A természettől ellesett, kultikusan megszentelt, rituálisan elfogadott eszközök és eljárás módok jellemzik a technológia és a kultúra szintjét. A nyelvhasználat ennek a természeti létnek a csúcsán, illetve a természettől ellopott tűz már korábban megjelenik és vele együtt a domesztikáció is, de egyelőre még sporadikusan. A természeti létfeltételekkel mutatott egyensúlyt a természeti ember szempontjából, az ember által készen talált, saját bázisán regenerációképes természetet tart fenn, amely az embert természetes módon foglalja magában. A premodern társadalmi fejlődésű periódusban a népességszám lassú növekedésével a közösségszerveződés erőcentrumokat, városiasodást, vetélkedő vallásokat, a kultúrák és az etnikumok egyre inkább egymásnak feszülő, a létfeltételekért, a territoriális hatalomért harcra kész formáit hozza létre. Ezekben a társadalmakban a cselekvés etikai jellemzője, hogy a magánönzés és a közvállalás hasadását folyamatosan visszatartják a tradicionális intézmények, elsősorban a vallások, amelyeknek textusaiban az önzés, és az individualizálódás ostorozása mindenütt a főszerepet viszi. A premodern gazdaságokban az élelmiszertermelésre való átállás masszívan meghaladja a korábbi természeti szisztéma gyűjtögető technológiáját. Az agrártechnológiák itt indulnak fejlődésnek, és ami az emberi, állati erőforrásokkal, egyszerű gépekkel megoldható az a technikában is előrelépéseket hoz. A premodern szisztéma helyi hagyomány vezérelte közösségeiktől elszakadva, az isteni missziójú uralkodók egymás közötti konkurenciafolyamataiig értelmezik és művelik a politikát, amely gyakorlatilag a legfőbb létfeltétel: a föld, a territórium feletti uralom központi jelentősége körül folyik. A premodern periódus technológiája és kultúrája a manufakturális, extenzív, mechanikus emberi és állati erőre épülő technológiákat hozza a maga lokalitás-függő állapotaival. A premodern ember a természeti erőforrásokat még csak mérsékelt módon használja, alacsony szintű és intenzitású károsodásokat visz végbe, legfeljebb foltszerűen, a természet abszorbciós képességét még nem haladja meg az emberi károkozás. Azok a mozzanatokat, amelyeket a történelemből természetkárosításként tartunk számon (pl.: Adria menti dalmát hegyek lecsupaszítása), azok évszázadokon keresztül 28

mentek végbe, lassú és a környezetben kevéssé érzékelhető módon, a globális természeti forrásokra viszont csupán elhanyagolható hatásúak lehettek. Az emberi társadalom, a gazdaság és a természet közötti korábbi dinamikus egyensúlybomlásnak a legnagyobb hullámait a modern fejlődés kavarja, amely társadalmi intézményeiben a közösség szerveződést a megszervezett tömegtársadalmakban látja maximalizálhatónak, a polarizálódó erőszak monopóliumok egymásmellettiségében, egymással szembenállásában, amelyben a nyugati civilizáció fokozódó dominanciája érvényesül, amelynek egyik oldalán a parlamenti demokrácia és a versengő piacgazdaság, másik oldalán viszont a konkurens civilizációk gyarmatosítása vagy megsemmisítése működik. A modern periódusban a cselekvésetika radikálisan megváltozik, a magánönzés és a közvállalás szétválik, sőt gyakran szembefordul egymással, s ennek korábbi tradicionális kontroll-intézményei, a vallások elveszítik hatásukat. A modern periódus gazdasága versengő tömegtermelésre áll át, a természeti erőforrások kirablására specializált gépi erőforrások kiszorítják mind az emberi, mind az állati erőt, felértékelik a tudást, az integrációt és az információt. Ebben a periódusban óriási jelentőségű dolog történik: a gazdaság dominálja, maga alá rendeli az összes társadalmi intézményt, köztük a korábban dominánsnak tartott politikát is. A politika gépezete elkülönült entitásként működik ebben a modern társadalmi struktúrában, a közdöntés az egymásnak feszülő pártosodás eredménye, ahol az egymásnak feszülő pártosodás egy alapvetően három vagy négy osztatú, a konzervativizmust, a liberalizmust, a szociális értékeket és esetleg a mindegyikre épülhető nacionalizmusokat magában foglaló politikai mezőben való elhelyezkedést jelenti. A modern korban a technológia és a kultúra az ember kontrolllehetőségein túl fut, a gépi nagyipar, a szakosodás, a tudományos alapú technológiafejlesztés, a szabványosítás, a világkereskedelem egy rendkívül dinamikus globális terjeszkedésben radírozza le az összes konkurens technológia- és kultúra-fejleményt, amelyek az emberiség fejlődése során a különböző civilizációkban egymással 29

párhuzamosan létrejöttek. Ebben a modern periódusban a természeti környezetrombolás válik általánossá és fokozatosan kiteljesedővé, a rablógazdálkodás intézményesül, a levegő, a víz, a talajkárosodás, a hulladék felhalmozódás, a környezeti értékek pazarlása, a negatív externáliák felhalmozódása következik be. A negatív externáliák azt jelentik, hogy a természettől elvett erőforrások és alapanyagok, valamint a természetnek okozott károsodás értékét a felhasználó nem számítja be a gazdasági folyamatba és nem téríti vissza a természeti folyamatba, ennek hatásaképpen a környezeti kockázatok fokozódnak. Mindezen folyamatok hozzák létre a posztmodern, vagy posztindusztriális társadalmak feladatrendszerét, amely feladatrendszer a korábban felhalmozott feszültségek és kihívások megoldását fogalmazza meg. A népességszint tekintetében, az eltartható népességszintre beállás, egy önkorlátozó reprodukció intézményesítése a feladat globális földméretekben, hogy az ún. ökológiai lábnyom (amely az emberiség által felhasznált természetes erőforrások és a természet által pótolható szint közötti összefüggést mutat) megmaradjon a Föld eltartó képességén belül. A posztmodern társadalmaknak ehhez a társadalmi intézményeiket is meg kell változtatni, hiszen a közösségszerveződés csak akkor támogathatja az eltartó népességszintet, ha a lokalitások és a globalizáció értékei kibékülnek, ha ezeknek az intézményei harmonizálják az emberi cselekvést a Föld ökológiai tűrőképességének figyelembevételével. Ez viszont csak akkor működhet, ha a korábban szétvált, s egymással szembekerült magánönzés és közvállalás egy új szinergiát kap a történelemben és ezt a feladatot a társadalmak túlnyomó részénél globálisan sikerül megoldani. Következő kihívás a gazdaság szempontjából, ha a társadalom visszaveszi a gazdaság feletti uralmát, azaz ökoszociálissá szelídíti a piacgazdaságot, majd pedig a fenntarthatóság elveinek érvényesítésével lebontja annak versengő jellegét. Egyenként is óriási feladatok, a pesszimista társadalomtudósok egyiket sem tartják lehetségesnek a modern ember karakterének ismeretében. 30

A posztmodern periódus következő kihívása a politikában van. Mint legfontosabb társadalmi intézményrendszer jellegzetességét, a lokális érdekek szabad, demokratikusan szabályozott konkurenciáját kívánja a globális gondolkodás előterében, tehát a gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan összefüggésének magánemberi tevékenységben és a politikai döntéshozásban egyaránt érvényesülő harmóniáját. A posztmodern periódus technológiája és kultúrája is igényli az emberi kreativitást és innovativitást, hiszen a növekedés számszerű mennyiségi szemlélete helyett a fejlődést szolgáló intenzív minőség-orientált technológiák kora kell, hogy legyen, amely a megújuló források felé forduló kutatás és fejlesztés dominanciájával végzi el a feladatát. A feladata lényege, hogy csak fejlődéssel elérhető növekedés vállalható, mert maga a Föld tűrőképessége, nyelő- és kibocsátó-képessége véges. A természeti létfeltételekkel való viszonyban a posztmodern kornak az ökológiai korlátokon belül kell tartania az emberi aktivitást és fokozottan a természeti erőforrások megóvása felé, illetve a megújuló források fokozására kell fordítania energiáját. A szennyezés kibocsátásnak alatta kell maradnia a természeti nyelőképességnek, és érzékeny jelzőrendszereket kell kiépítenie, valamint reagálóképes beavatkozási szisztémát kell működtetnie, mint a fenntarthatóság társadalmi-kulturális garanciáit. Napjainkban már jól látható, hogy az emberi civilizáció fejlődés nagy fordulópontjaiban az egyensúlyok történelmi megbomlási rendje hogyan ment végbe és a következő korszak az új egyensúlyok történelmi kiképzését, történelmi megépítését hogyan vitte véghez. Az új egyensúlyok történelmi képződése a természeti és premodern periódus között az ember számára egy új egyensúlyt, új egyensúly kivívását, kiépítését tette feladattá és erre a kihívásra az ember az agrárforradalom, az élelmiszertermelés és a városiasodás megindításával felelt. A premodern és a modern periódus között pedig az egyensúlybomlás új egyensúlyát az ipari forradalom, a tömegtermelés, a piaci imperialista globalizáció, az ismétlődéses társadalmak versengővé válása hozta meg. 31

A jelenlegi modern és a posztmodern közötti, vagyis a fenntarthatatlan és a fenntarthatósági pályára álló fejlődési periódus között a váltás új egyensúlya csak akkor jöhet létre, ha az emberiség globális méretekben végigviszi a tudásforradalmat, a gazdálkodást ökoszociálissá lesz képes tenni, a globalizációt lokalitás-tisztelővé szelídíti és közösségi politikakonstruálással alkotja meg a politikai döntéshozás lokális és globális rendszerét. Korunk emberének a modern periódus által felhalmozott kihívások megoldásában a mai viszonyoktól kell elindulnia, hogy a posztmodern feladatokat képes legyen megoldani. Ehhez azonban alaposabban kell ismernie a kihívások belső szerkezetét is, másfelől pedig a társadalmi kontextust, amelyben elindul ebben az irányba. A modernitás terheitől csak a globalizáció vállalásán keresztül vihet út A modern fejlődés társadalmi kontextusa közelebbről Christofer Freeman és Carlota Perez angol kutatók szerint a következő periódusokat tudja magáénak: az ipari korszak főbb szakaszai az alábbi módon határozhatóak meg. Az első ciklus az 1700-as évek közepétől, második felétől az 1840-es évekig terjedt és a modern technika bázisát a korai gépesítéssel alapozta meg. A második ciklus az 1840-es évektől a 80-as, 90-es évekig tartott, s technikailag a gőzgépre és a vasutak kifejlődésére épült. A harmadik szakasz az 1930-as 40-es évekig tartott és technikai bázisa az elektromos- és nehéz-gépipar volt. A negyedik szakasz a 20. század 80-as éveivel zárult és a nagy sorozatokra épülő tömegtermelés, a gépkocsi, a légiközlekedés, a szintetikus vegyipar, a nukleáris ipar kiterjesztését és elterjedését hozta. 32

1980-as évektől ismerjük az ötödik szakasz kibontakozását, melynek bázisát a mikroelektronikára épülő információs és kommunikációs technika, a biológiai forradalom és az űrtechnika képezték. Az ipari korszak technikai forradalmának mindegyik szakaszában kölcsönhatásban volt a tudomány forradalmával, melynek legkiteljesedettebb periódusa az ipari korszak végével állt elő. Az egyes tudományok közül vitán felül állt a fizika, vagy a biológia forradalma, s a tudományos eredmények mára már nemcsak szűk kör monopóliumát képezik, hanem az oktatáson keresztül közkinccsé válnak és ez a tudásalapú társadalom egyik fontos vonatkozása. A tudáslapú társadalom mára előállt realitása az ipari társadalomhoz képest különbözteti meg magát, ahol is az ipari társadalmak három fő termelési tényezőre alapultak: a föld, a tőke és a munkaerőbázisára. Ezeknek a szűkös forrásoknak a hatékony allokációja volt az 1970-es évek elején az a tényező, amely a növekedés korlátainak elméletéhez vezetett. Teljesen megváltozik azonban a helyzet azt új tudásalapú társadalom alapja tekintetében, hiszen itt nem ez a hármasság dominál többé. Ha a tudás társadalmáról beszélünk, az információ és a tudás új termelési tényezőkként jönnek számításba, ugyanis korlátlanok, megújíthatóak, végtelenül felcserélhetőek és újrahasznosíthatóak. Meghatározó termelési tényező ma nem a tőke, sem a föld, vagy a munkaerő, hanem a tudás az, s a tudásmunkás (knowledge worker) fogalma szinte az értéktermelés legfontosabb forrása lett a termelékenység és az innováció meghatározóvá válásának. Ez azt eredményezte, hogy a K+F súlya erőteljesen megnövekedett a termelési költségekben, a csúcstechnikai iparágak szerepe előtérbe került a gazdaságban, a technikai haladás a gazdasági növekedés fő tényezőjévé vált és ebben a K+F kiadások makrogazdasági szinten meghatározóak lettek. A tudás jelentőségének növekedése kifejeződik az információs és kommunikációs technológiában, vagy az oktatásba irányuló beruházásokban az IKT-k (infokommunikációs technológiák) diffúziójában és az Internetben. Ezek a költséghatékonyság 33

növelésének legfontosabb eszközei, s a gazdasági felzárkózás sehol nem képzelhető el az oktatás, az K+F fokozása és a digitális szakadék áthidalása nélkül. A tudáslapú társadalomban a technika és tudomány forradalmának új viszonya és szoros összekapcsolódása a társadalomtudományokra is érvényes. A tudományos termelésszervezés, a vállalatirányítás, a menedzsment és marketing forradalom, sőt a közigazgatás és közgazdálkodási módszerek ugyanúgy részei a tudáslapú társadalom kiteljesedésének, mint a régi értelemben szűken vett technika és tudomány. A tudáslapú társadalom és a posztindusztriális társadalom szorosan összefüggnek, hiszen a posztipari társadalom a valóságban egy sor különböző hullámból (waves) áll össze (az információtechnológiák hulláma, a kommunikációs-technológiák hulláma, illetve a tudás halmozódás és a tudás kezelési technikák hullámai). Az ipari társadalom saját fejlődési ívét az 1970-es években tetőzte be, amikor is már a posztindusztriális társadalom kezdeményeit is megtapasztaljuk. E társadalom domináns ágazatává már a szolgáltatások válnak, a szolgáltatások jelenleg a fejlett országok GDP-jének kétharmadát, háromnegyedét teszik ki, miközben a feldolgozóipar 25-30%-át a mezőgazdaság pedig annak 2-4%-ára marginalizálódott. A kihívásokkal egyetlen erő tarthat egyensúlyt, mégpedig a társadalmak mindenkori integráltsága, a közösségbe szerveződés, amely mint erőforrás meghatározó szereppel bírt a társalmi fejlődés minden periódusában. Ezek a közösségek integrációjuk jellegét illetően kezdetben biológiaiak és etnikaiak, később pedig gazdaságiak, politikaiak és biztonságiak voltak. A mai globális korban az integráció vezérlő elvei feltehetően a fenntarthatóság-elvű integráció felé mutatnak. Az integrációnak is felrajzolható a történelmi íve, ami egyre bonyolultabb formák felé halad miközben az adott formák meghatározott átalakulás mellett együtt élnek, részként foglalják magukban a korábbi egészeket. Némi egyszerűsítéssel az ősi társadalmak családi, törzsi közösségekbe szerveződtek, a mezőgazdasági társadalmak már államilag szervezett közösségeket igényeltek és a birodalmak terjeszkedése már a termelési tényezők, 34

