A FŐVÁROSVÁLASZTÁS PROBLEMATIKÁJA NÉMETORSZÁGBAN Dóczi Balázs 1 Öt évvel ezelőtt játszódott le a történelem talán leglátványosabb főváros-váltása, melyre emlékezve érdemes áttekinteni ennek történelmi hátterét, politikai-, geográfiai-, és kulturális okait. Németország területe történetileg sokat változott, részben ennek következményeként számos olyan kiemelkedő településsel is büszkélkedhet, melyek központi funkciót töltöttek be valamelyik időszakban. Az államkeret változása olyan problémákat is felvet Németország központi településeinek meghatározásakor, mint Prága, Bécs vagy Palermo példája, melyek a mai Németország határától több száz, sőt ezer kilométerre találhatóak. A többi város közül szerepköre vagy lakosságszáma miatt kiemelkedő fő várost a német történelem első évszázadaiban (sőt egészen a 20. századig!) igen nehéz lenne megemlíteni. Az egykori frank birodalomban ilyen szerepet leginkább Aachen játszott, e város azonban nem a németek (kiknek identitása Nagy Károly idején még nem is mutatható ki), hanem a frankok fővárosa volt-szakrális értelemben mindenképp. A középkori Németországban (pontosabban a Német-római Birodalom történetileg változó területén) hosszú időn át meghatározó jelentőségű fő városról nem lehet szó, melynek több oka is volt. Nem létezett ugyanis erős központi hatalom (az uralkodó az arisztokráciára támaszkodva irányította alattvalóit), melynek állandó központja kiemelkedhetett volna a többi település közül. Hiányoztak a nem agrárjellegű központok is, melyekre alapozva a későbbiekben egy helyre lehetett volna összpontosítani a hatalmat. Az uralkodó, még ha ki is választhatott volna ilyen centrumot, akkor is váratlan problémákkal kellett volna számolnia. A főurak erős hatalma azzal a következménnyel is járt, hogy a személyes kapcsolat fenntartása miatt az uralkodónak ingáznia kellett a legjelentősebb főúri várak között. Erős császári székhely és városok hiányában az uralkodó népes kíséretét sem lehetett volna hosszabb időn keresztül ellátni, tehát a császári udvar folyamatosan vándorolt, a leggazdagabb udvarokban több időt töltve, szegényebb püspöki vagy grófi székhelyeken pedig csak pár napot időzve. E kastélyok, kisebb-nagyobb várak, udvarok, rezidenciák (ún. Pfalzok) felkeresése tehát nemcsak az uralkodó legitimitását biztosította, hanem egyben gazdasági szükségszerűség is volt a viszonylag nagy területű, de gyenge központi hatalmú Németföldön. A császárság első évszázadaiban azonban még e kiemelkedő jelentőségű Pfalzok száma is tekintélyes volt, hiszen a X. és XIII. század közti időszakban fontos szerepet kapott Grona, Werla (a későbbi Goslar), Wallhausen, Merseburg (ezekben az udvarokban kivétel nélkül tartottak birodalmi gyűléseket is), Quedlinburg, Frankfurt, Ingelheim, Worms, Speyer, Duisburg, Köln, Gelnhausen, Hageneu, Kaiserslautern, Boppard, Wimpfen, Ulm, Würzburg, Augsburg, Aachen, Konstanz, Lipcse, Erfurt, Eisenach, Chemnitz, Meissen, Magdeburg (különösen I. Ottó időszakában), Bamberg (főleg II.Henrik uralkodása alatt) Nürnberg, Regensburg, valamint a mai országhatáron kívül eső Nimwegen, Basel, Strassburg és Eger (Schultz, 1993). Nem csoda tehát, hogy ennyi település közül nehéz volt egynek is meghatározó jelentőséget elérnie, így az erős központi hatalom hiányában már a középkorban kialakult a mai Németországra is jellemző decentralizáció és a funkciók megoszlása több település között. Ez utóbbi 1356-tól kezdve már nemcsak a hagyományokon nyugodott, hanem a német Aranybulla is rendelkezett erről, miszerint a római királyok és leendő császárok választása Frankfurtban történik, koronázása Aachenben, az első udvari gyűlés helye pedig Nürnberg. 1 Ph.D. hallgató 1
