Vas és Acél OTDK DOLGOZAT Magyarország iparvárosai kiutak a válságból 2011. 1
Külön köszönet Zakariás Jánosnak és Bodori Katának az ózdi terepmunkámban nyújtott segítségükért. 2
Tartalomjegyzék Mint az omladék, úgy állnak a gyárak, de még készül bennük a tömörebb sötét, a csönd talapzata...4 Bevezetés... 4 Az iparvárosok létrejötte... 5 Iparvárosok Magyarországon... 6 Ózd, a szocialista iparváros... 13 Problémák... 17 Az ipar megszűnése és a városi funkciók visszaszorulása... 21 Leghátrányosabb helyzetű térségek és forrásaik... 22 Szegregáció, leromlott lakókörnyezet... 23 Jogsérelem, családon belüli erőszak... 26 Oktatási szegregáció - tanulási hátrányok... 27 Humánerőforrás a problémák kezelésére... 32 Összegzés... 33 3
Mint az omladék, úgy állnak a gyárak, de még készül bennük a tömörebb sötét, a csönd talapzata József Attila Bevezetés Magyarország jelenére, húsz évvel a rendszerváltozás után, továbbra is hatással van az államszocializmus öröksége. Ezen örökség markáns szimbólumai a fennmaradt ipari létesítmények, melyek mára gyakran szellemjárta helyek, de a nehézipari múlt, illetve az egykori egyoldalú fejlesztések az esztétikai vonatkozásokon túl befolyásolják az élet sok egyéb területét, így a munka(nélküliség) világát, a városok társadalmát, szerkezetét, tereit, egészségügyi, környezeti állapotukat. Dolgozatom kiindulópontjaként a magyarországi iparvárosok történelmének fontosabb pontjait tekintem át az 1945 és 1990 közötti időszakra összpontosítva. Majd azt elemzem, hogy a rendszerváltás következményei, hatásai hogyan jelentkeztek. Végül pedig, dolgozatom hangsúlyosabb felében az ipari múltból fakadó problémák megoldási módjait vizsgálom, különös tekintettel a szociális problémákra és az azokra adott válaszokra. Munkámban az iparvárosokkal kapcsolatos irodalom feldolgozása mellett nagy hangsúlyt fektetek Ózd sajátosságaira, s az irodalmak mellett az Ózdon készített interjúimra, tereptapasztalataimra támaszkodom. Úgy gondolom, hogy Ózd, a harminchárom leghátrányosabb hazai kistérség egyikének központjaként tökéletesen példázza azokat a nehézségeket, melyekkel a volt nehézipari központok küzdenek. Azt is igyekszem bemutatni, hogy egy látszólag tisztán gazdasági elem, mint a nehézipari fejlesztés, milyen komplex hatásokat vált ki, és mennyire beágyazott a társadalomba, milyen szoros összefüggésben van az élet egyéb területeivel, illetve, hogy egy gazdaságilag nehéz helyzetű várost milyen egyéb térbeli-társadalmi egyenlőtlenségek sújtanak. Úgy gondolom, a problémák felvázolása nem elegendő feladat, ezért dolgozatomban a nehézségekre adott lehetséges válaszok közül azt vizsgálom, hogy az ózdi szociális ellátórendszer és a helyi civil szféra hogyan képes megküzdeni a helyi problémákkal, és a küzdelem során milyen akadályokba ütközik. 4
Reményeim szerint elemzésemmel be tudom mutatni, hogy az ipartelepítésen kívül milyen más egyéb adottságok határozzák meg egy város fejlődését, lehetőségeit, vagy éppen mely tényezők konzerválják hosszú távon a nehézségeket. Az iparvárosok létrejötte A XIX. században lezajlott ipari forradalom során rengeteg iparváros jött létre, elsőként Angliában, majd ahogy terjedt az ipari fejlődés, úgy jelent meg világszerte egyre több iparváros. Európában több híres iparvidék található, mint például Manchester és környéke vagy a Ruhr-vidék. A születő iparvárosok a bányák, a gyárak és a vasutak körül jöttek létre. Sok hagyományos városi funkció meg sem jelent ezeken a településeken,, a nyomornegyedek azonban egyre kiterjedtebbé váltak. A munkások kizsákmányolása mellett a természetet is teljesen az ipar szolgálatába állították. A folyók az oldható hulladékok gyűjtőhelyévé váltak, s teljesen mérgezetté lettek. A szilárd hulladéklerakók hatalmas területeket foglaltak el, és sokáig megoldhatatlan volt a lerakók felszámolása, a területek hasznosítása. A környezeti terhelés mellett a városi életet a lakókörülmények is nehezen elviselhetővé tették. A zaj, a rossz levegő, és a szennyezett vizek mellett a lakások szűkössége is hozzájárult az egészségtelen életfeltételekhez. A lakás folyamatosan jelenlévő égető szükséglet volt az új ipari városokban. Különböző helyeken eltérő lakásépítési elvek jegyében születettek meg a munkások házai. Azonban alapvető közös vonásokat felfedezhetünk az iparvárosok lakásépítkezésében, mint például a közösségi terek hiánya, szűkössége; a nem megfelelően tájolt, sötét lakások; a tisztviselők számára épült házsorok monotonitása (Mumford 1985: 425 431). Természetesen születtek elismerésre méltó munkáskolóniák is, illetve több utópikus elképzelés is megfogalmazódott arról, hogyan is lehetne a munkások számára megfelelő életkörülményeket biztosítani. Az oktatásról, az egészségügyről, a csatornázásról, és általában mindenféle infrastruktúráról, mely nem közvetlenül a gyárat szolgálta, csak megkésve, jóval a városok létrejötte után kezdtek el gondoskodni. A XIX. század iparvárosainak közegészségügyi tisztviselői viszonylag hamar ráébredtek a különböző járványok és a piszok, a túlzsúfoltság, a szennyezett víz, a fertőzött ételek közötti összefüggésekre. A 5
