Összegzés 1. 1. A Szentírás és az Egyházi Tanítóhivatal családdal kapcsolatos tanításának elterjedésére vonatkozóan a) Milyen mértékű a Biblia, a Gaudium et spes, a Familiaris consortio és a Tanítóhivatal Zsinat utáni többi dokumentumának valós ismerete azzal kapcsolatban, hogy milyen értéket tulajdonít a Katolikus Egyház a családnak? Hogyan készítjük fel híveinket a családi életre az Egyház tanításának megfelelően? Általános a vélemény, hogy a Biblia ismert az elkötelezett keresztények körében, bár van, aki megjegyzi, hogy ezek nincsenek olyan sokan, mint gondoljuk. A többi dokumentum még az ő köreikben sem vethető fel. Van, aki nyelvezete miatt túlságosan nehéz olvasmánynak tartja, megjegyezve, hogy ennek alapján azt hihetjük, hogy nem is nekünk íródott. Általánosan sokan csak televíziós vitaműsorokból származó ismeretek alapján tudnak arról, hogy az Egyház a családot értéknek tartja, s ezt mindenképpen pozitívan is értékelik. Ennek kapcsán még az a javaslat is felvetődött, hogy szerepeltessünk olyan erre képzett egyháziakat ezekben a vitákban, akik teológiai jártasságuk mellett a médiaszereplésben is otthon vannak. A családi életre felkészítés nem kielégítő és esetleges. Nem létezik általánosan elfogadott, kötelező érvényű tematika, melyet minden házasságra készülőnek teljesítenie kell. A felkészítés nem éri el a célcsoportot (14-25 évesek), a jegyesoktatás pedig túl későn (a házasságrendezés időszakában) éri el őket. Sokszor hiányzik a civilek bevonása a gyakorlati jegyesoktatásba, s még ez a késői alkalom is csak az ünnepi szertartás ismertetésére korlátozódik. Nagyon sok függ a plébánostól, aki vidéken, nagy területen a hivatalos egyházi tanítás egyetlen képviselője. Azt tapasztaljuk, hogy még köztük sincs egységes kép arról, mit tanít, mit vár el az Egyház a hívektől (pl. családtervezési módszerek erkölcsi megítélése; a házasság elsődleges és másodlagos céljai, a házasság érvényességének követelményei; szentségekhez járulás követelményei, válás). Közismertté válik, ki az, aki e téren lazább, vagy szigorúbb, s különösen problémás, ha egy plébánián a diszpozíciók révén egy lazábbat egy szigorúbb pap követ, vagy fordítva. Ennek gyakran eredménye a hívek vándorlása lesz a nekik tetsző plébános után. 1. b) Ott, ahol ismerik az Egyház tanítását, vajon teljes mértékben el is fogadják- e? Vannak- e nehézségek a tanításnak a gyakorlatba történő átültetésekor? Melyek ezek? Alapvetően elfogadottnak tekinthető az a tétel, hogy a házasság egy férfi és egy nő kapcsolata. Az összes többi területen (házasság előtti együttélés, születésszabályozás, lombik programokban
részvétel, válás, válás utáni szentségekhez járulás) a tanítás széles körben nem elfogadott, már- már odáig terjedően, hogy a tanítást elfogadók vannak támadásnak kitéve magukat vallásosnak tartó civilek körében is. Nagyon elterjedt nézet, hogy az Egyház ne szóljon bele ilyen mélységekig az életünkbe. A többség addig fogadja el az Egyház iránymutatásait, amíg neki kényelmes és nem kerül semmiféle áldozathozatalba. Sokan vannak, akik a tisztaságnak nem a morális alapjait vitatják, hanem a lehetőségét tagadják. A gyakorló katolikusok jelentős része legalább szimpatikusnak, eszményként nemesnek tartja azokat a tanításokat is, amiket nem tart be, mert a mai világban elérhetetlennek, a gyakorlatban eleve (általában is), vagy legalább a saját egyéni helyzete alapján megvalósíthatatlannak gondolja. Ebben pozitívumot, reményt is látunk! Ellentmondásos a tanításról szóló ismeretek szerepének megítélése: A nehézségek egyik oka az alapvető ismeretek hiánya. Jegyesoktatási tapasztalatunk, hogy a házasságra készülők többsége a tízparancsolatot sem ismeri. Nagy nehézséget jelent, hogy a hétköznapi élet teljesen különválik a vasárnapi misén hallott tanítástól. A gyakorlati példa hiánya, s főleg az ilyen módon megélhető boldogság képének hiánya a még vallásos szülők gyermekeinek körében is gyakorivá teszi a kibérmálkozást az egyházból, vagyis a környező társadalom normáinak átvételét. A tanok, morális előírások, törvények ismerete azonban kevés azok betartásához. Racionális, elméleti ismeretekkel és tudással válsághelyzetekben, húsba vágó kérdések esetén nem sokra megyünk. Az egzisztenciális válsághelyzetet okozó, próbatételt jelentő helyzetekben (pl. tervezetten felüli vagy fogyatékos gyermek, krízisbe kerülő házastársi kapcsolat, ápolásra szoruló szülő vagy családtag) a legtöbb ember a saját természetes, általános probléma- megoldási mintáit követi: megszökik a probléma elől, vagy éppen ellenkezőleg, a sarkára áll; sajnáltatja magát vagy hősködik. Nemcsak a családpasztoráció, hanem az egész evangelizáció alapvető problémájának érezzük a túlságosan elméleti, tudományos megközelítést. Gyakorlati példákkal, a mindennapi élet problémáira adott élhető válaszokkal több fiatalt érhetnénk el. 1. c) Milyen módon terjesztik az Egyház tanítását a lelkipásztori programok összefüggésében, országos, egyházmegyei valamint plébániai szinten? Milyen katekézis folyik a családdal kapcsolatban? Országos szinten a MAKACS (Magyar Katolikus Családegyesület) fogja össze a családpasztorációt, és próbálja az egyházmegyei referensek munkáját összehangolni. Országos családpasztorációs programokon többnyire képviselteti magát az egyházmegyénk. Egyházmegyei szinten a családpasztorációs munkacsoport próbálkozik, de sokszor ellenállásba ütközik mind a hívek, mind a papság részéről. Plébániai színtéren családról szóló katekézis nem jellemző egyházmegyénkben. Általában a katekézis, a családpasztoráció helyi szinten teljes mértékben plébános- függő, ahol léteznek ilyen programok, általános tapasztalat, hogy leginkább azokat érik el, akik amúgy is elkötelezettek.