A hatalom megosztását jól jelzi a császárválasztásban résztvevő hét választófejedelem intézménye is: a császár személyéről a mainzi, a trieri, a kölni érsek a pfalzi és a brandenburgi őrgróf, a szász herceg, valamint a cseh király döntött. A száli dinasztiától kezdve az uralkodók hagyományosan Speyert választották végső nyughelyükül, Habsburg Adolf halálát (1308) követően azonban a német-római császárok más-más temetkezési helyet jelöltek ki. Így aztán azon kevés helyek közül, melyek valamilyen központi funkciót töltöttek be, újabb vesztette el jelentőségét. A 14. századra ugyanis már az jellemző, hogy az uralkodók nemcsak tartózkodási helyüket választották nemzetségük területéről, hanem végső nyughelyüket is, így dinasztikus temetkezési helyek alakultak ki. A késő középkorban azonban a kedvelt uralkodói központok is gyorsan váltogatták egymást: míg VII. Henrik Itália északi részéért rajongott, IV. Lajos már Münchent részesítette előnyben, IV Károly pedig születési helyét, Prágát építette ki uralkodói központnak megfelelő színvonalúra (Prága területét ezidőtájt csak Róma és Konstantinápoly múlta felül). E tervszerűen kiépített várost a saját nevéről Karlsstadtnak akarta elnevezni, a cseh rendek ellenállásán azonban elbukott ez az ötlet. A kora újkori birodalmi gyűlések helyszínei általában Augsburg, Nürnberg, Speyer és Worms voltak, a birodalom határainak változásával azonban újabb városok is fontos szerephez jutottak: keleten Bécs és Bécsújhely, nyugaton Gent, Brügge, valamint Mechelen. Az 1496/97-es kettős, úgynevezett spanyol esküvővel a birodalom nagysága szinte kezelhetetlen méretűvé nőtt, jól jelzi ezt az a tény, hogy Felső-Ausztriából egy levél Spanyolföldre való kézbesítéséhez egy hónapra volt szükség és ekkor még nem is esett szó az amerikai gyarmatokról A tanulságot leszűrve született meg a hatalommegosztás ötlete, mely keleti és nyugati részre osztotta a birodalmat. Az osztrák ág kedvelt tartózkodási helye Bécs volt, melyet azonban II. Rudolf Prágára cserélt- létrehozva a korabeli Európa alkímiai és csillagászati központját, mely azonban természetesen fővárosi funkciók betöltéséhez gyakorlatilag alkalmatlannak bizonyult. Ilyen szerepkörök egy helyre összpontosításában azonban Mainz erőteljes kísérletet tett a 15.-16. század fordulóján: Berthold von Henneberg érsek e várost akarta megtenni a Birodalmi Adóhivatal és a Birodalmi Főtörvényszék központjává, melyek a meglévő funkciókhoz (érsekség, választófejedelemség, Birodalmi Főkancellár, valamint a Birodalmi Levéltár őrzője cím) kapcsolódva már komoly hatalmi tényezőt jelentett volna. E helyett azonban a föderatív elv érvényesült, csakúgy, mint az 1648-as vesztfáliai béke esetében, tehát a felségjogokat több település között osztották szét- megakadályozva egy erős, meghatározó település kiemelkedését. A birodalom megosztottsága tehát továbbra is fennmaradt, hiszen Németföld mintegy háromszáz, különböző méretű és erejű területi egység laza halmazaként létezett. A vesztfáliai béke után azonban a Birodalmi Gyűlés helye állandósulni látszott, hiszen 1663-tól 1806-ig folyamatosan Regensburgban ülésezett, ehhez azonban nem társultak további funkciók. Az 1700-as években azonban komoly jelölt tűnt fel a fővárosi szerepkörért zajló versenyben: a Berlin-Potsdam páros. A brandenburgi választófejedelem, III. Frigyes 1701-ben