SÍK LAJOS Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián Selmec Sopron Miskolc 1735 1985 Lektorok: Madas József ny. bányamérnök Pécs, Tímár u. 19 Molnár István ny. bányamérnök Pécs, Bihari J. u. 3. Koncsag Károly dr. ny. bányamérnök Pécs, József Attila u. 5. Mendly Lajos bányamérnök Pécs, Kodály Zoltán u. 4. Ormos Károly dr. ny. bányamérnök Sopron, Templom u. 2. Seyfried Gyula ny. bányamérnök Budapest, VI. Anker köz 1/3 Tilesch György ny. bányamérnök Pécs, Petőfi u.
Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület, az Országos Erdészeti Egyesület, valamint a Mecseki Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság és a pécsi Erdőfelügyelőség és Erdőrendészeti Szolgálat támogatásával, a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalat, a Mecseki Szénbányák és a Mecseki Ércbányászati Vállalat anyagi támogatásával és nyomdáiban készült eredetileg: A/4 íven kb. 500 oldal terjedelemben, 500 példányban. Kiadja a Mecseki Bányászati Múzeum, Pécs, Déryné u. 9. Felelős kiadó: Ary Bálint Múzeumigazgató Felelős szerkesztő: Sík Lajos A képek a Bartha Lajos: Selmeci diákélet I-XXIV, Bihary László: Soproni diákélet I-XX és Altai Sándor: Soproni diákélet XXI-XXXII sz. képekből, az eddig megjelent könyvekből, valamint a kollégák fényképeiből lett összeállítva. Az eredeti címlapot és a többi képet Vertike István rajzolta. A bővített változatott Kiadja az Erdő- és Faipari Mérnökhallgatók Selmeci Társasága
Sík Lajos (1914-1989)
Előszó rta: Dr. Ormos Károly okleveles bányamérnök, a Mecseki Szénbányák nyugalmazott főbányamérője. Í Nincs jobb, melegebb érzés, mint az Alma Materről hallani. Aki nem rég került ki, azért tartja szépnek, mert frissek az emlékei, aki régen, az szinte megfiatalodik az emlékek ébredésével. Mert azt sem szégyellem, hogy néha még most is átlapozom a régi jegyzeteimet, vagy A mi nótáink -at és kicsit meghatódom. Aki nem így van vele, azt őszintén sajnálni tudom. Írta a 60-as évek elején Tamási István okleveles bányamérnök, volt főmérnököm. Valahogy így vannak az öreg pécsi bánya- és erdőmérnökök is, amikor emlékeikben kutatva papírra vetették diákéletük élményeit, a Selmecről Sopronba került Főiskola ifjúságának hagyományait. Mint minden visszatekintés, amely nem mentes az érzelmektől, többé-kevésbé pontatlan, a rosszat feledve, a jót felnagyítva, az időpontok bizonytalanságának terhével, de a lényeg kristálytiszta látásának tudatában íródtak e sorok. Te, kedves olvasó, így fogadd ezt az írást, ne keresd benne a professzionista szerkesztő pontosságát, a mondat fűzésének akadémiai tökéletességét. Nem ez volt a cél. Élmények rögzítése, emlékek felelevenítése a selmeci (soproni) hagyományok védelmében! Tisztázandó: mit értünk mi a hagyomány alatt és miért selmeci? A diák-hagyomány sajátos szabályozó és önnevelő erő a hallgatói közösség életében. A jól funkcionáló diákhagyomány és azt jól alkalmazó hallgatói közösség többnyire feleslegessé és szükségtelenné teszi a hallgatói magatartás külső regulázását. Kialakulása részben spontán, részben tudatos. Megbecsülésre és átörökítésre, ápolásra és megőrzésre csak a progresszív tartalmat, maradandó értéket képző hagyományok méltók és érdemesek írta Dr. Igmándy. A progresszív hagyományok szabják meg a nevelés terén a jövő fejlődésének irányát és segítenek helyesen kialakítani. A progresszivitást őseink a bajtársiasságban, a tiszta értelemben vett frázismentes hazafiasságban, az igaz szívből fakadó jókedvben, s nem utolsó, de elsősorban a hivatásszeretetben látták. Ebben éltek, ezt hagyták örökül, reánk utódaikra. Ezért selmeci! A selmeci diákhagyományok alatt sokkal többről van szó, mint holmi italos kocsmázásról, kurjongatásokról. Nem azonos az egyre jobban eluralkodó szellemesség címszó alatti trágársággal!
