CSERNOK ATTILA: KÁROLYI MIHÁLY IGAZSÁGA

1 Legendák rabjai Nem az a dolgom, hogy mérlegeljem, milyen hatása van a szavaimnak. A dolgom az, hogy a magam morálja szerint ítéljek, beszéljek, és kész. A többi nem az én dolgom, mert az vagyok, aki vagyok. Értelmiségi és nem gerillavezér. Értelmiségi és nem politikus. Értelmiségi és nem terrorista. (Kertész Ákos: Prófétát a lelátókra.) CSERNOK ATTILA: KÁROLYI MIHÁLY IGAZSÁGA (Részlet a szerző Legendák rabjai című, készülő könyvéből.) Álomország miniszterelnöke Az igazságát keresem, nem az életrajzát írom. Annyit azonban elöljáróban ki kell emelnem a mozgalmas életútból bemutatandó az érzékeny embert, aki a politikust soha nem hagyta magára, hogy nagybirtokosként kezdte és földosztó vált belőle. Kápolnai birtokát 1919 februárjában felosztotta a nincstelen parasztok között. Bethlen István akkor keményen támadta ezért a meggondolatlan tettéért. Persze, kellemetlen volt egy arisztokrata példája, amit az arisztokrácia tagjai közül senki nem óhajtott követni. Tisztelői földosztó grófként is emlegették. A mai alantas hangzavarban tájékozatlan emberek országvesztőnek nevezik. Károlyi Mihályra temérdek mocskot szórt az őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaságot követő ellenforradalmi rendszer. Pedig csak egyetlen bűne volt, de azt míg élt nem bocsátották meg neki: kiosztotta a földjeit a szegényeknek. A Horthy-korszak igazságszolgáltatása egy koncepciós pert törvényes eljárásnak álcázva hazaárulónak bélyegezte. Trianon igazi felelősei helyett Károlyi Mihályon álltak bosszút. (Lám, Rákosiék nem találtak ki semmit. Törvénytelen perek már az őket megelőző rendszerben is léteztek. Haladó hagyomány volt ez nálunk.) Mivel a rendszerváltással 1990-ben hatalomra került nemzeti-keresztény-konzervatív koalíció

2 rövid, megtévesztő szünet után nagy ívben visszakanyarodott a múlt század harmincas éveinek szellemiségéhez, újra divatba jött az őszirózsás forradalom miniszterelnökét szidalmazni. Szélsőséges hangok mellett mértéktartó konzervatívok is a történelmi tényeket figyelmen kívül hagyva arról értekeznek, hogy Károlyi Mihály vesztegette el Nagy-Magyarországot. A hazát. Azt az országot, amely Károlyi hivatalba lépése napján már nem is létezett. Eleink ezt akkor még nem tudták, becsmérlői máig nem vették észre. A 2010-es forradalom diadalmas gyermekei szobrának eltávolítását követelik. Mit tudnak ezek az országról amelyben élnek, mit tudnak a magyar történelemről? Mondjuk el nekik és a nemzetnek, mi történt 1916-1918-ban ezzel a soknemzetiségű Nagy-Magyarországgal. Derítsük fel mi igaz a vádakból. Beszéljünk az évtizedeken át gondosan takargatott, százszor elhazudott tényekről. Mutassuk be a végjátékot, amelyben Nagy- Magyarország megszünt létezni. Itt az ideje, hogy ahányszor csak kell, újra meg újra igazságot szolgáltassunk Károlyi Mihálynak. A tisztességnek, a felelős szónak, a történelmi tényeknek. Saját tisztességünknek, önbecsülésünknek. ELŐJÁTÉK. Az időpont 1913, az első világháború előestéje: - Az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztere, Moritz von Auffenberg kijelentette: egyidejűleg nem lehet Oroszország és a Balkán ellen is háborúzni, az esélyek: kettő a háromhoz a Monarchia ellen. (Franz Herre: Ferenc József élete és kora. 2000, 448.); - A Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf kijelentette: Romániát a hármas szövetség szempontjából elveszettnek kell tekinteni a magyar soviniszta politika által a románok körében keltett elkeseredés következtében. (Jászi Oszkár: A Habsburg-Monarchia felbomlása. 1982, 500.);

3 - A Monarchia bukaresti nagykövete, gróf Ottokar Czernin, a cseh arisztokrata ismételten figyelmeztette Bécset, hogy Magyarország nemzetiségi politikáján változtatni kell, különben Románia csatlakozni fog az antanthoz. Egy másik jelentésében Károly román király nyilatkozatát idézte, miszerint ahogy a dolgok pillanatnyilag állnak, háború esetén Románia nem tudna a Monarchiával tartani... (Jászi, 500.). A mai többek által demokratikusnak is nevezett magyar viszonyok között nehezen megy át a rivaldán, ám nem én mondom utólag, ők mondták előre. Ne jöjjön senki azzal, hogy utólag könnyű okosnak lenni, vagy, hogy az utólagos bírálat nem korrekt. Azzal se, hogy írásom nagyszerű eleink utólagos kárhoztatása. Egy közepesen értelmes ember, még egy közepesen elfogult publicista, vagy történész is első látásra meg tudja állapítani, ha akarja, hogy semmi nincs utólag. A Duna-menti Monarchia legmagasabb beosztású katonája és egy diplomatája, egymástól függetlenül, ám egybehangzóan és előre figyelmeztettek, hogy a soviniszta magyar nemzetiségi politika miatt Románia átáll az antanthoz. És lőn. A Monarchia hadügyminisztere időben, előre figyelmeztetett a kedvezőtlen esélyekre. És mi lett a vége? Bukás, a Monarchia, benne Nagy-Magyarország széthullása. Ne rám, és ne rájuk, a korabeli magyar főrendi elitre tessék haragudni. A gőgjüket, a korlátolt világlátásukat, az alkalmatlanságukat panaszolják. A felelősségüket kell emlegeteni. Senki ne kezdje Trianonért, Erdélyért, vagy kisebbségben szenvedő magyar véreinkért az őszirózsás forradalom és Károlyi Mihály, a Tanácsköztársaság vagy Kun Béla felelősségét emlegetni. Mert ez a történelmi tények tükrében egyszerűen nem igaz. Ha Tisza István és a magyar képviselőház tagjai nem olvasták volna vagy ha olvasták, rég elfelejtették amit Széchenyi István, Teleki László, Eötvös József, Jászi Oszkár és Kós Károly korábban írtak, magas rangú osztrák és cseh személyiségek segítettek nekik, megismételték a neves magyar elődök intelmeit. A figyelmeztetés azonban elszállt a semmibe. Magyarok, osztrákok és egy cseh figyelmeztettek a veszélyre, magyarok és osztrákok mentek vakon a saját fejük után és vezették a Monarchiát, benne Nagy- Magyarországot fejjel a falnak. A súlyos, figyelmeztető szavak nem

