Tartalom Köszönetnyilvánítás... 11 Bevezetés... 13 I. A tudomány és a vallás közötti kölcsönhatás: kezdeti megfontolások... 30 II. Tudomány és vallás a tudományos forradalom korában... 71 III. A tudomány és a vallás reformja közötti párhuzam... 105 IV. Isten szerepe egy mechanikus univerzumban... 146 V. Tudomány és vallás a felvilágosodás korában... 187 VI. A természeti teológia sorsa és szerepe... 234 VII. Képek a múltból: vallásos hit és a történeti természettudományok... 273 VIII. Az evolúcióelmélet és a vallásos hit... 330 Utóirat: A tudomány és a vallás a XX. században... 384 Bibliográfiai értekezés... 415 Az idézetek forrásai... 475 Mutató... 479
Bevezetés A modern természettudomány kezdeteiről szóló klasszikus fejtegetésében a történész Herbert Butterfield sokat idézett párhuzamot vont. Eszerint a XVII. századi tudományos forradalom hatása, jelentősége semmi máshoz nem hasonlítható, csak a kereszténység megjelenéséhez. A nyugati társadalom értékeinek formálásában a természettudomány és a keresztény vallás egyaránt kiemelkedő szerepet játszott, és arra tartós hatást gyakorolt. Akár túlzásnak tekintjük ezt az összehasonlítást, akár nem, mindenesetre a gondolat felvet egy nyilvánvaló kérdést. Milyen volt a kapcsolat a kultúra fejlődésének ezen két, meghatározó mozgatóereje között? Vajon kiegészítette egymást a hatásuk, vagy kibékíthetetlen ellentmondásban álltak egymással? Elősegítette-e a vallás fejlődése a természettudomány kibontakozását, vagy kezdettől fogva éles harcban álltak egymással? Állandó viszály dúlt a tudományos és a vallásos felfogás között, vagy talán mind az egyházi emberek, mind pedig a természettudósok közös álláspontra tudtak jutni? Miként változott ez a kapcsolat az idők folyamán? Ezeket a kérdéseket egyszerűbb megfogalmazni, mint megválaszolni. A XVII. század óta minden generáció foglalkozott ezzel a kérdéssel, ám anélkül, hogy konszenzust sikerült volna elérniük a válaszadás mikéntjét illetően. Mintegy hatvan évvel ezelőtt a filozófus A. N. Whitehead úgy tartotta, hogy a történelem jövőbeli menete erőteljesen függ attól, milyen döntést hoz generációja a tudomány és a vallás megfelelő viszonyáról. Ennyire erősek ugyanis azok a vallási szimbólumok, amelyeken keresztül az emberek gondolatokat cseréltek életük értelméről, és ennyire erősek azok a tudományos modellek, amelyek segítségével bele tudnak avatkozni környezetükbe. Minden generáció újraértékelte ezeket a kérdéseket, még ha a különböző korokban nem is ugyanakkora jelentőséget tulajdonítottak neki. Éppen 13
ezért bővelkedünk az arra vonatkozó véleményekben, milyennek is kellene lennie a megfelelő kapcsolatnak. Az ismeretterjesztő irodalomban három állásponttal találkozunk leggyakrabban, ám mindegyikük problematikusnak bizonyul, még ha különböző mértékben is. Gyakorta találkozunk azzal a felfogással, miszerint a tudományos és a vallásos gondolkodásmód között alapvető konfliktus áll fenn, minthogy az egyik az ellenőrizhető tényekkel foglalkozik, míg a másik elhagyja az érvelést a hit kedvéért; az egyik a tudományos ismeretek fejlődésével együtt járó változásban lelte kedvét, míg a másik az örök igazságokban nyert vigasztalást. Ahol ez a felfogás uralkodik, ott azt is feltételezik, hogy a történelmi elemzés a konfliktus mellett szóló bizonyítékokat szolgáltat a hatásköri villongások következtében a vallás nevében alkotott kozmológiai kép fokozatosan háttérbe szorult a természettudomány világából eredő, sokkal bonyolultabb elméletekkel szemben. Két XIX. századi tudós, J. W. Draper és A. D. White összeállított efféle katalógusokat, amelyekben a tudományos magyarázat újra meg újra vitába bocsátkozott a vallásos érzékenységgel, és amelyekben az egyházak képviselői mindig kifogást emeltek a feltételezések ellen, mégis mindig a tudósoké volt az utolsó szó. Jellemző példaként említhetjük White beszámolóját arról, miként vonakodtak az egyházi személyek villámhárítót szereltetni templomaikra. A velencei Szent Márk-székesegyház harangtornyát 1745-ben ismételten megrongálta egy vihar. Tíz év sem telt bele, mire