VÉRZÉSCSILLAPÍTÓ GOMBÁK A MAGYAR NÉPI GYÓGYÁSZATBAN KICSI SÁNDOR ANDRÁS A magyarok nagy általánosságban az etnomikológus Wasson házaspár kifejezésével (Wasson et al. 1986. 18) inkább mikofóbnak (gombakerülőnek) minősíthetők, szemben a környező kimondottan mikofil (gombakedvelő) szlávokkal. Ez az értelmezés azonban elsősorban a gombák fogyaszthatóságára vonatkozik. Az általános hiedelemmel ellentétben a primitív, pontosabban kezdetleges anyagi kultúrájú népek is igen válogatósak a természetben előforduló táplálékoknak minősíthető növények, gombák körében. Az etnobiológia kutatói, az összehasonlító adatok kellő bőségének birtokában, tulajdonképpen csak az 1980-as évektől figyeltek fel arra, hogy a földművelő társadalmak tagjai általában lényegesen jobban ismerik környezetük növény- és állatvilágát, mint a gyűjtögetők (pl. Berlin 1992. 98, 131, 285-288). Ennek magyarázatát elsősorban abban látják, hogy a földművelő társadalmak jobban ki vannak szolgáltatva a rossz időjárásnak és esetleges, létfenntartásuk számára egyéb kedvezőtlen körülményeknek, s így a földmüvelés révén is megszerzett tudást előszeretettel terjesztik ki teljes környezetükre. Az emberiség mindenevő hajlama ellenére fokozatosan ismeri meg, fogadja el környezetének fogyasztható elemeit, s ez fokozottan érvényes a számos mérgező képviselőt felmutató gombák világára. Ilyen értelemben a magyarság a gombákat is sorra ismerte meg: legelőbb valószínűleg néhány, világszerte ínségfogyasztási cikként elterjedt, könnyen azonosítható, mérgezőkkel véletlenül össze nem téveszthető gombafajt vett fel bevett táplálékai közé (például a májgombát, Fistulina hepatica). Ezzel párhuzamosan, talán ezt a periódust követően kerülhetett sor a gombák orvoslásra és bódítószerként való felhasználásra. A gombák táplálékként való elkerülését, az említett wassoni értelemben vett mikofób attitűdöt valószínűleg a magyarságnál a légyölő galóca szerte Észak-Eurázsiában bódítószerként való, szinte általános használata váltotta ki (Kicsi, 2003), míg a gombák közkeletű táplálékként való elismerése szláv kulturális hatásnak tulajdonítható. Általános tapasztalat, hogy a Kárpát-medence szláv népei több gombát ismernek, gyűjtenek és fogyasztanak, mint általában a velük szomszédos magyarok. Ennek megfelelően a magyar népi gombanevek döntő többsége - helyenként az egész rendszer - szláv jövevényszókból és tükörszókból áll (Gregor, 1973), az erdélyi és moldvai gombanevek jelentős része pedig a románból átvett jövevényszó. Mindezek mellett a magyar népi gombaismeretet évszázadok óta folyamatosan gazdagították nyugatról érkező, többnyire "felülről leszivárgott" hatások. (Minden bizonnyal ide sorolható számos gomba, például az őzlábgombák népi fogyasztása, illetve a
később említendő júdásfülegomba felhasználása a népi gyógyászatban.) Ami a gyógynövényeket illeti, a nálunk vadontermő kb. 3000 virágos növényfaj közül a népi gyógyászatban kb. 300 fajt szokás felhasználni, s nagyjából ennek megfelelően egy adott vidék vadontermő virágos növényeinek mintegy 10%-ának van népi neve. Ami a gombákat illeti, a mintegy 3000 Magyarországon megtalálható úgynevezett nagygombafajból 600-800 viszonylag sürün fordul elő, s ebből mintegy 500 ehető. Ehhez képest a