LIX. évfolyam, 12. szám 2014. december TARTALOM PATRICK MODIANO Ki volt Harry Dressel?... 1325 A Szajna (Fázsy Anikó fordításai)... 1333 Pedigré (Ádám Péter fordítása)... 1343 EDWIN MORGAN versei (Turczi István fordításai)... 1357 PAAvALI valle Leányként feküdt le és asszonyként ébredt fel (Gombár Endre fordítása)... 1364 IvAN BORISzLAvOv versei (Doncsev Toso fordításai)... 1367 MAGYAR világ MÓzES HUBA Rímes-refrénes zsoltárparafrázisok a magyar versformaépítésben... 1375 TÁJÉKOzÓDÁS FÁzSY ANIKÓ Az új irodalmi Nobel-díjas Modiano világa... 1380 PETER HANDKE A képek képe (Weiss János fordítása)... 1387 KOvÁCS KATÁNG FERENC...élni nem muszáj, de színházba járni igen Nemzetközi Ibsen Fesztivál, Oslo, 2014... 1391 véry DALMA Az eszmében élni : az eszme mint létkérdés James Joyce és a fiatal Lukács György gondolkodásában... 1414
KÖNYvRÕL KÖNYvRE zelei DÁvID Minden egyes cím (Pál Ferenc: Saramago-olvasatok)... 1423 PETRÕCzI ÉvA Amadeus redivivus (Eva Baronsky: Mozart felébred)... 1427 KÜLFÖLDI SzERzÕINK... 1431 Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu A Nagyvilág támogatója Nemzeti Kulturális Alap
PATRICK MODIANO Ki volt Harry Dressel? Foucré halkan beszélgetett valakivel az ablaknál. Fiatal, szõke nõ ült a díványon, más bútordarab nem volt a szobában. Cigarettázott. Amikor beléptem, Foucré hátrafordult. Elém jött, és a fiatal nõre mutatott: Bemutatom Denise Dresselt. Kezet fogtunk, a nõ szórakozottan rám nézett. Foucré folytatta a bizalmas beszélgetést. A dívány lábához telepedtem, a nõ ügyet se vetett rám. Magamban mondogattam az imént hallott nevet: Dressel, és hirtelen egy keresztnév ötlött fel bennem: Harry. Ki is volt Harry Dressel? Megfeszítetten gondolkoztam, hogy arcot találjak ehhez a két szóhoz, amelynek összetartozása nyilvánvalónak látszott. Behunytam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni. valaki beszélt volna egyszer Harry Dresselrõl? Olvastam a nevét valahol? Egy korábbi életben találkoztam volna ezzel az emberrel? Hallottam saját elfulladó hangomat: Maga Harry Dressel lánya? Tágra nyílt szemmel bámult rám, a keze megremegett, és elejtette a cigarettáját: Honnan tudja? válasz után kutattam. Hiába. Gépiesen tettem fel a kérdést, legszívesebben be is vallottam volna neki, de olyan izgatottságot láttam az arcán, hogy hallgattam. Maga ismeri Harry Dresselt? A Harry Dressel -t szinte hang nélkül ejtette ki, mintha égetné a száját. Igen, egy kicsit. Lehetetlen. Sokat hallottam róla mondtam, valami halvány jelre várva, melybõl megtudhatnám, ki is volt tulajdonképpen ez a Harry Dressel. Maga csakugyan hallott az apámról? kérdezte zaklatottan. Igen, többször is. Miért? Maga is színész? Hirtelen cirkuszi porond jelent meg elõttem, hallottam a dob pergését, nem akar vége szakadni, miközben ott fenn, a magasban, légtornásznõ készülõdik a halálugrásra, én meg, cipõm orrát bámulva, imádkozom érte. Nagyszerû színész volt mondtam. Hálásan nézett rám. Még a kezemet is megfogta. Azt hiszi, hogy még emlékeznek rá? Hát persze. Hogy örülne, ha hallaná mondta. 1325
Hazakísértem. Gyalog mentünk. Meg akart mutatni egy fényképet az apjáról, az egyetlent, amely megmaradt. Útközben szemügyre vettem. vajon hány éves lehet? Huszonhárom. Én meg alig tizenhét. Középtermetû, szõke, a szeme keskeny vágású, világos, orra kicsi, az ajka kárminpiros. Arccsontja, frufruja, fehér rókabundája mongolossá tette. A Malakoff úton lakott, egy bérházban. Keresztülmentünk az elõszobán, és benyitottunk a hálószobába. Óriási volt. Két franciaablak, csillár. Az ágy soha nem láttam még ekkorát párducbõrrel volt letakarva. A szoba túlsó végében, az ablaknál, égszínkék szaténnal borított fésülködõasztalka. Az egyik falon aranyozott keret, benne két nagyméretû fénykép. Odament, leemelte, és az ágyra tette. A két arc kissé oldalra hajolt, háromnegyed profilból volt fényképezve. A férfi arcképe alatt fehér betûkkel a név: HARRY DRESSEL. Szõke, ondolált haja, élénk tekintete, mosolya alig harmincévesnek mutatta. Nyitott gallérú ing volt rajta, lazán megkötött, pettyes sál. A két fénykép között legalább húsz év különbség volt, apa és lánya inkább testvérnek látszott rajtuk. Meghatott, hogy ugyanabban a pózban fényképeztette le magát, mint az apja, és hogy a két képen még a megvilágítás is ugyanaz. Hasonlítok rá, ugye? Igazi Dressel vagyok. Dressel ezt úgy mondta, mintha Habsburgot vagy legalábbis Lusignant mondana. Én is felléphettem volna, ha akarok, bár neki biztos nem tetszene. Meg nem is volna könnyû, õutána. Biztos jó apa volt mondtam. Meglepetten, sugárzó arccal nézett rám. végre valaki, aki megértette, hogy õ nem valami közönséges ember, hanem Harry Dressel leánya. Késõbb, amikor már nála laktam, megéreztem, hogy fontos szerepet játszom majd az életében. Én voltam az elsõ ember, akivel beszélgethetett az apjáról. Azt mondtam neki, hogy engem is nagyon érdekel az apja, s mióta találkoztunk, nem megy ki a fejembõl. Bevallottam a tervemet: megírom Harry Dressel élettörténetét. Denise-ért bármit megtettem volna! 1951-ben látta utoljára az apját, akkor õ még gyerek volt, apjának pedig felajánlottak egy egyiptomi fellépést, a Piramis vendéglõ melletti kabaréban. Ám 1952 januárjában tûz ütött ki Kairóban, és ekkor, sajnos, Harry Dressel eltûnt. A szálloda, amelyben lakott, porig égett. Így mondták legalábbis, de a leánya nem hitte el. Õ, a leánya, biztos volt benne, hogy az apja él, csak elrejtõzött bizonyos okokból, de elõbb-utóbb elõkerül. váltig bizonykodtam neki, hogy én is így gondolom. Különös lány volt. Délutánonként többnyire a nagy ágyon heverészett, vörös pongyolában, és ópiumos cigarettákat szívott. És mindig ugyanazokat a lemezeket hallgatta, kérésére tízszer-hússzor is feltettem õket egymás után. Rimszkij-Korszakovtól a Seherezádét és egy hetvennyolcas fordulatszámú lemezt, a Két garas ára virág címû operett nyitányával. 1326
