Kapronczay Károly Az orvostörténet-írásról, az orvostörténet oktatása különböző egyetemeken
1. Klasszikus elképzelések az orvostörténet kutatásáról és oktatásáról Orvostörténelmi iskolák Az orvostörténelem iránti érdeklődés szinte az ókortól nyomon követhető és jellemezte a középkori orvosszerzőket is, bár ez a diszciplína csak a 17. század közepén alakult át szaktudománnyá. A természettudományos gondolkodás meghonosodása a hagyományos, tapasztalati alapokon nyugvó medicinát fokozatosan a mai értelemben vett orvostudománnyá formálta át. Az új szemléletű orvostudomány egyben szakítást is jelentett a múlttal, és elindítójává vált az orvostörténeti kutatásoknak Célja a régi orvosi ismeretekből a maradandó kiemelése, a múlt orvosi gyakorlatának a feltárása és elemzése, valamint az összefüggések megállapítása volt. Ilyen jellegű orvostörténeti kutatásokról viszont csak a 18. századtól kezdve beszélhetünk, amelynek eredményeként sorra megjelentek az első forráskiadványok, kézikönyvek és kritikai kiadások. A korai orvostörténelmi kutatások még nem sokrétűek, azok elsősorban még a híres orvosok életére és munkásságára irányultak. Ilyen például a 13. századból Ibn Abu Oszeibia kódexe, amelyben az ó- és középkori görög-római, indiai, mohamedán és keresztény orvosok életútját és kéziratait közölte. Hasonló jellegű Giovanni Tortelli genovai orvos munkája a 15. század közepéről. Az első nyomtatásban megjelent orvoséletrajzi lexikon Symphorien Champier (1472 1538) "Liber de medicinae claris scriptoribus" címet viselő könyve, amelyben a francia szerző nemzetenként csoportosította a neves orvosokat. Az előbbieknél lényegesen bővebb és az orvosi gondolkodás fejlődését is nyomon követő munka Johannes Antonides van der Linden (1609 1664) "De scriptis medicis libri duo" (1637) és "Manuductio ad medicinam" (1639) című könyve. 17 18. század Az orvostörténeti szakirodalom az orvostörténeti kutatások elindítását és ezzel együtt az új szaktudomány megalapozását a Genfben élt Daniel Leclerc (1652 1728) nevéhez fűzi. Leclerc 1696-ban Genfben adta ki a "Histoire de la Médecine" című kézikönyvét, amelyben az orvostudomány fejlődését koronként és vallásonként tárgyalta, felhívta a figyelmet az orvostörténelem és a politikai történelem kapcsolatára, viszont említés nélkül hagyta a távoli népek és földrészek orvosi kultúráját. Leclerc nyomán sorra születtek az anatómia és a sebészet történetével foglalkozó munkák, s
megindult az egyetemi orvosképzés múltjának feltárása is, de az egyes szerzők izoláltan végezték kutatásaikat. A 18. század végére már körvonalazódtak az orvostörténelem kutatásának központjai : így elsősorban a francia és a német egyetemi városok jöttek számításba. Az orvostörténelem megerősödését jelentette, hogy 1795-ben a párizsi egyetem orvosi karán bevezették az orvostörténelmet a kötelező tárgyak sorába. Igaz, ennek tanszékét csak 1819-ben szervezték meg, addigra viszont Európa számos egyetemén már siker koronázta az orvostörténelem oktatásáért indított mozgalmat. 19. század A 19. században a legjelentősebb a francia, az olasz és a német orvostörténelmi iskola volt. A francia és az olasz kutatás elsősorban az ókori görög-római és a keresztény gyógyító kultúra ismeretanyagát tárta fel, s sorozatban jelentette meg Hippokrates, Galenos, Plinius stb. műveinek kritikai kiadását, megszervezte a középkori kódexek orvostörténelmi adatainak feltárását, s összefoglaló munkákat jelentettek meg az ókori orvostudomány egészéről és saját szakáguk történetéről. A francia orvostörténet-írás kiemelkedő egyénisége Émile Littré (1801 1881) volt, a kitűnő Hippokrates-kutató. Nyomdokain haladt Charles Victor Daremberg (1816 1872), aki a dijoni, később a párizsi egyetem tanára volt, s az orvostudomány történetéről írt nagy monográfiájában az addig feltárt ismereteket a hindu orvosi anyagokkal bővítette ki. Hasonló irányzatot képviselt az olasz orvostörténet-írás is: Salvatore de Renzi (1800 1872), Francesco Puccinotti (1794 1872) és Alfonso Corradi (1833 1892) az ókori és az itáliai orvosi eredmények feltárásán túlmenően főleg a keresztény gyógyító kultúrát vizsgálta. A francia és az olasz orvostörténet-írás inkább az előbbi területen éreztette hatását. Kelet-Európa orvostörténeti kutatásaira leginkább a német orvostörténeti iskola gyakorolt jelentős hatást. A módszeres kutatás először a göttingeni egyetemen honosodott meg, főleg Ernst Gottfried Baldinger (1738 1804) és Friedrich Benjamin Osiander (1759 1822) jóvoltából, de a 18 19. század fordulóján majdnem minden német egyetemen foglalkoztak orvostörténelemmel. A német iskolára a pragmatikus feldolgozási mód a történeti, didaktikai és pedagógiai elvek együttes érvényesülése a jellemző, amely a leghatásosabbnak az oktatásban bizonyult. Ennek nyomán születtek meg a kor legkiválóbb összefoglaló munkái az 1820-as évektől kezdődően. A hallei Kurt Sprengel (1766 1833) öt kötetben ("Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneikunde") kísérte végig az orvostudomány fejlődését,
amelynek értékét nem csökkentette a szerzőnek a vitalizmussal kapcsolatos elfogultsága sem. Az orvostörténeti kutatás valóságos fellegvárai alakultak ki Halléban, Berlinben, Jénában és Lipcsében: Justus Friedrich Karl Hecker (1795 1850), August Hirsch (1817 1894), Johann Ludwig Choulant (1791 1861), Carl Reinhold August Wunderlich (1815 1877) és Heinrich Haeser (1811 1884) munkássága nyomán. Ők részben összefoglaló munkák megírásával, részben forráskiadásokkal és az oktatás megszervezésével alapozták meg az orvostörténelem kutatását a német területen, valamint irányt mutattak a további kutatásokhoz. A német iskola hatására kezdődött el a bécsi egyetemen is az orvostörténelem kutatása, később az oktatása, amelynek nagy egyéniségei Theodor Puschman (1844 1899) és Robert (Töply) Toeply (1856 1947) voltak. 1 Orvostörténeti társaságok A német orvostörténeti iskola s ebből a szempontból ide sorolható a bécsi is teremtette meg az orvostörténet-írás első folyóiratát: 1790-ben Nürnbergben elindították az "Archiv für die Geschichte der Arzneykunde" c. lapot, majd Kurt Sprengel szerkesztésében indult a "Beiträge zur Geschichte der Arzneywissenschaft" c. szaklap, s ezek megszűnése után indult meg Breslauban a "Janus" szerkesztése és kiadása. A német területhez fűződik az első orvostörténeti társaság megalakulása (1901) is, amit követett a francia (1907), majd az olasz (1907), azután az észak-amerikai (Charak Club, 1908) nemzeti társaságok létrejötte. Az I. világháború után Párizsban megalakult a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság (1919), amelynek ösztönző hatása lett számos országban az orvostörténeti társaságok létrejöttére. 2 Annak ellenére, hogy az orvostörténelmi tárgyú összefoglaló munkák a 18. századtól kezdve jelentek meg rendszeresen nyomtatásban, és kialakultak az orvostörténeti kutatások központjai valamint tényleges orvostörténelmi érdeklődéssel rendelkezett az európai orvostársadalom, e szakma egyetemi oktatásának elindításért még komoly küzdelmet kellett vívni. E szakterület művelésének megindulása, egyben önálló szaktudománnyá válása, még nem jelentette az orvostörténelem egyetemi oktatásának megindulását is. 1 2 Arina Völker: Medizinhistorischer Unterricht in der Gründungsepoche der Universität Halle. In: Die Entwicklung des medizinhistorisches Unterricht. Halle (Saale), 1982. Martin-Luther-Universitat Halle- Wittenberg. pp. 65 73.; Erna Lesky: Geschichte der Medizin. In: Erna Lesky: Die wiener medizinische Schule im 19 Jahrhundert. (The Vienna Medical School in the 19th Century.) Graz Köln, 1965. Hermann Böhlaus Nachfolger. pp. 617 631.; Erna Lesky: Das Institute für Geschichte der Medizin der Universität Wien. = Wiener Medizinische Wochenschrift 126 (1976) No. 23. pp. 335 337. Bronislaw Seyda: Dzieje medycyny w zarysie. Warszawa, 1973. PZWL. pp. 3 10.
