kutatástörténet áttekintésének fényében megállapítható, hogy Tibet felfedezésének hátterében a legtöbb esetben vagy misszionáló, vagy gyarmatosító

1 Tibet fölfedezése Forgok az áramlásban, nem lel szilárd helyet a lábam: mindenkinek van bőviben, csupán nekem nincs semmim sem: lám bolond szív jutott nekem! Lao-ce: Tao te king Előadásom tárgya Tibet felfedezése, mind földrajzi, mind kulturális értelemben, ami úgy gondolom, jól illeszkedik a konferencia témájához, hiszen minden felfedező kultúrák keresztútjain áll. Amikor evégett megnéztem a Wikipedia Tibet európai felfedezésének angol nyelvű változatát, akkor igencsak elcsodálkoztam, hogy a mi Csoma Sándorunk meg sincs említve, ami ha csak földrajzkutatók lettek volna a névsorban, még elfogadható lett volna. Azonban amikor George Littledale nevét olvasom, aki 1895-ben feleségével és Tanny nevű foxi kutyájukkal Lhaszában (t: ) járt, akkor igencsak elgondolkodtam. Az ő személye a Tibetkutatás szemszögéből minden bizonnyal azért fontosabb, mint a mi Csoma Sándorunké, mivel felesége Viktória királynő nővére volt. Mindez még akkor is zavaró, ha az említett forrás nem tudományos hivatkozási alap, azonban az egyszerű felhasználók számára mégis ez az elsődleges információszolgáltató bázis. Amikor a hálón való kutakodásban túlléptem a Wikipedián, akkor a komolyabb igényű lapokon Kőrösi neve általában szerepelt, mint az egyetlen magyar, azonban Lóczy Lajos, Széchenyi Béla vagy Baktay Ervin nevével sehol sem találkoztam. Egyébként is az angolszász utazók tekintetében szinte kimerítők a feldolgozások, addig az egyéb nemzetiségű kutatók névsora rendre igen hiányosnak mondható. Így azon túl, hogy a magyar szakirodalomban egy korai, 1938-as kísérlettől eltekintve (Cholnoky Jenő), amely azonban sok szempontból hiányos, hiszen azóta sok új adat került napvilágra, nem történt e témában összefoglaló, s úgy gondolom a nemzetközi színtéren is lehet újat mondani. Amikor Tibet felfedezéséről beszélünk, akkor éppen úgy ideértjük a földrajzi feltárást, mint a kulturálisat. A Világ Tetejének kezdeti megismerését, a föld más vidékeihez hasonlóan a területi hódítások és a vallási térítés motiválta. Tisztán tudományos igényről jószerivel csak a XX. századtól beszélhetünk. Ebben a rövid tanulmányban azokat a személyeket és munkásságukat kívánom összegezni, akik jelentős szerepet játszottak abban, hogy a nyugati világ megismerhesse ezt a távoli és misztikus országot. Mindeme sorban

2 megkísérlem helyére tenni Csoma Sándor szerepét és jelentőségét. Tibet felfedezésében és kutatásában csak 1950-ig vizsgálom az utazókat, mivel azidőtájt fordulat ált be e tekintetbe, és csak azokkal foglalkozom, akik el is jutottak a Világ Tetejére, vagy a környékére. Tibet földje az európaiak számára hosszú ideig terra incognita volt. A tibeti terület felfedezése és megismerése több nehézséget okozott az oda utazó embernek, a más vidékek felfedezésével járó problémák sok tekintetben eltörpültek ennek a területnek a meghódításához képest. Ahogyan Cholnoky fogalmaz itt a természet és az ellenséges ember összefognak, hogy a fehér ember benyomulását minden erővel megakadályozzák. legfanatikusabb gyűlölettel (Cholnoky, viseltettek 237.), az később a európaiakkal tibetiek a szemben. (Cholnoky, 244.). Valóban itt a szilaj hegyeken való átkelésen túl, a felfedezők sokasága volt kénytelen visszafordulni, mert a tibeti hatóságok kitessékelték őket az országukból. A Világ Teteje éppen ezért a világ egyik utolsó meghódítandó területei közé tartozott, és még a XX. század eleji felfedezők számára is komoly kihívást jelentett. Tibetben tehát nem csak a magas hegységek fizikai akadálya, valamint a zord éghajlat, hanem a kulturális elzárkózás is hosszú ideig meggátolta e kultúra alaposabb megismerését. Azonban ez a zártság nem mindig volt így Tibetben. Ez a helyzet csak a mandzsuk (k: manzu) kínai trónra kerülése után vált általánossá, ugyanis a Tyhing-dinasztia (k: Qing) (1644-1911) 1720-tól ambánt (t: am-ban = helytartó) nevezett ki Lhaszába (t: lha-sa), ezzel is jelezve, hogy Tibet a Mandzsu-birodalom külső tartománya. Az ez előtt érkezett keresztény misszionáriusoknak leginkább csak a hegyekkel és a zord időjárással kellett megbirkózniuk, jórészt el is jutottak Lhaszába, sőt a jámbor tibetiek azt is megengedték nekik, hogy templomot építsenek ott. A XVIII. század közepétől megszaporodó kiutasítások, vagy a határról történő visszafordítások jórészt az ambánok, azaz a mandzsu udvar ajánlására történtek. Ami mögött a császárnak az Ázsiában előretörő nagyhatalmak (Brit Birodalom, Oroszország) terjeszkedésétől való félelme rejlett, ami nem is volt alaptalan, hiszen azok több kémet is küldtek a Világ Tetejére. A mennyei birodalom mandarinjai azt híresztelték tibeti udvarnál, hogy a fehér ember rákényszeríti a saját vallását a meghódított népekre. A XIX. század végére, a mélyen vallásos tibetiek jó része magáévá tette ezt a néztet, így már nem is kellett mindig lhaszái utasítás az ellenséges hozzáálláshoz. Amikor a XIII. dalai láma ráébredt, hogy ez nem igaz, és a nyugat felé fordulva modernizálni akarta az országot, már szembe kellett, hogy nézzen a tibeti konzervatív arisztokrácia és a nép ellenállásával. A legtöbb Tibetbe bejutott utazónál térképeket találtak, így előbb-utóbb mindenki gyanússá vált, aki nem tibeti volt. Mindezek miatt a XIX-XX. század felfedezői rendre ellenségesnek tapasztalták a tibetieket. A

