A SPÁRTAI HADSEREG "Nincs szebb dolog, mint bátor embernek az első sorokban elhullani, miközben hazájáért folyik a küzdelem. Lelkesen harcoljunk e földért, lelkesen haljunk meg gyermekeink javáért, ne kíméljük életünket! Gyertek ifjú harcosok, legyen erős szívetekben a buzgalom, ne szeressétek oly nagyon az életet, ha harcosnak születtetek. " / Tercius (Tyrtaios) - spártai katona, és költő / Tercius a kor jellegzetes hadseregében harcolt, melyet a hopliták alkottak. Nehéz fegyverzetű, lándzsával és kerek pajzzsal felszerelt gyalogosok. Az i.e. VII. sz. végére szinte minden városállam rendelkezett ilyen hoplita hadsereggel. Ők nem főállású katonák voltak, hanem földművesek, akik ha kellett otthagyták az ekét és közösségüket fegyverrel védték meg. A szomszédaikkal együtt fegyvert fogó férfiak nemcsak bátorságukról tettek bizonyságot, hanem polgári jogaikról is. A hoplita harcosok felszerelésének legfontosabb eleme a kerek pajzs, a nevüket is erről kapták; a görög hoplon szóból, ami pajzsot jelent. A pajzs kb. 1 méter átmérőjű volt, a bal kezet kellett a közepén lévő kartartón átbújtatni, majd átnyúlni a másik szélén lévő fogantyúig, és azt megmarkolni. A pajzs megfogása a kétszeres bújtatón. (Részlet egy korabeli amfóráról.) Rendszerint faszerkezettel és bronz borítással készítették, és a súlya kb. 10 kiló volt, ami nagyon sok, főleg ha számításba vesszük, hogy csatában egész nap kézben kellett tartani, de nagyobb szégyent, mint hogy az ember leeressze a karját, és elejtse a pajzsot, elképzelni sem lehetett. A pajzs felületét vagy festéssel, vagy művészi domborművekkel díszítették. A spártaiak egy egyszerű "lambda" jellel, ami a hazájuk nevének kezdőbetűje volt: Lakedonia, más népek főként
mitikus alakokkal, és ezek közül is igen sokszor az emberevő Gorgó fejével, ami még rémisztően is hatott harc közben. Balra spártai hoplita harcos, a pajzsán a Lakedóniát (Spárta másik neve) jelentő "lambda" jellel. Jobbra athéni hoplita, a jellegzetes Gorgó-fejes pajzzsal. A hopliták csapatban harcoltak. A pajzs felével magukat, a másik felével a balra álló társukat védték. A fegyverzet gyakran látványos és igen sokféle változatban előforduló eleme a sisak. Nemcsak a fejet védte, hanem az arcot és sok esetben külön az orrot is. Néha csak egészen szűk nyílást hagytak a szemnek. A fémsisakot belülről vászonnal vagy bőrrel bélelték. A dekoratív sisakforgó legtöbbször lószőrből készült, változatos színekben. A mellvért hosszabb fejlődésen ment keresztül. Eleinte a harang alakú vért még teljes egészében fémből készült. Később a pajzs ezt feleslegessé tette, s egyébként is túl nehéznek bizonyult. Ezért elterjedtek a különféle bőr- vagy vászonvértek, amelyeket fémrátétekkel vagy láncokkal erősítettek meg. A harcos combját részben védte a pajzs, de szüksége volt lábszárvédőre is. Ez rendszerint megint csak fémből készült, s a térd fölött végződött.
Balra spártai-, jobbra athéni hoplita teljes felszerelése. A tekintélyes értékű védőfegyverzethez képest a támadófegyverek nem igazán látványosak. Közülük a lándzsa volt a fontosabb: 2-3 méter hosszúságú fanyél, egyik végén vasheggyel, ezzel igyekeztek az ellenséget megsebezni, a másik végén levő heggyel pedig, amely bronzból készült, a lándzsát a földbe lehetett szúrni, s ez segített a fej felett tartott lándzsa kiegyensúlyozásában is. A fogás helyét gyakran bőrszíjjal tekercselték. Az üldözéssé fajuló harc és a közvetlen ember-ember elleni küzdelem fegyvere a rövid pengéjű, egyenes kard. A kard pengéje vasból, tartozékai inkább bronzból, esetleg valamilyen más anyagból készültek. Vállon átvetve hordták, az ütközet kezdetekor nem tartották kézben.