A bajtársiasság az Egy mindenkiért, mindenki egyért elvéve1 megtanít arra, hogy rajtad kívül mások is vannak a világon, megtanít közös célokért dolgozni. Önként vállalt kemény közösségi fegyelmet jelent. A közösség barátokat ad, akikre méltán számíthatsz bármikor. A mi szakmáink a bányászat, kohászat és erdészet nem foglalkozást űző mérnököket kíván, hanem hivatásuknak élő embereket. Foglalkozás és hivatás két különböző fogalom. A foglalkozás akkor válik nemesül hivatássá, amikor az élet értelmévé válik, az ügyeknek a lehető legjobb szolgálatra törekvő akarat, értelem és érzelem soha meg nem szűnő dinamikáját jelenti. A hazafiasság alatt értették a haza iránti szeretetet, amely fő mozgatója volt, hogy érte tanultunk, készültünk az életre, dolgoztunk és dolgozunk ma is. S mindezt igaz szívből fakadó jókedvvel. Ifjúság mosoly nélkül, a Nap fény nélkül el sem képzelhető. Ismerős a megállapítás: Amely diák Jénából asszony nélkül, Lipcséből veretlenül, Wittenbergából ép bőrrel, Selmecről pedig Bursch nóták ismerete nélkül tér vissza szülőföldjére, az a legszánalomraméltóbb teremtménye Istennek! Ezek a nóták voltak és maradtak ma is a legerősebb összekötő kapocs öregek és fiatalok között, a hajdani büszke veteránok ma már csak szürke filiszterek és balekjaik, a mai egyetemi hallgatók között. Sok ellenőrzője, kritizálója volt és van dalainknak (zömmel) német eredetük-nyelvük miatt. Igaz németül dalolt a bursch, de Kossuth szavára a magyar szabadságért fogott fegyvert, áldozta életét Sopronért Ágfalván. Azóta már magyarul szól a dal, mert a formák változtak és változni is fognak, de a lényegnek, a tartalomnak változatlanul kell maradni. Óva intünk ezért Benneteket fiatal barátaink az elferdítésektől az úgynevezett hagyomány koktélektől, amelyek a lényeget feledve mind gyakrabban ütik fel fejüket, főleg szakestélyen. Nemcsak mai jelenség ez. Kassai F. László erdőmérnök hallgató korában írta a Bástyánkban 1942-ben:...aki átélt már igazi Selmeci szakestélyt és amolyan fajta koktél szakestélyt, azonnal észreveszi, hogy ízzel, zamattal csak az eredeti selmeci szokások bírnak, s minden máshová félig-meddig átültetettek csak torz kísérletként hatnak, A kívülálló a külsőségeknél nem sokkal többet lát: furcsán nézte régen a foltos grubent, a tréfás költöztetést, de nem látta s a külsőségek mai egyes elfajulásai miatt még kevésbé érti a lényeget, a bajtársiasságot, a közösségtudatot, melyek vetületei annak a hatalmas erkölcsi erőnek, amit két szürke szó fejez ki (minden soviniszta, nacionalista érzülettől és értelemtől mentesen): SELMECI (SOPRONI) SZELLEM
Kedves Olvasó! Ha idős vagy, segíts nekünk, ha fiatal (és esetleg eddig másként is láttál és éltél) gondolkozz el a mondottakon. Ápoljuk közös erővel és őrizzük meg tisztán hagyományainkat! Ne feledjétek soha, hogyha elveszítitek, elvész a talaj a lábatok alól! Jó szerencsét! Üdv az erdésznek! 1. Bevezetés elmerült a kérdés, hogy érdemes-e a diákhagyományokkal foglalkozni? Hisz ezeket elődeink oly szépen ecsetelve írták meg (1. irodalom). Azonban ezen F megemlékezések, könyvek, leírások már nincsenek közkézen, csak néha-néha találkozunk egy-egy példánnyal. Viczián János: A magyar egyetemi és főiskolai diáklapok bibliográfiája 1857-1972. (Budapest, 1978. Pécsi Egyetemi Könyvtár 253761 új 174/c. kép). bevezetésében írja: A diákhagyományok, diákszokások fontosságát felismerték s az 1970 évi ifjúságpolitikai határozatban ezek felújításáról is rendelkeztek. A KISZ KB 1972. november 3-4-én Sopronban tartott tanácskozásán elhangzottak, később több újságcikk, felszólalás és leírás bizonyítja, hogy igenis szükséges a régi szokások felújítása és átmentése. (A teljes leírás a budapesti Széchenyi Könyvtárban MB 71898. szám alatt található.) Ezek mind kiemelték a diákhagyományok jelentőségét a hallgatók nevelése különösen a közösséggé válás elősegítése és a szakmai hivatástudat elmélyítése terén. Polinszky Károly oktatásügyi miniszter 1974 január 30-i tanácskozáson kiemelte a diákhagyományok történetének összegyűjtését és ismertetését. 1977 okt6berében a KISZ Debrecenben rendezett diákszemináriumot, amelyen az egyetemi ifjúsági mozgalmak kutatásának jelentőségét hangsúlyozták. Sok diákszervezetnél elkezdődött, nálunk a selmeci-soproni diákéletben folytatódik az ősi hagyományok ápolása. Sopronban, Miskolcon, Dunaújvárosban, Székesfehérvárott, stb. Gyárfás Endre Kecskés András: Avatástól ballagásig (diákdalok diákszokások) (Budapest 1977. Pécsi Szakszervezeti Könyvtár 371. G 78.,uj 174/b. kép) könyvben írják: A diákévek az emlékezetben a legélénkebben az ünnepélyes pillanatok, mint az avatás, szalamander, színielőadás, bálok és ballagás maradnak meg. Jó volt a közösségbe tartozni, együtt énekelni, iddogálni, valamint együtt ballagni. Elevenítsük fel, töltsük meg korszerű tartalommal a már-
már feledésbe merülő diákhagyományokat, a diákdalok javát. A diákság a középkorban a céhek mintájára alakította meg a maga érdekszövetségeit, melyeket európai egyetemeken bursa -nak neveztek, a közös pénzt, iratokat őrző láda neve után. A magyarok a Bursa Ungarorum, vagyis a magyar láda köré gyűltek, abból gyakrabban pénzt kivenni, mint betenni. A vezetőjük, a praeses, a láda kulcsának őre vigyázott rá. A diákok a céhektől vették át a szabályokat, szokásokat és szertartásokat is, melyeket később kisebb-nagyobb módosításokkal fogadtak el, a helyi népi szokásokkal keverve. Nézzük, hogyan kezdődött a mi diákéletünk. Tilesch János bányafőfelügyelő 1930-ban kiadott Visszaemlékezések című emlékirataiból tudjuk (266.oldal), hogy a selmeci Akadémia elődeinek megalapítása előtt a monarchiában a céhek tartották össze legjobban a tagjaikat. Így volt ez Selmecen is. M. Schindler Gyula: A selmecbányai céhek élete (Selmec, 1909. Pécsi Tudományegyetem Jogi Kar könyvtára 8-2255. új 166/1. kép) című munkájában a selmeci, bécsi, budapesti Nemzeti Múzeum és Tudományegyetem levéltáraiban 1890-1900 években fellelhető iratok, céhlevelek, szabályzatok alapján igen részletesen leírta a céhek, főleg a selmeci céhek életét. A céhrendszert II. Endre korában (1205 után) a német iparos-telepesek hozták be s tagjaik is csak németek lehettek. Az 1608 évi 13. törvénycikk engedi meg a magyar és tót származásúak szövetkezéseit, de csak 1650-ben alakul meg a magyar csizmadia céh. A céhek ki váltságaikhoz, ősi szokásaikhoz, hagyományaikhoz erősen ragaszkodtak s csak III. Károlynak (1685-1740) sikerült céhbiztosok által ellenőriztetni. A céhek az ipar megvédését és a kézművesek életfeltételeinek biztosítását szolgálták. A városi hatóság védelme alatt álltak s ezt a céhlevelekben biztosították. 1785-ben rendeletileg eltörölték a céhek intézményeit, de még pár évig ellenálltak. A céhek felépítése családias volt. A családhoz hasonlóan a céh feje a mesterek véne, a legidősebb, akit céhmesternek neveztek. Ő intézte a céh minden ügyét. Alátartoztak a többi mesterek. Külön társaságot alkottak a segédek, itt legényeknek nevezték őket és végül az inasok. A céhbe való felvétel a céhmestertől függött. Próbaidőt kellett letölteni, siker esetén a céhjegyzőkönyv inasok rovatába írták be, s ezzel szerződtették. Ezért szerződési, felvételi és beíratási díjat és áldomást kellett fizetnie az újonnan felvettnek. Az inas élete a mestere kénye-kedvétől függött, szófogadás volt a legfontosabb. Ha már a helyi szokásokat megismerte, mehetett a legények gyűléseire, hol levizsgáztatták, belépési díjat kellett fizetnie s bármi rosszat tett, a legények megbüntették.
