Hamberger Judit: A cseh-német viszony és a megbékélési nyilatkozat problémája A cseh-német viszony rövid története A csehek a németekkel hosszú évszázadokig együtt éltek. A témával foglalkozó kutatók közül többen ezt az együttélést szimbiózisnak nevezik, s ebből indulnak ki, amikor azt indokolják, hogy a cseh-német együttélés vége (amire a pontot az 1945 és 1948 között, tehát a második világháború után végrehajtott több mint hárommillió németnek Csehországból, főként a Szudéta-vidékről Németországba való kitelepítésével tették fel) mindkét társadalom számára fájdalmas volt, mindkét társadalom sokat veszített vele. A csehek és németek mint két, de együtt élő társadalom viszonya a nemzetállamiság XIX. századi eszméjének terjedésével és a nyelvi nacionalizmusnak előbb német, majd cseh térhódításával, a nagynémet gondolat kulturális és politikai megvalósításának német akarata nyomán kezdett megromlani. A távolodás kézzelfoghatóan 1848-ban, a német egyesítés" frankfurti parlamentben történt megfogalmazásával és kihirdetésével indult meg. Ezt követően a cseh-német viszony és együttélés lassan, de folyamatosan egyre több feszültséggel telítődött. Az 1942-ban elhunyt cseh tudós, Emanuel Rádl úgy tartotta, hogy a csehek és a németek viszonya a cseh idegengyűlölet miatt már jóval korábban romlásnak indult, hiszen a középkori Károly Egyetem cseh professzorai 1409-ben az akkori cseh királytól, Venceltől kikényszerítettek egy olyan dokumentumot a Kutná Hora-i dekrétumot, amelynek rendelkezései az addig előnyben részesített idegeneket, közöttük németeket is, részben hátrányos helyzetbe hozták, részben arra kényszerítették, hogy hagyják el az országot. 1 Azzal együtt, hogy a történelem évszázadai során a cseh-német viszonyban megkülönböztették a csehországi németeket a Csehországon kívüli németektől, és a csehországi németek mindig kedvezőbb cseh megítélés alá estek, a nemzeti ébredés és a romantikus cseh történetírás legnagyobb cseh képviselője, a XIX. században élt František Palacký a cseh történelemről szóló főművében a cseh történelem lényegét a cseheknek a németekkel vívott harcában jelölte meg. Ez a meghatározása nemcsak a cseh történetírás és történelemértelmezés, hanem a cseh-német viszony szempontjából is meghatározó volt a továbbiakban, tehát a XIX. század második felében és a XX. században. A német és a cseh nyelvi nacionalizmus kulturálisan és politikailag is elválasztotta, elkülönítette egymástól a cseheket és a csehországi németeket. A XIX. században voltak német tervek a két etnikum adminisztratív szétválasztására is, mely tervekben egyes cseh kutatók a cseh-német együttélés müncheni megoldásának" előfutárát látták, vagyis azt, hogy a németek által lakott cseh határmenti területeket elszakítsák Csehországtól és Németországhoz csatolják. A cseh-német együttélés következő fordulóját" az 1918-ban megalakult Csehszlovákia jelentette. Ez az új államalakulat az 1920-ban elfogadott alkotmány szerint is a csehek és a szlovákok nemzetállamaként jött létre, így a kisebbségek, főként a németek és a magyarok másodrangú állampolgárokká váltak. A megalakulást követő első években a Csehország területén maradt németek önálló provinciákat alakítottak ki, és így akartak Ausztriához vagy Németországhoz csatlakozni, de ezt a csehszlovák államhatalom nem tette számukra lehetővé.