tudományos ismeretek terjedésének és a közvélemény nyomásának hatására lassan ugyan, de megjelentek a modern higiénia alapelvei a várostervezésben. A lakóházak higiéniai felszerelése jelentősen megnövelte mind a közösségi-, mind a magánráfordításokat. Kiderült, hogy ahhoz, hogy a házakon végzett higiénés magánberuházások megvalósuljanak, tehát, hogy a lakásokat ellássák vezetékes vízzel és angol WC-vel, jól működő városi infrastruktúrára van szükség. Egy idő után világossá vált, hogy a szemétszállítási és a csatornázási feladatok biztonságos ellátásának feltétele a társadalmi tulajdonba vétel (Mumford, 1985: 439 441). Nagy- Britanniában az 1909-ben elfogadott Lakás- és Várostervezési Törvény (Housing and Town Planning Act) jóvoltából a helyi önkormányzatok egységes norma szerinti fejlesztési terveket dolgoztak ki, az állam pénzügyi támogatásával, így megvalósulhattak a közösségi városi szolgáltatások, mint például a szemétszállítás, csatornázás, stb. (Germuska, 2004: 63.) Iparvárosok Magyarországon Magyarországon az ipar fejlődése az 1860-as években lendült fel, és az 1880 utáni stabilizációs időszakban az ipari növekedés üteme felgyorsult.. Az államnak nem voltak konkrét, célzott iparosítási elképzelései, hanem inkább az infrastruktúra fejlesztésével igyekezett támogatni az indusztrializációt. Az ipartámogatási törvények főként Budapest fejlesztését célozták, de a vidéki üzemek is jelentős támogatást kaptak. A dualizmus idején az ipar látványos fejlődése ellenére a magyar települések növekedése az agrárium átalakulásához, fejlődéséhez volt köthető. A Budapesten kívüli ipartelepítések jelentős része városi ranggal nem rendelkező településeken valósult meg. Ezeken a településeken a munkások lakhatása megoldatlan volt, hiszen nem állt rendelkezésre megfelelő számú lakás. Ezért az 1907-ben született ipartámogatási törvény keretében támogatást nyújtottak munkáskolóniák építéséhez.. A trianoni szerződés feldarabolta a korábban egységes település- és közlekedési hálózatot, illetve több nagyobb város elcsatolásával elvesztek az ott megvalósult állami beruházásokba fektetett pénzek. Sok, jelentős középváros a határon túlra került, ezáltal a főváros korábbi dominanciája még nagyobbá vált. Budapest túlsúlyának csökkentése érdekében megjelent az igény az ország más régióinak fejlesztésére. A mezőgazdaság szerepe csökkent, így az iparfejlesztés előtérbe került. Az állam kedvezményekkel 6
(például fuvarkedvezménnyel), befektetéssel és kölcsönökkel igyekezett támogatni az ipar fellendülését. A 1920-as évek végén jelentkező válság során az állam jelentős költségvetési forrásokat biztosított az ipar segítésére, illetve törvénybe foglalta a gazdasági válság kezelésének fő pontjait (Budapest ipari súlyának csökkentése, a vidéki (kis)ipar fejlesztése stb). A válság lecsengése után a hosszú távú, az ipar decentralizációján alapuló településfejlesztési elképzelésekből nem sok valósult meg a gyakorlatban, sőt lassuló ütemben ugyan, de folytatódott az iparkoncentráció Budapesten. 1938. március 5-én Darányi Kálmán miniszterelnök meghirdette a győri programot, mely egy komplex iparfejlesztési terv volt. A programra szánt összeg egymilliárd pengő volt, melynek 60%-át a hadsereg fejlesztésére szánták. A keretösszeg fennmaradó része pedig olyan infrastrukturális beruházásokra irányult (Germuska 2004: 70 71), melyek nem csak tisztán gazdasági célúak voltak, hanem fontos részét képezték a háborús készülődésnek. A válság és a háborús készültség hatására megjelentek a szélsőjobboldali és szovjet típusú totalitáriánus állam központi, tervszerű gazdaságpolitikát pártoló vélekedések a civil szakemberek és a honvédség kötelékében állók részéről. Magyarország 1939-től kötött gazdálkodást folytatott. Az egyre erőszakosabb német befolyás az ipari beruházások ellenében a mezőgazdaság fejlesztését követelte. Mindezek ellenére az ipar növekedése folyamatos volt, s a nehézipar súlya megnövekedett a könnyű- és élelmiszeripar rovására. A háború idején a német export, és a német tőke befolyása egyre jelentősebb lett (Germuska 2004: 62 74.). Az 1920 és 1944 közötti urbanizációs és iparosodási folyamatok különféle módon hatottak a különböző településtípusokra. Az ipar fejlődése és az állami támogatások jelentősen hozzájárultak Budapest és agglomerációjának nagymértékű népességnövekedéséhez. Néhány vidéki középváros életére a decentralizációs program és a kormányzati segélyekkel támogatott gyáripar jelentős hatással volt, többek között növelte a lakosság számát, átalakította a foglalkozási szerkezetet. Bizonyos iparvidékeken jelentős volt a népességkoncentráció, és megjelentek a városi funkciók (például Ózd, Tatabánya). Azonban a legdinamikusabban fejlődő vidéki városokban az ipar továbbra sem vált meghatározóvá (Germuska 2004: 75 81). 7
A második világháború utáni hidegháborús készülődés a keleti blokk országaiban az ipar, főként a nehézipar erőltetett fejlesztésével járt, hiszen a nyugati államok szintjéhez való felzárkózás kulcsát az iparban látták. A nehézipar sikere jórészt az energia- és nyersanyagellátástól, a bányászattól, illetve az acél- és alumíniumtermeléstől függött. Így aztán az államszocialista országok számára a nyersanyagbázisok feltárása, az ipari beruházások létrehozása, fejlesztése kiemelkedő társadalmi és tervezési feladattá vált. Az extenzív iparosítás nem a műszaki fejlesztésen és a termelékenység emelésén alapult, hanem az elmaradott termelési eszközökön és a munkaerő mennyiségének növelésén, tehát nagy beruházásokat, szabad és olcsó munkaerőt igényelt. A tervezési feladatnak része volt a lelőhelyek, üzemek létrehozásához, fejlesztéséhez szükséges munkaerő, valamint a munkaerő és a termelés számára az infrastruktúra biztosítása. Így néhol szinte a semmiből több tízezres