olyan céllal helyezte át székhelyét Königsbergbe, hogy Poroszország szuverén hercegének nevezhesse magát és ezzel kivonhassa magát a Szent Római Birodalom kötelékéből. Udvara azonban ténylegesen Potsdamban maradt, de e függetlenségre támaszkodva erős impulzust adott a rezidencia közvetlen közelében lévő városnak, Berlinnek. Berlin a német városok között elhanyagolható szerepet játszott, első említése is csak 1251-ből származik, mikor több jelentős város is már csaknem fél évezredes múltra tekinthet vissza. Berlin fejlődése azonban a 18. századtól kezdve robbanásszerű: 1700-ban már 100000 fő élt itt, 1871-ben, az egységes Németország évében pedig már 824580fő! 2
A 19. század elejére a német-római császárság fokozatosan elvesztette jelentőségét, 1806-ban pedig végleg meg is szűnt. Utódszervezete 1806 és 1813 között a Rheinbund (Rajnai Szövetség), 1813 és 1866 között pedig a Deutscher Bund (Német Szövetség) volt, amely mintegy 30-40 territórium laza társulásából állt. A szövetségi gyűlés helyszínéül a szabad birodalmi város státusszal rendelkező (vetélytársai, így Bécs, Berlin, München, Stuttgart, Drezda és Hannover, kivétel nélkül egy-egy jelentős, nagy befolyással rendelkező territórium székhelyei voltak) Frankfurtot választották. A régi Reichstag mintájára e küldöttgyűlést Bundestagnak nevezték, mely azonban az eltérő érdekek miatt nehézkesen működött, nem sikerült például létrehozni a Legfelső Bíróságot és az 1834-ben alapított Német Vámszövetségben (Deutscher Zollverein) is csak a Szövetség (Deutscher Bund) mintegy fele vett részt. Frankfurt fontos szerepét jelzi azonban, hogy az első választott össznémet parlament 1848-ban e városban ült össze-egyéb megfelelő hely hiányában a Paulskirche nevezetű templomban (közel nyolcszáz főt kellett ugyanis elhelyezni). Frankfurt azonban nemcsak az egységesítési törekvések, hanem az 1848-as forradalom liberális és demokratikus reformjainak jelképe is lett. Ez viszont azzal a negatív következménnyel járt a város számára, hogy az egységes Német Császárság létrejötte (1871) után szóba sem jöhetett fővárosként. Az ultrakonzervatív Otto von Bismarck pedig kimondottan ellenszenvvel viseltetett Frankfurttal szemben, az ő ellenkezése miatt nem lehetett Frankfurt még koronázóvárosa sem a császárságnak (pedig a Német-római Császárság idején nemcsak a császárválasztás, de koronázás is hagyományosan itt játszódott le). Gyakorlatilag az összes politikai intézmény Berlinbe, illetve a közeli Potsdamba költözött. A császár azonban nem tulajdonított nagy jelentőséget a birodalmi szervezeteknek, jól jelzi ezt, hogy a Reichstag ideiglenesen az egykori porosz porcelánmanufaktúra épületében kapott helyet-ez a provizórium egészen 23 éven át tartott! Berlin a századforduló tájékára vitathatatlanul a legnagyobb német várossá vált, hiszen lakossága már elérte a kétmilliót. Az első világháború elvesztése a császárság bukását okozta, mely egyben a főváros helyének átgondolását is jelentette. A hatalmi vákuum és a fegyveres összetűzések miatt ugyanis az alkotmányozó parlament működésének biztonságát nem lehetett szavatolni, így kénytelenek voltak átköltözni a nyugodt Weimarba, ahol a lázongó tömegek befolyásoló hatása nem érvényesülhetett, ráadásul bízhattak a klasszikusok szellemének ösztönzésében is. A politikai funkcióinak zömét elvesztő Berlin azonban az 1920-as közigazgatási átszervezéssel még nagyobbá nőtt, hiszen a hét nagyobb város és 59 község egyesítésével létrejött Nagy-Berlin már 4,1 millió lakosnak adott otthont. A weimari köztársaság bukásával újból visszakerültek a jelentős intézményi központok Berlinbe, mely a nemzetiszocialista várostervezés egyik legjellemzőbb példáját is nyújtotta. A terv véghezvitelével Hitler hatalomátvétel negyedik évfordulóján (1937. január 30.