.CZÉH ZOLTAN..Ahol a folyók..visszafelé folynak. Természetátalakítás és vízszennyezés a Szovjetunióban Sztálin 1933. június 20-án egy kis g zös fedélzetér l megszemlélte a Balti-tengert a Fehér-tengerrel összeköt, frissen elkészült csatornát. A f titkár köztudottan ritkán mozdult ki Kreml-beli dolgozószobájából, az eseménnyel így igen részletesen foglalkoztak a korabeli filmhíradók. Sztálin ekkor szembesült el ször a meglehet sen ötletszer en megindított építkezés döbbenetes méreteivel és az ott alkalmazott módszerekben rejl lehet ségekkel. Az a halvány mosoly, amivel a látottakat fogadta, alighanem nagyban befolyásolta országa kés bbi történelmét, nemcsak az ötvenes évekig, hanem egészen napjainkig. A csatorna, a Belomorkanal legismertebb jellemz je, hogy tervrajzát maga Sztálin alkotta meg, amikor mutatóujjával egy lendületes vonalat húzott a Szovjetunió térképére. A népszer legenda nyilván túloz, az mindenesetre tény, hogy a vállalkozás magán viselte a despotizmus valamennyi ismérvét. A 227 kilométeres csatornát mely jelenleg is (!) a világ harmadik leghosszabb mesterséges vízi útja mindenféle el zetes geológiai felmérés nélkül, mindössze 18 hónap alatt építették meg, gyakorlatilag ingyen, rabok munkaerejének felhasználásával: napi 11 12 órás munkaid mellett, csákánnyal, talicskával, fadarukkal. Az emberveszteségekr l a mai napig megoszlanak a vélemények, a szakirodalom 55 és 140 ezer f közé teszi. A hisztérikus tempóban haladó építkezés menetér l rendszeresen tudósították a közvéleményt, a Belomorkanal az els ötéves terv jelképévé vált. Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág cím nevezetes könyvében értelmetlen vállalkozásnak titulálja a csatornát. Ez azonban nem igaz. A Belomorkanal nagyon is racionális létesítmény. Megépítésekor a stratégiai funkció volt a dönt szempont a Vörös Flotta hadihajóinak gyors, a Szovjetunió belterületén való átcsoportosíthatósága, amely aztán hamar kib vült a vízi szállítás adta lehet ségekkel. A Belomorkanal lendületesen felfelé ível gazdasági mutatói egyértelm vé tették a továbblépés irányát: az európai országrészen lév vízi utak egyetlen összefügg rendszerré való b vítését. A program a Moszkva Volga-csatorna megépítésével folytatódott (1932 1937), majd elkészült a már régóta tervezett, a világháború miatt félbemaradt Volga Don-csatorna (1946 1952), végül pedig immár Sztálin halála után a Volga Balti-tenger vízi út is (1964-re), ezek hátterében pedig ott húzódott a kevésbé látványos folyószabályozások sokasága (Moszkva, Volga, Szvir, Satura, Dnyepr) valamennyi rabmunka alkalmazásával. A gyors átalakulás mozgatórugója tehát a folyami hajózás szerepének felismerése volt. A vízi utak olcsó szállítási lehet séget biztosítottak az er ltetett iparosítás egymástól távoli központjai között. Az infrastruktúra kizárólag így tudott lépést tartani a nyersanyag-kitermelés és -feldolgozás rohamosan b vül igényeivel. 71
Czéh Zoltán Menet közben aztán gyorsan megmutatkozott az újabb nagy lehet ség: az említett folyók enyhíthettek a szovjet gazdaság krónikus energiahiányán is. 1931 1932-ben felépült a Dnyepr folyó els er m ve (Dnyepropetrovszknál), amely átadásakor a legnagyobb volt a világon, majd 1934-ben a Tuloma folyó duzzasztója (Murmanszk közelében), egy kisebb, de technikailag az el bbinél is korszer bb er m. Az említett két tendencia, vagyis a vízi közlekedés korszer sítése és a vízenergia felhasználási körének b vítése els pillantásra akár igen modern felfogást is tükrözhetne: a környezetvédelemre tekintettel lév iparosítást, ember és természet harmóniájának megóvását. A valóság persze ahogy az a Belomorkanal példájából már nyilván sejthet nem ez. Környezetvédelem helyett a harmincas évek frazeológiája a természet legy zését hirdette meg, és hogy a szóhasználat mennyire