Eleinte nem értettem, honnan van annyi pénze. vele voltam, amikor ugyanazon délután vett magának leopárdbundát és ékszereket. Kedvesen felajánlotta, hogy csináltat nekem néhány öltönyt egy szabónál, akivel a spoletói és az aostai herceg is dolgoztat, de én nem mertem átlépni a szentély küszöbét. végül azt mondtam, hogy nem érdekel az öltözködés, és mivel mindenáron tudni akarta, mi érdekel, kiböktem: a könyvek. Máig õrzöm valamennyi kedves ajándékát: a hatkötetes Larousse-lexikont, a Littré értelmezõ szótárt, Buffon Természetrajzának igen régi és nagyon szép, illusztrált kiadását, meg Bülow Emlékiratait, halványzöld szattyánbõr kötésben. Szenvedtem, amikor késõbb elmesélte, hogy egy argentin férfi tartja ki, aki minden év májusában Franciaországba jön, hogy végignézze a pólókupát, amelyen az unokaöccse is indul. Igen, irigyeltem ezt a señor Roberto Lorraine-t, akinek még a fényképét is megmutatta: alacsony, köpcös férfi volt, csillogó koromfekete hajjal. Én pedig óriási lelkesedéssel készülõdtem az apja életérõl szóló könyv írásához. Türelmetlenül sürgetett, alig várta, hogy belefogjak. Azt szerette volna, hogy a díszlet méltó legyen a nagy vállalkozáshoz, és sokat törte a fejét, miféle asztalon írjam majd a mûvemet. végül egy bronzveretekkel agyondíszített empire íróasztalnál kötött ki. A nekem szánt szék karfája gránátvörös bársonnyal volt behúzva, aranyszegekkel kiverve, háttámlája magas volt és kemény. Akkor vallottam be, hogy nehezemre esik sokáig egy helyben ülni, kerített hát egy pulpitust, templomba valót, egész kis vagyonba kerülhetett. Ilyenkor úgy éreztem, hogy nagyon szeret. Képzeletben újra látom magam, amint elsõ este íróasztalomnál ülök. Elõttem ceruzák, amelyeket egytõl egyig õ hegyezett ki. Két-három amerikai márkájú, óriási töltõtoll, teleszívatva tintával. És tintásüvegek, a szivárvány minden színében. Radírok. Rózsaszínû meg zöld itatósok. Meg egy nagyalakú jegyzettömb, kinyitva. Az üres lapra nagybetûkkel felírtam: HARRY DRESSEL ÉLETE, a következõ oldal jobb sarkába pedig az l-es számot. Az elején kellett kezdenem, megkérdeztem hát tõle, milyen emlékeket õriz az apjáról, mit tud a gyermekkoráról meg az ifjúságáról. Harry Dressel Amszterdamban született. Szüleit korán elvesztette, és Hollandiából átköltözött Párizsba. A lánya nem tudta megmondani, mivel foglalkozott, mielõtt 1937-ben feltûnt a párizsi Casino színpadán, a Mistinguett-boyok között. A rá következõ évben a Paul Cézanne utcai Bagdadban szerzõdtetik, egy komikus jelenetre. Ott éri a háború. Nem lesz belõle sztár, de a neve vonzerõ. Elõször az Éjszakai Repülésben lép fel egészen 1943-ig. Majd az Öttõl Kilencigben, 1951-ig, aztán Egyiptomba utazik, és ott nyoma vész. Így festett mûvészi pályafutása. Denise anyja vásári mûlovarnõ volt, falovas ringlispílen láthatók hozzá hasonlók. Forog a ringlispíl, egyre lassabban forog, a lovak felágaskodnak, a lovarnõk pedig födetlen keblekkel, kibomlott hajjal dõlnek hátra. És közben Weber Felhívás keringõre címû valcere hallatszik. Dressel három évig élt 1327
vele, aztán az asszony Amerikába szökött. Attól kezdve a férfi egyedül nevelte Denise-t. Egy vasárnap délután Denise magával vitt a tizennyolcadik kerületbe, a Carpeaux térre, ahol valamikor apjával lakott. A kis földszinti lakás ablakai a térre néztek, úgyhogy az apa szemmel tarthatta a homokban játszó kislányát. Azon a vasárnapon nyitva voltak a lakás ablakai. Beszélgetést hallottunk, de nem mertünk benézni. A homokozó ugyanolyan mondta Denise. És érezte a vasárnapi késõ délutánok színét és porszagát. Egy csütörtökön, a születésnapján, az apja vendéglõbe vitte. Denise mindmáig emlékezett az útra. A Caulaincourt úton mégy végig az akácfák alatt. Mintha gyermekkorunk Montmartre-ja támadt volna fel. Balra, a Francoeur utca sarkán látsz egy éttermet. Ma is megvan. Pisztácia- meg eperfagylaltot evett vacsora után. Minden apróságot följegyeztem. Apja általában késõn kelt fel. Leányának megmagyarázta, hogy egész éjjel dolgozik. Amikor nem volt odahaza, egy flamand asszony viselt gondot a kislányra. Aztán az apja elõállt azzal az egyiptomi úttal. Úgy tervezte, hogy a kislány néhány hónap múlva utánamegy a flamand nõvel. Bármennyi adatot gyûjtöttem össze, nem sikerült kitöltenem az életrajz hézagait. Mit csinált például Harry Dressel 1937 elõtt? Már-már azt fontolgattam, hogy elmegyek Amszterdamba, és ott folytatom a nyomozást. El is küldtem két hollandiai újságnak a következõ szöveget, hogy jelentesse meg Dressel fényképével a Ki tud róla? rovatban: Kérünk mindenkit, aki bármilyen felvilágosítást tud adni Harry Dressel komikus és énekes 1937 elõtti tevékenységérõl, írjon a következõ címre: P. Modiano, Dressel leveleivel, Párizs, Malakoff út 123/b. Semmi válasz. Egy párizsi napilapban pedig ezt az apróhirdetést adtam fel: Kérünk mindenkit, aki részletes felvilágosítást tud adni az énekes-komikus Harry Dressel szakmai vagy egyéb tevékenységérõl, 1951. július 1952. januári egyiptomi tartózkodásáról, vagy egyáltalán tud valamit az életérõl, haladéktalanul telefonáljon P. Modianónak, Malakoff 10-28. Ezúttal jelentkezett egy férfi, bizonyos Georges Jansenne, aki ahogy a telefonban mondotta Dressel impresszáriója volt az utolsó években. Hangjában idegesség vibrált. Találkozót kértem tõle. Bizalmatlankodott. Megkérdezte, nem csapda-e ez az egész. Szívesebben találkozna velem valami nyilvános helyen, javasolt is egy kávéházat a victor Hugo téren. Elfogadtam a feltételeit. A könyvért mindent! Elmagyaráztam neki, mirõl fog rám ismerni, csaknem két méter magas vagyok, és láttam is, hogy egy férfi tétován int a kezével felém, a Scosse teraszán. Leültem az asztalához. valamikor nagyon szõke lehetett, nagyon göndör, de szeme, haja, a szõkékre jellemzõ bõrszíne megfakult az idõk során. Az egész ember áttetszõ volt. Albínópillantást vetett rám. Nos, magát Harry Dressel érdekli? Mit akar tudni róla? 1328