A legeredményesebb munkát a kisközösségekben, vagy a lelkiségi mozgalmakban lehet e téren végezni, a gond itt is az, hogy kevés van belőlük, s a legelkötelezettebbeken kívül senkit nem érnek el. 1. d) Milyen mértékben ismerik ténylegesen, fogadják el, vetik el és/vagy kritizálják az Egyházon kívüli körökben e tanítást, és főként annak mely aspektusait? Melyek azok a kulturális összetevők, amelyek gátolják az Egyház családdal kapcsolatos tanításának teljes mértékű elfogadását? A katolikus egyház családdal (szexualitással, fogamzásgátlással, családtervezéssel) kapcsolatos tanítása az egyik leghevesebb vitákat generáló pont a katolikus és nem- katolikus emberek közötti párbeszédben. Szerintünk részben azért is, mert érzékenyen és személyesen érinti a résztvevőket. Másrészt a katolikus tanítás e területen tökéletesen, és radikálisan szembe megy a társadalmi normákkal (legyen azok gyökere a felvilágosodásban, vagy már azt megelőző mindenféle reformációs folyamatban). A bennünket körülvevő társadalom, főleg a fiatalok az egyházi tanítást középkorinak, maradinak, szabadságellenesnek tartja. Gyakorlati szinten (pl. jegyesoktatóként) a leggyakoribb és egyben legsúlyosabb jelenségnek a próbaházasságot, a házasság előtti hosszú, esetleg több partnerrel is átélt szexuális kapcsolatokat, és az azokban szerzett sebeket, bizalmatlanságot, más partnerekkel szemben kiépült önvédelmi automatizmusokat látjuk. Vannak emberek, akiknek az értékrendje összecseng az Egyház által tanítottakkal, de ők is kapaszkodó nélkül állnak krízishelyzetben. (Ahogyan az egyház tagjai is! Nincsenek családterápiás intézmények katolikus szemlélettel.) Egyházon kívüliek számára természetes a válás, a házasság előtti nemi élet, sokaknak az abortusz is elfogadható, a fogamzásgátlás nem kérdés számukra, a jó szándékúak is megtéveszthetők a média által gerjesztett Egyház ellenes témákkal (gazdag, és önző egyháziak, pedofil papok, homoszexualitás). Gát a nem átlagemberek szintjén megfogalmazott, nem közérthető "kommunikáció", az Egyház gyakran nem tud érthetően szólni az emberekhez (lásd e kérdőív egyes kérdéseinek megfogalmazását is). 2. A természeti törvény szerinti házasságra vonatkozóan 2. a) Milyen helyet foglal el a természeti törvény fogalma a civil kultúrában, intézményes, nevelési és akadémikus szinten, valamint az átlagember szintjén? Milyen antropológiai látásmódok húzódnak meg a család természetes alapjairól folyó vita mögött? Nem hisszük, hogy e vita mögött antropológiai látásmódok állnának. A vallásos civilek, az átlagemberek a természeti törvényt elfogadják, a természetellenes kapcsolatok megítélése a
túlnyomó többség részéről elutasító, sajnos azonban nem elég hangos a kisebbség hangerejéhez képest. Válságban nem a család van, hanem az egyén. E válság hátterében az a szélsőségesen liberális véleményterror fedezhető fel, mely a deviáns magatartást nem kezelendő problémának, hanem a normális egy verziójának hirdeti. Célja ezzel az egyéni kiszolgáltatottság szélsőségekig fokozása, mert a magára hagyott, eszmék nélkül élő ember jól manipulálható, és fogyasztásmániás. Ez az oka annak, hogy e vélemény támogatói mögé felsorakozik a média és a pénzvilág, s ennek következtében a hangerejük sokkal nagyobb, mint a társadalomban képviselt részarányuk. 2. b) Magát a természeti törvényt a férfi és nő kapcsolatának viszonylatában általában elfogadják-e a megkereszteltek? Igen. Az átlag civilnek e téren inkább a meghunyászkodás, s a gyávaság róható fel, nem szállunk szembe határozottan az emberellenes nézetekkel. Nem használjuk fel a nem hívő kutatók tudományos eredményeit sem. Nem vallásos kutatók támasztják alá, hogy hazug a próbaházasság hasznáról szóló tan, nem erősíti, hanem gyengíti a házastársi hűséget, ha a fiatalok házasság előtt jól kitombolják magukat, hogy a gyermekek számára alapvető érzelmi biztonság szolgálata csak a jól működő családban érhető el. 2. c) Milyen módon vitatják elméletben és gyakorlatban a természeti törvényt a férfi és a nő kapcsolatának viszonylatában, a családalapítás tekintetében? Hogyan képviselik és mélyítik el jelentését civil és egyházi szervezetek? A magyar Alkotmány a házasságot, mint egy férfi és egy nő kapcsolatát védendő értékként írja le (támadják is érte rendesen). Emellett azonban a tényleges élettársi kapcsolatban élők polgári jogait törvényben gyakorlatilag egyenlővé tették a házasságban élőkéhez. E tárgykörbe sorolják a homoszexuálisok együttélését is, akiknek nálunk a gyermekek örökbefogadásának lehetősége