Tisztelt Alkotmánybíróság!

A Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának B u d a p e s t Tisztelt Alkotmánybíróság! Dr. Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke, az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. Törvény 1. b) pontja, 21. (2) bekezdése és 37. -a alapján i n d í t v á n y o z o m, hogy a T. Alkotmánybíróság állapítsa meg a büntető eljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 17. (9) bekezdésének, 209. (1) bekezdésének, 554/C -ának, valamint 554/H -ának alkotmányellenességét, és semmisítse meg az idézett rendelkezéseket, minthogy azok a Magyar Köztársaság Alkotmányának 55. (2) bekezdésébe, 57. (1) bekezdésébe illetve 57. (3) bekezdésébe ütköznek. I n d o k o l á s: I. 2011. július 13.-án hatályba lépett az egyes eljárási és az igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló 2011. évi LXXXIX. törvény (a továbbiakban Novella). Noha álláspontom szerint a Novellának alig van olyan szakasza, amely ellen komoly alkotmányossági aggályok ne lennének felvethetőek, a következőkben csak azon rendelkezések alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát indítványozom, amelyek közvetlenül vagy közvetve kapcsolatban állnak a tisztességes eljárás és a védelem alkotmányos elvének követelményével. II. A Novella 2. -a a Be. 17. -át a következő új (9) bekezdéssel egészítette ki: (9) Az eljárásra kiemelt ügyekben (Be. 554/B. ) az a bíróság is illetékes, ahol az ügyész a legfőbb ügyész döntése alapján az eljárás ésszerű időn belül való illetve soron kívüli elbírálásának biztosítása végett vádat emel. E rendelkezés több okból is ellentétes az Alkotmány 57. (1) bekezdésével, amely kimondja: mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben jogait vagy kötelességeit a törvény által felállított független bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

2 1. A korábbi Be., az 1973. évi I. törvény a bíróság illetékességére vonatkozóan lényegében a maihoz hasonló előírásokat tartalmazott: ismerte az általános, a vagylagos és a kizárólagos illetékesség szabályait. Az 1998. évi XIX. törvény, 2003. július 1. napján történt hatályba lépésekor az egyedüli érdemi változás az volt, hogy megszűnt a Fővárosi Bíróság bizonyos bűncselekményeket érintő kizárólagos illetékessége. Ekkor a törvény az illetékességre vonatkozóan a következő rendelkezéseket tartalmazta. 17. (1) Ha e törvény eltérően nem rendelkezik, az eljárásra az a bíróság illetékes, amelynek a területén a bűncselekményt elkövették. A bíróságok illetékességi területét a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény határozza meg. (2) Ha a bűncselekményt több bíróság területén követték el, vagy az elkövetés helye nem állapítható meg, az azonos hatáskörű bíróságok közül az jár el, amelyik az ügyben - a nyomozási bíró eljárását ide nem értve - korábban intézkedett (megelőzés). Ha az elkövetés helye a tárgyalás megkezdése előtt ismertté válik, az eljárást az ügyész, a terhelt, a védő, a pótmagánvádló vagy a magánvádló indítványára az a bíróság folytatja, amelynek a területén a bűncselekményt elkövették. (3) Az eljárásra az a bíróság is illetékes, amelynek területén a terhelt lakik, ha az ügyész, a magánvádló vagy - ha e törvény másként nem rendelkezik - a pótmagánvádló ott emel vádat. (4) Több terhelt esetében a terheltek egyikére illetékes bíróság a többi terhelttel szemben is eljárhat, ha ez a hatáskörét nem haladja meg. Ha több ilyen bíróság van, a megelőzés az irányadó. (5) A foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés (Btk. 171. ), a közlekedési bűncselekmények (Btk. XIII. Fejezet) - kivéve az ittas vagy bódult állapotban elkövetett járművezetést [Btk. 188. (1) bek.] és a járművezetés tiltott átengedését [Btk. 189. (1) bek.] -, a közlekedés körében elkövetett, de nem a Btk. XIII. Fejezetében meghatározott bűncselekmény, a kiskorú veszélyeztetése (Btk. 195. ), a közveszélyokozás (Btk. 259. ), valamint a közérdekű üzem működésének megzavarása (Btk. 260. ) esetén a megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróság, a Fővárosi Bíróság területén a Pesti Központi Kerületi Bíróság jár el. E bíróságok illetékessége e bűncselekmények miatt a megye, illetőleg a főváros területére terjed ki. (6) Visszaélés radioaktív anyaggal (Btk. 264. ), visszaélés nukleáris létesítmény üzemeltetésével (Btk. 264/A. ), visszaélés atomenergia alkalmazásával (Btk. 264/B. ), és a gazdasági bűncselekmények (Btk. XVII. Fejezet) esetén - kivéve a pénzügyi bűncselekményeket (Btk. XVII. Fejezet III. Cím) - a megyei bíróság székhelyén lévő helyi bíróság, a Fővárosi Bíróság területén a Pesti Központi Kerületi Bíróság jár el. E bíróságok illetékessége e bűncselekmények miatt a megye, illetőleg a főváros területére terjed ki. (7) Ha a terhelt különböző bíróságok illetékessége alá tartozó bűncselekményeket követett el, az a bíróság jár el, amely valamelyik bűncselekmény elbírálására az (5)-(6) bekezdés szerint illetékes. (8) Az elkövetőre illetékes bíróság illetékessége a bűnpártolóra és az orgazdára is kiterjed. 18. (1) A Magyar Köztársaság határain kívül elkövetett bűncselekmény elbírálására az a bíróság illetékes, amelynek a területén a terhelt lakik, vagy tartózkodik, ennek hiányában az a bíróság, amelynek a területén fogva tartják. (2) Ha a terhelt a bűncselekményt a Magyar Köztársaság határain kívül követte el, és az eljárást a távollétében folytatják, az a bíróság illetékes, amelynek a területén a terhelt utoljára lakott, vagy tartózkodott. Az eljáró bíróság kijelölésére a 20. alapján csak illetékességi összeütközés vagy az illetékesség megállapíthatóságának hiánya esetén kerülhetett sor és kizárólag (magasabb hatáskörű) bíróság által. Ezt követően a 2006. évi LI. törvény a 18. -át módosította, beiktatva egy új (3) bekezdést: (3) Ha az (1) és (2) bekezdésben foglaltak alapján az eljárásra illetékes bíróság nem állapítható meg, a helyi bíróság hatáskörébe tartozó ügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság, megyei bíróság hatáskörébe tartozó ügyben a Fővárosi Bíróság jár el. Az illetékességre vonatkozó szabályok ezután a 2010. évi CLXXXIII. törvény egyes rendelkezéseivel, részben 2011. március 1., részben 2011. szeptember 1. napján történő hatályba lépéssel módosultak.