Az 1918 és 1938 közötti időszakban a cseh-német viszonyban a cseh államhatalom által irányított és támogatott csehesítő politika valósult meg, aminek tényét a cseh történetírás vagy eltitkolta, vagy mind ennek lefolyását, mind hatását bagatellizálta, így tényleges hatásairól csak néhány kutató írásaiból, valamint visszaemlékezésekből állnak rendelkezésre a csehesítésre vonatkozó információk. 2 Egyébként ez az az időszak, amikor a csehországi németekre alkalmazva elterjedt a szudétanémet" kifejezés. Az 1938-as Müncheni Egyezmény rendelkezése, amit a csehek érthető okokból müncheni diktátumként szoktak emlegetni, a szudétanémetek revansizmusának jegyében érvényesült. Ekkor ugyanis Németországhoz csatolták azokat a cseh területeket, ahol németek éltek, és Csehországból és Morvaországból német protektorátusokat csináltak. A náci Németország általi megszállás, ami a Müncheni Egyezmény nyomában következett, a csehek szemében a csehországi németek túlnyomó többsége által elkövetett árulásának következménye volt. Az a csehek nagy többségében fel sem merült, hogy a csehországi németek ilyen cselekedeteiben és hozzáállásában okként szerepelhet az első Csehszlovák Köztársaság hivatalos kisebbségi és német-politikája is, azaz az erőszakos csehesítés emléke. Ennek tényét még Václav Havel köztársasági elnök is bagatellizálta, vagy legalábbis relativizálta a csehnémet viszonnyal foglalkozó azon beszédében, amit 1996. februárjában tartott a Károly Egyetemen. Ebben az 1918 és 1938 között végrehajtott csehesítést és a csehszlovák kisebbségi politika hibáit kis problémáknak" nevezte, és azt állította, hogy ezen években hazájában a demokrácia, a dialógus és a tolerancia teljes mértékben jelen volt. Szerinte München nem csak a valamiféle vitatható kisebbségi kérdés egyfajta igazságtalan megoldása volt, hanem az utolsó és a maga módján döntő konfrontáció a demokrácia és a náci diktatúra között... Oly sok volt német polgártársunknak a München következményeinek előkészítésében való részvételét tehát nem lehet a kisebbségi jogaikért vívott harcra redukálni." 3 1938-tól a szudétanémetek, területükkel együtt, a Harmadik Birodalom részévé váltak, és mint ilyeneket telepítették ki őket kollektíven Csehszlovákiából 1945 és 1948 között, amit a cseh adminisztráció deportálásokkal hajtott végre. A németeknek Csehországból való kiűzése majdnem tökéletes volt, így az a több mint hárommillió német, akik 1918-ban Csehország területén találták magukat, és akkor többen voltak, mint maguk a szlovákok, 1948-tól nem akadályozták többé a csehszlovák (és cseh) nemzetállam kialakítását. Dióhéjban ez az a múlt a cseh-német viszonyban, amit 1989 végétől kezdve rendezni kell ahhoz, hogy mind a cseh, mind a német bel- és külpolitika megszabaduljon egy olyan lelki és erkölcsi, valamint politikai tehertől, ami egyelőre főként cseh oldalon gátolja a meghirdetett európai együttélés és együttműködés nem tisztázott történelmi problémáktól mentes jellegét. A megoldási kísérletek A cseh-német viszonyban alapvető jelentőséggel bír a szudétanémet probléma ami elsősorban az említett, 1945 és 1948 között történt kitelepítést, annak mindkét oldalon a társadalmi, belpolitikai, külpolitikai és a kölcsönös viszonyban jelentkező problémáit jelenti, és ezzel függ össze a cseh társadalom németfóbiája, a nagy német szomszédtól való félelme. Mivel mindkettő az észérveken túli irracionalitás és az érzelmek területén is hatást fejt ki, ez mind a cseh társadalomban, mind a kitelepített és túlnyomórészt Bajorországban