létszámú városok alakultak ki. Magyarországon ily módon épült meg, többek között, Dunaújváros (Szirmai, 1988: 70 71). Ám természetesen Magyarországon nemcsak szocialista városok léteztek, hanem találkozhatunk régi, ipari hagyományokkal rendelkező településekkel is, mint például Ózd. Ugyancsak léteztek túliparosított, tradicionális kisvárosok, mint Paks. Az egykori polgári kisváros jelképe mára az ország villamosenergia-szükségletének 40%-át biztosító atomerőmű lett. Bár a magyarországi iparvárosok kialakulásában, történetében találunk eltéréseket, alapvető közös jellemzőjük az ipari keresők domináns szerepe, és gyakori a városi funkciók jelentéktelensége. Többségük mára depressziós övezetté vált, hiszen a rendszerváltás után már nem az ipar fejlesztésére tevődött a hangsúly, így a foglalkozási szerkezet átalakulása jelentős munkanélküliséget okozott az ipari városok többségében (Beluszky, 2004: 419). Ahhoz azonban, hogy érthetővé váljanak a magyar városok különféle nehézségei, célszerű megvizsgálni a nehézségek történeti, gazdasági és politikai okait. Elsőként érdemes áttekinteni a szocialista településfejlesztés elveit. Az 1947 utáni magyar politikai vezetés számára a településpolitika a gazdaságfejlesztés és a radikális társadalom-átalakítás egyik eszközeként, részben céljaként és következményeként fogalmazódott meg (Hajdú, 2003: 41). Így aztán a településfejlesztési koncepciók kidolgozása során az ideológiai és politikai megfontolások sokkal nagyobb szerepet kaptak, mint a szakmai, tudományos szempontok. A településeket a Népgazdasági Tanács előírása alapján három kategóriába 8
sorolták: az átlagon felül fejlesztendők, a fejlesztendők, de nem az országos átlagon felül, illetve az egyéb települések, melyek falusias jellegűek, illetve amelyek számára rossz gazdasági és közlekedési adottságok miatt az első ötéves terv során beruházást engedélyezni csak kivételesen lehet (Hajdú 2003: 43). Így aztán több falusias, illetve határmenti település fejlesztése háttérbe szorult, némelyek közülük sorvadásnak is indultak. A kiemelten fejlesztendő városok pedig az erőforrások szűkössége és a tervek túlzott volta miatt a többi település rovására fejlődtek. 1957-től megkezdődött a korábbi fejlesztési, tervezési gyakorlatok felülvizsgálata. Ennek keretében fogalmazódott meg az arányosabb területi fejlesztés igénye, így például Budapest gazdasági túlsúlyának csökkentése, továbbá az iparilag elmaradott területek iparosítása, az egyes területek gazdasági szerkezetének összehangolása és a gazdaságosság fokozott érvényesítése (Hajdú 2003: 45). Ez a gyakorlatban Miskolc, Győr, Pécs, Debrecen és Szeged ipari fejlesztését jelentette, az ellenpólus koncepció jegyében. 1961-ben határozatot hoztak az Országos Településhálózati Tanulmányterv elkészítésére. A tanulmánytervben megfogalmazódott az aránytalanságok felszámolásának célja, azok kialakulásának megakadályozása, és a településrendszerből fakadó gazdasági és szociális hátrányok megszüntetésének igénye (Hajdú 2003: 46). A tanulmánytervet végül nem fogadták el, de különböző területi fejlesztéseknél hivatkozási alapul szolgált. 1967-ben megalkották az Országos Településhálózat-fejlesztési Kerettervet (OTK), melynek egyik legfontosabb eleme volt a településhierarchia újragondolása. Az ezzel kapcsolatos elképzelések alapvetően nem különböztek az addigi elgondolásoktól, de például a korábban elsorvasztásra ítélt falvak már minimálisan szükséges alapfokú közösségi intézményekkel való ellátásra számíthattak, ami természetesen nem jelentett biztosítékot a községek egészséges fejlődésére. 1968 után, a reformszemlélet jegyében, a területfejlesztés irányelveinek és a hosszú távú területfejlesztési politikának a kidolgozása széleskörű szakmai munkán alapult. A területfejlesztési politika célja alapvetően az erőforrások hatékony hasznosítása, és a településhálózat korszerűbbé tétele lett, illetve a területi különbségek csökkentése többek között a foglalkoztatottság és a lakosság anyagi színvonala tekintetében. Ám e célokkal ellentétben az OTK végül is itt nem elemezhető okok miatt fölerősítette a gazdasági, társadalmi, politikai igazgatási rendszerben külön-külön is meglévő koncentrációs folyamatokat (Hajdú 2003:53). 9
A fenti gyakorlatok, folyamatok kritikájaként született meg 1983-ban egy határozat A területi- és településfejlesztés hosszú távú elveiről címmel, amely a megváltozott feltételekhez igazodva új szempontokkal gazdagodott. Így fontossá vált a hatékonyságra, szelekcióra és az innovációra alapozott fejlesztés a helyi együttműködések, és az ésszerű kapcsolatok erősítésével. Továbbá megjelentek környezetvédelmi szempontok, így például a természeti erőforrások jobb hasznosítása, ami nagyon fontos előrelépésnek tekinthető, hiszen a nagyipari beruházások jellegükből adódóan hatalmas terhelést jelentettek közvetlen és közvetett környezetük számára is. Az új koncepció megalkotásakor törekedtek a demokratizmus növelésére helyi szinten, az életszínvonal tekintetében mutatkozó területi különbségek csökkentésére, stb. Az államszocializmus idején kidolgozott településfejlesztési politikák céljai nem mind valósultak meg. A falvak egy részét hivatalosan sorvadásra ítélték, ám végül ez a folyamat nem valósult meg. Ugyanakkor a községek még így is nagy veszteségeket szenvedtek. Bizonyos területi egyenlőtlenségeket ugyan sikerült csökkenteni, de új aránytalanságok is keletkeztek. Ilyen aránytalanság volt