3 kutatástörténet áttekintésének fényében megállapítható, hogy Tibet felfedezésének hátterében a legtöbb esetben vagy misszionáló, vagy gyarmatosító szándékok húzódtak meg. Európában az első említés Tibetről a spanyolországi Benjamin rabbitól származik, aki 1173-ban történő spanyol földre érkezése előtt sokat utazott, járt Bagdadban és Szamarkandban. A tanult rabbi valahol keleten hallhatott Tibetről, minden bizonnyal az araboktól. A rabbi Thibetként említi az országot, amelyet a pézsma földjének nevezett. A rabbi a korábbi arab forrásokból vette át az elnevezést, ahol Tubbet, vagy Tobbat néven szerepelt ez az ország. A következő ennél bővebb híradást a mongol birodalomban járt európai misszionáriusok hozták. Az első közülük, aki Tibet környékére jutott, Johannes de Plano Carpini (1182-1252), eredeti nevén Giovanni da Pian del Carpine, olasz ferences barát. Ő, IV. Ince pápa békeköveteként, 1245-1247 között járt Belső-Ázsiában. Kínai utazásaival megalapozta a későbbi ferences misszionáriusok tevékenységét. Plano Carpini a pápa Güjük kánnak (ur. 1246-48) küldött levelét vitte a Karakorumba (m: Qara Qorum). Néhány hónapot várnia kellett, hogy az uralkodó színe elé járulhasson, de nem sikerült megnyernie a kereszténység támogatásához. Feljegyzéseit az Istoria Mongalorum quos nos Tartaros appellamus címmel foglalta össze, amelyben, számtalan országról és népről ír, Tibetet Thabet néven épp csak megemlíti. Egyetlen tibeti vonatkozású megemlékezése a kara-kitajok földjétől délre elterülő pusztaságban élő, nem beszélő vademberekről (m: almas) szól, ami a tibeti jeti legenda mongol változata. (Győrffy, 70.) Tibetről az első bővebb információt, az 1252-55 között a mongol udvarban járt Willelmus Rubruquis (1220-1290), eredeti nevén Wilhelm von Rubruk vagy Willen van Ruysbroek (s még számtalan névvariációval találkozhatunk), flandriai ferences fráter szolgáltatta. Rubruk 1252. áprilisában indult Konstantinápolyból, IX. Lajos, francia király követeként, mongol földre. IX. Lajos úgy hallotta, hogy Ázsia szívében is élnek keresztények, akikkel szerette volna felvenni a kapcsolatot. Rubruk először Szartach (m: Sartaq) (?-1256) mongol vezérhez ment, akiről úgy vélte keresztény, s aki Batuhoz (m: Batu qan) (1205 körül -1255), az apjához küldte, az pedig tovább a Karakorumba, Möngke kagánhoz (m: Möngke qaγan = Ezüst kán) (ur. 1251-1259). Rubruk a király ajándékaival 1253. decemberében érkezett meg a nagykán udvarában, ahol keresztényekkel, sőt egy francia ékszerésszel is találkozott. Rubruknak szándékában állt, hogy megtéríti az uralkodót a keresztény hitre, mindez nem valósult meg, azonban körülbelül 60 mongolt keresztelt meg Hét hónapot tartózkodott a mongolok földjén, s az útja során látottakat visszatérve, hosszú levél formájában írta meg a királyának. Ezekben Tebec-ként (Tebet) említi meg a tibetieket, akikről

4 azonban csak másodlagos beszámoló nyomán írt: akiknek szokásuk volt szüleiket megenni, kegyeletből, hogy saját bensejüket tegyék azok sírgödrévé. Újabban azonban elhagyták ezt a szokást, mivel minden nemzet undorodott tőlük miatta. De még most is szép serlegeket készítenek szüleik koponyájából, hogy amikor isznak belőle, vigasság közben az elhaltakra emlékezzenek. Olyan mondta nekem, aki látta. Földjükben sok az arany, ezért, ha valakinek aranyra van szüksége, addig ás, amíg talál, és kivesz annyit, amennyi kell neki, a többit meg visszatemeti a földbe, mert azt hiszi, hogy ha kincsei közé vagy ládájába tenné, Isten elvenné tőle a többit, ami a földben van. E törzs emberei közül láttam egyeseket, nagyon otrombák voltak. (Győrffy, 159.). Megemlékezik a tibetiek írásról, akik megjegyzése szerint hasonlóan írnak, mint mi, azaz balról jobbra, és a betűiket is hasonlatosnak tartja a latinnal. (Győrffy, 182.) A mongolok vallásáról írva, akik ekkor már részben a tibeti buddhizmus követői, sok mindent leír a tibeti buddhizmusról, akiknek a követőit ydolatrasnak (ma idolátria, azaz önbálványozás) nevezi. Beszél a borotvált fejű sárgaruhás papjaikról, akik szüzességi fogadalmat téve, több százan élnek együtt. Rubruk maga is látott templomi szertartást, ahol a papok, kis padokon, egymással szembe ülve könyvet olvasnak. (Győrffy, 156.) Megemlíti a sztúpákat (sz: sūtpa, t: mchod-rten, m: suburγan) is, mint temetési helyeket: Halottaikat ősi szokás szerint elégetik, és a hamvakat egy piramis csúcsába helyezik. (Győrffy, 157.). Megemlíti az Om man baccan (helyesen Óm mani peme hum) mantrát, úgy fordítva, Isten te tudod, amit az olvasófüzér (sz: mālā, t: phreng-ba, m: erike) használata során mormolnak. (Győrffy, 156.) A legismertebb utazó Marco Polo (1254-1324), aki testvérével és nagybátyjával 1271től 95-ig tartó ázsiai útja során eljutott Kubiláj kagán (m: Qubilay Sečen qaγan, t: Se-chen) (1215-1294) udvarába, ahol saját bevallása szerint 17 évig a kán szolgálatába állt. Kubiláj miután meghódította a Mennyei Birodalmat, 1279-ben, Si-cu (k: Shizu) császár néven megalapította a Jüan-dinasztiát (k: Yuan, m: Yuvan) (1280-1368), és a nomád hagyományokkal szembefordulva a birodalom központját áttette Pekingbe. Az új császár felkérte, a már 1261-ben maga mellé rendelt tibeti, szakja (t: sa-skya) rendbéli Phakpa (t: Phags-pa blo-gros rgyal-mtshan) (1235-1280) lámát, hogy legyen a szellemi vezetője, míg maga, a láma világi patrónusa lett. Így jött létre a kojar josun (m: qoyar yosun = két szokás) elve, amely szétválasztotta a nagykáni (világi) és a szellemi vezetői (vallási) hatalmat. Ezután a mindenkori szakja vezetőláma lett a birodalom legfőbb vallási tekintélye. Polo ugyan soha

5 sem jutott el a Világ Tetejére, de a császári udvarban megfordulva bizonyosan találkoznia kellett, a császár vallási főtanácsosával, Phakpa lámával, és általa ismereteket szerezhetett a tibeti kultúráról. A börtönben elmondott visszaemlékezéseiben minderről azonban semmiféle említést sem tesz. Az ő utazásával kapcsolatosan, azonban rendre felújulnak a kételyek, hogy járt-e a mongol udvarban. Marco Polo Feltételezhetően az első európai, aki eljutott Tibetbe Oderico de Pordenone vagy latinosan Odorico Pordenonei (1265-1331) ferences szerzetes volt, akit 1295-ben szentelték pappá, és több hosszú ázsiai misszionárius utat vezetett. Ő érseki megbízásból utazta be Ázsiát, hogy beszámolót készítsen a pápának az ottani egyház helyzetéről. A második útja során Velencéből indulva, Indián, Srí Lankán, Indonézián és a Fülöp-szigeteken át a dél-kínai partoknál kötött ki. Itt 1326-ban, megalapította a Santung egyházközösséget, mintegy 20.000 kínait térítve meg. Visszafelé vezető útja során 1328-ban járt a Világ Tetején, ő már a mai nevén, Tibetként említi ezt az országot. 1330-ban ért vissza Itáliába, ahol Páduában tollba mondta az utazások során tapasztaltakat. Tőle származik az első írásos dokumentum a Világ Tetejéről, amit később a benedek-rendi nagy utazó, John de Mandeville (?-1383), aki számtalan területen megfordult, de Tibetben nem járt, plagizált és popularizált. Mandeville 1366-os kétes eredetű regényes földrajzi könyve, a korban széles körben ismert, közkézen forgó műnek számított. Ezután hosszú szünet következett, majd csak az XVII. század elején lépett újra európai Tibet földjére.

