Németország és a román magyar viszony 1940. szeptember 1944. augusztus Az 1940. augusztus 30-i bécsi német olasz döntõbíráskodás nyomán Románia kénytelen volt átadni Magyarországnak mintegy 42 ezer km 2 területet, 2,6 millió lakossal. A Hitler által választott megoldás a román magyar vitára fõként a Reich politikai, gazdasági és katonai érdekeinek kielégítését szolgálta, azaz: a német ellenõrzést a stratégiai jelentõségû ploie ti-i kõolajvidék felett, s nem utolsósorban a két ország politikai alárendelését. A német olasz döntnökök, Ribbentrop, illetve Ciano külügyminiszterek reményei ellenére, a román magyar viszony nem javult a döntõbíráskodás nyomán. Éppen ellenkezõleg, a II. bécsi döntés, amely figyelmen kívül hagyta a bonyolult erdélyi demográfiai helyzetet, azzal a következménnyel járt, hogy folyamatosan rontotta Románia és Magyarország viszonyát 1940 és 1944 között, illetve nagyfokú vetélkedést indított meg a két állam között a Harmadik Birodalom jóindulatának elnyeréséért. 8 A Conduc tor és a Duce. Róma, 1940. november Románia a bécsi döntés után A döntõbíráskodás ítéletének elfogadása súlyos politikai válságot indított el, amely megpecsételte II. Károly király és az általa 1938-ban bevezetett autoriter rezsim sorsát. Az uralkodót tekintette a közvélemény a fõbûnösnek Nagy-Románia határai összeomlása miatt. A drámai helyzetben II. Károly egy utolsó kísérletet tett trónja megmentéséért: az új kormány alakítására a megbízást nyílt ellenségének, Ion Antonescu tábornoknak adta. A hatalomban elhelyezkedve a tábornok határozottan cselekedett: kényszerítette II. Károlyt, hogy ruházza fel õt teljhatalommal, szeptember 6-án pedig kierõszakolta az uralkodó lemondását, s hozzálátott egy új kormány elõkészítéséhez. Ez 1940. szeptember 14 15-én jött létre. Az új román államvezetés külpolitikai terveiben a legfõbb célkitûzés az 1940 nyarán elveszett területek visszaszerzése lett. Az államvezér (Conduc tor) az õsz folyamán látogatást A Führer és a Conduc tor. Berlin, 1941. június MNM Történeti Fényképtár Németbarát román propagandairat címlapja, 1941 tett Rómában és Berlinben, hogy megpróbáljon a tengelyhatalmaktól ígéretet kicsikarni a bécsi döntés revíziójára. Míg a Rómában elért eredmények szerények voltak Mussolini és Ciano ellenségesen foglaltak állást, Hitler sokkal nagylelkûbbnek bizonyult az ígéretekben. Olyasfajta formulákkal, hogy a történelem nem áll meg az 1940-es évnél vagy pedig a bécsi határozatban nem sikerült egy ideális megoldást megtalálni, Hitler táplálta Antonescuban az illúziót, hogy a bécsi döntést felül lehet vizsgálni. Mégpedig annak függvényében, hogy Románia mennyire lojálisan hajtja végre a Harmadik Birodalommal való partnerségébõl adódó kötelezettségvállalásait. A náci Németország Romániával és Magyarországgal szemben alkalmazott kettõs politikájával megõrizte a két állam közti vetélkedésben a bíró szerepét. Erdély kérdése, a Bukarest és Budapest közötti viszony egészen 1944-ig állandóan szerepelt a magas szintû német román és német magyar tárgyalások napirendjén. Ezek a megbeszélések egyazon forgatókönyv szerint zajlottak, azaz a két állam vezetõinek kérése elõl, hogy rendezzék végérvényesen Erdély hovatartozását, a német fél általános ígéretekkel ügyesen kitért, ugyanakkor kombinálta ezt pozitív válasszal is, aszerint hogy a kérelmezõnek éppen mekkora volt a hozzájárulása a közös ügyhöz.