4 jutottak el sem Bánffy Dezső, sem Apponyi Albert sem Tisza István tudatáig. Jellemző, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös felismerte a veszélyt, ám ő szlávbarát, a magyarság ellensége volt, így a magyar kormány nem tett semmit a magyar-román viszony javítására. Ilyen vak és süket volt ez a magyar balsors. KÍMÉLETLEN NAPTÁR Kísérjük figyelemmel az időpontokat, könyörtelenül vezetnek lépésrőllépésre. S az időutazás végén törvényszerűen ott vár Trianon: 1916. augusztus 17. (három és fél évvel Trianon előtt): Amire, mint láttuk 1913-ban ketten is figyelmeztettek, három év múlva bekövetkezett. Részlet Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépéséről című iratból: 1. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország a Román Királyság területét a jelenlegi határai között minden tekintetben garantálja. 2. cikkely. Románia hadat üzen Ausztria-Magyarországnak és a jelen szerződés katonai egyezményében megállapított módon és feltételek szerint meg is indítja ellene a hadműveleteket. [ ] 3. cikkely. Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére. (Trianon, 2003, 17.) A szerződést akkor nem hozták nyilvánosságra. A későbbiek miatt figyelmet érdemel, amire senki nem figyelt, vagy ha igen, eltitkolta: a szerződés Ausztria-Magyarországról beszél, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területeket említi. Egy szó nincs benne Magyarországról, a magyar államról, a Magyar Királyságról. Később magyar részről rosszalták, hogy nem állt szóba velük (velünk) senki. Népünk vészesen tájékozatlan ám nagyon öntudatos köreiben máig erősen

5 tartja magát az a buta vád, hogy a bűnös a Tanácsköztársaság volt, mert, úgymond, az antant a kommunistákkal nem akart szóba állni. Nem erről volt szó, ám napjainkban együgyű magyarok mindent azzal vélnek elintézni, hogy a kommunisták. Mint később látni fogjuk, az antant számára magyar kormány, magyar állam jogilag nem létezett. Csak Ausztria-Magyarország, az Osztrák-Magyar Monarchia meghatalmazott képviselőivel voltak hajlandók szóba állni. Velük írták alá Padovában a késöbb annyit vitatott fegyverszüneti megállapodást. A Szerződés 4. cikkelye részletezi a területeket, amelyek bekebelezésére az antant elismerte a Román Királyság jogát. A Szerződés szerint Erdély új határa a későbbi trianoni határnál mintegy 30-40 kilométerrel nyugatabbra húzódott, Gyula, Békéscsaba és Makó is román fennhatóság alá került volna. Vagyis Trianonban végül jobban jártunk annál, mint amit az antant az átállásért 1916-ban Romániának ígért. Ennek akár még örülni is lehetne, sokkal rosszabul is járhattunk volna; 1917. július 20. (két és fél évvel Trianon előtt): A szerbek és a horvátok képviselői aláírták az úgynevezett korfui egyezményt a szerb-horvát-szlovén állam megteremtéséről; 1918. június 3.: Franciaország elismerte a csehszlovák államot; 1918 nyarán: Gróf Tisza István közölte gróf Esterházy Móriccal: Erdély uniója és Horvátország közjogi helyzete magyar belügy, s mint ilyen nem képezheti nemzetközi alku tárgyát. (Esterházy Péter: Harmonia caelestis, 2000, 515.); 1918. augusztus 16.: Nagy-Britannia és 1918. szeptember 3.: az Amerikai Egyesült Államok szövetségesének ismerte el a csehszlovák

6 nemzetet; 1918. október 17.: A miniszterelnök még Wekerle Sándor, amikor gróf Tisza István elismerte, hogy elvesztettük a háborút. Részlet 1918. október 17-én a Képviselőházban elmondott beszédéből: T. Ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnók az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak. (Trianon, 19.) Végre valaki kimondta a magyar képviselőházban a nyilvánvalót. Éppen ideje volt. Ugyanakkor Tisza ismét túlzott-tévedett. A hősies védekezéshez ugyanis, ami az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenné, a Monarchiának már nem volt megfelelő fegyveres ereje. Azokban a percekben, amikor ő a Képviselőházban beszélt, az olasz és az orosz fronton harcoló ezredek egész sora (nem néhány ezred) tagadta meg az engedelmességet. Badenben már készült a főparancsnokság jelentése a hadsereg felbomlásáról. A felbomlás könnyen megérthető. Egyrészt a legénység és az alsóbb rangú tisztek egy része már nagyon utálta a háború négy évét. Az utolsó évre már rongyosak, éhesek voltak, belefáradtak a háborúba. Szerepe volt ebben az általános anyaghiánynak is. Shvoy Kálmán vezérkari őrnagy írta naplójába: 1918. November 3: Nem volt ennivaló, nem volt ruha, nem volt lőszer. (Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata. 1983, 28.) Ruha nélkül sem könnyű, ám élelmiszer és lőszer nélkül lehetetlen háborúzni. Ebben nem volt különbség magyar, német, vagy nemzetiségi legénység között. Másrészt ne feledkezzünk meg arról, hogy a Monarchia hadseregének