indokolt, azt hamar nyilvánvalóvá tette a folyók felhasználásának harmadik területe: az öntözés. Már az iparosodó cári Oroszország számára akut problémát jelentett a mez gazdaság. Az elemi nehézségeken a forradalmat követ földosztás, majd a kollektivizálás sem tudott segíteni. A termelékenységet alapvet szerkezeti átalakítások nélkül nem lehetett fokozni, maradt tehát egyetlen lehet ségként a term terület növelése. Már a múlt század földrajztudósai rátaláltak a megoldásra : Dél-Szibéria terméketlen sztyeppéire, valamint az Aral-tó és a Kaszpi-tenger közti félsivatagos sávra. Mindkét terület hatalmas lehet ségeket rejtett magában ha képesek megoldani azok vízellátását. Szibéria nagy folyóinak (Jenyiszej, Ob, Irtisz, Léna) szabályozására a cári Oroszország nem vállakozott, nem is igen vállalkozhatott. Els ként a Sztálin-korszak ipari fellendülése teremtette meg az ehhez szükséges feltételeket. 1939 1940-ben építették meg Üzbegisztán területén a Nagy Fergana-csatornát, csákánnyal és ásóval, a civil lakosság tízezreinek munkába vetésével. A f próba megint kiválóan sikerült, a pompás termésátlagok mellett senki sem tör dött az Aral-tó elapadásával. Az igazi nagy kihívást azonban a Nagy Ferganától északra elterül sz zföld-övezet jelentette. A sz zföldek feltörése mélyrehatóbb változtatásokat követelt, mint egy egyszer csatorna kiásása. Az így kidolgozott természetátalakító program a köztudatban Hruscsov nevéhez köt dik, hírhedt eleme pedig a folyók visszafordítása volt. Azonban mindkét állítás pontosításra szorul. A terv els körvonalai valójában már 1940-re elkészültek, közvetlenül a világháború el estéjén, a megvalósítással így várni kellett. 1945 után az újjáépítés adott más feladatokat, Sztálin újra és újra elodázta a munkálatok megindítását. Hruscsov szerepe abban volt, hogy 1956 után felmelegítette a tervet, és kampányszer en meghirdette azt mint az Egyesült Államok utolérésének eszközét. Másrészt pedig a folyók visszafordítása csupán egyik és még csak nem is a legfantasztikusabb eleme volt a tervnek. Ismét szerepet kapott a tervben az olcsó vízi utak b vítése. Kelet-Szibéria vízrendszerének átformálásában a legfontosabb az a törekvés volt, amely gátak és zsilipek segítségével hajózható hálózattá kívánta alakítani a Léna, az Aldan és a Maja folyókat, mely végül a Vatanga folyót a tengerrel összeköt, hegyeken keresztültör vízi út kiépítésével kijárást biztosított volna az Ohotszki-tengerre. Ez a kijárat jelent sen (5 6000 kilométerrel) lerövidítette volna az utat a Szovjetunió európai kiköt it l a Japán-tenger felé. A feltételes módból már sejthet : az elképzelés nem valósult meg. Természetesen szerepeltek a tervben újabb vízier m vek is. Ott voltak mindenekel tt a Léna folyó er m vei, amelyek mintegy 80 ezer négyzetkilométernyi vízfelületet duzzasztottak volna fel, és amelyek közül a legnagyobb, a jakutszki egymaga 15 millió kw villanyáramot termelt volna évente, csaknem húszszor (!) annyit, mint a hajdani dnyepropetrovszki. Az építkezések megkezd dtek, aztán néhány évvel kés bb abbamaradtak. Hasonlóan kudarcba fulladt a Jenyiszej folyóra tervezett legnagyobb er m, a Szajan Susenszk-i is (6,4 millió kw-os évi teljesítmény), építését többször leállították és újrakezdték, teljes egészében a mai napig nem készült el. Elkészült viszont a Jenyiszej második legnagyobb er m ve, a krasznojarszki (6 millió kw, Oroszország jelenlegi legnagyobb vízier m ve), az Angara folyóra épített bratszki (4,1 millió kw), valamint a Volga két hatalmas létesítménye Volgográdnál (2,5 millió kw) és Kujbisevnél (2,3 millió kw). De ugyanígy a természetátalakító program része volt a soha be nem fejezett szajani (4,5 millió kw) és a bagucsanyi (3,5 millió kw) er m, vagy a csak félig üzemképes zejai (1,45 millió kw). A program harmadik eleme volt a term terület kiterjesztésével kapcsolatos tervcsomag. A sz zföldek vízellátásában a kézenfekv megoldás az Aral-tó vizének felhasználása lett volna, az ekkor épül Karakum-csatorna, illetve a már említett Nagy Fergana-csatorna azonban alaposan megcsapolta a tavat tápláló két folyó, az Amudarja és a Szirdarja vizét. Máshonnan kellett tehát vizet szerezni. 72