egyelőre nem megengedett. Ez utóbbi engedélyezését egyébként a katasztrófa terjesztésének, és a gyermekek jogai sárba tiprásának tartjuk. Káros, de mindennapos jelenségnek tartjuk, hogy a sikerfilmeket előállító műhelyek teljesen a fenti liberális véleményvezérek szolgálatába állnak, s alig látunk olyan sikerfilmet, mely a több gyermeket vállaló családanyát nem szánni való lúzernek mutatja be. Egyre több filmben érhető tetten a homoszexualitás reklámozása is, gondolunk itt filmenként legalább egy mellékszereplő nyíltan vállalt homoszexualitásának bemutatására. Az pedig már szinte felfoghatatlan, hogy európai uniós pályázatok elbírálása során plusz pontot lehet elérni a devianciák programba vételével, támogatásával. Már- már olyan érzésünk támad, hogy szándékosan akarjuk elpusztítani a társadalmunkat. 2. d) Amennyiben vallásukat nem gyakorló, vagy magukat nem hívőnek valló megkereszteltek kérik az egyházi
házasságkötést, miképpen lehet megoldani az ebből adódó lelkipásztori kihívásokat? E kérdésre vallásos civilként nehezen tudunk választ adni. Egyrészről értjük, és elfogadjuk, hogy a Szentlélek ott fú, ahol akar. Másrészről nem értjük, miért akar nem hívő szentségekhez járulni, s nem gondoljuk, hogy a szentségeket feltételek nélkül mindenkinek ki kell szolgáltatni. (Tán erős kifejezés, de ne szórjuk a gyöngyöt disznók elé.) A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy szülessen egy általános rendelkezés, kinek, milyen alapvető feltételek teljesítése esetén szolgáltatható ki a házasság szentsége. Ezt a rendelkezést pedig tartsák be mindenütt az Egyházban, ez ne függjön az adott pap nézetrendszerétől. Meghozott és betartott törvények nélkül a közösség szétesik. Mivel az ilyen párok nagy része csupán szolgáltatóként tekint az Egyházra, sokkal átgondoltabb jegyesoktatás, és komolyabb felkészítés lenne szükséges. 3. A családpasztoráció az evangelizáció összefüggésében 3. a) Milyen tapasztalatok keletkeztek az utóbbi évtizedekben a házasságra történő felkészítés terén? Miképpen igyekeztek ösztönözni a házastársak és a családok evangelizációjának feladatát? Hogyan lehet elősegíteni a családnak, mint családi egyháznak a tudatát? A felkészítésnek a legtöbb helyen hiányzó ifjúsági közösségekben kellene kezdődnie, melyeket alkalmas, és vonzó személyiségű felnőtt vezetőkre kellene bízni, sok helyen ez utóbbiból is hiány van. A jegyesoktatás a legtöbb helyen a lelkipásztorok egyéni felkészítő munkáján alapul. Néhány alkalom, amikor megvilágítják számukra az egyház álláspontját, majd megbeszélik a szertartás lebonyolítását. Ahol komolyabban felkészítik őket, még egy- egy hívő házaspár is elbeszélget velük. Örömteli, hogy a jegyesoktatók képzése és önképzése, tapasztalatcseréje terén is történtek kezdeményező lépések. Önmagában még ez is kevés. A közösségi tapasztalat, személyes beszélgetés, tapasztalatok átadása, tanúságtételek egész sora, nyitott egyházközségek, plébániák kellenének, ahol ott élnek a közösségek, és a befogadó szeretetük sugárzik át a jegyesekre is. Ez elősegítené a fenti célt. Még nem találkoztunk ilyennel. A házasságra való felkészítés során szembetűnő, hogy 99%- ban már együtt élő párok jelentkeznek felkészítésre. A hittől, egyháztól nagyon távol vannak, kevés az elkötelezett keresztény közöttük. Zömében díszletként tekintenek a templomra. A "család egyház" tudatot véleményünk szerint azzal lehetne erősíteni, ha sikerülne összegyűjteni a házaspárokat, családokat közös találkozókon, ahol meg lehet őket erősíteni identitásukban. Közösségbe lehet őket szervezni, ahol hétről- hétre tudják egymást bátorítani, támogatni a társadalmi
ellenszélben. Az esetek nagy részében nem folytatódik a házastársak és a családok evangelizációja. Sokan csak a házasságkötésre való felkészítést tartják szem előtt. 3. b) Sikerült-e olyan családi imaformákat javasolni, amelyek képesek ellenállni a mai élet és kultúra összetett voltának? Nem vagyunk teljesen tisztában a javasolt imaformákkal, de véleményünk szerint a célkitűzés félrecsúszott. Nem vagyunk róla meggyőződve, hogy a "mai életnek és kultúrának való ellenállás" a megfelelő reakció a világra, és ha igen, akkor sem egy imaforma érheti el ezt a célt. Minden keresztény családnak magának kell kialakítania a saját családi imaéletét, s ez tapasztalatunk szerint nagyon hasonló minden családban. A Család évében kiadott Imádkozzunk a családunkért! imakönyvet jó kezdeményezésnek tartjuk. Az Egyházban térben és időben összegyűjtött, kipróbált és bevált imamódok közül