3 Ekkor a közveszélyokozás (Btk. 259. ) és a közérdekű üzem működésének megzavarása (Btk. 260. ) kivételével megszüntették az un. kizárólagos illetékesség intézményét, (tehát a közlekedési ügyekben és a fiatalkorúak ügyeiben is) ugyanakkor az eljáró bíróság kijelölése körében éppen az ésszerű időn belüli elbírálás érdekében előírták a következőket: 20/A. A Legfelsőbb Bíróság az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökének indítványára az illetékes bíróság helyett más, azonos hatáskörű bíróságot jelöl ki az ügy elbírálására, ha a bíróság rendkívüli munkaterhe miatt az ügyek ésszerű időn belül való elbírálásra más módon nem biztosítható, és a kijelölés nem jár a kijelölt bíróság aránytalan megterhelésével. 2. Jól látható tehát, hogy az eljárási törvény korábban következetesen mindig maga állapította meg az eljáró bíróság illetékességére vonatkozó szabályokat. Ha a főszabálytól (az elkövetés helye) eltérést engedett, azt - vagy a szakértelem koncentrálása okán tette (kizárólagos illetékesség); - vagy fakultatív módon célszerűségi okból, költség- és időkímélés okából biztosította az ügyész számára (ám ekkor is előírva, az elkövetési hely helyett a lakóhely szerinti illetékesség kötelező, tehát a vagylagosság tekintetében mérlegelést nem tűrő választását); - vagy a Legfelsőbb Bíróság elnökének hatáskörébe utalta, munkaszervezési okból. Eszerint tehát a törvény a fakultatív lehetőségek körében is egyértelművé tette hogy vagylagosan pontosan melyik bíróság járhat el, s ha ettől mint legutóbb mégis eltért, a lehetséges döntést meghagyta az igazságszolgáltatás jogkörében. 3. Az eljáró bíróság ügyész általi kijelölésének lehetősége azonban mind a törvényes bírósághoz való jog elvével, mind a tisztességes eljárás (fegyverek egyenlőségének elve) követelményével ellenkezik. a) A törvény által felállított független bíróság olyan bíróságot jelent, amelynek hatáskörét, illetékességét és összetételét törvény határozza meg. Láttuk, hogy a törvényi meghatározottság elve alóli kivételek esetében legfeljebb odáig lehet lemenni, hogy kivételesen maga az ítélkező fórum dönthessen más, azonos hatáskörű bíróság kijelöléséről. Csak ez biztosíthatja a bíróság pártatlanságának, felektől való függetlenségének elvét. Azzal azonban, hogy a kijelölésre vonatkozó döntés az ügyész ellenőrizhetetlen és támadhatatlan hatáskörébe kerül, a teljes illetékességi rendszer törvényességét felülírják, a bírósági eljárások helye követhetetlenné, kiszámíthatatlanná, esetlegessé válik, a vád bíróságot kijelölő funkciójának megjelenése folytán a pártatlanság alkotmányos elve sérül. b) A tisztességes eljáráshoz való jogra vonatkozó alkotmánybírósági gyakorlatot összegző 14/2004. (V. 7.) AB határozat megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog abszolút jog, amellyel szemben nem létezik mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél, mert már maga is mérlegelés eredménye. A büntetőeljárás szempontjából ezek a tételek a büntető igazságszolgáltatás történeti rendszereinek felhalmozódott tapasztalatán alapulnak. Eszerint: az igazság feltárásának az a legmegfelelőbb módja, ha az ítélkezésben független és pártatlan bíróság nyilvános tárgyaláson, a bizonyítás tekintetében egyenlő jogokkal résztvevő felek aktív közreműködésével lefolytatott eljárás eredményeként, közvetlen észlelése útján szerzett bizonyítékok szabad mérlegelésével állapítja meg a büntető felelősségre vonás eldöntéséhez szükséges tényeket (ABH 2004, 241, 266.).