6 Sir John de Mandeville 1459-ben készült az első olyan térkép, amelyen már szerepelt Tibet, ezt Fra Mauro ( 1460) szerzetes kartográfus készítette, amelyen Thebet néven említette a területet. Fra Mauro térképe Az 1600-as évek elején két portugál jezsuita misszionárius, António de Andrade (15801634) és Manuel Marques tevékenykedett az indiai Goában, a portugál India központjában. 1624-ben, Dzsehangír (ur: 1605-1627) mogul uralkodó, Agrában elfogatta a portugál jezsuitákat, valamint elkobozta a templomaikat. Andrade 1624-ben, társával egy hindu

7 zarándok karavánhoz csatlakozva a Gangeszt követve júniusban eljutottak a tibeti határon fekvő Mana-hágóig (5608 m), ahol a hó miatt nem tudtak átkelni rajta. Júliusban újra megkíséreltek Tibetbe jutni, és akkor már sikeresen átkeltek a hágón, tovább haladva eljutottak az akkor még működő nyugat-tibeti (t: mnga'-ris) Guge (t: Gu-ge) királyságba. Itt az uralkodó nyári rezidenciájának városában, Caparangban megszerezték az engedélyt, egy misszió alapításhoz. Andrade 1625-ben más jezsuiták társaságában visszatért Caparangba, és sikerült elindítaniuk egy folyamatosan működő missziót. Támogatást kaptak a helyi királytól és feleségétől, egy templom és egy zárda építésére. 1629-ben Andrade visszatért Goába, a missziósbázisra. Később a ladaki invázió nyomán Guge az ellenséges ladaki kormány ellenőrzése alá került. Az új vezetés zaklatta, majd kiűzte a keresztényeket a területről. Andrade 1634 tavaszán a goai jezsuita bázison hunyt el. António de Andrade 1614-től, Estêvão Cacella (1585-1630) portugál jezsuita szerzetes néhány évig a délindiai Keralában tevékenykedett. 1626-ban, ifjú szerzetes társával, João Cabralal (1599-?) Bengálba utaztak, ahol hat hónapig előkészültek, hogy Bhutánon (t: Brug-yul = Sárkányország) keresztül Tibetbe menjenek. 1627-ben, Bhutánban, ahol ők voltak az első európaiak, találkoztak Sabdrung Ngavang Namgyellal (t: Ngag-dbang rnam-rgyal). A két misszionárius nyolc hónapot töltött a Sárkány országában, és Cacella rendi elöljárójának hosszú levelet küldött a Cshangri kolostorból. 1627. novemberében Cacella, 1628. januárjában Cabral is megérkezett Sikacéba (t: gzhis-ka-rtse), Cang (t: gtsang) fővárosába. A jezsuiták itt, a pancsen lámák (t: pan-chen bla-ma) székhelyén építették ki a missziós központjukat. Cabral 1629-ben, Nepálba látogatott. Cacella 1630-ban, Tibetben hunyt el. Az általuk működtetett

8 missziót a kagyüpa (t: bka -brgyud) és gelukpa (t: dge-lugs-pa) harcok idején, 1635-ben számolták fel. Cacella tudósított elsőként a tibeti buddhizmus legendás országáról, Sambhaláról (t: Sham-bha-la vagy bde- byung, sz: swayam-bhala). Johann Grueber (1623-1680) osztrák jezsuita célja az volt, hogy szárazföldi utat nyisson Indiából Kína felé. Grueber 1658-ban tengeri úton érkezett Makaóba, majd onnan Pekingbe, ahol egy ideig a misszió csillagászaként tevékenykedett. A jezsuita 1661-ben, Albert Le Comte D Orville (1621-1662) belga gróffal indult a Világ Tetejére. Az út előtt D Orville gróf Makaóban kínai nyelvet tanult. Gyalog s Kuku-nór (m: Kuku- naγur = Kék-tó, k: Qinghai = Zöld tenger, t: Mtsho-ngon) irányából közelítették meg Tibetet, ami akkoriban nem lehetett könnyű vállalkozás. Így 1661 októberében, eljutottak Lhaszába, ahol két hónapot töltöttek az V. dalai láma, Ngavang Loszang Gyaco (t: Ngag-dbang blo-bzang rgya-mtsho) (1617-1682) vendégeként, akit Grueber le is rajzolt. Az ő vázlata az első, amelyből az európaiak megismerhették a Potala (t: Po-ta-la) palotát, amelynek az első fázisa éppen akkoriban épült fel. Ez a lenyűgöző palota teljes elkészültekor (1720), méreteivel túlszárnyalta a kor európai épületeit. Innen a Himaláján keresztül délnek vették az útjukat Kathmandu felé. Ezután Patna majd Agra, a mogul főváros következett, ahol D Orville elhunyt. Az útjuk 214 napig tartott. A jezsuita Grueber, 1664-ben érkezett meg Rómába, ahol beszámolt a tapasztalatairól. Grueber hamarosan egy újabb Kínai út tervén dolgozott, azonban megromló egészségi állata ebben megakadályozta, így Magyarországra ment, ahol, mint tábori lelkész tevékenykedett, majd Nagyszombaton, Erdélyben és Sárospatakon papként szolgált.

9 Grueber nyomán, Athanasius Kircher által 1667-ben készített első európai rajz a Potaláról 1680 körül egy örmény kereskedő, egy bizonyos Hovhannesz Dzsoughajeci (16821693) érkezett Tibetbe, aki eljutott Lhaszába, ahol öt évet élt. Dzsoughajeci a hátrahagyott főkönyve szerint ez idő alatt kereskedelmi tevékenységet folytatott a tibeti fővárosban. Az ő kereskedelmi főkönyve sok értékes információt szolgáltat, a XVII. századi örmény kereskedelmi hálózatról, a termékek árairól, valamint a Szafavida- és Mogul-birodalom bonyolult kereskedelmi úthálózatairól. 1707-ben két kapucinus érkezett és telepedett meg a Világ Tetején, név szerint Josephus Asculi és Francis Tour, akik elkészítették az első tibeti-latin szójegyzéket. Ez hamarosan elkerült Európába. Nem sokkal utánuk, az olasz Ippolito Desideri (1684-1733) és a portugál Manoel Freyre jezsuita atyák, Andrade missziós tevékenységét felújítva, kezdték megszervezni a pogány tibetiek keresztény hitre térítését. Desideri 1713-ban érkezett meg Goába, ahonnan Ahmedabadon, Radzsasztánon és Delhin keresztül Agrába, a jezsuiták északindiai központjába ment. Innen visszatért Delhibe, ahol találkozott a rendi elöljárójával, és leendő útitársával, Freyrevel. Delhiből Srinagárba mentek, ahol Desideri bélbetegsége miatt hat hónapig vesztegelniük kellett. 1715-ben, Lébe (t: gle, vagy sles), Ladak (t: La-dwags = hágón túl) fővárosába érkeztek, ahol az uralkodó udvarában kedvező körülményeket találtak, és Desideri maradni szeretett volna, azonban Freyre ragaszkodott, hogy Lhaszába kell menniük. Ezután embert próbáló hét hónapos téli utazás következett a tibeti fennsíkon.