Az orvostörténelem mint önálló tantárgy és a korai orvostörténeti tanszékek Az egyetemi orvosképzésbe az orvostörténetet nem kötelező tárgyként elsőként a párizsi egyetemen vezették be (1795), míg erre az itáliai és a német területeken csak a 19. század első felében került sor (Firenze 1806, Nápoly 1814, Padova 1815, Pisa 1841 stb.). Az egyetemi előadási jog viszont itt sem jelentette még magának az orvostörténeti tanszéknek a megszervezését. Az előbb említett területeken kívül Moszkvában 1826-ban, Pesten 1836-ban, Bécsben 1850-ben iktatták be az orvostörténelmet rendkívüli tárgyként az egyetemi tanrendbe. A krakkói egyetemen viszont már 1809-ben megszervezték az orvostörténeti tanszéket, kötelező tették e tárgy oktatását, bár ennek léte mindig függött az ottani lengyel politikai helyzettől. A nemzeti függetlenség elvesztése után Krakkóba összpontosult a függetlenségi mozgalom, amelynek szellemi központja az egyetem lett. Rendkívüli módon felfokozódott a nemzeti múlt iránti érdeklődés és ez vonatkozott a szaktudományokra is. E sajátos helyzet ösztönzőleg hatott az orvostörténelem művelésére, így önálló lengyel orvostörténeti iskola alakult ki, amely később vezető szerepet játszott az európai szakkutatás területén is. 3 A 19. század orvostörténeti kutatásaira már a nemzeti vonatkozások feltárása a jellemző. Sorra születtek főleg a század utolsó harmadában azok a szintézisre törekvő feldolgozások (pl. a lengyel Józef Oettinger, a magyar Fekete Lajos, Demkó Kálmán, 4 a német Wunderlich stb. jóvoltából), amelyek az általános vonatkozások feldolgozása mellett jelentős helyet biztosítottak saját nemzetük orvostörténeti múltjának is. 5 Az viszont lényegesnek mondható, hogy az orvostörténeti kutatás még nem feltétlenül kapcsolódott az egyetemhez, ahol az esetek többségében az orvostörténelem oktatása erősen személyi jellegű volt például Breslauban Haeserhez, Berlinben Hirschhez kapcsolódott, de haláluk után vagy megszűnt az orvostörténelem előadása, vagy pedig más formában folytatódott: kötelezőből rendkívüli tantárggyá vált. Az orvostörténelem sok esetben az egyetemi reformok során kimaradt a 3 4 5 Győry Tibor: Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban. = Orvosképzés 25 (1935) pp. 348 355.; A múlt magyar orvostörténészei. Bev.: Schultheisz Emil. Összeáll.: Szállási Árpád, Kapronczay Károly. Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba Bp., 2002. MATI SOMKL. 387 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 19.) Kapronczay Károly: Die Anfange einer medizinischen Historiographie in Ungarn. In: Die Entwicklung des medizinhistorischen Unterrichts. Halle (Saalwe), 1982. Maritn-Luther-Universitat Halle-Wittenberg. pp. 218 224.; Kapronczay Károly: Orvostörténelem Magyarországon. In: A múlt magyar orvostörténészei. Bev.: Schultheisz Emil. Összeáll.: Szállási Árpád, Kapronczay Károly. Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba Bp., 2002. MATI SOMKL. pp. 15 30.; Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon. Egy szaktudomány hőskora. = Orvostörténeti Közlemények. Vol. 113 114. (1986) pp. 47 60. Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon. = Orvosi Hetilap 118 (1977) No. 22. pp. 1293 1296.; Szállási Árpád: Linzbauer Xavér Ferenc. = Orvosi Hetilap 118 (1977) No. 10. pp. 579 581.; Szállási Árpád: Egy vidéki orvostörténész a múlt században. = Orvosi Hetilap 117 (1976) No. 50. pp. 3061 3062.
tanrendből, de a magántanári rendszer kialakulásával Európa legtöbb egyetemén (így a pesti egyetemen is) valamilyen formában mégis előadásra került. 6 A könyvtár- és múzeumügy Az orvostörténelem művelésének az egyetemi oktatás és társasági élet formái mellett harmadik területe a könyvtár- és múzeumügy lett, amely hamarosan a kutatás fontos színterévé vált. Ez a forma két úton haladt. Az egyik út: amikor az oktatás szolgálatában álló adminisztrációs tárgyakat az egyetem múzeumában gyűjtötték össze és szak szerint csoportosították. Hazánkban ennek már a 18. században a budai, később a pesti egyetemen sőt részben már a nagyszombatin is nyomára bukkanunk. Az idők folyamán mind több hagyaték tárgy, emlékanyag, kézirat, oklevél stb. került ezekbe a házi múzeumokba és belőlük, az egyetem működésének melléktermékeként, lassan megszülettek az egyetemi orvos- és gyógyszerészettörténeti gyűjtemények, amelyek a tudománytörténettel foglalkozó tanszékek bázisává váltak, vagy azokat pótolták. Sok helyen (például Bécsben, Koppenhágában, Krakkóban stb.) az egyetemi gyűjteményekből fejlődtek ki az orvostörténeti múzeumok, amelyeket szakkönyvtárral egészítettek ki. Az orvostörténelmi múzeumok keletkezésének másik útja: amikor múzeumi szándékkal és jelleggel hoznak létre ilyen intézményt, mint például Londonban a Wellcome Intézetet (1905), vagy nálunk a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot (1964). Itt kell megjegyeznünk, hogy hazánkban az orvos- és gyógyszerészettörténeti múzeumalapítási törekvések egymástól függetlenül majdnem egyidőben indultak meg (a Gyógyszerészettudományi Társaságon, illetve az Orvosegyesületen belül), de ez jellemezte a hasonló európai intézmények létrehozásának körülményeit is. Ma már igen jelentős gyűjtemények vannak az Egyesült Államokban, azután a volt Szovjetunió területén, valamint Franciaországban, Lengyelországban, Olaszországban, Svájcban, Dániában, Hollandiában, Csehországban, Szlovákiában, Ausztriában és Romániában, amelyek többsége független az egyetemektől, s bázisintézményként szolgálják az orvostörténelmi kutatást. 7 6 7 Bronislaw Seyda id. mű Antall József: Az orvos- és gyógyszerészettörténeti múzeumügy Magyarországon. = Múzeumi Közlemények, 1972. No. 2. pp. 28 42.