a munkaerő, a föld, a nyersanyagforrások megszerzését célszerű integrációkkal alapozták meg. Az ipari társadalmak modern nemzeti államok megszerveződésével járnak, amelyek már fontos társadalmi és gazdaságszervező, politikai és hatalmi funkciókat töltött be. A modern ipar, a kapitalizmus és a világpiac fejlődésében a 19. század második felétől jogos világgazdaságról és világkapitalizmusról beszélnünk. A nemzetgazdaságok dominanciája és autonómiája nagyrészt megmarad a világgazdasági kapcsolatokban, melyeket dominál a külső nyersanyag- és energiaforrások megszerzése és ellenőrzése. Az újkori globális gyarmatosítás súlyos konfliktusai a 20. század során véres háborúkkal járnak (két világháború), majd a klasszikus nagy gyarmatbirodalmak az 1960-as 70-es évekre teljesen összeomlanak és új korszak kezdődik a nemzetközi kapcsolatokban. A gyarmatosítást bizonyos mértékig a globalizáció előfutárának, első, mára meghaladott módszerének tekinthetjük, miközben a nagyhatalmi érdekszférák és befolyások az egyes régiókat markánsan elválasztották egymástól. A korábbi évtizedek internacionalizálódása tehát még nem globalizáció, de kétségtelenül annak az előkészítése. A globalizációt oly történelmi folyamatnak tekinthetjük, amely az utóbbi évtized terméke, a 20. század utolsó évtizedeitől a nemzetközi kapcsolatok, a nemzetközi munkamegosztás új rendszerét, a kooperációk speciális formáját és szintjeit, azaz új minőséget hozott létre. Az integráció ebben a fejlődési periódusban az általánosan vett kooperáció intenzív komplex és intézményesített formájává vált. Az új minőség leglényegesebb mozzanata a világméretű kölcsönös függés, míg az 1950-es években a világkereskedelem a világ GDPjének csak a 3-4%-át adta, ma masszívan meghaladja a 20-25%-ot. A globalizáció nem más, mint globális integráció. Ezen új típusú integráció alapvetően piaci integráció, de a piaci elvű indulása megfogalmazza az igényt az egyéb dimenziók integrációjának új minőségei iránt is. Az 1980-as évektől a pénzügyi piacok integrációja, a Földön egymáshoz körben kapcsolódó tőzsdék kialakulása a tőkepiacokat széles körben liberalizálták, az un. globális termékek az olaj, a nyersanyag, a mezőgazdasági termékek 35

gyakorlatilag közvetlenül világpiaci árukká váltak, megjelentek a globális piaci mechanizmusok, számos szolgáltatás egyre inkább globálisan szerveződött. A globalizációs folyamat fő egyoldalúsága azonban az, hogy mindmáig főként a liberalizálást és deregulációt, a terjedésével szemben álló, esetleg konkurens kultúrák leszerelését, elhárítását, leépítését állította a központba. Ugyanakkor ma már nem kétséges, hogy a globalizáció szabályozása demokratikus szabályozást igényelne, s a legfőbb deficitje a többszintű kormányzás globális szintjének a gyengesége. Hiányoznak a globalizáció demokratikus ellenőrzésének a keretei, és erre egyelőre a civil társadalomban is csak a nyilvánosság és verbalizmus szintjén történtek lépések. Az új kommunikációs technológiák és technikák alapján egyre inkább kiépülnek a globális integráció infrastruktúrái, amelyek igénybe vehetők az új kihívások kezelésére. Forradalmi változások következtek be a tengeri- és légi-fuvarozásban és közlekedésben, globális logisztikai rendszerek fejlődtek ki, a kontinensek közötti távkonferenciák tervezése-szervezése globális méretekben is figyelemreméltó intézményrendszert épített ki, a világűr és világóceánok kihasználása egyre nagyobb méreteket ölt, s a globális külső költségek, az externáliák súlya egyre inkább a fontos energia, élelmiszer és nyersanyagforrások globális stratégiai ellenőrzésének terepét is megteremti. A környezet szennyezésének veszélyes mértéke pedig a környezet globális fenntarthatóságának egyre sürgetőbb feladatát vázolja fel. A vázolt globalizáció legfontosabb szereplői a transznacionális társaságok (TNC-k). A TNC-k globálisan szervezik termelésüket, tulajdonuk és menedzsmentjük transznacionális, a becslések szerint ma már a világtermelés és a kereskedelem 40%-át adják, a K+F tevékenységeket és innovációt gyakorlatilag monopolizálták, a technológia transzferek több mint 90-%-a TNC-ken belül zajlik. A források globális allokációját és a hatékonyság globális méretekben való maximalizálását lehetővé teszik számukra a modern kommunikációs technikák. Kifejlődtek a globális vállalati infrastruktúrák, műholdas vállalati kommunikációs rendszerek, 36

termelés-szervezési módszerek, a piacok minél szélesebb liberalizációja, kiteljesedőben van a globális piaci struktúrák oligopolisztikussá erősödése. A globalizáció előnyeiről és hátrányairól, költségeiről és hasznáról igen éles viták folynak, ám egyértelmű, hogy a termelékenység és a hatékonyság napjainkra elért színvonala e nélkül nem volna. Az árak szintje, amit ma gépkocsinként, elektronikai termékenként, telefonos szolgáltatásokként fizetünk, annak a hatékonyságnak a kifejeződése, amely globális optimalizáció terméke. A termelékenység látványosan nő tehát, a reálár pedig csökken. Ez kétségtelen fogyasztási vívmány és a mai lélekszám mellett az emberiség ezt a fejlődési vonalat nem nélkülözheti. Azonban az is nyilvánvaló, hogy a globalizáció közvetlen látható előnyeinek ma csak egy kisebbség a haszonélvezője, a globalizáció különösen a fejletlenebb országokat fenyegeti. A szegények és a gazdagok közötti jövedelemkülönbségek az elmúlt évtizedekben drámaian növekedtek. A legfejlettebb társadalmakban is a termelés és a munkahelyek delokációja következtében jelentős problémák vannak, főleg a munkanélküliségben. Az országok többségében lassú és rossz szerkezeti alkalmazkodás tapasztalható. A globalizáció az elmúlt évtizedekben radikálisan átrendezte egyes régiók világgazdasági pozícióit. Délkelet-Ázsia, Kína és India egyre inkább globális hatalmakként jelennek meg. A centrum és a periféria viszonya újra értékelődik, az erőviszonyok folyamatosan átrendeződnek és ez akkor is igaz, ha máig érvényes, hogy 1990 óta az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen globális hatalom, ám néhány évtized alatt ez a pozíció is radikálisan megváltozhat. Az elmúlt évtizedek globalizációs eredményei, a globalizációs integrációban főként intézményi vonatkozásokban regionálisan sűrűsödtek és leginkább regionális relációkban mutatnak sikereket. A mai világgazdaság mintegy 130 regionális integrációt célul kitűző szervezete közül legmesszebbre az Európai Unió jutott el, az egyetlen szervezet, amely komplex egységes belső piacot és gazdasági uniót volt képes saját valutával létrehozni. Azonban az új kihívások Európát is fájdalmas dilemmák elé állítják: mindenekelőtt a információs és kommunikációs technikák forradalmán és a 37

tudásalapú társadalmon, a posztindusztriális társadalom, valamint a posztkapitalista és a posztnemzeti szituációkon nehéz felülkerekedni. A globalizáció saját önpercepciót, identitást, új társadalomintegráló intézményeket kíván A közösséggé integrálódott társadalmak fejlődésének valamennyi fokán alapvető volt az értéktrend, a gondolkodás, a kommunikáció minősége, s míg korábban a beszéd, az írás, a könyvnyomtatás, napjainkban az Internet és a tudásalapú társadalom ennek fő eszköze. A lényeg azonban most is az, hogy mit gondolunk és tudunk a világról. Az első társadalmak működését különböző hiedelmek és babonák irányították, később a különböző vallások, különösen az egy-isten hívő vallások, melyeknek a világról alkotott nézetek, magatartások, erkölcsi normák kialakulásával igen nagy, ma is meghatározó integráló szerepük van. Ezek ma is az identitásépítés, a civilizáció fontos összetevői, aligha tagadható, hogy az utóbbi évtizedek nemzetközi konfliktusaiban is jelentős mértékben közrehatottak. A tudományok már az ókorban is nagyban hozzájárultak nemcsak ahhoz, hogy a világot ismerjük, hanem ahhoz is, hogy lehetőségeinket a fejlődés érdekében minél jobban kihasználhassuk. Azonban az újkor eszmei megalapozásának története okulásul kell, hogy szolgáljon: a világhoz való viszonyunkat a felvilágosodás történelmi fordulópontja indította, képviselői egyrészt összegezni próbálták a világról rendelkezésre álló ismereteinket (enciklopédisták), másrészt igyekeztek azokat az alapvető normákat meghatározni, amelyek egymáshoz való viszonyainkat, társadalmi és politikai intézményeinket, erkölcsi elveinket, értékeinket, magatartásunkat kell, hogy irányítsák. A felvilágosodás eredményeként a szabadság, a testvériség és egyenlőség eszméje a 18. század végétől a 19. század elejétől nagy társadalmi és politikai mozgalmaknak forradalmaknak vált jelszavává és befolyásolta az emberiség történelmi menetét. A globalizációról már könyvtárnyi tanulmány született, mégsem értjük pontosan, hogy miért nem alakult ki az a világlátás, az az értékrend, azaz cselekvési minta, 38

amely helyes irányba orientálná korunk emberét. Lemaradtak a társadalmi intézmények, késik a társadalmi mozgást és integrációt irányító intézmények kiépülése, amelyek korunk globális átalakulását vezérelnék, hiányzik a globalizáció saját felvilágosodása. A klasszikus felvilágosodási tanok és értékek persze szolgálhatnak a mai korszakváltás ideológiai alapjául és társadalmi politikai cselekvésünknek iránytűjeként, viszont a mai orientációs pontok érvényessége korlátozott és újraértékelés igényel. Az Európai Unió egész filozófiája valahol a felvilágosodás alapértékeiből indul ki, ugyanakkor a globális gazdaság kétségtelenül bár felhasználja mégis megkérdőjelezi ezeket. A gazdasági szabadság elvére épül a szabadság és a demokrácia, ezek eszméi határozzák meg a globális gazdaságot és az európai integrálás alapvető értékrendjét. A politikai, jogi egyenlőség eszméjének diadalmaskodása következtében, a konzervatív társadalmi politikai, vagy vallási hagyományok védelmezői Európában már az utóvédharcaikat vívják (nők egyenjogúsága, másság elismerése stb.). Más kérdés, hogy a világ nagyobbik részében kevésbé ilyen kedvező a helyzet és a tőkék globális szabad mozgása a legerősebbek szabadságát jelenti, az egyenlő szabadság elvei is súlyosan csorbulhatnak. Hasonlóan ellenmondásos a helyzet a gazdasági szociális egyenlőség vonatkozásában is. A kommunisztikus kísérletek kudarca arra utal, hogy a kérdésben alapos újragondolásra van szükség. Az egyének már csak biológiai adottságaiknál fogva sem egyenlőek, s illúzió, hogy egyenlővé lehet őket tenni. Ennek következtetéseit az oktatási és szociális politikákban kellene levonni. Az egyenlőség eszméjét a szovjet kommunizmus a magántulajdon tagadásával ad-abszurdum, a végletekig vitte, amelyért az emberiségnek súlyos árat kellett fizetnie. A magántulajdon fejlődésének irányait sem tudjuk pontosan meghatározni, de nyilvánvaló, hogy az egyenlőség leegyszerűsített felfogása ma már tarthatatlan. Hasonló újraértelmezésre lenne szükség a testvériség 39

eszméjét illetően is, a szovjet szocializmus ugyan megkísérelte ennek az idealizálását, de a valósághoz nem sok köze volt. A multikulturális társadalom ennek az újraértelmezésnek sajátos megvalósítása, a szolidaritás és kohézió pedig elméleti iránytűje. Az elmúlt évtizedekben a jóléti rendszerekkel a nemzeti intézményi politika keretei is kialakultak és a szolidaritás elvének alkalmazásával az Európai Unió társadalmi vonzereje is jelentősen megnőtt. Ma vagyunk abban a periódusban, amelyben megbizonyosodhatunk arról, hogy a globális szolidaritás kérdése aligha kerülhető meg különösen a globalizációs spontán folyamatban képződő társadalmi, gazdasági és egyenlőtlenségek eddig nem ismert mértékeinek tudatában. Az új kihívások előtt álló társadalomtudományok a felvetődő kérdéseket csak lassan és távoli közelítésekkel képesek megoldani. Egy dolog, amiben biztosak lehetünk, hogy az a világ, ami az értékek, hitek, társadalmi és politikai struktúrák, politikai elvek és rendszerek, valójában világnézetek jelenlegi átrendeződéséből kialakul, radikálisan különbözni fog mindattól, amit bárki ma el tud képzelni. A társadalomban és struktúráiban az alapvető változások már megtörténtek. Az új társadalom nem szocialista és posztkapitalista társadalom lesz, ez gyakorlatilag biztos, és az is biztos, hogy az elsődleges forrása a tudás lesz, ez azt is jelenti, hogy a szervezetek társadalmává válik, az új társadalom. Biztos, hogy a politikában a szuverén nemzeti állam 400 éve után olyan pluralizmus felé fordulunk, amelyben a nemzeti állam a politikai integrációnak inkább csak egyik egysége lesz. A kihívások olyan nagyságrendűek, hogy valamennyi tudományágban, a társadalomtudományokban is új paradigmák megfogalmazására van szükség. A technológiában, a technológiai hullámok erejének a kihasználására profilírozott szervezeti környezet szükségeltetik. S tudnunk kell, hogy ezek hatása nem marad technológiai hatás, hiszen a technológiai változások életünk valamennyi részét érintik, a család szerkezetét, a társadalom és a politika struktúráját, a gazdaságot, a módot, ahogy élünk, dolgozunk, időt töltünk, fogyasztunk, tanulunk, utazunk és kommunikálunk. 40