10 Freyre néhány hét múlva, Kathmandún keresztül visszatért Indiába. Desideri 1716-ban érkezett meg Lhaszába. Itt hamarosan találkozott Tibet mongol uralkodójával, Hlászáng kánnal (t: lha-bzang, m: Lhusaŋ qan) (1658-1717) a kosut (m: qosut) mongolok vezérével, aki engedélyt adott, és házat biztosított a misszió tevékenységéhez. Később a kán elolvasta, a jezsuita első tibeti munkáját, a katolikus tanítások alapjairól. Ezután a mongol vezér azt tanácsolta, hogy tökéletesítse a tibeti tudását, és tanulmányozza a buddhista irodalmat. Ekkor a Szera (t: Se-ra vagy Se-rwa = Vadrózsa-kert) kolostori egyetemén elkezdte buddhista tanulmányait, ahol egyre inkább telhetetlen lett, a tananyagot illetően. Arra is engedélyt kapott, hogy egy keresztény kápolnát rendezzen be a szobájába. Ő volt az első európai, aki megtanult tibetiül. 1717-ben, a dzsungár (m: ĵungγar) mongolok zavargásai miatt kénytelen volt elhagyni Lhaszát, és visszavonulni, a Közép-Tibet déli részén fekvő Dakpóba (t: Dwagspo), ahol a kapucinusok tevékenykedtek. 1719-ben azonban visszatért a tibeti fővárosba, ahol 1721-ig folytatta a missziós tevékenységét. Itt négy tibeti nyelvű hitvédelmi munkát írt, amelyekben összefoglalta a keresztény tanokat, és bírálta az újjászületés és üresség buddhista tanait. A munkák érdekessége, hogy a jezsuita az érvelése során alkalmazta a buddhisták vita technikáit. Desideri azt is megállapította, hogy nem talált ellentmondást a katolikus tanítás, és a buddhista erkölcstan között. A kéziratos hagyatékában számtalan megjegyzést találhatunk a tibeti vallásról, nyelvről, történelemről, szokásokról, földrajzról és mezőgazdaságról. Ezek tekinthető az első Tibettel kapcsolatos pontos megfigyeléseknek. Desideri később megírta a tibeti keresztény missziók történetét is. A katolikus egyház közben a kapucinusokra bízta a tibeti missziót. Ennek jegyében 1716-ban három kapucinus érkezett Lhaszába, és átadták az egyházi vezetők által szentesített dokumentumot, hogy ezentúl ők veszik át a lhaszai missziót. Desideri vitatta a helyzetet, és mindkét fél panaszt tett Rómában. A jezsuita azonban segítséget nyújtott keresztény társainak a tibeti helyzethez való alkalmazkodásban. Desideri 1721-ben értesítést kapott feljebbvalóitól, hogy hagyja el Tibetet. Ekkor India felé vette az útját, és 1722-ben visszatért Agrába, ahol Delhi főlelkészének nevezték ki.

11 Ippolito Desideri Az olasz kapucinus Orazio della Penna (1680-1745), a pietrarubbiai kolostor szerzetese, kapta azt a megtisztelő feladatot, hogy alapítson egy katolikus missziót a Gangesz forrásánál található tibeti királyságban. Ennek jegyében 1707. június 12-én érkezett meg Lhaszába, hogy felmérje a lehetőségeket. Hamarosan visszatért Rómába, ahol a jövendő missziója érdekében nagy erőfeszítéseket tett. 1716-ban, néhány társával együtt, Nepálon keresztül újra megérkezett a tibeti fővárosba, ahol a Szera kolostor egyik lámájának a segítségével tanulmányozni kezdte a tibeti nyelvet és kultúrát. Már ekkor elkezdte egy leendő szótár készítését. Penna 20 évig vezette a missziót, melynek során arra is engedélyt kapott, hogy keresztény kápolnát építsen Lhaszában. A kapucinus barát lefordította tibetire Bellarmine bíboros Keresztény Tanok, és Thurlot Keresztény Tanok Kincstára című munkáit. A tibetiek tisztelték és Fehér fejű lámának nevezték. 1836-ban azért utazott ismét Rómába, hogy támogatást kérjen a további munkájához, amit Belluga bíborostól meg is kapott. 1741. január 6-án tért vissza ismét Lhaszába. Azonban amikor húsz tibetit megtérített, és azok nem voltak hajlandók elfogadni a dalai láma áldását, sem részt venni a buddhista mantrázásokon, akkor a missziónak meggyűlt baja a tibeti hatóságokkal, és öt tibeti keresztényt megkorbácsoltak. Kelszang Gyaco (t: bskal-bzang rgya-mtsho) (1708-1757), a VII. dalai láma audencián fogadta Pennát, és hosszas tárgyalások után a misszió sorsa megpecsételődött. 1745-ben, a misszió utolsó idejében, egy ifjú holland utazó, Samuel Van de Putte, látogatta meg kapucinusokat, aki Lhaszából azután hamarosan továbbutazott Pekingbe. Missziós tevékenységét azért kellett végleg felfüggesztenie, mert a mandzsu-udvar utasítására kiűzték őket Tibetből. Penna és társai ekkor Nepálba utaztak, ahol az olasz Patanban hamarosan elhunyt, majd a többiek Bengáliába vonultak vissza. Penna volt az első tibeti szótárkészítő, az ő tibeti-olasz szógyűjteménye 33.000 szót tartalmazott. Ezen kívül írt néhány olasz nyelvű tanulmányt is a tibeti kultúráról. Ezek: Shakiatuba életének története, munkái,

12 és a lamaizmus rekonstruálása ; A tökéletességhez vezető három út ; Lélekvándorlás és ima az Istenhez. A keresztény misszionáriusok információi egyfelől nagyon értékesek, hiszen a legrégebbiek a tibeti kultúrát illetően, ugyanakkor a keresztény-európai felsőbbrendűségi tudat, és a vele járó erős etnocentrizmus nagyon eltorzítja ezeket a beszámolókat. Nagyon sok mindent nem értettek a tibeti kultúrából, és a legtöbbször csak a felszíni jelenségeket ragadták meg, ezért magyarázataikban rendre tévedtek. A korábbi misszionárius feljegyzések és beszámolók alapján írta meg a Riminiből származó Antonio Georgi (1711-1797) vagy Giorgi, ágoston-rendi szerzetes az Alphabetum Tibetanum 800 oldalas összefoglalóját, amely 1762ben jelent meg, Rómában. Csoma kutatásának idején ez volt az egyetlen Tibetről szóló komolyabb munka. A brit Kelet-indiai Társaság szeretett volna kereskedelmi kapcsolatba kerülni Tibettel. A nagyon lelkes Thomas Manning (1772-1840) kezdetben matematikát tanult Cambridgeben, majd kínai stúdiumokat hallgatott Párizsban, és nagyon elmélyedt a kínai gyógyászatban. Neki nagy vágya volt, hogy behatolhasson a Mennyei Birodalom szívébe, s életcéljául Tibet megismerését tűzte ki. 1811-ben kínai orvosnak álcázva magát, egy kínai szolgával eljutott Lhaszába. Mivel kiválóan beszélte a kínait, a tibetieket sikerült megtévesztenie. Manningnak sikerült bejutnia az ifjú Lungtok Gyacóhoz (t: Lung-rtog rgya-mtsho = Jóslatok Óceánja) (1806-1815), a IX. dalai lámához. Minden bizonnyal ő a második európai, aki találkozhatott a dalai lámával. Ám a Lhaszában tevékenykedő mandzsu adminisztráció hamarosan rájött, hogy nem kínai, ezért kiutasították az országból. Thomas Manning 1844-ben történt a következő keresztény missziós próbálkozás, amikor a mongóliai apostoli vikárius felhívására két francia lazarista Évariste Régis Huc (1813-1860) és Joseph Gabet (1808-1853) indult Tibetbe, akiket elkísért egy ifjú mongol pap is, aki már áttért a keresztény hitre, s aki végül lámaruhában öltözve szökött meg szülőföldjéről. Huc abbé mielőtt Ázsiába utazott volna, már tanulmányozta a tatár nyelvjárásokat és szokásokat, sőt néhány vallási szöveget le is fordított. 1845-ben az európaiak megérkeztek Lhaszába. A