Ahol a folyók visszafelé folynak A terv eredetileg az Ob folyó terhére kívánta áthidalni a problémát. Az egyik kidolgozó, A. Davidov által Szibériai-tengernek keresztelt mesterséges tó nyújtotta volna a megoldást, mely egy, az Ob felduzzasztásával létrejött 270 ezer négyzetkilométeres (vagyis három Magyarországnyi!) egybefügg, 90 méteres átlagos mélység víztározó lett volna. A Kaszpi-tenger után a világ második legnagyobb tava született meg tehát a tervez asztalon, mely Szibéria kulcsfontosságú ipari központjait (Cseljabinszk, Magnyitogorszk, Szverdlovszk, Omszk) beltengeri kiköt kké változtatta volna, roppant víztömege egy részének (zsilipekkel, csatornákkal történ ) elvezetése pedig lehet vé tette volna a száraz déli területek feltörését. A terv megvalósítását végül még annak megkezdése el tt leállították. Nem azért, mintha megrettentek volna a Szovjetunió vízrajzának és éghajlati viszonyainak felborulásával fenyeget következményekt l, az ok sokkal prózaibb: a kivitelezés túlzott költségekkel járt volna (a rabok munkaerejét Hruscsov kénytelen volt szabad bérmunkásokéval helyettesíteni), másrészt a Szibériai-tenger túl sok meglév term földet, kitermelhet erd területet és nyersanyaglel helyet árasztott volna el. Más megoldást kellett keresni. A megoldást Sztálin mérnökei az Obtól keletre, az azzal többé-kevésbé párhuzamosan futó Jenyiszejben vélték megtalálni. A Jenyiszej vizét igyekeztek tehát a hegyekkel és sivatagokkal övezett, mintegy 3000 3500 km-re (!) fekv sz zföld-övezetre elvezetni. A gigantikus vállalkozás egy óriási gáttal indult, amely a Jenyiszej és a Köves-Tunguszka találkozásánál épült. Ez felduzzasztotta és kelet felé, az Ob medrébe terelte az eredetileg északi irányba hömpölyg folyóvizet. Az Ob fels szakasza, a Csulim és a Tom folyók így egyetlen víztározóvá olvadtak össze (ezt újabb gátak választották el a fent említett értékesebb területekt l), amelynek mélysége helyenként a 125 métert is elérte. A víz ebb l a tározóból délnyugati irányba, Novoszibirszk felé áramlott, ahonnan két párhuzamos csatornán keresztül folytatta útját és torkollott bele az Irtisz folyóba. Az alaposan felduzzasztott Irtisz víztöbbletét Omszk és Petropavlovszk, illetve Petropavlovszk és Kurgan között egy-egy újabb mesterségesen kiásott meder csapolta volna le, keresztezve az Isim folyót, beleengedve az idáig vezetett víztömeget a Tobolba. Innen már csupán az volt hátra, hogy a Tobol forrásvidéke és az Aral-tó közti 500 km-t (a csaknem kiszáradt Turgaj folyó völgyének érintésével) áthidalják. A száraz sztyepp-régió így öntözhet vé, megm velhet vé vált volna. A természetátalakító program a Jenyiszej vizének nyugatra terelésével mintegy 12 millió hektár földet ajándékozott az országnak. Ráadásul vélték a mérnökök az Ob és az Irtisz között elterül térség öntözése is magától megoldódott volna ezáltal. Nyugat-Szibéria folyóinak elterelése jótékony hatást gyakorolt volna a klimatikus viszonyokra is. A beáramló vízmennyiség ugyanis megemelte volna az Aral-tó (és áttételesen a Kaszpi-tenger) vízszintjét, növelve ezáltal a párolgás mértékét, csapadékosabbá téve ezáltal egész Közép-Ázsiát. Az innen induló száraz szelek hiánya mérsékelte volna az európai oldal szi-téli leh lését és 20, 30 fokos téli hidegeit, a tadzsik és kirgiz területek meleg csapadéka pedig feltölthette volna az Amudarja és Szirdarja folyókat, tovább b vítve az öntözés perspektíváit. A tervet teljes egészében a