Felszabaduláskor tanuló-ruhát kapott, vizsgázott, utána áldomás következett. Ha nem tudott fizetni, úgy tovább kellett szolgálni a mesternél és ekkor szolgáló legénynek nevezték. Ha fizetett, felszabadító bizonyítványt kapott. A legényeket az atyamester vezette, ő őrizte a legényládát is. Az úgynevezett szálláshelyen jöttek össze, itt fizették be a legényadókat. Minden kis rosszért büntetés, sokszor ferula (bot) ütés járt. A legény társaságban 1560-tól ismeretes a legényavatás felvétele. Jelentkezéskor avatási díjat kellett fizetnie és felolvasták a legényszabályzatot. Vizsgáznia kellett, nevét a ládánál bejegyezték a legénykönyvbe és, hogy érvényes legény legyen, csiszolásnak kellett alávetnie magát. Következett a keresztelés, melyre szintén díjat kellett befizetnie. Egy öreglegény fogadja, leültetik, szemeit bekötik, lába alá vizes teknőt tesznek. Egyik kezébe boros, másikba vizes poharat kap. Kérdések alatt a vályút himbálnia kellett s ha lecsúszott, ihatott. Két oldalán állnak a választott keresztszülők, kik a végén a legényt alaposan leöntik vízzel. Az avatásról bizonyítványt kapott, utána áldomás következett. Volt társpoharas avatás is fél itcés aranyozott ezüst pohárból s ekkor oklevelet kapott. Bizonyos idő elteltével vándor-könyvet kapott és vándorolnia kellett. Ha megfelelő jártasságot szerzett, a mesterré avatás következett. Egy évi próba után bejelentési és előléptetési díjat kellett fizetnie, összehívási, társulási és beíratási díj következett, mialatt mesterremeket kellett készítenie. Ennek elfogadása után lett csak beírva a mesterkönyvbe és mester-lakomát kellett rendeznie. Itt az új mesternek esküt kellett tennie. Ha valamelyik társaságnak halottja volt, a saját költségén temették el és halotti tort ültek. A céhbelieknek a város védelme, adó fizetése kötelesség volt. Sok céhnek volt egyenruhája, zászlaja. A céhivás elég gyakori volt, 1707-ben megszüntették, bírságolták, majd 178l-ben a köszöntő pohár eltörlését akarták elérni, mert a belépő minden régi tag egészségére inni kényszerült s totál részeg lett. Minden hiába, a rossz szokás maradt tovább, sőt a hivatalos megszüntetés után is megmaradt. Legfontosabb volt a céhek belső életében az összetartozás érvényesítése, azon kívül bizonyos mértékig a jókedv és a bohóság. Szokás volt külön farsangi mulatság, maszkos körmenet, libasor, közös muri, legényavatás és keresztelő sok ceremóniával. A fegyelemsértőket megbüntették.
Vörös Tihamér: Selmecbányaiak évkönyve (Budapest, 1936 új 170/1 kép) című könyvben írja: egy 1636-os irat szerint a selmeci bányabíró felkérte a város bíráját, tiltsa el a farsangi bolondságokat, felvonulásokat és a Gänsenmarsch-ot, mert ezek a népet elvonják a munkától. Ha a céhek murit tartottak, akkor az asztaltársaság elnöke az évre választott céhmester volt, akinek feltétlen tisztelet járt. A murit zavaró, pénzbírságot kapott, amit elittak. A murin a céhbe legújabban felvettek feladata volt az italhordás, pipagyújtás, elgyengültek hazaszállítása. Legényavatáskor egy öreglegény szép ünnepi beszédével üdvözölte az avatandót, leültették, szemét bekötve lába alá vizel telt teknőt tettek. Vizsgakérdésekkel gyötörték, s ha jól megfelelt, eléje tartottak fél itcés ezüst társpoharat (Floritas-t). Az avatandónak köszönetet kellett mondani, s minden név után fenékig kiinni, a sokféle alakú (3 gömb, ökörszarv, csizma) kelyhet. Rendszerint részeg lett s így már nem is bánta azt a három nyaklevest, melyet azért kapott, amit inas korában elkövetett és, hogy a céh ügyeiért fájdalmakat is tudjon elviselni. Az avatásról bizonyítványt is kapott. Ha ezeket összehasonlítjuk a mi szokásainkkal, láthatjuk, hogy menynyit vettünk át ezekből, ha kissé módosítva is. A továbbiakban megpróbáljuk összeállítani mindazon hagyományokat, a diákéletünk vidám és szomorú szokásait, melyek még Selmecen és Sopronban is léteztek, részben az idősebbek jól eső visszaemlékezése, a fiatalabbak okulása és továbbőrzése, valamint a leendő akadémikusok tanulása céljából. Szót ejtünk a jelen időben is bíró szokásokról, bár ezt a fiatalok jobban ismerik, és nekik kellene erről írni. Tudjuk, hogy lesznek olyan főiskolások is, akik kissé másként is láttak egy-egy mozzanatot, lenne hozzáfűznivalójuk. Ezek megjegyzéseit szívesen és köszönettel fogadjuk. De 200-250 év távlatában történteket, összefoglalni bizony ilyen kis terjedelmű írásban nem lehet. Faller Gusztáv: Selmeci m.kir. Bányászati és Erdészeti Akadémia évszázados emlékkönyve 1770-1870 (1871. Selmec) (163.kép) és Vadas Jenő: A selmecbányai m.kir. Erdőakadémia története és ismertetője (1896.Bp.) (164.kép) című könyvekben részletesen leírják a Főiskolánk történetét. Mi ezekből csak pár részletet ragadunk ki az alábbiakban. Egyetemünk ősének előzményeit összegyűjtötte dr. Mihalovits János professzorunk: Az első bányatisztképző intézet alapítása Magyarországon (Sopron, 1938. Pécsi Egyetemi könyvtár 72,310. sz.1.füzet, új 170/2 kép) című könyvében.