4 Az Alkotmánybíróság több ízben kifejtette azt is, hogy a tisztességes eljárásnak [...] általánosan és nem vitatottan elismert eleme a»fegyverek egyenlősége«, amely a büntetőeljárásban azt biztosítja, hogy a vádnak és a védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben véleményt formálhasson és állást foglalhasson. A fegyverek egyenlősége nem minden esetben jelenti a vád és védelem jogosítványainak teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 95, 96.]. A tisztességes eljárás elvének lényege tehát, hogy a bírósági eljárásban vád és védelem összemérhető jogosítványokkal rendelkezzék. Ez az elv alapvetően sérül, ha a vád már az ítélkező bíróság megválasztása kapcsán privilegizált helyzetbe kerül. Nyilvánvaló, hogy a fegyverek egyenlőségének elvéről eleve nem beszélhetünk, ha az egyik fél már az ügydöntő fórum kijelölésénél kizárólagos és a másik fél által érdemben nem is támadható jogosítványhoz jut. (Hozzátehető, az ügyész e döntése ellen a bíróság sem léphet fel, nem is ismeri annak szempontjait, ám mégis köteles elfogadni vagyis felvethető az eljárási feladatok megosztásának sérelme is. A vádmonopólium ugyanis csak a vád emelésére terjed ki, annak egyoldalú eldöntésére nem, hogy melyik bírói fórum döntsön a vádról). Az már nem elsősorban alkotmányossági kérdés, hogy az ügyésznek lehetősége és eszközei sincsenek arra, hogy a bíróságok aktuális terhelési viszonyairól megfelelő információkkal rendelkezzék, így a deklarált céloknak megfelelően dönthessen. 4. Azzal a lehetséges ellenvetéssel szemben, hogy az ügyész - az általa kötelezően érvényesítendő törvényességi szempontok alapján - az általános illetékességi szabályoktól való eltérés jogát a felhatalmazás céljával összhangban, mértéktartóan, kizárólag az eljárás hatékonyságát és időszerűségét figyelembe véve, objektív módon fogja gyakorolni, szembeállítható az az elv, hogy a tisztességes eljárás sérelmét jelentheti már az olyan - akár alaptalan látszat keltése is, mely megkérdőjelezhetővé teszi a bíróság pártatlanságát. Az Alkotmánybíróság a pártatlanság látszatának követelményével is több ízben foglalkozott. A 67/1995. (XII. 7.) AB határozat szerint A pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjog az eljárás alá vont személy iránti előítélet-mentesség és elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal szemben. Ez egyrészt magával a bíróval, a bíró magatartásával, hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt az eljárás szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény: el kell kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a bíró pártatlansága tekintetében (ABH 1995, 346, 347.). Leszögezte továbbá azt is, hogy a pártatlanság kérdését objektív és szubjektív nézőpontból egyaránt vizsgálni kell. A pártatlanság [...] egyrészt azt a követelményt támasztja, hogy a bíróság tagjai személyes előítéletektől mentesek legyenek, másrészt objektív nézőpontból vizsgálva megvan-e a pártatlanság megfelelő látszata. [részletesen továbbá: pl. 32/2002. (VI. 4.) AB határozat, ABH 2002, 153, 161.; 17/2001. (VI. 1.) AB határozat, ABH 2001, 222, 227-228.] Az olyan szervezeti megoldások és jogosítványok tehát, amelyek konkrét gyakorlásuktól függetlenül alkalmasak lehetnek a pártatlanság kétségbe vonására (s a vádhatóságnak az az egyoldalú és támadhatatlan joga, hogy megválaszthatja az ítélkező fórumot, nyilvánvalóan ilyen kétségek felkeltésére alkalmas) az Alkotmány 57. (1) bekezdésével nem egyeztethető össze. III. 1. A Novella 8. -ával a Be. 209. (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lépett:

5 (1) A nyomozási bíró eljárására a bírósági eljárás általános szabályai az e címben foglalt eltérésekkel alkalmazandók azzal, hogy a nyomozási bíró eljárásában köteles figyelemmel lenni a nyomozó hatóság és az ügyész speciális, kizárólag a nyomozás során érvényesíthető nyomozástaktikai szempontjaira, így különösen arra, hogy a gyanúsított és a védő a nyomozás adatait, tényeit és bizonyítékait csak a nyomozásra irányadó szabályok alapján ismerhetik meg. E rendelkezés szintén ellentétes a tisztességes eljárás, a fegyverek egyenlősége és az eljárási feladatok megosztása Alkotmány 57. (1) bekezdéséből levezethető elvével. 2. A nyomozási bíró ülése a Be-ben a nyomozás körében szabályozott olyan sajátos előrehozott kontradiktórius eljárás, melyben az indítványozó az indítványt megalapozó bizonyítékokat írásban előterjeszti vagy szóban előadja. A jelenlévőknek módot kell adni arra, hogy az indítványozó bizonyítékait - a 186. keretei között - megismerjék. (Be. 211. (3) bekezdés) A nyomozás iratainak megismertetése nem a nyomozási bíró feladata. Az eljárási elvek helyes alkotmányos felfogása értelmében a nyomozástaktikai szempontok érvényre juttatásáért az ügyész felel, az ő kötelessége, hogy az indítványa teljesítéséhez szükségesnek, de egyben elégségesnek is ítélt iratokat a bíróság rendelkezésére bocsássa. E körben pedig figyelemmel kell lennie a tisztességes eljárás e körben is érvényesítendő követelményeire. Mindez kitűnik a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a kérdéskört szabályozó BKv 93. sz. véleményéből is. A Be kifogásolt előírása tehát két okból is ellentétes az Alkotmányból is levezethető alapvető elvekkel: a) az ügyészt illetve a nyomozó hatóságot krimináltaktikai meggondolásból kizárólag saját mérlegelésüktől függő szelektív bizonyítékok szolgáltatására jogosítja fel, tehát a nyomozás szempontjait a tisztességes eljárás elve elé helyezi; b) ügyészi feladatokat ró a bíróságra, s ezáltal sérti az eljárási feladatok megosztásának elvét, amely szintén a tisztességes eljárás elvébe ütközik. A két sérelem bővebb indokai a következőek: 3. A Be. 209. (1) bekezdése ellentétes az Emberi Jogok Európai Bíróságának töretlen gyakorlatával, amely szerint annak az eljárásnak, amelynek során az előzetes letartóztatásról döntenek, kontradiktóriusnak kell lennie, és mindig biztosítania kell a fegyveregyenlőség elvének érvényesülését a felek, vagyis az ügyész és a fogvatartott viszonylatában. [...] A fegyveregyenlőség elve nem biztosított akkor, ha a védő nem férhet hozzá azon nyomozati iratokhoz, amelyek ismerete alapvetően fontos ahhoz, hogy az ügyfele fogvatartásának jogszerűségét cáfolni tudja (Nikolova Bulgária elleni ügye, 1999 március 25.-én kelt 31195/96. sz. ítélet, Bulut. Ausztria elleni ügye 1996 február 22.-én kelt ítélet, közzétéve: Reports 1996-II, p.346.). A rendelkezés ellentétes az EU 2011 áprilisi irányelv-terveztével is (Proposal for a Directive of the European Parliament and of the Council on the right to information in criminal proceedings), amelynek 7. cikke szerint: ha a terhelt személyi szabadságát az eljárás bármelyik szakaszában elvonják, a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy ő maga, vagy védője megismerhesse azokat az iratokat, amelyek a fogvatartás megalapozottsága szempontjából relevánsak.