az ipari területek preferálása az erőforrások elosztása során. Mindazonáltal az államszocializmus idején támogatott iparvidékek jelentős része nem maradt fejlődőképes, stabil térség a rendszerváltás után, a korábbi előnyök ellenére sem (Hajdú, 2003: 39 55). Mint fentebb már említettem, a magyar iparvárosok 1945 utáni fejlesztése a nehézipar kiszolgálása érdekében történt, az infrastruktúra rovására. Az infrastrukturális fejlesztéseket központi szabályozás alá vonták, kivonva a bérekből az infrastruktúra költségét, ennek következményeként azok felhasználása függetlenné vált a fogyasztóktól, és a központi hatalom döntési jogkörébe került (Konrád Szelényi, 2004: 35). Tehát nem a fizetőképes kereslet határozta meg az infrastruktúra fejlődését, így ez nem fejlődhetett a lakosságnövekedés ütemével együtt (Konrád Szelényi, 2004: 25 27). Az infrastruktúra egyik legfontosabb mérőszáma a települések lakásállománya. Az államszocializmus idején az egyenlősítés ideológiája ellenére a lakáselosztásban jelentős egyenlőtlenségek mutatkoztak. Így a korlátozott lakáshoz jutási lehetőségek, és, tágabban véve az infrastrukturális fejletlenség következtében, az iparban foglalkoztatottak nagy része nem jutott városi lakáshoz: minél alacsonyabb státusúak voltak, annál nagyobb arányban laktak falun, és ingáztak a munkahelyükre. A falusi és 10
városi népesség kevéssé volt jellemezhető az agrár ipari kettősséggel. Az urbanizációs lejtő tehát az iparosodó magyar társadalmon belül egybevág a társadalmi rétegződés lejtőjével (Konrád Szelényi, 2004: 33). A városi lakás tulajdonképpen privilégiummá vált, és az a városi infrastruktúra, amelynek értékével mindenki bére csökkent, nem mindenki számára vált elérhetővé. A bejáró munkás így nem csak szabadidejéből veszített többet, hanem részben kiszorult annak az infrastruktúrának a használatából, amelynek a megépüléséhez ő maga is hozzájárult. Elmondható, hogy a késleltetett városfejlesztés következményeként az extenzív iparosítás költségeinek jelentős része az ingázó munkásokra hárult, anélkül hogy annak hozamából arányosan résültek volna (Konrád Szelényi 2004: 46). Az infrastruktúra gyengesége a városokban élők életére is negatívan hat, és a területi különbségek, egyenlőtlenségek mértékében jelentős szerepet játszik az, hogy egy város milyen szolgáltatásokat tud nyújtani, milyen infrastruktúrával rendelkezik. Az államszocializmus alatt a városi infrastruktúra terén felhalmozott lemaradás leküzdése a rendszerváltás után jelentős terheket ró a városokra. A rendszerváltás után az államszocializmusra jellemző gazdasági szervezeti rendszer radikálisan átalakult, a korábban domináns, állami tulajdonban lévő ipari nagyvállalatok nagyrészt felbomlottak, a több telephelyes termelési forma háttérbe szorult (ez a folyamat már a nyolcvanas évek alatt elindult), s a kis vállalatok száma radikálisan megnőtt. A nagyvállalatok az erőltetett iparfejlesztés során is már jelentős előnyökhöz jutottak, ám mikor az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus után a nagyvállalatok menedzserrétege egyenlő partnere lett a párt- és állami bürokráciának, a menedzserek jó alkupozícióik révén el tudták érni, hogy sok gazdasági döntés a nagyvállalatok javát szolgálja. Így például az 1970-es évek elején közepén lezajló centralizáció révén erőforráshoz, ingyen tőkéhez, és képzett munkaerőhöz jutottak a nagyvállalatok. Azonban az 1970-es évek végétől jelentkező gazdasági válság hatására megbomlott a nagyvállalatok és a pártbürokrácia között kialakult egyensúly, mert a nagyvállalatok finanszírozása már csak külső hitelfelvételek árán volt megvalósítható, és ez az állam számára nagy megterhelést jelentett. A nagyvállalatok továbbra is az expanzió pártján álltak, ám a kormány beavatkozása következtében 1985-re mintegy négyszázzal megnőtt a vállalatok száma (Barta 2003: 108). Az ekkoriban kibontakozott második gazdaság fejlődési lehetőségei, sikerei ellenére is, korlátozottak voltak. Az 11
1988-ban elfogadott társasági törvény, mely megerősítette a menedzserréteg tulajdonosi pozícióját, hatalomátmentési esélyeit (Barta 2003: 108), a nagyvállalati vezetők fennmaradó erőteljes érdekérvényesítő képességére utal. A rendszerváltás után azonban a már korábban is bizonytalan, de még működő partneri kapcsolat megbomlott és 1992-ben úgy tűnt, hogy az állami bürokrácia pozíciói erősödtek meg. A nagyvállalatok számára hatalmas veszteséget jelentett a KGST, valamint a szovjet piac összeomlása, illetve a hazai fogyasztás csökkenése, hiszen termékeit nem tudták hol értékesíteni. Az ipari termelés jelentős mértékben visszaesett, a kohászati és a textilipari termelés 20-25%-kal csökkent (1988 90) (Barta, 2003: 110). A nagyvállalatok túlélésének alapvető feltétele volt a hatékony, ésszerű belső szervezeti átalakulás, amelynek lényege a decentralizálás, az önállóság és az önálló döntéshozatal megteremtése volt. Azok a vállalatok, melyeknek alapvetően vertikális szerkezete nem adott lehetőséget a széttagolásra, ám mégis a decentralizáció útjára léptek, hamarosan tönkrementek. Ezek közé a vállalatok közé tartozott többek között az Ózdi Kohászati Üzemek. A szervezeti átalakítások során megvizsgálták, hogy mely tevékenységek jövedelmezőek vagy veszteségesek, és az átvilágítások alapján a sikeresnek mutatkozott egységek gyakran leváltak az anyavállalatról, és önállóan működtek tovább, hosszabbrövidebb ideig. Így történt ez az Ózdi Kohászati Üzemek