Hazánkban már az ókorban is volt bányászkodás, természetesen csak a nemesebb érceket bányászták és főleg felszíni kibúvásokon indultak el s egyszerű módon fafűtéses régi hutákban olvasztották ki a fémeket. A XIII. századból reánk maradt Karsten berlini tudós írása, melyben leírja, hogy Selmec városát illeti meg a bányászati jogalkotás. A XV-XVI. század határán Betlenfalvi Thurzó János, a besztercebányai Fugger művekben ontotta a réz és ezüst produktumokat, melyek főleg nyugatra kerültek. 1496-tól a bányatársláda gondoskodott már a bányászok életbiztosításáról. 1573-ban a Miksa-féle bányarendtartás részletesen szabályozza a bányászok munkakörülményeit. Ekkor a bánya vezetőinek már igen jól fel kellett készülniük mindenféle munkából. Ismerniük kellett már a különböző kőzeteket, ezek kibányászási lehetőségeit és módjait, az ércek kinyerését, a fémek kohászatát és az akkori jogokat is. Ezen tudásokat az egyes bányászcsaládok féltve őrzött titokként kezelték s apáról-fiura szállt a speciális eljárás. A könyvnyomtatás (Guttenberg, 1445) feltalálása után már pár eljárás közkinccsé lett. Így 1556-ban Agricola György: De re metallica libri XII. műve a bányaművelést, ércelőkészítést, kohászatot és pénzverészetet is tárgyalja. Lassan több szakmunka is megjelent, bár ezekben több homályos rész található. A könyv még drága és ritka is volt. Történelmi nyomok mutatják, hogy Selmecen az 1600-as évek elején létezett már valamilyen bányász iskola, ahol idősebbek gyakorlati oktatást tartottak. De az akkori naiv hit miatt a bányarém (Berggeist, 1.a.kép) és a varázsvessző (Wünschelruthe) is központi kérdés volt. 1710 után a bányászat, geológia és vegytan oktatása európai hírnévre emelte Selmecet, mint a párizsi Sorbonnet a teológia, Zürichet a technika, Bolognát a jog. A bécsi udvari kamara (K.u.k.Hofkammer in Monetariis et Montanisticis) 1632 január 10-i rendelete már megemlékezik a bányatisztjelöltekről, a praktikans-okról (gyakornokok), tehát már előtte is léteztek. Ugyancsak az 1976 szeptember 22-i Instrukció előírja, hogy alkalmas fiatal embereket ki kell képezni és expectans-ok (várományosok) gyanánt alkalmazni. Az oktatás ekkor egy-egy üzemvezetőhöz való beosztás mellett egyénenként, gyakorlatilag és rendszerint speciális irányban történt s az általános bányászati ismeretek elsajátítását jelentette. A tényleges bányászati oktatás csak később indult meg. A selmeci Akadémia ősszülője a világ legrégibb bányaiskolája, a III. Károly király (1685-1740.) alatt 1725-ben létesített úgynevezett gyakorlati bányaiskola volt, melyet az 1735. június 22-i instrukció (1.b.kép) szerint Bányatiszt - képző Intézetté alakítottak át és első tanára Mikoviny Sámuel (1.kép) volt. Az Instrukciót Lauer János tanácsos szerkesztette, melyet a selmeci udvari biztos, báró Mitrowszki János aláírásával minden expectans megkapott és be kellett tartania.