6 Az ügyésznek eljárási helyzetéből adódóan bizonyos fokú szelektálásra természetesen lehetősége van. Olyan bizonyítékokat azonban nem tarthat vissza és nem hallgathat el, amelyek ahhoz az objektív döntéshez elengedhetetlenek, amelyek a fogvatartás indokoltságának megalapozott eldöntéséhez szükségesek. 4. Az Alkotmánybíróság az eljárási feladatok megosztásának elvét (Be. 1. ) az Alkotmány 57. (1) bekezdése szerinti független és pártatlan bírósági eljáráshoz való jog szerves részének, folyományának tekinti. Több határozatában hangsúlyozta, hogy a közvádlói szerepkör határozottan elválasztandó az igazságszolgáltatási funkciótól. A 14/2002. (III. 20.) AB határozatában a tisztességes eljáráshoz való jog értelmezése kapcsán alkotmányellenesnek minősítette azt az előírást, amely a bíró kötelezettségévé tette az ügyész figyelmének felhívását (illetve értesítését), ha a vád kiterjesztésének lehet helye. Ennek kapcsán kifejtette: Az Alkotmánnyal összhangban a büntetőeljárásról szóló törvény a közvádra üldözendő bűncselekmények miatti vádemelés tekintetében a döntés felelősségét kivételt nem tűrő módon az ügyészre ruházza. (ABH 2002, 101, 108.). A 42/2005. (XI. 14.) AB határozat pedig - többek között - megállapította: A hatalmi ágak elválasztására és a büntető hatalomra vonatkozó alkotmányos követelményekből és garanciákból egyértelműen következik, hogy a közhatalmat gyakorló állami szervezetek csak az Alkotmány és az Alkotmányon alapuló szervezeti és eljárási-végrehajtási törvények kifejezett felhatalmazása és feladatkijelölése alapján vehetnek részt a büntető felelősségre vonás folyamatában. A hatalmi ágak elválasztásának elvéből a jelen esetben egyértelmű, hogy a vádlói közhatalom nem kerülhet az ügyészségen kívül más közhatalmi szervhez. [...] Az állam büntetőjogi igényének érvényesítésében az Alkotmány, a szervezeti törvények és a Be. a közvádlói jogkört az ügyészségre bízta, amelynek működéséért és működőképességéért az állam felel. (ABH 2005, 504, 524-525.) Végül a 62/2006. (XI. 23.) AB határozat már korábban nyomatékosan hangsúlyozta a nyomozási bíró és az ügyész jogkörének világos elhatárolására irányuló alkotmányossági igényt is: A vádrendszerű és kontradiktórius eljárás lényegéből fakadó követelmény, hogy az igazságszolgáltatás monopóliumával rendelkező bíróság és a közvádlói hatalmat kizárólagosan birtokló ügyészség hatásköre, tevékenysége, mozgástere egyaránt átlátható, kiszámítható legyen. Az Alkotmány rendelkezéseiből az következik, hogy az ügyész közvádlói monopóliumának éppúgy töretlennek kell lennie, mint ahogyan az ítélkezésben a bírói függetlenséget és a pártatlanságot megtestesítő állásfoglalásnak kell kifejezésre jutnia. (ABH 2002, 101, 112-113.) Az Alkotmánybíróság határozataiban kifejtett fenti tételeknek nem mond ellent, hogy a bíróságnak már a nyomozás és a vádemelés szakaszában is van feladata. A nyomozási bíró, illetve a vádemelést megelőző eljárásban közreműködő magasabb szintű bíróságok feladat- és hatáskörének egy része az alkotmányos alapjogok védelmét biztosítja a vádemelést megelőző eljárási szakaszban (Be. 207. ). A vádemelést megelőző bírósági hatáskör azonban nem jelenti a nyomozó hatóság és az ügyész tevékenysége feletti törvényességi felügyeletet. Ilyen bírósági jogkör nem vezethető le sem az Alkotmánynak a bíróság feladatait rögzítő rendelkezéseiből - sőt azzal ellentétes lenne -, sem a bírósághoz fordulás jogát alapjogként biztosító 57. (1) bekezdésből. A nyomozás és a vádemelés ura az ügyész marad, akinek teljes szakmai kompetenciával és felelősséggel kell teljesítenie a bűnüldözéssel és a közvádlói szereppel összefüggő, az Alkotmány 51. (1) és (2) bekezdésén alapuló feladat- és jogkörét. (ABH 2006, 697,.699) Mindezek alapján az eljárási törvényben annak előírása, hogy a nyomozási bíró értékelje, vegye figyelembe a nyomozás krimináltaktikai szempontjait, tehát a vád funkcióit átvéve, a nyomozás és a vád érdekrendszerét érvényesítse s ezzel ráadásul adott esetben mintegy

7 maga is hozzájáruljon ahhoz, hogy a szelektív bizonyítékok egyoldalúsága révén a fegyverek egyenlőségének elve sérüljön alkotmányellenes. IV. A Novella 23. -ával beillesztett 554/C. szerint kiemelt jelentőségű ügyben az eljárást soron kívül kell lefolytatni. Az eljárás soronkívüliségét az eljárás minden részvevője a saját eszközeivel köteles biztosítani. Ez a rendelkezés ugyancsak az Alkotmány 57. (1) bekezdése értelmében sérti az eljárási feladatok megosztásának elvét. A büntető eljárásjog tudománya és gyakorlata az eljárás résztvevőinek tágabb értelemben a processzuális funkciókat ellátó személyeket, a bíróság tagjait, az ügyészt, a nyomozó hatóságot a terheltet, a védőt és bizonyos feltételek mellett a sértettet tekinti. Ugyanakkor az eljárás gyors és törvényes (időszerű) lefolytatásának kötelezettsége - kiváltképpen az általános szabályoktól eltérő soron kívüli eljárás biztosítása - nyilvánvalóan csak a hatósági jogkört gyakorló és az igazságszolgáltatást végző alanyok számára írható elő. Ha a törvény erre a terheltet és a védőt is kötelezi, olyan adott