13 francia szerzetesek csak négy hónapig próbálkozhattak szabadon tevékenykedni a tibeti fővárosban, majd nyolc hónapig várniuk kellett az engedélyre Pekingből. Az Huc abbé ezalatt egy intelligens tanárt talált magának, akivel tanulmányozta a tibeti nyelvet és a buddhista irodalmat. Három hónapot a Kumbum (t: sku- bum) kolostorban állomásozott, amelyről későbbi beszámolójában elmondta, hogy 4000 szerzetes lakja. Huc abbé 1845 szeptember végén egy sok emberes karavánnal indult vissza a lhaszái mandzsu követségre. Ez egy igen nehéz út volt, a Kuku-nór térségében a sivatagon keresztül, majd a havas hegyeken átjutva, 1846. január 29-én érte el Lhaszát. Ekkor kedvező hírt kapott, hogy itt egy kis kápolnát nyithatnak, és megkezdhetik a missziójukat a mandzsu rezidencia érdekeltségében. Azonban az első ópiumháború (1839-1842) következményeként végül felfüggesztették a korábbi császári meghatalmazást. 1846. február 26-án a mandzsu udvar képviselője utasítására kitoloncolták az idegeneket az országból. Így 1846 októberében hivatalos kísérettel érkeztek meg Kantonba. Gabet abbé visszatért Európába, míg társa három évig Kantonban maradt, és megírta a Souvenirs d un voyage dans la Tartarie, le Thibet, et la Chine pendant les années 1844, 1845 et 1846 című összefoglalóját. Huc abbé Kevés biztos ismeretünk van William Moorcroft (1767-1825) angol doktor tibeti tevékenységéről, Moorcroft a sebészi képzést Liverpoolban szerezte, majd Franciaországban állatorvosi végzettséget kapott, s Londonban kórházat alapított lovak számára. Moorcroft a brit Kelet-Indiai Társaság megbízásából került Indiába, ahol a Társaság méntelepének kezelője lett, amely általa hamarosan felvirágzott. 1811-től a Társaság megbízásából sokat utazott, hogy jobb tenyészállatokhoz jusson, így jutott el Bukharába, ahol a világ akkori legnagyobb ló piaca működött. Mivel ő jártas volt a lótenyésztésben, felmerült, hogy talán Tibetben is alapíthatna egy ilyet. 1812-ben, hindú kereskedőnek álcázva magát William Hearsey kapitánnyal a Gangesz felső részénél indultak el a Himaláján át Tibetbe. A határon, az idegenek távoltartásáról szigorú rendelet ellenére a határőröket némi baksissal, az orvosi

14 jártasságával, és a charmjával sikerült megnyernie, így tovább indulhattak. Amer Singhet felbérelték, hogy vezesse őket a Tibeti fennsíkon. A Niti-hágón át jutottak a nyugat-tibeti Daba (k: Dábā Cūn) városába, ahol azonban várakozniuk kellett a továbbhaladási engedélyre. A garpön (t: dgar-dpon), Nyugat-Tibet kormányzója hozzájárult, hogy tovább menjenek a szent Manaszarovár (sz: Manasarovār, t: Mi-pham-yum-mtsho vagy Mtsho Ma- pham,) tóhoz. Az Indus völgyében egy ideig feltartóztatták a nepáli gurkák csapatmozgásai, de végül visszatért Kalkuttába, majd más vidékekre utazott. 1820-ban, Szutledzs folyó mentén, egy karavánnal a szikek birodalmán át utazott. Eljutott a 4100 m magas Rothang-hágóhoz (t: Rothang), majd Lébe, a ladaki buddhista királyság központjába, ahol több hónapot töltött. Az Indus folyó völgyében találkozva Csoma Sándorral, ő inspirálta a székely-magyart, hogy készítése el a tibeti-angol szótárat a Kelet-Indiai Társaság számára. Ezután Dzsalalabadba, Kabulba és Bokharába utazott, majd az afgán Turkesztánban lázat kapott és meghalt. Más források szerint Nyugat-Tibet tanulmányozása után, 1826-ban állítólag eljutott Lhaszába, ahol 12 évig élt, és találkozott Huc misszionáriussal. 1838-ban, útban vissza India felé az útonállók gyilkolták meg. A tibeti kultúra tudományos kutatása a székely-magyar Kőrösi Csoma Sándorral (1784-1842) kezdődött, ő teremtette meg a tibetológia tudományát. Az ő tevékenysége mindenképpen fordulópontot jelent Tibet megismerésében, hiszen e kultúrát illetően általa indult meg a tudományos kutatás. Immáron a naiv legendás és homályos elképzeléseket a valódi ismeretek válthatták fel. Kőrösi Csoma Sándor, tibeti nevén Cshilinki Thapa (t: Phyiglin-gi Grwa-pa = Távoli tanítvány), eredeti célkitűzése az volt, hogy megkeresse a magyar őshazát Dzsungáriában, azonban útja során Nyugat-Tibetben, Ladak térségében találkozott William Moorcroft angol utazóval, aki anyagi támogatást kínált fel neki, ha elkészít egy tibeti-angol szótárt és egy tibeti nyelvtant. Csoma végső céljáról nem lemondva, ezt elvállalta. Így 1823-ban a Le város kormányzójától kapott ajánlással érkezett meg Szanglába (t: bzangla), a Szangkar-völgy (t: Zangs-dkar) egyik kolostorába. Itt a dermesztő hidegben, reggeltől napestig szívós kitartással tanult Szangye Phuncok (t: Sangs-rgyas Phun-tshogs) lámától. Csoma az itt töltött 16 hónap alatt a helyi szerzetesek jakbőr köpenyét viselve azok életmódja szerint élt, egy gyékényszőnyegen aludt, és fő tápláléka a sós jakvajas tea volt. Időnként a kolostor főapátjától is tanulhatott. 1825 júniusában visszament folytatni tanulmányait, ezúttal tibeti tanítója Phuktálba (t: Phug-dal) vitte, ahol közel egy évet dolgozott. Ezután Kánám városa mellett egy remetelakban (tibetiül ritőben, t: ri-khrod) újabb három évig kutatta a tibeti irodalmat. Ezek után Kalkuttában, mint segéd-könyvtáros összegezte, és kiadásra előkészítette jegyzeteit. Végezvén vállalt feladatával Lhaszá felé indult tovább, arra

15 gondolva, hogy az ottani kolostori könyvtárakban biztosan talál őseinkre vonatkozó utalásokat, de mivel még a nepáli Terrai mocsarainál megkapta a maláriát, Dardzsilingbe (t: rdo-rje-gling) érve a betegsége súlyosra fordult, így rövidesen meghalt. Teste azóta is ott nyugszik a Himalájában. Csoma volt az első európai tudós, aki tanulmányozta a tibeti nyelvet és irodalmat, és aki vizsgálta a tibeti buddhizmust. Munkájának eredménye, hogy elkészítette az első tibeti nyelvtant és az első tibeti-angol szótárat, valamint lefordította a Mahávjupattit (sz: Mahāvyupatti), egy szanszkrit-tibeti buddhista terminológiai szótárt, amivel megalapozta Tibet későbbi tudományos kutatását, Csoma mindemellett a buddhizmusról és a tibeti életről írt alapvető, tanulmányokat. Csoma Sándor nemcsak a tudományos alaposságával, hanem a tevékenységének motivációjával is kilóg az előtte és utána e területen tevékenykedő utazók sorából. Az előtte tevékenykedők jórészt a misszionálás szándékával létek Tibet földjére, az utána következők pedig egy politikai érdek elősegítése végett, legyen az brit, vagy orosz, kutatták a területet. Mindkét cél tulajdonképpen hódító szándékot rejt. Természetesen a felfedezők mindegyikét erősen motiválta a nehézségekből fakadó kihívás, de tisztában voltak, hogy az eredményeik elősegítenek bizonyos politikai érdeket. A mi Csoma Sándorunk Moorcroft révén szintén részesévé vált a Nagy játszmának, de erről ő igen keveset tudhatott, feljegyzéseiből az derül ki, hogy az angol ezt nem fedte fel a számára. Csoma Sándor legfőbb motivációja, hogy rátaláljon a magyar őshazára. A Csomáéhoz hasonlóan éppen a Széchenyi és a Baktay, vagy a buddhista zarándok Kawaguchi Ekai, Alexandra David-Néel és Lama Anagarika Govinda utazása, valamint a világháború utáni tudós feltárók (Tucci, Nebesky-Wojkowitz), útja volt mentes a hódító attitűdtől. Kőrösi Csoma Sándor