Ezek érintik a népességet és befolyásolják a szükségleteinket, vágyainkat és gondolkodásmódunkat, új eszközökre és új gondolkodásra van szükségünk, hogy az új környezettel megbirkózzunk. A régi eszközök gyorsan elavulttá és alkalmatlanná válnak. A kihívásokra adott válaszok egyelőre szegényesek, a felismert reformigények is nagy nehézségekkel, jelentős társadalmai ellenállás mellett haladnak előre. Az új stratégiai közelítések szükségességét már felismertük, mind Európa, mind az egyes országok szintjén ezek a megfogalmazások folynak. Ugyanakkor baj van a szükséges reformok koherenciájával, a tevékenység, a beavatkozási lépések konzisztenciájával, következetességével és főképpen azzal a politikai elszántsággal, amire a társadalmi ellenállással szemben elengedhetetlenül szükség lenne. A kihívásoknak és a téteknek a várható következményei az európai értelmiség és az uniós kormányzatok számára ismertek. A globális kihívásokra Európa eddig a legátfogóbb és legkidolgozottabb választ az ún. lisszaboni programmal adta meg, ebben a programban, amelyet a tagállamok 2000 márciusában fogadtak el, célul tűzte ki, hogy az Európai Uniónak a világ legversenyképesebb gazdaságává kell válnia 2010-ig. A program több eltérő és sok szempontból egymásnak ellentmondó célt fogalmazott meg. Ezek a következők (1) a tudáslapú társadalom megteremtése, (2) a globális piacokon versenyképes gazdaság kialakítása, (3) dinamikus gazdasági növekedés (a teljesítmény javítása), (4) a gazdasági fejlődés fenntarthatóságának elérése (környezet), és végül (5) a szociális integráció (a teljes foglalkoztatottság és a gondoskodás) európai modelljének kialakítása. 41

42

DR. ENDRESZ ERNŐ NAPJAINK FENYEGETÉSE A TERRORIZMUS: TÁRSADALOMTÖRTÉNETI GYÖKEREK ÉS LEHETSÉGES VÁLASZOK A terrorizmus kifejezés sajnos az elmúlt években túllépett a biztonságpolitika fogalomkörén és napjainkra mindennapos szóhasználattá vált. Szinte nem telik el úgy nap, hogy a tömegtájékoztatásban ne szólnának arról a hírek, hogy hol, milyen véres merényletet követtek el terroristák és hány áldozatot követelt akciójuk. A terrorizmus járványa tehát velünk élő veszélyforrássá vált. 43

Fogalma és előtörténete A terrorizmus különböző ideológiákból táplálkozik, a legkülönbözőbb logikáknak engedelmeskedik, sokféle formát ölt. Általában politikai célok elérése céljából módszeresen alkalmaz (rendszerint fegyveres) erőszakot. A latin terror szó a rémületet, vagy az azt keltő hírt, a rémítést jelentette, beleértve a megfélemlítésen túlmenően az erre szolgáló erőszakot is. A társadalomra erőltetett rettegés értelmét a Nagy Francia Forradalom idején a jakobinus terror formájában kapta: regime de la terreur. A fehérterror kifejezés a Bourbonok fehér zászlójára utalva a restauráció véres megtorlásai alapján született. Manapság a zsarnokoskodást, hatalmaskodást, a rémületet, a megfélemlítés légkörét is értjük alatta. A terrorizmus nem mai találmány: összeesküvések, merényletek, politikai, ideológiai indíttatású rombolások végigkísérik az emberiség egész történelmét. Már az antik görög és római civilizációban, majd a középkorban is találkozunk például azzal a jelenséggel, hogy a tengeri államok puszta államérdekből támogatták a kalózkodást. Közismert például Sir Francis Drake híres angol tengerész, a királynő kalóza, aki eredetileg sikeres kalóztámadásai révén vált híressé. I. Erzsébet angol királynő (1533-1603) uralkodása idején felsőbb jóváhagyással támadta a kincseket szállító spanyol gályákat. 44

Vannak, akik a történelem első terroristái között emlegetik az epheszoszi görög Herosztratoszt, aki i.e. 356-ban felgyújtotta Artemisz istennő világszerte csodált templomát, hogy nevét ismertté tegye. Ma herosztratoszi tettnek nevezik a közösség ellen hiúságból, feltűnésvágyból elkövetett cselekményt. Ilyen, bűntény árán is hírnévre szert tenni akaró gyilkos áldozata lett 1985-ben a legendás Beatles együttes tagja John Lennon is. Szervezett, felfegyverzett terrorista akciók elkövetésére kiképzett bandákról már a XI. századtól tudunk, amikor is Alamut erődjében, a Kaspi-tenger déli partján húzódó Elbrusz-hegység 3300-3600 méter magas, megközelíthetetlen bércei között hasissal (hassaszijun=assassin=gyilkos) elbódított fiatalok a Hegyi Öreg kezében engedelmes gyilkosokká váltak. Kegyetlenkedéseiknek csak a XIII. században bekövetkezett mongol hódítás tudott véget vetni. A világnak talán a leggyilkosabb szervezete az 1326-tól (első írásos említésüktől) az 1835-os betiltásáig öldöklő thug -ok (orgyilkosok), akik a szakértők szerint fél évezred alatt 8 millió embert tettek el láb alól Indiában. Fogalomtörténeti tipizálás A korabeli terrorcselekmények csoportosítása az alábbi: egyéni terrorcselekmények (az első terrorcselekedetet Vera Zaszulics követte el 1878-ban Trepov, Szentpétervár rendőrfőnöke ellen. Ide sorolható az Erzsébet királyné elleni merénylet, Gavrilo Princip merénylete Ferenc Ferdinánd ellen, Baruch Goldstein tette, aki 1994-ben felgyújtotta a hebroni mecsetet, Timothy McVeigh robbantása Oklahomában, szervezett terrorizmus, nemzetközi terrorizmus. A továbbiakban mi biztonsági veszélytényezőként a nemzetközi terrorizmus sajátosságaival foglalkozunk. 45

A mai értelemben vett nemzetközi terrorizmus mintegy másfél évszázados múltra tekint vissza. Az első olyan terrorista merényletre, amelynek nemzetközi jogi következményei lettek, 1855-ben került sor, amikor III. Napóleon merénylői Belgiumba menekültek. Belgium arra való hivatkozással, hogy politikai bűncselekmény történt, nem adta ki a francia hatóságoknak az elkövetőket. A következő évben azonban a Belga Királyság törvényt hozott arról, hogy külföldi uralkodó vagy családja ellen elkövetett merénylet nem tekinthető politikai bűncselekménynek, így tettese a kérelmező országnak kiadható. Későbbiekben ez a belga klauzúra néven ismert gyakorlat alapját szolgálta számos, a nemzetközi terrorizmus megelőzését és üldözését szolgáló többoldalú egyezménynek. A terrorizmus elleni szervezett harc jogi megalapozása a XX. század első harmadának eredménye. Először 1930-ban Belgiumban szerepel a terrorizmus kifejezés egy törvénytervezetben, majd 1931-ben Franciaországban, 1934-ben Spanyolországban került napirendre a terrorizmus üldözésére vonatkozó törvénytervezet. 46

A Népszövetség 1934-ben Sándor jugoszláv király és Barthou francia külügyminiszter meggyilkolása miatt foglalkozott a kérdéssel, és felmerült egy nemzetközi egyezmény kidolgozásának szükségessége. Az egyezmény tervezete 1937-re el is készült, 24 állam alá is írta, de soha nem lépett hatályba. A kidolgozó bizottságnak Magyarország is tagja volt, de végül Németországgal, Olaszországgal együtt nem ratifikálta az egyezménytervezetet. (egyedül India erősítette meg azt.) Az ENSZ alapító határozata is foglalkozik a terrorizmussal, tiltva a tagállamoknak, hogy terrorcselekményeket ösztönözzenek, vagy részt vegyenek ilyen cselekményekben. Az ENSZ 1954-ben elfogadott kódexe nemzetközi bűncselekménynek minősíti, ha egy állam hatóságai más államban terrorcselekményt követnek el, vagy eltűrik más állam ellen irányuló terrorcselekmény saját területükön való megszervezését. Az egyes nemzetközi terrorcselekmények elkövetőinek üldözésével, megbüntetésével az ENSZ 1972 óta, az egyének által elkövetett terrorista merényletekkel pedig az 1980-as közgyűlés óta foglalkozik. Az ENSZ fellépésének közismert esete a Líbia ellen bevezetett szankció, miután bebizonyosodott, hogy líbiaiak követték el a merényletet a skóciai Lockerbie felett felrobbantott utasszállító repülőgép a Pan-Am 739-es járata ellen 1988-ban. Ezt az esetet általában az állami terrorizmus fogalomkörébe sorolják. 47

A felsorolt történelmi tényekből és esetekből látható, hogy a terrorcselekményeknek, a terrorizmusnak számos formája létezik. Határozzuk meg tehát a terrorizmus fogalmát, fajtáit és megjelenési formáit. A terrorizmus lényege A terrorizmus olyan félelemkeltő erőszakos bűncselekmény, amelyet bizonyos (általában politikai) célok elérése érdekében követnek el egyének, csoportok szervezetek vagy államok. A terroristák cselekményeik elkövetésével éppen a társadalom tagjainak megdöbbenésére, félelmére alapoznak, s ezen keresztül akarják elbizonytalanítani a hatóságokat, politikai vezetőket, mindezzel zavart, destabilizációt elérni a társadalomban. Indítékait, céljait és módszereit tekintve a terrorizmusnak három fő típusa van: etnikai, ideológiai és állami terrorizmus. Nézzük meg ezeket kicsit részletesebben. Etnikai terrorizmus: E csoportok elsősorban nacionalista, etnikai (és vallási) megfontolások alapján harcolnak az idegennek ítélt uralom ellen. Ilyenek a korzikai, ír, baszk és szikh terroristák, melyek lényegében a saját államukra korlátozódott akciókat hajtanak végre. Céljuk az anya-(megszálló)országtól való elszakadó függetlenség. E helyütt most két szervezet részletezésére van lehetőség. ETA (Euskadi Ta Askasatuna): A Baszkföld és Szabadsága nevet viselő szervezetet 1959- ben hozták létre azzal a céllal, hogy elérje Baszkföld függetlenségét és a spanyol-francia határ két oldalán fekvő baszkok egyesítését. A baszkok ősidők óta ezen a területen élnek és nyelvük egyetlen más nyelvvel sem mutat közeli rokonságot. A kulturális különbségüket az évszázadok során végig megőrizték és rendkívül erős az önazonosság tudatuk. 48

A spanyol polgárháborúban győztes Franco tábornok 1939- ben megvonta Baszkföldtől a köztársasági korszakban élvezett autonómiát. Az illegalitásban működő Baszk Nemzeti Párt megalkuvó politikája miatt egy militáns csoport meghirdette a (Franco-i) terror elleni terrort, mely véres merényletsorozatban nyilvánult meg. Az 1975-ben Franco tábornok halála után bekövetkezett demokratikus változások során az ETA támogatottsága csökkent, bár továbbra sem tettek le a függetlenségi törekvéseikről. Amellett, hogy egyre többen fordultak el a terrortól, a szervezet radikalizálódott és az elmúlt három évtizedben változó intenzitással ugyan, de folytatják terrorcselekményeiket. Jelenleg az ETA aktív tagjainak száma mintegy száz fő és őket néhány száz segítő támogatja. IRA (Irish Republican Army): Az Ír Köztársasági Hadsereg a legismertebb európai terrorista csoport több évtizedes múltra tekint vissza. A történet annyiban különleges, hogy az etnikai jellegű törekvések két vallási csoport több évszázados harcában gyökereznek. A történet kezdete a XII. századra nyúlik vissza, amikor VIII. Henrik megalapította az anglikán egyházat, de Írország, ahol nagyon erősek a katolikus hagyományok, hű maradt a római pápához. Az ír függetlenségi felkelést Cromwell 1652-ben leverte, a felkelőktől földjeiket elkobozta és a hozzá hű angol nemeseknek adományozta. Az angol-ír ellentét erre vezethető vissza. A függetlenségi harc történetében fordulatot hozott a szervezett ellenállás kialakulása. Ennek egyik formája volt az úgynevezett bojkott-mozgalom, ami arról kapta a nevét, hogy az írek nem voltak hajlandók együttműködni az angol földesurak intézőivel. Az egyik intézőt hívták Boycott-nak. 1905-ben jött létre a Sinn Fein (Mi vagyunk) nevezetű mozgalom, amely már a teljes függetlenséget tűzte ki célul. 49

Az IRA-t hivatalosan 1919-ben hozták létre, és 1921-ben elérték az Ír Szabadállam kikiáltását, amelybe azonban nem tartozott bele a 7 északi, protestáns többségű megye (Észak- Írország). Írország 1937 óta köztársaság és 1949-ben kilépett a Brit Nemzetközösségből. Ezt követően Észak-Írország (a Brit Birodalom része) lett a vita tárgya, illetve függetlenségének elérése terrorista módszerekkel. A harc napjainkban is folytatódik. Ideológiai terrorizmus: Az ideológiai alapú terrorista szervezetek általában két nagy csoportba sorolhatók: az egyik a baloldali terrorista, akik a világforradalmat kívánják előmozdítani, a másik a jobboldali terrorcsoportok, amelyek egyik ideológiai alapja a rend. A szélső baloldaliak közül a legismertebbek: a nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció és az olasz Vörös Brigádok. A szélső jobboldaliak: a török Szürke Farkasok, az olasz Fekete Rend. A magyar tömegtájékoztatás az 1970-es években éppen a közelségük miatt leginkább az olasz és a nyugatnémet terrorizmussal foglalkozott. RAF (Rote Armee Frakcion): A nyugatnémet Vörös Hadsereg Frakció talán a legnagyobb hatású baloldali szervezet volt, amelyik az 1960-as évek diákmozgalmaiban gyökerezett. Ideológiájukra a legnagyobb hatást Herbert Marcuse gyakorolta, aki azt vallotta, hogy a jóléti társadalomban a munkásság elvesztette vezető szerepét, és helyette az értelmiség a fő forradalmi erő. A RAF fő mozgatója a polgári társadalomból való kiábrándulás és a lázadás. Megalakulása 1967-ben egy rendőrroham után történt a rendőrállammal való szembenállás alapján. Támadást indítottak minden ellen, ami konszolidált polgári demokráciát jellemezte. Ennek során ártatlan emberek tucatjai is áldozatul estek. 50