7 több mint a fele nemzetiségi legénységből állt. A színes zekék tarkabarka nemzetiségi keveréket takartak. Száz k. u. k. katonából 29 volt német, 18 magyar, 15 cseh, 9 lengyel, 8 rutén, 7 szerb-horvát, 5 román, 5 szlovák, 3 szlovén, 1 olasz.[...] A 102 gyalogezredből mindössze 7 tiszta német. (Herre, 381.) A Monarchia hadseregében tehát mindössze 18 százalék volt a magyar legénység aránya. A nemzetiségi ezredek 1918 végén már az újonnan alakult államok: a délszláv királyság, Csehszlovákia és az Erdéllyel és a Bánáttal bővült Román Királyság fegyveres erejének számítottak. Mai nagyon magyarok netán azt hiányolják, hogy Károlyi, vagy bárki parancsára a cseh ezredek nem verték ki a román királyi hadsereget a Tiszántúlról és Erdélyből? Gondolkodik is e hazában valaki, vagy csak szájalnak? A Monarchia hadseregét az antant túlereje legyőzte a frontokon. A hadsereg fele a magyarok ellen fordult. A szétszéledt magyar maradékkal, ami a cseheken kívűl más frontokon hátrányban volt az ellenséggel szemben, már nem sokat lehetett kezdeni. A hadsereg felbomlásában az öntudatra ébredt nemzetiségek mozgalmai jelentős, mondhatni döntő szerepet játszottak. A fronton lévő csapatok nagy része már 1918 októberében megtagadta az engedelmességet. A nemzetiségi ezredek részben szétszéledtek, részben vonultak haza. Vagy átvették a hatalmat, mint például Horvát-Szlavonországban, Fiuméban. Még nem Károlyi Mihály, még Wekerle Sándor a miniszterelnök, amikor a főparancsnokság jelentései szerint nem akart tovább harcolni, a lázadás és a felbomlás között ingadozott 4 gyalogos hadosztály, 2 lövészhadosztály, 1 huszárhadosztály, 9 gyalogezred, 9 vadászezred, 1 tüzérezred. A háborúban elkövetett katonai kötelemsértések kivizsgálására alakult bizottság jelentése szerint a hadsereg október végén már a legteljesebb felbomlás, lázadás vagy fegyelmezetlenség állapotában volt. A fölbomlás láttán több csapatparancsnok sürgette a fegyverletételt. Kijelentették, ha a főparancsnokság késlekedik, saját felelősségükre fognak cselekedni. József főherceg jelentése szerint a fegyverszünet leggyorsabb megkötése volna az egyetlen radikális megoldás, ha a hadsereg nem akar bolsevizmusban feloszlani. (Jászi Oszkár: Magyar Kálvária Magyar Föltámadás. 1989, 43-45.) Jászi írja: A hadsereg-főparancsnokság már Bécsben és Badenben is, a saját

8 főhadiszállásán is bizonytalannak érzi a helyzetet. Shvoy Kálmánt idézem az olasz frontról: Október 28. Megkaptuk a parancsot a visszavonulásra. [ ] A 3. és a 13. hadtest nem tudott az erős támadásoknak ellenállni, áttörték, a 38. hadosztály nem is akart harcolni, ezért [ ] a hadsereg elrendelte (sic!) a visszavonulás megkezdését. (Shvoy, 26.) Az a hadsereg tehát, amiről Tisza beszélt, már nem létezett. Beszédében mentegetőzött, az erőviszonyok beállott eltolódását emlegette. Saját felelősségéről egy szót sem szólt. Arról például hallgatott, hogy Németország illetékes vezetőihez hasonlóan ő sem ismerte fel az Amerikai Egyesült Államok beavatkozásának veszélyét és következményeit. Amire Károlyi egy évvel korábban figyelmeztette a magyar kormányt. Legalább utólag bocsánatot kért volna, hogy tévutakra vezette, a vesztébe vitte a magyar nemzetet, a Magyar Királyságot. Nem tette, a bejelentés után elvonult. Igazi úri gesztus volt, ám nem sokra mentünk vele. A rideg valóságot tudomásul vevő mondata azonban fontos felismerésről, józanságról tanúskodik: keresnünk kell a békét, oly feltételek mellett, amelyeket ellenségeink elfogadnak. Tisza legalább nem ábándozott, tisztában volt azzal, hogy a feltételeket a győztesek diktálják, a béke nem magyar béke, nem olyan lesz, amilyet mi szeretnénk, amiről mi álmodozunk. Ezt írjuk a javára. Népünk ezt máig nem képes felfogni és elfogadni. Mindemellett Tisza István felelőssége megkerülhetetlen. Korabeli írások szerint előre látta, hogy egy háború a Monarchia vereségét, felbomlását, a soknemzetiségű Magyarország végét jelenti. Kiváló jós, ám alkalmatlan, sőt felelőtlen politikus volt. Végül a lavina lett a végzete, melynek elindításában több éven keresztül ő is közreműködött. Történelmi ismeretekben erősen korlátozott utódait mindez nem zavarta abban, hogy szoborral jutalmazzák áldásos tevékenységét. Így fejezzék ki a magyar nép háláját az első világháború többszázezer áldozatáért, és a trianoni drámáért. A szobor nem lett volna olyan nagy baj. A köznép azt sem tudja már, hol áll, meg annyi szobor van az országban, amin lehetne vitatkozni.