16 A Brit koronát gyarmatosítói törekvései folytán erőteljesen érdekelte a stratégiailag fontos tibeti terület, s látva az európaiak bejutásának nehézségeit, indiaiakat tanítottak meg a helymeghatározásra és térképezésre, majd jó felszerelést biztosítva nekik, kereskedőknek álcázva, átküldték őket Tibetbe. Nain Singh Rawat (1830-1877) Dzsohar völgy Milam nevű kis falujában született. A rendkívül intelligens fiú, a kétéves Földmérő iskolában hamar megtanulta a szextáns és az iránytű használatát, valamint a csillagképek elhelyezkedését, de az álcázás trükkjeit is, így hamar képzett térképész lett. 1865-től több utat is tett a Világ Tetejére, hogy a britek számára feltárja a Himalája vidékét. 1865-ben, unokatestvére Mani Singh, az indiai Dehra Dhunből indulva Nepálba indult, majd Nyugat-Tibetbe ment geodéziai felmérések végett. Nain Singh zarándoknak álcázva magát, bejutott Tibetbe, a Brahmaputra vidékét feltérképezve a folyó felső folyástól érkezett meg a Tasihlünpo (t: bkra-shis-lhun-po) kolostorba, találkozott a VIII. pancsen lámával, Cshökji Drakpa Tenpe Vangcsukal (t: Chos-kyi Grags-pa bstan-pa i dbang-phyug) (1855?-1882). Ezután Lhaszába ment, ahol sikerült a XII. dalai lámával, Thinle Gyacóval (t: 'Phrin-las rgya-mtsho) (1856-1875) találkoznia. Az ind felfedező-kémnek sikerült meghatároznia a főváros hosszúsági és szélességi fokát, valamint a tengerszint feletti magasságát. Itt két muszlim kereskedő felfedezte a valódi kilétét, azonban kisebb összegért megígérték, hogy nem jelentik a hatóságoknak. Nain Singh a Manaszarovár tó érintésével tért vissza Indiába. 1867-ben újra elindult, hogy feltérképezze Nyugat-Tibetet. Meglátogatta a legendás Thok-Csarlung aranybányát. 1873-75 között tette meg a harmadik útját, ekkor Kásmírból Ladakon keresztül, a Transzhimalája északi oldalán haladva, el tudott jutni a tibeti fővárosba. A Tengri-nórhoz (m: Tngri-naγur = Égi-tó, t: gnam-mtsho phyid-mo = Befagyott-ég tava) eljutva, feltérképezte a terület megannyi lefolyástalan tavát. Munkája elismeréséül kitűntetést kapott a Királyi Földrajzi Társaságtól (Royal Geographic Society). Őt még jó néhány angol szolgálatban álló hindu követte, mint Hari Ram 1868-69-ben, 1871-72-ben, és 1885-86-ban; Kishen Singh ( 1920) 1873-84-ben és 1878-82-ben, és sokan mások.

17 Nain Singh Rawat Kőrösit követően hamarosan megindultak a különféle földrajzi felfedező expedíciók Tibetbe, mivel annak hegy- és vízrajza még sok fehér foltot rejtett. Henry Strachey (18161912) angol katonatiszt, 1846-ban tett látgatást a Világ Tetejére. Eljutott a Manaszarovár és a Raksasztál (sz: Rakśastal, t: Lag-ngar mtsho) tóhoz. 1849-ben már fivérével, Sir Richard Strachey (1817 1908), angol altárbornaggyal indult Tibetbe. Ekkor a Niti-hágón át Garhval térségébe jutottak. A két út között Strachey tagja volt a Ladak-Tibet határbizottságnak. Henry, 1853-ban Physical Geograhy of Western Tibet címmel írt összefoglalót Nyugat-Tibet földrajzáról. Sir Richard Strachey 1855 és 57 között a német Schlaginweit fivérek kutatták Tibetet. A felfedező Hermann Rudolph Alfred von Schlaginweit (1826-1882), a botanikus Adolph von Schlaginweit (18291857) és Robert von Schlaginweit, akiket 1954-ben Alexander von Humboldt ajánlott be a brit Kelet-indiai Társaságnak. 1955-től három évig utazgattak Indiában, a Himalájában, a Karakrumban és a Kunlun hegységben. Az utóbbin Adolph és Hermann volt az első európai, aki átkelt, ezért Hermann felvette a Sakünlünski nevet. Hermann még Nepálba is elutazott. Az expedíciójuk eredményeit négy kötetben foglalta össze Hermann és Adolph, melynek címe Reisen in India und Hochasien (1869-1880).

18 Hermann Rudolph Alfred von Schlaginweit Heinrich August Jäschke (1817-1883), német misszionárius, nyelvész, már fiatal korában kitűnt rendkívüli memóriájával, és zenei hallásával. A tehetséges ifjú ösztöndíjjal a Niesky-i Pädagogiumban tanult, majd a következő húsz év alatt, a német és a cseh mellett nyolc nyelvet sajátított el (latin, görög, dán, svéd, magyar, arab, szanszkrit, perzsa). 1856-ban, mint protestáns misszionárius az észak-indiai a Lahul (t: lha-yul, vagy Gar-zha) és Szpiti (t: spi-ti vagy spyi-ti) körzetben fekvő Kyelong-völgyben kezdte meg tevékenységét, a Morvamisszió keretében, amely 1853-tól 1914-ig működött itt. Jäschke mindjárt felismerte, hogy munkája során a tibeti nyelv mennyire fontos, aminek az elsajátításában egy láma volt a segítségére. Tanítója révén, hamarosan széleskörű ismereteket szerzett a klasszikus tibetiben. A megszerzett nyelvtudása segítségével, elkezdte a Biblia fordítását, hogy a helyiek megérthessék a kereszténység valódi üzenetét. 1865-ben adta ki tibeti nyelvtanát, amiben tárgyalta a beszélt dialektusokat is, és 1866-ban szótárát, amely elkészítésekor használta a székely-magyar munkáit. Rendszeresen írt jelentéseket a Berlini Tudományos Akadémia számára. Hasonlóan székely-magyar elődjéhez, igen szerény ember volt, akinek tudományos nagyságát csak halála után fedezték fel.

19 Heinrich August Jäschke 1860-ban az angol geológus és földrajztudós Henry Haversham Godwin-Austen (18341923) lépett Tibet földjére. Godwin-Austen a Royal Military College-ban végezte tanulmányait. Ő elsősorban Indiát utazta be, vizsgálva az állatvilágot, amiről több könyvet is megjelentetett. Godwin-Austen Hindukuson át jutott el a tibeti Pángong-tóig (t: Pang-gong mtsho) (amely ma átnyúlik az indiai-kínai határon), ami a Rutok (t: Ru-thog) régióban található. Meg kell még említeni az orosz ezoterikus Jelena Petrovna Blavatszkaját (o: Еле на Петро вна Блава тская) (1831-1891) nemzetközi használatban Helena Petrovna Blavatsky tibeti útját, amely máig is sok tekintetben tisztázatlan. A hercegi származású Jelena Andrejeva Fagyejevával (leánykori neve) kapcsolatban a családtagjai már gyermekkorában szokatlan spirituális jelenségekre figyeltek fel. A hisztérikus rohamokkal küzdő, ámde kiváló értelmű ifjú Jelena előszeretettel olvasgatott a szabadkőműves nagyapa okkult irodalomban gazdag könyvtárában. Ifjan hozzáment Nyikifor Blavatszkij tábornokhoz, azonban három hónap múlva megszökött tőle. A keleti utazásainak pontos története igen bizonytalan, mint az egész élete, mivel későbbi vallomásai ellentmondásosak. 1868-ban indult el egy nagy világkörüli útra, amely Észak-Itáliából a Balkánon és Konstantinápolyon át vezetett Indiába, majd Tibetbe. Az életrajza szerint járt a Tasilhünpo (t: bkra-shis-lhun-po) kolostorban. Saját állítása szerint hét évet töltött ebben a gompában (t: dgon-pa), és Cshökji Dakpa Tenpe Vangcsuktól (t: Chos-kyi Grags-pa bstan-pa i dbang-phyug) (1854-1882), a VIII. pancsen lámától (t: pan-chen bla-ma) tanult. Azonban ez a hosszú az időtartam igen kétséges. Vannak olyan vélemények, hogy Blavatszkaja asszony soha nem járt Tibetben, információit közvetve szerezte Chandra Dastól, amikor a dardzsilingi Lhasa Villa -ban tett látgatást, Henry Steel Olcott (1832-1907) ezredessel (Paul Johnson). Blavatszkaja 1873-ban az