Az 1970-es évek végére a csoport tovább radikalizálódott, cselekményeik egyre véresebb jelleget öltöttek, mire korábbi támogatóik is elfordultak tőlük. Akcióik 58 halálos áldozatot követeltek. A RAF az 1980-as évek elején a globalizációt jelölte meg új célpontként, de az összehangolt rendőri fellépés az évtized végére felmorzsolta a szervezetet. Erre a RAF 1992-ben tűzszünetet hirdetett, majd 1998-ban bejelentette feloszlását. A RAF második nemzedéke jelenleg életfogytig tartó börtönbüntetését tölti. Brigate Rosse: Az olasz Vörös Brigádok a RAF után a második legismertebb baloldali terrorszervezet Európában. Nevükhöz fűződik a leghíresebb terrortámadás: Aldo Moro, volt miniszterelnök, a kereszténydemokrata párt elnökének elrablása. Eredete szintén az 1960-as évek diákmozgalmaira nyúlik vissza, ugyanakkor fejlődésükre jelentős hatást gyakoroltak az olasz belpolitikai viszonyok: a kommunisták lemondtak a forradalomról és elfogadták a demokratikus szabályokat. Tagjaik között megtalálhatók egyetemisták, hithű katolikusok, partizánok leszármazottai. A Vörös Brigádok 1970-ben alakult és támadásaik első célpontjai a hazai és nemzetközi konszernek voltak. Aldo Morot 1978-ban azért rabolták el és ölték meg, mert a parlament éppen Moro javaslatára szavazott a kommunisták bevonásáról a parlamentbe. A cselekmény hatalmas tömegfelháborodást keltett. A gyilkosság után hajtóvadászat indult a Vörös Brigádok ellen, ami fokozódott és kibővült a nemzetközi titkosszolgálatok bevonásával Dosier amerikai tábornok 1981-es elrablását követően. Az akciót követő letartóztatási hullám során elfogták a szervezet főbb vezetőit. A csoport ezzel végleg visszavonult, bár néha követtek el újabb akciókat. 1984-ben a szervezet több, börtönben lévő vezetője a támadások beszüntetésére szólított fel. Utolsó két támadása 1995-ben a NATO Védelmi Tanács épületére dobott bomba, illetve 1999-ben Massimo D Antona kormányfőtanácsos megölése volt. 51

Iszlám terrorizmus: Az iszlám terrorizmus amint az a nevéből is következik az iszlám vallás ideológiai alapján szerveződő, mára már világméretet öltő terrorista mozgalom. Mindazonáltal már az elején szükséges rögzíteni, hogy az iszlám vallást, és annak követőit nem lehet azonosítani a terroristákkal. Az iszlám vallást Mohamed (i.sz. 570? 634) alapította, melynek lényege az egyistenhívőség. Maga az iszlám szó hűséget, az egy isten iránti feltétlen odaadást jelent. Az igazhívő muzulmánnak, mohamedánnak kötelessége a vallás terjesztése. A dzsihad, vagyis a muszlim szent háború célja, hogy növelje az iszlám fennhatósága alá tartozó területeket. Az iszlámmal kapcsolatos, jelenleg is élő nyugati közvélekedés az, hogy az iszlám nem nyugat-konform, sőt ha más-más hőfokon is a két civilizáció alapvetően ellenségesen szemléli a másikat. Az ellenségeskedés történelmi alapja részben vallási ugyanazon szent helyek és földrajzi területek birtoklásának igénye (lásd Közel-Kelet, Szentföld) részben politikai a gyarmatosítás következtében a nyugati hatalmak kirabolták az iszlám területeket és a gazdasági kizsákmányolás jelenleg is folyik. Tény, hogy bár az ellenségeskedés a múltba nyúlik vissza, a legtöbb muszlim napjainkban sem a nyugatosodásra, a közeledésre helyezi a hangsúlyt, hanem inkább a nyugattal való szembeállásra, különválásra. Nyugati elemzők szerint a polgári demokráciáknak nem az iszlám, hanem az iszlám szélsőségesek, a fundamentalisták okoznak problémát A modern iszlámista terrorizmus a XX. századi iszlám fundamentalizmus természetes következménye. Az Iszlám mozgalom az arab világban és az angolok által igazgatott Indiában alakult ki válaszképp a muszlim társadalom rettenetes állapotára. A problémák mind társadalmi, mind politikai eredetűek: egyenlőtlenség, korrupció, elnyomás. Ezekre a problémákra az Iszlám a megoldás. 52

Egészen az 1980-as évekig a világ muszlimjainak mozgósítása egy adott terület érdekéért (Palesztina, Kasmír) nem járt eredménnyel. A szovjetek afgán inváziója élesztette fel a dzsihadban való részvétel koncepcióját. Az afganisztáni szovjet vereséget, valamint a Szovjetunió összeomlását isteni jelnek tekintették és a dzsihadnak az egész hitetlen világ elleni háborúja ösztönzését látták benne. Egyes terrorista csoportok (Al-Kaida) egyenesen a világ hatalmi viszonyainak megváltoztatását akarják. Az Al-Kaida iszlám terrorszervezet, amelyet a gazdag szaúd-arábiai vállalkozó, Oszama Bin Laden hozott létre 1988-ban a Szovjetunió ellen harcolt afgán veteránokból. Feltételezések szerint alvó ügynökei révén a világ 50-60 országában is jelen lehet. Az Al-Kaida célja elsősorban az Egyesült Államok és általában véve a nyugati világ és Izrael, valamint a nyugatbarát iszlám országok gyengítése. Az Al-Kaidát az teszi különösen veszélyessé, hogy biztos anyagi hátterű (kábítószer- termelés és -kereskedés), egymással laza összeköttetésben álló, meglehetősen önálló, nehezen felderíthető szervezetekből, sejtekből áll. Számos súlyos merényletért teszik felelőssé. Ezek közé tartozik pl. a New-York-i Világkereskedelmi Központ elleni 1993-ban robbantásos merénylet, az Egyesült Államok kenyai és tanzániai nagykövetségeinek 1998-as felrobbantása, valamint a Világkereskedelmi Központ és a Pentagon elleni repülőgépes támadás 2001. szeptember 11-én. Úgyszintén az Al-Kaida számlájára írható, a 2004. március 11-i madridi és a 2005. július 7-i londoni robbantás-sorozat is. Általános következtetések: A terrorizmus egyfajta (elhibázott) reakció; Politikai indíttatású; Társadalmi elnyomásban, elkeseredésben, kiábrándultságban gyökerezik; Társadalmi beágyazódása függ az ideológiájától, céljaitól, eszközrendszerétől; 53

Ideológiájára az engesztelhetetlen, fanatikus meggyőződés jellemző; Módszere a kíméletlen pusztítás, a válogatás nélküli gyilkolás; Közvetlen műveleti, stratégiai jelentősége nem mérhető Célja a félelem- és figyelemkeltés; Támogatottsága a radikalizálódása során csökken. 54 Harc a nemzetközi terrorizmus ellen A 2001. szeptember 11.-i New York és Washington elleni terrortámadást számos politikai elemzés korszakhatárnak tekinti a nemzetközi politikában. Újragondolásra késztette a világ politikai, katonai, gazdasági vezetőit, és változást idézett elő a biztonságpolitikai gondolkodásban. A legfőbb kérdéssé az vált, hogy amikor a terrorizmus már gyakorlati értelemben is globális biztonsági kihívássá vált, hogyan lehet ellene fellépni a nemzetközi jog szabályai, illetve a nemzetközi élet normarendszere szerint. Az Egyesült Államok vezetésével a civilizált világ egyszerre több fronton nyitotta meg a terrorizmus elleni hadjáratát. A háború mind Amerikában, mind Európában azonnali rendészeti-adminisztratív, illetve jogi lépésekkel vette kezdetét (repülőtéri biztonság megszigorítása, légi forgalom fokozott ellenőrzése, közintézmények védelme). A hírszerzési-titkosszolgálati harc három nagy területen vette kezdetét: akciókkal kapcsolatos nyomozás, terrorista hálózatok felderítése és felszámolása, valamint a katonai válaszlépések hírszerzési előkészítése. Az új háború harmadik frontját azok a politikai-diplomáciai természetű lépések jelentik, amelyek egyrészt a terrorellenes fellépések nemzetközi jogi hátterét, másrészt pedig bizonyos konkrét terrorellenes akciók politikai, logisztikai és morális nemzetközi támogatottságát hivatott biztosítani. Nagyon fontos eszközt jelentenek a terrorizmus elleni közdelemben azok a koordinált gazdasági-pénzügyi intézkedések,

melyek a terrorcselekmények pénzügyi forrásait, infrastruktúráját hivatottak gyengíteni, valamint az ellene való fellépés anyagi hétterét biztosítják. A legfontosabb és legnehezebb területeknek a társadalompolitikai küzdelem mutatkozik, amely szembe kíván szállni a terrorizmust tápláló, kiváltó, illetve támogató társadalmi jelenségekkel. A terrorizmus elleni fegyveres harc Az Egyesült Államokat ért terrortámadásra a NATO részéről már másnap megérkezett a válasz. Az Észak-atlanti Tanács 2001. szeptember 12-én nyilatkozatot adott ki. Ebben leszögezte, hogy amennyiben a támadás külföldről irányult az Egyesült Államok ellen, úgy a cselekedet kimeríti a Washingtoni Szerződés 5. cikkelyében foglaltakat. Az amerikai kormányzat október 2-án bizonyította a kollektív védelem indokoltságát. Az afganisztáni katonai fellépés tehát nemzetközi jogi szempontból megalapozott volt, azonban az Egyesült Államok az általa létrehozott koalíció támogatását nem elsősorban a NATO-n belül, hanem a tagállamokkal és más baráti országokkal kötött kétoldalú egyezményeken keresztül biztosította. A terrorizmus kihívásaira a NATO már korábban is kereste a megfelelő válaszlépéseket. Az 1999-es csúcsértekezleten elfogadott stratégia és a Védelmi Képességek Kezdeményezés érintette a terrorizmus elleni katonai fellépés minőségét is. A NATO 2001. novemberében ezen elvek hatékonyabbá tételére hívta fel a tagországokat: a haderők mobilitásának és felvonultathatóságának fokozása; a haderők műveletei fenntarthatóságának biztosítása távol eső területeken; az együttműködés javítása a parancsnoki struktúrában, a kommunikációs és informatikai eszközök korszerűsítése. Guido Venturoni admirális a NATO Katonai Bizottságának elnöke 2001. szeptember 11-ét követően kijelentette, hogy a jövőben 55

a terrorizmus elleni fellépések akár a szövetség központi feladatává léphetnek elő. 2002. májusban reykaviki találkozójukon a NATO külügyminiszterei egyetértettek abban, hogy feladatai maradéktalan ellátásához a NATO-nak képesnek kell lennie olyan haderő felállítására, amely gyorsan eljuthat bárhova, ahol szükség van rá, amely képes nagy távolságban és hosszú időn át tevékenykedni, és teljesíteni a kitűzött célokat. Mindenesetre a terrorizmus elleni küzdelemben a NATO kötelékébe tartozó haderők átalakításakor a tagállamoknak figyelembe kell venniük, hogy a feladat megváltozott jellege miatt a magasabb készenléti fokozatú, gyorsan telepíthető egységek felállítása kerül előtérbe. A NATO új képességekkel kapcsolatos kezdeményezését a Prágai Képesség Kötelezettségvállalást egyebek mellett úgy dolgozták ki, hogy javítsa a szövetség terrorizmussal kapcsolatos képességeit, és hogy az európai hadseregek felszerelése alkalmas legyen a gyorsabban, nagyobb távolságokon történő bevetésre, valamint hogy a katonai erő alkalmazása hatékonyabb legyen és ezek az erők képesek legyenek fenntartani magukat harc közben. A kezdeményezés az alábbi nyolc területet fogja át: vegyi, biológiai, sugár- és nukleáris védelem, hírszerzés, felderítés és célmegjelölés, levegő-föld felderítés, vezetés, irányítás és kommunikáció, harci hatékonyság, beleértve a precíziós irányított lövedékeket és az ellenséges légvédelem leküzdését is, stratégiai légi és tengeri szállítás, légi utántöltés, és telepíthető harci támogatás, és harci kiszolgáló-támogató egységek. Egy másik prágai kezdeményezés a NATO Reagáló Erő, amelynek először 2004. októberében kellett bevethetőnek lennie, és amelyet úgy alakítottak ki, hogy a szövetség általa új képességet nyerjen a vészhelyzetekre való gyors reagálásra: hogy eljusson oda, ahova szükséges, és kemény csapást mérjen az ellenségre. A NATO katonai parancsnoki struktúrája átalakuláson megy keresztül, s ennek részeként egy stratégiai parancsnokság felállítására is sor került az Egyesült Államokban, amelynek feladata a szövetség katonai képességeinek folyamatos átalakítása lett. 56

A NATO terrorizmus elleni új védelmi koncepciója négy kategóriát állít fel a NATO által végrehajtott lehetséges katonai tevékenységekre vonatkozóan. Ezek közé tartozik a terrorelhárító tevékenység, a következmények kezelése, a terrorellenes tevékenység, és a katonai együttműködés. A NATO tudományos programja oly módon került átszervezésre, hogy immár a terrorizmus elleni védekezéssel kapcsolatos erőfeszítésekkel foglalkozik, különösen az Euro-atlanti Partnerségi Tanács és a NATO-Oroszország Tanács összefüggésein belül. Az Európai Unió terrorizmusra adott válaszlépései beleillenek a gazdasági, politikai, biztonsági és katonai integrációja elmélyítésének folyamatába. Az integráció elmélyítését, azaz a társadalmi élet egyre több területének bevonását az együttműködésbe a délszláv válság keserű tapasztalatai élénkíttették fel. Az Európai Unió állam- és kormányfői az Európai Tanács kölni (1999. június) és helsinki (1999. december) ülésén elkötelezték magukat az integráció biztonságpolitikai és védelempolitikai dimenziójának megerősítése mellett. Ennek megfelelően az Egyesült Államokat ért terrortámadásoknak élénkítő hatása volt az Európai Unió döntéshozatali mechanizmusára. A bel- és igazságügyi együttműködés, valamint a diplomácia, közös kül-, biztonság- és védelempolitika terén hozott intézkedések a terrorizmus megnyilvánulásai elleni közös és összehangolt fellépést erősítik. A madridi és londoni merényletek elkövetési formáit tekintve megállapítható, hogy az iszlám terrorizmus gátlástalansága nem ismer határokat. E két tömegközlekedési eszközöket támadó cselekmény 252 halálos áldozatot követelt, amely a 2001. szeptember 11-ét követő négy év terrortámadásaiban Nyugat- Európában életét vesztett áldozatok 88 százaléka. Európa érintettségét, veszélyeztetettségét növeli a térségben élő muzulmán közösségek nagy száma. Az európai muzulmánok általános problémája a gettósodás, az elidegenedés, a szegénység, ami könnyen eljuttatja őket a radikalizmushoz. Példa erre a 2004. július 7.-i londoni merénylet, melyet Nagy-Britanniában született muszlimok hajtottak végre. 57