9 Nem a szobor, az üzenete az, ami megdöbbentette a demokrácia hazai híveit. A választási győzelem után, 1998-ban Tisza István valószínűleg azért lett oly rokonszenves az ifjú demokraták számára, mert fegyveres karhatalommal távolíttatta el a képviselőházból az ellenzéket. Vonzó történelmi példa volt a parlament ellenzék nélkül is működik miniszterelnöke számára. A 2010-es választásokig kellett várni, míg felismerték: az ellenzéket demokratikus választásokkal is el lehet távolítani. Ide kívánkozik egykori honfitársunk, egy elszakított magyar keserű véleménye: aki Tisza Istvánnak szobrot állít az nekünk ne jöjjön a kettős állampolgársággal, meg hasonló lózungokkal! Nézzük tovább az időpontokat: 1918. október 28.: A Csehszlovák Nemzeti Tanács Prágában kikiáltotta a Csehszlovák Köztársaságot; 1918. október 29.: A horvát sabor hivatalosan bejelentette, hogy Horvátország elszakad az Osztrák-Magyar Monarchiától, egyidejűleg kimondta Horvátország függetlenségét; 1918. október 30.: Wekerle Sándor miniszterelnök rendeletére Fiumét átadták a horvátoknak. Miután egy horvát gyalogezred lefegyverezte az osztrák-magyar karhatalmat; 1918. október 31.: A császár, IV. Károly rendeletére Horthy Miklós főparancsnok átadta a Monarchia flottáját a Délszláv Nemzeti Tanácsnak; 1918. december 1.: Az 1916. augusztus 17-én, az antanthatalmak és a Román Királyság

10 között létrejött együttműködési szerződés alapján a Román Nemzetgyűlés kimondta Erdély egyesülését a Román Királysággal. Részlet A gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozata a románok lakta magyarországi területek és Románia egyesüléséről című okmányból: I. Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői december 1-jén nemzetgyűlésbe gyűlve Gyulafehérvárott, kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával. A nemzetgyűlés külön is kijelenti a román nemzet elidegeníthetetlen jogát a Maros, Tisza és Duna között elterülő egész Bánátra. (Trianon, 39.) Nagy-Magyarország egykori nemzetiségei kinyilvánították szándékaikat. A Magyar Királyság 1918. november 1-e, Károlyi Mihály hivatalba lépése előtt megszűnt létezni. A történelem ítélőszéke előtt megmérettünk és könnyűnek találtattunk. Elvégeztetett. Jogilag néhány nappal, gyakorlatilag már évekkel, sőt évtizedekkel Károlyi miniszterelnöki kinevezése előtt. A nemzetiségek elszakadást kimondó határozatai már csak a pecsétet ütötték a történelem ítéletére. Ezek után kérdezem: mit akartak Horthyék, mit akar ma bárki Károlyi Mihálytól? A bemutatott naptárból világosan kitűnik, milyen álságos, koncepciós bosszúper volt, amit Károlyi Mihály ellen Horthy bírósága lefolytatott. Mennyire alaptalan, milyen buta, milyen hazug minden szó, ami manapság ellene elhangzik. 1918. október 31.: Károlyi kinevezésének napja. IV. Károly király megbízásából József főherceg Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké. Pontosabb azt mondani: a káosz és a tanácstalanság kellős közepén találtak egy

11 csődgondnokot. Egy gazdaságilag és katonailag a végét járó, nemzetiségi feszültségek szabdalta ország teljes csődjét levezényelni. Megengedem, még az is lehet, IV. Károly, a bécsi udvar és a vezérkar nem is vették észre, hogy a hajó a kapitány személyétől teljesen függetlenül menthetetlenül elsüllyed. A császár-király néhány napos bizonytalankodás után közvetlen környezete heves ellenkezése mellett úgy gondolhatta, Károlyi Mihály az egyetlen politikus, aki még nem járatta le magát, aki még tehet valamit. Lehet, ám ki tud olvasni egy válságos helyzetben sokféle befolyás között ingadozó király gondolataiban. Károlyi kormánya első napjaiban még azt hihette, hogy a háborús vereség és a gazdasági káosz mellé a nemzetiségi ellentétek jóvátehetetlenül elmérgesedett sebeit is megörökölte. Hamarosan látnia kellett, hogy a gyorsan pergő események ezen már rég túlmentek. A KÜLÖNBÉKE Olyan előzmények után kapta meg a miniszterelnöki megbízatást, hogy egy évvel korábban, 1917 végén álomvilágban élő meggondolatlan elődei (miniszterelnök Wekerle Sándor) és tétova uralkodója (IV. Károly) közösen elutasították az antant különbékére vonatkozó az adott helyzetben számunkra nagyon kedvező ajánlatát. Ez nem ábránd volt, Smuts tábornok és gróf Mennsdorf, a Monarchia egykori londoni nagykövete tárgyalásait Jeszenszky Géza történész mellett Bryan Cartledge is megerősíti. (Jeszenszky G.: Trianon, az európai tragédia. Magyar Szemle, 2005, 5-6. szám. B. Cartledge: Trianon egy angol szemével. 2009, 59.) Az ajánlat számunkra szó szerint az utolsó utáni pillanatban érkezett. Amikor még volt, lett volna lehetőség a károkat mérsékelni, mert az antant 1917 végén szerette volna leválasztani a Monarchiát Németországról. Az antant ajánlata így hangzott: ha a Monarchia azonnal különbékét köt és önkormányzatot ad a nemzetiségeinek, garantálják a határait. Ez felülírhatta volna a cseheknek, románoknak tett korábbi antant-ígéreteket. Sajnálatos, hogy sem IV. Károly császár-király, sem Tisza István, sem Wekerle Sándor, sem a vezérkar, sőt a magyar képviselőház sem volt tudatában annak, hogy a Monarchia, benne a Magyar Királyság az összeomlás küszöbén áll. A magyari urak nem vették észre, hogy a felbomlásnál