esetében is. Egyes vállalatok esetében, amelyek gondjaira a decentralizáció nem nyújthatott volna érdemi megoldást, néhány alapvető racionálizációs intézkedéssel sikerült javulást elérni; ezek az átalakítások fontosak voltak a foglalkoztatási válság enyhítésében, tüneti kezelésében. Az ipari decentralizáció magával hozta a centrum periféria függőségek oldását, és ipari körzetek alakultak ki, az agglomerálódás előnyeit kihasználva (Barta 2003: 103 125). A rendszerváltás után néhány város sikeresen meg tudta őrizni ipari jellegét, miként ez Paks esetében is történt. És voltak olyan városok is, melyeknek ipara teljesen összeomlott, és csak kis részben maradtak működőképesek a rendszerváltás utáni években, de utóbb sikeres pályát futottak be. Ez annak tulajdonítható, hogy e települések képesek voltak profilt váltani, vagy sikerült már korábban is működő, de nem domináns ágazataikat jelentőssé fejleszteniük.. Jó példa erre Pécs városa, hiszen az egykori uránváros 2010-ben Európa Kulturális Fővárosa lett. Bár a nagyszabású kulturális fejlesztések megvalósításában kisebb-nagyobb buktatók vannak, sőt a város anyagi biztonsága függ attól, hogy a jövőben is képes lesz-e fenntartani a kulturális 12
szolgáltatásai iránti keresletet, de az kétségtelen, hogy ez a város sikerrel alakítja, fejleszti új profilját. Péccsel ellentétben sok város nem alakított ki karakteres, perspektivikus jövőképet, ráadásul a strukturális egyenlőtlenségek, az önkormányzati finanszírozási rendszer problémái miatt súlyos erőforráshiánnyal küzdenek, így a rendszerváltáskor jelentkező helyi válságból ez idáig nem tudtak sikeresen kilábalni. Ózd, a szocialista iparváros 1. kép Az iparvárosok kialakulásával, jellemzőivel foglalkozó rész után röviden összefoglalom Ózd történetét, bízva abban, hogy a mai gondok gyökereit bemutatva érthetőbbé válnak a város mai problémái. Ózd a 19. század közepén nagymértékű fejlődésnek indult: a nehéz sorú, mező- és erdőgazdaságból élő falu szomszédságában 1837-től elindult a szénbányászat, majd az Ózdi Vasfinomító- és Hengerlőgyár megépülésével (1846) ipari munkahelyek jöttek 13
létre. A 19. század második felében megnyitották a Bánréve Ózd Nádasd vasútvonalat, mely lehetővé tette a nyersanyag Ózdra szállítását, illetve a kész termékek Budapestre áramlását. A karui és bánszállási bányatelepek kimerülése után, 1918-tól, az Ózdtól pár kilométerre fekvő Farkaslyukon folyamatos volt a szénbányászat, egészen 1990-ig. Ózd 1905-től a magyarországi nyersvas-, acél- és hengereltáru-gyártás központja lett. A századfordulón 2155 ember dolgozott az akkoriban modernnek számító nagyipari vállalat alkalmazásában (Beluszky, 2003: 138). 1950-től, az államosítás után az immár Ózdi Kohászati Üzemeknek nevezett gyárban feszített ütemű fejlesztés vette kezdetét. A kohókat, a durva- és finomhengerművet technikai újítások révén korszerűsítették, 1955- től pedig a további milliárdos beruházások, bővítések, technikai fejlesztések révén Ózd nehézipari központtá vált, így például az oxigéngyár megépítésével, elsőként Magyarországon, Ózdon valósult meg az oxigénbefúvásos acélgyártás. Az acélgyár mellett a közlekedési üzemekben és a hengerművekben is folytak fejlesztések. 1950 és 1974 között az Ózdon előállított összes kohóipari termék mennyisége acélnyersvasparitásban kifejezve közel háromszorosára emelkedett (30 000-ről 88 000-re). Az Ózdi Kohászati Üzemek alkalmazottainak száma 1976-ra a hivatalos adatok szerint elérte a 13 600-at (Dobi, 1975). A nehézipar fejlesztése mellett elindultak a könnyűipari beruházások is, többek között azért, hogy fel tudják szívni a női munkaerőt. A gyár megnyitása és a bányászat megkezdése következtében a XIX. század második felétől folyamatosan nőtt a lakosság száma: míg 1881-ben 539 házban 3792 lakos élt a településen, addig 1910-ben 1445 házban 12 058 lakosa volt Ózdnak. (Lehoczky, 1965: 34). A Felvidékről is érkeztek szlovák, evangélikus munkások, megbontva evvel a város addigi katolikus vallási egységét (Török, 2008). Ózd, Sajóvárkony és Bolyok egyesítése (1940), majd 1979. január elsejével több kistelepülés (Uraj, Susa, Center, Hódoscsépány, Szentsimon) Ózdhoz csatolása újabb lakosságnövekedést eredményezett, ekkor 25 000 lakosa volt a városnak. 1949-től az 1970-es évekig a kohászati üzemek gyors fejlesztése nagyarányú betelepüléssel járt. Ugyanakkor a dunaújvárosi kohászat beindításához sok ózdi családot telepítettek át a születő iparvárosba, minek következtében a több generációs ipari tradícióval rendelkező munkásdinasztiák helyébe szabolcsi, nyírségi családok jöttek a térségbe. Számottevő azoknak az ózdi születésű, a tanulmányaik elvégzése után másutt sikeres pályát befutó 14
értelmiségieknek a száma, akik a családi hagyományokat megszakítva máshol és más tevékenységet folytatnak. A vasgyártás visszafejlesztése miatt 1985-től a lakosság fogyni kezdett: az 1986-ban 49 139 fős lakosság 1995-re 46 097 főre csökkent (ozd.hu). Azóta jelentős népességszámváltozást csak Farkaslyuk 1999-es leválása okozott. Ózd város állandó lakossága 2008- ban 38604 fő volt. 2. kép Sóhajok hídja a Velence telep kapuja A XIX. század második felétől kezdve a növekvő lakosság számára több hullámban építettek lakásokat, ezek minősége változó volt. Így épültek rövid, pár évtizedig álló, komfort nélküli, szinte szükséglakások, míg más kolóniák építészetileg is figyelemre méltóak, így például az 1922 és 1925 között épült, Marschalkó Béla által tervezett Velence telep a Műemlékvédelmi Hivatal figyelmét is felkeltette. A koloniális építkezések, és a terjeszkedő üzemek alaposan átrajzolták a korábban falusias Ózd képét. S bár a legtöbb, máig fennálló telep építészeti szempontból nem is képvisel kiemelkedő értéket, e jó anyagokból épült házak lakásai komfortosak vagy legalábbis félkomfortosak. Ha lenne ehhez kellő erő a helyi lakáspolitikában, ezeken a kolóniákon 15