Mikoviny Sámuel a mathematica összefoglaló név alatti elméleti tárgyakat adta elő. A gyakorlati szakismereteket instruens-ek, királyi bányatisztek tanították. Itt pár szóval meg kell emlékezni Mikoviny Sámuelről. dr. Tárczy Hornoch Antal: Mikoviny Sámuel, a selmeci Bányatisztképző Intézet első tanára (Sopron, 1938. Pécsi Egyetemi Könyvtár 72310 sz.1. füzet, új 170/2 kép) címen irt könyvet róla. 1700-ba.n született Abelován és 1750-ben halt meg. A maga korának leghíresebb magyar tudósa volt. Foglalkozott matematikával, mechanikával, földméréssel, vízépítéssel, bányaműveléssel. A hazai földmérés történetében elsőként foglalkozott geodéziával. 1728-tól végzett hazánkban igen pontos földrajzi helymeghatározásokat is. A pozsonyi vár egyik tornyán keresztül megvonta az első magyar kezdő meridiánt, alappontjait bázismérésekkel, háromszögelésekkel és mágneses mérésekkel határozta meg. Tőle származnak az első pontos méréseken alapuló térképek. Nagy számmal készített egész országrészeket ábrázoló térképeket vízépítési és lecsapolási tervezésekhez. Kiadta az Epistola de Methodo Concinnandarum Mapparum Hungariae művet, melyben a térképkészítés módját ismerteti. Az intézetet 1747-ben újból szervezték. 1749 július 27-i Mária Terézia királyi leirata szerint a bányatiszti állásokat olyanoknak tartják fent, akik farbőrös bányászok (Bergmann von Leder), vagyis akik ék és kalapáccsal jól és szorgalmasan dolgoztak a bányákban és felőri teendőket is kitűnően látták el. A bányaiskola hivatalosan 1763-ig képezte a bányatiszteket, ekkor kezdődött a selmeci Bányászati Akadémia kiépítése, de még hét évig, azaz 1770-ig működött. Az Akadémia alapításáról igen értékes könyvecskét irt dr. Mihalovits János: A selmeci Bányászati Akadémia alapítása és fejlődése 1846-ig (Sopron, 1938.Pécsi Egyetemi Könyvtár 72310.sz.2. füzet, új 170/3 kép). Megállapítja, hogy az 1735-ben létesített Bányatisztképző Intézet az előző, főleg misztikus bányaművelési mesterséget adó gyakorlati iskolához viszonyítva óriási előlépés volt. Bár a 2 év csak a legfontosabb tudáshoz volt elég, mégis hozzászoktatta a hallgatókat a céltudatos technikus gondolkodáshoz s lassan a műszaki tudomány alapjait rakták le. Az udvari kamara 1762-ben eine praktische Lehrschule -t akart selmecen felállítani. De mivel az l735-ös intézet is gyakorlati volt, ennél magasabb fokú iskolára gondoltak. De ekkor, 1762-ben a prágai Tudományegyetemen állítottak fel egy bányászati tanszéket egy tanárral, de gyakorlat nem volt. Mária Terézia 1763 június 9-én elrendelte egy önálló
bányászati főtanintézet alapítását célozva a vegytani tanszék felállítását is Jacquin tanár vezetésével. E tanszék munkáját ismerteti dr. Proszt János professzorunk: A selmeci Bányászati Akadémia, mint a vegyészeti tudományos kutatás bölcsője Magyarországon. (Sopron, 1938. Pécsi Egyetemi Könyvtár 72310.sz.3.füzet, új 170/4 kép). E kémiai tanszéket a fémtartalom kinyerés növelése érdekében hozták létre. A munkakörülmények könnyítése céljából 1765-ben megszervezték a mennyiségtantermészettan bányászati gépészeti tanszéket dr. Poda Miklós vezetésével. 1769-1770-ben, pedig bányaműveléstani tanszéket létesítettek Delius Kristóf Traugott vezetésével. Erről is dr. Mihalovits János: Delius Kristóf vázlatos életrajza és kisebb művei. (Sopron, 1937) című értekezésében ír. A bécsi udvari kamara 1770 április 2-án tett előterjesztésében Systema Accademiae Montanisticae -nek nevezte s 1763-ban egy önálló bányászati főtanintézet alapítását célozva vegytani tanszéket (Jacquin prof.) szerveztek. Végül Mária Terézia (1717-1780.) 1770. április 2-án a szervezést szentesítette s egyúttal Bányászati Akadémia rangra emelte és az erdőgazdászatot is tantárgyként írta elő. 1795-ben I. Ferenc király (1768-1835.) nyilvános tanintézetté alakította öt a bányászati tudományokon kívül vegyészeti és kohászati ismeretek tanítását írta elő, de az erdészet alig szerepelt. Az erdészeti oktatással foglalkozik többek között Lessenyei Ferenc professzorunk: Erdészeti szakművelődésünk és felsőbb erdészeti szakoktatásunk történeti alapjai (Sopron, 1940. Pécsi Egyetemi Könyvtár 72310.sz.5.füzet, új 170/5 kép) és Lessenyei Ferenc: A selmecbányai Erdészeti Tanintézet története 1808-1846 (Sopron, 1958, EFE Kt. 2656, új 170/6 kép) Amíg fa volt bőven, mindenki vihette, de lassan fogyott az erdő és messziről kellett szállítani. Ezért pótlásról kellett gondoskodni, ez pedig a nemzedékről-nemzedékre szálló ismeretek bővítésével érhető csak el. Már a rómaiak is foglalkoztak egyes kérdésekkel, de csak a XVIII. Században indult el a komolynak még nem nevezhető oktatás. A bányák, kohók nagy mennyiségű fát igényeltek. Ezért rendeletekkel kellett szabályozni a fakitermelést. Így először Zsigmond király 1426-ban elrendelte, hogy mindig más-más részről vágjanak ki és területét felszántani nem szabad, hogy rajta újabb erdő sarjaddzon. Ferdinánd 1558 június 23-i parancsában a kecskéket kitiltja az erdőkből. Miksa 1565-ben erdőrendtartást adott ki. 1573- ban pedig bányarendtartást, melyben a bányapolgárokat waldbürger -eknek nevezi. Majd 1769 december 22-én Mária Terézia is kiad erdőrendtartást. A kiképzés eleinte gyakorlati volt itt is. 1763-ban Eszterházy Ferenc alapította elsőnek a szempci (Pozsony m) Collegium Oeconomicum-ot, melyben kameralista -kat neveltek, műszaki és gazdasági embereket képeztek. 1776-ban ez az intézet leégett. 1770-ben a Bányászati Akadémia rangra emelésekor elrendelték az erdészeti kultúra tanítását is. Delius Traugott Kristóf kezdi tanítani, de csak a bányászat szempontjából fontos dolgokat.