Alig lehetett hallani a hangját. Arra gondoltam, hogy sok-sok évet hagyott maga mögött, míg elérkezett énhozzám, és hogy az az ember, akihez köze volt, nincs már az élõk sorában. Ismerem a lányát mondtam. A lányát? Dresselnek soha nem volt lánya. Bágyadtan mosolygott. Örülök, hogy egy olyan fiatalember, mint maga, érdeklõdik Harry Dressel iránt Én is Közelebb hajoltam, annyira gyönge volt a hangja. Alig egy sóhajtás. Én magam is rég elfeledtem már de amikor az apróhirdetésben olvastam a nevét egy kicsit összeszorult a szívem Karomra fektette a kezét, nagyon fehér és nagyon finom bõrû kezét, amelyen átderengtek a csontok és az erek. Amikor elõször találkoztam Dressellel Amikor elõször találkoztam Dressellel ismételtem mohón. 1942-ben történt, a Sasfiókban A bárpulton könyökölt olyan volt, mint egy arkangyal Igazán? kérdeztem. Tud ezzel valamit kezdeni? Más emléke is van róla? Halvány mosoly derítette föl az arcát. Amikor Harry beült egy kávéházba, mindig a terasz napos oldalát választotta, hogy lesüljön Igazán? valamivel kente a haját, hogy még szõkébb legyen. Jansenne összevonta a szemöldökét. Ostobaság Már nem emlékszem a szer nevére Hirtelen fáradtság ütközött ki rajta. Elhallgatott. Ha nem szólal meg többé, ki más beszél nekem Harry Dresselrõl? Hányan lehetnek Párizsban, akik tudják, hogy élt valaha egy Harry Dressel nevû ember? Hogy hányan? Õ meg én. S persze Denise. Annyira szeretném, ha mesélne róla mondtam. Oly régen volt már Nocsak eszembe jutott a szer neve, amivel Harry a haját kente Szõke villám Igen Úgy van, Szõke villám. Sokan ültek körülöttünk, kihasználva az elsõ verõfényes áprilisi délutánt. Többnyire fiatalok. Könnyû ruhát viseltek, a legutolsó divat szerint. Ezek a ruhák ma már régimódinak hatnának, de azon a délutánon Jansenne öltözéke volt divatjamúlt igen hosszú, válltöméses kabátja és viseltes flanelöltönye, mintha letûnt korokból maradt volna itt. Az jutott az eszembe, hogy ha most Harry Dressel az asztalomhoz ülne, talán éppen olyan kísértetforma lenne, mint Jansenne. 1329
Az impresszáriója voltam az utolsó idõkben dünnyögte Jansenne. Amikor elutazott Egyiptomba Nem válaszolt az összes kérdésemre, de az volt a véleménye, hogy soha nem fog kiderülni, mi történt Egyiptomban. Neki megvolt róla a maga határozott elképzelése, és amikor sarokba szorítottam, félszavakkal sejtette, hogy Dresselt meggyilkolták. E félénk vallomás után egy szót se tudtam kihúzni belõle. Tétován azt tanácsolta, hogy egy bizonyos Edouard Jalannál érdeklõdjem, aki annak idején, amikor Dressel Egyiptomban volt, Faruk király környezetéhez tartozott. Késõbb kutattam is Edouard Jalan után, de hiába. Hol vagy, Jalan? Adj életjelt magadról! Rendelt egy pohár szódás mentát, és üres tekintettel meredt maga elé. Mivel lépett fel Harry Dressel? Énekelt, uram. Meg táncolt is, dzsiggelt. És mit énekelt? Összeráncolta homlokát; mintha címeken gondolkodnék. Német dalokat. volt egy száma: Caprio-len Caprio-len Caprio-len Dúdolni próbált, de elcsuklott a hangja. Régen volt. Nagyon régen. A Carpeaux téren lakott? kérdeztem. vállat vont, és kedvetlenül mondta: Dehogy. A Latour-Maubourg körúton. Tudta, hogy van egy lánya? Ugyan ezt már másodszor mondja tréfál, uram? Kacsintott és rám nézett, vigyorgás ült a szája sarkában. Túlságosan is szerette a férfiakat Megijesztett a hangja. Azt hiszem, ideje elbúcsúznunk többet nem tudok mondani Felállt. Én is felálltam. A victor Hugo tér járdáján mentünk, egymás mellett. Miért akarja fölkavarni a múltat? Szinte fenyegetõ volt, ahogy elém állt, nyûtt arccal és kopott kabátban, ez a színehagyott hajú, albínótekintetû férfi. Mondja, nem hagyna nyugton bennünket egyszer s mindenkorra? Gyökeret vert a lábam. Mozdulatlanul néztem, amint távolodik a Bugeaud út irányában. Nem nézett vissza. Bizonytalan emberi alakzat, pára, mely szertefoszlott, egyik pillanatról a másikra. Capriolen. Hosszadalmas munka volt. Meg is mondtam Denise-nek, még aznap, amikor bejött a dolgozószobámba. Elõször is össze kellett gyûjteni Harry Dressel földi létének tárgyi bizonyítékait. Ehhez pedig sok idõre volt szükség. Temérdek régi újságot böngésztem át, míg végre megtaláltam a Colonels-Renard utcai Éjszakai Repülés kabaré hirdetését, amelyben szerepelt a neve. Egy másik újságban, a Hová menjünk szórakozni? rovat alján ugyancsak rábukkantam egy apró betûs hirdetésre: Az Öttõl Kilencigben (Ponthieu utca) Harry Dressel énekel. Tea apéritif 17 órakor. vacsora elõadás 20 óra 30-kor. Egész 1330
éjjel nyitva. A dokumentumokat kivágtam, és beragasztottam egy nagy rajzfüzetbe. Órák hosszat nézegettem nagyítóval, mert már magam is kételkedtem Harry Dressel létezésében. Nevek hosszú listáját állítottam össze, azokét, akik, ha még életben vannak, mesélhetnének róla. Be kellett szereznem mindenféle régi telefonkönyvet. De a hívott számok nem feleltek, a levelek pedig a Címzett ismeretlen jelzéssel jöttek vissza. Dresselnek volt egy kutyája. Denise emlékezett erre a labradorra, Mektoubnak hívták. Egy éjszaka, amikor fölsivítottak a légvédelem szirénái, a flamand nõ, Denise és a kutya lementek a pincébe. A Ponthieu utcában, az Öttõl Kilencigben épp akkor kezdõdött Dressel száma. A pincében kialudt a fény, a becsapódások egyre közeledtek. Alighanem a La Chapelle pályaudvart bombázták. Denise magához ölelte a kutyát, a kutya pedig az arcát nyaldosta. Érdes nyelvével lecsillapította a kislány félelmét. Denise arra a délutánra is emlékezett, amikor apjával együtt egy kutyatelepen megvették a labradort az auteuil-i Yvette utcában. Én is elmentem a telepre. Tulajdonosa érzelmes férfi volt, aki negyven éve õrizte az eladott kutyák pedigréjének másolatát meg az állatok kisméretû fényképét. Megmutatta az archívumát, amely egy tágas helyiséget töltött meg, a labrador pedigréjét és fotóját is megtalálta. A kutya a saint-lôi telepen született 1938-ban, szüleinek és nagyszüleinek a neve is jegyezve volt. A kutyatelep tulajdonosa megajándékozott a pedigré meg a