kiemelkedő színvonalú szociális bérlakásokat lehetne kialakítani (epiteszforum.hu), melyekre - mint arról majd később szó esik - Ózdon égető szükség van. Ózd 1949-ben városi rangot kapott (Beluszky 2003: 232). A városi rang nem csupán cím volt, mint az gyakori volt a század második felében várossá kinevezett települések esetében, hanem ténylegesen megjelentek a település életében különféle városi funkciók. Ózd környékének központjává vált, s ezt a szerepkörét sikerült is megőriznie (néhány más szocialista iparvárossal ellentétben, mint például a szomszédos Kazincbarcika). A város tehát integrálódott a környező települések hálózatába (Beluszky, 2003: 311, 323.), ami abból is látszik, hogy a 2004-ben létrejött Ózd Kistérség Többcélú Társulásban vezető szerepkört tölt be Ózd, és magára vállalta a társulás szervezésével kapcsolatos feladatok ellátását. (ozdkisterseg.hu) A Rendszerváltás után 48 000 47 000 46 000 45 000 44 000 43 000 42 000 41 000 40 000 39 000 38 000 37 000 1. ábra: Ózd lakossága 1990-2008 (KSH) 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 Adatsor1 1990-ben megkezdődött a privatizáció, melynek következtében folyamatos leépítések zajlottak a nem jövedelmező üzemek bezárása miatt. Az Ózdi Kohászati Üzemek utódjának tekinthető Ózdi Hengermű Kft. 2001-ben zárt be. A bányászat is megszűnt, ugyanis kimerültek a lelőhelyek, illetve már nem volt gazdaságos a kitermelés. A nehézipar összeomlása következtében sok ember vált munkanélkülivé, és többek között ezért következett be a lakosság számának fokozatos csökkenése. 16
A város ipari jellege azonban nem veszett el teljesen. 1995-ben létrehozták az Ózdi Ipari Parkot, melynek célja a már jelenleg is működő, rehabilitációs jellegű ipari park végleges kiépítése, a hajdani acélipari központ területén (ozdipark.hu).. A német Max Aicher csoport acélszerkezet-gyártási központja Ózdra települt. 1998-ban a város gazdasági életében két elektronikai, finommechanikai villamos összeszerelést folytató nagybefektető jelent meg: az amerikai General Electric, mely kismegszakítók gyártását végzi Ózdon, illetve a kapcsolókat és léptetőmotorokat gyártó svájci illetőségű Saia Burgess Electronics. Magyarországon elsőként (1991-ben) Ózdon jött létre egy Inkubátor Ház, mely kedvezményesen biztosít helyiségeket, infrastrukturális hátteret (tárgyalót, vendégszobát stb.) az induló vállalkozásoknak. Az Inkubátor Ház szolgáltatásait eddig hatvan vállalkozás vette igénybe, többségük, kinőve a Ház kereteit, sikeresen működött tovább a településen. Az Inkubátor Ház napjainkra innovációs centrummá bővült (Lukács 2006: 257). Intézményhálózatával és a közösségi szolgáltatást végző cégeivel együtt az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató a településen. A város intézményhálózata további 200-250 fő számára biztosít munkalehetőséget közhasznú munkavégzés formájában (Integrált Városfejlesztési Stratégia, 2008). Az önkormányzatnak a gazdaságból származó bevételei nem túl jelentősek, így az állami normatívák és pályázatok útján igyekeznek megteremteni a normális működéshez szükséges feltételeket.. Problémák Az Ózdi kistérség a 311/2007. (XI). számú kormányrendelet alapján komplex programmal segítendő leghátrányosabb helyzetű kistérségnek minősül (Lukács, 2006: 88).. A gazdasági helyzet, a településszerkezet (kistelepülések magas aránya), a térszerkezet és a társadalmi kulturális helyzet mind-mind jelentős mértékben befolyásolja egy adott térség életét (Lukács, 2006: 25-56). A hátrányos helyzetű kistérségek gyenge gazdasági potenciállal rendelkeznek, evvel összefüggésben súlyos foglalkoztatási problémákkal küzdenek, a munkanélküliség tartóssá vált. Ezekben a térségekben súlyos probléma a szegénység és a nagymértékű szociális rászorultság, ami részben a foglalkoztatási nehézségekkel összefüggésben kialakuló jövedelemhiánnyal 17
magyarázható. A különböző gazdasági és társadalmi problémák a hátrányos helyzetű térségekben területileg halmozódnak. Az ózdi térség, akárcsak a többi hátrányos helyzetű térség, súlyos gazdasági nehézségekkel küzd. Az ózdi iparnak a rendszerváltás utáni leépülése szomorú példája az 1990-es évek elején végbement gazdasági szerkezetváltás negatív következményeinek, s alapvetően meghatározza a térség nehéz helyzetét, hiszen Ózd és környéke azóta sem találta meg a gazdasági vérkeringésbe való hatékony, hosszú távon jövedelmező visszakapcsolódás lehetőségeit. A gazdasági problémák szoros összefüggésben állnak a többi, fent említett nehézséggel, s ezért e problémák hatékony kezelése elképzelhetetlen komplex, hosszú távú elképzelések nélkül. Azok a települések, melyek életéből hiányzik az aktív, jövedelmező gazdasági élet, kevesebb erőforrással rendelkeznek kötelező vagy kiegészítő feladataik ellátására, hisz például kevesebb adó folyik be kasszájukba, így szociális ellátásaikra is kevesebbet tudnak fordítani, mint sikeresebb társaik. Úgy gondolom, hogy a jól működő szociális ellátások nagyban hozzájárulhatnak egy város gazdaságának újjáélesztéséhez