A budapesti bölcsészeten 1777-1785 közt erdőgazdaságot is tanítottak. 1792-ben kérték egy erdész iskola felállítását. 1796-ban Liptóujváron (Hradek) az erdőfelügyelő egy tanítót fogadott, aki az általános tárgyakon felül az erdészettan elemeit is tanította. Ekkor Vizner erdészeti kátét szerkeszt. 1803-ban azonban már több tárgy (geológia, vízrajz, mechanika, számtan, középitéstan) tanítását is kérték. Ez már nem erdészeti népiskola, hanem magasabb tanintézet lett volna. 1806 április 18-án a bécsi kancellária elkülöníti a népiskolától. Azonban a bécsi udvari körök nem jó szemmel nézték és az anyagi támogatás miatt az 1807 június 9-i ülésen a selmeci Erdészeti Tanintézet felállítása mellett foglaltak állást. Ferenc király 1807 augusztus 30-án elrendelte a megszervezését, végül 1807 december 17-én szentesítette is és Wilckens Henrik Dávidot (2.kép) nevezte ki az első tanárnak. A hradeki alsóbb iskola is fennmaradt s csak 1815 július 3-i beadványban járulnak hozzá, hogy az erdészeti tanítás ott megszűnjön. A bécsi udvari kamara 1808 január 5-én intézkedett a selmeci Erdészeti Tanintézet fe1á11itásár61. Wi1ckens 1809 február 12-én, Ferenc király születésnapján kezdi el a tanítást. Meg kell emlékezni arról is, hogy Festetich György 1797 júliusában a keszthelyi Georgikonban, Esterházy Miklós pedig 1806-ban Kismartonban és 1817-ben Nagyszebenben alapítanak erdész iskolákat. A bécsi udvari kamara 1838-ban határozta el, hogy az Erdészeti Tanintézetet is Akadémia rangra emeli. De bizonytalan, hogy a rendeletet ki is adta. Mert mikor 1840-ben a Fortuna házba kezdenek az erdészek tanítani, még tanintézetként kezelik. 1846. október 6-án szentesítették a két szak egyesítését a Bányászati és Erdészeti Akadémia cím alatt, amikor 6 tanszék létesült. 1848. március 18-án a m.kir. udvari kamara a magyar nyelvet hivatalos nyelvként írta elő s 1848. szeptember 1-én elrendelte, hogy az intézetre egyedül a magyar zászlót tűzzék ki. 1849. januártól 1850. januárig szünetelt a tanítás, mivel a hallgatók Görgey seregéhez csatlakoztak. A szabadságharc leverése után újból a német rendszer jött vissza. 1867. március 10-ével, a magyar kormány születésével lett végleg magyar tanintézet. 1872-ben autonómiát kapott. 1888. május 14-én az új Akadémia épület alapkő letétele és 1892. június 26-án, pedig a felavatása is megtörtént (3.kép). 1904-ben az Akadémia a M.kir. Bányászati és Erdészeti
Főiskola nevet kapta, mint ahogy az Erdészeti és Faipari Egyetem: Jubileumi évkönyv 1919-1969. (1970.Sopron) (173.kép) is közli. 1919-ben a Főiskola Selmecről a Trianoni békeszerződésben lefektetett határok miatt Sopronba került, s itt 1923-tól M.kir. Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Főiskola (4.kép), 1934-tól M.kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kara lett (4.kép). 1943. április 9-én nagy megmozdulásunk volt a menza avatása. Ma Régi kollégium név alatt ismerős. Itt a város, az Egyetem és a diákság teljes díszben sorakozott fel az alapkő letételére (12.kép). 1949-tól 1959-ig folyamatosan szétvált a két kar (4.c.kép), a bányász és kohász szak Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetemen kapott helyet, míg az erdész szak Sopronban maradt a Budapesti Műszaki Egyetem keretében, az 1952-ben odakerült Földmérő mérnöki Karral, majd az Agrártudományi Egyetem Erdőmérnöki Kara lett s 1950-tól Erdőmérnöki Főiskola s végül 1962-tól Erdészeti és Faipari Egyetem lett (4.kép). A Főiskola diákéletét erősen befolyásolták a Selmecen lévő céhek szokásai, de a többi német főiskoláról idehelyezett tanárok és diákok is hozták az ottani szokásokat. Pár magyar diák is tanult külföldön s ezek a selmeci Akadémia tényleges megalakulása, 1770 után ide jöttek s ezek is hoztak szokásokat. Tehát kimondhatjuk, hogy a céhek és külföldi szokások keverékéből alakult a selmeci diákélet s azok lassan a selmeci speciális bányászszokásokhoz idomultak. Sajnos a kezdeti (1735-1770) időről még keveset tudunk, de már 1820-tól vannak emlékeink. A szokások nyelve, sőt a nóták is mind német nyelvűek voltak, csak lassan lett elfogadott a magyar nyelv, amikor az 1867-es kiegyezés után magyar Főiskolává alakult. De német volt a nóták és szokások nyelve még sokáig, sőt Sopronban még 1933-ban is a nóták fele németül szólt, bár az 1900-as évektől többen magyarra fordították, ültették át a szövegeket. A fordítás nem mindig sikerült s generációk múltak el, mire az újabb, jobb szövegű magyar nóta meghonosodott az eredeti dallamra. 1937-1938-tól gyökeresen megváltozott a nóták nyelve. A régi főiskolások inkább a német szöveget ismerték és dalolták, az újabb hallgatók nagy része már magyarul tanulta és énekelte. Időközben a diákélet fokozatosan fejlődött, alakult, míg az 1930-as évek közepén virágkorát élte. Sajnos a II. Világháború alatt és az utána következő időben a diákélet szünetelt.