-án) Albert Speert bízta meg, aki a munkálatok befejezését 1950-re időzítette. Már a város nevét is meg akarták változtatni: Berlin helyett Germania lett volna. Speer vezetésével a tervezők széles főútvonalakat, monumentális kupolás csarnokokat, diadalíveket, hatalmas központi pályaudvarokat álmodtak, melyek azonban csak a hatalom magasztalását tükrözték volna és nem a többmilliós város közlekedési gondjait és lakásproblémáit. Hitler bukásával és a város szétbombázásával e tervek is szétfoszlottak, ráadásul a világháborút követően a megosztott és romokban heverő Berlin a fővárosi funkció betöltésére is alkalmatlanná vált (elegendő csak az 1948/49-es berlini blokádra utalni). A megszálló hatalmak sem óhajtották Németország központjának választani a nemzetiszocialista rendszer egyik jelképének számító várost, s belföldön is nagy számmal akadtak ellenzői (főleg Bajorországban és a Rajna-mentén) Berlinnek, melynek nem voltak birodalmi hagyományai, ráadásul negatív asszociációkat keltett az átlag német állampolgár számára. Az ország feldarabolása után azonban újból feléledt a Berlin, mint főváros iránti nosztalgia, a német politikai közgondolkodásban egészen az újraegyesítésig megmaradt ez az 3
igény, ezért az ország nyugati részén megalakult NSZK fővárosát gyakorlatilag csak provizóriumnak tekintették. A szovjet megszállás alatt lévő Berlin (pontosabban annak nagyobbik, keleti része) így csak a keleti rész, az NDK fővárosa lett. A nyugati megszállási övezetek egyesülése után az újonnan létrejött NSZK-nak is kellett tehát központot választani. Ehhez az első lépcsőfok az alkotmány-előkészítő konvent, az úgynevezett Parlamentáris Tanács létrehozása volt, melynek székhelyéről az NSZK szövetségi köztársaságainak miniszterelnökei döntöttek. A nagy hagyományokkal rendelkező Frankfurt mellett Karlsruhe, Koblenz, Bonn (illetve korábban a szintén Nordrhein-Westfalen tartományban levő Köln és Düsseldorf), Celle és Stuttgart is pályázott ennek elnyerésére. A győztes végül a több azonnal (vagy rövid időn belül) használatba vehető épülettel rendelkező Bonn lett (Szegedi, 1986). A Parlamentáris Tanács hatáskörébe tartozott a szövetségi köztársaság (és a Parlament) központjának kiválasztása, melyre 1949. május 10.-én került sor. A pályázatát Frankfurton kívül Bonn, Kassel és Stuttgart nyújtotta be, azonban csak az első kettő számított igazán esélyesnek. A történelmi hagyományok, gazdaságossági-, kényelmi-, megvalósíthatósági szempontok (Lindner, 1988) mellett a nagypolitika érvei is döntő jelentőséggel bírtak, melyek közül nem elhanyagolható az a tény, hogy az angol megszállási zónában levő Bonn esetében sikerült elérni a megszálló csapatok kivonását a városból. A korabeli közvélemény számára az is magyarázatnak tűnt, hogy a Parlamentáris Tanács elnöke, Konrad Adenauer Bonntól alig tíz kilométer távolságra lakott A Parlament ideiglenes székhelyének (ez az ideiglenesség tükröződött abban is, hogy egészen az 1970-es évekig nem hajtottak végre számottevő fejlesztést a bonni kormányzati negyedben) választott Bonn így lett a szövetségi köztársaság fővárosa egészen a német újraegyesítésig, mikor újból előkerültek a régi érvek és ellenérvek a fővárosi funkciókkal, illetve a német állam föderális