Irodalom: 1. Az új világrend kihívása: terrorizmus és biztonság. TIT Hadtudományi és Biztonságpolitikai Egyesület. Biztonságpolitikai Füzetek. Különszám. Budapest, 2001. 2. Válaszok a terrorizmusra. SVKH CHARTAPRESS, Budapest, 2002. 3. Az iszlám terrorizmus vallási gyökerei. Shmuel Bar, 2004. 58

DR. PIRITYI SÁNDOR A VILÁGRENDETLENSÉG MINT GLOBÁLIS BIZTONSÁGI KOCKÁZAT Kórisméhez gyógymódok kerestetnek Status praesens: A második világháború óta nem jött létre igazságos és harmonikus világrend. E konferencia időpontjában tanúi vagyunk egyebek között olyan jóslatok beválásának, hogy nekilendül és előretör Putyin Oroszországa mellett Kína, Brazília; duzzadnak a posztszovjet ambíciók, felfokozódik a nemzetközi versengés és tolakodás az energia- és a nyersanyagszektorban; fejlődik a politikai iszlám; fokozódnak a terrorizmussal és a tömegpusztító fegyverek terjedésével összefüggő veszélyek, újabb válságok színhelye lesz Afrika. Felerősödik a kaotikus társadalmi mozgás kritikus térségekben, folytatódik a balratolódás az Egyesült Államok közvetlen szomszédságában Közép- és Dél-Amerikában; tanúi vagyunk annak, hogy a globalizmust kísérő esélynövekedés globális csalódottsággal jár együtt. Megkérdőjeleződik az atlanti szövetség és a transzatlanti kölcsönös függés értelme, mind nagyobb teret nyernek nemzetközi szinten a dzsungel törvényei; mind több bírálat éri az Egyesült Nemzetek Szervezetét, a kettős mércék aláássák a közös fellépések fundamentumát. Mind több szó esik nemcsak a terrorizmus őrületéről, hanem indokairól, alapjáról is, az elfogadhatatlan politikai és gazdasági helyzettel szemben jogos igazságtalanság-érzetről. 59

A fegyverkezés Góliátja és Dávidjai Jóllehet a hadijog, de általában a nemzetközi jog sem tudja teljesen kizárhatóvá tenni atomfegyver alkalmazását, indokolt esetben egy igazi világrendben egyértelműen etikai követelmény e fegyverkategória teljes kizárása az államok fegyverzetéből. Amíg ez nem valósul meg, foglalkozni kell szerepével, alkalmazási feltételeivel, biztonsági kockázataival, a korlátozási lehetőségekkel és módszerekkel. Mindez nélkülözhetetlen kelléke a világrendnek, az intézményesített biztonságnak, az emberiség túlélésének. Valószínűleg sohasem tudja meg az emberiség, hogy mit köszönhet egyáltalán köszönhet-e valamint a nukleáris elrettentésnek. Azt sem tudja meg, hogy milyen szerepet játszott, egyáltalán játszott-e tényleges szerepet az atomfegyverek elsőkénti bevetésével való fenyegetőzés. Minthogy a pályára állított interkontinentális ballisztikus rakétáról nem lehet megállapítani, hogy hordoz-e atomrobbanó töltetet, és ha igen, milyet; az elrettentésnek talán nem is nélkülözhetetlen eleme a nukleáris töltet. Ezek a talányok kötetnyi elemzést érdemelnek, ezért ezúttal érjük be a két szimpla fegyvercsalád problematikájának áttekintésével. A NATO-ellenes elsősorban Amerika-ellenes és általában atommonopólium-ellenes kihívások ranglistáján előkelő helyen szerepel a proliferáció, vagyis az atomfegyvernek és célba juttató eszközének elterjedése, tehát az atomklubba való illetéktelen behatolás a klubtagok hozzájárulása nélkül. Aki másnak vermet ás, maga esik bele hangzik a vonatkozó közmondás. A második világháború győztes hatalmainak a világégés után minden lehetőségük megvolt arra, hogy a tömegpusztító fegyvereket egyszer s mindenkorra betiltsák. Ezt nem tették meg, hanem az újszülött atomfegyvert az elrettentésen alapuló önvédelem eszközévé léptették elő. Tény, hogy az Egyesül Nemzetek Alapokmánya nem korlátozta a jogos önvédelem eszköztárát, viszont meghirdette az államok konkrétan az ENSZ-tagállamok szuverén egyenlőségét. Ebből következik, hogy atomarzenálja vagy mindenkinek/bárkinek lehet, vagy senkinek sem. Az atomsorompó szerződés részesének lenni nem kötelező, innen kezdve az egész proliferációs színjáték az 60

atomklub tagjainak hazárdjátéka, a verem elkészült: globális kihívássá vált nukleáris fegyverek terrorista kezekbe kerülése és zsarolásra való hasznosítása az öngyilkos atomterrorista aktusig menően. Ma negyven ország rendelkezik azzal a technológiai tudással, amely nukleáris fegyver kifejlesztéséhez szükséges. A világ elsősorban a nyugati atomhatalmak Észak-Korea esetében reagáló kihívással kénytelenek szembenézni és Izrael hamarosan ugyanilyen helyzetbe kerülhet Irán oldaláról. Baljós jel, hogy a terrorizmusra való hivatkozás mind jobban aktivizálja elsősorban Franciaország, de hamarosan Nagy-Britannia alsó atompotenciálját is, ami ismét leveszi a napirendről az atomfegyvermentes Európa megvalósításának tervét. Amikor tíz esztendővel előre tekintünk, egy sor kétértelműség előjeleire is fel kell figyelnünk. Szó lehet a nukleáris összetevő bizonyos visszaszorításáról is, és ezt akár üdvözölni is lehetne, ha nem kísérné hadászati értelemben vett destabilizálódás. Kétségtelen, hogy interkontinentális ballisztikus rakéták hagyományos robbanótöltettel kisebb pusztító erőt testesítenek meg, mint nukleáris robbanótöltettel, ami hadászati fegyverré teszi őket, mégis egy ilyen átalakítás, módosítás kihívást jelent, hiszen interkontinentális rakéták indítása a robbanótöltet nem ismeretében a potenciális ellenfél szemében hadászati válaszlépés azonnali szükségességét jelenti nemcsak a rakétavédelem működtetése, hanem a találkozó válaszcsapásra vonatkozó döntés meghozatala értelmében is. Nagyfokú bizalom és konkrét meggyőződés szükséges ahhoz, hogy más vagy a többi atom- és rakétahatalom belássa egy rakétaindítás kizárólag terroristaellenes célzatát. Az orosz védelmi miniszter augusztus végén tett alaszkai látogatása során jelezte amerikai kollégájának, hogy Moszkva egyenlőre nem szándékozik csatlakozni egy olyan amerikai kezdeményezéshez, amely hagyományos robbanótöltetű interkontinentális ballisztikus rakéták bevetését irányozza elő a terrorizmus elleni harcban, feltehetően elsősorban az ún. szponzor államokat tekintetbe véve, és megelőző csapások lehetőségét sem kizárva. 61

62 Szelektív fegyverkorlátozás omladozó kötelezettségek Manapság divatos anarchia és ellenőrzés között zajló fegyverkezésről beszélni. A fegyverkorlátozás évtizedeken keresztül eltekintve Németországnak és Japánnak a második világháborút követő kikényszerített lefegyverzésétől diplomáciai-szerződésjogi szférához tartozott. Irak lett legalábbis a kezdeti érvelés szerint az első eset, amikor háború szolgált a fegyverkorlátozás kikényszerítésére. Ilyesmire nevezetesen egy távoli ország atomfegyverhez jutásának megakadályozására annak idején csak az Egyesült Államok volt képes, függetlenítve magát az Egyesült Nemzetek Szervezetétől, bevezetve a jó és a gonosz közötti megkülönböztetést. Ehhez nagyban hozzájárult az előző három évtizedben fegyverzetkorlátozási igénnyel tartott tárgyalások vontatottsága, az ünnepélyesen aláírt leszerelési megállapodások hézagos volta és nehéz érvényesíthetősége. Különösen vonatkozott ez a tömegpusztító fegyverek előállításának, továbbadásának és alkalmazásának tilalmára, ill. ellenőrzésére. Atomhatalom lett ilyen körülmények között Izrael, majd India és Pakisztán; elterjedtek a vegyi- és biológiai fegyverek. A hidegháború végeztével az ideológiai kényszerektől és fegyelmezésektől megszabadult nemzetközi közösség számára vezérelv lett az önrendelkezés, az önmegvalósítás gondolati és cselekvési szinten. Ez a fajta felszabadulás maga után vonta a kölcsönösen kötelező nemzetközi megállapodások és az azokon őrködő nemzetközi intézmények legyengülését, olykor szétzilálódását. A felszabadultság, a független egyenjogúság, az erőre kapó államiság jegyében élő, vagy erre törekvő világ számára egyre nehezebb lett a konszenzusképzés, lecsengtek bizonyos intézményi és nemzetközi jogi kötelezettségek, veszítettek vonzerejükből a nemzetközi szervezetek, hatályukból a nemzetközi szerződések. A rendező szabályok értékvesztésével, az erőszakhoz folyamodás gyakoribbá válásával mind jobban aktivizálódtak az ún. nem állami szereplők, a forrongó kisebbségektől kezdve a globális szerepet vállaló, legkülönbözőbb színezetű terroristákig.

Minél összetettebb lett a fenyegetettségi szintkép, annál nehezebb lett az érintettek közös nevezőre jutása egy olyan szervesen összefüggő stratégiában, amely lehetővé tette volna a fenyegetettség megszűnését. Jó néhány elemző szerint ez lett az egyik korántsem az egyetlen magyarázata az Egyesült Államok egyeseket nyugtalanító, másokban aggodalmat keltő katonai dominanciájának, fokozatosan erősödő különutas hajlamának, nemkülönben a fenyegetettségektől függő, változó összetételű koalíciók létrejöttének. Az Atlanti Szövetség e vélemények szerint a bonyolódó viszonyok között, adott összetételében csak az egyik elképzelhető alternatíva maradt. Haditechnikai szempontból az Egyesül Államok hosszú-hosszú időszakra megőrizte behozhatatlanságát, ebben rejlett talán egyik magyarázata a szükségszerűen nivelláló fegyverzetkorlátozási-leszerelési megállapodásoktól való idegenkedésének. Kutatóintézetek jókor központi kérdésnek minősítették, hogy mi legyen azokkal az országokkal, amelyek tudatosan megszegik a fegyverzetkorlátozási megállapodásokban, egyebek között az atomsorompó szerződésben vállalt kötelezettségeiket. Stockholmi békekutatók arra a következtetésre jutottak, hogy mivel az államok közössége vagy tehetetlenséget vagy érdektelenséget mutatott, a szuper-hatalom egymagában vagy a hasonló gondolkodású államokkal együtt az önsegélyhez folyamodott, amint ezt Irak esetében tette, és különböző formában más államokkal szemben is megteheti. (Az önsegély manapság ritkán említett nemzetközi jogi kategória, az a mód, amelynek igénybevételével egy állam jogosan kikényszerítheti, hogy egy másik állam a vele szemben fennálló kötelezettségét teljesítse, ill. hogy jogsértő magatartásával felhagyjon. Az önsegély eszközei közé tartozik a retorzió, a represszália, bizonyos gazdasági intézkedések, sőt a tételes szabályok által megjelölt esetekben a fegyveres fellépés is.) Egyetlen állam persze akkor is beleeshet a büntető akció végrehajtásának kísértésébe, ha ez nem feltétlenül szükséges, vagy vitatottan indokolt. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy gyengülhet az államok közösségének felelőssége szerződések vagy közös normák 63

betartásáért. Béke- és konfliktuskutatók éppen ezért hangoztatják, hogy a fegyverkezés világméretű ellenőrzését minden ország, az államok összessége feladatává kell tenni. Ez nemcsak a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozásához nélkülözhetetlen, hanem ugyanilyen értelemben vonatkozik például a könnyű- és kézifegyverek illegális forgalmazására és alkalmazására is, ami mint még látni fogjuk nem elhanyagolható biztonsági probléma. Könnyű fegyverek (Light Weapons) alatt a katonai és paramilitáris erők által használt, halált okozó felszerelés részét képező, kézi erővel is könnyen szállítható, csekély logisztikai háttért igénylő fegyvereket és lőszereiket értjük. Szűkebb kategória a kézifegyverek (Small Arms), a csak személyi használatú fegyverek, a pisztolyok, puskák, géppisztolyok, gépfegyverek, valamint lőszerek kategóriája. A Small Arms Survey a könnyű fegyverek számát az utóbbi években világviszonylatban 7-8 millióra becsülte, azzal a megjegyzéssel, hogy ezek több mint 40 százaléka illegális birtokban van. Közel száz országban mintegy ezer cég vesz részt gyártásukban és értékesítésükben, évi 7-8 milliárd dolláros nagyságrendben. Ez a fegyverkategória zömmel merényletekben, zavargásokban, polgárháborúkban, terrorcselekményekben hasznosul. Többnyire de nem kizárólag a harmadik világ számtalan konfliktusában kerül alkalmazásra, de Európa is kitesz magáért. Néhány éve egy genfi kutatóintézet publikálta, hogy az egy főre eső kézi lőfegyverek száma tekintetében Németország felveheti a versenyt az Egyesült Államokkal A fegyvertípus erényei között emlegetik, hogy polgárháborúkban gyerekkatonák is sikerrel forgatják, jól használható zavarkeltésre, meghatározott országok és régiók gazdasági fejlődését hátráltató bizonytalanság keltésére. A tömegpusztító fegyverekhez hasonlóan a könnyű- és kézifegyverek problémájára sincs egyszerű megoldási recept. Sok szállító és felhasználó érdekelt a terjesztésben és alkalmazásban. Az a tény, hogy egyelőre a könnyű- és kézifegyverek több áldozatot szednek és több országot tesznek tönkre, mint a klasszikus tömegpusztító fegyverek, e fegyverkategóriákat a nemzetközi 64

