Valóban meggyengült a Cosa Nostra?

54 NEMZET ÉS BIZTONSÁG 2010. SZEPTEMBER Andreides Gábor Valóban meggyengült a Cosa Nostra? Az alábbi írás azt mutatja be, hogy az olasz bûnüldözési és igazságszolgáltatási szervek milyen erõfeszítéseket tettek az elmúlt években a legismertebb olasz bûnszervezet tevékenységének és politikai befolyásának visszaszorítására. 2010 júniusában két esemény is történt Itáliában, amelyek fölkelthették a modern kori Olaszországgal, az olasz történelemmel és a társadalmi-szociális problémákkal foglalkozó italianista érdeklõdõk figyelmét. Palermóban, egy ellene folyó bírósági perben az ügyészek elsõ fokon tíz év börtönbüntetés kiszabását kérték Salvatore (Toto) Cuffaro, Szicília volt kormányzója, az UDC (Unione dei Democratici Cristiani e di Centro) kereszténydemokrata párt szenátorára. A politikus elleni vád súlyos: szicíliai tartományi elnöksége alatti külsõ együttmûködés a maffiával, segítséget nyújtott, gazdasági elõnyöket biztosított a Cosa Nostra számára, amiért a politika terén kapott ellenszolgáltatásokat. A Cuffaro elleni per szeptemberben folytatódik a palermói bíróságon. Ugyanezen vádpontokban a palermói másodfokú fellebbviteli bíróság bûnösnek találta és jogerõsen hét év börtönbüntetésre ítélte azt a Marcello Dell Utri szenátort, aki Silvio Berlusconi egyik legrégebbi és legközelebbi munkatársaként közremûködött Berlusconi politikai karrierjének építésében és a Forza Italia! politikai mozgalom megalapításában. Az 1996-ban perbe fogott Dell Utrit a bíróság kilenc évre ítélte, ezt csökkentette most a másodfokon eljáró bírói tanács hét esztendõre. A Silvio Berlusconi kormányfõvel kapcsolatos maffiavádak pedig ma már szinte megszámlálhatatlanok. Berlusconi ellen hol a bírósági tárgyalótermekben hangzik el a vád, hogy több évtizedes nagyvállalkozói tevékenysége idején együttmûködött a szicíliai maffiával, a legváratlanabb helyeken például a palermói futballstadionban emlékeztetik arra, hogy mivel tartozik a maffiának. Ezekbõl is kitûnik, hogy a szicíliai Cosa Nostra és az olasz politikusok közötti vélt vagy valós kapcsolatok eddig sem mentek ritkaságszámba. Az azonban már mindenképpen figyelemre és említésre méltó, hogy az elmúlt évtizedekben az olasz állam és az igazságszolgáltatás szervei hatalmas erõfeszítéseket tesznek a szicíliai maffia elleni küzdelemben, és egyelõre úgy tûnik, hogy az állam biztonságát súlyosan érintõ küzdelemben egyre jobban állnak. Mi lehet az oka annak, hogy a Cosa Nostra veszített erejébõl, jelentõségébõl úgy az állammal, mint más, maffiatípusú bûnszervezetekkel szemben? Mindenekelõtt azonban érdemes pontosítani, hogy mit is értünk az olasz maffia fogalmán, melyek azok a szervezetek, amelyeket megkülönböztetünk, illetve meg kell különböztetnünk egymástól, amikor az olaszországi szervezett bûnözésrõl beszélünk. A legismertebb kétségtelenül a szicíliai Cosa Nostra, amely a 19. század végé-

