Az Európai Unió négy szabadságelve I. Történeti áttekintés - Miért pont ez a négy szabadság? Az első integrációs formák keresése eredetileg a francia-német viszálykodás tartós kiküszöbölését célozta. S mivel ennek gyújtópontjában mindenekelőtt az elzász-lotaringiai iparvidék volt, közvetlen megoldásul a szemben álló szomszédokat e téren egyetlen közös vállalkozásba terelő szén- és acélközösség tűnt. Azzal azonban, hogy minderre végül nemcsak a két örök ellenlábas, hanem még négy további nyugat-európai ország is partnernek mutatkozott, az ötlet kezdeményezői is újabb ösztönzést kaptak, hogy távolabbra tekintsenek. Még csak három éves volt az 1951-ben életre keltett Európai Szén- és Acélközösség (más néven Montánunió), amikor Messinában a Hatok vezetői már arról tárgyaltak, hogy fokozatos lépeseken keresztül egységesítsék piacaikat is. Az alapelv most is az, mint a szén- és acélközösség kimunkálása idején volt: valami olyat létrehozni, aminek egységes hozadéka nagyobb, mintha ugyanezt külön-külön csinálnák. Alapja pedig az önként vállalt kölcsönös függőség és egymásra utaltság, anélkül, hogy bárki domináns helyzetbe juthatna. Az 1957-es Római Szerződés már erre kínál konkrét választ - és egyebek között éppen a négy szabadság (áruk, tőke, szolgáltatások, személyek szabad áramlása, illetve az általuk összeálló közös piac ) célul tűzésével. Miért éppen ez a négy? Mert bármelyik tartós hiánya az összes többire negatív módon hat, szűk keresztmetszete lesz a képlet egészének is. A cél végül is a tartós növekedés, a fellendülés. Ennek legelső motorja az lehet, ha az egyes országok minél könnyebben minél nagyobb piacon tudnak értékesíteni. Vagyis: ha az áruk minél szabadabban mozoghatnak az együttműködésben résztvevő országok között. Igen, de ez az árufolyam akkor lehet igazán hatékony, ha kiegészül a szervizzel, a márkák szerinti karbantartással, értékesítési szolgáltatással, marketinggel, tanácsadással, biztosítással, és egy sor más, immár a szolgáltatások szférájába tartozó tevékenységgel. Ráadásul a korszerű gazdaságokban a szolgáltatások súlya önmagában is tetemesen megnőtt, és ma is folyamatosan nő. Mindezt csak kiegészíti az az igény, hogy mindenkor, mindenhol elegendő és egyre könnyebben hozzáférhető pénz is álljon rendelkezésre: azaz, hogy egyfelől egyszerűsödjön, másfelől éppen, hogy mind sokrétűbbé váljon a banktevékenység. A felgyorsuló gazdasági, befektetési folyamatok további elengedhetetlen feltétele azonban a könnyű tőkemozgás is. Lehet gazdaságilag hasznos egy adott ország piacán autót vagy cipőt eladni, de még előnyösebb lehet már magát az autógyárat is ott felépíteni, ha például olcsóbbak a bérek, és aminek a másik is örül, hiszen újabb munkahelyeket kínálhatnak az ott élőknek. Külföldön befektetni azonban csak az fog, akinek elfogadható befektetési feltételeket kínálnak.