gombakedvelőbb (és egyben gombákban bővelkedőbb) magyarlakta vidékeken is (Erdély, Felvidék, Dunántúl) a gombászok általában egy, ritkábban két, kivételesen legfeljebb három tucat gombát ismernek, s általában csak az ehetőnek minősített gombáknak van népi elnevezése. Zsigmond Győző sepsiszentgyörgyi etnológusnak a magyar etnomikológiát megalapozó erdélyi gyűjtései (1994) és a szakirodalom átvizsgálása alapján alkotott véleménye szerint a magyar népi gyógyászatban legalább egy tucat gombafélét használnak fel (1999). (Itt gombafajt azért lenne hibás említeni, mert például a később említendő tapló- és pöfetegfajokat - néprajzi szempontból - gyakran szerencsésebb egy egységként kezelni.) Mivel azonban a népi gyógyászatban a gombák legfeljebb perifériális jelentőségűek, a rájuk vonatkozó adatok is meglehetősen szétszórtak, s egy-egy közlés - leszámítva Zsigmond Győző említett munkáját (1999) - legfeljebb egy-két gomba ilyen célú felhasználását említi. A magyar népi gyógyászatban sebkezelésre számos növényt szokás felhasználni, például Miklóssy V. Vilmos csíki gyűjtése (1980) két tucat sebtapaszként alkalmazott növényt említ, köztük a pöfeteget is. A gyógyító gombák közül egyik legismertebb a júdásfülegomba (Auricularia auricula-judae) fájós szemre borogatva való alkalmazása. Ez a Magyarországra valószínűleg Nyugat-Európából eljutott módszer nálunk is legalább a 16. századtól ismert, a gomba neve bodzagomba és bodzafagomba néven rögzült (Gregor, 1973. 43-44, Kicsi, 1995. 359), a századforduló gyógyszerészei még árulták (Veress 1982: 16), s használatáról a népi gyógyászatból a 20. század közepéről is vannak szórványos adatok (Vajkai Aurél cserszegtomaji gyűjtését idézi Szendrey - Szendrey, "gomba" szócikke, é. n.). Érdekességként megemlíthető még, hogy az erdei szömörcsög (Phallus impudicus) fallikus alakja miatt, elsősorban kifejletlen formájában (úgynevezett boszorkány tojásként) afrodiziákumként volt használatos, de egyes vidékeken bizonyos betegségekre, például fülfájásra is javallottak (Veress, 1982. 141, Péntek - Szabó, 1985. 308, Krébecz, 1988. 183, Gub, 1996. 83, Zsigmond, 1999. 83-84). A taplók - a bükkfatapló (Fomes fomentarius) és parázstapló (Phellinus igniarius) - vérzéselállításra való felhasználása az etnomikológiából jól ismert (Kalmár, 1982. 146-7). Ennek ellenére viszonylag kevés néprajzi adat van rá, például a Bakonyból a Hegyi Imre által regisztrált hubán néven (1978. 189), továbbá Zsigmond Győző újabb gyűjtéseiből (1995), szórványosan Erdélyből (Sóvidék, Székelyföld). A Sóvidéken "Hamulúgba megfőzött taplóval borogatták a vágott sebet, vagy vékonyra nyújtott taplót tettek rá. Ez a sebet megfogja" (Gub, 1996. 77; Korond egyébként taplóműveseiről, toplászairól is nevezetes: Gub, 1996. 78-80, Szőcs, 1997). A taplókat a latinból vett agarikum (agaricum) néven a 16-18. századi hazai gyógyászatban többféle célra felhasználták (Gregor, 1973. 21), a századfordulón még gyógyszertárakban is