integrálódott szudétanémetekben és utódaikban olyan mélyen gyökerezik, hogy akár mentális társadalmi problémának is lehet nevezni. E mélyen gyökerező problémák azért határozzák meg e két társadalom (tehát a cseh és a szudétanémet) mentális higiénéjét", mert az elmúlt évtizedekben ez csehszlovák oldalon tabu volt, német oldalon pedig a nagypolitika szinte egyáltalán nem foglalkozott vele. A német baloldal a kitelepítést a hitleri Németország által elkövetett bűntettek igazságos megbüntetésének tartotta, és ezzel elfogadta a kollektív bűnösség álláspontját. Ezt a német baloldal mind a 11 12 millió német kitelepítettre értette, tehát nem csupán a hárommillió szudétanémetre. Így a szudétanémetek érdekeinek képviseletét a konzervatív politikai csoportosulások (főként a CSU) vállalták fel, amivel a támogatók és választók hű táborát is biztosították maguknak. Ezért Bajorországban, ahol a szudétanémetek a negyedik bajor törzs", a szociáldemokraták, a baloldal nem tud jobb választási eredményeket elérni. A német társadalomban a szudétanémet szövetség (a Sudetendeutsche Landsmanschaft), saját problémáikat konzervált, nosztalgikus szudétanémetek szövetsége maradt, akik évente egyszer, a szudétanémet napon nosztalgiával emlékeznek a régi hazára. Ekkor a szövetség vezetői megerősítik bennük annak reményét, hogy egyszer oda vissza is térhetnek. Ebből a megerősítésből származik a szudétanémet szövetség fontos, és a csehek által hevesen visszautasított követelése, a hazához való jog". Ennek lényege, hogy a szudétanémetek kapják vissza a cseh állampolgárságukat, amitől a kitelepítéskor megfosztották őket, s így lehessenek kettős, tehát német és cseh állampolgárok. Ezt a cseh állampolgársági törvény nem teszi lehetővé, mert nem engedélyezi a kettős állampolgárságot (amit egyébként számos szlovákiai cseh és szlovákiai szlovák is igényelt volna az 1993-as kettéválás után.) 1989 előtt a szudétanémetek Németországban csak belpolitikai faktor voltak, de később külpolitikai faktorrá is váltak azáltal, hogy a német külpolitikát blokkolni tudják, és fékezik a jószomszédi viszony kialakítását. A német bel- és külpolitikára nézve azért veszélyes a szudétanémet kérdés megoldatlansága, mert a frusztrációt generációról generációra örökítik, s közben eltűnik mögüle a kitelepítés reálisan átélt élménye, és a fel nem dolgozott örökség így könnyen ideológiává alakulhat, amit aztán már csak nehezen lehet befolyásolni az olyan normális eszközökkel, mint a dialógus".4 1990-től kezdve a cseh politikusok is kísérletet tettek a cseh társadalom mélyébe ható probléma megoldására. Az első lépést Václav Havel, mint ideiglenes csehszlovák köztársasági elnök tette meg azzal, hogy beszélt az 1945 és 1948 közötti tragikus eseményekről, és ezért még a bocsánatkérést is megkockáztatta. Ezzel azonban a cseh társadalom nagy részének felháborodását is kiváltotta, ami jelzés értékűnek számított a cseh politika számára arra vonatkozóan, hogy a szudétanémet kitelepítés miatti, mélyben dolgozó, de be nem ismert bűntudat milyen erős és meghatározó a cseh társadalom lelki életében. A csehszlovák állami vezetők többször kinyilvánították a szándékukat, hogy az új helyzetben, a német-lengyel viszony rendezésének mintájára, egyszer s mindenkorra" meg kívánják oldani a bonyolult szudétanémet problémát. Ezt az NSZK-val kötendő keretszerződésben kívánták megtenni, amiről azonban csak a német szövetségi kormánnyal, mint partnerrel voltak hajlandók tárgyalni. E kijelentéssel a szudétanémetek vezető szervezetének, a Sudetendeutsche Landsmanschaftnak azon kívánságát utasították el, hogy a csehszlovák kormány partnerként tárgyaljon velük erről az őket közvetlenül érintő problémáról.