Ez azonban még mindig könnyen zátonyra futhat azon, ha mindenféle akadályokkal kell megküzdeni ahhoz, hogy munkatársai tartós tartózkodási - lényegében letelepedési - engedélyt kapjanak. Vagy ha nem ismerik el szakképzettségét (hazai diplomáját), s ezzel jogát arra, hogy számára idegen földön is saját szaktudását kínálja. Miként idővel ugyanígy megkerülhetetlen igény lett, hogy a menedzser és a munkát vállaló egyaránt vihesse a családját is, amelynek tagjai ugyanolyan feltételek mellett járhassanak orvoshoz vagy iskolába, mint a befogadó ország bármely más tagja - máskülönben inkább el sem indulnak. Cserébe, ha a személyek szabad mozgását megkönnyítik, ez a munkaerőpiacon is elősegítheti a kiegyenlítődést, illetve növelheti annak esélyét, hogy a munkát keresők végső soron akár más EU-tagországban próbáljanak szerencsét, enyhítve a hazai munkanélküliség terhein. A cél tehát a közösen elérhető nagyobb prosperitás, ezért éri meg gazdasági oldalról lemondani a függetlenség és önállóság egyes szeletkéiről, és belemenni az egymásra utaltság állapotába. A négy szabadságjog mind teljesebb szavatolása nélkül azonban a közös fejlődés nem lehetséges. Ha a négy közül egyik-másik tartósan hiányzik, vagy ha csak ímmel-ámmal veszik őket komolyan, az az összes többire is negatívan visszahat, mi több, folyamatokat gátoló hatása idővel az alapvető célokat veszélyeztető tényezővé válhat. Pontosan ez történt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. II. A négy szabadságelv áruk szabad áramlása tőke szabad áramlása szolgáltatások szabad áramlása személyek szabad mozgása Az áruk szabad áramlásának szabályozásakor azon a kettősségen kellett úrrá lenni, hogy egyfelől biztosítani kellett az egyenlő értékesítési feltételeket valamennyi tagállam bármely vállalata számára egymás piacain, másfelől viszont nem foszthatták meg a tagországokat sem azon joguktól, hogy biztonsági, közegészségügyi, környezetvédelmi vagy etikai megfontolásból valamely terméket mégiscsak kizárhassanak a belföldi forgalomból. A hatályos EK szerződés értelmében A tagállamok között tilos bármilyen behozatali vagy kiviteli vám és azzal azonos hatású díj. (25. cikk), továbbá a 28. és 29. cikk értelmében a tagállamok között tilos a behozatalra, illetve kivitelre vonatkozó minden mennyiségi korlátozás és azzal azonos hatású intézkedés. A cél az, hogy a tagországok már nemzeti keretek között törekedjenek e minimum-elvárások teljesítésére, fölöslegessé téve egyúttal az ilyen elvek alapján történő piacvédelmet, hiszen az adott megfontolásokat már a származási országban figyelembe vették. A mechanizmus további része, hogy mindezt a
tagországokban erre a kellő hatáskörrel felhatalmazott intézmény ellenőrizze, érvényt szerezve az irányelvekben foglaltaknak. A 2009-től hatályos Lisszaboni Szerződés lényegi változtatás nélkül vette át az EK-Szerződés áruk szabad mozgására vonatkozó részét, melyet a szerződés 28-37. cikkei szabályoznak. A tőke szabad áramlásának alapelve, hogy minden Unióbeli természetes vagy jogi személyhez kötődő tőkemozgás korlátozása vagy a diszkrimináció bármely formája tilos. A jogszabály nem csupán az EU-tagországok egymás közötti viszonylatában, hanem elvben (egyoldalúan) harmadik ország felé is érvényes: azaz, amennyiben e harmadik országgal kötött megállapodás erre lehetőséget nyújt, az EU oldalán sem állhat korlátozó tényező a szabad tőkeáramlás útjában. A mindezek alól kivételes jelleggel felmentést adó úgynevezett védzáradékokat külön kritériumok határozzák meg. Spanyolország és Írország kétéves, Görögország és Portugália ötéves átmeneti mentességet kapott. A folyamatra végül a Maastrichti Szerződés tett pontot, amely 1994. január 1-jével helyezte teljes körűen