mindenkinek minél többet jó lenne megtapasztalni, megszeretni. A természetesen mindig központban maradó szentmise (és az alig ismert zsolozsma) mellett a rózsafüzér, a dicsőítő ima, az egyszerű kérő imák, az Istennel való közvetlen, őszinte, akár konfrontatív beszélgetés, a Szt. Ignáci examenhez hasonló reflektív (lelkiismeretet és napot- napszakot Isten mérlegére tevő) ima, a Jézus- ima, a saját szavakkal mondott ima, a meditáció (különösen a biblikus, és a Szt. Ignác által kidolgozott, öt érzék alkalmazásával végzett szemlélődés), a kifejezetten csendes szemlélődés, vagy a szentségimádás, ma legtöbbször egy- egy lelkiségi vagy közösségi mozgalomhoz, vagy akár egy- egy szerzetes közösséghez kötődik. Nem közös kincs. 3. c) A nemzedékek között feszülő jelenlegi válságos helyzetben hogyan voltak képesek a keresztény családok megvalósítani hivatásukat, a hit továbbadását? Általánosnak mondható, hogy ez csak akkor sikerül, ha a szülők hiteles, és gyermekeik számára vonzó vallásos életet élnek. Ahol ez nincs, ott a gyerekek a többségi társadalom elvárásaihoz igazodnak legkésőbb akkor, amikor kikerülnek a szülői felügyelet alól. A hitük mellett fiatal felnőttként kitartó gyerekeknek is sokszor keményen meg kell harcolniuk a hitükért, mert igen nagy a társadalmi nyomás rajtuk, s fenyegeti őket az elmagányosodás. 3. d) Miképpen sikerült a helyi egyházaknak és a családi lelkiségi mozgalmaknak példaértékű mintákat felmutatniuk? A plébániai családos közösségek jellé válhatnak a plébániákon. A lelkiségi mozgalmak által szervezett lelkigyakorlatokon pedig sok megtérés történt, sok házasság rendeződött, családok újultak meg, válságok múltak el, s reményt adtak a pároknak. Mindez azonban semmiképpen nem tömeges jelenség. Nagy baj, hogy a legtöbb helyi egyházban nem látunk törekvést a példák felmutatására, s a lelkiségi mozgalmak jelenléte is plébános függő. 3. e) A házaspárok és családok miben tudtak hozzájárulni sajátos módon ahhoz, hogy a keresztény házaspárokról és családokról napjainkban is hihető, teljes értékű kép alakuljon
ki? Nincs más lehetőségük, mint a vonzó példa felmutatása a környezetüknek, hiteles élet, tanúságtétel, nyitottság, szerepvállalás. Nincs sok ilyen tanúságtevőnk, ők sem közismertek. A Házas hétvége mozgalom, a Schönstatt mozgalom, a Mécs mozgalom üdítő kivétel, de belterjes, tehát nem ad a társadalom elé hiteles képet, saját tagjainak ad komoly segítséget, és biztosít támogató közösséget. 3. f) Az Egyház milyen lelkipásztori figyelmet fordított arra, hogy támogassa útjukon a házasságra készülő és a válságban lévő párokat? A jegyesek felkészítéséről, s ennek nem kielégítő voltáról már részletesen szóltunk. A válságban lévő házaspárok helyzetére az egyház tragikusan kevés figyelmet fordít. Katasztrófának tartjuk, hogy a válságban lévő házaspárok/azok tagjai gyakorlatilag kizárólag papokhoz fordulhatnak, akiknek semmi tapasztalata a házasélet terén, és gyakran az egyetlen, amit mondani tudnak, hogy nem szabad elválni. Véleményünk szerint az egyházban sokkal- sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani a házaspárok lelki gondozására, akár válságban akár nem válságban lévő párokról van szó. Képzett, tapasztalattal rendelkező embereknek kellene ezt a szolgálatot ellátni. Vannak főként országos kezdeményezések, amelyek egy szűk réteget érnek el. Sokszor a válságban élőknek nem is jut eszébe segítséget kérni lelkipásztorától és közösségétől. 4. Lelkipásztori gondoskodás a házasság egyes nehéz helyzeteiben 4. a) A kísérletként történő együttélés a helyi Egyház szintjén jelentős gondot jelent-e a lelkipásztori munkában? Milyen százalékban lehetne megbecsülni ennek jelenlétét? Ez egy valóságos probléma. A házasságra készülő jegyespárok oktatása során szerzett tapasztalataink szerint általános a házasság előtti együttélés, a válaszolók 80-99% közé teszik ezek arányát, (egyik válaszadó közösségünk szerint 100%) s nem sokkal alacsonyabbnak tartják ezt a magukat vallásgyakorlónak vallók között sem. Az biztos, hogy már alig van, aki ezen fennakad. Indoklásként azt hozzák fel, hogy jobban megismerik egymást a felek, s biztonságosabb így felkészülni a majdani teljes elköteleződésre. Mivel nagyszámú statisztikai adat bizonyítja ennek ellenkezőjét, rá szoktunk kérdezni, hogy ez mivel magyarázható. Erre nem kapunk tőlük értékelhető választ. 4. b) Léteznek-e tényleges élettársi kapcsolatok, amelyeket sem civil, sem egyházi viszonylatban nem ismernek el? Vannak-e ezzel kapcsolatos hiteles statisztikai adatok?