avval, hogy a nehéz helyzetű lakosoknak olyan hathatós segítséget nyújtanak, melynek révén képesek lesznek újra bekapcsolódni a munka világába, s a társadalmi élet egyéb területeinek is kiegyensúlyozott, aktív résztvevői lesznek. Ehhez azonban szükség van egyfelől megfelelő képzésekre, munkahelyekre, másfelől igazságosabb forráselosztásra. Kutatásom során Ózd szociális ellátórendszerét vizsgálom, annak komplex társadalmikörnyezetét is figyelembe véve. Dolgozatomban igyekszem feltárni azokat a problémákat, konfliktusokat, amelyek a szociális rendszer egyik intézménye, a családsegítő szolgálat szintjén érzékelhetők.. Azért tartom fontosnak a helyi ellátások alakulásának elemezését, mert a jóléti államok szerepének fokozatos gyengülése miatt számos, korábban az állam által ellátott terület részben vagy egészben ellátatlan marad, minek következtében a globálisan vagy nemzeti szinten ignorált vagy kielégítetlen szükségletek, szociális problémák lokalizálódnak, olyan terheket rakva a helyi ellátásokra, amelyekkel azok képtelen lesznek megbirkózni (Farkas, 2006: 65). 18
A magyar szociális törvény 1 és a gyermekvédelmi törvény 2 több esetben a helyi önkormányzatokra bízza bizonyos ellátások feltételeinek a szabályozását, tehát sok támogatás helyi szinten dől el, a különböző településeken más és más feltételek alapján. A helyi döntések elvben megalapozottabbak lehetnek, mint az országosak, lévén, hogy helyi szinten nagyobb a mérlegelés és a helyzetfelmérés lehetősége. Ám a finanszírozás nem megfelelő kialakítása következtében, illetve a törvények megalkotásakor hiányzó átfogó reformkoncepció hiánya miatt a helyi ellátások gyakran nem működnek elég hatékonyan. A helyi költségvetés keretében nyújtott ellátások finanszírozásához a település alapvetően három forrásból jut pénzhez: egyrészt az egyes juttatások normatív állami finanszírozásából, másrészt a közvetlen visszatérítések révén (az állam visszafizeti az ellátással járó költségeket az önkormányzat számára), harmadrészt pedig az intézményeknek nyújtott normatívából. Minthogy a központi forrásokból származó összegek nem fedezik a működtetési költségeket, a településnek ki kell egészítenie ezeket saját forrásából. Ebből fakadóan hatalmas eltérések lehetnek bizonyos települések között a szociális ellátások finanszírozására rendelkezésre álló összegek tekintetében, ami egyben azzal is jár, hogy a nehezebb helyzetben lévő települések kevesebbet fordíthatnak a szociális ellátásokra, pedig a lakóik vélhetőleg nehezebb körülmények között élnek, mint a gazdagabb településeken lakók, tehát nagyobb szükségük volna azokra. Minthogy a település által fenntartott intézményekkel kapcsolatos különféle helyi alkuk során általában a szociális ágazat pozíciója a leggyengébb, így még tovább csökkennek az ellátásokra rendelkezésre álló erőforrások. (Ferge Zsuzsa: Elszabaduló egyenlőtlenségek alapján Farkas 2005: 68.) A rászorulók gyenge politikai képviselettel és jogérvényesítő képességgel rendelkeznek országos és helyi szinten. A többségi társadalom ráadásul nem feltétlen támogatja a jóléti segélyezést. Az ellátások során fellépő esetleges jogsérelmek során az érintettek nem tudnak érdemben kiállni a jogaikért, gyakran a segélyt osztókkal való személyes ismeretség miatt is tovább nő a kiszolgáltatott helyzetük (Farkas, 2005: 69). Az Ózdon készített interjúim alátámasztják a fentiekben összefoglalt helyzetképet. Az ózdi roma családokkal készített interjúk során főként arra voltam kíváncsi, hogy milyen a viszonyuk a családsegítő szolgálathoz, milyen szolgáltatásokat vesznek igénybe, mennyire bíznak meg az intézményben, és hogy milyen problémákkal küzdenek, 1 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról. 2 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról. 19
melyek megoldásában segítséget várnának a szóban forgó intézménytől. Az Ózdi Családsegítő Szolgálat munkatársával készített interjúm során pedig arra igyekeztem választ kapni, hogy milyen szolgáltatásokat nyújtanak az ózdi lakosok számára, és működésük során milyen erőforrásokkal gazdálkodhatnak, milyen hiányosságokat tapasztalnak. A rendszerváltás után nehéz helyzetbe került településeknek egyrészt választ kell találniuk a gazdasági problémákra. Tehát megfelelő befektetőket kell találniuk, akik hosszútávon a településen vagy annak közelében maradva, olyan munkalehetőséget biztosítanak, melyek érdemben hozzájárulnak a város fejlődéséhez. A helyi gazdasági élet fellendítéséhez hozzájárulhat a helyi mezőgazdaság, illetve a kisvállalkozók támogatása, a turizmus fellendítése, stb. A megfelelő gazdasági teljesítményhez azonban jól képzett munkaerő is szükséges, ezért életbevágóan fontos a fiatalok számára az, hogy olyan, mindenki számára egyenlő feltételeket biztosító iskolai képzésben részesülhessenek, melynek elvégzése után nagy eséllyel találhatnak számukra megfelelő munkát ott, ahol szeretnének. Ahhoz azonban, hogy a fiatalok megfelelően el tudják végezni az iskolát, nehezen nélkülözhető a biztos családi háttér. A hátrányos helyzetű településeken a családoknak sokféle problémával kell megküzdeniük, és ezek a gondok kihatnak a család egységére, a családtagok családon kívüli teljesítményére. A szegénység közepette az olyan alapvető emberi szükségletek kielégítése, mint a megfelelő táplálkozás, lakás és ruházat gyakran nem valósulhat meg megfelelő színvonalon, amiből számos további nehézség keletkezik. Egészségügyi problémákkal, eladósodással, pszichés nehézségekkel kell megküzdenie a családoknak, s ehhez a küzdelemhez nem mindig rendelkeznek megfelelő eszközökkel, erőforrásokkal. Ekkor válik fontossá a szociális ellátás, amely elvben segítséget tudna nyújtani ezeknek a családoknak. Ugyanakkor a település megfelelő gazdasági háttere nélkül nem tud megfelelően működni a szociális ellátás. Mindebből logikusan következik, hogy a települések életének különböző szektorai nem választhatók el egymástól, problémáik szoros összefüggésben állnak egymással, ezért kezelésük is csak komplex módon érhető el. 20