Versengés a nagyhatalom jóindulatáért A vetélkedés katonai téren megmutatkozott például a két országnak a Szovjetunió elleni támadásban (Barbarossa-hadmûvelet) való részt vállalásában. Az 1940. december 18-i 21. sz. utasítás a lehetséges német szövetségesek közé csak Romániát és Finnországot számította; e két ország alkotta a Szovjetunió elleni német stratégiai erõ északi és déli szárnyát. Magyarország kihagyása a Harmadik Birodalom vezetõinek a magyar döntéshozó körökkel, különösen Horthy Miklós kormányzóval szembeni mélységes bizalmatlanságával magyarázható. 1941. március 17-én Franz Halder vezérezredes, a szárazföldi német erõk vezérkarának (OKH) fõnöke beírta naplójába Hitlernek véleményét, miszerint Magyarország nem ad okot bizalomra. Nincs egyetlen indoka sem arra, hogy Oroszország ellen forduljon. Vannak bizonyos céljai Jugoszláviában, ott fog kapni valamit. A könnyû gyõzelem reményében eleinte Hitler nem is óhajtotta Magyarország részvételét, mivel egy ilyen közremûködés felvethette azt a gondot, hogy Magyarországot újra kárpótolni kell majd területekkel, akár Románia rovására (Dél-Erdély), akár Galícia egy részének átadásával. A magyar vezérkart informálták elõzetesen a Barbarossa-hadmûvelet német elõkészületeirõl, s külön arról, hogy ebbe a mûveletbe bevonják Romániát és Finnországot. Az, hogy Románia bizonyos érdemeket szerezhet a Reich vezetõi szemében, s közvetve el nem hanyagolható elõnyhöz jut a Magyarországgal Erdélyért folyó vetélkedésben, szorongást keltett a magyar felsõ katonai vezetésben. A tiszti kar, különösen a vezérkar fõnöke, Werth Henrik vezérezredes nyomást gyakorolt a budapesti kormányra, hangsúlyosan kérve a magyar hadseregnek az elsõ pillanattól való részvételét az oroszországi hadmûveletekben. Ilyen körülmények között történt a kassai incidens, melynek nyomán Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak. Ettõl kezdve Románia és Magyarország akik ekkor kimondottan ellenségek paradox helyzetben voltak: szövetségesek egy koalíciós háborúban. Szövetséges ellenségek Ezt a paradox helyzetet kitûnõen mutatja be az egykorú diplomáciai körökben terjesztett anekdota, mely szerint a magyar nagykövet átadja a hadüzenetét az Egyesült Államoknak, viszont az ezt átvevõ amerikai tisztviselõ nem lévén járatos az európai problémákban, feltesz neki néhány kérdést: Magyarország köztársaság? Nem, királyság. 9
MNM Történeti Fényképtár Antonescu elvonul az SS díszszázad elõtt, miután koszorút helyezett el a náci mozgalom elesettjeire emlékezve, 1941 Mihály király és Antonescu német harcállásból figyelik az ellenséges hadmozdulatokat MNM Történeti Fényképtár Akkor van királyuk? Nem, tengernagyunk van. Van tehát flottájuk is? Nem, még tengeri kijáratunk nincs. Úgy értsem, hogy vannak bizonyos követeléseik? Igen. Az Egyesült Államokkal szemben? Nem. Oroszországgal szemben? Nem. Hát akkor kivel szemben vannak igényeik? Romániával szemben. Tehát hadat fognak üzenni Romániának? Nem, uram, mi szövetségesek vagyunk. Románia esetében fel lehet hozni érvként, hogy célja az 1940. júniusi szovjet ultimátumok következtében elveszített két tartomány (Besszarábia, Bukovina) felszabadítása volt, Magyarországnak azonban nem volt semmiféle területi igénye a Szovjetunióval szemben. A magyar részvétel igazi oka: Budapest szerette volna megõrizni a Németországgal való partnerségébõl eddig megszerzett elõnyét, s különösen a Romániával szembeni területi igényeinek kielégítését. E célkitûzések megvalósítása szerintük kérdésessé vált volna, amennyiben kivonja magát a bolsevizmus elleni szent keresztes háborúból. Besszarábia és Észak- Bukovina felszabadítása után a román hadsereg 10 Román gyalogoskatonák a szovjet fronton, 1941 folytatta a