Az Erdészeti és Faipari Egyetem, 1919-1969, Jubileumi Évkönyv -ében (1970. Sopron) (173.kép) dr. Gál János a hagyományokról ezt írja: A II. világháború befejezése után csak később értékelték az úgynevezett selmeci hagyományokat. Ezek közül azon diákszokásokat, amelyek jelen körülmények között is alkalmasak és hozzájárulnak a diákélet szebbé, színesebbé tételéhez, felelevenítettük és évről évre nagyobb mértékben vezetjük be, felhasználva a tradíciók hatalmas nevelő erejét. Ezek közé tartozik, hogy az I. éves hallgatóinkat 10-14 nappal korábban hívjuk be az évkezdés előtt abból a célból, hogy részben pótoljuk a középiskolai hiányosságokat, másrészt igyekszünk jó közösségeket kialakítani. Újabban lassan visszatér a hagyományok egy része, de igen sok eltűnt, megváltozott. Ezért tartjuk többen aktuálisnak és fontosnak, hogy az utókor részére megörökítsük lehetőleg a selmeci kor -tól a fénykorában lévő diákszokásokat, de kisebb részben a jelen szokásokra is kitérünk. Néha talán a kelleténél több esetet említünk meg, de a diákok leleményességének sokaságát kívántuk ezzel is bemutatni. A két szak 1949-től történt szétválása óta sok lényeges és alapvető szokást elhagytak, vagy megváltoztattak. Miskolcon bányász-kohász, Sopronban erdész centrikussá válik mindinkább a közös fészekben nevelkedett közös hagyomány. Az elvált szakoknak pótolhatatlan értékű együttes munkája lehetne, ha sikerülne néhány színvonalas selmeci-soproni vonatkozású emlékkönyvet kiadatni. Jelen visszaemlékezésünket több könyvből állítottuk össze, a Bányászati és Kohászati Lapokból, az Erdészeti Lapokból, a Bástyánk, a Genter, a Lila zongora, stb. diáklapokból, különböző cikkekből, levelekből, előadásokból és visszaemlékezésekből állítottuk össze (Lásd: az Irodalom címszó alatt). 2. Hagyományaink eredete
agyományainkat az irodalom ismertetésénél feltüntetett könyvek alapján tárgyaljuk. Ezek közé beleszőttük az 1910-1944 közötti idők hallgatóinak saját tapasztalatait is, H valamint kisebb részben utaltunk a jelenlegi, többfelé szakadt diákéletre. A hagyományok az egymást váltó nemzedékek életmódjának állandósult szokásai, magatartási és érintkezési formái, az élet rendszeresen ismétlődő eseményei. Sajátos szabályozó és önnevelő erő. A közösség nemcsak előírja, megköveteli, hanem ellenőrzi, és számon kéri. Képződhet egy sikeres tevékenység folytán, mikor annak eredetisége, ötletessége, vagy humora készteti a többséget, hogy hasonlóan cselekedjék. Vagy az oktatói kar és a diákság vezetői úgy irányítják a közösséget, hogy az többször ismétlődjön meg. Hagyományainknak igen nagy szerepe van egymás kölcsönös megbecsülésének nemes formálásában. Az eredeti selmeci szokások időközben módosultak s a jövőben is formálódnak, gazdagodnak, bővülnek, de sorvadnak is. A selmeci diákhagyományok tisztázása igen nehéz feladat. Ugyanis pontos feljegyzések az akkori, 1735-1763- körüli selmeci indulásról nincsenek. Az 1981-es soproni Hagyományaink -ban az első egyetemekről írják: Bolognában 1158, Párizsban 1254, Prágában 1348, Krakkóban és Bécsben 1365, Heidelbergben 1386, Freibergben, Báselben 1460 körül alakulnak az egyetemek. Hazánkban Nagy Lajos Pécsett 1367-ben, Mátyás Pozsonyban 1467-ben, Pázmány Péter Nagyszombaton 1635-ben alapítanak egyetemet. Az egyetemek sajátos helyzetűek, autonómiájuk megteremtette igazgatásuk lehetőségeit. A hallgatók is külön társadalmi réteget alkottak s íratlan törvényeik, hagyományaik voltak. Sok és változatos beíratási és beavatási szertartásuk volt. A gólya, vagy sárgacsőr (beamus) esküt tett az egyetemi törvényekre a beiratkozásnál, de a diáktársak avatási szertartása (depositio cornuum) fogadta be a közösségbe. Egy XV.-XVI. századi német kézirat a kezdőt bárdolatlan vadállatként - írja le, akinek tisztító tűzön kell átmennie, hogy megszelídüljön. Két idősebb diák lakásán felkereste s a szobába lépve kibírhatatlan bűzt érzett, s megtalálták a jelöltet. Gúnyt űzve kicsúfolták füleit, vadállati külsejét, agyaras fogait. Operációt ajánlottak, vágassa le karmait, szarvait és ocsmány kinövéseit. Vallja be bűneit, stb. Sokszor ez annyira eldurvult, hogy a hatóságok betiltották ezen szokásokat. Ugyanekkor alakultak ki a diákdalok is (Carmina Burana).
A bécsi egyetem XIV. századi statútuma intézkedett a csapszékek és bordélyházak látogatási tilalmáról is. Tehát a diákok italozása akkor is meg volt, sőt a tilalom ellenére folytatódott. Minden fontosabb esemény kisebb-nagyobb ivászattal volt összekötve, de hogy hogyan folyt le egy ilyen mulatozás, arról még nincs adatunk. Az egyetemi szabályzatokban sok tiltás volt. 1470-ben a csapszékek gyakori látogatásáért, 1487-ben ad6ság meg nem fizetéséért, 1534-ben Krakkóban Médyk kocsmáros megveréséért börtön, járt. Sok verekedés színhelyei voltak a kocsmák, ezért a főkolomposokat kizárták az egyetemről. 1772-től az adósságcsinálás ellen a hitelezőknek nem nyújtottak segítséget. 1800-ban a hallgatókat eltiltották, hogy egész nap a kávéházakban játékkal töltsék az időt és éjszaka kimaradjanak. Az illendőség ellen vétőket karhatalommal távolították el és másnap elzárták. Aki illetlen, erkölcstelen és kicsapongó életet élt, az Akadémiáról kímélet nélkül eltávotitották. Igazolatlan mulasztás esetén levonták a díjból. Tanidő alatt engedély nélkül eltávozást kalodával büntették kenyéren és vízen. 