VÉDELEMPOLITIKA 55 tõl, a 20. század elejétõl Amerikában is megvetette lábát, ahol aztán rövid ideig tartó párhuzamos fejlõdést követõen tulajdonképpen önállóvá vált (Cosa Nostra Americana). A szicíliai maffia Itália leghierarchikusabb maffiaszervezete, amely mára már végérvényesen elveszítette azt a romantikus arculatát, amelyet a Salvatore Giulianoféle hõskornak, vagy nem utolsósorban Francis Ford Coppola heroikus filmtrilógiájának, A Keresztapának köszönhetett. Maga a maffia kifejezés hivatalosan elõször 1876-ban jelent meg Leopoldo Franchetti és Sidney Sonnino híressé vált, Szicília politikai és adminisztrációs kondíciói címû vizsgálati jelentésében. E beszámoló egy olyan szervezõdésrõl beszélt, amely híján volt minden írásos alkotmányosságnak, nem tartott látványos nagygyûléseket. Nem telt el sok idõ, és 1893- ban Emanuele Notarbartolo di San Giovanni szicíliai politikus meggyilkolásával a szervezet neve már Itália-szerte ismertté vált. A Cosa Nostra története során erõs talán mindenki másnál szorosabb kapcsolatokat épített ki a helyi, illetve az országos politikával. A fasizmus két évtizede alatt nem sok babér termett a szicíliai maffia számára. Mussolini a vasprefektusnak, Cesare Morinak a szigetre küldésével rendkívüli mértékben meggyengítette a Cosa Nostra egészét. Letartóztatások, vizsgálatok és ítéletek követték egymást, számos maffiózót egészen egyszerûen számûztek a szigetrõl. Közel húsz évvel késõbb, 1943. július 9. és 10. éjszakáján az angolszász szövetségesek partra szálltak Szicíliában (Husky-hadmûvelet), és megkezdõdött Olaszország felszabadítása. A partra szálló erõket helyismeretével és kapcsolataival hatékonyan segítette Salvatore Lucania, egy, az Egyesült Államokbeli börtönbüntetésébõl frissen szabadult amerikai-olasz maffiózó, akit Lucky Luciano néven ismert meg a világ. Lucianónak büntetlenséget ígértek, ha közvetít a szövetségesek és a szicíliai maffia között. A közvetítés sikerült: a sziget felszabadítását követõen 1943. július 27-én a szövetséges hatóságok don Calogero Vizzini maffiafõnököt Villalba, Giuseppe Genco Russo fõnököt pedig Mussomeli települések polgármesterévé nevezték ki. Ndrangheta terminussal jelölik az olasz csizma déli részén operáló, föderációs alapon megszervezett calabriai maffiát. A Ndrangheta mára kivívta magának azt a kétes dicsõséget, miszerint ma ez a szervezet Olaszország legerõsebb és legveszélyesebb bûnszövetkezete, nagyon erõs külföldi kapcsolatokkal és érdekeltséggel Oroszországtól Dél-Amerikáig, Németországtól egészen Ausztráliáig. A calabriaiak számlájára írható a 2006-os duisburgi vérengzés, melynek során hat olaszt két rivalizáló klán tagjait közel 70 lövéssel kivégeztek egy pizzériában. Nápolyban a Camorra az úr, amelynek struktúrája, tevékenységi köre, módszerei az utóbbi idõkben Roberto Saviano Gomorra címû, hatalmas vihart kavart könyvébõl váltak igazán ismertté. Kisebb és kevésbé közismert bûnszervezetek még a pugliai Sacra Corona Unita, és a szintén Szicíliában, elsõsorban Agrigento, Ragusa és Caltanisetta környékén tevékenykedõ és ismert Stidda. Egyes elemzések pedig igen érdekes politikai különbségekre hívják fel a figyelmet. A három nagy közül a szicíliaiak az Olasz Köztársaság kikiáltásától kezdõdõen a liberálisokkal, a monarchistákkal és legfõképpen a kereszténydemokratákkal keresték a kapcsolatot, illetve csatlakoztak hozzájuk. A Ndrangheta ezzel ellentétben inkább a baloldalon kereste a politikai érvényesülést, s rendszerint a szocialistákra és a kommunistákra szava-