Spártai harcos a Thermopylai emlékműről. Jól megfigyelhető a pajzs fogási módja, a rövid kard, a mell- és lábvért, valamint a díszes sisak. A hopliták jellegzetes lándzsája nincs nála, mert a Thermopylai csatában nem falanxok harcoltak egymás ellen, hanem közvetlen ember-ember elleni kűzdelem folyt. Elképzelhető, hogy a lándzsa mellett egy hajítódárda is tartozott a felszereléshez (az ún. kelevéz, amit Homérosz még fő fegyverként említ az Íliászban), amit még a közelharc kibontakozása előtt kellett elhajítani, bár az ilyen típusú előkészítés egyre inkább a könnyűfegyverzetű segédcsapatokra hárult. A hoplita harcmodor lényege, hogy sűrű alakzatba, úgynevezett falanxba (phalanx) tömörültek. Kb. 50 hoplita állt egymás mellett, egymás mögött 7-8 sorban. Fontos volt a begyakorolt együtt mozgás, és a fegyelem, de a legfontosabb a bizalom volt. Ha a mellettünk álló megijedt és elfutott, a bal oldalunk védtelen maradt az ellenség dárdáival szemben. A spártaiak sok időt töltöttek az ún. harci zene gyakorlásával. E ritmikus ütemek segítségével a zene révén irányváltást, és sebességet lehetett közvetíteni a falanx számára.
Rövidsoros görög falanx (csak a pajzsban tér el a spártaitól). Amikor két falanx összecsapott, rendszerint mindkét oszlop jobbra tért ki. Az ember természetes ösztöne, hogy ilyenkor amennyire csak lehet, a szomszéd pajzsa mögé bújik, ilyen pillanatokban a falanxot az összeomlás veszélye fenyegette. Ahhoz hogy az alakzat fennmaradjon, fogunkat összeszorítva kell helytállnunk. Tercius erre is szolgált tanáccsal: ".Azok, akik elég bátrak, hogy egymás mellett maradjanak, és előrenyomulnak, hogy kézitusába bocsátkozzanak, ritkábban halnak meg, és még a többiek biztonságáról is gondoskodnak. " Ha felállt a pajzsok falanxa, már nem volt szükség kifinomult taktikára. A csatamező szinte eltűnt a porfelhőben, ahol egymásnak feszült a bronz és az izmok. A hátsó sorok dolga volt, hogy előrenyomják a többieket. Az első 3 sorban, - amely lándzsanyújtásnyira volt az ellenségtől - könnyű volt meghalni. Spárta ezt a harcmodort minden más görög városállamnál nagyobb tökélyre fejlesztette.
Athéni lovas katona. A hoplita harcos fő támadófegyvere - mint láttuk - a döfőlándzsa volt, s ezzel kellett a szemben álló hadsor katonáit megsebeznie. Erre a legtöbb esély a sisak és a mellvért közötti részen, a nyak tájékán adódott. A harcot az dönthette el, hogy az egyik hadsor szigorúan zárt alakzatban végrehajtott döntő rohammal képes volt-e hátranyomni az ellenséget. Ha megfutamodtak, az üldözőbe vett katonákkal szemben már nagyobb hasznát lehetett venni a kardnak. A menekülő hoplita védtelenné vált, s a korábban biztonságot nyújtó pajzs a futásban már csak hátráltatta (néha az üldözők is megszabadultak pajzsuktól).
Eredeti görög sisakok. A pajzs elvesztése nem csupán a hadsereg vereségéről tanúskodott, hanem viselőjének megfutamodásáról, gyávaságáról is. Ezért a spártai asszonyok úgy buzdították hadba induló férjüket, hogy vagy pajzsukkal térjenek haza, vagy pajzsukon. Vagyis holtan! Könnyűfegyverzetű csapatok már ekkor is voltak, de az összecsapások során nem játszottak lényeges szerepet (ugyanez elmondható a lovasságról is). Ezek a szabályos ütközetekben eleinte arra szorítkoztak, hogy - a tényleges összecsapást megelőzően - igyekeztek az ellenséges phalanxot lövedékeikkel megzavarni, minél több sebesülést okozni. A segédcsapatok kikerülhettek a hoplita fegyverzettel nem rendelkező polgárok közül is, de gyakran speciális fegyverzetű zsoldosok voltak. Az íjat és parittyát sok nép haderejében használták, de a spártaiak mélységesen megvetették eme fegyvereket, és használóira kegyetlen halál várt, ha élve elfogták őket. Amúgy is jellemző volt e korra, hogy a csatákban hadifoglyok ejtésével nem nagyon foglalkoztak, ha mégis, akkor azt olyan esetekben tették meg, amikor szándékosan rabszolgaejtő csatákat vívtak, vagy ezzel ismerték el egy legyőzött harcos bátorságát. A megadás igen nagy szégyennek számított, és hacsak nem volt híres és gazdag ember az illető, akiért váltságdíjat kérhettek, szinte biztosan azonnali halál járt érte.