esetben a saját érdekeikkel ellentétes hatósági feladatot ró rájuk, amely összeegyeztethetetlen eljárási pozíciójukkal. Mindez nem jelenti, hogy a terheltet és a védőt a törvény mintegy felhatalmazhatja az eljárás elhúzására. Nyilvánvalóan nem alkotmánysértőek az olyan eljárási eszközök, amelyek hatékonyan képesek megakadályozni pl. az időhúzást célzó védelmi taktikát. Annak előírása azonban, hogy a védő és a terhelt a soron kívüliséget saját eszközeivel biztosítani köteles, egyértelműen funkció-idegen, a védelmi jogok integritását sértő, így a tisztességes eljárás elvével ellenkező rendelkezés. V. 1. A Be. Novella 23. -ával beillesztett 554/H -a szerint a kiemelt jelentőségű ügyben elrendelt őrizet legfeljebb százhúsz óráig tarthat. Az őrizet első negyvennyolc órájában a terhelt és a védő érintkezése a konkrét ügy egyedi körülményei alapján az ügyész intézkedésére megtiltható. Az intézkedés ellen jogorvoslatnak nincs helye. A rendelkezés az Alkotmány több rendelkezését sérti. a) Egyrészt ellentétes az Alkotmány 55. (2) bekezdésével, mely szerint A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. Az őrizet időtartamának 120 órára történő kiterjesztése nem felel meg a lehető legrövidebb időn belüliség követelményének. b) A védő terhelttel való kapcsolatfelvételét korlátozó rendelkezés nyilvánvalóan ellentétes a védelem jogát deklaráló 57. (3) bekezdésével is, mely szerint a büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. Minthogy a első két mondata a leírtak szerint alkotmányellenes, annak igazolása, hogy a harmadik mondat az Alkotmány 57. (5) bekezdésében szabályozott jogorvoslati jog sérelmét jelenti (a Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki

8 jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti), felesleges. Indokolt ezúttal is az alkotmányossági kifogások bővebb alátámasztása. 2. A 120 óráig (5 napig) tartható őrizet nem új a magyar büntető eljárásjogban. Az 1973. évi I. tv. (korábbi Be.) hatályba lépésekor az őrizet még 72 óra volt, ám ekkor az előzetes letartóztatást az ügyész (vagy az ügyész jóváhagyásával a nyomozó hatóság is elrendelhette). 1988 január 1. napjától a nyomozó hatóság letartóztatási joga megszűnt. 1990. I. 1. napjától (a letartóztatás kizárólagos bírói hatáskörbe utalásával együtt) került a Be.- be az a szabály mely szerint az őrizet legfeljebb öt napig tarthatott; az ügyésznek, ha a letartóztatást indokoltnak tartotta hetvenkét órán belül elő kellett terjesztette ezt célzó indítványát a bíróságnak. Ebből következett, hogy a terheltet szabadon kellett bocsátani a) hetvenkét óra elteltével, ha az ügyész nem indítványozta az előzetes letartóztatást; b) öt nap elteltével, ha az előzetes letartóztatást nem rendelték el. (1989. évi XXVI. törvény) 1995 február 15.-től az őrizet ismét 72 órára csökkent. Az erről rendelkező 1994. évi XCII. törvény indokolása ezt azzal magyarázta, hogy az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv (a továbbiakban: Egyezmény) 1992. november 5-én a Magyar Köztársaságra nézve hatályba lépett. Az Egyezmény megerősítése azt a kötelezettséget rója a Magyar Köztársaság törvényhozására és jogalkalmazó szerveire, hogy gondoskodjanak a magyar jog és az Európai Emberi Jogi Bizottságnak és Bíróságnak az Egyezmény rendelkezéseit alkalmazó és értelmező gyakorlatának összhangjáról. [ ] Az Egyezmény 5. cikkének 3. pontja kimondja, hogy az őrizetbe vett személyt haladéktalanul bíró elé kell állítani. (Hasonló rendelkezést tartalmaz az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 9. cikkének 3. pontja.) A Be-nek az 1989. évi XXVI. törvénnyel történt módosítása megteremtette ugyan az előzetes letartóztatás elrendelésére a bíróság hatáskörét az eljárás nyomozási szakaszában is, de a Be. 91. -ának módosított (2) bekezdése az őrizet leghosszabb tartamát az addigi hetvenkét óra helyett öt napban határozta meg. Az Emberi Jogi Bíróság ítéletei azt mutatják, hogy a terhelt bírósági határozat nélküli fogvatartásának öt napos leghosszabb tartama ellenkezik az Egyezmény 5. cikke 3. pontjában foglalt <<haladéktalan>> bíró elé állítás követelményével. Ezért a Javaslat a Be. 91. -ának (2) bekezdését úgy módosítja, hogy az őrizet leghosszabb tartamát hetvenkét órában állapítja meg. 3. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (azóta inkább szigorodó, mint enyhülő) gyakorlatából valóban levonható olyan következtetés, hogy a bírói döntés nélküli 5 napos 1 fogvatartás sérti a szabadsághoz és biztonsághoz való jog egyetemes elvét. A Bíróság gyakorlatát elemző kézikönyv szerint a bíróság a mai napig nem adott egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy mennyi az a leghosszabb időtartam, ami még nem ütközik az 5. cikk 3. bekezdésének haladéktalanság követelményébe Annyit lehet csupán biztosan tudni, hogy a mai napig a legrövidebb időszak, amely már egyezménysértőnek bizonyult 4 nap és 6 1 Az 5 napos határidő 120 órában történő meghatározása önmagában nem tartalmi kérdés, kizárólag a napokban megállapított határidő-számításból adódható visszás helyzetek elkerülését célozza.