2. Az orvostörténelem oktatása itáliai egyetemeken A korai egyetemi kezdeményezések Az itáliai egyetemeken az orvostörténelem oktatásának alakulása részben az egyes egyetemek hagyományaihoz kötődött, részben az európai orvostörténeti kutatások kiformálódásának függvénye lett. Az itáliai orvosképzésben is lejátszódott az átalakulás folyamata, a modern orvosi gondolkodás és szemlélet kialakulása a könyvtárakba kényszerítette be a múlt orvosi gyakorlatát, innen indult el az orvostörténeti kutatás folyamata. Itália abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy az olasz nyelvterületen működött Európa legtöbb és legnagyobb múlttal rendelkező egyeteme, aránylag csekély távolságra egymástól. Ez utóbbi lényeges a szakmai tudományos iskolák kialakulásának szempontjából. Jellemző, hogy az itáliai orvosi karokon szinte egyidőben alakultak ki az egyetemi orvostörténeti könyvtárak, múzeumi gyűjtemények, amelyek mindegyike szorosan kötődött az adott egyetem orvosképzésének hagyományaihoz. Igaz, ennek az a magyarázata, hogy Itália a 19. század közepéig több államból álló terület volt, s mindegyik törekedett saját egyeteme megtartására. Az olasz egység megteremtése után egyetlen egyetem sem szűnt meg, s mindegyik a helyi hagyományok őrzője is lett. Itália különben is az ó- és középkori tudományosság középpontját jelentette, egyben a keresztény tudományok kialakulásának bölcsője is volt. Így ezek történeti kutatásának elindulása is olasz egyetemekhez kötődött. Az olasz orvostörténeti kutatások megalapozói Salvatore de Renzi (1800 1872), Francesco Puccinotti (1794 1872), Alfonso Corradi (1833 1892), valamint több más kutató elsősorban az ókor és középkor medicinájának forrásait tárták fel, áttekintő szintéziseket írtak, valamint a kutatás lényeges segédleteit (bibliográfiákat, összegző könyvjegyzékeket stb.) tettek közzé. Az itáliai orvostörténeti kutatás központjai Nápoly, Firenze és Róma orvosi karai lettek. Az olasz egyetemeken az orvostörténeti kutatás helye az orvostörténeti könyv, irat és tárgyi gyűjtemények voltak, ezek idővel egyetemi orvostörténeti múzeumokká alakultak át. Az első itáliai orvostörténeti tanszék 1806-ban Firenzében alakult meg, az orvostörténeti oktatás első tanára Giovanni Bertini, aki 1814-ig rendkívüli tárgyként adta elő a medicina történetét, s elsősorban az egyetem orvosképzésének alakulását követte nyomon. Utóda, Antonio Miglietta, az élettan professzora lett, akit tisztségében 1823-ig Domenico Barduzzi, majd Carlo Pigli követett, utóbbi 1841-ben Pisában szervezte meg az orvostörténeti intézetet. Pigli távozása után majd húsz esztendőn át Francesco Puccinotti vezette az intézetet, s adta elő kötelező tárgyként az orvostörténelmet, miközben a belgyógyászat kinevezett tanára is volt.
1814-ben Nápolyban, 1815-ben Pisában vezették be rendkívüli tárgyként az orvostörténelmet, bár kötelezővé mindkét helyen csak az 1840-es évek elején lett, miután Nápolyba Salvatore de Renzit, Pisába pedig Francesco Puccinottit nevezték ki az orvostörténet tanszékvezető professzorává, egyben megszervezték a tanszék mellett az intézeti jellegű könyvtári-múzeumi gyűjteményt is. Az itáliai orvostörténelem oktatásának módszertanára nagy hatással lett Charles Victor Daremberg (1817 1872) és Émile Littré (1801 1881) alapvetésnek számító munkáinak megjelenése, amelyek nemcsak szintézisét adták a medicina történetének, de didaktikai szempontból is megalapozták az egyetemi oktatást. Ahogy a német nyelvterületen lényeges szerepet játszottak Kurt Sprengel és Karl Hecker feldolgozásai, úgy a francia olasz nyelvterületen Daremberg és Littré határozta meg az orvostörténet egyetemi oktatásának irányát. Hatásuk a spanyol-portugál iskolára Csak jellemző adatként említjük, hogy Daremberg tanítványai szervezték meg a spanyolországi tanszékeket: Valenciában (1841-ben Anastasio Chinchilla), Madridban (1842-ben Antonio Hernández Morejón). Utóbbi a tanszékét 1872-ig vezette, helyét Eduardo García del Realnak adta át. 1 1850-ben alapították Lisszabonban a portugál orvosi karon az orvostörténeti tanszéket, amit követett a combriai egyetemen előbb (1861) a magántanári rendszer, 1881-ben pedig megszervezték a tanszéket is. A portugál egyetemeken vizsgaköteles tárgyként szerepelt az orvostörténelem a harmadik év első félévében. Valójában a spanyol-portugál orvostörténeti iskola exportálta Dél-Amerika egyetemeire a történeti kutatást, összefogói a spanyol, illetve portugál orvostörténeti társaságok lettek. Az indián őslakosság gyógyító kultúrájának első tudományos elemzője Hermilio Valdizzan volt (Limában szervezte meg a medico-historiai tanszéket 1871-ben), aki ezer szállal kötődött a francia- itáliai-ibériai orvostörténeti iskolához. 1 A spanyol orvostörténészekről lásd bővebben: Editorial an epitome of the history of spanish medicine. = Bulletin of the New York Academy of Medicine. Vol. 7. (1931) No. 8. pp. 589 634.
Az olasz orvostörténeti tanszékek Az olasz egység megvalósítása után az orvostörténeti oktatás vonatkozásában is egységes elvek valósultak meg. Az olasz oktatási minisztérium tiszteletben tartva az egyetemek autonómiáját 1870-ben elrendelte az olasz orvosi karokon orvostörténeti tanszékek megszervezését, s az ehhez kapcsolódó tantervek bevezetését. Ekkor szervezték meg Modenában, Palermóban, Siennában és Torinóban is ezeket a tanszékeket, bár Milánóban erre csak 1923-ban kerülhetett sor. 1910-ben kötelezővé tették a történeti stúdiumot az orvosképzésben, amit a harmadik tanévben két féléves tárgyként, vizsgakötelezettséggel adtak elő. Félévenként heti két órában, 16 héten át tanították a tárgyat, s az orvostörténelemből doktori vizsgára jelentkezők számára egy féléven át összesen hét alkalommal szemináriumot is szerveztek.