Nem tudunk ilyenről. Az Egyház amint ez egyelőre még köztudottnak vehető a házasságot ismeri el. A polgári törvénykezésben pedig éppen a legutóbbi módosítások a bejegyzett élettársi kapcsolatot jogilag majdnem egyenlővé tette a házassággal. Ezzel csak azok nem élnek, akik együttélésüket semmilyen tekintetben nem szeretnék kodifikálni, esetükben nem az elismerés lehetősége hiányzik, hanem az elismertetési szándék. 4. c) Az újraházasodott különváltak és elváltak a helyi Egyház szintjén jelentős gondot jelentenek-e lelkipásztori szempontból? Százalékosan mennyire becsülhető a számuk? Milyen módon néznek szembe ezzel a valósággal megfelelő lelkipásztori programokon keresztül? Nem tudunk nekik szánt lelkipásztori programról, pedig számarányuk alapján (melyet nem tudnánk pontosan megbecsülni sem) nagyon szükséges lenne. Kevés a válás után újraházasodott, aki megpróbál kitartani az Egyház keretei között, komolyan véve az Egyház tanítását, és fájdalommal ugyan, de tartva magát hozzá, s gyermekeit ebben a keretben katolikusnak neveli. A legtöbb ilyen pár már korábban, a házassága megromlásakor eltávolodik az Egyháztól. Sokan a hibát nem magukban látják, megsértődnek az Egyházra, amiért még innen is kitaszítják őket. Kifejezetten zavaró, hogy az egyes papok hozzáállása és reakciói között semmilyen egységes álláspont nem fedezhető fel. Vannak, akik még a hívő közösséget is megbotránkoztató mértékben elnézőek, s vannak olyanok is, akiknek elutasító magatartása taszítja el az érintetteket, néha családtagjaikkal együtt az Egyháztól. Az az érzésünk, hogy a papság nagy része egyszerűen tanácstalan, tehetetlen és talán épen a tehetetlensége miatt dühös velük szemben. 4. d) Mindezekben az esetekben: hogyan élik meg a megkereszteltek nem szabályszerű állapotukat? Tudatában vannak-e ennek? Egyszerűen csak közönyt mutatnak? Úgy érzik-e, hogy kirekesztettek, szenvednek-e amiatt, hogy nem járulhatnak a szentségekhez? Vannak, akik mint minden egyéb tekintetben is csak a szöveg szintjén keresztények, valójában teljesen közönyösek, s ez a kérdés sem okoz számukra különösebb lelki válságot. Azok körében, akik hitüket komolyan veszik, egy folyamat indul meg. Kezdetben kitaszítottnak és magukra hagyottnak érzik magukat, s ez komoly szenvedést jelent nekik. Sokakban felmerül a kérdés, miért éppen ez a bűn az, amely nem megbocsátható, hiszen az emberek többsége saját bevallása szerint egész élete során ugyanazokkal a bűnökkel küszködik. E szenvedés feldolgozása során kétféle második stáció következhet. Van, aki kitart az Egyház mellett, s a részére kijelölt keretek megtartásával igyekszik életben tartani azt a reményt, hogy valamilyen módon az Isten irgalma nála is érvényesül. Számítani kell azonban arra, hogy számukra a szenvedést jelentő körülmények újra és újra ismétlődnek. Ezért nem kevesen vannak azok sem, akik sokszor egész családjukkal együtt cinikusak, vagy kifejezetten ellenségesek lesznek, s eltávolodnak az Egyháztól.