biztonság komolyan veendő torzszülötteivé, a világrendetlenség nehezen kiszűrhető elemévé teszi. Dinamikus és meditatív rendkeresés Rossz nyelvek szerint a nagyhatalmak két jellegzetes kategóriát képeznek. Az egyik nem kérdez, csak cselekszik, a másik meditál, latolgat, tapogatózik, hátha nemzetközi támogatásra talál azoknak a válasz-variációk valamelyikének tekintetében, amelyeknek nemzetközi támogatásában reménykedhet. Egy óceánon-túli és egy európai példa kínálkozik a világrend-dilemmák említett kezelési módjaira. A két stílus beszélő viszonyban van egymással, nem feltétlenül egy korábbi érdekközösség jegyében. Fennállása óta az Egyesült Államok több mint kétszázszor avatkozott be külföldön, hol együttműködő kormányok megtámogatása céljából, hol bűnös, önkényuralmi, tehetségtelen kormányok megbuktatása érdekében. Ezekből huszonegynéhány esetben volt szó nation building -ról, vagyis egy- vagy többoldalú államalapításról, avagy megszállt területen demokratikus államiság bevezetéséről. Ilyesmi sikerült Nyugat-Németországban (1945-1949), Japánban (1945-1952) és Dél-Koreában (1945-1962). Bár maguk a katonai akciók sikeresek voltak, a más országok többékevésbé erőszakos demokratizálását és modernizálását célzó próbálkozások végül is kudarcba fulladtak, mert az amerikai katonaság távozása után előbb-utóbb visszatért a káosz vagy a diktatúra. (Kuba 1898-2002; Panama 1903-1936; Kuba 1906-1909; Nicaragua 1909-1933; Haiti 1915-1934; Dominikai Köztársaság 1916-1924; Dél-Vietnám 1973-1983; Kambodzsa 1970-1973; Haiti 1994-1996.) Természetesen egyetemes érdek egy legyőzött vagy szétbomlott állam megbékítése, demokratizálása, korszerűsítése és stabilizálása, de mint minden politikai akció, ez is feltételezéseknek, félremagyarázásoknak van kitéve. Jótettekkel is együtt járnak hibák, bírálható részletek, különösen, ha ezek a jótettek katonai akciók. Az Egyesült Államoknak is sokszor szemére vetették, hogy intervenciói 65

idején nem a békéről, a stabilizálásról, a demokráciáról, jólétről, emberiességről van szó, hanem saját hatalmi érdekek gátlástalan érvényesítéséről, vagy az olajról Ezek a szemrehányások az utóbbi években különösen Európában látványosan megsokasodtak, intenzívebbekké váltak, a washingtoni kormányzat olyan gyanúba keveredett, hogy csak világuralomra törekszik. Naivitás volna feltételezni, hogy a külpolitikai vagy katonai döntések hátterében nincsenek gazdasági, stratégiai, kulturális érdekek. Ezek súlyát mindig mérlegelni kell. A politikában a gondolkodást és a cselekvést mindig áthatják szándékok, kényszerek, érdekek, rögeszmék, ráadásul több szereplő működhet közre, amelyek különböző célokat tartanak szem előtt. Az iraki újjáépítésről folyó vita jó példával szolgál erre. Az országban természetesen korán megjelentek világcégek, nem utolsó sorban amerikai érdekeltségek, amelyek nagy betűkkel a gazdasági fellendülés jelszavát írták zászlajukra Európa főleg Nyugat-Európa évek óta ráncolja a homlokát; töpreng, vívódik, felismerései, probléma-tudata egyre árnyaltabb, bátrabb. Mindez szókimondóbbá teszi a biztonságpolitika hordozóit, az esküdt transzatlantistákat is. A német katonai sajtó példának okáért évek óta kérdezgeti: magától értetődő-e az iraki és afganisztáni háború világánál, hogy transzatlanti viszonylatban a felek egyszerre, ugyanarra a dobszóra lépnek? Hány pólusú lesz az új világrend; vagy többpólusú ahogy a vén Európa elképzeli, vagy ahogy Olaszország és Kína megálmodja? Az egyetlen megmaradt szuperhatalom kellően vigyázni tud-e a Földnek nevezett puskaporos hordóra? Túléli-e a NATO nyilvánvaló belső ellentmondásait, vagy elsorvad, ahogy azt annak idején Helmut Schmidt jósolta? Mi léphet helyébe: egy integrált EU-haderő, egy Németország és Franciaország körül tömörülő európai mag, vagy nemzeti hadseregek ömlesztett, alkalmi együttese? Miért a biztonsági szakértők bizonytalansága, orientációs zavara, miért kell szakadatlanul adott költségvetési keretek és a hosszú távú teendők között lavírozni? Miért az állandó ütközések a túlélő régi reflexek és a távirányított új fejlemények között? 66

Mindemellett rázúdult a világra (vagy csak meghatározott régiókra?) a terrorizmus, amely nem válogat az eszközökben. Az utolsó négy-öt évben úgy tűnt, hogy tagadhatatlan veszély a terroristák nukleáris, radiológiai, biológiai vagy vegyi fegyverekhez jutása és egyre nő e fegyverek alkalmazásának valószínűsége. Ugyanakkor eltérő e fenyegetettség megítélése Amerikában és Európában. Az európaiak többsége viszonylag nyugodt azzal a gondolattal, hogy ez a terrorista kategória mindig és elsősorban Amerikát és az amerikai érdekeket tartja szem előtt. Meglehetősen idegen tőlük az az elképzelés, hogy stratégiai irányzat az extrém erőszak alkalmazás nemzetközi színtéren és hogy ennek globális következményei lehetnek. Míg Amerika a terrorizmus elleni háborút hosszú távú vállalkozásnak tekinti, ezen túlmenően jelentős ideológiai dimenzióval is, Európa nincs igazán hadiállapotban és szeptember 11.-dikét inkább elszigetelt fejleménynek tartja. Talán nem felesleges emlékeztetni arra, hogy Vaclav Klaus cseh köztársasági elnök e témakörben figyelmet érdemlő kritikai megjegyzéseket tett nem is olyan régen: nem hiszi, hogy Nyugat elvesztené a terrorizmussal folytatott háborút. Más dolog azonban, hogy egyes politikusok azért helyezik előtérbe a terrorizmus elleni küzdelmet, hogy leplezzék egyéb politikai álláspontjaik, véleményük hiányát. Nézetem szerint nyilatkozta túlságosan populista jellegű, valamiféle divat ízű és politikailag inkorrekt dolog lenne a terrorizmus elleni harcot az emberiség jelenlegi fejlődési szakasza fő összetevőjének minősíteni. Ami az olyan nemzetközi intézményeket illeti, mint az ENSZ, nem bízom bennük és nem gondolom, hogy valamiféle észrevehető szerepük lenne a mai világ problémáinak megoldásában. Ha a nyugati (vagy északi) világ valóban segíteni akarna a keleti (vagy déli) világon, merőben másképp kellene eljárni, mint ahogy most eljár. Ez burkoltan is egyértelmű minősítése a terrorizmus és gyökerei elleni eddigi fellépésnek. A terrorista kihívás rég lejárt sablonjait ismételgető sajtóanyagok, az egy kaptafára készült szakértői elemzések kemény bírálatát nyújtotta a múlt év őszén a Neue Zürcher Zeitungban Arnold Hottinger, aki a svájci lapban a terrorizmus elleni háború ördögi körének nevezte a Közel-Keleten, a Gázai övezetben, a megszállt 67

Ciszjordániában, Irakban és Libanonban lefolytatott háborúkat. Ezekben egyfelől a régió legerősebb hadseregei Izraelé és a világhatalom Egyesült Államoké harcoltak nem más állam, és nem reguláris hadsereg, hanem felfegyverzett bandák ellen, amelyeket az amerikaiak és az izraeliek terroristáknak minősítettek, de amelyek saját magukat szabadságharcosoknak nevezték. Nem kell politológusnak lenni annak megállapításához, hogy szélesebb értelemben a nincstelenség, a kilátástalanság és a békétlenség összefüggése vitán felül áll. A bonni Nemzetközi Konverziós Központ (BICC) jelentéseiből egyértelműen kitűnik, hogy a szegénység és a háborúskodás kölcsönhatásban van. Különösen kifejezett a társadalmi konfliktusok inkább erőszakos, mint békés rendezésének tendenciája a megélhetési problémák, a gyér közreműködési lehetőségek, valamint a kilátástalanság viszonyai között. Empirikus vizsgálatok szoros összefüggést mutatnak ki a gazdasági fejlettség foka és a polgárháborúk kirobbanása között. A háborgás valószínűsége az egy főre eső 500-1000 dollár évi keresettel jellemezhető országok esetében több mint kétszer nagyobb, mint a nagyobb jövedelmű országokban. A világméretű szegénység leküzdése ilyen háttér mellett biztonságpolitikai érdeket is képvisel állt a BICC-jelentésben. 68 Világrend-illúziók és a nemzetközi jog A világrendet első közelítésben nem nehéz azonosítani a nemzetközi jogrenddel. Az ezredforduló óta ez gyakran elhangzik és nem egy nemzetközi jogász szerint George Bush kormányzata pl. a terrorizmus elleni harcban úgy viselkedik, mint agresszív békebontó a nemzetközi jogot tiszteletben tartó családban. A Kyotó-i jegyzőkönyv elutasítása, a Nemzetközi Büntetőtörvényszékkel való szembehelyezkedés, a rakétavédelmi rakétarendszereket korlátozó szerződés felmondása és nem utolsó sorban az iraki háború a bírálók szerint az amerikai vezetés nemzetközi jogellenes külpolitikájáról tanúskodik. Sok vita folyt és sok írás látott napvilágot arról, hogyan lehetne megelőzni, hogy Washington a külön utat válassza, valahányszor a nemzetközi jog hátrányosnak bizonyul számára.

Egyes amerikai jogászprofesszorok (Jack Goldsmith, Harvard, Eric Posner, Chicago és mások) azt vallják, hogy az amerikai kormányzatot nem kell megtéríteni, sőt azokat illeti bírálat, akik a nemzetközi jog segítségével akarják megjobbítani a világot, túlzott várakozásokat ébresztve az iránt, hogy egyáltalán mire képes a nemzetközi jog. Az említett szerzőpáros nemrégiben A nemzetközi jog korlátai címmel megjelent tanulmánykötete kétségbe vonja, hogy a nemzetközi jog és a nemzetközi intézmények olyan mértékben lennének képesek hozzájárulni a béke biztosításához és a konfliktusok megoldásához, mint azt a közvélemény tartja. Túl sok állam van különböző és gyakran egymással szembenálló érdekekkel, és ezek az államok joggal mondták fel nemzetközi jogi kötelezettségeiket, amikor azok már nem feleltek meg nemzeti érdekeiknek. Az a feltételezés, hogy olyan országok, mint az Egyesült Államok, szűkre szabott nemzetközi szerződésjoggal megzabolázhatók, már azért is illuzórikus, mert nem felelne meg a politikai és gazdasági erőviszonyoknak. Még ha az államokat egyenjogúakként kezelik is, például a nemzetközi jogi szerződésben, az sem változtatna semmit azon, hogy a valóságban nem egyenlőek, és hogy az erős államok szükség esetén önkényesen járnának el, mivel nincs olyan hatékony megtorló mechanizmus, amely féken tudná tartani őket. Az tehát a helyzet, hogy az államok jószerivel csak akkor engedelmeskednek a nemzetközi jognak, ha ez saját érdekükben áll. Az említett könyv tehát visszakanyarodik a politikai realizmus hagyományaihoz, amelyek szerint a külpolitika durván fogalmazva állandó hatalmi harc. Erkölcsi megfontolások ha egyáltalán csak alárendelt szerepet játszottak a kormányok esetében. A koszovói konfliktus az amerikai nemzetközi jogászok szerint eredetileg azt példázta, hogy a nemzetközi jog ugyan szembeszállt a NATO-intervencióval, de a beavatkozás mindazonáltal és joggal helyeslésre talált. Ha a politikai környezet változik, a nemzetközi kötelezettségeket is át kell gondolni. Ezért helytelen lenne tartják egyesek az amerikai kormányzatot a nemzetközi joggal szemben ellenséges magatartással vádolni. Az, hogy a Bush-kormányzat az erő alkalmazásának vagy a hadifoglyokkal való bánásmódnak a 69

hagyományos jogi kereteit megkérdőjelezi, leginkább a racionális érdekpolitika kifejezője. A szóban forgó könyv szerzői biztosítják olvasóikat, nem akarták a nemzetközi jogot megfosztani jelentőségétől, de ez a jelentőség jóval kisebb, mint tartják; minthogy a nemzetközi jognak nincs specifikus normatív ereje. Mindettől eltekintve, és a nemzetközi jog kétségtelen gyengeségei ellenére az utolsó négy évtizedben megsűrűsödtek a nemzetközi jogi aktusok. A nemzetközi közösség többségében jelzi, hogy idegenkedik az új világrend mezébe öltöztetett világrendetlenségtől. A nemzetközi jogot nem lehet egy kormány érdekeinek szemszögéből megítélni, de az is világos, amit a másik oldal felhoz, nevezetesen, hogy számos nemzetközi jogász nem hajlandó az amerikai álláspontot ugyanolyan komolyan venni, mint más országok álláspontját. 70 Vallási és szociális konfliktuspotenciálok Európa 15. és 17. század közötti vallásháborúi ma sokaknak jutnak eszébe, jóllehet mára állítólag magától értetődévé vált az állam semlegessége a hit és a vallás kérdéseiben. A szokásos formula legalábbis az északi féltekén, annak is a nyugati felében az, hogy a vallás magánügy, az államnak minden ezt érintő ügytől távol kell tartania magát. Van olyan vélemény, hogy az állam semlegessége valójában reagálás a hívők számának csökkenésére. A vonatkozó döntés egyesek szerint a költség-haszon megfontolás terméke, ill. államérdek folyománya kevésbé kapcsolódik ahhoz az elvhez, hogy a kiegyensúlyozott türelem olcsóbb, mint a harcos fellépés. Szinte általános megértés mutatkozik ebben a vonatkozásban a semlegesség elve mellett, háttérben a béke, a hatalom és a jog egységével. A vallás amely egykor az állami egységet veszélyeztette látszólag állampolgári tényezővé vált. Az állam semlegességének minősítése

