Petõfi Sándor 2.rész Szerzõ dezs Forradalmi látomásköltészet,júlia-versek, Harmadik költõi szakasza, A menekülõ romantika az utolsó korszakokban, Forradalmi látomásköltészet Petõfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáradatát, verseiben, leveleiben, nyilatkozataiban jelen voltak az utópikus szocialista és a kommunisztikus nézetek is. Költészetében 1846-tól felerõsödik a politikai líra, mûvészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végsõ célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak a zsarnoksággal, s ezután hirdeti a kemény meggyõzõdés hitével a menny fog a földre szállni. Ez a derûlátás lobog benne a szabadszállási képviselõ-választás kudarcáig. Egy gondolat bánt engemet (1846) A forradalmi látomásversei közül egyik legjelentõsebb, mely a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik. Ezzel a zaklatott menetû rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendõt. A bántó, elviselhetetlen gondolat a hosszú, észrevétlen elmúlás, melynek
visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletezõ kibontása érzékelteti. A cselekvõ akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután lét metafora (fa, kõszirt) fejezi ki egyenlõre a költõ óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a másiknak, a hosszú és beteg sorvadásnak vágybeli ellentétei: az épnek és erõsnek hirtelen, elemi erõk által okozott, nagyszerûjelenségektõl kísért pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költõ számára is felfoghatatlan. A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést megelõzõ idõt. Az elõbbi képek után jelenik meg a cselekvõ halál gondolata egy látomásban. Ez a látomásszakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely idõben egymást követõ jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az elõzõekhez képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekbõl ismert vízió: minden rabszolganép a világszabadság szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek erõsítik az ütközet elképzelését: lelkesedés piros színe az arcokon és a zászlókon s az elharsogják ige a földkerekségen kelettõl nyugatig végighömpölygõ mennydörgése. A külön sorba kerülõ világszabadság erõteljes hangsúlyt ad a nagy célkitûzésének. Egyes szám elsõ személyben folytatódik a költemény. A felzaklatott költõi képzelet a közvetlen összecsapás forgatagába vezet. Gyors mozgással kapcsolódik az acéli zörej, az ágyúdörej, a trombiták riadója, a fújó paripák száguldásának
látomásai. Elesni a csatában nem passzív megsemmisülés, hanem hõsi halál az utolsó csatában. A ponttal és a gondolatjellel lezáruló mondattal a költemény visszatér az elõbbi ritmushoz, lecsendesedik, lelassul. Az ünnepélyes temetés a végsõ látomás. Az utókor, a hálás nemzedék adja meg a végtisztességet az önfeláldozó hõseinek. A rapszódia a szent világszabadság jelszavának zengésével zárul. A XIX. század költõi (1847) A versben az érvelés játszik szerepet. Petõfi azonosul a romantikus költõi eszménnyel, a költõ vezér, lángoszlop, aki küzd a népért. Szenvedélyesen szólít fel: Ne fogjon senki könnyelmûen / A húrok pengetésihez!, Elõre hát mind, aki költõ, / A néppel tûzön-vízen át! (1. vsz.). meghatározza a népvezér költõk szerepét, rendeltetését (2. vsz.), felháborodottan átkozza meg a gyáva és hamis, hazug próféták magatartását (3-4. vsz.). Az elérendõ célok között páratlanul radikális gondolatot találunk: az egyenlõ elosztás követelményét. Mindez jól érzékelteti, mennyire messzire ment volna el forradalmi elképzeléseiben. De amennyire radikális, annyira utópisztikus ez az elképzelés. Az ígéret földjét, a Kánaánt még messze nem érték el. De Ha majd a bõség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán, nos akkor beszélhetünk igazán a jólétrõl, a Kánaán szerepérõl, ahol rabság után a jobb élet, a szabadság vár (5. vsz.). Ez nemcsak Petõfi idejében, de napjainkban sem mondható el. És addig? / folyvást küszködni kell.- / Talán az élet, munkáinkért, / Nem fog fizetni semmivel, De ez senkit sem tántoríthat