hadmûveleteket a Dnyeszteren túl is, mélyen a szovjet területen. Ezt a döntést, melyet élénken bírált a demokratikus ellenzék, a közvélemény és a hadsereg egy része, Antonescu marsall katonai és politikai megfontolásokkal magyarázta. Véleménye szerint a Dnyeszter vonalán való megállás lehetetlen lett volna mindaddig, amíg a hadmûveletek teljes szélességben folytak, a Vörös Hadsereg pedig folytatta az ellenállást. Másfelõl az államvezér meg volt gyõzõdve arról, hogy a szovjetunióbeli hadmûveletekben való feltétel nélküli részvétel fogja arra szorítani Hitlert, hogy Magyarország rovására partnerként kezelje Romániát, s visszaadja Észak- Erdélyt. Paradox módon éppen a román haderõnek a Dnyeszteren túli szereplése, a krími, sztálingrádi, kaukázusi stb. hadmûveletekben való részvétel volt az egyik döntõ tényezõ, mely alapján a magyar politikai és katonai vezetés elhatározta a maga részérõl is a hadmûveletek folytatását a Wehrmacht mellett. A román hadseregek Sztálingrádnál, illetve a magyaroknak Voronyezsnél elszenvedett veresége nemcsak a Szovjetunió feletti katonai gyõzelem reményeit oszlatta el, hanem Románia és Magyarország Erdély kérdésében eddig folytatott politikájának a teljes csõdjét is jelezte. 1942 végétõl a bukaresti és budapesti döntéshozók számára nyilvánvaló lett a tény: az Erdély-kérdés megoldásának a kulcsa Berlin kezébõl átkerült a másik fél, a szövetségesek kezébe. Ez volt tehát az a pillanat, amikor megkezdõdött a Németország kegyeiért folytatott vetélkedés átváltása a Reich szövetségébõl való kilépés elsõbbségéért való versengésre. Manipuláció mesterfokon A csatlósok körében megmutatkozó széthúzás dacára amelyek a tengely-
A román állam vezére: Ion Antonescu (1882 1946) Szélsõséges megítélésekben már életében is kijutott annak az ízig-vérig katonapolitikusnak, aki 1940 õszétõl az önmaga által adományozott címmel államvezérként (Conduc tor) állt az ország élén az 1944. augusztus 23-i történelmi fontosságú román kiugrásig. Katonacsaládban született. A hadiakadémia után lovassági százados, majd vezérkari tiszt. 1916-tól a hadmûveleti osztály egyik vezetõje az országa vereségét szentesítõ 1918. tavaszi bukaresti békéig. Szaktekintély tervezésben, irányításban, a védelmi csatákban, a megvert haderõ újjászervezésében. 1918. november 8-tól ismét a vezérkarban szolgál. Igen aktív a magyarországi román elõnyomulás hadmûveleti szervezésében. Közvetlen kapcsolatban áll Br tianu miniszterelnökkel, a budapesti megszállás román fõbiztosával és az antanttábornokokkal. Temérdek (38) kitüntetéssel fejezte be a háborút. 1922- tõl 1926-ig katonai attasé Párizsban, majd Londonban, Brüsszelben. A hadiakadémia igazgatóságából 1928-ban kiemelték a hadügyminisztérium fõtitkárává, ahol betekintést nyerhetett a politika és katonai vezetés találkozásánál adódó visszásságokba. 1931- ben lett brigádtábornok, 1933 1934-ben a vezérkar fõnöke. Ez már politika is volt a javából. Hadsereg-átszervezési tervei nem kapták meg a kormánytámogatást, ezért 1934 végén lemondott, nem akarván részese lenni annak az erkölcsi és katonai vereségnek, amelyet elõkészítünk bûnös és nemtelen eljárásokkal. Hírneve viszont tovább nõtt. Híres volt tisztakezûségérõl. 1937 végén hadügyminiszter lett a barátja, O. Goga vezette erõsen jobboldali kisebbségi kormányban. Már köztudott volt vonzódása a Codreanu-féle legionárius (vasgárdista) mozgalomhoz. Fenntartásai voltak a gárda németbarát terveivel szemben, de õ is gyûlölte II. Károlyt, a kamarillát. 1938. március 29-én visszavonult, mielõtt még II. Károly kirakta volna a kormányból. 