fénykép másolatával. Hosszan elbeszélgettünk. Arról ábrándozott, hogy központi kartotékrendszert hoz létre, amelyben minden kutyát születési éve szerint katalogizál. Szerette volna összegyûjteni az elveszett kutyákra vonatkozó, valamennyi föllelhetõ dokumentumot fényképet, profi vagy amatõr filmet, írásos vagy szóbeli tanúvallomást. Elfacsarodott a szíve, ha az ezer meg ezer nyomtalanul és névtelenül elpusztult kutyára gondolt. A labrador pedigréjét és fényképét is beragasztottam a rajzfüzetbe, a Harry Dresselre vonatkozó dokumentumok közé. Lassan, apró részletekben elkezdtem írni a könyvet. végleges címnek a Harry Dressel életei -t választottam, mivel azt vettem ki Jansenne szavaiból, hogy Dresselnek egyszerre több élete volt. Erre ugyan nem volt bizonyíték, nagyon lapos volt a dossziém, csupán képzeletemre hagyatkozhattam. Az majd segít, hogy az igazi Dresselt megtaláljam. Ha a birtokomban levõ két-három adatot továbbgondolom, majdcsak hozzátoldom a többit, mint a régész, aki képzeletben újraalkotja a háromnegyedrészt megcsonkított szobrot. Éjszaka dolgoztam. A nappalokat Denise-zel töltöttem. Este hét óra tájban keltünk fel. vörös pongyolája alatt, a bõrén parfümillat, amely olykor ma is orromba csap, ha valaki elmegy mellettem az utcán. S ilyenkor újra elõttem van a késõ délutánok szürke fényébe merülõ szoba, és mintha hallanám esõs napokon az autók surrogó, elnyújtott neszét, és újra látnám mályvaszínû szemét, a száját, világító combjának varázsát. Ha korábban keltünk fel, a Bois-ba mentünk sétálni, a tó mellé, vagy a Pré-Catalanhoz. A jövõrõl beszéltünk. veszünk egy kutyát. Talán elutazunk valahová. Akarom-e, hogy levágassa a haját. Mától kezdve fogyókúrázni fog, mert egy kilót hízott. Felolvas- 1331
nék-e neki az írásomból? A Malakoff úton vacsoráztunk, egy vendéglõben, egy nagy teremben, amelynek faburkolatára, akárcsak a sarkokban álló, négy málladozó korinthoszi oszlopra, ráfért volna a festés. Csönd. Aranysárga fény. Ügyeltem, hogy mindig háromszemélyes asztalt válasszak, ha netán Harry Dressel betoppanna Éjféltájt ültem az íróasztalhoz, a jegyzettömb elé. Abban a pillanatban, hogy lecsavartam a töltõtollam kupakját, halálos fáradtság tört rám. Drága jó Dressel, mennyit szenvedtem miattad!... De én nem haragszom. Nem te tehetsz róla. Én vagyok a hibás. Biztos vagyok benne, hogy kételkedtél az életben, ezért hagytál olyan kevés nyomot magad után. Kénytelen voltam hát tücsköt-bogarat kitalálni, csak hogy apát adjak a lányodnak, akit szeretek. Denise a szomszéd szobában feküdt, s egyre kérdezgette: halad?, és feltett egy Rimszkij-Korszakov-lemezt, mert azt hitte, hogy a zenétõl könnyebben megy az írás. Május elején megérkezett Argentínából Denise pártfogója, unokaöccsöstül, velük jött a pólócsapat is. Denise bejelentette, hogy ezentúl ritkábban látjuk egymást. Továbbra is a lakásában laktam, el-eljött hozzám, hogy meghallgassa az apjáról szóló könyv következõ fejezetét. Ettõl fogva naphosszat dolgoztam, így próbáltam vigasztalódni, amiért nincs velem. Csaknem ötven oldalt írtam Dressel pályakezdésérõl, életének arról a szakaszáról, melyrõl szinte semmit se tudtam. Amolyan Copperfield Dávidot gyúrtam belõle, Dickensbõl vett részleteket szõttem ügyesen a saját szövegembe. Az amszterdami serdülõkor éveinek hangulata sokat köszönhetett az elhunyt Francis Carcónak. De attól fogva, hogy megkezdõdött Dressel mûvészi pályafutása a párizsi Casinóban, és találkozott a vásári mûlovarnõvel, egyénibb hangot ütöttem meg. Az 1951-es egyiptomi utazástól szinte szárnyakat kaptam, tollam sebesen szántotta a papírt. Kairó és Alexandria között is otthonosan mozogtam. Ezt a kabarét a Piramis Szálló mellett, amelynek zöld-arany tapétával voltak bevonva a falai, s melynek Dressel volt a lelke, Szkarabeusznak hívták, és itt lépett fel Annie Breyer mûvésznõ is. Faruk király sokszor meghallgatta, és megbízta olasz titkárát, hogy drága ékszereket adjon át a mûvésznõnek, de a titkár utánzatokat csináltatott, a valódiakat pedig megtartotta. Mások is jártak a Szkarabeuszba, ki tudja, miféle hajótörés partravetettjei. S mikor láthatták utoljára Harry Dresselt? Januárban, néhány nappal a tûzvész elõtt, amikor Madame Sazzly Bey estélyt adott, hogy felavassa Kairó mellett épült új villáját, amely a cédrusokkal szegélyezett sétánnyal hajszálpontos mása volt az Elfújta a szél Tarájának Az elkészült fejezeteket sorra felolvastam Denise-nek. Nem alhatott többé a Malakoff utcában. Señor Roberto Lorraine bejelentette neki, hogy elveszi feleségül. Harminc évvel volt idõsebb nála, Denise egy kissé kövérnek tartotta, különben sem kedvelte az olyan férfiakat, akik kölnivizet használnak De hát, azt mondják, egyike Argentína három leggazdagabb emberének. El voltam keseredve, de titkoltam Denise elõtt. 1332
Néha hajnali két óra felé felugrott hozzám. Sikerült megszöknie a Fehér Elefántból, ahol señor Roberto Lorraine az unokaöccsével várta a hajnalt. Megmutattam neki, amit írtam, de egyszer se vettem észre, hogy csodálkoznék Harry DresseI életei -nek legújabb fordulatán. volt még egy-két önfeledt délutánunk. Beburkolódzott a párducbõrbe, én meg tovább olvastam neki apja viszontagságos életének történetét. Egyik este három óriási tekercset cipeltem haza. Az egyik alkalmazott cinkos közremûködésével csentem el õket a filmtárból. Az 1943-ban forgatott Malveneur farkasának volt az elsõ része, Dressel is szerepelt benne mint beszélõ statiszta. vetítõgépet akartam bérelni, és fényképmásolatot készíteni a jelenetekrõl, melyekben elég közel állt a kamerához ahhoz, hogy felismerhetõ legyen. Minden lámpa égett a lakásban, de sehol senki. Empire íróasztalomon néhány hevenyészett sor: Elutaztam. Argentínában fogok élni. Okvetlenül folytasd a könyvet papáról. Csókollak. Denise. Leültem. A három filmtekercset letettem magam mellé, a földre. Hirtelen kiürült a világ, gyermekkoromból ismertem már ezt az érzést, mióta