12 minden más megoldás, még egy szövetségi állam is jobb. Nem ismerték fel, hogy mentőövet kaptak, mert a szövetségi állam az egyetlen lehetőség a Magyar Királyság megmentésére. Az már a sajátos magyar lelkivilág jellemzője, hogy az egykori rendi hatalom késői hívei máig lázasan keresik a bűnbakokat. Akikre rá lehet kenni Trianont. Károlyi Mihály az egyik kedvenc bűnbakjuk. (A másik a zsidó Kun Béla.) Az antant kezdeményezése amelyet titkolt örömmel, ám kellő alázattal azonnal el kellett volna fogadni nem járt sikerrel. A gőg, a legendás magyar felsőbbrendűség mítosza mint korábban már annyiszor ezúttal is legyűrte a józan ész parancsát. A nemzetiségek számottevő helyenként túlnyomó többsége a perifériákon önmagában talán nem robbantotta volna fel Nagy- Magyarországot. Ha a kiegyezést követő évtizedekben, amikor még lehetett, egyezkednek velük. A 19. század végén, legkésőbb a 20. század elején orvosolják sérelmeiket. Magukhoz emelik, emberszámba veszik a nemzetiségeket, nyelvhasználatot és önrendelkezést adnak nekik. Vonzóvá teszik számukra Magyarországot. 1918 utolsó két hónapja amikor Károlyi jött már nem az egyezkedésről szólt. Az utolsó néhány hónap egy kivérzett, elfáradt, megvert ország végvonaglása volt, már nem szólt semmiről. Mindez 1918 októberében történt. Azt akarom ismételten rögzíteni, hogy Károlyi a nemzetiségi területek leválása és a katonai felbomlás után, a csőd kellős közepén lépett színre. Megmásíthatatlan tényekkel, zűrzavarral volt kénytelen szembenézni. Esélye sem volt, hogy bármit tegyen a győztes hatalmak akarata ellenére. Utólag hibáztatják Károlyit, miért írta alá a belgrádi egyezményt. A baj nem a belgrádi egyezmény aláírása volt, amivel az ellenforradalom igazságtalanul vádolta Károlyit, hanem az, hogy az egyezményt az antant és az éppen itt döntő szóval rendelkező francia kormány nem tartotta be. (Herczegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. 1999. In Trianon., 725.) Később látni fogjuk, hogy a francia kormány azért nem tartotta be az egyezményt, mert nem ismerte el Károlyi kormányát.

13 Ormos Mária fontos dologra hívja fel a figyelmet: Láttuk: a magyar kormány két forrásból kétféle értesülést kapott. Egyet Padovából arról, hogy az ott kötött fegyverszünet érvényes; egy másikat Franchet d Espereytől, aki azt közölte a magyar kormány küldötteivel, hogy a balkáni frontszakaszra vele kell érvényes szerződést kötni. Az ellentmondást Budapesten nemigen lehetett feloldani. (Ormos M.: Padovától Trianonig 1918-1920. 1983. In Trianon, 731.) Kérdezem: ugyan mit tehetett volna Károlyi? Ha nem írja alá, Magyarország hadiállapotban marad és a francia, román és csehszlovák hadsereg egyesített támadását vonja az országra. KÁROLYI ÁLKORMÁNYA Károlyi miniszterelnökként valószínűleg nem is tudta, hogy egy nemzetközileg nem létező állam álkormányának feje. Részlet Georges Clemenceau francia miniszterelnök és hadügyminiszter táviratából, amelyet 1918. december 1-én a Keleti Szövetséges Hadsereg főparancsnokának, Louis Franchet d Esperey tábornoknak küldött: A külügyminiszter a következő pontokat jelezte nekem: 1. A szövetségeseink által november 3-án Ausztria-Magyarországgal aláírt fegyverszünet tartalmazhatott volna ugyanúgy, mint az olasz front esetében a keleti frontra vonatkozó végrehajtási egyezményt, azonban ezt az egyezményt csak az osztrák-magyar állam megbízottjaival lehetett volna aláírni, akik a fegyverszünetet aláíró fennhatóságtól eredő, annak rendje szerint korlátlan meghatalmazással vannak felruházva. 2. Franchet d Esperey tábornok, aki felmérte a helyzetet, november 13-án fogadta gróf Károlyi küldötteit, akikkel fegyverszüneti egyezményt írt alá, egy állítólagos magyar állam nevében (amely nem képezte a Szövetségesek elismerésének tárgyát és nemzetközileg nem létezik).