9 óra volt. (Brogan and Others v. the United Kingdom judgement of 29 November 1988, Series A no 145-B) 2 A gyakorlat változatlanságát és a 120 órás időtartam tarthatatlanságát igazolja az is, hogy 10 évvel később volt olyan ügy, amiben az 5 napig tartó őrizetet egyezménysértőnek minősítették (Sinan Tanrikulu és mások Törökország elleni ügye, 2007 május 3.-án kelt 50.086/99. sz. ítélet). Ezidő szerint Európában egyetlen ország sincs, amely ne írná elő, hogy a fogva lévő gyanúsítottat 72 órán belül a fogvatartása ügyében döntő bíró elé állítani. (Különbségek legfeljebb abban vannak, mennyi idő áll a bírónak a döntéshez rendelkezésére, s ennek az időnek a figyelembe vételével egyedül Spanyolországban érheti el az őrizet a 120 órát). A magyar Alkotmány nem a haladéktalan, hanem a lehető legrövidebb időn belül kifejezést használja. Anélkül, hogy etimológiai fejtegetésekbe bocsátkoznánk, belátható, hogy ez a kifejezés ugyanazt jelenti: alapvető jogok sérülnek, ha a törvény által erőteljesen redukált rövid időn belül (ami legfeljebb 48 és 96 óra közötti idő lehet) nem döntenek a fogva lévő terhelt személyi szabadságának további elvonásáról, vagy szabadon bocsátásáról. Ezzel kapcsolatban indokolt rámutatni, hogy az alkotmányjogi sérelem kettős: az időtartam hossza mellett az is felvethető, hogy a módosított rendelkezés nem tartalmaz olyan előírást sem, ami garantálná, hogy a 120 órás időtartamon belül a bíróság a fogvatartást illetően már korábban döntési helyzetbe kerülhessen. 4. Ennél is súlyosabb alapjogi sérelmet jelent az az előírás, mely szerint a terheltnek őrizetének első 48 órájában a védőjével való érintkezés megtiltható. Mindez nyilvánvalóan ellentétes a napjainkban is dokumentumok sorozatában testet öltő európai 3, valamint a kérdéskört érintő hazai alkotmánybírósági gyakorlattal. A Murray Egyesült Királyság elleni ügyben az EJEB arra az álláspontra helyezkedett, hogy ellentétes az Egyezménnyel, ha a terheltnek nem engedélyezik a fogva tartás első 48 órájában a védőjével való konzultációt. A védővel való érintkezést illetően a Bíróság rámutatott arra, hogy a 6. cikknek és különösen annak 3. pontjának az elsőfokú bírósági eljárást megelőzően is nagyon fontos szerepe van, olyannyira, hogy a kezdetekkor történő figyelmen kívül hagyása komolyan veszélyeztetheti az egész eljárás tisztességes jellegét. Elismerte, hogy a nemzeti jog az egész később lefolytatandó büntető eljárás során a védelem jövőbeni kilátásaira vonatkozóan meghatározó következményeket kapcsolhat a vádlottnak a rendőrségi kihallgatások kezdetén tanúsított magatartásához. Ilyen körülmények között a 6. 2 Grád András: Kézikönyv a Strsabourgi Emberi Jogi Ítélkezésről. HVG-orac, Budapest, 2000, 138. old. 3 Lásd pl. - Proposal for a Directive of the European Parliament and of the Council on the right of access to a lawyer in criminal proceedings and on the right to communicate upon arrest (http://eurlex.europa.eu/lexuriserv/lexuriserv.do?uri=com:2011:0326:fin 2011.VII. 10.) E javaslat 3. cikke szerint a tagállamoknak garantálniuk kell, hogy a terhelt haladéktalanul kapcsolatba léphessen ügyvéddel. Ezt legkésőbb a) a rendőrség vagy más hatóság általi kihallgatás kezdetekor; [ ] c) a személyi szabadság elvonásának kezdetekor biztosítani kell. - Strengthening mutual trust in the European judicial area A Green Paper on the application of EU criminal justice legislation in the field of detention, 14.06.2011. (http://ec.europa.eu/justice/policies/criminal/procedural/docs/com_2011._327_en.pdf - 2011 VII. 10.) - Commission Staff Working Paper Impact assessment accompanying the proposal for a Directive of the European Parliament and of the Council on the rights of access to a lawyer and of notification of custody to a third person in criminal proceedings (Az Európai Bizottság 2011. június 14.-én kelt részletes elemzése és hatásvizsgálata a fogva lévő terhelt védőhöz való hozzáféréséről) (http://www.europa-nu.nl/id/viq86ri4kczo/commission_staff_working_paper_impact) 2011.VII. 10.

10 cikk rendes esetben azt követeli meg, hogy a vádlott rögtön a rendőrségi kihallgatás kezdeti stádiumában ügyvéd segítségét vehesse igénybe. Ez a jog [ ] valós indokok alapján korlátozható. Minden egyes esetben meg kell azonban vizsgálni, vajon az eljárás egészét tekintve a korlátozás nem fosztotta-e meg a vádlottat a tisztességes eljárástól. [ ] A védelem jogaihoz elengedhetetlen, hogy a vádlott a rendőrségi kihallgatás kezdetétől fogva érintkezhessen ügyvéddel. [ ] A kihallgatás első 48 órájában ettől megfosztani a vádlottat bármi legyen is az indoka akkor, amikor a védelem jogai igencsak helyrehozhatatlan sérelmeket szenvedhetnek el összeegyeztethetetlen azzal a joggal, amit a 6. cikk biztosít a vádlott számára. (1994 október 28.-án kelt 41/1994/488/570 számon közzétett ítélet). A Salduz Törökország elleni ügyben (2008 november 27.-én kelt 36391/02. sz. ítélet) a strasbourgi bíróság szintén kimondta: a tisztességes eljáráshoz való jog megköveteli, hogy a terhelt már a rendőrségi eljárás kezdetétől védői segítséget vehessen igénybe. Ez az elv csak akkor korlátozható, ha nyilvánvaló kényszerítő okok indokolják a korlátozást. Ám még abban az esetben is, ha ilyen okok felvethetnek bizonyos korlátozásokat, azok csak a feltétlenül szükséges módon és feltétlenül szükséges mértékben igazolhatóak. Marasztaló ítélet alapjául a védő kizárásával tett terhelti vallomás nem szolgálhat. Hasonló elveket fogalmazott meg az EJEB a Brusco Franciaország elleni ügyben is (főszabályként előírva a kapcsolat korlátozhatatlanságát), melynek hatására Franciaország - néhány konkrét, nevesített kivételtől eltekintve - megváltoztatta azt a gyakorlatát, amely korábban lehetővé tette a védő és a terhelt kapcsolatba lépésének megtiltását. (2010. október 14.