megértettem, hogy az emberek és a dolgok elhagynak bennünket, eltûnnek mellõlünk egy napon. Ez az érzés nõttön-nõtt bennem, miközben fel s alá járkáltam a szobákban. Dresselnek és lányának az arcképe eltûnt. Magával vitte volna Argentínába? Az ágy, a párducbõr, az égszínkék szaténnal bevont fésülködõasztalka egytõl egyig más szobába, más városba vándorol, lehet, hogy a szemétbe kerül, és hamarosan senki sem tudja majd, hogy ezeket a tárgyakat Harry Dressel lánya gyûjtötte maga köré, egy rövidke idõre, a Malakoff út egyik szobájába. Senki, csak én. Tizenhét éves voltam, és nem maradt más hátra, mint hogy francia író legyek. A Szajna Boulogne-ban, a Point-du-Jour rakparton napfény világította meg a kis épület falát és az elmosódott, kék betûs feliratot: Blache. A szomszéd kávéház tulajdonosánál érdeklõdtem. Blache-nak kerékpárjavító mûhelye volt az udvarban, de a férfi már régen meghalt. A leánya félig gyermekfejjel elment, hogy a saját életét élje. A Grófnõ jutott az eszembe, Bizsu anyja. Az I. Albert sétányon levõ lakásban kutatva Blache Odette névre szóló személyazonosságit találtam. A fényképen rögtön megismertem a Grófnõt. És valami véletlen folytán, mely jutalomképpen gyakran megesik azokkal, akik hasztalanul keresik egy eltûnt ösvény nyomát, nem sokra rá négy vékony papírlap akadt a kezembe, a Fõkapitányság titkárának jóvoltából, akitõl vaktában megkérdeztem, nincs-e adatuk a Blache névre. 1333
A papírlapokra névsor volt gépelve, jegyzõkönyv egy éjszakai razziáról a lebujokban, a Charentoni híd mellett, ahol egybeömlik a Marne és a Szajna. S a nevek között: Blache, Odette, tizennyolc éves, Point-du-Jour rakpart, 23/b, Boulogne. Az I. Albert sétány. Blache ütött-kopott mûhelye a boulogne-i rakparton. S lejjebb a folyón a Puteaux sziget, ott kötötte ki a kövér Madelaine-Louis a bárkát. A túlparton, keletre, a Charentoni híd. Bármelyik helyet idézem fel, mindenütt ott folyik a Szajna, vizének színe olyan, mint Bizsu szeme * Akkoriban színiakadémiára jártam. A Színészképzõ növendékei közül egy se csinált karriert a színház világában, csak egy alacsony, kövér fiú, akit Daginak hívtunk. Gyakran látni a televízióban meg a színpadon. Félig már kopasz, de az arca semmit sem változott: ugyanaz a Dagi, akit ismertem. Ha a Színészképzõre gondolok, mindig tél van és éjszaka. Tizennyolc éves voltam, hetente háromszor elmentem az összjátékra, így hívta a tanárnõ, a Comédie Française kiérdemesült tagja, aki tragikai és hõsszerelmesnõi életútja végén elhatározta, hogy energiáját és az emberi kapcsolatok iránti olthatatlan vonzalmát kiélve, az Étoile térhez közel esõ földszinti lakásában megalapítja a Színészképzõt, amely a prospektus állítása szerint belépõ a színház és a film, music-hall és kabaré világába. Igen, mindig tél van és éjszaka, ha felidézem az összjátékot, mely este nyolc órától fél tizenegyig tartott. Az óra után elbeszélgettünk egy kicsit, Dagi, én és még néhányan, mielõtt az elsötétített városban szétszéledtünk volna. Alig-alig emlékszem az arcukra és a nevükre. Csak Dagi és Sonia O Dauyé maradt meg az emlékezetemben. Sonia volt a Színészképzõ sztárja. Kétszer volt ott az összjátékon, vagy talán háromszor, mert magánórára is járt a tanárnõnkhöz. Ezt a fényûzést egyikünk sem engedhette meg magának. Szõke lány volt, keskeny arcában világos szempárral. Rögtön feltûnt valamennyiünknek. Huszonhárom éves volt, mégis tíztizenöt évvel látszott idõsebbnek nálunk. Azt mondta, lengyel arisztokrata család sarja, és még egy hónapja se volt a képzõben, amikor, legnagyobb meglepetésünkre, írtak róla két vagy három akkori újságban. Mint mondták, hamarosan megkezdi pályáját a színház világában. Tanárnõnk kitérõ választ adott, amikor a Grófnõ ígéretes pályakezdésérõl faggattuk ugyanis Grófnõnek neveztük el Soniát. De Dagi, aki dörzsöltebb volt nálunk, és bejáratos a színfalak mögé, stúdiók és éjszakai mulatók világába, elmondta, hogy a Grófnõ az I. Albert sétányon lakik egy fényûzõ lakásban. Dagi valami gyanúsat sejtett. Bizonyára kitartják a Grófnõt Különben honnan volna az a sok pénz, amit két marékkal szórt a ruhaszalonokban meg az ékszerésznél? Dagi szerint tizenkét terítékes asztalt foglaltatott a Tour d Argent étteremben, fût-fát meghívott, ajándékokat osztogatott, és akadt, aki el is fogadta. Õ, Dagi is szívesen járt volna a Grófnõ társaságába. 1334
De mindez ma már alig volna több, mint egy elhervadt virágkoszorú a szemeteskuka tetején, ha nem találkoztam volna a kis Bizsuval. Az évzáró vizsga napján ismertem meg. A tanárnõ színpadot állított fel a lakás legtágasabb és legmagasabb szobájában, az ötvenfõnyi nézõközönség soraiban ott ült a zsûri, a mûvészvilág és a színház néhány közismert figurája. zöldfülû növendék voltam még ahhoz, hogy részt vegyek az ünnepségen, félénkségbõl csak a vizsga után mentem el a Beaujon utcába. Dagi néhány társunkkal élénken beszélgetett a színházteremben. A Grófnõ kapta az elsõ díjat a tragédiában mondta Dagi. Engem a musical kategóriában dicsértek meg. Gratuláltam neki. A haldoklási jelenetet adta elõ A kaméliás hölgybõl, de belesült. Közelebb hajolt. Elõre megbundázták valóságos maffia, öregem A Grófnõ valószínûleg lefizette a zsûrit és Szókimondó Asszonyságot. Tanárnõnk volt a Szókimondó Asszonyság. valaha nagy sikert aratott ebben a szerepben. Képzeld csak, a fotósok kizárólag a Grófnõ miatt jöttek. Nyilatkozott... Elvégre sztár Biztosan jól megkente valamennyit A terem mélyén ekkor vettem észre egy alvó kislányt az egyik vörös bársony karosszékben. Ki az a kislány? kérdeztem. A Grófnõ lánya Nem mintha sokat törõdne vele Rám bízta ma délutánra Csakhogy nekem most nincs idõm Meghallgatásra kell mennem Nem vigyáznál rá? Éppenséggel vigyázhatok. Kicsit megsétáltatod, aztán hazaviszed a Grófnõhöz, az I. Albert sétány 24.-be. Rendben van. Már itt se vagyok. Képzeld el! Talán szerzõdést kapok egy kabaréba Nagyon izgatott volt, kiverte a verejték. Sok szerencsét, Dagi. Csak én maradtam a színházteremben, meg az alvó kislány. Odamentem hozzá. Arcát a fotel hátára támasztotta, bal keze a vállán feküdt, karját behajlította a mellén. A haja szõke és fürtös, halványkék kabát volt rajta és barna, ormótlan cipõ. Hatéves lehetett, vagy talán hét. Gyöngéden megütögettem a vállát. Felnyitotta szemét. világos, majdhogynem szürke szempár, a Grófnõ szeme. Sétálni kell mennünk. Csodálkozva rám nézett, aztán felállt. Kézen fogtam, és kettesben kimentünk a Színészképzõbõl. végigmentünk az Hoche sugárúton, egészen a Monceau park rácskerítéséig. Sétáljunk itt? 1335