árulták ezeket (Veress, 1982. 16-17), s az újabb néprajzi gyűjtések közül valószínűleg ide kapcsolódik Oláh Andor békési, pálinkába áztatva köhögés ellen javallott ah arikosz-gomba adata is (1987. 130). A taplók egyébként az erdélyi román népi gyógyászatban is jelentősek (Drägulescu, 1992. 133, 135, 1995. 161, 163). A népi gyógyászatból ismeretesek még a pöfetegek (Langermannia gigantea, Bovista spp., Lycoperdon spp.) szintén vérzéscsillapító, sebgyógyító hatása (Gregor, 1973. 27, Krébecz, 1988. 175, Veress, 1982. 90); Mezőkövesden, Palócföldön és Békésben pöfeteg, pöfeteg gomba néven (Pető, 1987. 179, Petercsák, 1989. 317, Oláh, 1987. 132, Bondár, 1982. 55), Kecskemét vidékén pöfeteg, Veszprém környékén poszgomba néven (Hollós, 1899. 145-6), Felsőőrön lúdposz néven (Szendrey - Szendrey, "gomba" szócikk, é. n.), Kőszeg-Hegyalján vinasszonposz néven (Bárdosi, 1964), Kalotaszegen és Mátészalkán lófing néven (Péntek - Szabó 1985. 307-8, Vasas, 1985. 107, 154, 161, 163, 187, Farkas, 1988. 188), Répáshután magyarul pöfeteg gomba, püfeteg gomba, labda, szlovákul prachno néven (Kóczián, 1984. 254), Arapatakon magyarul lóposzogó, románul - a magyarból tükörszó - be"sina calului néven (Péntek - Szabó, 1976. 210), Csíkban poszogó (Tusnádfalu), puhatag (Csíkszentsimon) és lóposzogó (több csíki községben) néven (Miklóssy, 1980. 61), Sepsikőröspatakon lóposz, lóposzogó néven (Zsigmond, 1994. 50), Magyarszováton (Mezőség), Várfalván (Aranyosszék) és Magyarvalkón (Kalotaszeg) lófing, lófinggomba néven (Zsigmond, 1994. 46). Zsigmond Győző újabb gyűjtései (1995) szerint szórványosan szerte Erdélyben és Moldvában használatosak a pöfetegek, így Csíkban és Gyimesben puhatag (Csíkszentmárton, Alcsík; Csíkborzsova, Felcsík; Gyimesközéplok), a Homoród mentén lópoc, poc (Homoródszentpál) és tinótorty (Homoródalmás), Borszéken finggomba, Gorzafalván lóposzogó néven. A moldvai Csíkban a lóposzogó néven ismert óriáspöfeteget (a gyűjtő közlése szerint Calvatia maxima) használják sebgyógyításra (Benedek 1997: 153). Rab János Gyergyóból a Lycoperdon fajokat említi vérzéscsillapítóként (és táplálékként): "Lúdorda, amíg húsa tömör és fejér, lófing, spórával telten" (2001. 214). Külön érdekesség, hogy a közönséges sebesülésként és terápiaként is számontartott piócacsípés ellenszerének is kifejezeten a pöfeteget említi Istvánjfi Gyula: "Régóta vérzéscsillapítónak használták s különösen piócázás után alkalmazták" (1899. 302). Az idézett különböző közlések némelyike megjelöli, hogy az említett pöfetegfajok melyikét és miként használják sebkezelésre (például óriás pöfeteget felvagdosva, megszárítva, másokat pálinkával stb.). A pöfetegek egyébként az erdélyi román népi gyógyászatban is javallottak vágott és égési sebekre, szemölcsökre (Drägulescu, 1992. 132, 134, 1995: 162). Magyar szempontból különösen érdekes, hogy osztják nyelvrokonaink is használják a bükkfataplót és a pöfetegeket vérzéscsillapításra (Saar, 1991). Érdemes még megemlékezni egy kissé rejtélyes, bajosan azonosítható vérzéscsillapító gombáról. Penavin Olga gyűjtése szerint a szlavóniai Kórógyon mindenféle állati sebre a peszegomba számított gyógyszernek, s ő ezt a gombát a vargányával (Boletus spp.) azonosította (1983. 138, 148). Igaz ugyan, hogy jóval távolabb, az egykori Nógrád, Heves, Pest és Gömör vármegyék területén szórványosan a pesze(gomba) a vargányákat jelöli (szépe, cepe, pece alak-