4. e) Milyen kérésekkel fordulnak az elvált és újraházasodott személyek az Egyház felé a szentáldozás és a szentgyónás tekintetében? Az e helyzetben lévő személyek közül hányan kérik ezeknek a szentségeknek a vételét? Amennyire meg tudjuk ítélni, ha a vallását továbbra is komolyan gyakorolni szándékozó társainkról van szó, ez a kérdés minden esetben felmerül. 4. f) Amennyiben egyszerűsödne a házasság köteléke semmisségének kinyilvánítását célzó kánoni eljárás, vajon ez valós pozitív hozzájárulást eredményezhetne-e az érintett személyek problémáinak megoldása tekintetében? Ha igen, milyen formában? Egy fokozódó társadalmi problémára meg kell próbálnunk korszerű választ adni, s azokat az alapfeltételeket rögzíteni, melyek ugyanúgy érvényesek Baktalórántházán, mint Nemesrempehollóson. E keretek között lehetne a személyre szabott megoldást keresni. Ma vannak, akik nem is értesülnek erről a kánoni eljárásról, másokban az az érzet támad, hogy az Egyház is felbontja a házasságot csak kérelmezni kell. Vannak olyan felbomlott házasságok, melyekben a megkötéskor is nyilvánvaló volt a komolytalanság, ezen esetekben el kellene azon is gondolkodni, hogy valóban minden esetben kötelező- e a szentség kiszolgáltatása. A többi esetben nem tudunk egyértelmű választ adni. Nagyon sokan - akik ilyen helyzetben vannak - idegenkednek ilyen eljárásoktól. Felmerül, hogy az egyszerűsítés nem jelentene megoldást, hanem növelné a válások számát! Aki mélyen éli hitét, annak lelkiismeretét nem nyugtatná meg, ha egyszerűbben érvénytelenítenék a házasságát. Úgy gondoljuk, hogy nem a semmissé nyilvánítási eljárást kellene kevésbé szigorúvá tenni, hanem a segítségnyújtás, a rászorulók felé fordulás egyéb módjait elérhetővé tenni az érintettek számára. Ugyanakkor, ha a valóban érvénytelenül megkötött házasságok semmisségének kinyilvánítása gyorsabban történhetne, sok ember (pár) életét segítené. 4. g) Létezik-e olyan lelkipásztori gondoskodás, amely segítséget jelent ezekben az esetekben? Hogyan zajlik ez a lelkipásztori tevékenység? Léteznek-e országos vagy egyházmegyei szinten ezt célzó programok? Miképpen hirdetik Isten irgalmát az újra házasodott különváltak és elváltak felé, és miképpen valósul meg az Egyház támogatása az ő hitbeli útjuk számára?
Egy- egy egyházmegyei szinten meghirdetett lelki program megszólítja ezeket az embereket. Sajnos egyszeri alkalmat jelentenek, nem lelki kísérést. Célszerűnek tartanék ilyen lehetőséget, s bevonnám az érintetteket ezek kialakításába, mert ők tudják legjobban, mire lenne szükségük. 5. Azonos nemű személyek együttélése vonatkozásában 5. a) Létezik-e az Önök országában olyan civil törvény, amely elismeri az azonos neműek együttélését, és azt valamilyen módon egyenrangúvá teszi a házassággal? Először vegyük azt, amire büszkék lehetünk: a magyar alkotmány kimondja, hogy a házasság egy férfi és egy nő kapcsolata, melyet alkotmányos védelem illet meg (üt is bennünket majd egész Európa rendesen). Emellett viszont kibővült a tényleges élettársi kapcsolatokat megillető jog, mely a házasságtól már alig különbözik. E kategóriában az azonos neműek kapcsolata is elismert. Egyelőre - hála Istennek - gyermeket nem fogadhatnak örökbe, s Magyarországon hivatalos házasságot sem köthetnek. 5. b) Mi a helyi és rész-egyházak magatartása részint a civil állammal szemben, amely előmozdítja az azonos nemű személyek közötti együttélést, részint azokkal a személyekkel szemben, akik ilyen típusú kapcsolatban élnek? Egyértelműen elutasító, nem támogatják az effajta együttélési formát. 5. c) Milyen lelkipásztori gondoskodás lehetséges olyan személyekkel kapcsolatban, akik ilyen együttélést választottak a maguk számára? Úgy véljük, hogy a homoszexuális kapcsolatok az Egyház számára az elváltaknál sokkal kisebb problémát jelentenek. A társadalomnak csak töredékét alkotják, sokkal kisebb csoportot, mint amekkorának egy agresszív és hangos kisebbség láttatni szeretné. Ezen belül is elenyésző azok száma (a töredék töredéke), aki egyházi segítséget igényelne magának e kérdésben. Úgy véljük, hogy egy milliós nagyvárosban esetleg van helye velük foglalkozó lelkipásztornak, de már püspöki székhely nagyságú városban sem jelentkezik ez a kérdés a mindennapok szintjén. 5. d) Olyan azonos nemű személyek esetében, akik gyermeket fogadtak örökbe, hogyan lehet lelkipásztori módon viselkedni a hit továbbadása tekintetében?