3. Az orvostörténelem oktatásának kezdete a francia egyetemeken Az orvostörténelem oktatása valójában francia egyetemekről terjedt át Európa orvosi karaira. 1795-ben az akkori oktatásügyi minisztérium elrendeli az orvostörténelem beiktatását és kötelező előadását a francia orvosképzésbe, viszont a polgárháborúk, majd a napóleoni háborúk forgatagában erre nem került sor. 1819-ben a Sorbonne-on engedélyezték az orvostörténelemnek magántanár által történő előadását, amely folyamatossá vált, bár az orvostörténelem tanszékét csak 1871-ben szervezték át intézetté. A dijoni (1835), a montpellieri (1839), a lyoni (1842) orvostörténeti tanszékek megszervezése még nem jelentette automatikusan az orvostörténelem oktatásának bevezetését is, de lassan kiformálódott egy oktatási rend (két féléven át 16-16 előadás, külön kurzus az orvostörténelemből disszertációt íróknak, valamint speciálkollégiumok szervezése). Ezeket az elveket az 1922-ben Kolozsvárott megszervezett Ferdinánd királyi Román Egyetem orvostörténeti intézetében is érvényesítették. Ide a francia Julius Guiart, a lyoni egyetem orvostörténeti professzorát nevezték ki tanszékvezető egyetemi tanárnak, s őt a tanszék mellé szervezett orvostörténeti gyűjtemény (múzeum) vezetőjévé is tették. Ez a forma azonos volt a francia olasz egyetemeken meghonosított gyakorlattal, amikor is az oktatás didaktikai hátterét éppen az egyetemtörténeti emlékeket felvonultató múzeum adta. A vizsgaköteles két féléves oktatást itt is a doktorképzés céljait szolgáló szeminárium egészítette ki. * az Ausztria-Magyarországhoz tartozott Szlovéniában és Horvátországban az orvostörténelem oktatása hasonló utat járt meg, mint a Monarchia más egyetemein. Ljubjanában és Zágrábban csak 1867-ben szervezték meg az egyetemeket, az orvosi karokon magántanárok adták elő a medicina történetét. Az 1918-ban létrejött délszláv királyság orvosi karain ugyan nem szerveztek orvostörténeti tanszékeket, de magántanári rendszerben, a szabadon választott tárgyak sorában oktatták az orvostörténelmet. Inkább az ó- és középkorra, a 18 19. századra összpontosítottak, mint az akkori jelenre, hiszen egy fiatal államban elég nagy különbségek mutatkoztak a délszláv állam nyugati és keleti részei között.
4. Az orvostörténelem oktatása németalföldi egyetemeken A nyugat-európai egyetemeken is a francia mintát követve formálódott ki az orvostörténelem kutatása és oktatása. A holland és a belga egyetemeken is lelkes gyakran más tárgyat oktató orvosoknak köszönhető az orvostörténeti témájú előadások meghirdetése, illetve hogy saját tárgyuk előadása közben kerestek alkalmat orvostörténeti témák megvilágítására is. Mások például az egyetem könyvtárának anyagából állítottak össze orvostörténeti bibliográfiákat vagy az orvosi kar történetén belül feldolgozták jeles tanáraik élet- és szakmai pályafutásának történetét, bibliográfiáját. Ennek az irányzatnak volt jeles képviselője Franz Zacharias Ermerins (1808 1871), aki a holland orvosi múlt, majd az ókori mesterek (Hippokrates, Soranos, Galenos életműve stb.) feldolgozásaival megteremtette a holland orvostörténet-írást. 1 Nyomdokain járt Jelle Banga (1786 1877), aki az amszterdami egyetem orvostörténeti ritkaságait sorozatban adta ki facsimile kiadásban, valamint könyvsorozatban publikálta a jeles holland orvosok munkásságát. Banga neves historiográfus volt, s bár munkásságát később többen is kritizálták, művei mégis forrásértékűek. Részben nyomdokain járt Abraham Hartog Israels (1822 1883), aki Bangával szemben nem másodlagos irodalmat használt fel munkáihoz, hanem eredeti levéltári kutatásokra épített. Feldolgozta Németalföld legrégebbi orvostörténeti forrásait, megírta, hogy milyen volt egykoron az orvos- és természettudományos képzés a leydeni egyetemen. Israels 1857-ben "Historia medicinae" címmel fakultatív előadássorozatot hirdetett meg, s még abban az évben elnyerte a magántanári fokozatot is. Igaz, már 1849-ben az orvostörténeti oktatás bevezetéséért folyamodott az egyetem szenátusához, ez akkor nem vált lehetővé, viszont 1877-től az amszterdami egyetem orvosi karán rendkívüli tanárként adhatta elő a "Németalföld és Belgium orvostörténetének és közegészségügyének múltja" című tárgyat. Az 1880-as években az amszterdami és a leydeni egyetemeken olyan reformokat hajtottak végre, amelyek életre hívták az egyetemtörténeti intézeteket. Az egységes, karok közötti intézeteken belül gondoskodtak minden tudományág, így az orvos- és gyógyszerészettörténet oktatásáról, kutatásáról, s a könyv- és folyóirat-kiadásról is. Ezt az egyetemi szervezeti formát Leydenben és Gentben is megvalósították. Leydenben az intézeti kereteken belül működő 1 Lodewijk Carel Palm: Entwicklung der Geschichte der Medizin in den Niederlanden. In: Die Entwicklung des medizinhistorischen Unterrichts. Halle-Wittenberg, 1982. Martin Luther-Universitat. pp. 147 153. (Wissenschaftliche Beiträge der Martin-Luther- Universität Halle 6. E43)
orvostörténeti tanszék élére 1904-ben Evert Cornelis van Leersum-ot (1862 1938), a farmakognosia professzorát nevezték ki, aki 1913-ban megalapította a Holland Orvosok és Természetvizsgálók Társaságát. Jelentős szerepe lett az egyetemtől független Orvostörténeti Intézet megszervezésében is, amelynek élére J. D. de Lint-et nevezték ki, aki 1924-től az orvostörténelem magántanára, egyben rendkívül népszerű előadója lett. Ő 1920-ban egyik megalapítója volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak, 1927-ben főtitkára az amszterdami nemzetközi orvostörténeti kongresszusnak, 1950-ben pedig emlékének szentelték a amszterdami-leydeni közös szervezésű kongresszust. Leydenben az orvostörténelem oktatásának az előzményekben vázolt oktatási szervezete változatlan formában működött tovább, kiváló orvostörténészek álltak a szakma élén. Az egységes tudomány- és egyetemtörténeti intézeten belül önálló tanszékkel rendelkezett a matematika, a fizika, a kémia, a biológia, a geológia, a technika és a gyógyszerészettörténelem, sőt az egyes szaktudomány-történeti előadások hallgatóinak is lehetőséget adtak az áthallgatásra, ami rendszeressé vált az orvos-biológiagyógyszerészettörténet háromszögében is. A gyógyszerészettörténet első jelentős kutatója Williem Stoeder volt, aki 1891-ben Amszterdamban megjelentette a "Geschiedenis der Pharmacie in Nederland" című, alapvetésnek számító monográfiáját, s ezzel a gyógyszerészettörténet első magántanára lett.