Igen. Engedelmesen bólintott. Felpattogzott festékû hinták voltak balra, a körút felé esõ oldalon, egy régi csúszda és egy cementhomokozó. Játszol? Igen. Sehol egy lélek. Sehol egy gyerek. Az ég alacsonyan lógott, vattafehéren, mintha havazni készülne. A kislány kétszer vagy háromszor lecsúszott a csúszdán, majd félénken megkért, segítsem fel a hintára. Alig volt súlya. Meglódítottam a hintát, Bizsu mereven ült rajta. Rám-rám nézett. Hogy hívnak? Martine-nak, de a mamám Bizsunak hív. Egy lapát hevert a homokozóban, a kislány nekilátott homoktortát csinálni. A padon ültem, majdnem mellette, és észrevettem, hogy felemás a zoknija, az egyik sötétzöld és térdig ér, a másik, a kék alig néhány centiméterre lóg ki a barna cipõbõl, melynek kioldódott a zsinórja. vajon a Grófnõ öltöztette fel aznap? Féltem, hogy megfázik a homokban, és miután megkötöttem a cipõfûzõjét, átvittem a park másik felébe. Néhány gyerek forgott a ringlispíl falovain. Bizsu beült egy fahattyúba, és a ringlispíl csikorogva nekilódult. valahányszor elhaladt elõttem, Bizsu üdvözlésképpen meglendítette a karját, alig észrevehetõ mosollyal a száján, bal karjával a hattyú nyakát szorítva. Öt menet után odaszóltam neki, hogy várja a mamája, metróra kell szállnunk. Gyalog szeretnék menni. Jó. Nem mertem nemet mondani. Nem voltam olyan idõs, hogy az apja lehettem volna. A Monceau úton és az v. György sugárúton mentünk le a Szajnáig. Ez az az idõszak, amikor még világosan kirajzolódik az égen az épületek homlokzata, de csakhamar minden elmerül a sötétben. Sietnünk kellett. Mint minden este, aznap is szorongás támadt bennem. Bizsuban is, mert éreztem, szorosabban fogja a kezem. A lakás elõtt beszélgetés moraja, nevetés hallatszott ki a lépcsõfordulóba. Ötven év körüli, barna, rövid hajú nõ nyitott ajtót, energiát sugárzó, szögletes bullterrier arccal. Jó estét, Madelaine-Louis mondta a kislány. Szervusz, Bizsu. Hazahoztam Bizsut mondtam. Fáradjon be. Még az elõszoba padlóján is virágcsokor hevert, s a helyiség túlsó végében, a szalon kétszárnyú, kitárt ajtaján át emberek csoportjait láttam. Egy pillanat Hívom Soniát mondta a bullterrier arcú nõ. Együtt várakoztunk, a kislány meg én a virággal teleszórt elõszobában. 1336
Mennyi virág mondtam. Mamának hozták. Megjelent a Grófnõ, szõkén és ragyogva, zsettel volt kirakva fekete bársonykosztümjének a válla. Kedves, hogy hazahozta Bizsut. Ugyan Szóra se érdemes Gratulálok az elsõ díjhoz. Köszönöm. Feszengtem. A legszívesebben sarkon fordultam volna. A Grófnõ a lányához fordult. Tudod, Bizsu, nagy napja van a mamádnak A kislány ráemelte a tekintetét, pupillája óriásira nõtt e pillanatban. Csodálkozott, vagy talán félt? Bizsu, ma csodás jutalmat kapott a mama Csókold hát meg a mamát De mivel nem hajolt le, a kislány hiába ágaskodott, nem tudta megcsókolni. A Grófnõ észre se vette. A földön heverõ virágcsokrokra nézett. Képzeld csak, Bizsu Ez a sok virág Annyi, hogy vázába se tudom rakni õket vissza kell mennem a barátaimhoz Elviszem õket vacsorázni Késõn jövök haza vigyázna Bizsura ma éjjel? A hangja csengésébõl ítélve még csak nem is kételkedett benne, hogy igent mondok. Ahogy gondolja mondtam. Kap vacsorát. És itt is alhat. Nem volt idõm válaszolni. A Grófnõ lehajolt Bizsuhoz. Bizsu, drágám, jó éjszakát várnak a barátaim Gondolj a mamára, de jó erõsen Röpke csókot lehelt a homlokára. Még egyszer köszönöm, uram. Könnyed léptekkel ment a szalonba, vissza a többiekhez. A beszélgetés morajából kihallottam éles kacaját. Egyre halkult a hangjuk, ahogy lefelé mentek a lépcsõházban. Bizsu meg én egyedül maradtunk. A kislány megmutatta az ebédlõt, és letelepedtünk egy hosszú, téglalap alakú, mûmárvány erezetû asztalhoz, egymással szemben. Én egy rozsdafoltokkal tarkított kerti széken ültem, Bizsu meg bársonypárnával magasított hokedlin. Más bútor nem volt a szobában. Egy falilámpa csupasz villanykörtéje dobta ránk a fényt. Kínai szakács szolgálta fel a vacsorát. Kedves ember? kérdeztem Bizsutól. Igen. Hogy hívják? Tiung. Merev derékkal, szorgalmasan kanalazta a levest. vacsora közben nem szólt egy szót sem. Felállhatok az asztaltól? 1337
Felállhatsz. A szobájába mentünk, egy kék faburkolatú helyiségbe. Gyermekágy volt benne és a két ablak között egy szaténterítõvel letakart, kerek asztal, lámpával, semmi más. Bizsu besurrant a szoba melletti mosdófülkébe, hallottam, ahogy mossa a fogát. Amikor visszajött, fehér hálóing volt rajta. Hozna nekem egy pohár vizet, kérem szépen? Persze. A konyha keresésére indultam egy zseblámpa segítségével, melyet Bizsu nyomott a kezembe. Elképzeltem, amint éjszaka egyedül járkál a súlyos zseblámpával az árnyak között, melyek halálra ijesztik. A szobák jó része üres volt. Ahol elmentem, felgyújtottam a villanyt, de a legtöbb helyen rossz volt a kapcsoló. Mintha senki se lakott volna a lakásban. A falakon téglalap alakú foltok mutatták, hogy ott valaha képek lógtak. Az egyik szobában, valószínûleg a Grófnõében, nagy ágy terpeszkedett, fehér szaténnal bevont támlákkal. A padlón telefon és az ágy körül piros rózsacsokrok, egy púderesdoboz, sál. A konyhaasztalnál a kínai kártyázott egy másik kínai és egy fehér bõrû, rõt hajú férfi társaságában. Egy pohár vízért jöttem, a kislánynak. A kínai a mosogató felé bökött. Teletöltöttem egy poharat, és