áttolódott a negatív távolságtartásból a pozitív beavatkozás felé, de az, hogy melyik a helyesebb, nem dőlt el. Német vallásfilozófusok azonban felhívják arra a figyelmet, hogy országuk messzemenő vallási egyöntetűsége immár egy új keletű heterogenitásba ment át, ami persze nem kizárólag németországi jelenség. Ilyen körülmények között csökken a vallás integráló ereje és növekszik a vallási konfliktuspotenciál. A vallás ily módon a történelemben először kockázati tényezővé válik az állam egysége szempontjából. Ez önmagában nem okozna gondot, hiszen a vallási egyneműség általában rideg erkölcsiséget, szellemi-lelki beszűkülést, mellékesen magyarázkodási kényszert jelentett azok számára, akik vasárnap nem mentek el a templomba. Az általános jogrend azonban sokféle rendezés kényszerével szembesül, a semlegesség szigetekre tagolódik, sajátos jogrenddel. De milyen legyen ez a semlegesség? A kérdésre egyszerű lenne a válasz, ha a vallás lenne a társadalomban válaszfalakat emelő egyetlen tényező. Vannak azonban szép számmal etikai, kulturális, gazdasági válaszfalak is, a vallásiak talán a legszembeötlőbbek. Az egyik megoldás a vallásnak a családi otthonokba költöztetése lehetne, ahogy ez Franciaországban kialakult, egyfajta világszemléletből és értékítéletekből, a forradalom és a köztársaság eszményképeiből, amelyek még mindig ott élnek a társadalomban. A vallásszabadság szempontjából persze Nyugat- Európában a fő problémát a bevándorló tömegek jelentik, ami szélesebb és terjedelmesebb elemzést igényel. Változó államstruktúrák permanens békétlenség (Nemzetállamok, mint kétarcú történelem-formálók) Amikor az államot úgy határozzuk meg, hogy az valamely fejlett jogrendszer egysége által összetartott társadalom, akkor hagyomány hozzátenni, hogy az egész emberiség jogi egysége még nincs meg, bár történtek kísérletek az államok összességére kiterjedő alkotmányos világszervezetek létrehozására (Nemzetek Szövetsége, Egyesült Nemzetek Szervezete). Ez a körülmény, 71

valamint az a tény, hogy nem valósult meg a civitas maxima, a világállam, korszakonként változó jelleggel és mértékben teret engedett a világrendetlenség kategóriájába sorolható egész sor ténykedésnek, egyebek között államok felbomlasztásának, feldarabolásának, függetlensége korlátozásának, megbélyegzésének, elszigetelésének, végső fokon kiközösítésének, ellehetetlenítésének, de államok önkényes életre hívásának is. Érintve lehetett és lehet tehát az államfenség, a szuverenitás, az államnak, mint önmaga szabta jogi formák között működő legmagasabb szintű szervezetekkel szemben függetlenségét biztosítani tudja, ill. önkorlátozásban maga dönt. Mégis, miért nincs tökéletes világrend? Miért hallani, hogy a világot zseniális összeesküvők irányítják, hogy kizárólagos a haszonelvű szemlélet, hogy a piacgazdaság a kapzsiság megtestesítője, a nemzetközi brutalitás háttere, hogy az érdek mint gazda igazgat, krónikussá téve a monetáris, profitorientált rövidlátást? Miért a határokon túlnyúló gátlástalan érdekérvényesítés, az etika nélküli erőpolitika, a jogrend szelektív, gátlástalan értelmezése? Az a szabadság, hogy az emberiségnek valahol mindig kell háborúznia, hogy állandó a fegyverdemonstráció, az erőfitogtatás, az emberi intelligencia tömegpusztító fegyverekre pazarlása? Való igaz: ahhoz, hogy elpusztítsuk a Földet, eleget tudunk; ahhoz, hogy fenntartsuk, nem tudunk eleget. Miért van az, hogy egyes irányokban az önrendelkezés szent, másutt elítélendő? A világrend és a világrendetlenség zömmel államokból és államcsoportokból eredeztethető, létrejöttük, letűnésük, viszonyuk, pozitív és negatív kölcsönhatásuk alkotja a történelmet, e dinamika áttekintése kínálhat bizonyos tanulságokat. Amióta az emberiség, az emberi társadalom állami szerveződésekben él, a világ térképe szüntelenül változott: államok szűntek meg, új államok keletkeztek. Az utolsó százegynéhány évben először az államok számának növekedése volt szembeötlő. Az első hágai békekonferencián 1899-ben 26 állam vett részt, a másodikon 1907-ben már 44 állam. Ez utóbbiak közül csak öt állam 72

volt ázsiai, Afrika egyáltalán nem volt képviselve. A Nemzetek Szövetségének ( Népszövetség ) amely 1919-ben jött létre 45 eredeti tagja volt, közülük 6 ázsiai és mindössze 2 afrikai állam. Az Egyesül Nemzetek Szervezetét (ENSZ) 1945-ben eredetileg 61 ország közöttük 4 afrikai és 9 ázsiai állam hozta létre. Az ezredfordulóig majdnem megnégyszereződött a taglétszám, túlsúlyra kerültek olyan országok, amelyek a második világháborút követően nyerték el függetlenségüket óriási gyarmatbirodalmak és protektorátusok felbomlása révén, az önrendelkezési jog érvényesítéseként. Valamikor azt tartották, hogy állam keletkezhet a rend elvének megtestesítőjeként olyan területen, amelyen addig állami szervezet nem volt. Új állam jöhetett és jöhet létre több állam, vagy államok egyes részeinek összeolvadásával is, egy meglévő állam feloszlásával, több részre szakadásával. Így jöttek létre a török birodalomból leválasztott balkáni államok, így alakult ki az első világháború után az Osztrák-Magyar Monarchia romjaiból Csehszlovákia, Lengyelország és az Osztrák Köztársaság; így alakultak ki az angol birodalom egy részének felosztásával a dominiumok. Új állam keletkezhet, ha forradalmi megmozdulás megdönti egy meglévő állam társadalmi rendjét. Új államok keletkezése történt számos esetben már birtokolt területek elfoglalása, esetleg terület feldarabolása, de akár más államokkal való egyesítés által. A világrendetlenség megnyilvánulásának minősíthető annexió folytán ugyanakkor már a múlt század elejétől megszűnt egész sor állam: 1910-ben a Japán által elfoglalt Korea, 1936-ban az Olaszország által elfoglalt Abesszínia, majd Németország által 1938-39-ben megszállt Ausztria és Csehszlovákia, továbbá 1939-ben Albánia, amelyre az olaszok tették rá a kezüket. A felosztásra régebbről szomorú példa volt 1795-ben Lengyelország, amelyet akkor már harmadszor daraboltak szét és jutattak orosz, porosz, ill. osztrák kézre. Az Osztrák-Magyar Monarchiát 1918-ban oszlatták fel úgy, hogy egyes részeiből 73

csehszlovák, lengyel, magyar, osztrák állam alakult, további részeit más államokhoz csatolták. Egyesítések is szerepet kaptak; pl. a szárd, a nápolyi királyságok, Toscana, Párma, Modena esetében, amelyek olasz királysággá olvadtak össze, vagy Szerbia és Montenegro esetében, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchiából leválasztott részek beolvasztásával a jugoszláv államban egyesültek. A dekolonizációs folyamat természetesen pozitív minősítést érdemel a következmények sokrétűsége ellenére. Emlékeztetőül: Nagy-Britannia 1947-ben kivonult Indiából és Pakisztánból, afrikai gyarmatainak többsége az 1960-as évek felszabadító háborúi után megadta észak-afrikai, 1962-ben pedig legtöbb fekete-afrikai gyarmatának a függetlenséget; Belgium, Hollandia és Portugália az 1970-es években mondott le gyarmatairól. A múlt század 90-es évei Európa keleti felében (részben Ázsiában) államképletek sorozatos összeomlását hozták: tagköztársaságai függetlenné válásával 1991-ben megszűnt a Szovjetunió. Horvátország, Szlovénia, Macedónia és Bosznia- Hercegovina kiválásával 1991-92-ben széthullott az 1929-től Jugoszláviának nevezett állam (1992-ben Szerbia és Crna Gora Jugoszlávia néven új államalakulatot hozott létre), 1993-tól ismét önálló állammá vált Csehország, amely 1918-tól része, 1969-tól tagköztársasága volt Csehszlovákiának, hasonlóan önálló állam lett 1993-tól Szlovákia. (Emlékeztetőül: 1918-ban bomlott fel az Osztrák-Magyar Monarchia, ugyanebben az évben következett be az Oszmán Birodalom bukása.) Az a kérdés, hogy a Koszovóval 2007-2008-ban történtek a világrendetlenség részét képezi-e, úgyszólván eldönthetetlen. A nemzetközi jog egyik írott alaptétele az államok területi épségének, integritásának tiszteletben tartása. De ugyanígy alaptétel a nemzetek önrendelkezési joga is. Ha e két alaptétel összeütközésbe kerül, akkor a vesztes fél szerint megsértették a nemzetközi jogot, a nyertes szerint pedig továbbfejlesztették, idomították az új viszonyokhoz 74

Ha egy állam valamely közigazgatási egysége adott esetben tartománya ki akar szakadni az adott állami keretek közül, azt az adott állam területi épsége elleni szeparatista törekvésnek tulajdonítja a nemzetközi jog. Ha egy nemzet önálló államot akar alapítani, ezt ugyanez a nemzetközi jog az illető nemzet önrendelkezési joga érvényesítésének minősíti. Az Európai Unió mindenesetre időben deklarálta: a koszovói státusrendezés nem lehet precedensértékű. Az EU nyilván azoknak az országoknak a megnyugtatását tartotta szem előtt, amelyek adottságaiknál fogva különösen érzékenyen reagálnak bármire, ami a szeparatizmussal hozható összefüggésbe. 2008 tavaszán nehéz választ adni arra kérdésre, hogy a Balkánt kell-e új puskaporos hordónak minősíteni, a világrendetlenség délkelet-európai térségeként, de a koszovói válság kiéleződéséig az Európai Unió szívesen hangoztatta, hogy egy olyan térségben, amely kétszáz éven keresztül hagyományosan konfliktusok, háborúk, gyűlölködés és hatalomféltés térsége volt, tért hódított a stabilitásban és a békében való érdekeltség. Vlagyimir Putyin orosz elnök még korábban, 2007. január 22-én tartott sajtóértekezletén a német kancellár-asszony jelenlétében tett egy olyan megjegyzést, hogy a koszovói fejlemények hasonlítanak a posztszovjet térségben bekövetkezettekhez: Ott Jugoszlávia bomlott fel, itt a Szovjetunió. Semmi különbség a kettő között, de ilyesmi más államokkal is megtörténhet, egyebek között európai országokkal is. Óvakodni kell az elhamarkodott döntésektől, amelyek jelen célszerűségből indulnak ki. Az ilyesmi veszélyes a kis országokra nézve, amelyek nem érzik magukat biztonságban. Az orosz államfő megjegyezte: A második világháború után háromnégy ember ceruzával a kezében elosztotta egész Európát. Most a hidegháborús győztesek látják időszerűnek a tetszésüknek megfelelő újrafelosztást Oroszország megengedhetetlennek tartja Koszovó státusának kívülről való megváltoztatását. A politikában tartós megoldás csak abban az esetben lehetséges, ha az elfogadható mind Belgrád, mind Pristina számára. Emlékeztetek a Belgrád 75

bombázásakor elfoglalt orosz álláspontra. Akkor az nagy hiba volt, és ma is meg vannak ennek a hibának a következményei. A kiutat együtt kell felkutatni és erre meg van a lehetőség, csak körültekintően kell eljárni, kizárva az erőszakos megoldásokat. Boris Tadic szerb elnök 2007. decemberében a Dnevnik c. szlovéniai lapnak adott interjújában kijelentette: Ha Koszovó független lesz, megvalósulhat a Nagy Albánia terve. Ki akadályozhatja meg az albánokat az egységes állam létrehozásában? Továbbra is az a véleményem, hogy a döntést valahol a középúton kell megtalálni a koszovói albánok függetlenségi követelései és Szerbia területi integritási igénye között. Nagyjából ugyanebben az időszakban írta az angol Times: Koszovó Szerbiától való függetlenségének egyoldalú kikiáltása jeladás lenne tartományok egész sora számára az európai országokban. Szóba jönne Belgium szétesése Flandriára és Vallóniára, Skócia kilépése London uralma alól. Érthető, hogy ezek a lehetséges szeparatista folyamatok csak egy részét képeznék szélesebb mozgásoknak, amelyek bizonyára bonyolítanák az európaiak helyzetét. Ugyancsak 2007. decemberében a szerb kormányfő annak a véleményének adott hangot, hogy amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa vizsgálat tárgyává teszi Koszovó kérdéseit, a világ megtudja, jelentőséggel bírnak-e még a nemzetközi jog normái Most nemcsak Szerbia kérdése a vizsgálódás tárgya, hanem az is, ami ennél sokkal fontosabb: szilárdsági próbának lesz kitéve a nemzetközi jog egész rendszere Az ENSZ Biztonsági tanácsa 1244. számú határozatának addig kell érvényben maradnia, amíg nem születik új BT-határozat. Koszovó függetlenné válása akaratlanul is arra késztette a nemzetközi sajtót, hogy csokorba gyűjtse azokat a megnyilvánulásokat és megmozdulásokat, amelyeket a balkáni fejlemény váltott ki, s amelyek a világrendetlenség legutóbbi európai fejleményeit láttatták. 76