Benjamin Franklin felismerte a villámlás elektromos természetét. Az általa feltalált vezető fémrúd, a villámhárító számos templomot megmenthetett volna a közkeletű vélekedés szerint Isten büntetésének tartott villámcsapás okozta károktól. White beszámolója szerint azonban egy ilyen előrelátó óvintézkedés az égiháború hatásának megelőzése érdekében olyan ellenállásba ütközött az egyházi hatóságok részéről, hogy a Szent Márk-bazilika harangtornyát 1761-ben és 1762-ben újabb villámcsapások érték. A villámhárítót csak 1766-ban szerelték fel attól kezdve az építmény biztonságban volt. White képe az egyház aggodalmaskodásáról és a villámcsapások által megrongált templomtornyokról az eredendő és állandó konfliktus népszerű képét támasztja alá. Eszerint egyetlen szemernyi tudományos ismeret sokkal hatékonyabban képes a természet erőit befolyása alá vonni, mint bármekkora mennyiségű könyörgő ima. Egy másik, az előzőtől merőben eltérő felfogás ugyancsak a történelemhez fordul igazolásért. A természettudományt és a vallást néha nem egymással szemben álló felekként mutatják be, hanem lényegében egymást kiegészítő diszciplínákként, amelyek mindegyike az emberi igények különböző csoportjaira fogalmaz meg válaszokat. Ezen felfogás értelmében a természettudományos és a vallási nyelvezetnek a gyakorlat különböző területeivel kell kapcsolatban állnia. Az Istenről szóló fejtegetések értelmezhetetlenek a tudományos laboratóriumok összefüggésében, viszont helyénvalóak lehetnek a vallásgyakorlás vagy az önvizsgálat kapcsán. A történelmi elemzést gyakorta felhasználják ennek az elkülönülésnek az alátámasztására, mert azzal mindig lehet érvelni, hogy a múlt konfliktusai csupán félreértéseken alapultak. Ha az egyházi emberek nem tettek volna ex cathedra nyilatkozatokat a természet működéséről, és ha a tudósok nem állították volna olyan arrogánsan, hogy a tudományos ismeretek kielégíthetik a legmélyebben gyökerező emberi igényeket is, akkor minden a legnagyobb rendben lett volna. Azzal érveltek például, hogy a darwini elképzelésről folytatott vita méregfogát jószerével ki lehetett volna húzni, ha a teremtés keresztény Francesco Guardi (1712 1793): A velencei Szent Márk tér. Az 1760 körül keletkezett festmény a Szent Márk-katedrálist és harangtornyát ábrázolja. A reprodukció a londoni The National Gallery kurátorainak szíves engedélyével készült. 14 15
elméletét megfelelően fogalmazták volna meg. Szerintük ez a tan arról szól, hogy végső soron minden létező a Teremtőtől függ. A tannak nem kell tartalmaznia minden egyes faj megteremtését. Egyes XX. századi teológusok, különösen Rudolf Bultmann, egészen annak kijelentéséig elmentek, hogy a teremtés tanának semmi köze a fizikai világhoz. A teremtést arra alkalmazhatjuk, hogy az ember valódi állapotát annak földi valóságában bemutassuk. Ily módon a tudomány és a vallás körei elszigetelődnek egymástól. Egy harmadik, néha ugyancsak túlhangsúlyozott álláspont értelmében bensőségesebb kapcsolat áll fenn a tudományos és a vallásos gondolkodásmód között. Az első felfogással a konfliktus modelljével ellentétben kijelenti, hogy a vallásos hit bizonyos vonatkozásban elősegítheti a tudományos tevékenységet. A második felfogással a szeparatista nézettel ellentétben viszont azzal érvel, hogy a vallás és a tudomány közötti kölcsönhatás távolról sem káros, sőt, mindkét diszciplína javára válhat. Ez a nyitottabb szemlélet nyilvánvalóan szimpatikus volt Whiteheadnek, hiszen felvethette azt a kérdést, hogy a XVII. századi természeti filozófia, amely azt állította, hogy rend uralkodik a természet felett, vajon nem akaratlanul is a középkori teológiából származik? Whitehead azt is kifejtette, hogy a vallás és a tudomány közötti kölcsönhatás megtisztíthatja az előbbit a fölösleges és idejétmúlt képektől. A történelemre való hivatkozás ebben az esetben is alapvető jelentőségű. R. K. Merton amerikai szociológus tétele, melynek értelmében a puritán értékek elősegítették a természettudományok robbanásszerű fejlődését a XVII. századi Angliában, kiváló történelmi példa a tudomány és a vallás