20 Egyesült Államokba ment, és ott Olcott-tal hamarosan megalapították a Teozófiai Társulatot (eredetileg Spiritualista Nyomozás volt a neve), aminek a székhelyét hamarosan Indiába tették át. A fő művében A titkos tanítás című könyvében összegezte a teozófiai tanokat. Ebben azt írja a világ legrégebbi könyve a Dzyan könyve, amelyet egy tibeti kolostorban őriznek, és csak neki mutattak meg. Azonban a későbbi kritikusai szerint a műve semmi egyéb, mint a korábbi okkult gondolatok erős kézelőerővel való átírása, amelynél a hindu és buddhista terminológiát használt. A hivatkozott forrás bizonyosan sohasem létezett Tibetben. Blavatszkaja művei és gondolatai, népszerűségük okán, azonban hosszú ideig nagyon erősen befolyásolták a nyugat Tibetről alkotott képét. Mindezt tovább erősítették a későbbi teozófus követői is. Jelena Petrova Blavatszkaja Beszélni kell még említeni egy másik ezoterikus gondolkodó, az örmény-görög származású Georgij Ivanovics Gurdzsiev (ö: Գեորգի Իվանովիչ Գյուրջիև, o: Гео ргий Ива нович Гюрджи ев) (1866? -1949), nemzetközi használatban George Ivanovitch Gurdjieff, a XX. század elejének spirituális tanítójának tibeti útjáról. Gurdzsiev még a XIX. század végén tett nagy utazásokat, Közép-Ázsiában, Egyiptomban és Rómában. A közép-ázsiai útja során járt Bokharában, Afganisztánban és tanult Észak-Indiában és Tibetben. Azonban ez utóbbi konkrétumait misztikus homály fedi. Az életrajzírói szerint bizonyosan tett tibeti utazást, amit az ottani tapasztalatairól mondottak erősítenek meg. Saját bevallása szerint, a koponya és gerinc csontkovácsolás titkos technikáját, a Világ Tetején sajátította el. A másik tibeti vonatkozás a tanításaiban, hogy Gurdzsiev és barátai az ősi örmény fővárosban, Aniban, felfedezték egy Szarmoung nevű ezoterikus társaság nyomait. Gurdzsiev szerint ez a társaság már az i. e. 2500-ban létezett Babilonban, akik később onnan elvándoroltak az Izrumim-völgybe, majd a VI-VII. században Kurdisztán és Urmia közötti területen működtek. Tibetben a kolostorokban, szintén ismeretes

21 egy Szurmang csoport. A legfőbb apátjuk a X. Trungpa tulku volt, aki 1938-ban hunyt el. Ezt a hívei szerint is igazolja, hogy az Amerikában élő XI. inkarnáció, Cshögyam Trungpa előadásaiban gyakran említette Gurdzsiev nevét. Mindezek ellenére állíthatjuk, hogy tibeti utazása igen bizonytalan és kétséges. Georgij Ivanovics Gurdzsiev 1878-ban a magyar földrajztudós és hegymászó Déchy Mór (1851-1917) Szikkimen (t: Bras-ldjongs = Gyümölcsország) keresztül kívánt eljutni Tibetbe, de ott maláriát kapott, akárcsak annak idején Csoma, így gyorsan hazautazott. 1877-től 1880-ig Széchenyi Béla (1937-1918) néhány tudós társaságában, mint Lóczy Lajos (1849-1920) geológus, geográfus és az osztrák Kreitner Gusztáv (1847-1893) térképész, főhadnagy, vezetett ázsiai expedíciót, melynek célja Tibet átszelése, vagy legalább a Lhaszába való eljutás lett volna. Eredetileg Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész is részt vett volna a kutatásban, de neki a betegsége miatt vissza kellett fordult. Az expedíció Kínából indult, s 1879 tavaszán érték el a turkesztáni Tunhuang (k: Dunhuang) városát, ahol megnézték az Ezer Buddha barlangtemplomait, ami lenyűgözte az utazókat. Később Stein Aurél, éppen Lóczy inspirációjára szervezett ide expedíciót, és tárta fel ezt az egykori selyemút menti várost, ahonnan számtalan ótibeti szöveg került elő. A magyar utazók a Kuku-nór környéki lapályokon mongol, az alpesek között pedig tibeti lakosokkal (tangut) találkoztak. Az expedíciónak Szi-nying-fu városában kellett várakozniuk, az engedélyek végett. A magyar kutatók háromszor is megpróbáltak bejutni Tibetbe, de sikertelenül. Egyfelől a mandzsu ambán (helytartó) és a tibetiek sem járultak hozzá a belépéshez, másfelől hiába várakoztak, hogy Pekingből megkapják az engedélyt, a mandzsu udvar sem támogatta a magyarokat. Így a Lhaszába vezető úton csak 17 napig haladva, néhány kelet-tibeti kolostorhoz jutottak el, mint Litang (t: Li-thang), Batang (t: Ba thang). Lóczy minderről így írt Miként a legtöbb terv: Gróf Széchenyi szándéka sem ment teljesedésbe, a tibeti lámák ellenszegülése, és a sinai kormány ravaszsága meghiúsították azt, hogy Tibetet átszeljük, vagy csak Lhaszáig

22 eljussunk. (Utazás gróf Széchenyi Bélával a Kuku-norhoz és Kelet-Tibetbe). Innen vissza kellett fordulniuk, azonban ennek ellenére Lóczy sok mindent tisztázott Tibet földrajzából, így például feltételezte, hogy a Himalája mellett északon kell lennie egy másik hegyvonulatnak, amit később Hedin meg is talált. A magyar földrajztudós azt is belátta, hogy a hátsó-indiai hegyláncok nem mások, mint a tibeti vonulatok délre fordulásai. Kreitner Gusztáv, Széchenyi Béla és Lóczy Lajos Az orosz felfedező, geográfus, Nikolaj Mihajlovics Przsevalszkij (o: Николáй Михáйлович Пржевáлский) (1839-1888), aki egy lengyel nemesi család sarja, és a Szentpétervári Katonai Akadémián tanult, több ázsiai expedíciót is vezetett. Az 1870-73 között zajló útján, a Góbi-sivatagon átkelve, majd a Jangce felső folyását követve, jutott Tibetbe. Przsevalszkij az útja során számtalan állat és növényfajt gyűjtött. Amikor visszatért Oroszországba, a cári vezérkar altábornagyává léptették elő, és elnyerte a Constantinemlékérmet, a Golosz újság pedig azt írta, ez volt korunk egyik legmerészebb tette. Az 1879-1880 közötti, harmadik ázsiai útja során, Kuku-nór felől közelítette meg Tibetet. Átkelt a Tiensan hegységen, s megpróbált keresztülmenni Tibeten. Przsevalszkij célja is, mint utána sok más utazónak, eljutni Lhaszába, ezért arra vette az irányt, azonban a főváros előtt 260 kmrel, a tibeti szervek visszatérésre kényszerítették, így kénytelen volt visszafordulni. Przsevalszkijról egyébként több állatfajt is elneveztek, többek között a Przsevalszkij-lovat, ami Tibetben is él. Az ötödik útja során Przsevalszkij tífuszt kapott, és még Kirgizisztán előtt meghalt. Az ő terveit egy tanítványa, Pjotr Kuzmics Kozlov (1863-1938) folytatta, aki rivalizálva Hedinnel és Stein Auréllal, 1905-ben a mongoliai Urgában (m: Örgöö, o: Урґа, ma Ulanbator) találkozott, az angolok elől ide menekült XIII. dalai lámával, Thupten Gyacóval (t: Thub-bstan rgya-mtsho) (1875/6-1933). Kozlov utolsó expedíciója 1923 1926 között, Mongóliába és Tibetbe vezetett.