-én kelt 1466/07. sz. ítélet). Lanz Ausztria elleni ügyében a strasbourgi bíróság kifejtette, hogy amennyiben a terhelt nélkülözni kénytelen védője bizalmas tanácsait, a jogi képviselet sokat veszít hatékonyságából, jóllehet az Egyezményt olyan jogok biztosítására alkották meg, amelyek a gyakorlatban is megfelelően érvényesíthetőek. (2002 január 31.-én kelt 24.430/94. sz. ítélet). Mindehhez hozzátehető: valamennyi döntés figyelembe vette az adott ország nemzeti jogát, s annak függvényében (is) vizsgálta azt, mennyire determinálhatja az eljárás kimenetelét, ha a terhelt az eljárás kezdetekor napokig jogi segítség nélkül marad. Ha azonban Magyarország nemzeti jogát és gyakorlatát vizsgálták volna, akkor sem juthattak volna más következtetésre. Nálunk ugyanis a jogalkotónak az új Be. megalkotásakor hangsúlyozott eredeti szándékától eltérően az egész eljárás kimenetelét továbbra is gyakran döntően meghatározza a nyomozás és annak kezdeti szakaszában folytatott bizonyítás. Nem minősíthető elszigetelt gyakorlatnak, hogy a bizonyítás súlypontja a kontradiktórius tárgyalás helyett továbbra is a nyomozás, sőt a bírósági eljárás a nyomozás és a tárgyalás során beszerzett bizonyítékok ütköztetése során nem ritkán a nyomozás adatait preferálja, s a tárgyalás során csupán legitimálják a már az előkészítő eljárásban rögzített adatokat. (Ezt egyértelműen igazolják pl. azok az előírások, amelyek a tárgyalást megelőzően beszerzett bizonyítékok felhasználhatóságáról rendelkeznek). Ilyen körülmények között pedig a tisztességes eljárás érvényesülése szempontjából nálunk is alapvető jelentősége van annak, hogy a védő a nyomozás első percétől kezdve hatékony segítséget nyújthasson védencének. 5. Az idézett strasbourgi döntések a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatában is következetesen alkalmazott szükségességi és arányossági teszt fontosságára is felhívják a figyelmet. Látható, hogy a kapcsolatot részben korlátozó, esetleges kivételek semmiképpen sem a jogalkotó által eleve kiemelt egyes ügykategóriákra, bűncselekménycsoportokra, hanem konkrét ügyek konkrét körülményeire vonatkozhatnak, amelyeket a törvénynek kell

11 körülírnia. A sérelmes helyzeten tehát nem változtat a kifogásolt rendelkezés azon általános és bizonytalan tartalmú előírása, mely szerint az ügyész a konkrét ügy egyedi körülményei alapján dönthet a védővel való érintkezés tilalmáról. A kifogásolt előírás ugyanis nem a releváns körülményeket nevesíti, hanem egy meghatározott ügycsoportot kiemelve ad általános felhatalmazást - indokolási kötelezettség és jogorvoslat biztosítása nélkül - a védelem jogainak korlátozására. A védelemhez való jog alkotmányosságának kérdéseit itthon átfogóan legutóbb a 209/B/2003. sz. AB határozat 2008-ban rögzítette (ABK 2008. június). Eszerint Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a jogállami büntetőeljárásnak korlátozhatatlan minősége az eljárás tisztességes volta, amelynek lényeges eleme a védelemhez való jog hatékony érvényesülése.[ ] Az Abh. a védelemhez való jog tekintetében is összegező elvi tételeket rögzít. Az Alkotmány 57. (3) bekezdésében biztosított védelemhez való jog számtalan részletszabályban ölt testet. A konkrét ügyekben a terhelt azon jogaiban, illetve a hatóságok azon kötelezettségeiben realizálódik, amelyek biztosítják, hogy a büntetőeljárás hatálya alatt álló személy a vele szemben érvényesített büntetőjogi igényt megismerje, arról álláspontját kifejthesse, az igénnyel szembeni érveit felhozhassa, a hatóságok tevékenységével kapcsolatos észrevételeit és indítványait előterjeszthesse, továbbá védő segítségét vehesse igénybe. A terheltnek joga van ahhoz, hogy saját magát megvédje, és ahhoz is, hogy választása szerinti védőt vegyen igénybe. A védelemhez való jog alkotmányos megítélése csakis a terhelt és a védő jogainak együttes szemlélete alapján lehetséges. A védő a büntetőeljárás önálló személye, jogai nem átruházott jogok, hanem a büntetőeljárás alá vont személy objektív érdekét szolgáló, de önálló eljárási jogosítványok. Ebből a sajátos és önálló jogállásból is következik - a törvényben meghatározott körben - a kötelező védelem intézménye, továbbá az, hogy a védő jogosítványai bizonyos esetekben tágabbak lehetnek a terhelténél. [ ] A tisztességes eljárás és a védelemhez való jog követelményeinek kiterjesztése a nyomozási szakaszra azzal a következménnyel jár, hogy a tárgyalást megelőző eljárásban is érvényesülnie kell a gyanúsított, különösen a személyi szabadságától megfosztott személy védő-választási jogának, illetve a védő kirendeléséhez való jogának. A Bíróság a tisztességesség megítélésének kialakult szempontjai szerint értékeli a védő jelenléti jogát a nyomozó hatóság <<hatalmában>> lévő személy kihallgatásánál, illetve az e szakaszban készült dokumentumok megismeréséhez való jogot. [ ] A védelem jogának helyes értelmezése megkívánja, hogy minden bűncselekménnyel gyanúsított, illetve megvádolt, a miatt letartóztatott személy számára az eljárás kezdetétől fogva nyújtsanak jogászi szakmai segítséget, illetve képviseletet; ez ingyenes legyen, amennyiben a gyanúsítottnak/vádlottnak ehhez nincsenek megfelelő eszközei és a jogi segítség az igazságszolgáltatás érdekét szolgálja; a gyanúsított/vádlott szakmai védelme kötelező és visszavonhatatlan a büntető eljárás minden szakaszában és szintjén. A jogi segítséghez való jog az eljárás minden szakaszában átfogja a védő és a védence közötti kapcsolatok tökéletes titkosságát, a védő jelenlétét a gyanúsított/vádlott minden kihallgatásán, kérdések feltevésének lehetőségét a gyanúsítottnak/vádlottnak, illetve bármely tanúnak, továbbá a védő jogát a mentő, illetve a felelősséget enyhítő bizonyítékok benyújtására.