A Landsmanschaftnak mint tárgyalópartnernek a visszautasítása először 1990 novemberében hangzott el, és azóta is napirenden van. Élő probléma, hogy vajon a cseh állam kormánya tárgyalópartnernek tekintsen-e egy német társadalmi szervezetet. Ez különösen Václav Klaus miniszterelnöksége (1992 júliusa) óta vált presztízskérdéssé a cseh politikában, amivel mindenek előtt azt bizonyítják, hogy a szudétanémet problémát az érintettek véleményének, kívánságainak figyelembe vétele nélkül kívánják véglegesen megoldani". A végleges megoldás igénye is több éves téma tehát a cseh politikában, amit a cseh miniszterelnök és az ő elképzeléseit támogató cseh értelmiségiek a leggyakrabban azzal szoktak jellemezni, hogy a múlt után vastag vonalat kell húzni". Emögött annak görcsös akarása húzódik meg, hogy egyszer s mindenkorra lezárják a múltat", de ez, a dolog természeténél fogva, nem lehetséges, és a kísérlet számos kudarcot rejt magában. A komplex szudétanémet probléma másik összetevője a kitelepítés jogi alapját képező, és a kollektív bűnösség elvét megfogalmazó beneš-i dekrétumok meglétének és a cseh jogrendszerbe való beépülésének ténye, valamint ezzel összefüggésben a szudétanémetek ingatlan és ingóvagyonának elkobzása. A vagyon részleges visszaadása, vagy emiatti kártérítés és a dekrétumok eltörlése is a szudétanémet Landsmanschaft fontos követelései közé tartozik. Erre vonatkozóan az akkori cseh miniszterelnök, Petr Pithart már 1991 márciusában azt nyilatkozta, hogy nem fogják megkérdőjelezni az alkotmányos beneš-i dekrétumokat. A szudétanémetek képviselői nem követelik vissza azokat a vagyonokat, amelyeket már magántulajdonba adtak, csak azokat, amelyek állami tulajdonban maradtak. Inkább a vagyoni kárpótlást, a hazához való jogot és a kitelepítés bűne miatti morális elégtételt követelik a cseh politikától és társadalomtól. Ez utóbbit, tehát a morális elégtétel igényét a cseh értelmiségiek nagy része nem tartja a megbékélés útjának. A szudétanémetek képviselői mindenek előtt azt követelik a cseh kormánytól, hogy tárgyaljon velük a nyitott kérdésekről. Ha ezt nem teszi meg, akkor fennmaradnak az ellenséges érzések velük szemben, és ez nem fog jót tenni sem a német, sem a cseh európai integrációs szándékoknak, és a cseh kormányt megbélyegzi az, hogy saját társadalmához hasonlóan maga is németellenes állásponton van. (Nem véletlen, hogy Václav Klaus állandóan azt hangoztatja, hogy a cseh-német viszony kiváló és problémamentes.) A dekrétumok és a szudétanémet vagyon megkérdőjelezése a cseh politika számára megoldhatatlan problémákat jelentene. A dekrétumok azért, mert az 1990 után kialakított jogrendszert, különösen ami a restitúciót és a privatizációt illeti, e dekrétumok rendelkezéseit figyelembe véve alkották meg, amikor a törvényben megszabták, hogy csak azokat a vagyonokat adják vissza, amiket 1948 február 28. után államosítottak, vettek el. Tény, hogy sok szudétanémet ingatlan a mai napig állami tulajdonban van, de sokat magántulajdonba adtak. Sok-sok ezren vannak azok a csehek, akiknek tulajdonában szudétanémet ház, lakás, föld és egyéb javak vannak, és ugyancsak sokan bérelnek ilyen ingatlanokat az államtól. Ezeknek a választási eredményekben is megnyilvánuló egyéni és közös érdeke, hogy a szudétanémetek követelései semmilyen jogi alapot ne kapjanak. A cseh politikával szemben a német szövetségi politika is követeli a beneš-i dekrétumok eltörlését, és a kollektív bűnösség elvének érvénytelenítését, ami ugyancsak Csehország