el a további harctól. A költemény mégis megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minõsíti az embert. A biblikus motívumok átszövik a verset, s a politikai meggyõzõdést a vallásos hit magasságába emelik, a látomást ars poeticává avatják. Ez a költemény minden romantikus szenvedélyességének ellenére is kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésû kompozíció; az indulatok nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a strófaszerkezetek és a rímek szabályos ismétlõdését. Inkább érvelõ, bizonyító, meggyõzõ retorikára esik benne a hangsúly. A XIX. század költõi c. versben a forradalmi jövendöléseit ars poeticává emeli, s általános követelményként állítja valamennyi költõ elé. A középpontjában a megváltó szándék áll. Petõfi a szabadságot várta és jövendölte az emberiség második megváltója -ként. A nemzeti függetlenség hiánya és a polgárosodás megkésettsége következtében nálunk is a nemzet ébresztõjének, tanítójának és lelkiismeretének tekintette az irodalmat a közvélemény-formáló nemesi értelmiség. A költõtõl azt várták, hogy vezér, politikus is legyen egy személyben. Petõfi jóval radikálisabban gondolkodott, mint a nemesi értelmiség túlnyomó része. A Világosságot! (1847) c. bölcseleti költeménye a használni vágyó, a cselekvõ költõ filozófiája. Számára a kérdések kérdése az, hogy használ-e vagy sem a világnak aki érte föláldozza magát. Bár kételyektõl gyötörten, de mégis hinni akarja, hogy a világ az általános boldogság kora felé halad. Arany Jánoshoz írott elsõ prózai és költõi
levelében is a nép politikai szolgálatát teszi meg költészete céljának: Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ezzel a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Júlia-versek Petõfi mottója 1846-47. táján: "Szabadság, szerelem! E kettõ kell nekem." Ez megjelöli ekkori költészetének két legfontosabb témakörét, s megszabja a költõ értékrendjét: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság. Tehát a politika mellett másik nagy ihletforrása a szerelem, az igazi mély szenvedély. Petõfiben egy pillanat lobbantotta lángra a szerelmet, s ettõl kezdve sorsa elválaszthatatlan lett a 18 éves leányétól, Szendrey Júliáétól. Szerelmük történetének minden fordulata megtalálható a versekben. Petõfi boldog, de boldogsága nem felhõtlen. Júlia ugyanis szeszélyesen, rejtélyesen viselkedett vele, szívét sem lekötni, sem a feléje áradó szerelmet nem akarta és nem tudta visszautasítani. A nagy szerelmi élmény 1846 nyárutóján várt Petõfire. Erdélyi körútra akart utazni, de elakadt Szatmár megyében. A megyebálon ugyanis megismerkedett Szendrey Júliával szeptember 8-án, az erdõdi jószágigazgató lányával. Az elsõ pillanatban megszerette, Júlia azonban még habozott, s ezért a költõ is rendkívül bizonytalan volt. A telet egymástól távol töltötték. Petõfi egyik nagy ihletforrása a szerelem, igazi mély szenvedély. A Júlia-versek nem egységes költemények, több népdal is, helyzetdal is van közöttük. 1847-ben jelent meg az Életképekben Petõfi Reszket a bokor címû verse. A magyar népdal természeti képpárhuzamát mûvészien felhasználó szerelmi vallomás befejezõ része hozta meg a költõ számára a döntést. Hogyha már nem
szeretsz, / Az isten áldjon meg, / De ha szeretsz, úgy / Ezerszer áldjon meg!. Júlia egy közös ismerõsük Petõfinek küldött levelében válaszul csak ennyit írt: 1000-szer, Júlia. Petõfi 1847 tavaszán megkérte Júlia kezét, a leány apja elutasította. Ennek ellenére megismerkedésük évfordulóján (szept. 8.) házasságot kötöttek. A mézesheteket A Szatmár megyei Koltón, Teleki Sándor gróf kastélyában töltötték, majd Pestre költöztek és 1848 nyaráig Jókai Mórral közös bérletben laktak a VII. kerületben. Reszket a bokor, mert... (1847) Ez a vers a szakítás, a végleges isten áldjon verseként született. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükröz. Az indító kép a lélek rezdülését sejteti a már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. A második strófa képi anyaga a régi szenvedély felerõsödésérõl vall, a záró szakasz az évszakok ellentétébõl levont következtetés után a kijózanodást mutatja, s a köznapi búcsúformula az indulatok lehiggadásáról ad hírt. Ismeretes a vers sorsfordító szerepe: Júlia e vers hatására viszonozza a költõ érzelmeit, és beleegyezik a házasságba ( Ezerszer Júlia ). Petõfi teremtette meg irodalmunkban a hitvesi költészetet: feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit. Beszél a fákkal a bús õszi szél (1847) Koltón, a mézeshetek idején írta ezt a versét. Tárgya nem a szerelem. Júlia jelen van benne, de nem csak testi valóságában alszik. Hangulatmegkötõ helyzetképpel indul a költemény. Az õszi szél elmúlást
susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve rázzák fejüket. Ezzel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése, a délutáni kényelmes pihenés. Nyugodt, szinte álmosító hangulat lesz úrrá az elsõ versszakon, ezt a késõbbiekben csak a refrén õrzi. Ezzel a nyugalommal kerül ellentétbe a következõ négy strófában a költõi én egyre szenvedélyesebbé váló elmélkedése. A poéta kezében "imakönyve": a szabadságháborúk története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. A meditáció a szabadságért vívott háborúktól ível a jövendõ kor látomásáig, a "vérpanoráma" iszonyatáig, de közben minden strófa végén megpihen a képzelet a refrén intimitásában. A végsõ képet indulatok töltik meg, mellette halkan piheg a refrén, jelezve a roppant távolságot a bús õszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között. Szeptember végén (1847) Költészetünk egyik legszebb elégiája. Nemcsak gyönyörû vallomás a halhatatlan szerelemrõl, hanem sejtelem is az emberi élet és boldogság gyors mulandóságáról. Rejtélyes, mert Petõfit nagy boldogsága közepette lepi meg az elmúlás gondolata. Az elsõ versszakban természeti ellentéteket figyelhetünk meg (tél-nyár), feltûnnek a rohanó idõ képei, s a költõ ugyanezeket az ellentéteket figyeli meg önmagában (ifjú szív-õsz haj). A rohanó, feltartóztathatatlan idõ képével indul a második strófa, mely Kosztolányi szerint a legszebb magyar verssor. Az ihletõ alkalom benne van a versben: a koltói kastély ablakából látott nyárvégi táj, amelynek mélabúval átszõtt leírása megvan Júlia akkor írt naplójában is. A természet közelgõ hervadása saját
fiatalságának és boldogságának mulandóságára figyelmezteti a fiatal férjet. Az elégia mégis a síron túl is élõ, halhatatlan szerelem szenvedélyes vallomásával zárul. A múlandóság az élet eliramlása ébreszti fel a költõben a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség képét, akit még a sírban is szeretni fog. Minek nevezzelek? (1848) A költemény egyetlen feladata, hogy kifejezze a Júlia iránt érzett szerelem nagyságát. Feleséget aligha ünnepeltek gyönyörûbb szavakkal, mint Petõfi ebben a versében Júliát. Minden szakasz elején a reménykedõ bizakodás, a végén a tehetetlen kétségbeesés hangja szólal meg a megismételt kérdésben. Hogy felelni tudjon az újra meg újra elhangzó kérdésre, a fantázia segítségével különbözõ helyzeteket idéz fel emlékeibõl. Az elragadtatott költõ a szenvedéllyel szeretett asszony szépségébõl a szemét, a tekintetét, a hangját és az ajkát emeli ki természeti képekkel. A kedves szeme: bûvös sugarú esti csillag; tekintete: szelíd galamb; hangja: tavaszt hirdetõ csalogánydal. A refrén tízszeresen ismétli: Minek nevezzelek? A három jelzõ (Édes szép ifjú hitvesem) tökéletesen összefoglalja mindazt, amit a költõ elmondott a versben. Az elsõ három versszakban az imádott nõ tulajdonságait írja le, s a vers a negyedik strófában éri el a csúcspontját. A befejezés azonban nyitott marad, ami azt tanúsítja, hogy a nyelv szegényes eszköz Júlia szépségének méltó kifejezésére. A Júlia-versek a napló hitelességével örökítik meg a szerelem kezdetét, kibontakozását és a boldog házaséletet. A hitvesi költészetnek irodalmunkban elsõ klasszikusa Petõfi. Elõtte csak egy-két költõ emlékezett meg feleségérõl (Kisfaludy Sándor). Harmadik költõi