5. Az orvostörténelem oktatása angliai egyetemeken Az angolszász területen a németalföldi fejlődéshez hasonlóan alakult az orvostörténeti kutatás és oktatás ügye. A jeles angol orvosok és természettudósok munkáiban mint például William Harveynél (1578 1657) gazdag orvostörténeti magyarázó vagy bizonyító anyag található, ami bizonyítja a cambridge-i, az oxfordi és a londoni egyetemen folyt orvosképzésben az orvosi múlt iránti érdeklődést. Az angol orvosképzés egyik sajátossága volt a külföldi szakmunkák angol nyelvre történt lefordítása, ami vonatkozott az orvostörténelemre is. Így Daniel Leclerc műve 1696-ban már angol nyelven is megtalálható volt az egyetemi könyvtárakban. Példájára a 18. század első évtizedeiben számos angol szerző jelentkezett orvostörténeti munkával, bizonyítva az angol tudományos élet nyitottságát. Még szó sem volt a szervezett egyetemi orvostörténeti oktatás megszervezéséről, de jól felkészült autodidaktának már nem mondható orvostörténészek összefoglaló feldolgozásokat jelentettek meg az orvosi filozófiáról, az orvosi gyakorlat alakulásáról, kiadták az alapvető bibliográfiákat, biográfiákat, majd az Angliára jellemző klubrendszerben megjelennek az orvostörténeti témaköröket is felkaroló szervezetek, ahol önkéntes alapon hangzanak el a medicina múltjával foglalkozó előadások, s ilyen témájú írások jelennek meg sorra a szakfolyóiratokban. Joseph Frank 1805-ös leírása az angol oktatási rendszerről Az angliai oktatási rendszerről egészen kiváló leírást adott a bécsi egyetem anatómia professzora, Joseph Frank (1771 1842), aki 1805-ben megjelent könyvében 1 részletesen felvázolta az angol egyetemek (London, Oxford, Cambridge, Edinburgh, Glasgow) felépítését, az oktatott tantárgyak előadótanárait, felsorolta a kötelező és a választható tantárgyakat, különös hangsúlyt adva az elméleti és a gyakorlati tárgyak arányainak, valamint a gyakorlati orvosképzésnek. Cambridge-nél külön kiemelte a szerző az orvosi kar gazdag és rengeteg régi könyvet őrző könyvtárát, ahol külön részlegben különítették el a régi orvosi könyveket és kéziratokat, s szakképzett orvos volt mindezek felügyelője. Az edinburgh-i orvosi karon a medikusoknak 1 Joseph Frank: Reise nach Paris, London und einem grossen Theile des übringen Englands und Schottlands in Beziehung auf Spitaler, Versorgungshauser, übrige Armen-, Institute, Medizinische Lehranstalten und Gefengnisse. Wien, 1805. Camaralischen Buchhanglung.
az egyes alaptudományok professzorai olyan szakmai feladatokat is adtak, amelyhez a választ csak régi orvosi könyvekben találhatták meg, s erről beszámolót kellett tartaniuk professzoruk jelenlétében. Joseph Frank külön szól az orvosi karokon folyó gyakorlati oktatásról: a gyakorlati oktatást irányító tanár az egyes betegségek kórokainak ismertetése közben alapos ismertetést adott az adott betegség gyógyításának múltbeli eredményeiről, valamint arról, hogy az ó- vagy középkortól kezdve milyen gyógyszerekkel próbálták gyógyítani. (Itt említi a kórlapot, amit napra készen kellett vezetni, feljegyezve a lázat, a gyógyszereket, a betegségben beállott esetleges változásokat stb.). Frank megemlítette azt is, hogy a kórlapvezetés nem ismeretlen az orvosi gyakorlatban, hiszen ezzel találkozott már Páviában, Bécsben, Würzburgban, illetve Vilnóban is. Frank követendő példának ítélte meg az Edinburgh-ban tapasztaltakat, ott ugyanis az orvosi ismeretek történetét nem egy-egy orvos életrajzának, munkásságának bemutatásával tanítják, hanem az orvosi gyakorlat szemszögéből, egy-egy konkrét betegség történetén keresztül közelítik meg. A járványban megbetegedettek gyógyításánál az előadó tanár kiváló ismertetést adott a hallgatóknak a nagy járványokról, az eredményes és eredménytelen elkülönítésekről, az európai karantén-rendszerekről, s az országonként változó törvényekről. Angliai orvostársaságok, múzeumok, az orvostörténet oktatása Nagy-Britanniában a 19. század első harmadában sorra alakultak az orvosi szaktársaságok, amelyeken belül szintén foglalkoztak orvostörténelemmel. A 19. század közepe már az angliai orvostörténelem virágkora: monográfiák, biográfiák és az orvosi szakterületek történetét feldolgozó munkák sokasága látott napvilágot. Az orvostörténelmi társasági élet és könyvkiadás sokoldalú fejlődésével szemben az egyetemi oktatás és az intézeti tudományos tevékenység bizonyos lemaradást mutatott, illetve az utóbbi erősen alapítványi függő volt. Az edinburgh-i egyetemen az orvostörténelem első egyetemi magántanára John Dixon Comrie (1875 1939) lett 1912-ben, aki megszervezte a Királyi Orvostársaság orvostörténeti szakcsoportját is. Ugyanebben az évben nyert magántanári képesítést Oxfordban William Osler (1849 1919), majd 1914-ben rendes tanárként itt nyert katedrát Charles Joseph Singer (1876 1960), aki tudományos kutatóhelyként szervezte meg az orvostörténelem tanszékét.
Osler, Singer és Robert William Theodor Gunthlerrel együtt hozták létre Oxfordban a Tudománytörténeti Múzeumot. Charles Joseph Singer, az angol orvostörténeti kutatás jelentős egyénisége, nemzetközi kapcsolatokat épített ki az orvostörténelem európai nagyságaival, így 1924-ben Henry Ernest Sigeristtel és Karl Sudhoffal. Singer Oxfordban a biológiatörténet magántanára lett, később a londoni orvostörténeti tanszék vezetésével bízták meg. Az orvostudomány történetét erős természettudományos, elsősorban biológiai szemszögből tárgyalta. Az angliai orvostörténeti kutatás jelentős anyagi hátterét az 1913-ban Sir Henry Solomon Wellcome (1853 1936) által alapított Wellcome Alapítvány biztosította, amely jelentős orvostörténeti könyvtárat, múzeumot is létrehozott, s azóta is támogatja, nemcsak az orvos- és gyógyszerészettörténeti kutatásokat, hanem a természettudományok majd minden területén folyó történeti vizsgálódásokat. 2 2 Paul Juliian Weindling: Die Entwicklung der Geschichte der Medizin in Grossbritannien. In: Die Entwicklung des medizinhistorischen Unterrichts. Halle-Wittenberg, 1982. Martin Luther-Universitat. pp. 172 177. (Wissenschaftliche Beiträge der Martin-Luther- Universität Halle 6. E43)