európai integrációjának feltételeként szerepel. Hogy ez milyen defektusokat jelent a cseh jogi és közgondolkodásban, azt bizonyítja az a tény, hogy a cseh Alkotmánybíróság az általános emberi jogokkal ellentétes beneš-i dekrétumokat, amelyek az ellenséges vagyon elkobzásáról szólnak, 1995. március 8-án megerősítette. Annak ellenére, hogy a csehszlovák politikai vezetés egyszer s mindenkorra meg akarta oldani a szudétanémet kérdést, ezt az 1992. február 27-én parafált csehszlovák-német alapszerződésben nem tudta megtenni. Sőt, a probléma megoldását későbbiekre utalta át, aminek része kellene hogy legyen a cseh-német megbékélést célzó deklaráció is. A szövetségi német kormány, jószándéka igazolására 1992. február 28-án Helmut Kohl által érvénytelennek nyilvánította az 1938-as Müncheni Egyezményt, és egyúttal azt is felvetette, hogy a cseh oldalnak is akceptálnia kellene azt, amit német oldalon akceptálni kell. Ugyanez a kormány Klaus Kinkel külügyminiszter által elismerte, hogy szükség van a nácizmus cseh áldozatainak kárpótlására. Ennek lényege, hogy Németország minden más országnak fizetett ilyen kártérítést, csak Csehországnak nem. Az okok között van a kitelepítés során elkobozott szudétanémet vagyon hatalmas értéke. A nácizmus cseh áldozatainak kárpótlását illetően sürget az idő, mert a közvetlen áldozatok vagy már nem élnek, vagy már olyan idősek és betegek, hogy még életükben meg kellene hogy kapják a kárpótlást. Ennek formájáról azonban nincs még teljes egyetértés, mert amikor 1945 és 1948 között kitelepítették a kb. hárommillió németet, akkor tőlük minden ingó és ingatlan vagyont elvettek, s mindössze fejenként 30 kilós csomagot engedélyeztek nekik, amiben elvihették azt, amit fontosnak tartottak. Az elkobzott szudétanémet vagyonokról a cseh archívumokban meglehetősen pontos, de be nem ismert, titkos adatok szerepelnek, így a szudétanémet vezetők és történész-elemzők ide vonatkozóan csak becslésekre támaszkodhatnak, és saját, utólagos összeírások alapján rendelkeznek adatokkal. A becslések alapján e vagyon értéke több milliárdra rúg, ami a szudétanémet vezetők szerint messze meghaladja azt az összeget, amit a nácizmus cseh áldozatainak kellene hogy fizessenek. A cseh oldalon, ahol az 1992 nyári választások után Václav Klaus lett a miniszterelnök, a cseh-szudétanémet problémák rendezésében új, keményebb és rugalmatlanabb kurzus" következett. Klaus határozottan kitart amellett, hogy a szudétanémet csoportok partnere nem lehet a cseh kormány, de nem jelölte meg, hogy az olyannyira szükséges dialógusban ki is lenne a szudétanémetek cseh partnere. Szó volt értelmiségi csoportokról, pártvezetőkről, parlamenti képviselőkről, de mindebből a mai napig semmi sem lett. E helyzet eddigi eredménye a cseh közvélemény és értelmiségi körök egyre hevesebb vitája, amit a cseh sajtó hasábjain folytatnak arról, hogy mit követelnek a szudétanémetek és miért nem lehet nekik ebben engedni. A csehországi vita egyre szélesebb körben folyik, és egyre nagyobb hullámokat vet. Jellemzője, hogy két tábora van. Az egyik tábor határozottan helyesli azt, hogy a cseh kormánynak tárgyalnia kell a szudétanémetekkel, a másik tábor kifejezetten ellenzi ezt. A vitában minden fontos és kevésbé fontos, de annál inkább jellemző probléma felmerül, ami a cseh-német viszonyban valaha is jelentkezett. Vitáznak például arról, hogy hol, mikor és miért romlott el a viszony a szudétanémetekkel, és hogy mindezért ki a hibás. A csehek németellenességének cseh bírálói, közöttük Petr Pithart