1940 tavaszán bocsátották el a hadseregbõl, alig néhány héttel azelõtt, hogy a Szovjetunió ultimátummal kényszerítette ki Besszarábia és Észak-Bukovina átadását. Ezúttal õ ajánlkozott kormányalakításra erkölcsi megújítónak. Kormányrúd helyett kényszerlakhelyet kapott egy moldvai kolostorban, ahonnan megszökött. A bécsi döntést követõ napokban viszont kormányalakításra kérte fel a király, nem kis vívódás után. A megbízás egységkabinetre szólt. Ekkor azonban a legtöbb politikus és katona már az uralkodó lemondását követelte. A szeptember 4-én kinevezett Antonescu 5-én teljhatalmat kapott, 6-án lemondatta a királyt (annak fia, Mihály javára). A vasgárdistákkal államvezérként (Conduc tor) közösen kormányzott, egy katonai jellegû kabinettel. Szeptember 14-én Romániát nemzeti legionárius államnak nyilvánították. Fél évig sem tartott a kettõs hatalom: fasiszta diktatúra egy nem fasiszta diktátor vezetésével. Hiába próbálta fegyelmezni partnerét, a Vasgárda bosszúhadjáratot, gazdasági anarchiát, káoszt hozott. 1941. január 21-én pedig fellázadt, félre akarta tenni a Conduc tort. Antonescu azonban a felkelést leverte (a német tancsapatok nem segítették a lázadókat). Tiszta katonai alapú diktatúra kezdõdött, immár teljesen pártok nélkül. Az egykoron a németek ellen harcoló tábornokot Hitler talán a legmegbecsültebb szövetségesének tartotta. A Conduc tor 11-szer utazott hozzá, 20 alkalommal tárgyaltak, s Románia úgy lépett be a Szovjetunió elleni háborúba, hogy elõzetes megállapodást nem kötöttek, a király külföldi rádióból tudta meg az eseményt. A németek formálisan ugyan nem kérték a román részvételt sem de éreztették, hogy elvárják. Hitler maga 1941. június 12-én tájékoztatta a Vezért, hozzátéve: Románia cselekedjen érdekei szerint. Antonescu értett a szóból. Számolhatott a hazai konszenzussal, hiszen élt a vágy Besszarábia visszaszerzésére. S emellett érdemeket akart gyûjteni Berlinben Észak-Erdély visszaszerzéséhez. Amit mindegyre szóba hozott a Führernél és a Ducénál. Egy hónap alatt a román (és német) erõk visszafoglalták Besszarábiát. Sokan, fõleg az ellenzékiek a Dnyeszternél meg akartak állni. Antonescu a háború végsõ konzekvenciákig való folytatása mellett döntött. Közben az élelmiszer és a kõolaj növekvõ arányban ment Németországba részben színaranyért. Antonescu marsall hivatalos portréja A Dnyeszter és a Bug közötti területen 1941 nyarán felállította Transnistria román polgári kormányzóságát, valójában bekebelezte. (Odesszáért presztízsokokból is egyedül akart megharcolni.) Itt történtek a helyi és idehurcolt zsidókkal szembeni legsúlyosabb bûntettek. A számok vitatottak, de meghaladhatják a 200 ezret. S részben Antonescu jóváhagyásával. Majd teljes fordulatot hajt végre: Magyarországra hivatkozva, 1942 õszén megtagadja a tervbe vett újabb deportálások végrehajtását. Egy darabig hitt a német titkos fegyverekben, majd elkezdett békérõl tapogatózni, helyettese és külügyminisztere, a névrokon Mihai Antonescu révén a szövetségeseknél. Moszkva inkább vele akart volna fegyverszünetet kötni. Hitler tudott a szondázásokról, s Romániára is kidolgoztatott egy megszállási tervet, a Margarethe II.-t. Antonescunak viszont 1944-ben hogy megtarthassa táborában odaígérte Észak-Erdélyt, hozzátéve: maradjon köztünk! Az újabb rendszerváltás 1944. augusztus 23-án késõ délután történt. Az addig árnyékkirály, I. Mihály elfogatta a palotába hívott Antonescut és egyenként érkezõ társait. (A marsall nem fogadta meg Hitler tanácsát: ne menjen a királyi palotába.) Az út innen Moszkvába vezetett egy kommunista kommandó közvetítésével, majd 1946. május elején egy bukaresti népbíróság 6 társával együtt háborús bûnösként halálra ítélte. Negyedmagával került június 1-jén a jilavai börtön kertjében a kivégzõosztag elé. Sz. Z. 11