kölcsönös létjogosultságának igenlésére, az állandó konfliktus vagy a teljes elkülönülés hangoztatásával szemben. Ennek az álláspontnak természetesen számos változata létezik. Bemutatásuk során azonban szinte mindig feltételezik, hogy van mit tanulni a történelemből. Könyvünk célja nem ennek a feltevésnek a tagadása, hanem annak kimutatása, hogy ezek a tanulságok távolról sem egyszerűek. Az elkövetkező fejezetekben nem szándékozunk azt a látszatot kelteni, mintha a teljes vagy a végleges történetet mondanánk el. A fejtegetéseket sokkal inkább történelmileg megalapozott kommentárokként kell olvasni, mintsem hagyományos történelem-leírásként. Fő célunk a kritikus szemlélet kialakításának elősegítése, nem pedig a látszólag döntő jelentőségű változások folytonos sorozatának leírása. A tudománytörténettel foglalkozó komoly, tudományos munkák olyan rendkívülien gazdagnak és összetettnek mutatják be a tudomány és a vallás közötti múltbeli kapcsolatot, hogy nehéz az általános érvényű tételeket fenntartani. Ennek a bonyolultságnak a kezelése bizonyult a tényleges feladatnak. A keresztény egyházak tagjai nem mind voltak a haladás ellenségei; ugyanakkor számos jelentős természettudós hívő volt, jóllehet teológiájuk néha kételyeket ébreszt. A tudomány és a vallás közötti állítólagos konfliktusokról kiderülhet, hogy azok valójában az ellentétes tudományos érdekcsoportok, vagy éppen ellenkezőleg, az egymással rivalizáló teológiai csoportok közötti konfliktusok. A politikai hatalom, a társadalmi presztízs és az intellektuális tekintély kérdései is egyre-másra felbukkannak. Ugyanakkor az egyes álláspontok szószólói által írott történetek saját előfeltevéseiket tükrözték. Darwin elkötelezett híve, T. H. Huxley zseniálisnak találta a konfliktusra épülő modellt, amely kiválóan megfelelt arra a célra, hogy fellendítse az egyre professzionálisabbá váló tudományos közösség fejlődését, az egyháznak a kultúrában és az oktatásban játszott vezető szerepének rovására. Kijelentette, hogy az elpusztított teológusok úgy hevernek szanaszét a tudományok bölcsője körül, mint a megfojtott kígyók Héraklész (Herkules) bölcsője mellett. Könyvünk célja nem a holttestek kiásása. Be akarjuk mutatni a tudomány, illetve a vallás szószólói által alkalmazott módszerek sokféleségét, összetettségét és zsenialitását, amint a természethez és Istenhez fűződő viszonyukra vonatkozó alapvető fontosságú kérdések megválaszolásával birkóztak. A téma oly gazdag, hogy célszerű félretenni az egyéni előítéleteket. A múlt kincses tárházában meglepetések is várnak ránk. Ugyanaz a Benjamin Franklin, aki a villámhárítót feltalálta, például nem szégyellte kijelenteni, hogy az elektromosság természetét illetően ő maga is csak a sötétben tapogatódzik. Utólag szégyenkezett a témával kapcsolatban korábban tanúsított magabiztossága miatt. Elméletei utóéletére visszatekintve megállapította, hogy az elektromosság használata a büszke embert is alázatossá tette. Franklin rájött arra, amit korábban már Francis Bacon is felismert, hogy az alázatosság és a kísérleti módszer követelményei egybevágnak. Felismerte, hogy a tudományos elméletek pompás építményei éppoly látványosan leomolhatnak, mint a nagy katedrálisok tornyai. A tudomány története nem egyéb, mint csupán részlegesen sikeres elméletek sorozata, amelyek közül a túlélők bizonyos előnyökkel 16 17
rendelkeznek a többi elmélettel szemben, ám világosan felismerhető módon ez csak ritkán mutatkozik meg a kezdet kezdetén. A cáfolhatatlan tények összességének tekintett tudomány és az igazolhatatlan meggyőződésekből álló vallás között vélt, széles körben elterjedt ellentét kétségtelenül a helyzet leegyszerűsítő tárgyalását jelenti. Az elméleti újdonságok, újítások általában ellentmondásosak, és gyakran még a tudományos közösségen belül is megosztóak. Következésképpen, amikor a szenttel kerülnek összeütközésbe, akkor általában bőséggel van mit megvitatni. Ha a tudomány és a vallás közötti kapcsolatot a teológiai dogma folytonos meghátrálásaként mutatjuk be a csalhatatlan és egyre gyarapodó tudománnyal