14 3. Az így megkötött fegyverszünetet azonnal meg kellett volna semmisíteni, mivel a francia tábornoknak semmilyen jogcíme nem volt arra, hogy a Szövetségesek minden határozatán kívül elismerjen egy új államot és tárgyaljon vele. [ ] 4. Maga a fegyverszünet szövege hibás, mivel a 17. cikkely meghagyja a magyar álkormánynak a lehetőséget, hogy továbbra is az összes magyar területet igazgassa. 5. Gróf Károlyi erre a pontra hivatkozva menesztett magyar csapatokat Szlovákiába, amelyek szlovák területeket dúltak föl, bebörtönözték a korábban a csehekkel együttműködő lakosokat, üldözték és lemészárolták a cseh hadsereg kisebb egységeit, amelyek a forradalom által elűzött magyar hatóságok kivonulása után szállták meg a szlovák területeket. 6. Márpedig a csehszlovák államot a Szövetségesek elismerték, hadseregét szövetséges hadseregként ismerték el, megbízottját elfogadta a versailles-i konferencia, amely az osztrák-magyar fegyverszünet előírásait meghatározta. Következésképpen a cseh-szlovák államnak joga van a szlovák területek elfoglalására, ha másként nem, hát a volt Osztrák- Magyar Monarchia területeinek megszállásáról határozó fegyverszünet végrehajtásában részt vevő szövetséges jogcímén, jóllehet a határok megállapítása még hátravan. (Trianon, 38.) E szöveg nagyon sok máig élő tévhitet felszámolhatna, ha nem lennének napjainkban is nagyon sokan, akik a ködösítésben érdekeltek. Világosan elénk tárul az 1918-as helyzet képtelensége. A Magyar Királyság, a Magyar Állam igaz, hogy a Monarchia, egy dualista állam keretében létezett. Önálló magyar parlament működött, Ausztria császára Magyarország királya volt. Ezzel szemben olyan közjogi egységet, hogy cseh-szlovák állam nem találunk. Ennek ellenére a Szövetségesek a működő magyar államot nem létezőnek tekintették, a nem létező csehszlovák államot viszont szövetségesüknek ismerték el. (Mégis csak el kellett volna fogadni 1871-ben a trialista osztrák-magyar-cseh Monarchia tervét. Másként, sokkal kedvezőbben alakult volna a

15 történelmünk.) Az előzőkből következik, hogy tájékozatlanság, naivitás, vagy elfogult minden olyan vélemény, miszerint 1918-1919-ben szervezés, erős kéz, határozott, rendkívüli vezetők mint például Horthy, megakadályozhatták volna az ország feldarabolását. (Horthy Miklósnak egyébként esze ágában nem volt szerény haderejét a románok ellen vezetni, vagy bármit megakadályozni. Ő akkor és ott felmérte, hogy mire képes és Szegeden veszteg maradt.) Ha nem ismerjük a korabeli viszonyokat, a katonai erőt és a nagyhatalmak politikai szándékait minden olyan egyszerű. És százezrek hiszik a történelemként előadott gyermekmeséket. Ismerjük a mondást: a tudatlanság a lehetőségek széles választékát kínálja. Ormos Mária így folytatja: Azok az elméletek, amelyek szerint Károlyi tévedett, amikor a francia és nem az olasz vonalat követte, meglehetősen naivak. Olasz fegyverszünetről ugyanis nem volt szó, még kevésbé állt fenn annak a lehetősége, hogy Magyarországot olasz erők szállják meg, részben, mert ezeknek fontosabb feladatokat szántak, részben mert az olaszok egyetlen falut sem szállhattak meg össz-szövetségi jóváhagyás vagy a nemzetközi botrány veszélye nélkül. Hogy azután minden realitástól elvonatkoztatva mit eredményezhetett volna az olasz bevonulás, erről aligha érdemes fantáziálni. Annyit talán mégis meg lehet említeni, hogy a csehszlovák hadsereg élén 1919 májusáig olasz főparancsnok állt, s az olasz politika ez idő szerint szerfelett barátságos volt mind Ausztria, mind Románia irányában. (Ormos, 733.) Az ismerd meg hazád népének gondolkodását mozgalomból tudjuk: van olyan vélemény is, miszerint a budapesti Károlyi-kör renyhe, gondolat nélküli uralkodási vágya is hozzájárult a történelmi Nagy-Magyarország felbomlásához. Ez az uralkodási vágy olyan képtelenség, amit még minősíteni sem érdemes. Károlyi, meg az uralkodási vágy? Vannak, akik még ma is olyan részletkérdésekkel bíbelődnek, hogy Károlyi Mihály miért írt alá Belgrádban. Úgy tesznek, mintha a magyar miniszterelnöknek, egy álkormány élén választási lehetősége lett volna. A győztes nagyhatalmak szemében ő és országa nemzetközileg nem is létezett. (Ez egyébként igaz volt. Magyarország a nemzetközi jog szerint