23 Nikolaj Mihajlvics Przsevalszkij Sarat Chandra Das (1849-1917) indiai tudós, nyelvész, Bengáliában egy hindu családban született. 1874-ben Dardzsilingban (t: rdo-rje-gling = Gyémántsziget) kinevezték iskolamesternek. Egy évvel később, tibeti tanára Urgyen Gyaco (t: O-rgyan rgya-mtsho) láma elintézte az útlevelét, hogy a Tásihlünpo (t: bkra-shis lhun-po) kolostorba mehessen. 1879 júniusában a bengáliai kormány megbízásából érkezett Tibetbe, ahol hat hónapig tartózkodott. Ő buddhista diáknak álcázva jutott be a Tásihlünpo kolostorába. Dardzsilingba visszatérve sok szanszkrit és tibeti szöveget hozott magával, amelyek jó alapanyagot szolgáltattak a későbbi tudományos munkásságának. Das következő expedíciójának fő célja, Tibet földrajzának felderítése volt. 1881-82-es útja során a Jarlung-völgyet (t: Yar-klung = Magas-völgy) kutatta, és eljutott Lhaszába is. Nagyon sok értékes anyagot gyűjtött a tibetiekről, és több térképvázlatot is rajzolt. Das a britek szolgálatában, mint kém dolgozott, és adatokat szolgáltatott a megbízói számára. Das így szintén szereplőjévé vált a Nagy Játszmának (Great Game), amely a Brit-birodalom, Oroszország és Kína között folyt KözépÁzsiában, s amelynek Tibet feltárói közül sokan részesei voltak, mint Przsevalszkij, Hedin, vagy Younghusband, s amelybe egykor Csomát is felhasználták. Das feladata volt információt szolgáltatni az orosz és kínai szándékokról. Távozása után informátori munkálkodása a lhaszái udvar tudomására jutott, és akik baráti kapcsolatot által vele, azok súlyos megtorlásban részesültek. Dasnak, aki végleg Dardzsilingban telepedett le, a háza a Lhasa Villa néven fontos bázissá vált, itt a század elején megfordult majd mindenki, akit a tibeti kultúra miatt Ázsiába utazott. Járt itt Sir Charles Alfred Bell, Kawaguchi Ekai, Evans-Wentz. És még sokan mások. Ez utóbbi révén találkozott Das-szal Helena Blavatsky és Henry Steel Olcott a teozófiai társaság két alapítója. Das külön érdeme, hogy elkészítette a máig is legnépszerűbb tibeti-angol nagy-szótárat, amit 1902-ben publikált és előszavát az Alex Csoma

24 de Körös név felemlítésével kezdte, mivel a székely-magyar munkáját is felhasználta. A tibetológusok körében hosszú időn keresztül ez volt a leginkább használatos szótár. Ezen kívül számtalan Tibettel kapcsolatos publikációt tett közzé. Sarat Chandra Das 1884-85-ben, az angol Arthur Douglas Carey (-1936), aki Indiában volt köztisztviselő, tervezett egy tibeti utat. Ő Latakból a Karakorumon át jutott a Tarim-medencébe, majd az Altin-tagnál délre vette az útját, és behatolt Nagy-Tibetbe, végül nagy kerülővel tért vissza Le városába. Az útja során sok adatot gyűjtött. Arnold Henry Savage Landor (1865-1924) egy firenzei születésű, angol festőművész, felfedező, kalandor, akit ifjan Jules Verne és Samuel Baker könyvei inspiráltak. Már fiatalon sokat utazott, járt Hollandiában, Spanyolországban, Máltán, Marokkóban és Egyiptomban. Ezek után ellátogatott Amerikába, a Közel-Keletre, Japánba, Kínába, Kamcsatkába, Kuriliszigetekre, Nepálba és Ausztráliába. Landor eredetileg Oroszországon és Turkesztánon át kívánt eljutni a Tibetbe, végül mégis délről, Indián át jutott el oda. 1897. tavaszán, két kísérőjével sok nehézség árán átszelte Tibetet, és sok tibeti szokásról tudósít. Felfedezte az Indus és a Brahmaputra forrásait. Landornak, akit a tibetiek elfogtak, iszonyú kínzásokat kellett elszenvednie, talán ezért is könyvében, amelyben leírta a tibeti és nepáli kalandjait (In the Forbidden Land, 1898), leginkább a tibetiek kegyetlenkedéseiről és kínzásairól számol be.

25 Arnold Henry Savage Landor Annie Royle Taylor (1855-1922) angol evangélikus misszionáriusnő, aki orvostudományi tanulmányok után a londoni és brightoni nyomornegyedekben kezdett dolgozni, majd csatlakozott a Kínába tartó misszionáriusokhoz. 1884-ben érkezett Sanghajba, ahonnan 1886-ba a tibeti határ menti Lancsouba (k: Lanzhou) küldték. Mivel egészsége megromlott Ausztráliába ment, de már ekkor elhatározta, hogy majdan Tibetben szeretne missziós tevékenységet folytatni. 1899-ben, Dardzsilingba utazott, ahol egy buddhista kolostorban elkezdte tanulni a tibeti nyelvet. Egy keresztény hitre tért 19 éves tibeti fiú vállalkozott, hogy elkíséri őt Tibetbe. Először Tianshuiba mentek, ami a tibeti irányuló kereskedők egyik kiinduló helye. 1892 szeptemberében három kínai muszlim segítővel, és 16 lóval vágott neki a Világ Tetejének, azzal a céllal, hogy Lhaszába mennek. Taylor tudván, hogy Tibet zárt a külföldiek számára, leborotválta a haját és tibeti ruhát öltött. Két hónapig nem is találkoztak lakott területtel, amikor végre elérték Gyegut (t: skye-dgu) vagy Jyekundót (t: skye-rgu-mdo, k: Jiégǔ(duō) zhèn), amit azonban óvatosságból kikerültek, nehogy a hatóságok feltartóztassák őket. Decemberben már sok lovuk elpusztult, vagy elrabolták, az élelmiszer készleteik is fogytán voltak, Noga az egyik muszlim segítője is elhagyta. A nangcsui tibeti hatóságok arra kényszerítették térjen vissza Kínába. Így január 19-én tíz katona kíséretében két megmaradt kísérőjével visszatért Gyeguba. Onnan 1893 tavaszán érkezett meg Kandingba, majd hazatért Angliába. Hazatérve egyből szervezni kezdte az újabb tibeti misszióját, amely azonban az egyházi vezetők ellenállása miatt elbukott. 1904-ben csatlakozott Younghusband tibeti expedíciójához. Minden bizonnyal ő volt az első nyugati nő, aki a modern időkben Lhasza földjére lépett, ahol azonban mindössze csak három napot tölthetett.