változatokkal), de ez a pesze valószínűleg a szépe 'szőke; vörös' hangátvetéses (metatézises) változata. Ezen azonosítás ellen szólhat, hogy a szlavóniai nyelvjárásban a vargányák megnevezése a szerbhorvát jövevényszó vargánya (Penavin, 1978. 232), s még az is, hogy a a pesze Szlavóniában rokonsági elnevezésekben fordul elő: a messze alakváltozata olyan összetételekben, mint peszeanyuka, peszemama 'anyai nagyanya; az a nagymama, aki nem a házban lakik', peszeapuka, peszebácsika 'anyai nagyapa; az a nagyapa, aki nem a házban lakik' (Penavin, 1975. 364). A fentebb említett, a népi gyógyászatban előszeretettel használt gombák (júdásfülegomba, taplók, pöfetegek) érdekessége, hogy - akárcsak a szarvasgombák és a korallgombák - nem tartoznak a tipikus gombák közé. (Szerte Európában a legtipikusabb gomba a légyölő galóca, a legtipikusabb ehető gomba a csiperke.) Érdekesség még, hogy a pöfetegek - akárcsak az őzlábgombák - fogyasztásának a kimondottan mikofil szláv kultúrákban is elvétve van hagyománya, s fogyasztásuk a magyarságnál is csak az utóbbi évszázadban (sőt talán csak az utóbbi évtizedekben) terjedhetett el. Ugyanakkor hallatlanul nehéz állást foglalni az említett gombák népi gyógyászatbeli felhasználásának eredetét illetően. Mint említettem, valószínű, hogy a szemfájás elleni júdásfülegomba használata nyugati, "felülről leszivárgott" hatásnak tulajdonítható. A vérzéscsillapító tapló és különösen a pöfetegek szerte a magyarságnál, Burgenlandtól Háromszékig és Moldváig elterjedt felhasználása azonban a magyar népi kultúra ősibb - talán még honfoglalás előtti - rétegeibe tartozhat. Erre utal az is, hogy a tapló szó minden bizonnyal a honfoglaláskor előtt is megvolt nyelvünkben, s a taplók maguk tűzgyújtó eszközként ősidőktől fogva használatosak voltak. Különböző taplófajok egyébként világszerte használatosak vérzéscsillapításra (Thoen, 1982). A pöfeteg elnevezés - több alakváltozattal - nyilvánvalóan hangfestő eredetű, s a pöfeteg elnevezéseiül szolgáló -posz-fing és -torty tagú összetételek pedig tükörszóként - eltérően legtöbb összetett gombanevünktöl - általában nem vezethetők vissza szláv előzményekre (Gregor, 1973. 24-28). A taplófajokhoz hasonlóan a pöfetegek is világszerte ismertek mint vérzéscsillapítók, például a sziú indiánoknál az újszülött köldökzsinórjának elvágásakor a pöfeteg porát fertőtlenítésre használják (Tahca Ushte - Erdeos, 1977. 187). SÁNDOR ANDRÁS KICSI, M.A. Ethnologist, Linguist H-1071 Budapest, Peterdy u. 34. HUNGARY
ZUSAMMENFASSUNG Der Verfasser behandelt die blutstillenden Pilze, die in der ungarischen Volkskunde allgemein bekannt sind und seit dem 19. Jahrundert auch allgemein verwendet wurden. Abgesehen von den heutigen politischen Grenzen nimmt er das Karpatenbecken als eine ethnische Einheit, und weist überzeugend darauf hin, daß auch die Nachbarvölker diese Pilze kannten, verwendeten und auch fast dieselbe oder ähnliche Benennungen benützten. IRODALOM BARDOSI J.: Gyógynövénygyüjtés és népi gyógymódok Kőszeg-Hegyalján. Vas Megyei Múzeumok Értesítője 2. (1964) 189-221. BENEDEK H. E.: Adalékok egy moldvai csángó falu népi növényismeretéhez. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 5. Dolgozatok a moldvai csángók népi kultúrájáról. Kolozsvár 1997.150-168. BERLIN B.: Ethnobiological Classification. Principles of Categorization of Plants and Animals in Traditional Societies. Princeton, 1992. BODNÁR F.: "Sarkadkeresztúr néphite." In: Folklór Archívum 14. Bp.,1982. 