mérnökök a század végére gondolták befejezhet nek. G zer vel láttak neki a megvalósításnak. Megépült a Jenyiszej nagy duzzasztógátja, megépült az Irtisz két nagy duzzasztója, az Uszty Kamenogorszk-i és a buktarmai (az utóbbi víztározó gyakorlatilag elnyelte a kínai határ közelében fekv Zajszan-tavat), és a munkálatok a többi helyszínen is megkezd dtek. Miel tt még a vállalkozás további sorsára rátérnénk, essék szó néhány további érdekességr l. A tervez k a kezdeti sikerekt l megrészegülve még nagyobb célokat t ztek maguk elé: a tengervíz felmelegítését. A természetátalakító program részévé vált mindenekel tt az Ob torkolatvidékének átformálása. A hatalmas folyó irányát Szalehardnál, pontosan a sarkkör vonalán gátakkal és csatornákkal északnyugatnak fordították volna (áttörve az Ural vonulatain, belevezetve azt az aprócska Scsukja folyóba), mely által az Ob a Bajdarata-öbölnél ömlött volna a tengerbe, viszonylag meleg vizével felmelegítve kissé a Kara-tengert, Novaja Zemlja kiköt it, s t a tervez k szerint még akár a Fehér-tengert is. Közelebb kerülhetett volna egymáshoz az Ob és a Pecsora torkolata, rajtuk keresztül az Ural keleti és nyugati felének ipari centrumai, ráadásul az Ob felgyorsításával roppant kiterjedés, haszontalan mocsarak száradtak volna ki. A terv végül megvalósulatlan maradt, ha a térképre pillantunk, megnyugodhatunk: az Ob folyó a mai napig az Ob-öbölbe torkollik. Még inkább hajmereszt ötlet volt a Tatár-szorosra építend, a Szahalin-szigetet a szárazfölddel összeköt gát terve. A cél a tenger természetes áramlási 73
Czéh Zoltán viszonyainak kiigazítása volt: a gáttal a t le délre es, stratégiai fontosságú partvidék jégmentessé válhatott volna. Ehhez a tervhez csatlakozott az Amur szabályzása is. Az Amur alsó szakaszának folyásirányát a 140. hosszúsági foknál a természetes északi irány helyett keletre fordították volna, a folyó így jóval el bb, a megépítend gáttól délre ömlött volna a tengerbe, vizével tovább melegítve azt. És a végére a legelképeszt bb ötlet, egy olyan vállalkozás, amely ha megvalósul, nemcsak Szibéria, de az óceán, s t Észak-Amerika éghajlatára is nyilvánvaló kihatással lett volna. V. Boriszov javaslatáról van szó: a Bering-szorost átszel (vagyis a Szovjetuniót Alaszkával összeköt ) gát tervér l. A gát a Gyezsnyev-fok és a Prince of Wales-fok közötti 74 kilométeres szakaszon épült volna meg. 40 méter széles lett volna és 115 méter magas, vagyis mintegy 60 méterrel magasodott volna a tengerszint fölé. Út és vasút vezetett volna át rajta, valódi célja azonban természetesen nem a közlekedés megkönnyítése volt. A gát a tervek szerint jégmentessé tehette volna az egész Bering-tengert, s t, ha a gáton hatalmas turbinák segítségével északról délre vizet áramoltattak volna (a számítások szerint mintegy 8 10 millió kw-nyi villamos energia szükségeltetett volna ehhez évente), akkor közvetve az Atlanti-óceán melegebb vizét szivattyúzták volna a Jeges-tengerbe, becslések szerint 6 7 millió négyzetkilométernyi jégtakarót tüntetve el ezáltal. Az ország karnyújtásnyi közelségbe került volna tehát sok évszázados álmához: valódi tengeri nagyhatalommá válhatott volna. Ekkora jégtömeg elolvadása természetesen beláthatatlan következményekkel járt volna: felmelegedés, változó csapadék- és szélviszonyok, a tengeráramlás átrendez dése stb. A természetátalakító program végül 1964-ben megbukott. Nem azért, mintha a hatalom belátta volna annak abszurditását: azért bukott meg, mert megbukott mögüle maga a hatalom. A sz zföldek termésátlaga néhány évi virágzás után visszaesett. Hruscsov, ahogy más vállalkozásába, ebbe is belefáradt, az t felváltó konzervatív Brezsnyev pedig a sz nyeg alá söpörte a programot, beláthatatlan problémaözönt l szabadítva meg ezzel az utókort. Nem sok minden változott azonban a