jogász-politológus és Bohumili Dolezal politológus óva intik saját társadalmukat attól, hogy saját hibáikat, bűneiket bagatellizálják vagy esetleg jogos és helyes tetteknek állítsák be, mert ezzel a cseh társadalom egészséges lelki és erkölcsi fejlődését gátolják. Ez a motívum Havel elnök több beszédében is tetten érhető. Ez a tábor hajlik arra, hogy a cseh kormánynak tárgyalnia kell a szudétanémetekkel, e kötelezettség alól nem bújhat ki, legyen annak bármi is a végeredménye. Egyébként a mérsékelt és megegyezéspárti német politikusok is ezt kérik a cseh politikai vezetéstől. Kohl kancellár egyik 1993-as kijelentése szerint a szudétanémetekkel lefolytatandó dialógus a Cseh Köztársaság európai integrációjának egyik feltétele. A csehországi vitában a másik tábor ellenez minden engedményt, úgyanígy azt is, hogy egyáltalán tárgyaljanak a szudétanémetekkel. A múlt sztereotípiáit a jelenbe vetítik, ami gyakran gátolja azt, hogy a komoly problémákat valóban meglássák. E tábor élén Václav Belohradský filozófus áll, aki határozottan németellenes érvrendszerében minden, a csehek által a németekről vallott negatív sztereotípiát felsorakoztat és indokol. Ezek közé tartozik a német történelem, Németország és a német társadalom általánosan negatív cseh értékelése. Eszerint a náci Németország fasizmusát szinte az egész német társadalom támogatta, fenntartotta, és a bűnök elkövetésében a német kisemberek elégedetten, sőt örömmel vettek részt. E csehek így a német társadalom és politika lelkiismerete" kívánnak lenni, és a fajsúlyukban sokkal nagyobb német bűnöket a szudétanémetek kitelepítésében, a beneš-i dekrétumok tarthatatlanságában való cseh társadalmi bűnrészesség súlytalanságának igazolására szokták felhozni. Amint a németeknél valaki megír valamit, vagy olyan értelemben nyilatkozik, amellyel bagatellizálni próbálja a náci Németország által az európai népeken, nemzeteken elkövetett bűntetteket, akkor a cseh értelmiségiek rendkívül éles hangon azonnal felszólalnak, és a németeket önvizsgálatra próbálják kényszeríteni. Ez a cseh értelmiségi körök nagy részében olyannyira erős szándék, hogy a külső szemlélő időnként úgy érzi, hogy a csehek azok, akik nem akarják kiengedni a német társadalmat, a társadalom lelkiismeretét a nácizmus és fasizmus által megbélyegzett keretek, gátak közül. Ezek a viták azt is tükrözik, hogy a csehek a németeket a szudétanémeteken, a szudétanémet problémákon keresztül nézik és érzékelik, és úgy értelmezik, hogy a németek uralni akarják ezt a területet is, de nem katonailag, hanem gazdaságilag. A mélyben, a tudat alatt ez a cseh euroszkepticizmus lényege, ami az EU-tagságtól való félelmet is magában hordozza, mert az lehetővé tenné a németek letelepedését, a szudétanémetek visszatelepedését Csehországban. A felmérések szerint a cseh társadalom Németországhoz való viszonyában tovább él a meg nem oldott szudétanémet kérdés és a nácizmus visszatérésétől való félelem, ami nem más, mint a háború maradványa. A cseheknek kevés az információja a németekről, és ugyanakkor dolgoznak bennük a történelmi emóciók és sztereotípiák. Egy 1995-ös felmérés szerint a csehek 50%-a Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovákiával szemben is ellenséges. A szudétanémetek követeléseivel szembeni szinte össztársadalmi cseh ellenállás miatt 1995 márciusában a német szövetségi kormány is keményebb hangot ütött meg, amikor Klaus Kinkel arra szólította fel a cseheket, hogy mint a németek, akik a cseheken szörnyű jogtalanságokat követtek el, beismerték ezen bűnösségüket, és bocsánatot kértek, úgy a csehek is ismerjék be bűnüket, amit a szudétanémeteken követtek el, ide értve a kitelepítést és a vagyonelkobzást is.