szakasza 1844-ben Petõfi érdeklõdése a politika felé fordult. A francia forradalom történetét olvasta jakobinus szellemû írásokban. Ez hatással volt álláspontjára. Petõfi körül kialakult egy radikális csoport, a Tízek Társasága. Ez fiatal írókból állt, akik nagyobb honoráriumot akartak a kiadóktól. Életképek címmel újságot indítottak, és elhatározták, hogy más lapoknak nem írnak, csak az Életképekben jelentetik meg írásaikat. Az újságot viszont elvették tõlük. Ennek ellenére a fiatal írók együtt maradtak és politizáltak. A Tízek Társaságából Fiatal Magyarország nevû szervezetük alakult ki. Most már függetlenséget és köztársaságot akartak. A Pilvax volt a törzshelyük. A forradalmat 19-ére tervezték, de a 14-i bécsi forradalom miatt 15-e lett. 1848. márc. 15-e a pesti forradalom napja. Petõfit nem érte váratlanul a népek tavasza, a forradalmi hullám. Naplójegyzeteiben és leveleibe erre már korábban is tett célzásokat. Márc. 15-én, amikor a bécsi forradalom hírét vették, Petõfi kezdeményezésére határoztak úgy a Pilvaxban összesereglett ifjak, hogy a népgyûlést azonnal meg kell tartani. A nevezetes nap eseményeit még aznap éjjel prózában is, versben is megörökítette. Büszkén vetette papírra: Nagyapáink és apáink, /Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit mint mink / Huszonnégy óra alatt. Nemzeti dal 1848. márc. 13-án írta, eredetileg arra a népgyûlésre, amelyet a pesti ifjúság 19-én akart megtartani. Az események azonban felgyorsultak. 15-én a Pilvaxban olvasta fel. Már az elsõ versszak kimondja a lényeget. Lelkes, drámai hangon, felkiáltásokkal és költõi kérdéssel a haza szabadságának kivívására szólít fel, és felveti a
kérdést: Rabok legyünk vagy szabadok? Szenvedélyes mondanivalót a versszakok végén a Rabok tovább nem leszünk! sor zárja. A mûben a refrén a nép szövege. Elsõsorban megszólítja a tömeget, a népet. A harmadik sorban a nép nevében kérdez. Mozgósító szövegnek készült. A Nemzeti dal a forradalmi idõszak nyitánya. Itt benn vagyok a férfikor nyarában (1848, Pest) A márciusi ifjak 1848. júniusában írta meg ezt a mûvét, mely nem vált népszerûvé. Vátesz költõ képi világára utal a harmadik versszak harmadik sora: "megillettük" (=megérintettük). Ez Jézusra, a feltámadásra utal. Messiásként akarja föltámasztani a népet. Hasonló versekben a tetteikért megbecsülik a népet haláluk után, de itt a kiábrándulás jelentkezik (a babérkoszorút ellopják). A jövõkép itt már más: a jövõ nem a visszanyert paradicsom, az egymásra találásra már csak csodaként emlékeznek. Tehát a történelem nem változik. Nem engedi tudatosan rávetíteni a kiábrándulást a társadalomra. Az apostol 1848 nyarán választások voltak, Petõfi Szabadszálláson jelöltette magát képviselõnek. De még a városba sem engedik be, kudarcot vall. Ennek hatására írja meg ezt a mûvét. A nagy elbeszélõ költeményben a következetes forradalmár alakját akarta mintaképül állítani a nemzet elé. Fõhõse Szilveszter, akinek sorsában saját életének szálait is beleszõtte (maga a név is személyes vonatkozású), más mozzanatok viszont Táncsics Mihály sorsára emlékeztetnek (titkos nyomda, börtön). Szilveszter a tudatosan cselekvõ forradalmár. Akárcsak Petõfi, õ is rendületlenül hisz a nép erejében, az elnyomottak felszabadításáért vívott harc gyõzelmében. Õt is a szabadságszeretet hatja át,