hatalmak katonai helyzete romlásának ütemében erõsödtek Berlin jelentõs erõfeszítéseket tett azért, hogy Romániát és Magyarországot megtartsa a saját érdekszférájában, mivel e két délkelet-európai ország kulcspozíciót foglalt el a német politikai és katonai gépezet rendszerében. Ebbõl a célból dolgozták ki 1943 szeptembere és 1944 februárja között a Margarethe I., illetve a Margarethe II. fedõnevû haditerveket a két ország katonai megszállására. Tekintve, hogy ekkor a Wehrmacht nem rendelkezett elegendõ csapattal a két állam egyidejû elfoglalásához, s a hadszínterek nehéz katonai helyzete nem tette lehetõvé az ehhez szükséges hadosztályok kivonását, a német vezetés fondorlatos gyakorlatiassággal olyan variánsokat dolgozott ki, melyekkel a Magyarország, illetve ellenfelei, Románia, Szlovákia és Horvátország közötti területi viszályt kihasználva tudta pótolni saját katonai erejét. A Margarethe I. eredeti változata mely Magyarország elfoglalását célozta román, szlovák és horvát csapatok részvételét is elõirányozta azokon a területeken, amelyeket ezek igényeltek Magyarországtól. A Margarethe II. terv viszont amely Románia megszállását célozta magyar csapatok részvételét javasolta a Wehrmacht oldalán. A Németországba irányuló magyar kereskedelmet népszerûsítõ plakát Végül is Hitler eltekintett Románia elfoglalásától, beérve csupán a Margarethe I. végrehajtásával 1944. március 19-én. Bár Hitlert végül Walter Schellenberg és Wilhelm Höttl (a náci kémszolgálat vezetõi) meggyõzték arról, hogy le kell tennie a román csapatok tényleges bevonásáról Magyarország megszállásába tartván a magyarországi német érdekekre való politikai és katonai visszahatásról (partizánháború stb.), ezt a lehetõséget azért Romániából Németországba induló olajszállítmány. Ploie ti, 1940 Hitler meglobogtatta Klessheimben a Horthy kormányzóval folytatott március 18-i megbeszélés során, érdemben hozzájárulva ezzel a német megszállás ellenállás nélküli tudomásulvételéhez. A manipulációnak ezt a módját használta Hitler az Antonescu marsallal folytatott 1944. március 23 24-i klessheimi megbeszélésen is. Habár Hitler kijelentette tárgyalópartnerének, hogy a magyar kormány nem lojális magatartása következtében, s mivel sem Románia, sem Magyarország nem ismerte el soha a bécsi döntést, s miután Olaszország kivált, úgy tekinti, már nem megfelelõ Németországnak, hogy továbbra is a bécsi döntés aláírójaként tevékenykedjen. Ennek a nyilatkozatnak tisztán taktikai célja volt, s a kedvezõtlen nemzetközi feltételekbõl következett. Hitlerben tudatosult, hogy csupán puszta ígéretekkel nem fogja tudni Romániát megtartani a birodalom mellett egy olyan pillanatban, melyben a német hadak ismétlõdõ kudarcokat könyvelhettek el minden harctéren, a szövetségesek pedig nyíltan hirdették, hogy semmisnek és meg nem történtnek tartják az 1940. augusztus 30-i döntõbíráskodást. Annak ellenére, hogy a Führer ezen kijelentése hangsúlyozottan bizalmas természetû maradt, és nincs okunk hinni, hogy szándékában állt volna nyilvánosságra hozni s még kevésbé valószínû, hogy a gyakorlatba át akarta volna ültetni! azonnali hatása volt: Antonescu nemcsak lemondott egyelõre a háborúból való kilépés szándékáról, hanem egyenesen meggyõzték arról, hogy új csapatkontingenseket mozgósítson a keleti front számára, beleértve azokat is, amelyeket eddig a román magyar határ mentén tartottak vissza a két állam közti feszült helyzet ürügyén. Ilyenformán Hitlernek az erõ és a manipulálás kombinációjával megint csak sikerült elérnie a Romániával és Magyarországgal szembeni céljait. De ez volt az utolsó ilyen sikere. A Vörös Hadsereg rohamos elõretörése 1944 második felében ebben a földrajzi térségben már nem hagyott kétséget a román magyar területi vita eljövendõ döntõbírójának személye felõl. OTTMAR TRASCA 12