[ ] Az Alkotmánybíróság több határozatában hangsúlyozta, hogy a védelemhez való jog a büntetőeljárás alá vont számára kiemelkedően fontos, de nem korlátozhatatlan. Az Alkotmány nem biztosít jogot bármilyen védekezési eszköz alkalmazásához. A korlátozó rendelkezések alkotmányosságát az Alkotmánybíróság az Alkotmány 8. (1)-(2) bekezdése keretében kialakított általános alapjogi, ún. szükségesség-arányosság teszt alapján ítéli meg [41/2003. (VII. 2.) AB határozat, ABH 2003, 430, 438.; 17/2005. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2005, 175, 190-191.]; azaz azt vizsgálja, hogy a jogszabály meghozatalakor a törvényhozónak volt-e

12 alkotmányosan elismerhető kényszerű oka az alapjog korlátozására és a korlátozás súlya az elérni kívánt céllal arányban áll-e, továbbá a lehetséges eszközök közül a jogalkotó a legenyhébbet választotta-e. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül történik, ha tehát - valamely más alapvető jog vagy alkotmányos cél érdekében - nem elkerülhetetlenül szükséges, továbbá, ha szükséges is, a korlátozás által okozott jogsérelem az elérni kívánt célhoz képest aránytalan. Az alapjog korlátozhatósága feltételeinek vizsgálatakor az Alkotmánybíróság - az Alkotmány keretei között - figyelembe veszi a magyar államra kötelező dokumentumokból, így az Egyezményből fakadó követelményeket is. [2/2007. (I. 24.) AB határozat, ABK 2007. január, 12, 17.] 6. Röviden indokolt foglalkozni még egy körülménnyel. Kétségtelen, hogy a jogalkotó nem az általános szabályok körében, hanem az un. kiemelt jelentőségű ügyekben vezette be az említett megszorításokat. A kiemelt ügyek köre a Novella rövid vitája során is többször változott. Az Indokolás szerint ide a nagy súlyú, kiemelt vagyoni értéket érintő és a társadalom által nagy figyelemmel kísért ügyek kerültek. A bűncselekmények katalógusa azonban teljességgel következetlen, a felsorolásban helyet kaptak pénzbüntetés kiszabását is lehetővé tevő deliktumok (pl. hivatali visszaélés) és a Novella elfogadásakor már nem is hatályos (nevű) bűncselekmények (pl. jogosulatlan gazdasági előny megszerzése, adócsalás) mellett olyan gazdasági bűncselekmények is, amelyeket évek óta ki sem mutat kriminálstatisztika (pl. a kartell-bűncselekmény). A legnagyobb értékhatárra elkövetett vagyon elleni bűncselekmények kiemelt kezelése viszont szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a bíróságokat a jelenlegi szervezeti struktúrában. A merőben önkényes csoportba sorolás nem adhat a kifogásolt rendelkezésekre nézve általános felhatalmazást, mert nélkülözi azokat az egységes körülményeket, amelyek az általános jogosultságok esetleges korlátozását indokolhatnák. A vizsgált rendelkezés törvénybe iktatásakor a védő kizárásának egyetlen kifejezetten ki nem mondott indoka az az aggodalom volt, hogy a védő és a terhelt kezdeti kapcsolata olyan információk kiszivárogtatásához vezethet, amely csökkenti a bűncselekmény felderítésének esélyeit. Erre egyébként közvetve utal a külön eljárás kapcsán megfogalmazott mindössze néhány soros indokolás is: a nyomozás nem kontradiktórius eljárás, ezért a hatályos Be. nyomozásra vonatkozó szabályozásából indokolt meghatározott esetekben ezeket az elemeket mellőzni, mivel lehetővé teszik az eljárás indokolatlan és rosszhiszemű elhúzását illetve ellehetetlenítését. Ám az EJEB ezzel kapcsolatban már egy évtizede világosan kifejtette, hogy a védekezési stratégia visszaélésszerű összehangolásának veszélye nem olyan súlyú probléma, amely a védelemhez való jog korlátozásának tilalma alól felmentést adhatna. (S. Svájc elleni ügye, 1991 november 28.-án kelt 13.965/88. számon közzétett ítélet) Az Alkotmánybíróság emellett a már idézett 209/B/2003 AB határozatában azt is hangsúlyozta, hogy a tisztességes eljárás általános követelménye valamennyi büntetőügyre vonatkozik, függetlenül a bűncselekmény típusától vagy súlyától. 7. Összegezve, a fogva lévő terhelt védőtől történő akár időleges megfosztása a hatékony védekezés alapjait, meghatározó feltételeit vonja el. Az eljárás kezdetén a védővel való konzultáció hiánya lehetetlenné teszi, illetve indokolatlanul megnehezíti a védelem és védekezés részjogosítványába tartozó valamennyi jogosultság megfelelő gyakorlását, s a védő távoltartásával történő bizonyítás determinálhatja az egész eljárás kimenetelét. A védelem jogainak ilyen mértékű elvonása anélkül, hogy ennek okait a törvény megjelölné az elérni kívánt célhoz szükségtelen, így arányossága nem is vizsgálandó. ***

13 Mindezek alapján álláspontom szerint a Büntető eljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 17. -a (9) bekezdése, 209. (1) bekezdése, 554/C -a, valamint 554/H -a alkotmányellenes, ezért indokolt e rendelkezések megsemmisítése. Budapest, 2011. július 25. Dr. Bánáti János elnök