16 nem volt több, mint a Monarchia egy tartománya.) Annak a kritikának sincs sok értelme, hogy Károlyi harc nélkül feladta a később elcsatolt országrészeket. Miért, ha szétlöveti a városokat, az jobb lett volna? Kun Béla Tanácsköztársasága megkísérelte a lehetetlent. Északon magyarlakta területeket foglalt vissza, ám csapatait a győztes nagyhatalmak azonnal visszaparancsolták. Tényként ismételten le kell szögeznem, hogy 1919- ben nem Horthy Miklós Nemzeti Hadserege, hanem Kun Béla, a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege volt az, amely legalább megkísérelte, hogy megtartsa azokat a területeket, ahol magyarok laktak. Ebben az időben Horthy Miklós fővezér Nemzeti Hadserege Szegeden baloldaliak, szocialisták, kommunisták és zsidók üldözésével foglalatoskodott. Károlyi Mihály nyakába varrni azt a csődöt, amelyet a rendi Magyarország évtizedeken keresztül akaratlanul, ám vakon készített elő, nem több, mint egy jellemző magyar nemzeti legenda. Önfelmentő, bűnbakra mutogató tisztátalan legenda. Valami sajátos magyar önvédelmi reflex terméke. Mondván, hogy mi mindig kedvesek, jó szándékúak, rokonszenvesek és okosak voltunk, csak a szegény magyar népet már megint elárulták. Hol? Kik? Ez már a beszélő felfogásától, pártkötődésétől, világnézetétől függ. (Ha ilyen egyáltalán van neki.) Hol máshol, mint Bécsben. A Habsburgok, akik a vagyonukat mentették. Vagy Kun Béla, a zsidók és a vörösök. A nyílt, vagy burkolt antiszemitizmus gyakran előjön, ott lappang a nemzetmentő megoldásokban. Van harmadik változat is: a Habsburgok és a kommunisták együtt. Meg ez a renyhe, gondolat nélküli uralkodási vágy, ez a Károlyi Mihály. Van itt választék kérem. Tájékozódás, ismeretek, gondolkozás nélkül, komolykodva írják, mondják, hogy ott volt egy félmilliós magyar hadsereg, ezek kisöpörték volna hazánkból a cseheket, rácokat, románokat, sőt, a franciákat is. Az antant már ki volt vérezve. (Ez a kivérzett antant friss termés, egy fórumon írta az átlagnál egy kicsit korlátozottabb tájékozottságú magyar.) És a mese folytatódik: e hadsereg csak parancsot várt, de hiába várták, mert Bécsben árulás volt. Azt nem kérdezik meg, zavaros gondolkodásukban fel sem merül, hogy Horthy miért nem adott parancsot ennek a félmilliós magyar hadseregnek? Ő ott volt Szegeden, délen, ahol az említett nagyszerű magyar hadsereg állítólag állomásozott, és várta a parancsot. És volt még Csaba királyfi is csillagösvényen. Nagy magyar álomvilág.

17 Mindezt Károlyi Mihály védelmében, és azok számára írom, akik a történelem tényei helyett az álmaiknak, és ami rosszabb: az indulataiknak hisznek. Azoknak írom, akik ilyen nézeteket vallanak, képviselnek, terjesztenek. Ez az elmélet sem jobb, mint az oláhra-csehre-rácra és a franciákra mutogatni, akik elrabolták a hazánkat. Azt a hazát, ahol tízmillió magyar mellett tizenegymillió nemzetiségi: horvát, német, szerb, szlovák, szlovén, román és rutén élt. A sűrűn emlegetett közös haza, a háromszázhuszonötezer négyzetkilométer az ő hazájuk is volt. Sőt. Mivel többen voltak, mint mi, kicsivel több jogon volt az ő hazájuk, mint a miénk. Akikkel a boldog békeidőben nem voltunk hajlandók frigyeket kötni. Hiába tanácsolta Széchenyi István. Ő különben is elégedjen meg azzal, hogy a legnagyobb magyar, szobra van és a Magyar Tudományos Akadémia róla lesz-van elnevezve. A nézetei? Azokat nem ismerik, ha ismernék, sem kellene. Mert nem egyeztethető össze az évszázadokon át buzgón ápolgatott mítosszal, a magyar felsőbbrendűség önpusztító eszméjével. Károlyi Mihály és kormánya mindössze valamivel több, mint két hónapig bírta. Ennyi idő alatt kellett volna évtizedek hibákkal teli politikáját jóvá tenni, megmenteni a történelmi Nagy-Magyarországot. Azt az országot, amelyet Andrássy Gyula (aki még 1871-ben megbuktatta Magyarország egyetlen mentsvárát, a Monarchia szövetségi állammá alakításának tervét), Apponyi Albert (a Lex Apponyi atyja, aki bezáratta a nemzetiségi iskolákat), Bánffy Dezső, Tisza Kálmán és Tisza István (az erőszakos magyarosítás apostolai ), Széll Kálmán ( A magyar szupremácia és hegemónia teljesen jogos ), és Wekerle Sándor ( A magyar parlament nem tűrhet semmiféle föderatív átszervezésre irányuló tervet ) fokozatosan sodortak a végső bukás felé. Napjainkban az igazi felelősök szellemi utódai Tiszának szobrot emelnek, Károlyit és a két forradalmat gyalázzák, szobrát letakarják és el akarják távolítani. Mondván, ő felelős Trianonért. Mint láttuk, Károlyi Mihály egy romokban heverő, széthordott ország maradványait, a csődöt vette át, már nem volt mit tenni.