szemben, akkor figyelmen kívül hagyjuk a tudományos viták finomszerkezetét, amelybe a vallási befolyás bizonnyal befurakodik, de gyakran kifinomult, nem pedig nyíltan gátló módon. Ezen a ponton nyilvánvaló nehézség bukkan fel. Miként beszélhet valaki a tudomány és a vallás, akár mint gyakorlati tevékenységek, akár mint hitrendszerek közötti kapcsolatról anélkül, hogy előtte ne definiálná a szükséges fogalmakat? Lehetséges, hogy csak ennek a kifogásnak a megfogalmazásáig mehetünk el. A vallást a természetfölötti létezőkbe vetett hittel vagy valamilyen transzcendens más iránti elkötelezettséggel definiálták, amely arra szolgál, hogy teljessé tegye valakinek az életét. A fogalom a szervezett intézményekre is vonatkozhat, amelyek azt állítják magukról, hogy a hitvallásuk és rituáléik révén koherens válaszokat adnak az emberi lét sorskérdéseire. Avagy egyszerűen arra a mély meggyőződésre is vonatkozhat, amely amorális parancsokban jut kifejezésre. Bár a fenti típusú definíciók között rendszerint átfedés van, ez nem szükségszerű. A világvallások némelyike, például a buddhizmus, nem tartalmazza a transzcendens Teremtőbe vetett hitet. Minthogy jelen könyvemben csak a természettudományok és a nyugati vallások közötti kapcsolattal szándékozom foglalkozni, amikor világvallásokról beszélek, akkor rendszerint a keresztény hit valamely változatára vagy annak kritikájára gondolok. A túlságosan korlátozó értelmű definíció azonban kontraproduktív lehet, mert számos kérdést kizár még azelőtt, hogy feltennénk őket. Ha a történelem vizsgálatát tanulságosnak tartjuk, akkor nem célszerű a túlságosan merev definíciókkal eleve eldönteni bizonyos kérdéseket. Ugyanez a probléma merül fel a tudomány világában is. A filozófusok, sőt, maguk a természettudósok is olyan sok definíciót kínálnak, hogy azok tárgyalása egy önálló kötetet megtöltene. Sok közülük valamiféle sajátos természettudományos módszerre vonatkozik, amelyhez az elfogadott tudományos kutatási tevékenység feltételezhetően tartja magát. Ám amint William Whewell cambridge-i filozófus csaknem százötven évvel ezelőtt megfigyelte, a tudománytörténet tanúsága szerint a tudományos kutatás minden új területe igényt tartott saját, önálló módszertanra. Éppen ez az egyre nagyobb fokú differenciálódást jelentő folyamat tükröződik a tudomány fogalmának alapvető változásában. Egykor a tudomány minden ismeret összességére vonatkozott, és a teológia volt a tudományok királynője, ezzel szemben mai fogalmaink szerint a tudomány empirikus vizsgálódást jelent, miközben nagyfokú specializáció jellemzi. Legalább három okot említhetünk, miért riad vissza a történész attól, hogy még munkája megkezdése előtt szigorúan definiálja a tudomány és a vallás fogalmát. Az első okot Isaac Newton egy nevezetes megjegyzésével szemléltethetjük. Leghíresebb könyve, amelyben gravitációelmélete segítségével magyarázatot ad a bolygók pályáira, A természetfilozófia matematikai alapjai (Mathematical principles of natural philosophy, 1687) címmel jelent meg. Tehát a mű címében nem a természettudomány (natural science), hanem a természetfilozófia (natural philosophy) fogalma szerepelt. A XVII. században a természet jelenségeit vizsgálók természetfilozófusoknak nevezték magukat, mert ezáltal is azonosították magukat azokkal az intellektuális hagyományokkal, amelyek szerint a közvetlen tudományos és technikai részletkérdéseknél szélesebb, átfogó kérdésekkel foglalkoztak. Maga Newton megjegyezte, hogy természetfilozófiai munkássága részét képezte például Isten tulajdonságainak és a fizikai világhoz való viszonyának tárgyalása. Napjainkban bizonyára nagyon kevés fizikus fogalmazná meg ily módon saját feladatát. A lényeg az, hogy ha előre eldöntjük, mit értünk tudományon és mit valláson, akkor nem érthetjük meg Newton felfogásának jellegzetességét. Ennek megfelelően bizonyos fokig mesterkéltnek tűnik annak a kérdésnek a felvetése, hogy miként tudta Newton összeegyeztetni tudományát a vallásával, hiszen ő saját magát a természetfilozófia művelőjének tekintette, ahol a két terület egybeolvadt. 18 19