Tudomásunk szerint Magyarországon nincs jogi lehetőség ilyen kapcsolatban élőknek az örökbefogadásra, s ezt a gyermekek jogainak védelme szempontjából helyeseljük is. Ezért ezt a kérdést nem értjük, úgy érezzük, hogy erre annyira nincs igény és példa a mindennapi életben, hogy ez a kérdés érdemben nem válaszolható meg. 6. A szabálytalan házassági kapcsolatból származó gyermekek nevelése vonatkozásában 6. a) Milyen becsült arányt képviselnek az ilyen módon nevelkedő gyermekek és serdülők a szabályosan létrejött családokban született és felnövő gyermekekhez képest? Nem ismerünk erre vonatkozó pontos statisztikai adatokat, becslésünk szerint, mely az iskolás gyermekeink osztályaiból indul ki, a gyerekek fele- kétharmada érintett, ha szabálytalan kapcsolaton minden e téren szóba jövő lehetőséget értjük (elvált szülő, újraházasodott szülők, gyermeküket egyedül nevelő, házasságban sosem élt szülő). Vagyis kb. ekkora lehet az aránya azoknak, akik mindkét részről nem a tényleges szüleikkel élnek együtt. Az arány érzésünk szerint folyamatosan romlik. 6. b) Milyen magatartással fordulnak a szülők az Egyház felé? Mit kérnek? Csupán a szentségeket, vagy a hitoktatást és a vallás általában vett tanítását? A szentségeket (keresztséget, elsőáldozást, bérmálást, házasságot), valamint az egyházi temetést kérik. A hitoktatást, a vallás tanítását szükséges velejárónak tekintik (mintegy árukapcsolásként), de az Egyházzal tartós kapcsolat kialakítására nem törekszenek, a gyermekeket nem hozzák a templomba, hanem küldik. Ez talán a legfőbb oka annak, hogy a gyermekek kapcsolata is azonnal megszakad az Egyházzal, mihelyt a szentségek kiszolgáltatása megtörtént. Mindez azonban sajnos nem kizárólag a szabálytalan házassági kapcsolat - ból származókra jellemző, hanem a magát vallásosnak tartók nagy részére is. 6. c) A részegyházak hogyan mennek elébe ezen gyermekek szülei igényének, hogy gyermekeik számára keresztény nevelést biztosítsanak? A gyermekek a szokásos hittanórákon vesznek részt, misenaplót vezetnek, és eljutnak a szentségek vételéig. Itt általánosan jellemző, hogy megszakad a kapcsolat (eddig tartott a tanfolyam). Nem tudunk arról, hogy a családi helyzetük a szokásoson túl bármiféle lelkipásztori tevékenységet indukálna. 6. d) Miként zajlik ezekben az esetekben a szentség gyakorlata:
a felkészítés, a szentség kiszolgáltatása és a lelki kísérés? A hitoktatók valószínűleg jó munkát végeznek, de a gyerekek a tanórák anyagát tanórának tekintik, nem teszik gyakorlattá. Eredményes felkészítés nem képzelhető el a család részvétele, a megnyerő szülői példa nélkül. A szabálytalan házassági kapcsolatokban sokszor éppen ez hiányzik. A szentségeket pedig mindenkinek kiszolgáltatjuk, alig van példa az ellenkezőjére. Lelki kísérés ezt követően többnyire érdeklődés hiányában elmarad. 7. A házastársaknak az életre való nyitottsága tekintetében 7. a) Milyen szinten ismerik valójában a keresztények a Humanae vitae enciklika tanítását a szülői felelőséggel kapcsolatban? Mennyire ismert az erkölcsi megítélése a születésszabályozás különböző módszereinek? Milyen módon lehetne ezt a témát elmélyíteni lelkipásztori szempontból? A Humanae vitae enciklika tanítását a keresztények nagyon kis része ismeri, és alkalmazza is életében. Az egyház által támogatott születésszabályozási módszert nemcsak az egyháztól távolabb állók, de még a keresztény hívők sem nagyon ismerik, illetve legtöbb esetben elutasítják. A születésszabályozásnál sokan a hívek közül megengedhetőnek tartják azokat az eszközöket, amiket az illetékes egyházi hatóság nem. A lelkipásztori gyakorlatban a minden tilostól a házasságaitok érdekében bármi szabad - ig mindennel lehet találkozni. Azok között, akik a hivatalos egyházi tanítással tisztában vannak, komoly vita folyik arról, hogy ez a mindennapi élet, a konkrét párkapcsolatok bonyolult és kiszámíthatatlan helyzetei között alkalmazható és betartható- e. 7. b) Elfogadott-e ez az erkölcsi tanítás? Mik a legproblematikusabb pontjai, amelyek nehézzé teszik elfogadását a házaspárok nagy többsége részéről? Nagyrészt nem elfogadott. Probléma: az Egyház által megengedett módszerek biztonságosságának és egyszerűségének alacsony szintje. A katolikus családok nagy része sem vállal sok gyermeket. Ennek anyagi okai is vannak, a nők karrierlehetőségei is akadályozzák, és ezek nem csupán elítélendő formában jelennek meg. Az általános önzésen kívül, valóban van olyan család, ahol egy keresetből nem tudnak megélni, és elfogadható az is, hogy a nők is értékes munkát végezhetnek a társadalomban. A háttérben ott van az is, hogy már házasság előtt együtt élnek a párok, soha nem gyakoroltak önuralmat, és ezt a házasságon belül igen nehéz elkezdeni.