18 Foglaljuk össze a lényeget. Amikor 1918. november 1-én Károlyi Mihály elfoglalta hivatalát, az állam, amelynek miniszterelnöke lett mondjuk ki nyíltan már nem létezett. Október végére a közös hadsereg felbomlott. A katonai vereség és a gazdasági csőd mellett a helyzetet az tette végképp reménytelenné, hogy elnyomott és vérig sértett nemzetiségeink 1918 október végére már elvesztek, körkörösen elszakadtak a Magyar Királyságtól. A háború előtt Bánffy, Wekerle, vagy Tisza még tárgyalhatott volna a nemzetiségiekkel. A magyar felsőbbrendűség konok mítoszától eltelve-elvakítva nem tárgyaltak. 1918 végén már késő, nagyon késő volt. Már nem volt kivel tárgyalni, Károlyival már nem állt szóba senki. A békeszerződés aláírásáig még öt miniszterelnök lépett hivatalba: Berinkey Dénes (1919. január 19.), Peidl Gyula (1919. augusztus 1.), Fridrich István (1919. augusztus.), Huszár Károly ( 1919. november 24.) és Simonyi-Semadam Sándor (1920. március 15.). Tulajdonképpen sem Károlyi, sem az őt követő ötök nem tekinthetők Nagy-Magyarország, a Magyar Királyság miniszterelnökének. A tényekről a közvélemény és a politikusok nem tudnak semmit. Kérdezem: ilyen előzmények ismeretében mit akarnak Károlyi Mihálytól? Mehetett Károlyi ahová csak akart. Horvát-Szlavonország, a Felvidék és Erdély jogilag vagy gyakorlatilag már nem tartozott Magyarországhoz. Az az Erdély, amely Kós Károly egy megrázó levelének tanúsága szerint már 1911-ben elveszett a magyarság számára. Az az Erdély, amelyet a szövetséges hatalmak még a háború alatt odaígértek Romániának, jutalmul az átállás ellenében. Miről kellett, miről lehetett volna még tárgyalni egy francia tábornokkal? Vagy bárkivel. Nemeskürty István nem sokkal a rendszerváltás előtt fontos dolgokat írt: Úgy tűnik, hogy a huszadik századi Magyarország sorsa ekkor, 1896 táján dőlt el. Pontosabban: a Bánffy Dezső-kormány uralomra jutásával. Tudni kell, hogy a Bánffy-kormány tevékenységét erőszakos nemzeti-soviniszta politika, a nemzetiségek kíméletlen elnyomása jellemezte. A szöveg így folytatódik: Az 1896 utáni kormányok, főleg pedig személy szerint Tisza István és köre, de az ellenzék is, azt a súlyos

19 hibát követték el, hogy sem az uralkodó és a közös hadsereg, sem pedig a választójogot követelő közvélemény igényeit nem elégítették ki. [ ] Ritka eset, és szerfölött tanulságos, hogy egy országot kormány és ellenzék közös akarattal visz a katasztrófa felé. (Nemeskürty István: A kőszívű ember unokái. 1987, 262-263.) Megismétlem, mert megfontolandó, igaz, bölcs szavak: sorsunk a 19. század végén dőlt el. Bánffy Dezső, Tisza István, a kormány és az ellenzék közös akarattal sodorták az országot a katasztrófa felé. Annál nagyobb a meglepetésünk, mikor húsz évvel később egy egészen más Nemeskürty István, méltatlan stílusban Károlyi Mihályt gyalázza, mint aki felelős Nagy-Magyarország felbomlásáért. Hány véleménye van, mindig aszerint, amilyen rendszerben él? És melyik véleménye az igazi? Mai nemzeti-konzervatívok történelmi ismeretek és önálló gondolatok híján Károlyi Mihály gyalázásában is Horthyékat utánozzák. Vitatható, kétes ítélőképességű emberek törvényt ülnek a szobra felett. Emlékét hazug legendákkal akarják befeketíteni. E vitathatatlan tények sokaságát a magát előszeretettel, ám minden alap nélkül nemzeti-konzervatív -nak nevező történetírás sem hajlandó tudomásul venni. Nem veheti tudomásul, nem tisztázhatja az ország megcsonkításának előzményeit, mert Trianon siratásával milliókat akarnak-gondolnak és sajnos képesek magukhoz kötni. A túlságosan személytelen balsors mellé bűnbakra is szükségük van. És megtalálták Károlyi Mihályt. Akit Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Bánffy Dezső, Széll Kálmán, Tisza Kálmán, Tisza István, Wekerle Sándor, a rendi Magyarország önpusztító nemzetiségi politikája helyett szidalmazhatnak. A védelem, a tisztesség szavait Illyés Gyula írásával zárom: Károlyi tőrbe ejtése, az a csak útszélinek minősíthető gáncsvetés, ahogy tiszteletre méltó pályáján nemcsak elbuktatták, de arról nyomban le is rúgták: a zárt ajtók, a repedt kulisszák mögött szokásos aljapolgári politizálásnak oly rikító esete, hogy anatómiai, boncolandó képként lehetne iskolafalra akasztani. [ ]

20 Burgio pápai követ 1526-os budai jelentéseiből kellene stílust kölcsönözni, hogy Károlyi milyen országtanácsokból jött, s milyenekbe ment. Kik álltak mögötte valóságosan? Kiktől várhatott támaszt és férfias tanácsot abban a mohácsi pillanatban? [ ] Az egyik párt attól tartva nem akart olyan-amilyen hadsereget sem, mert hátha az ellenforradalmat csinál, a másik azért nem, mert hátha mégis forradalmat. A hazafiság népgyilkolás, a néppártiság hazaárulás a néptömegek fülébe ez dörögtetett. S ez sem, az sem alaptalanul, kiáltó adatául, hova bomolhat egy nemzet tudata; hova vezet az irányító az értelmiségi rétegek műveletlensége, s ami ebből pusztítóan származik: felelőtlensége. (Illyés Gyula: Beatrice apródjai. 1981, 494-495.) Újólag megállapíthatjuk, bár ettől nem leszünk nagyon boldogok: hagyománytisztelő, hagyományőrző nép a magyar. Mindaz, amit a velencei Francesco Massaro 1523-ban, az olasz Antonio Giovanni Burgio 1525-ben, a cseh Jan Amos Komensky 1654-ben, Széchenyi István 1841- ben, Márai Sándor 1944-45-ben, Bibó István 1946-ban, Illyés Gyula 1981-ben rólunk, a középosztályunkról és az értelmiségünkről írt a szavak mintha a 21. század hajnaláról, napjainkról, rólunk szólnának. * * *