hatályba a tőke szabad mozgásáról intézkedő jogszabályt. A szabad befektetések körébe tartozik az úgynevezett második ingatlan és elvben a földvásárlás joga is, amelynek biztosítása alól egyetlen tagállam sem élvez mentességet. A szabadság konkrét értelmezése és végrehajtása azonban már módot ad bizonyos behatárolásra. Adott földterületek értékesítése különböző feltételekhez köthető (termőföldnél előírható például a gazdálkodói tevékenység fenntartása, sőt, a leendő gazda végzettsége is). A tőke szabad áramlása nem sértheti a tagállamok azon jogát, hogy a tőkemozgásra vonatkozó bejelentési kötelezettséggel, valamint az adózás és a pénzügyi szervezetek felügyeletével összefüggésben megelőzzék a nemzeti jogszabályok megsértését. A tőke szabad áramlása továbbá korlátozható a közrend és közbiztonság védelmében. A szolgáltatások szabadságáról intézkedő tetemes joganyag rész súlyát mutatja, hogy szakértők szerint jelenleg az EU-ban megtermelt társadalmi össztermék mintegy 60 százaléka alapvetően a szolgáltatási szektorból származik, és voltaképpen valamennyi gazdasági ágat átszövi. A lényeg itt is, hogy valamennyi EU-beli szolgáltató az őt befogadó tagállamok bármelyikében, megkülönböztetés nélkül, a helyi szolgáltatókkal megegyező elbánásban kell, hogy részesüljön. Itt is jellemző mozzanat, hogy a legérzékenyebbnek számító pénzügyi-, biztosítási-, befektetési- és bankszektorokban a liberalizálást csak az egységes piac 1993-as megteremtése után tudták kiteljesíteni. 2006 decemberében lépett hatályba a szolgáltatási irányelv. A jogszabály értelmében a tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk a szolgáltatók jogát, hogy
szolgáltatást nyújtsanak a letelepedési helyük szerinti tagállamtól eltérő EUtagországban. A szolgáltatásnyújtás helye szerinti tagállamnak saját területén biztosítania kell a szolgáltatásnyújtására való jogosultságot és annak szabad gyakorlását. A tagállamok saját területükön csak olyan követelményekhez köthetik a szolgáltatásnyújtásra való jogosultságot, amelyek nem tartalmaznak hátrányos megkülönböztetést, azaz a követelmény sem közvetlenül, sem közvetve nem lehet diszkriminatív az állampolgárság, illetve jogi személyek esetén a letelepedés helye szerinti tagállam alapján. A személyek szabad mozgásánál is több fokozaton keresztül valósult meg a feltételek teljes liberalizálása. Elsőre a munkaerő szabad áramlására vonatkozó jogszabályok születtek meg 1968-ban, amit 1974-ben követett a vállalkozók akadálytalan mozgását szavatoló EU-rendelkezés. Már az egységes piacra készülés jegyen alkották meg 1990-ben a diákokra, nyugdíjasokra és a magukat önerőből eltartókra vonatkozó jogszabályokat. Mindez az egységes piac 1993-as életbelépésével vált hatályossá, elvezetve ahhoz, a ma is létező helyzethez, hogy valamennyi EU-állampolgár formalitások nélkül lépheti át a tagországok közötti országhatárt, majd ezt követően a fenti jogcímek bármelyike alapján ott tartósan meg is telepedhet. (Mi több: családtagjaik is minden esetben velük tarthatnak, úgy, hogy munkát is vállalhatnak.) Értelemszerűen valamennyiük jogosult az adott ország állampolgárait megillető szociális rendszer szolgáltatásaira is. (Ez utóbbi is tipikusan az egységes piac megteremtésével elért vívmány.) Mindez persze feltételezi egyebek között a diplomák és a szakképzettségek kölcsönös elismerését is, aminek nagy része mára már megvalósult, de érvényesülése még nem feltétlen tekinthető minden esetben automatikusnak. A vonatkozó EU-irányelvek mindenesetre ilyen szellemben intézkednek, fogódzóként pedig bizonyos szakmai minimumkövetelmények és képzési tárgyak meglétét írják elő. Az európai szabályozás ugyanakkor a személyek szabad mozgásánál is nyitva hagyja a kiskaput