megnéztem õket. A viaszosvászon terítõn élelmiszerjegyek. Ez volt a tét. Lassan behúztam magam mögött az ajtót. Nyikorgott a sarokvas. Megint az üres szobák, sorban, egymás után, ahonnét minden bizonnyal sebtiben történt a kiköltözés, nem is olyan régen. vajon miféle raktárba kerültek a bútorok? A fehér szaténágy, egy magányos kanapé a falnál, két szék, rajtuk bõröndök és útitáskák tornya, mind, mind átmeneti szállásról tanúskodott. A kislány az ágyban várt. Felolvasna nekem néhány oldalt? Mintha legszívesebben megint bocsánatot kért volna, egy kopott táblájú könyvet nyújtott felém, A zendai foglyot. Furcsa olvasmány egy kislánynak. Keresztbe font karral hallgatta, szemében elragadtatással. A fejezet végén arra kért, ne oltsam el a lámpát, s a szomszéd szobában is hagyjam égve a villanyt. Félt a sötétben. Az ajtó két szárnya között visszanéztem, elaludt-e már. Aztán fel s alá járkáltam a lakásban, míg végül egy bõrfotelt találtam, ahol eltölthettem az éjszakát. A Grófnõ másnap nevelõi állást ajánlott fel. Társasági és mûvészi elfoglaltsága miatt nem tudott idõt szakítani Bizsura. Ezért rám gondolt. A Színészképzõért nem sok könnyet ejtettem, csak azért iratkoztam be, hogy megszabaduljak a magánytól. Most, hogy felelõsséggel tartoztam, s még kosztot-kvártélyt is adtak, magabiztosabb lettem. Bizsut egy svájci hölgyhöz kísértem, aki a Jean-Goujon utcában magániskolát tartott fenn, a Kulm iskolát. Úgy láttam, hogy Bizsu az egyetlen növendéke, és 1338
valahányszor érte mentem, délelõtt vagy délután, mindig a hölgy társaságában találtam rá az egyik tanterem mélyén, mely oly sötét volt és csendes, mint egy elhagyott kápolna. A nap hátralevõ óráit az I. Albert sugárút gyepén töltöttük vagy a Trocadéro kertjében. A rakparton mentünk haza. Igen, a legelevenebb emlékeket, azt, ami megmaradt bennem, a tél és az éjszaka bársonytokja veszi körül. Bizsu nemcsak a sötéttõl félt, hanem az árnyaktól is, melyeket a lámpa és a kitárt ajtón át a szomszéd szoba csillárja vetett a függönyökre. Bizsu fenyegetõen hadonászó kezeket látott, és összekuporodott az ágyában. Nyugtatgattam, míg el nem aludt. Próbálkoztam ezzel-azzal, csak hogy elûzzem az árnyakat. A legegyszerûbb az lett volna, ha széthúzom a függönyt, de az elsötétítési parancs miatt nem lehetett. Így aztán ide-oda raktam a lámpát, hol jobbra tettem, hol balra, de az árnyak maradtak. Bizsu megnyugodott mellettem. Alig két hét múltán már nem gondolt a kezekre a függönyön, és elaludt, még mielõtt A zendai fogoly aznapi fejezetét végigolvastam volna. Sok hó esett akkor télen, és Párizsnak az a negyede, ahol laktunk, az I. AIbert sétány, a Modern Mûvészetek Múzeumának kertje, a passyi domb oldalán felkapaszkodó utcák akár Engadine-ban is lehettek volna, valamelyik téli üdülõhelyen. A Concorde tér felé esõ oldalon a belga király fehéren ült a lován, mintha hófúvásból érkezett volna. Egy ócskás üzletének mélyén fölfedeztem egy szánkót, Bizsunak valót, így szánkózni jártunk a Trocadéro kert egyik enyhén lejtõ útjára. Este, amikor hazafelé tartottunk a rakparton, én húztam a szánkót, melyen Bizsu mereven és álmodozva ült, mint mindig. Néha hirtelen megálltam. Úgy tettünk, mintha eltévedtünk volna az erdõben. Ez elszórakoztatta Bizsut, még az arca is kipirult tõle. A Grófnõ hét óra tájban épphogy csak megcsókolta a lányát, mielõtt eltûnt volna az éjszakában. A bokszolóarcú, titokzatos Madelaine-Louis egész délutánokat áttelefonált, ránk se hederítve. Milyen ügyek foglalkoztatták ezt a nõt? Miféle üzérkedés? Száraz volt a hangja, amikor telefonon találkozót beszélt meg az irodájába, melynek a címét is megadta, a Lido-árkádoknál. Szemlátomást nagy hatással volt a Grófnõre, akit nem Soniának hívott, hanem Odette-nek, és én gyakran eltûnõdtem, vajon nem tõle származik-e a pénz, ahogy Dagi mondta. Ott lakott õ is, az I. Albert sétányon?... Többször úgy rémlett, mintha kora reggel együtt tértek volna haza, õ meg Sonia, de azt hiszem, Madelaine- Louis gyakran aludt az irodájában Az utolsó idõkben bárkát szerzett, mely a Puteaux sziget mellett volt kikötve, s egyik vasárnap meglátogattuk, Bizsu, a Grófnõ meg én. Szalont rendezett be magának, puffokkal és díványokkal. Azon a napon tengerészsapkát viselt, nadrágot, s ettõl hájas, nyugtalanító tengerészkadétnak látszott. 1339
Teával kínált. Emlékszem, hogy az egyik tíkfa falon fénykép lógott; piros keretben, a barátnõjét ábrázolta, egy rövid hajú mûvésznõt, Surcouf leszármazottját, akinek dalai partraszállásról szóltak, sárga vitorlákról, esõben ázó kikötõkrõl. Ezért vásárolta volna meg Madelaine-Louis a bárkát? Amikor beesteledett, Madelaine-Louis és a Grófnõ magunkra hagytak minket a szalonban, Bizsut meg engem. Segítettem Bizsunak, együtt raktunk össze egy kirakós játékot, melyet én választottam, s elég nagy darabjai voltak, így Bizsunak nem esett nehezére, hogy összeválogassa. Magasan állt ezen a télen a Szajna, vize majdnem az ablakokig ért, s a lassan hömpölygõ víz sár- és orgonaszaggal árasztotta el a szalont. Ott hajóztunk mindketten a mocsaras brière-i tájban. S ahogy fölfelé haladtunk a folyón, lassacskán én is annyi idõs lettem, mint Bizsu. Boulogne-t is elhagytuk, ott születtem, az erdõ és a Szajna között. volt még egy harminc év körüli férfi is, hetente kétszer vagy háromszor is hallottam a lépteit éjszaka, amikor Bizsu meg én egyedül voltunk Kulcsa volt a lakáshoz, és gyakran a cselédlépcsõ felõl jött be. Amikor elõször találkoztunk, Jean Bori néven mutatta be magát, mint Sonia fivére, de akkor miért volt Bori a vezetékneve? Madelaine-Louis kenetes hangon közölte velem, hogy az O Dauyék Sonia családja ír eredetû nemesemberek, akik a XvIII. században telepedtek le Lengyelországban. De akkor miért hívták Soniát Odette-nek? A finom arcvonású, himlõhelyes Jean Bori elég kedves ember volt. Ha nem magányosan költötte el a vacsoráját, amit a kínai szakács szolgált fel neki, vagy hamarabb