7-67. DRÄGULESCU, C: Botanicä popularä ín Märginimea Sibiului. Sibiu, 1992. DRÄGULESCU, C: Botanicä popularä ín Tara Fägära Œului). Sibiu, 1995. FARKAS J.: Néprajzi írások Szatmárból. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék 1988. (Folklór és Etnográfia 39.) GREGOR F.: Magyar népi gombanevek. Bp., 1973. (Nyelvtudományi Értekezések 80.) GUB J. : Erdő-mező növényei a Sóvidéken. Korond, 1996. HEGYI I.: Az erdőkiélés történeti formái. Bp., 1978. HOLLÓS L.: Népies gombanevek. Természettudományi Közlöny 31. (1899) 355, 145-7. ISTVÁNFFI Gy. : A magyar ehető és mérges gombák könyve. Bp. 1899. KALMÁR Z.: A gombák világa. Bp., 1982. KICSI S. A.: Fülgomba. Magyar Nyelv, 91. (1995) 3, 355-361. KICSI S. A.: A légyölő galóca révületkeltő szerként való felhasználásáról. Moeszia, Erdélyi Gombász 1. 2003. 7-9. KÓCZIÁN G.: Etnobotanikai vizsgálatok Répáshután. In: Szabadfalvi József, Viga Gyula (szerk.) Répáshuta. Egy szlovák falu a Bükkben. Miskolc, Herman Ottó Múzeum 1984. 229-256. KRÉBECZ J.: Gombaatlasz. Bp., 1988. MIKLÓSSY V. V.: Csíki népi sebtapaszok. Népismereti Dolgozatok. Bukarest, 1980. 60-63. OLÁH A.: Zöld varázslók, virág-orvosok. Népi gyógynövényismeret Békés megyében. Kecskemét, 1987.
PENAVIN O.: Szlavóniai (kórógyi) szótár. Újvidék, Forum 1. A-J 1968, 2. K-P 1975, 3. R- Zs 1978. PENAVIN O.: Néprajzi tanulmányok. Újvidék, 1983. Értekezések, monográfiák 7. PÉNTEK J. - SZABÓ T. E. A.: Egy háromszéki magyar falu népi növényismerete. Ethnographia 87. (1976) 1-2, 203-225. PÉNTEK J. - SZABÓ T. E. A.: Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Bukarest, 1985. PETERCSÁK T.: Erdőhasználat a Palócföldön. Bakó F. (szerk.): Palócok III. Eger,1989. 235-331 PETŐ M.: Kedves vendég, tiszteltessél, nálunk megvendégeltessél. A matyó konyha. Bp. 1987. RAB J.: Népi növényismeret a Gyergyói-medencében. Csíkszereda, 2001. SAAR, M.: Fungi in Khanty folk medicine. Journal of Ethnopharmacology 31. (1991) 175 179. SZENDREY Zs. - SZENDREY A.: Magyar néphit és népszokás lexikon. Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára 6186. É. n. SZOCS L.: Taplómunkák az árcsói fazekasvásárokon. In: Ambrus L. (szerk.) A korondi fazekasvásárok. Árcsó, 1978-1997. Korond, 1997, 40-52. USHTE, T. - ERDEOS, R.: De mémoire indienne. La vie d'un Sioux, voyant et guérisseur. Traduction de Jean Queval. Paris: Pion 1977.Lame Seeker of'visions, 1972. THOEN, D.: Usages et légendes liés aux polypores. Note d'ethnomycologie, 1. Bulletin de la Société Mycologique Française 98. (1982) 3, 289-318 VASAS S.. - Népi gyógyászat. Kalotaszegi gyűjtés. Bukarest, 1985. VERES M.: Gombáskönyv. Bukarest, 1982. Wasson, R. G. et al.: Persephone's Quest. Entheogens and the Origins of Religion. New Haven, London, 1986. ZSIGMOND Gy.: A gomba helye népi kultúránkban. Egy falu (Sepsikőröspatak) etnomikológiai vizsgálata. Kriza János Néprajzi Társaság Evkönyve 2, Kolozsvár 1994, 22-58. ZSIGMOND Gy.: Néprajzi tanulmányok. Editura Universit(<ii din BucureŒti 1997. ZSIGMOND Gy.: Les champignons dans la medicine populaire hongroise. Bulletin de la Société Mycologique Française 115. (1999) 1, 79-90.