A cseh kormány azonban a mai napig hajthatatlan maradt, és nem hajlandó sem a szudétanémetekkel tárgyalni, sem követeléseiket elfogadni, sem elismerni a kitelepítés tényének jogtalanságát és bűnét, valamint a beneš-i dekrétumok jogtalanságát sem. Ezen kemény és elutasító politikát felmérések szerint a cseh társadalom 80-90%-a osztja, és helyesnek tartja; a cseh társadalomnak ma is több mint a kétharmada (kb. 80%-a) helyesnek és jogosnak tartja a szudétanémetek kitelepítését és a kollektív bűnösség elvének a szudétanémetekre való alkalmazását. Így a kitelepítés miatti cseh bűnösséget 70%-uk visszautasítja és a kitelepítést igazságos visszafizetésként értelmezi. A szudétanémetek elleni ellenállás, a németellenes álláspont a cseh parlamenti választások egyik legnyerőbb programja is, amit a szélsőbal és szélsőjobb szélsőséges programmal, a mérsékeltebb bal és jobboldal pedig konkrét politikával bizonyít. Minden, a németeknek tett engedmény a politikusoknak biztos szavazatvesztést, a szudétavidékre telepített százezreknek pedig a könnyen és készen kapott tulajdon elvesztését jelentheti. A deklaráció kérdése A cseh-német deklaráció a cseh-német megbékélés olyan dokumentuma kellene hogy legyen, amit mind a cseh parlament, mind a szövetségi német parlament ratifikálna. Feladata az lenne, hogy pontot tegyen annak a múltnak, annak a történelemnek a végére, ami mindkét nemzet és társadalom számára fájdalmas és túl bonyolult volt ahhoz, hogy a továbbiakban is együtt éljék meg. A deklaráció feladata lenne még, hogy a cseh-német kapcsolatokban új időszak, a partneri jószomszédság időszaka kezdődjön. Ez a deklaráció azonban már több mint 18 hónapja nem akar megszületni, mert hol kül-, hol belpolitikai okokból hol az egyik, hol a másik fél nem tudja elfogadni, aláírni. A közvetlen probléma a deklaráció szövege és tartalma, a közvetett és a mélyben megbúvó probléma pedig az, hogy a múltbeli viszonyt sem a csehek, sem a szudétanémetek nem képesek egyénileg és társadalmilag feldolgozni. 1996. januárjában Zieleniec cseh külügyminiszter nem tudott megegyezni Kinkel német szövetségi külügyminiszterrel a közös deklaráció szövegében, és azóta is ez a fő probléma. Az elhúzódás okai között van az is, hogy hol a német belpolitikai helyzet és választások miatt, hol a cseh belpolitikai helyzet és választások miatt nem megfelelő az időpont arra, hogy elfogadják azt a deklarációt, amelynek szövege valamelyik félnek mindig problematikus, különösen a deklaráció egyes megfogalmazásai. A csehek a német-lengyel szerződés alapján úgy gondolták, hogy a kitelepített szudétanémetek kérdése Bonn és Németország számára nem alapvető probléma. Tény, hogy a német társadalom egésze számára nem is alapvető probléma, de Bajorország, a bajorországi választók és politikusok, valamint az ott élő hárommillió szudétanémet utódainak alapvető kérdés. Ráadásul 1996 januárjában Kinkel külügyminiszter nyomán kiderült, hogy a német kormány számára is alapkérdés. Számos cseh értelmiségi, és a legutóbbi jelek szerint a cseh politikusok nagy része is úgy gondolja, hogy ha a deklarációban szerepelnie kell a kitelepítés miatti cseh megbánásnak, ami a kitelepítések során elkövetett bűnök bevallását is jelenti, akkor az igazságtalan lesz, és csupán az erősebb német partner nyomására történik meg, nem pedig a cseheknek önszántukból való beismeréseként.