Baszkföldön a helyi kormány miniszterelnöke Ibarretxe demokratikus iskolapéldát látott és láttatott Koszovó függetlenné válásában és mindjárt népszavazást helyezett kilátásba 2008. októberére egyoldalúan és nyilván alkotmányellenesen a terület önrendelkezésének érvényesítésére. A spanyol kormányfő, Zapatero viszont egy nemkívánatos precedens veszélyére figyelmeztette európai kollégáit. Ciprus sietett leszögezni, hogy soha nem ismeri el Koszovó önálló államiságát. A szigetköztársaság görög-ciprusi részének pártjai veszélyes precedenst láttak a balkáni fejleményben, különös tekintettel a csak Ankara által elismert és katonailag megszállt Észak- ciprusi Török Köztársaságra. Abházia és Dél-Oszétia jelezte, hogy szorgalmazni fogja az államként való nemzetközi elismerést, de egyelőre nem kérik felvételüket az Oroszországi Föderációba. A két terület a múlt század 90-es éveinek elején szakadt ki Grúziából, de Moszkva nem ragaszkodott bekebelezésükhöz. Moldova Igor Szmirnov elnöksége alatt lévő része ugyancsak precedenst látott a koszovói fejleményekben, nem akar Romániához kapcsolódni a Dnyeszter bal partján lévő területeivel, de a Kreml támogatását sem nyerte el az Oroszországhoz való kapcsolódáshoz. Van saját hadserege Transznyisztriának, de ottragadtak az egykori 14. szovjet hadsereg maradványai is. Voronyin moldvai elnök 2008. februárjában támogatásáról biztosította Moszkvát Koszovót illető álláspontja kapcsán. Nyugat-Európa sajtója Romániában és Szlovákiában tapasztalható idegességről tudósított a magyar kisebbség kapcsán; jelezve, hogy Bukarest és Pozsony Koszovót illetően Szerbia és Oroszország oldalára állt. Ami az önrendelkezés témáját illeti, több sajtótermék szóvá tette, hogy februárban miközben a koszovói nacionalizmust honorálták ezt a nemzetközi jogi elvet elfejtették érvényesíteni az észak- 77

koszovói (Mitrovia) és a bosznia-hercegovinai szerbek vonatkozásában A világrendetlenség 2008-as balkáni diadala amely látványosan gyarapította a szinte hidegháborús fokra izzított amerikai-orosz konfrontáció színtereit, témát a derülátó jóslatok utolsó szóvivőit is elnémította. A preventív akciókkal, az atomfegyver elsőkénti alkalmazásával való fenyegetőzés, a nagy hatótávolságú fegyverek csörtetése a közelből való fenyegetés geostratégiai sakkhúzásaival párosulva kritikus világhelyzetet teremtett, amelyből mind jobban hiányoznak a kompromisszumkészség elemei. A nemzetközi jog és jogrend érvényesülési perspektívái nem jobbak, mint a terrorizmussal vívódó, a megfáradt szövetségesekkel és szövetségekkel bajlódó, energetikai és környezeti problémákkal terhelt nagy- és szuperhatalmak regenerációs kilátásai. Még több kérdőjel tolul a koalíciós közép- és kisállamok elé, amelyek a patrónusok között lavíroznak és testre szabott csodákban reménykednek. Ami a 21. század távlatait, a világrend helyreállítására hivatott hatalmak jövőjét és szerepvállalását illeti, a jóslatok nem valami bíztatóak. A politológusok az egykori brit birodalomra emlékeztetnek, amely addig létezett, amíg nem vált ráfizetéses vállalkozássá. Az utolsó félévszázadban függetlenné vált új államok közül nagyon kevés bizonyult valóban életképesnek. Úgy tűnik, hogy a lármás és magabiztos helyi elitek a függetlenség követelésekor nem gondolták át kellő módon, mit is fognak kezdeni vele. A feltörő Oroszország, Kína, India belső stabilizációs erőfeszítésekkel, a növekedés nehézségeivel van elfoglalva. A népek hozzászoktak ahhoz a gondolathoz pontosabban abban reménykednek, hogy az állam a rendet jelenti, a birodalom a civilizációt; tudomásul veszik, hogy az állam kormányozza az embereket, néhány nagyhatalom a világot. Gyorsan közeledik állítólag legalábbis fantáziadús nyugati futurológusok szerint valamilyen másfajta rend: a világot valamiféle Metropolis, világváros, városállam fogja kormányozni, amely államokon kívüli szakosított döntéshozatali központokat foglal majd magába, 78

vezérkarokkal néhány olyan ponton, mint New York, London, Hongkong vagy Tyumeny, minden más periféria lesz, rengeteg régimódi államba szervezett területi egységgel. Folytatódni fog az előrejelzések szerint a nagy államok felbomlása. Sem India, sem Kína, sem Oroszország nem éli túl állítólag a 21. századot. Fenntartásuk önköltsége túl magas, bennük etnikai háborúk dúlnak, s akik ma az integrációs irányzatok hordozói, hamarosan átvedlenek szeparatistákká. Igyekszenek majd megszabadulni azoktól, akiket ma még szeretnének megtartani felelősségi övezetükben. Az Egyesült Államokra is feltehetően hasonló sors vár. Régóta emlegetik, hogy szétesik, hogy már most hét kulturális övezetre tagolódik, hogy nyugati része a csendes-óceáni geopolitikai konglomerátumhoz vonzódik, akárcsak az orosz Távol-Kelet, keleti partvidéke pedig Európához. Ma Amerikának nagyon hatékony liberális alkotmánya van, szövetségi államrendszer a föderáció elvein alapuló szervezeti felépítéssel. A nagy tömegek már most gyengén kötődnek a központi nemzeti politikához, a tagállamok, sőt a municipiális, tehát városi törvényhatósági önkormányzatok politikáját vallják magukénak. A jövőkutatási felmérések szerint az Egyesült Államok felaprózódását nem fogja olyan megrázkódtatás és hűhó követni, mint Jugoszlávia, a Szovjetunió vagy Indonézia részekre szakadását. Hogy mindez világrendnek bizonyul-e, ma még megválaszolhatatlan kérdés, mint az is, hogy mi lenne, ha Dél- Karolina a koszovói példán felbuzdulva Mexikó egyik állama akarna lenni az Egyesült Államok területén 79

80

DR. RADVÁNYI LAJOS A GLOBÁLIS PROBLÉMÁK ÉS A BIZTONSÁG ÖSSZEFÜGGÉSEINEK TÁRSADALMI MEGÍTÉLÉSE A globális problémák és a biztonság társadalmi összefüggései olyannyira összetettek és széles körűek, hogy azzal a megadott téma keretében érdemlegesen semmiként sem lehetne foglalkozni, előadásomat ezért a klímaváltozás társadalmi összefüggéseire szűkítem, hozzátéve, hogy a klíma és a társadalom közötti kapcsolatok is igen sokrétűek. Eltekintve a részletektől, utalni szeretnék a biztonság fogalmának egyre kiterjedtebb, komplexebb módon való értelmezésére, nevezetesen arra, hogy miközben a katonai biztonság kérdései a köztudatban egyre inkább háttérbe szorulnak, egyre nagyobb teret kap a létbiztonság, a megélhetés, a közbiztonság, az egészségügyi biztonság kérdése, de egyre nagyobb aggodalommal tekintenek az emberek a környezetbiztonsággal összefüggő területekre is, mindennapi beszédtéma az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés, a globális klímaváltozás. A klímaváltozás társadalmi összefüggései és értelmezése A globális klímaváltozás szorosan összekapcsolódik a társadalmi biztonság problematikájával. A globális klímaváltozás a társadalmak kialakult gazdasági, társadalmi és politikai működési rendjét is veszélyezteti. Az éghajlatváltozás következtében felborulhat az emberek kialakult életrendje, mindennapi gazdasági és társadalmi tevékenységük köre, veszélybe kerülhet a megélhetés, szétzilálódhatnak biztonságot nyújtó társadalmi kapcsolataik. Erősödhetnek viszont a társadalmi egyenlőtlenségek, növekedhetnek 81

a társadalmi konfliktusok és a devianciák, sűrűsödhetnek a társadalmi intézmények működési zavarai. 1 Tudományos prognózisok szerint, a következő évtizedekben Magyarországon is számítani kell a globális klímaváltozás erősödő hatásaira és ennek emberi-társadalmi következményeire. A klímaváltozás befolyásolja a környezetbiztonság egyes elemeit. Európa középső részét ugyan nem fenyegetik olyan hurrikánok, mint amelyek a Karib-térségben és az Egyesült Államok déli részén pusztítottak, de tornádó időnként kialakulhat Magyarországon is, mint amilyen jellegű vihar pusztított 2006. augusztus huszadikán Budapesten. A közvélemény-kutatások világszerte azt mutatják, hogy ellentmondásos a társadalom magatartása a klímaváltozással kapcsolatban. Az informáltság szintje nagyon magas (Magyarországon a lakosság 96 százaléka hallott már a klímaváltozásról (!), a tényleges tudás és ismeret azonban roppant felszínes. Miközben elismerik, hogy fontos hosszú távú problémáról van szó, sokan kételkednek ugyanakkor abban, hogy saját magatartásuk megváltoztatásával mérsékelhetőek a negatív hatások. Hazánkban a médiának is köszönhetően növekvő érdeklődés és érzékenység mérhető a lakosság körében. Míg korábban más európai országokkal összehasonlítva csekély súllyal szerepelt nálunk a klímaváltozás, a 2006. évi felmérés szerint már a lakosság 40 százaléka a legfontosabb hazai problémák közé sorolta a felmelegedést. Előadásomat két fő kérdés köré csoportosítom: I. MIT GONDOLNAK A KLÍMAVÁLTOZÁSRÓL AZ EMBEREK? II. MIT ÜZEN, ÉS HOGYAN REAGÁL MINDERRE A MÉDIA? A klímaváltozás társadalmi nyilvánosságban való megjelenése témakörében publikált tanulmányok közül mindenekelőtt kettőre szeretném felhívni a figyelmet: 1 Részletesen fejti ki ezeket a gondolatokat Szirmai Viktória: Globális klímaváltozás és a társadalmi biztonság c. tanulmányában. Magyar Tudomány 2005/7.szám 82

1. Mosoniné Fried Judit Pálinkó Éva Stefán Eszter, az MTA Kutatásszervezési Intézetének munkatársai által készített Közvélemény és klímaváltozás című tanulmányára (megjelent a KLÍMA 21 Füzetek 2007. 49. számában), továbbá a 2. A TÁRKI és az Image Factory Klímaváltozás a nyilvánosságban című, 2007. augusztusában megjelent kutatási jelentésére. Tisztázandó kérdés, hogy mit is értünk tulajdonképpen klímaváltozáson? Klímaváltozásról a globális felmelegedés kapcsán szoktunk beszélni. Globális felmelegedésnek az utóbbi évtizedek éghajlati változásait nevezzük: emelkedik az óceánok és a felszín közeli levegő hőmérséklete. A folyamat várhatóan folytatódik, végállapotát még becsülni sem tudjuk. Az Éghajlatváltozási Keretegyezmény a globális éghajlatváltozás kifejezést az ember által okozott klímaváltozásra használja. A Föld felszíni átlaghőmérséklete a 20. század második felében közel 0,8 Celsius fokot emelkedett. 83

A tudományos közvélemény körében egyre stabilabban állja meg a helyét az a feltételezés, hogy a felmelegedés elsősorban az ún. üvegházgázok következménye. Kutatók rámutattak, hogy 1880 óta 25 százalékkal nőtt a közlekedés, az energiatermelés, és az ipari gyártás során felszabaduló szén-dioxid légköri koncentrációja. Emellett más, az ózonképzésben résztvevő anyagok (metán, nitrogén-oxidok, szénhidrogén származékok stb.) mennyisége is növekedett. A külső ózonréteg vékonyodása egyfelől, a földfelszíni réteg erősödése másfelől, együttesen vezet a folyamatos melegedéshez. A globális közéleti diskurzusban az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC) által hat éves munka után 2007. februárjában nyilvánosságra hozott jelentése hozott fordulatot. A kiszivárogtatások után botrányos körülmények között napvilágot látott anyag példák százaival támasztotta alá, hogy a felmelegedés döntően emberi tevékenység következménye. Az ENSZ azonnali beavatkozást sürgető bejelentését követően az üzleti élet legnagyobb szereplői, illetve a fejlett országok kormányai sorra napirendre tűzték a kérdést. A felmelegedés kérdése azonban nemcsak a politika és a gazdaság érdeklődésének középpontjába került: kevés olyan téma volt az elmúlt időszakban, amely ennyire intenzíven foglalkoztatta volna a médiát, a közvéleményt, vagy akár a popkultúrát. 84 I. MIT GONDOLNAK A KLÍMAVÁLTOZÁSRÓL AZ EMBEREK? 1. Milyen az emberek veszélyérzete? A közvélemény-kutatások tapasztalatai azt mutatják, hogy az emberek szerint veszélyben van a Föld népessége. A magyar felnőtt lakosság kilenctizede szerint az elmúlt években megváltozott az időjárás, és szokatlan időjárási folyamatokat tapasztalhatunk. A megkérdezettek csaknem fele úgy gondolja, hogy ezek a folyamatok már napjainkban is közvetlenül veszélyeztetik a Föld népességét. Kétharmaduk van továbbá azon az állásponton,

hogy a politikusok túl keveset foglalkoznak a környezetvédelemmel. A nők egy árnyalatnyival pesszimistábban látják a klímaváltozást, mint a férfiak: míg a nők 95 százaléka értett egyet az állítással, hogy az elmúlt években megváltozott az időjárás, és szokatlan időjárási folyamatokat tapasztalunk, a férfiak esetében ez az arány 91 százalék. Megkérdezték azokat a válaszadókat, akik érzékelték az elmúlt években bekövetkezett klímaváltozást, hogy ezek a változások veszélyeztetik-e a Föld népességét, és ha igen, ez a veszély mikor válik érzékelhetővé. Az 1. ábrán látható, hogy a válaszadók csaknem fele szerint a klímaváltozás már napjainkban is érzékelhető veszélyt jelent. Nagyjából egyharmaduk szerint a veszély a közeljövőben, egyötödük szerint pedig, csak hosszú távon válik majd érzékelhetővé. Elhanyagolható azok aránya, akik nem látják veszélyesnek az éghajlatváltozást. A nők a férfiaknál valamivel nagyobb arányban tartanak a klímaváltozás közvetlen hatásaitól (49% illetve 43%). A férfiak viszont a hosszú távú veszélyeket látják reálisnak nagyobb mértékben (25% illetve 20%). 85

2. Mennyit foglalkozik a klímaváltozással a politika? Megkérdezték az embereket arról is, hogy megítélésük szerint a klímaváltozással mennyit foglalkozik a politika? A megkérdezettek többsége úgy véli, hogy a politika nem veszi túl komolyan a környezetvédelmet. A megkérdezettek kétharmada szerint a politikusok nem fektetnek kellő hangsúlyt a környezetvédelmi kérdésekre. Egynegyedük szerint megfelelő mértékben foglalkoznak a kérdéssel, míg a megkérdezettek 5%-a szerint túlzottan sokat is foglalkoznak ezzel a problémával. A legfeljebb 8 általánost végzettek körében valamelyest többen gondolják, hogy a politikusok túl sokat foglalkoznak a környezetvédelemmel (8%), mint a magasabb iskolai végzettségűek. 86 3. Mit értünk el eddig? Annak ellenére, hogy a globális éghajlatváltozás kérdése Európában beszivárgott a politika fő sodrába, Magyarországon