1813-ban nősülési tilalmat rendeltek el, titkos nősülés esetén elbocsátották. Dr. Mohi Rezső szerint (180.kép) a kamaragrófi hivatal 1838. évi 723. sz. körlevelében előírták, hogy az akadémikusok be ne rúgjanak, utcán és üzletben tilos a dohányzás. Az 1839. évi 2424. sz. körlevél szerint télen-nyáron vendéglőben, kávéházban 10 óra után tilos megjelenni. Hála Faller Gusztávnak, aki a Selmeci m.kir. Bányászati és Erdészeti Akadémia évszázados emlékkönyve (1770-1870) 1871-ben Selmecbányán kiadott könyvében (163.kép), Zivuska Jenőnek, aki Milleneumi Emlékirat (1163-1896) c. 1896-ban kiadott könyvében (165.kép) és Vadas Jenőnek, aki Selmecbányai m.kir. Erdőakadémia története c. 1896-ban kiadott könyvében (164.kép), valamint Tassonyi Ernőnek, aki az Aki a párját keresi c. 1905-ben kiadott könyvében (166.kép) az akadémiai és diákéletről számos adatot és szebbnél szebb leírást közölnek. Ők az akkor még fellelhető iratokból valamint több idős tanár visszaemlékezéseiből állították össze a történeteket. Bár ők is igen fájlalják, hogy az eredeti feljegyzések a kiegyezés előtti iratok elégetése folytán megsemmisültek. A hagyományaink egy része tehát a monarchia egyetemeiről, más része a német céhektől származott, hisz 1918-ig a Habsburg birodalomhoz tartoztunk: s bár 1867-tól magyar fennhatóság alá került, mégis német volt a hivatalos nyelv. A selmeci intézetek megalakulása
után kezdetben német egyetemekről helyeztek tanárokat s diákok is jöttek. A német eredetű bányászok a hivatalos német nyelvet használták, sőt a bányákban ma is használják (liegend, hanget, stomp, kapni, stb.), de az akkori iparosok, a céhek is németül beszéltek s így a két társadalmi réteg (bányász és iparos) szokásai keveredtek. 1808-ban az Erdészeti Tanintézet megalakulása már valami kis változást hozott, hisz az erdészek inkább a magyar falvakból jöttek és magyarul beszéltek. Az erdészek ódajövetelével egyre jobban erősödött a nemzeti érzés, a magyarrá válás. A régi feljegyzések szerint a Bányászati Akadémián 1823-ban megalakult egy német ifjúsági társulat, a Deutschen Gesellschaft in Schemnitz. Ebből alakult 1858-ban a szabadságharc leverése után a Schacht, mely a vezető szerepet játszotta 1877-ig. Csodálatos egységet jelentett, mely a barátságot és kollegalitást istenítette. Ugyanekkor alakult meg a szláv diákok Szlávia köre. Itt pár szót kell szólnunk a Burschenschaftról (bajtársi egyesület). Alapvető törvénye volt a feltétlen engedelmesség, senki nem képezhetett kiváltságot. Rossz oldala volt az elzárkózottság és áttörhetetlen fallal választotta el a más foglalkozásúaktól. Ezen 1830-as időkben alakulnak ki véglegesen a selmeci bursch szokások, születnek meg a szépséges melódiájú burschdalok. A Burschenschaft hivatalos helyisége a Szt. Háromság-téren levő Aranybányamécs kávéház (Kaffehaus zur goldene Grubenlicht) volt, melyet Stelz Flórián tulajdonos után inkább Flóris -nak hívtak. Bejárata felett hatalmas sárga bányamécs lógott, melyet este meg is gyújtottak. Itt zajlott le a diákság életének minden mozzanata. De a szórakozás, az úgynevezett Schachttag a városon kívüli Újaknán lévő Schacht kocsmában folyt. A magyaros érzelem feltörésével 1848 után Leobenben felállították a német Bányászati Főiskolát és 1870-ben Schacht társaságot alakítottak a Selmecről átkerültek és vitték a selmeci szokásokat. 1873-ban Corps Schacht alakult és ma is a selmeci szokásokat használják, élik. 1909-ig pedig Bécsben össze is jöttek a selmeci és leobeni hallgatók. A magyar érzelműek, főleg erdészek 1833-ban március 12-én Vadas Jenő: Selmecbányai m.kir. Erdőakadémia története c. könyv (164.kép) szerint az Akadémiai Magyar Olvasó Társulat -ot az 1826-ban keletkezett Selmeci Magyar Litteraturai Társulat - ból, majd 1848-as szellemben 1863-ban a Magyar Társalgási és Olvasó Kör -t és az Általános társaság -ot alapították, melynek alapszabályát a Budai Helytartótanács is jóváhagyta. Ez is német nyelvű maradt és a német szokásokat, szellemet képviselte. 1871-ben 54 fő kilépett és megalakította az első magyar Akadémiai Olvasókör -t. Az 1867-es kiegyezés után alakult meg 1875. november 2-án a közös Magyar Társaság egy elhalt diák búcsúztatása után, végül a Burschenschaft 1877. február 2-i feloszlása után 1879-ben e különböző társaságok az alapszabállyal működő Ifjúsági Kör -ben egyesültek, mely teljes
egészében átvette a hagyományokat és a német nyelvű dalokat is. Az Ifjúsági Kör működött Sopronban is 1946-ig. 1946-ban a MEFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) vette át a Körszerepét, mert minden hallgató belépett. 1950-ben a DISZ lépett a helyébe. 1956-ban újra a MEFESZ tőrt vissza, de csak néhány napra. 1957-ben megalakult a KISZ és lassan átvette a főszerepet. Az Ifjúsági Kör 1884. január 12-én Farbaky István igazgató által jóváhagyott alapszabályának lényeges pontjai voltak: Beteg akadémikushoz az elnök, ápolókat rendel ki. Súlyos beteg pl. tüdőgyulladásnál 2 óránként váltották egymást. A Kör helyiségében a kártyajáték tilos volt. Bűnvádi és becsületsértési ügyekben a közgyűlés megmásíthatatlan határozata kötelező volt. November 1-én az elhunyt hallgatók sírját rendbe tették, kivilágították s este testületileg vonultak ki a temetőbe. Az Ifjúsági Kör elnökét mindig a legrátermettebb Firmák közül, titkos szavazással választották meg. Jelölésére legalább 30 aláírás kellett. Agitáció indult meg. Röplapok, plakátok jelentek meg, festés a kerítésen, járdán. Éljen Mephisto alias Cimbolino. Az ellenpárt egy F-et irt elé: Féljen. Harmadnapra Ne jött eléje. Sokszor Kortes szöveget, nótát költöttek (4.a.kép). Egy ilyen: A sok jelölt hiába fut, Elnökséghez csak Mayer jut. Dicshimnusztól zeng az ájer, Mert az elnökünk lesz Mayer. Sebők Laci csak egy póni, Az elnökünk Mayer Tóni. Az ellenfél erre válaszol: Mayer Tónit méreg eszi, Balekságot vesztegeti,