Szovjetunióban. A hatvanas hetvenes évek második számú szuperhatalma ugyanúgy a természet könyörtelen kizsákmányolására alapozta önnön gazdasági növekedését, mint korábban, csak épp más módon a voluntarizmus és a naiv optimizmus helyébe most a képmutató cinizmus lépett: a folyók és tengerek szennyezésének kora, nem kevésbé rettenetes következményekkel. A kontinuitást jól jellemzi az Aral-tó folytatódó tragédiája. A brezsnyevi vezetés sutba dobta az Aralt északról feltölteni kívánó programot, er ltetett ütemben b vítette ugyanakkor a gyapot, a fehér arany termelését délen. Eredmények: 1965 és 83 között 70%-kal emelkedett a Szovjetunió gyapotexportja, az ország Kína mögé, a második helyre zárkózott fel. A gyapotföldek öntözésére elvezetett folyóvíz hiányában az Aral vízszintje a negyedére apadt, sótartalma háromszorosára emelkedett, az öntözésre használt víz maradékának visszavezetése pedig tovább szennyezte azt, súlyosan veszélyeztetve 3 4 millió ember elemi életfeltételeit. Az Aralból nyert ivóvíz egy litere mintegy 1,5 gramm (!) az egészségre káros anyagot tartalmaz. Bekövetkezett ha nem is a várt formában a nagy tervben megjövendölt éghajlatváltozás is: az id szakos hóesések, melyek veszélyeztették a termést, valóban megsz ntek, megérkeztek viszont a pusztító homokviharok. A 80-as években a sivataggá száradó Aral-tóból induló homokviharok több tízezer négyzetkilométernyi term földet veszélyeztettek már. A Brezsnyev-érában a Szovjetunió folyóinak és tavainak mintegy 3/4-e vált szennyezetté, ezek harmada visszafordíthatatlanul. 1988-ban, amikor el ször hoztak nyilvánosságra a vízszennyezettségre vonatkozó adatokat, az Ob Novoszibirszknél négyezerszer (!) múlta felül az egészségre már káros szintet. A Dnyepr radioaktív szennyezettsége már Csernobil el tt kimutatható volt. A rákos megbetegedések száma a folyóparti településeken jelenleg is 40%-kal múlja felül az országos átlagot. A Volga anyácska, Oroszország szimbóluma évi 200 ezer tonna szennyvizet kénytelen elnyelni. Jelenleg a folyó réztartalma Volgográdnál 36-szorosan, olajtartalma Nyizsnij Novgorodnál 1320-szorosan (!) múlja felül a nemzetközileg megállapított, még elfogadható szintet. A folyókba zúdított szennyez anyagok lassanként tönkretették az ország állóvizeit is. A Kaszpitenger világhír kaviárját adó tokhalból például 1974- ben még 56 ezer tonnát fogtak ki, 1986-ban már csupán 27 ezret. Az oxigénhiány vészterhes tüneteit mutatja a Fekete-tenger vize is: a Duna, a Dnyeszter és a Déli Bug valamennyi hulladéka ide áramlik. Tömeges halpusztulás, az ártalmas baktériumok gyors szaporodása fémjelzi ezt a folyamatot. A tengervíz hidrogén-szul- 74
Ahol a folyók visszafelé folynak fid-tartalma csaknem 70%-kal emelkedett a tengerpart k olajiparának (ebbe a bolgár, illetve román fél is beleértend ) kiépítése következtében. A Szevasztopolban állomásozó hadiflottát 1992-ig semmiféle környezetvédelmi el írás nem érintette. De katasztrofális a Fekete-tengerhez kapcsolódó Azovi-tenger állapota is, riasztóan magas például a vízbe engedett növényvéd szer mennyisége. Éppen az a partszakasz megy tönkre, amelyet hajdan üdül helyei, szanatóriumai tettek híressé. Van-e még egy ország a földön, amelyik tudatosan mérgezi önnön lakosságát? tette fel a kérdést az egyik közép-ázsiai képvisel 1989-ben. Bár a kérdés ebben a formában nyilván nem vet dhetett fel nyíltan a gorbacsovi glasznoszty el tt, az államilag finanszírozott környezetszennyezés ténye nem maradt rejtve a közvélemény el tt, és az ahhoz való viszonyulás komoly szerepet játszott a rendszerváltást megel z engedetlenségi mozgalmak kibontakozásában. Jellemz példája ennek a Bajkáltó esete. Szibéria gyémántjának, a világ ökológiai egyensúlya szempontjából kulcsfontosságú tónak a katasztrófája 1959-ben kezd dött, amikor a szovjet hadiipar ezt a kiváló adottságú és csaknem néptelen vidéket szemelte ki a légier számára készül speciális gumiabroncsok kikísérletezésére és gyártására. 