7. c) Mely természetes módszereket javasolja a helyi egyház, hogy segítse a házaspárokat a Humanae vitae tanításának gyakorlatba történő átültetése terén? A természetes családtervezésnek jó módszerei vannak. Javasolja is az Egyház. Érdemes lenne megtanítani a használatukat még diákkorban. Jegyesoktatáskor beszélünk erről, némi mosolygás kíséretében, miközben az a korosztály, mely még nem kezdte meg a szexuális élet napi gyakorlását az általános iskolában található. Ott pedig ezzel a programmal nem vagyunk jelen. 7. d) Mi ezzel a témával kapcsolatban a tapasztalat a bűnbánat szentségének és a szentáldozásban való részvételnek a gyakorlatában? Egy jelentős réteg a szentgyónásban nem is hozza elő az ezzel kapcsolatos témákat, és szentáldozáshoz is járulnak ilyen helyzetben. Sumákolunk és "koszos kézzel is asztalhoz ülünk" - nehogy lebukjunk! Vagy máshol gyónunk, máshol áldozunk, és nem háborog a lelkünk. 7. e) Milyen ellentmondások mutatkoznak az Egyház tanítása és a civil nevelés között ezen a téren Gyökeres ellentmondásokról kell beszélnünk. A civil nevelés egyenesen óva int az úgy nevezett természetes módszerektől, mert nem biztonságosak. Az egyház a tisztaságra tanít házasság előtt és után is, ezzel szemben a civil nevelés a biztonságos szexre buzdít. A legfőbb problémának azt tartjuk, hogy a mai szülő generáció már azokból áll, akik éppúgy nem kapták meg ezt a tanítást, mint a mostani gyermekeik. Azt sem tudják többnyire, mit kellene átadni. 7. f) Miképpen lehet elősegíteni a születésekre nagyobb mértékben nyitott gondolkodásmód kialakulását? Hogyan lehet elősegíteni a születések növekedését? Nem látunk más megoldást, mint a vonzó példa felmutatását. A többi csak pusztába kiáltott szó. Nem hisszük, hogy a mai demográfiai helyzetnek a szegénység, vagy a kilátástalanság lenne az alapvető oka. Ugyanakkor nem nélkülözhető az állam segítő, támogató hozzáállása, nagy károkat okoz, hogy ez a kérdés a politikai csatározások terepévé vált, mert kiszámíthatatlanná tette a családtervezést. 8. A család és a személy közötti kapcsolat vonatkozásában 8. a) Jézus Krisztus fedi fel az ember misztériumát és hivatását: a család vajon kiemelt hely-e ennek beteljesítésére? Igen Az ember a családjában tud legjobban kiteljesedni. A családban tudja a teljes önátadást megélni,
s a családtagjaiban jelenlévő Jézussal találkozni. A család a tanúságtétel helye, a krisztusi életbe, az imába való bevezetés helye, tapasztalat a közösségről. 8. b) Melyek azok a kritikus helyzetei a családnak a mai világban, amelyek akadállyá válhatnak abban, hogy a személy találkozzon Krisztussal? Házastársak, szülők közötti konfliktushelyzet a házasság során bármikor előfordulhat, ennek kezeletlen volta, tartóssága a gyermekek biztonságérzetére nagyon negatív kihatással vannak. Az egyik legsérülékenyebb időszak a gyermekek serdülőkora. Ekkor, az első szerelmek kibontakozásakor szembesülnek a gyerekek azzal, hogy társaik elvárásai és életmódja gyökeresen más, mint a hazulról hozottak. Nagyon nehéz ellenállni a kortársak nyomásának, a gyerekek ebben az időszakban nagy támogatásra, s szoros figyelemre szorulnak. Az ilyenkor elkerülhetetlen viták gyakran a vallástól elforduláshoz vezetnek, jobb esetben csak átmenetileg. A családi együttlétet mind a szülőkkel szemben támasztott munkahelyi túlzó követelmények, mind a képernyőfüggőség veszélyeztetheti. A rossz konfliktuskezelés példáit azonban nemcsak a televízióból lehet eltanulni, hanem a mindennapi környezetünkből is. 8. c) Milyen módon hatnak vissza a családi életre azok a hitbeli krízisek, amelyeken az egyes személyek keresztülmehetnek? A családi élet nagyon közvetlen módon érzékeny a tagok hitbeli kríziseire. A krízis gyakorlatilag az egész család krízise. Mindenkinek (sőt a családnak, mint egységnek is) reagálni kell rá. Esetenként a családi élet megromlását is előidézhetik, főleg akkor, ha a házastárs rosszul kezeli a helyzetet. Következménye lehet házasságok felbomlása, gyermekáldás visszautasítása, hitbeli nevelés elmulasztása, kapcsolatok meglazulása, pszichés- és magatartásbeli nehézségek, devianciák jelentkezése. 9. Egyéb kihívások és javaslatok 9. a) Vannak-e egyéb kihívások és javaslatok a jelen kérdőívben körüljárt témákkal kapcsolatban, amelyeket sürgetőnek vagy hasznosnak ítélnek a megszólítottak? Plébániaközösségeket kellene létrehozni, amik szigetek lennének az Egyházban, ahol helyet találnak az Istenre éhes emberek. Olyan közösségeket, ahol civilek és lelkipásztorok egyaránt otthon vannak. Ma ritkán vannak ilyenek. A plébániára akkor megyünk, ha elintézni való feladatunk van. Csak úgy nem megyünk be, és a lelkipásztorok sem ugranak be a hívekhez, csak azért, mert erre jártak, és néhány emberi szóra vágynak. A plébánia a lelkipásztorok saját lakása, intim szférája, nem illik őket munkaidőn túl zavarni, ahogyan a civileket sem, a saját lakásukban.