6. Az orvostörténelem oktatása német egyetemeken A 17 18. század nemcsak az orvosképzés megújításának korszaka, de a szerkezetileg is átalakult (a képzés időhatárok közé szorítása, a szigorlati rend átformálása) orvosi karokon megjelent az orvosi múlt iránti érdeklődés, s megszülettek az első orvostörténeti feldolgozások. Ennek egyik formája az orvosi disszertáció, amelynek témája lehetett az adott orvosi kar múltja, jeles orvostanárok munkássága, ó- és középkori mesterek munkái stb. Az előbbi témák mellett sorra jelentek meg azok a feldolgozások, amelyek az egyetem levéltárának és könyvtárának ritkaságait tárták fel. Ebben a szellemi áramlatban fontos szerepet játszott az 1694-ben újjászervezett és megnyílt hallei orvosi kar, ahol Friedrich Hoffmann (1660 1742) és Georg Ernst Stahl (1659 1734) ösztönzője lett a természettudomány múltja iránti érdeklődésnek, s ezen belül önálló formát öltött az orvostörténelem. Sorra íródtak az orvosi karon az orvostörténeti disszertációk, s szerzői általában kötődtek Halléhoz. Hermann Paul Juch (1676 1755) Erfurtban, Adreas Ottomar Goelicke (1671 1745) Halléban (később Duisburgban és Frankfurtban) is kiadott orvostörténeti témájú műveket. Daniel Wilhelm Triller (1695 1782) Wittenbergben, Johann Heinrich Schultze (1687 1744) Altdorfban és Halléban, Ernst Gottfried Baldinger (1738 1804) Göttingenben már megbízott tanárként tartott orvostörténeti szemináriumokat. Baldingerről meg kell jegyeznünk, hogy ő elsősorban kutatási módszereivel, forráskiadványaival emelkedett ki, s Friedrich Benjamin Osianderrel (1759 1822) együtt valóságos kutatócsoportot hoztak létre az orvostörténeti emlékek feltárására. Christian Gottlieb Ackermann (1756 1801) Halléban (bár Altdorfban az orvostörténelem rendkívüli tanára lett), Christian Gottfried Gruner (1744 1815) Jénában, August Friedrich Hecker (1763 1811) Erfurtban, míg Johann Gottlieb Bernstein (1747 1835) Jénában, Halléban és Berlinben adott ki orvostörténeti munkákat, s tartott orvostörténeti előadásokat. Utóbbi egyik formája az orvosi szakirodalomba való bevezetésről szóló tárgy volt, ami magában foglalta az orvostörténeti vonatkozások közlését is. Halléban jelent meg az az oktatási forma, hogy az orvostörténelmet rendszeresen előadó tanár más szakterület professzora volt, csak saját szakterületén belül egy megadott tanterv szerint beiktatta a medicina múltját. Témája lehetett az egyetem története, a választott szakterületének általános vagy az adott orvosi kar múltja. Ilyen orvostörténeti előadó volt
Johann Peter Eberhard (1727 1779) és Peter Immanuel Hartmann (1727 1791) Halléban. Itt működött Kurt Sprengel (1766 1833) is, az első ötkötetes orvostörténeti alapvetés szerzője, aki ugyan az egyetemi botanikus kert igazgatója és a botanika professzora volt, de rendkívüli tanárként (1801) az orvostörténelem előadója is volt. Kurt Sprengel a pragmatikus orvostörténeti adatfeltárás megalapozójaként irányt adott a német orvostörténeti kutatásnak, a kutatási metodika és a didaktikai elvek összekapcsolásával pedig stílust teremtett az egyetemi oktatásnak. Sprengel meghatározó szerepét mi sem jellemzi jobban, minthogy a 19. század első harmadától formálódó egyetemi orvostörténeti oktatás minden tervezetében a felhasználásra ajánlott irodalom és az alkalmazott módszerek között az első helyen az ő munkája állt. Hatása mutatható ki Drezdában Johann Ludwig Choulantnál (1791 1861), Zürichben Johann Lukas Schönleinnél (1793 1864) és Würzburgban Karl Friedrich Heusingernél (1792 1883), akik az adott egyetemeken az orvostörténelem első rendkívüli professzorai voltak. Halléban Sprengel utódja Ludwig Hermann Friedländer (1790 1851) és Julius Rosenbaum (1807 1874) lettek, s egymást követték az orvostörténeti tanszék élén. Berlinben az 1810/11-es tanévben nevezték ki az orvostörténelem magántanárává Gottfried Christian Reichet (1769 1848), majd 1825-ben már rendes professzornak Justus Friedrich Karl Heckert (1795 1850). Ő Sprengel mellett a másik nagy hatású orvostörténeti kutató és több alapvetésnek számító munka szerzője volt. Hecker az orvostörténelem témakörét kibővítette az orvosi filozófiával, az etikával és a medicina társadalomtudományi vonatkozásaival is. A 20. század elejének meghatározó tendenciája lett, hogy az egyetemi orvostörténeti intézetekbe (Halle, Berlin, Würzburg, Göttingen, Heidelberg) bevonták az egyes orvosi szakterületek (anatómia, sebészet, szülészet stb.) kutatási témakörét is, sőt a gyógyszerészettörténetnek is helyet adtak. Például Hallében működött Theodor Brugsch (1878 1963), a belgyógyászat-történet, Rudolf Beneke (1861 1946) az anatómia-, és Otto Gessner (1895 1968) a gyógyszerészet-történet nemzetközi hírű kutatója. A legnagyobb hatású orvostörténeti intézet 1906. április 1-jén nyílt meg Lipcsében Karl Sudhoff (1853 1938) vezetésével, amely azután az európai orvostörténeti kutatás központjává vált. 1 1 Lásd fentebb Arina Völker közlését
7. Az orvostörténelem oktatása a bécsi egyetemen A bécsi egyetem oktatási rendje sokban hasonlított a többi német egyetem oktatási szerkezetéhez, szelleméhez és gyorsan követte a változásokat. Ez vonatkozott az orvostörténelem oktatására is, s sorra születtek az orvostörténeti témájú orvosavatási értekezések. A témaválasztás is nagyjából azonos volt: ókori nagy orvosok életművének, munkásságának, kéziratainak feldolgozása, a középkori járványok története stb. Ahogy a magyar orvosképzésre jelentős hatással volt a Ratio Educationis felsőoktatást érintő rendelkezései, úgy a bécsi egyetem orvosképzését is a felvilágosult abszolutizmus oktatási szemléletének kívánalmai határozták meg. 1808-ban a bécsi Allgemeines Krankenhaus másodfőorvosa, a svájci születésű Heinrich Ludwig von Attenhofer (1785 1856) azzal a kéréssel fordult az egyetem orvosi karának dékánjához, hogy orvostörténeti előadásokat hirdethessen meg. 1 1809-ben olyan értelmű engedélyt kapott, hogy előadásaiban foglalkozhatott a régi orvosi irodalom ismertetésével. Két évvel később viszont Andreas Joseph von Stifft udvari orvos és az orvos-sebészképzés kari igazgatója az uralkodóhoz benyújtott folyamodványában jóváhagyást kért Andreas Ignaz Wawruch (1782 1842) tanársegéd részére, az Allgemeines Krankenhaus tanácstermében latin nyelven megtartandó az orvostörténelem és az orvosi irodalom témájú előadássorozathoz. Wawruch előbb teológiát és jogtudományt hallgatott, 1812-ben az orvostudományi karon orvosdoktori oklevelet szerzett, majd az Allgemeines Krankenhaus patológiai osztályán volt tanársegéd, később Prágában az anatómia tanára. Visszatért Bécsbe és a seborvosi karon az anatómia és a kórbonctan professzora lett. Az egyetem iratai között megmaradt az a tanterv, amely szerint előadásaiban az ó- és középkori szerzők munkásságának és irodalmi tevékenységének bemutatása mellett a gyógyítás történetével is kívánt foglalkozni. Tananyagához irodalmat is ajánlott, mégpedig Sprengelnek 1792-ben Halléban kiadott "Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneikunde" című könyvét, és Johann Peter Frank (1745 1821) munkáit. Az iratok szerint az orvostörténelem első bécsi rendkívüli tanára Heinrich Ludwig von Attenhofer volt (1808 1811), míg a Katonaorvosi Akadémián Töltényi Szaniszló (1795 1852) tartott az ókori orvostudományról előadásokat. Töltényi orvos, költő, növénynemesítő, egyetemi tanár volt. Előbb gazdatiszt, író és lapszerkesztő volt, majd orvosi tanulmányokba 1 Erna Lesky id. mű