1963-ban (tehát még a hruscsovi olvadás periódusában) már cikkek jelentek meg a hadiüzemek kíméletlen környezetszennyezésér l. A szerz ket perbe fogták és elítélték. 1966-ban Mihail Solohov, az elismert író karolta fel a Bajkál ügyét, aláírásgy jtést szervezett például a cs vezeték-építkezések folytatása ellen. Moszkva a Szovjet Tudományos Akadémiától kért vizsgálatot. A Bajkált nem könny tönkretenni, megtisztítani viszont teljességgel lehetetlen állapította meg lakonikusan a vizsgálatot lezáró jelentés, a hatalom pedig semmit sem tett, ami a tönkretétel folyamatát lassította volna. A BAM megépültével újabb és újabb iparágak (f ként a papír- és cellulózgyártás) vetették meg a lábukat a Bajkál-tó partján. Az egyre er söd tiltakozás eredményeként (immár Gorbacsov utasítására) 1986-ban zárták le az els partszakaszokat, és nyilvánították azokat természetvédelmi területekké, azonban 1988- ig még így is háromszorosára (!) n tt a tóba engedett szennyez dés mennyisége. 1993-ban (immár Jelcin Oroszországában vagyunk) tovább szigorították a törvények a Bajkál partjára épített üzemek m ködési feltételeit ennek ellenére semmi nyoma, hogy a helyzet valamit is változott volna. A tavat körülvev erd k maradékát rohamtempóban irtják, a halpusztulás üteme megállíthatatlan. A környezetszennyezés kiváltotta indulatok már a Brezsnyev-érában összefonódtak a nacionalizmussal. Közép-Ázsia népei az Aral-tó elpusztítását az oroszoknak a másodrangú állampolgárok elleni tervszer összeesküvésként élték meg. A 70-es évek Le a gyapottal! jelszava valójában vallási-etnikai indíttatású tiltakozást artikulált. A környezetrombolás kihatásai felgyorsították a Szovjetunió széthullásának folyamatát, a szakítás azonban korántsem kedvezett a problémák megoldásának. Lettország népének els tömegméret szovjetellenes demonstrációira a Balti-tenger szennyezésének apropóján került sor 1989-ben, ahol is az ezért felel s orosz vezetés alatt álló papírgyárakat az ország gyarmatosításával vádolták, és azok azonnali bezárását követelték. Lettország hamarosan elnyerte függetlenségét és az említett gyárak a mai napig m ködnek, ugyanazzal a technológiával, ugyanúgy szennyezve a partvidék vizeit. A környezetszennyezés eszköze a rendszerváltás periódusában egyenesen fegyverré is vált. 1990 novemberében a belorusz lett határszakaszon néhány nap alatt megdöbbent mennyiség ciántartalmú vegyület került a tengerbe. Kölcsönös egymásra mutogatás, majd heves vádaskodás következett, végül a két hadsereg vegyvédelmi osztagainak közös akciója enyhített valamelyest a károkon. A volt Szovjetunió utódállamai külön-külön képtelenek megbirkózni az örökségül rájuk hagyott problémákkal. Üzbegisztán tehetetlen szemlél je maradt csupán az Aral-tó lassú pusztulásának. Örményországnak választania kellett, mire van inkább szüksége: a Szevan-tóra telepített er m leállítása helyreállíthatta volna a környék vízrendszerének felborult egyensúlyát, létfontosságú energiaforrásától vágva el ugyanakkor az államot. A korszer, környezetkímél eljárások bevezetése iszonyú költségekkel jár (az egyik legkorszer bb oroszországi alumíniumüzem, a pikaljevszki esetében például az építési költségek csaknem felét ezek tették ki), ráadásul sok ezer munkahelyet veszélyeztet. Az ördögi körb l az államközi összefogás jelenthetne kiutat. Vagy mégsem? A beidegzett reflexek mintha semmit sem változtak volna. Az Aral-tó megmentését jelenleg a FÁK keretei között, orosz vezetéssel igyekeznek megvalósítani. A beruházás lényege, hogy a tavat északról, a Volga és a Don vizének elterelésével, vagyis egy csaknem 2000 km hosszú csatornarendszerrel töltenék fel Ismer s az ötlet? 75