esetleges, egyedi korlátozások érvényesítésére. Alapvetően két fontos esetet különböztethetünk meg: a személy belépése vagy ott-tartózkodása a közrend, a közbiztonság vagy a közegészségügy tagállami szabályait sérti, illetve amikor a tagállamoknak lehetőségük van tiltó szabályok alkalmazására bizonyos foglalkozások esetén, ha azokat csak saját állampolgárai tölthetik be (például közhatalom gyakorlásával összefüggő esetekben). Az EUMSZ 45-55. cikkei tartalmazzák a személyek szabad mozgásával kapcsolatos rendelkezéseket. A korábbi gyakorlathoz képest módosítást jelent a migráns munkavállalók szociális biztonságára vonatkozó 48. cikk gyakorlata, erre a cikkre vonatkozóan a minősített többségi szavazás bevezetése, valamint a
bevezetett vészfékzáradék, ami bizonyos esetekben, korlátozva, de lehetővé teszi a nemzeti vétó alkalmazását. A 2004-ben csatlakozott tagállamok (kivéve Ciprus) 2007. december 21. óta tartoznak a schengeni térséghez. Románia és Bulgária schengeni csatlakozása 2011-ben elsősorban Hollandia vétója miatt nem valósult meg, a hágai kormány a szervezett bűnözés és a korrupció elleni harc hiányosságait nevezte a legnagyobb problémának. Pontos csatlakozási dátumot nem jelöltek még meg. A közös kül- és biztonságpolitika erőteljesebbé válása. Az egyeztetett külpolitika igénye persze már hamarabb felmerült, első jelei az 1991-es Maastrichti Szerződés előtt megvoltak. Az a tény azonban, hogy az 1991-es új szerződés már újabb EU-politikaként (az Unió második pilléreként ) definiálja a közös külpolitikát, jelentős részben az egységes piac megjelenéséből is fakadt. Egy közös gazdasági egység ugyanis joggal várhatja el, hogy az érdekeit védeni, képviselni, érvényesíteni hivatott (kül)politika is egységes hangon fejti ki véleményét. Miként az történik nemzetállami keretek között is. A Lisszaboni Szerződéssel ez a törekvés intézményi hátterét tekintve is tovább erősödött. IV. A személyek szabad mozgása magyar szempontból Azt a lehetőséget, hogy egy tagállam állampolgára egy másik tagállamban szabadon, az adott tagállam munkavállalóival azonos feltételek mellett vállaljon munkát, a közösségi jog biztosítja. A csatlakozási tárgyalások folyamán azonban a tizenötök kérték, hogy a 2004-ben csatlakozó tagállamok állampolgárai számára egy bizonyos ideig még ne kelljen biztosítaniuk ezt a lehetőséget. A csatlakozási tárgyalásokon született megállapodások alapján a Csatlakozási szerződésben rögzített módon a régi tagállamok a tizekkel szemben a csatlakozást követő átmeneti időszakban nem a közösségi jogot, hanem nemzeti szabályozásukat alkalmazzák. Ez az átmeneti időszak legfeljebb hét évig tarthat, 2+3+2 éves szakaszolás szerint. Ez alatt az idő alatt a régi tagállamok 2004. május elsejét követően a magyar állampolgárok munkavállalását saját döntésük szerint továbbra is feltételekhez köthetik. A közösségi jog alkalmazásának kötelezettsége alóli átmeneti mentességet, a derogációkat, általában a közösségi jogot átvenni köteles csatlakozni kívánó országok, köztük Magyarország is kért; ilyen volt többek között a tagállamok állampolgárai általi termőföldvásárlás magyarországi tilalmának átmeneti időszak alatti fenntartása. A munkavállalás feltételeit illetően azonban az EU15-ök igényeltek a közösségi szabályozástól való eltérést. A csatlakozást követően a 15-ök közül az Egyesült Királyság, Írország és Svédország nyitotta meg teljesen munkaerőpiacát az új tagok előtt, a többi tagállam ezt követően folyamatosan oldotta fel a kezdeti korlátozásokat, melyeket legtovább Németország és Ausztria tartott fent 2011. május 1-ig. A maximális hét év lejárta után a 2004-ben csatlakozott országok polgárai szabadon vállalhatnak munkát a régi tagállamok bármelyikében.