kezdett és 1825-ben Pesten orvosi oklevelet szerzett. A bécsi Josephinum sebészet- szülészet professzora, s egyebek között az orvostörténelem előadója lett. Az 1848-as bécsi forradalom támogatója volt, 1848 őszén fellépett a cenzúra és a tanszabadság korlátozása ellen, így néhány hónapra rá rendőri felügyelet alá helyezték, majd nyugdíjazták. 2 Ebben az időben a kórbonctani előadások keretén belül Philipp Karl Hartmann (1773 1830) előadásai hangzottak el az anatómia és kórbonctan történetéről (tőle kéziratban maradt fenn az általános kórbonctan történetéről írt munkája). Hatására többen is írtak orvostörténelmi tárgyú munkákat, így pl. Dietrich Georg von Kieser (1779 1862) az orvostudomány rendszeréről, amelyben külön foglalkozott az orvosi filozófia történetével, míg Hartmann tanítványai közül Heinrich Anton Stecher von Sebenitz 3 és Ernst von Feuchtersleben (1806 1849) nevét kell megemlítenünk. A bécsi orvosi karon az orvostörténelmi tárgyú disszertációk sora egyre gyarapodott, bár alkotóik többségét nem jegyezték, sem a kutatók, sem más orvostörténeti tárgyú írások szerzői között. Az orvostörténeti írások elsősorban a járványokkal, illetve jelentős múlttal rendelkező és abban az időben újból az orvosi érdeklődés középpontjába került gyógymódokkal és gyógyító kultúrákkal foglalkoztak. A disszertációk különböző klinikákhoz kötődtek, így joggal vetődött fel, hogy elsősorban Ernst Wilhelm von Brücke (1819 1892) kezdeményezésére az orvosi karon belül orvostörténeti tanszéket kellene szervezni. Ezzel a kérdéssel 1849. november 16-án foglalkozott a kar tanulmányi igazgatója és egy évvel később, 1850. december 3-án már arról számoltak be, hogy a kar küldöttei megtekintették a berlini orvosi kar orvostörténeti tanszékét, s tanulmányozták oktatási programjukat. 4 Ennek értelmében Leo von Thun-Hohenstein (1811 1888) oktatásügyi miniszterhez fordultak kérelemmel, hogy engedélyezze az orvostörténeti tanszék megszervezését és a tárgy előadására Franz Romeo Seligmannt (1808 1892) javasolták. Seligmann, nyugalomba vonulásáig, 1869-ig adta elő az orvostörténelmet rendkívüli tanárként, helyébe Theodor Puschmann (1844 1899) lépett, aki képzett orvostörténész volt, hiszen Berlinben, Münchenben és Magdeburgban a porosz orvostörténeti kutatás központjaiban ismerkedett meg a tudomány alapjaival. Hivatalosan a Pszichiátriai Klinikán működött, de nevéhez fűződik a bécsi orvosi karon a szervezett orvostörténeti kutatás elindítása. 1878-ban Lipcsében habilitált, 1884-ben megszerkesztette a bécsi orvosi kar utolsó száz esztendejéről 2 3 4 Lásd: Kapronczay Károly: Töltényi Szaniszló. = Orvosi Hetilap 117 (1976) No. 12. pp. 732 734. De theoria historiae medicinae. Vindobonae, 1831. Stöckholzer. Erna Lesky id. mű
szóló kötetet, 1889-ben nyomtatásban is megjelentette az orvosképzés múltjáról és jövőjéről írott vaskos könyvét, emellett számos kisebb tanulmánya jelent meg német és osztrák orvosi folyóiratokban. A bécsi orvosi karon az orvostörténeti kutatás és oktatás bázisintézete az 1850-ben megszervezett egyetemi gyűjtemény volt, amelynek helyét a József császári Katonaorvosi Akadémia épületében jelölték ki. Ebben az épületben volt megtalálható a katonaorvos-képzés régi könyvtára, közel 15 ezer kötet könyvvel és folyóirattal, itt őrizték a híres viaszból készült anatómiai oktatási gyűjteményeket (kb. 5 ezer teljes és tájanatómia figura), valamint a különlenyomat- és kézirat-gyűjteményeket. Az 1870-es évek orvosképzési reformjainak következtében az épület és gyűjteményei kikerültek a tényleges orvosképzés szolgálatából, egyetemi múzeummá és orvostörténeti kutatóhellyé alakultak át. A bécsi orvostörténeti gyűjtemény ezután valóban az orvostörténeti kutatás és oktatás színterévé vált, függetlenül attól, hogy az orvos- és gyógyszerészettörténetet rendes vagy rendkívüli tárgyként szerepeltették-e az egyetemi orvosképzés folyamatában. 1888-ban Theodor Puschmannt nyilvános rendes tanárrá nevezte ki az oktatásügyi kormányzat, a következő évben a kar dékánná is megválasztotta. A bécsi orvostörténeti intézet példaként is szolgált több hasonló európai orvostörténeti intézet megszervezéséhez. Puschmann halála után Max Neuburger (1868 1955) lett a múzeumi gyűjtemények vezetője, míg az oktatás vezetőjévé Robert (Töply) Toeply-t (1856 1947) nevezték ki. Töply orvostábornok volt, aki anatómiatörténeti kutatásokat végzett, s számos alapvetésnek számító könyvet adott ki. Az előadásokat megosztotta Leopold Senfelderrel (1864 1935), Gerard van Swieten munkásságának és korának kiváló kutatójával. Az egyetem 1917-ben Max Neuburgert is rendes professzorrá nevezte ki, egyben az Orvostörténeti Intézet tényleges igazgatói tisztségét is rábízta, s ő emellett részt vett az oktatásban is. Valójában 1920 után alakult ki a Josephinum épületében a bécsi orvostörténeti intézet mai szervezeti formája, kiállítótermei és könyvtára. 5 5 Erna Lesky: Das Institute für Geschichte der Medizin der Universität Wien. = Wiener Medizinische Wochenschrift 126 (1976) No. 23. pp. 335 337.
8. Az orvostörténelem oktatása lengyel egyetemeken Győry Tibor 1935-ben az Orvosképzés hasábjain megjelentetett "Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban című tanulmányában példaként említi a lengyel egyetemeken folyó orvostörténeti oktatást: "Kivételt e tekintetben csak Lengyelország képez, melynek mind az öt egyetemén követésre méltó például szolgáló módon oldották meg nemsokára a háború befejezése után a kérdést: rendes tanszékek, hozzájuk csatolt intézetekkel és szemináriumokkal, a szakma kötelezővé és szigorlat tárgyává tételével. ( ) Lengyelországnak mind az öt egyetemén az orvostörténelemnek rendes tanszékei állanak fenn intézettel vagy szemináriummal összekötve. Az orvostörténelem hallgatása kötelező s a doktori szigorlatnak is tárgya. A krakkói egyetemen levő intézet (10 ezer kötetes könyvtárral, 135 kézirattal és jelentékeny múzeumi gyűjtemények felett rendelkezik) professzora és a múzeum igazgatója, W. Szumowski Posenben 2500 kötetből álló könyvtárt és gyűjteményeket tartalmazó szeminárium (Stanisław Wrzosek). Varsóban (1934) nem régen készült el az intézet (Giedroyc). Vilnában szeminárium működik kisebb könyvtárral és gyűjteménnyel (Tzebinski). A lembergi intézet még kiépítés alatt van." 1 A lengyel orvostörténeti oktatás valóban egyedülálló volt Európában, sőt a 19. században több szempontból vezető szerepet játszott. Okát elsősorban a sajátos lengyel politikai helyzetben kell keresnünk. A 18. században a lengyel királyi hatalom megroppanása és a szomszédos hatalmak (Orosz-, és Németország, valamint Ausztria) területszerző törekvései miatt a lengyel királyság kétségbeesett kísérletet tett a lengyel államberendezés, a társadalom, a gazdaság, s a művelődési viszonyok megreformálására. Stanisław Poniatowski király a felvilágosult abszolutizmus szellemében igen rövid idő alatt olyan széles reformokat valósított meg, ami nemcsak az 1791-ben elfogadott lengyel alkotmányban testesültek meg, de megnövelte szomszédjai területszerző mohóságát is. 1796-ban végleg felosztották a maradék Lengyelországot, s bár a napóleoni háborúk reményt ébresztettek egy kisebb területű lengyel állam létrehozására, de a bécsi békekötés után (1815), az úgynevezett kongresszusi Európában, már csak a krakkói városállam ápolta a lengyel önállóság reményét és a lengyel szellemiséget. Az ősi egyetem lett a lengyel kultúra és tudomány központja, itt képezték a messzi földről ide érkezett lengyel értelmiség legjavát. Természetes volt, hogy 1 Győry Tibor: Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban. = Orvosképzés 25 (1935) pp. 348 355.