A deklarációnak és a cseh-német kapcsolatoknak a kulcskérdése Csehország úniós és NATOcsatlakozása, integrációja. A politikusok megegyeznek abban, hogy ez az út a csehek számára Németországon keresztül vezet, bár sokan (pl. Václav Belohradský cseh filozófus is) ezt visszautasítják azzal, hogy az integrációért a cseh társadalom nem fizethet meg akármilyen árat, nem kell, hogy bármilyen áron kerüljenek be oda. A deklaráció szövege azonban nem nyilvános, mégis így vitáznak róla a sajtóban, valamint a két ország politikusai is egymás között. Ez hozzájárul ahhoz, hogy mind a szövegről, mind a körülötte kialakuló problémákról spekulációk szülessenek és téves hírek keringjenek. Mivel a szöveg nem közismert, csak feltételezhető, hogy a szudétanémetek fent ismertetett követelései közül csak az az egyetlen maradt bent a szövegben, ami a cseheknek a kitelepítés miatti bűnbeismerésének, sajnálat-kifejezésének vagy bocsánatkérésének német igényére vonatkozik. Hogy a cseh-német deklaráció szövegének elfogadása valószínűleg nem lesz olyan könnyű, mint amilyennek az elmúlt időszakban időnként látszott, azt mutatja az a tény, hogy vitás mind a szöveg tartalma, mind az elfogadási procedúra. A szöveg hol a cseh, hol a német térfélen módosul, és ilyen módosításokkal dobják át hol az egyik, hol a másik politikai vezetés elé. Arról, hogy milyen értelemben módosul a szöveg, csak a szudétanémet vezetők felháborodásából, vagy a cseh vezetők szűken mért, mégis sokatmondó információiból kaphatunk képet. Eszerint a mérkőzés jelenlegi állása" a következő: A deklaráció szövege menet közben olyannyira módosult, vagy ha az eredeti szándékot tekintjük, akkor mondhatjuk, hogy olyannyira deformálódik, hogy mire kialakul", addigra az egész érdektelenné és fölöslegessé válik. A cseh politikai vezetők (Havel elnök és a nem szélsőséges parlamenti pártok vezetői) ugyanis a szövegben szereplő német kívánságot, hogy a szudétanémetek kiűzésének tényét morálisan ítéljék el, olyan értelemben módosítják, hogy a kulcsfogalmakat, azok megfogalmazásának élét minden módon le akarják faragni. Ehhez tárgyalásaikon buzgón használják a német-cseh szótárat, és a hírek szerint ilyenfajta módosításokat hajtanak végre a szövegen: a kiűzés (csehül vyhnání, németül Vertreibung) túl erős fogalom, ezért erőszakos vagy kényszerű kitelepítést javasolnak (csehül násilné vystehování vagy nucené vysídlení, németül zwangsweise Aussiedlung). Ezen kívül a cseh politikai vezetés nem hajlandó az egész kitelepítéstől, hanem csak a kitelepítés szélsőségeitől" elhatárolni magát. A deklaráció szövegében szereplő kulcsfontosságú fogalmak ilyenfajta bűvölése" oda vezet, hogy egyre gyakrabban hangzik el mind a cseh, mind a német oldalon, hogy a szövegnek ilyen módon lapossá, semmitmondóvá, jelentéktelenné, kerti törpévé tétele miatt felmerül a kérdés, hogy egyáltalán van-e, lesz-e az egésznek értelmes, s nem lenne-e jobb, ha elvetnék, hiszen látható, hogy különösen a cseh oldal kisszerű akadékoskodása miatt a nagylélegzetű, nagyszabású megbékélési szándéknyilatkozat nem lehet az, aminek készült, aminek indult. A deklaráció elfogadásának időbeli elhúzódása ugyanakkor a cseh-német viszonyban is növeli a feszültséget, ami parlamenti szinten is jelentkezhet, hiszen nemcsak a kormányoknak kell aláírniuk, hanem a parlamenteknek is el kell fogadniuk. Ilyen szövegmódosításokkal azonban erősen valószínűsíthető, hogy még ha a kormányok alá is írnák, a parlamentek nem fogadnák el ilyen formában a deklarációt. A parlamenti problémákat előrevetíti a cseh parlament elnökének, az ellenzéki szociáldemokrata vezet Milos Zemannak az a legutóbbi akarata, hogy miután a kormányok elfogadták a szöveget, a parlamentek még módosíthassák azt.
A fent vázolt, szűkkeblűnek jellemezhető cseh akadékoskodások hűen tükrözik azt, hogy a cseh társadalom képtelen megszabadulni a történelem okozta lelki görcsöktől, és mind a kül-, mint a belpolitikai kérdések kezelésében nem képes a saját érdekében szükséges nagyvonalúságra. 1996., november 13. Jegyzetek 1 Lásd erről: Rádl, Emanuel: Válka Cechus Nemci c. művét. 2 Ilyen műnek számít Emanuel Ráádl: Váa cechus Nemci c. művének utolsó harmada, amelyben a hivatalos cseh politikának a németek csehesítését célzó akcióit, törvényeit, szabályait, rendeleteit ismerteti és elemzi. 3 Havel, Václav: Cesi a Nemci 4 Vollmer, Antje: Byt sudetskym Nemcem