érkezett, mint máskor, együtt ettünk, Bizsu, õ meg én. A kislánnyal hanyag gyöngédséggel bánt. Õ lett volna az apja? Mindig gondosan volt öltözve, nyakkendõtût hordott. Hol aludt az I. Albert sétányon? Sonia szobájában vagy a lakás valamelyik eldugott zugában egy kanapén? Általában késõn ment el, kezében egy borítékkal, amelyen Sonia hevenyészett írásával az állt: JEAN. Madelaine-Louis-t elkerülte, akkor jött, amikor a nõ nem volt otthon. Egyik este jelen akart lenni, amikor lefektetem a kislányt, az ágya szélére ült, úgy hallgatta õ is A zendai fogoly aznapi fejezetét. Mind a ketten megcsókoltuk Bizsut. A szalonnak nevezett tágas, vigasztalan szobában két konyakot ittunk, melyet a kínai szolgált fel. Furcsa lány ez az Odette Töredezett szélû fényképet vett elõ a tárcájából, felém nyújtotta. Így kezdte Odette, öt éve. Ezen az estélyen figyelt fel rá egy fontos pasas Fehér terítõvel letakart asztalok. S az asztalok körül nagy társaság, ünneplõben. A terem túlsó végében emelvény, zenekarral. Alpesi díszletre esik a reflektorok éles fénye. Két faházikó, fenyõfa, papírmasé hegyek, s mûhó borít mindent, a faházak tetejét, a fenyõk ágait. A szmokingba és estélyi ruhába öl- 1340
tözött vacsorázókkal szemben kétsornyi alpesi vadász, vannak vagy harmincan, vigyázzállásban, lábukon síléccel. A padló is mûhótól csillog, és nem mertem megkérdezni Jean Boritól, hogy vajon az alpesi vadászok egészen az estély végéig így álltak-e, mozdulatlanul a síléceken, s azt se, mi volt Odette szerepe ebben az egészben. Õ árulta a mûsorfüzetet? Díszvacsora volt A síelõk éjszakája A mûhó s a talmi tél, Odette pályakezdésének tanúi összekeveredtek bennem a valósággal. Csak ki kellett hajolni az ablakon, és elnézni a havat az I. Albert sétányon. Odette jól megfizeti magát ezért a nevelõsködésért? Igen. Eltûnõdött. Kedves magától, hogy ennyit törõdik a kislánnyal Amikor az ajtóhoz kísértem, nem bírtam megállni és megkérdeztem, csakugyan ír nemesi családból származnak-e mindketten, õ meg a nõvére, s a család tényleg a XvIII. században menekült-e Lengyelországba. Úgy rémlett, nem érti. Mi, lengyelek? Odette mondta? A bekecsébe bújt. Lengyelek, ha úgy tetszik De a Gettó utcából Nevetése visszhangot vert a lépcsõházban, és én kõvé váltam az elõszoba kellõs közepén. végigmentem a kihalt lakáson, Bizsu szobájába. Árnyak zónái. Összecsavart szõnyegek. Bútorok és képek nyomai a falon, csupasz parketta, mintha végrehajtás után volnánk. A kínaiak biztosan a konyhában kártyáznak. Bizsu arca a párnán, aludt. Egy alvó gyermek s valaki, aki vigyáz rá, ez azért mégiscsak valami a nagy ürességben. Madelaine-Louis ötlete rontott el mindent. Sonia kitûnõnek tartotta: Bizsu is fellép majd. Ha jó kezekbe kerül, olyan lesz õ is, mint az az amerikai kislány, a filmsztár. Sonia látszólag visszavonult a mûvészpályától, és ma is elgondolkozom azon, vajon õ és Madelaine-Louis nem Bizsutól várták-e elvetélt reményeik megvalósulását. A Jean-Goujon utcában a Kulm iskola igazgatónõjével közöltem, hogy Bizsu nem jön többé órára. Elszomorodott a gondolatra, hogy egyetlen tanítványát is elveszti, és lesújtott voltam én is, magam és Bizsu miatt. Bizsunak ruhatárra volt szüksége a fotózáshoz, mert fénykép is kellett, hogy legyen mit küldeni a filmstúdióknak. Lovaglókosztümöt szabtak neki, korcsolyaruhát, olyat, amilyet Sonja Henie is hordott, valódi kislányruhát. Anyja és Madelaine-Louis vég nélküli próbafilmezésekre cipelte, s az ablakon át el-elnéztem Sonia fekete, lehúzott tetejû bricskáját az I. Albert sétány haván. A kislány valósággal beszorult az anyja és Madelaine-Louis közé, s Madelaine-Louis úgy csattogtatta a ló fölött az ostort, mint holmi cirkuszi idomár. 1341
Engem azzal bíztak meg, hogy különórákra kísérjem Bizsut. zongorázni tanult. Táncolni. A Beaujon utcai tanárnõnk tanította helyes kiejtésre. Kosztümös fényképezések a Iéna sugárút egyik fotómûtermében. Óra a boulogne-i erdõ lovaglóiskolájában. Ott legalább szabad levegõn volt, és némi színt kapott. Ma is látom, kicsin és szõkén, amint körbe-körbe jár egy almásderesen, s szinte beleolvad a reggeli ködbe, a hóba. Nem szólt egy szót sem, s mindig szót fogadott, bármilyen fáradt volt is. valamelyik délután, amikor Madelaine-Louis és Sonia elengedte, kimentünk a Trocadéro kertbe, és Bizsu elaludt a szánkón. Aztán Dél-Franciaországba kellett utaznom. Párizs veszélyessé vált, nem lehettem biztos a papírjaimban, amelyeket egy elemi iskolai társamtól kaptam, s az õ nevére voltak kiállítva. Bizsut nem Bizsunak hívták, Soniát se Soniának, s az én nevem se volt Lenormand. Kértem, engedjék el velem Bizsut, biztosan boldog lenne Délen. Hiába. A kövér és elszánt Madelaine-Louis ragaszkodott az ötletéhez, hogy Bizsuból csodagyerek lesz a filmvásznon. Sonia meg Annyira befolyásolható volt Ahogy a Holdfényszonátát hallgatta, elrévült tekintettel Pedig tülljei és tünékenysége mögött mindig külvárosi vaskosságot gyanítottam. Reggel mentem el, még mielõtt a kislány felébredt volna. Nizzában néhány hónap múlva megláttam Bizsu fényképét az egyik hetilap Film-Színház rovatában. A sétálók utcája cimû filmben játszott. Hálóingben állt, zseblámpát tartott a kezében, az arca kissé lesoványodott, és mintha keresett volna valakit a kihalt lakásban, ott, az I. Albert sétányon. Talán engem... Soha többé nem hallottam a hírét. Sok-sok tél múlt el azóta, már meg sem merem számolni, hány. Dagi megúszta. Gumilabdaként pattant ide-oda. De Bizsu? Nincs már többé a Jean-Goujon utca, sem a Kulm iskola, ahová érte mentem délelõttönként vagy délután. valahányszor a rakparton járok, eszembe jut az akkori hó, mely beborította I. Albert belga király szobrát és száz méterrel arrább, vele egy vonalban, Simón Bolívárét. Legalább õk nem mozdultak el a helyükrõl, éppolyan mereven ülnek a lovukon, mint akkor, elnézve az örvényeket, melyeket az elhúzó bárkák kavarnak a Szajna szürke vizén. FÁzSY ANIKÓ fordításai 1342