berendezkedésével kapcsolatosan. Már 1990 első hónapjaiban fellángoltak a viták-szóba azonban igazán csak két város jöhetett: Bonn vagy Berlin (Laux, 1990). Bonnt a világháború utáni talpraállás, a demokrácia és a piacgazdaság jelképének tekintették, míg Berlint kísértette a porosz felsőbbrendűség és a nemzetiszocialista rendszer múltja. Berlin jelentette viszont a megosztottság utáni egyesítést, a szabadságvágyat és a világra való nyitottságot is. Bonn mellett szólt a nyugati integrációhoz való szoros kapcsolat, Berlin mellett a Kelet felé való híd-szerep. Bonn a föderalizmust testesítette meg, Berlin azonban kevésbé periférikus helyzetű (ez főként az újonnan csatlakozó keleti tartományok számára volt fontos érv). Bonn hívei Bern, Canberra vagy Washington példáját látták szemük előtt, ahol a főváros nem a legnépesebb városban kapott helyet és így a tömegek befolyásoló hatása is kevésbé érvényesült. Berlin támogatói azt hangsúlyozták ezzel szemben, hogy a legnagyobb városban jobban lehet érezni a mindennapos gondokat, mint a csendes Bonnban. A Bonnban lévő épületek kibővítése kevesebb pénzt igényelt volna, Berlin és a kelet-német tartományok számára azonban gazdasági megélénkülést is ígért a főváros-váltás. A kulturális létesítmények száma Berlinben természetesen magasabb volt, a kormányzat elköltözése viszont Bonn értékeit veszélyeztethette volna (Tschirsch, 1999). Kompromisszumos megoldásként felmerült a hatalommegosztás terve is, e szerint Bonn maradt volna a kormányzati székhely, Berlin pedig a köztársasági elnöknek adott volna otthont. Ezt az ötletet a képviselők többsége elvetette, így az 1991 június 20.-i szavazáson Bonn és Berlin között kellett dönteni. Az eredmény nagyon szoros volt: Bonnra 320-an szavaztak, Berlinre viszont 338-an, így az egyesült Berlin lett az egyesített Németország fővárosa. A Bonnra adott voksok száma, valamint az ott élők kárpótlása miatt Bonn számára is születtek kedvező döntések. Az 1994-es Berlin/Bonn törvényben foglaltak szerint tíz év alatt 2,81 milliárd német márkát kapott Bonn a struktúraváltásra, a minisztériumok egy része Bonnban maradt, a többi pedig kihelyezett irodákban képviseltetik magukat (Borchard, 1999). A nagykövetségek egy része is inkább Bonnt választotta- igaz ebben szerepet játszottak az 4
olcsóbb ingatlanárak miatti gazdaságossági megfontolások is. A főváros-váltás 1999-es megtörténte után is különleges szerepet tölt be tehát Bonn, melyet hivatalos státusa is jelez: Bundesstadt, azaz szövetségi város. Fővárosi szerepkörének (Bundeshauptstadt) elvesztése nem okozott legyőzhetetlen válságot a város életében, a különböző pénzügyi és adminisztratív támogatások (például több hivatal, szervezet és vállalat székhelyének Bonnba való beköltöztetése) segítségével a lélekszám nem csökkent, sőt még gyarapodott is, tavaly például 1600 fővel. A város történelmében rekordot jelentő 312000 fős lakosságnak (www.bonn.de) azonban már azzal a tudattal kell élnie, hogy nem az Európai Unió gazdaságilag legjelentősebb országának fővárosában élnek. IRODALOM: Borchard, K. (1999) Bonn.-Bouvier Verlag 44 p. Laux, H.D. (1990) Hauptstadt oder Hauptstädte? Stadt Bonn. 28 p. Lindner, L. (1988) Köln-Bonn.-Panoráma Kiadó, Budapest. 167 p. Schultz, U. (1993) Die Hauptstädte der Deutschen.-C.H. Beck Verlag. 290 p. Szegedi N. (1986) Bonn. In.: Probáld F.-Szegedi N. (szerk.) A világ fővárosai. Kossuth Kiadó, Budapest, pp. 74-78. Tschirsch, V. (1999) Der Kampf um Bonn.-Bonner Werbe Gmbh. 140 p. Internet hivatkozás: www.bonn.de 5