Az ipar megszűnése és a városi funkciók visszaszorulása Az ózdi ipar összeomlása nem csak társadalmi problémákat okozott. A gyárépületek jelentős része ma üresen áll. Fontos, hogy a néha egészségre is káros felhagyott ipari létesítmények megújuljanak, helyükre új munkahelyeket adó létesítmények kerüljenek. (IVS 2008: 4) Az északi városrészben az Integrált Városfejlesztési Stratégia (IVS) szerint közösségi terek, épületek kialakítására is törekedni kell, illetve a már meglévők felújítása is fontos feladat a városrészben. Fontos az is, hogy az iparterületek fejlesztése modern, környezetbarát technológiák alkalmazásával történjen. A városrész céljai tehát egyrészt az iparterület fellendítésére, rehabilitációjára irányulnak. (IVS, 2008: 29) 3. kép Üresen álló gyárépületek az ózdi főút mellett, a központi vasútállomással átellenben A gyárépületek mellett természetesen a lakóépületek megújulása is fontos volna, hiszen sok család él nagyon rossz állapotban lévő házakban, lakásokban. A Műemlékvédelmi Hivatal által felmért Velence telepet az IVS szerint részben vagy egészben, pályázati forrásból 2013-ig felújítják. Több más telepen végeztek részleges felújításokat, de komplex megújítási szándék egyelőre nem látszik, és a város forrásai is korlátozottak. 21
Leghátrányosabb helyzetű térségek és forrásaik Mint arról már korábban szó esett, a 2007 végén statisztikai adatok alapján kijelölt 33 leghátrányosabb helyzetű kistérség közé tartozik Ózd is. Az ilyen térségek számára megalkottak egy összetett fejlesztési programot, amelynek célja, hogy ennek a 33 kistérségnek lehetőséget teremtsen a helyi gazdaság dinamizálására, a foglalkoztatás bővítésére, a társadalmi és földrajzi mobilitásra (NFÜ). Ezen kistérségek számára az elérhető legnagyobb pénzügyi források a különböző európai uniós pályázati források, például a Gazdaságfejlesztési operatív program egy-egy pályázata a kis- és középvállalkozások, illetve a nagyvállalatok fejlesztéseihez nyújt támogatást, más kistérségeknél kedvezőbb feltételekkel. Úgynevezett központi programok is indultak e kistérségek foglalkoztatási helyzetének javítására. Ilyen a felnőttképzés terén a Lépj egyet előre! program, vagy a munkába állást segítő Start kártya (NFÜ). A jórészt uniós támogatásokból megvalósuló Társadalmi Megújulás Operatív Program (TÁMOP) keretében 2009. július 1-jén indult el Ózdon egy foglalkoztatási program, melyre a Családsegítő Szolgálat nyújtott be pályázatot. Ezt a programot nagyon fontosnak tartja a szolgálat munkatársa, több esetben pozitívan, az igazán jól működő segítségnyújtás példájaként mutatja be. A program keretében különböző tréningek zajlanak (számítógépes tréning, kulcskompetencia-felmérés és -fejlesztés, álláskeresési tréning, drámapedagógia és személyiségfejlesztés), és az interjúalanyom szerint a projekt meghatározó közösségi élményt ad a résztvevőknek, akik örömmel járnak el a tréningre, és már többen találtak állást. Viszont a pályázattal járó bürokratikus munka hatalmas terhet ró a szolgálat munkatársaira. Megölik az intézményeket ezzel. Nekünk ez a harmadik pályázatunk, uniós pályázat. ( ) És mindenki ki van rájuk akadva (az ESZÁ 3 -ra). Nem értenek hozzá, csak ami nekik a pályázati útmutatóban le van írva, szakmailag meg semmi. ( ) Pénzügyileg lehet, hogy jók, de szakmailag nem értenek hozzá, és akkor innentől meg van bukva a dolog. ( ) Elveszik a kedvünket a pályázatoktól evvel a nagy bürokráciával. És hogy ha valaki nagyon ügyes, és le tud adni papíron mindent, de szakmailag nem csinál semmit sem, akkor is jó lesz, mert csak papíron kérnek mindent. 3 Európai Szociális Alap Nemzeti Programirányító Iroda Társadalmi Szolgáltató Kht. 22
(Interjú, 2010.) A pályázattal járó többletmunka elvégzésére nem vesznek fel új embert, így a már eleve túlterhelt intézményre hárulnak a további feladatok. Az adminisztrációval járó nehézségek ellenére fontosnak tartják a pályázatokat, a most futó projektről is elismeréssel nyilatkozott az interjúalanyom. Szegregáció, leromlott lakókörnyezet 4. kép 1. Ózd szegregátumai Bolyok kivételével; Jelmagyarázat: 1: Hétes és környéke, 2: Sajóvárkony, 3: Kovács-Hagyó Gy. u. Dobó utca felé, 4: Kovács-Hagyó Gy. u. Berkenye utca felé; 5: Örs Vezér utca, 6: Bánszállás, 7: Tábla városrész, 8: Velence telep 9: Petőfi Sándor utca, 10: Iparvasút utcai szegregátum, 11: Zrínyi Miklós utca 12: Somsály, 13: (térképen délnyugatra 14-es): Akna utca, 14: Boroszló, 15: Kiserdőalja telep és környezete Ózd városképet meghatározzák a XX. század elején épített munkáskolóniák, melyek napjainkra már jórészt szegregátummá váltak. szegregátumok kialakulásának folyamatát Kutatásom következő fázisában a kívánom feltárni többek között. Szakdolgozatomban annak a feltételezésemnek szeretnék utánajárni, miszerint az ózdi szegregátumok magas számának és kiterjedtségének oka a speciális, ipari jellegből 23