feltétel nélkül vállalja elveit, és mindenét feláldozza a haladásért folyó harcban. A költõ Szilveszter fejlõdése során négy fordulóban mutatja be hõse összeütközését a (feudális) társadalommal. A gazdag úr házánál lopva tanul, 16 éves korában fellázad megalázó helyzete és a nagyságos úrfi bánásmódja ellen. Elhagyja az úri házat. Tanulmányainak befejezése után falusi jegyzõ lesz, hogy öntudatra ébressze a népet. A földesúr és a pap összefog ellene, a félrevezetett nép elûzi a faluból. A nép azért nem ismeri fel apostolait, mert évszázadok óta vakságban tartják. A városba megy, ahová a földesúr lánya is követi (Szendrey Júliára emlékeztet). Ott könyvet ír az elnyomás ellen, ezért börtönbe vetik. Szilveszter könyvének programja: vagy mindent, vagy semmit; cél a teljes egyenlõség. A mû szerint a jelenben ezek nem valósulnak meg, majd csak a következõ nemzedék valósítja meg. A cél csak a jövõben valósítható meg, mert a nép még szolganép. Optimista a jövõre nézve, jelenkorral szemben viszont pesszimista: "Messze még a Kánaán". Büntetését letölti, kiszabadul, merényletet követ el a király ellen. Szilvesztert lefejezik. A magányos, néptõl elszakadt forradalmárnak el kell buknia. Mûfaja: verses regény. Az író beleszól a történetbe, kommentálja azt, egy egész életutat mutat be. Városi történet, a falusi betét csak arra való, hogy találkozzon a néppel. A strófaszerkezet nem kötött. A menekülõ romantika az utolsó korszakokban 1848. decembere a szabadságharc nagy végpillanata, úgy tûnik küszöbön a katonai vereség. 1849. Január Pest-Buda kiürítése, a kormány Debrecenbe költözik. 30.000 magyar katona szemben 100.000 osztrákkal. A helyzet pesszimizmusra, reménytelenségre ad okot. Európa csendes, újra csendes (1849) A
szabadság itt istenként jelenik meg. Különös érvelés: minél reménytelenebb a helyzet, annál biztosabb, hogy gyõzünk. Már csak egyedül maradtunk, itt csak mi vagyunk érdemesek Isten segítségére. Ez szinte már irracionális gondolatmenet. Petõfi történelemfelfogása: történelmi szükségszerûség a fejlõdés, a szabadság gyõzelme. A vers eleje megszólítás az istenként létezõ szabadsághoz, a kérdés mûfaja ima. Az utolsó 2 szakasz szintén ima, többi átmenet óda és ima között. A költemény elsõ része a néphez szól, de mintha önmagához szólna a nép egyik tagjához. Ima sajátos formája. Nem mozgósító jellegû, töprengõ megszólítás, monológ. A haladás gyõzelmébe vetett feltétlen hit jellemzõ Petõfi költeményeire 1849 elejéig. A nép egyre inkább eltûnik, mint alap, úgy tekint rá, mint ami kiskorú, méltatlan a nagy emberek közremûködésére. Nincs szerepük a haladásban, vagy egyáltalán nincsenek jelen. De továbbra is fönntartja a haladás elvét (Hegel filozófia). Pacsirtaszót hallok megint (1849) Pozitív érték: dal, költészet, negatív érték: korona, harc. Más költeményeiben a harccal maximálisan azonosítja magát, itt azonban szembeállítja a költõt és a katonát. A katona mivolta veszélyeket tartogat, ha harcol, ez megszünteti õt költõnek lenni. A költõi érték jelenik meg pozitívan. Menekülõ romantika: negatív dolgokból pozitívak felé menekül. A szerelem metafizikai értékként jelenik meg. A természeti értékek az emberi világgal szemben állnak. Szörnyû idõ (1849) Ez az utolsó ránk maradt verse. Itt megváltozik Petõfi világképe, gondolatvilága. Elsõ két szakasz: a valóság rossz, legalábbis rossz oldaláról mutatja be. Eddig az égrõl más feltételezései voltak (segít), most ez is negatívvá válik. Kiesett
abból a világból, ahol a jó gyõz, ami jellemzõ az Európa csendes, újra csendes versére. Megváltozik a történelmi szükségszerûség: a nemzethalál reálissá válik, ami belefér a történelembe. A történelmet egyébként emberfeletti erõk irányítják, negatívan. Kiveszett belõle az ember. A harmadik szakasz új viszony a valósághoz, sajátos viszonyulás ember és valóság között (lehet, hogy marad valaki). A költõ azonban megmarad az emberfeletti álomvilágban, de ez negatív, a lírai én nem racionálisan gondolkodik. Abszurd világkép jelenik meg, ami nem emberi, nem reális, ezért történhetnek meg, olyan dolgok, amik megtörténnek. A valóság egy irracionális mese. Petõfi életének utolsó félévének költészete késõbbi irányzatokhoz (századvégi modern költészet) kapcsolódik, ezeket készíti elõ.