minden tudományszak lengyel történetét is kutatták, oktatták, ezeknek tanszékeket, intézeteket szerveztek. Így érthető, hogy az orvosképzésen belül miért helyeztek különös hangsúlyt az orvoslás történetére. Az orvostörténelem már a 17. század első felétől szerepet kapott a krakkói orvosképzésben: a krakkói püspök által engedélyezett tankönyvek között szerepelt az 1635-ben Krakkóban kinyomtatott "Chronologia medica cum titulis honorificis maioribus suis a grata posteritate delatis" című, alig 60 oldal terjedelmű orvostörténeti témájú könyv. Szerzője Bartłomiej Dylągowski (1590 1653) orvos baccalaureus, a bölcseleti tanfolyamon a filozófia tanára, aki orvosi oklevelét a "Questio physica de natura motus" c. disszertációjának megvédésével nyerte el. Sajnos orvosdoktori fokozatáról nincs tudomásuk, viszont filozófia professzorként előadott az orvosi karon is, ahol az orvosi gyakorlatot adta elő. 2 Dylągowski munkájában Hippokrates felfogását vázolta az emberi test működéséről, majd a görög-római medicina jeles orvosainak szakmai tevékenységét elemezte. A "Synopsis chronologica" fejezetben arab, latin, német, lengyel, angol, spanyol és francia orvosok munkáit elemezte, de a hangsúlyt a lengyel orvosok munkásságára helyezte, elsősorban a krakkói egyetem kiválóságainak munkásságát részletezve. E munka erős hatással volt a később Krakkóban kiadott egyetemtörténeti és orvosi disszertációkra. Később orvosi krónikásként említik a nevét, s ez a jellemzés áll a krakkói egyetem templomának tekintett Ferences-templom előcsarnokában levő emléktábláján is. Bartłomiej Dylągowski hatására a 17. században többen is foglalkoztak az orvosi kar jeles egyéniségeivel, így az észak-magyarországi születésű és magyar nemességgel rendelkező Stanisław Wosiński ( 1694) orvosdoktor, krakkói kanonok, az elméleti orvostan professzora is, aki más témákkal együtt feldolgozta az orvosi kar történetét, amely művet 1896-ban Bronisław Wojciechowski adott ki nyomtatásban. Wosiński munkájában 63, Krakkóban végzett orvossal, s azok kézirataival foglalkozott. Különös figyelemmel említette 25 orvosprofesszor munkásságát, közöttük Jakub Suskiét ( 1678), akinél felhívta a figyelmet orvostörténeti kézirataira is. A 18. században, a felvilágosult abszolutizmusban végrehajtott lengyel egyetemi reform idejében a krakkói orvosi karon szép számban születtek orvostörténeti témájú dolgozatok, főleg a kar történetét feltárók. A krakkói egyetem gyors és látványos hanyatlása miatt viszont 2 Mieczysław Skulimowski: Dzieje nauki i nauczania historia medycyny na Uniwersytecie Jagiełłońskim i w Akademii Medycznej w Krakowie. In: Sześćsetlecie medycyny krakowskiej. Historia katedr. Kraków, 1964. Państwowe Wydawn. Naukowe, Oddział w Krakowie, p. 376.
az orvoslás történetének művelése erőtlenné vált. A lengyel egyetemi reform érintette a krakkói és a vilnói egyetemet, majd a Napóleon idején létrehozott, tiszavirág életű Varsói Nagyhercegség által alapított varsói egyetemet (1809), valamint a II. József császár nevéhez fűződő, 1786-ban megalapított lembergi egyetemet is. Ezek a kor modern egyetemeinek számítottak. Krakkóban, Vilnóban és Varsóban szinte egyidőben tettek javaslatot az orvostörténelem kötelező tárggyá minősítésére, majd 1810 áprilisában elrendelték oktatását is. Az orvostörténelmet a IV. tanév első félévében heti három órában adták elő, s ez az ismeretanyag szerepelt az orvosi tanulmányokat záró szigorlaton is. Az orvostörténelem első krakkói professzora 1809-től Franciszek Kostecki (1758 1844) a lengyel hadsereg volt főorvosa, 1794-től a Krakkó Szabad Város szenátora lett, aki a krakkói orvosi kar történetéről írott munkákban foglaltakat is ismertette. Kostecki az 1811/1812-es tanévtől kezdve tisztségét átadta Wojciech Jerzy Boduszyńskinek (1768 1832), aki német szerzők munkáit vette figyelembe előadásaiban, majd két év után az orvostörténeti előadásokat Ignacy Woźniakowski (1779 1831), a szülészet-nőgyógyászat professzora vette át. A krakkói városállam szenátusa 1816-ban átszervezte a Jagelló Egyetem orvosi karát, növelte a tanszékek számát, így önállóvá tette az igazságügyi orvostanit, az orvosrendészetit, és különválasztotta az orvostörténeti tanszéket. A tanszék élére Sebastian Girtlert (1767 1833) nevezték ki, aki korábban a krakkói egyetem levéltárában és könyvtárában kutatott, fő műve a "Krótki opis funduszów Akademii Krakowskiej i ich administracji" (A krakkói egyetem működésének és adminisztrációjának rövid leírása) volt. Girtler 1795-ben Bécsben szerzett orvosdoktori oklevelet, majd a párizsi és a berlini egyetemen működött, ahol orvosi gyakorlata mellett levéltáros, s tanulmányi felügyelő volt, ezután Krakkóban a szülészetnőgyógyászat professzorának helyettese lett. Belépett a krakkói városi hadseregbe, 1809-től városi tanácsossá is kinevezték. 1810-től az orvosi rendészet és az igazságügyi orvostan professzora volt. 1818 1822 között a dékáni, 1826 1831 között a rektori méltóságot viselte. Előadásait latinul tartotta heti három alkalommal, amelyeken Hecker munkáját vette alapul. Előadássorozatának főbb témái: egyiptomi, görög-római orvoslás (különös tekintettel Hippokratesre, Galenosra), keresztény medicina, Paracelsus, Helm, Harvey, Sydenham, Boerhaave, Hoffmann, Cullen, Stoll stb., orvosi elméletek, gyakorlatok, különös járványok. Állandó levelezésben állt a német egyetemek orvostörténeti tanáraival, egyes feltett kérdései később nyomtatott változatban közreadott leveleiből váltak ismertté. 1822-ben a Krakkói