56 NEMZET ÉS BIZTONSÁG 2010. SZEPTEMBER Az elsõ maffiaháború. A Cosa Nostrán belül az elsõ jelentõs leszámolási hullám, az úgynevezett elsõ maffiaháború 1962-ben vette kezdetét. A háborúskodás és a folyamatos vérontás a húszas évek Chicagóját idézte, amelynek során lezárult a szicíliai maffia második világháború utáni történetének elsõ korszaka. Számos maffiaklánnal együtt véget ért a vidéki vagy mezõgazdasági maffia ideje, és kezdetét vette egy minden tekintetben új korszak. Megkezdõdik a corleoneiek ( corleonesi ) felemelkedése. Megerõsödnek azok a hírhedt bûnözõk (Riina, Provenzano), akik majd a nyolcvanas évekre a Cosa Nostra megfellebbezhetetlen irányítói, az olasz állam elsõszámú ellenségei lesznek. 1963. június 30-án pedig az elsõ köztársaság történetének egyik legsúlyosabb mészárlása következett el: egy ismeretlen telefonáló értesítette a csendõrséget, hogy Palermo egyik kerületében, Ciaculliban elhagyatott autóra lett figyelmes, ami valójában tele volt robbanóanyaggal. A kiérkezõ csendõrök fölnyitották a csomagtartót, a bomba pedig mûködésbe lépett. A merényletnek hét halálos áldozata volt. A kormány tízezer katonát vezényelt válaszképpen a szigetre, és letartóztattak közel 1200 embert. Rómában pedig megalakult az olasz parlament két házának tagjaiból álló, azóta is mûködõ és minden törvényhozási ciklus alkalmával megújuló maffiaellenes vizsgálóbizottság. zott. Sõt, a negyvenes-ötvenes években számos calabriai maffiózó lett baloldali színekben induló helyi politikai vezetõ. Olaszországban a második világháborút követõen sem a közélet, sem pedig a politika sokáig egyszerûen tudomást sem vett a maffiáról. Nem beszéltek róla. Délen veszélyes és kerülendõ témának, tabunak tartották, északon egyszerûen nem törõdtek e társadalmi jelenséggel, irreleváns kérdésként kezelték. Tették mindezt annak ellenére, hogy már a hatvanas években országos gyászt és megdöbbenést, hatalmas felháborodást váltottak ki az úgynevezett elsõ maffiaháború során elkövetett, több halálos áldozatot követelõ merényletek. Az olasz államnak az elsõ maffiaháborúra adott válaszait követõen azonban a maffia nem szenvedett vereséget, sõt továbbra is igen aktív volt. Jó példa erre az 1969-ben Palermóban, a Lazio sugárúton történõ vérengzés. E véres leszámolás után amely tulajdonképpen lezárta az elsõ maffiaháborút a szicíliai maffia irányítása lassan, de biztosan a corleoneiek kezébe került. Ám az országos televíziók, rádiók, a nagyjelentõségû lapok mindezek ellenére sem foglalkoztak behatóan és részletesen az egyre nagyobb gondot okozó problémával. Minden kapacitásukat lefoglalta az úgynevezett ólomévek (anni di piombo) jobb- és baloldali szélsõségeseinek tombolása. A nyolcvanas évek elejétõl azonban ismételten olyan erõvel jelentkezett a Cosa Nostra, hogy a maffia létét és az általa okozott nehézségeket nem lehetett tovább elhallgatni. Olaszul mattanzanak hívják a tonhalhalászat legutolsó és egyben legvéresebb momentumát, mikor a hálók segítségével fogságba ejtett halakat leölik a halászok. Nem véletlen tehát, hogy az 1981 és 1983 között zajló, és a corleoneiek hatalmát szentesítõ úgynevezett második maffiaháborút ezzel a kifejezéssel említi a szakirodalom. A háború kegyetlenségérõl sokat elárul annak a bûnbánó maffiózónak (pentito) a vallomása, aki szerint miközben az addigi maffiaháborúkban létezett a semlegesség, ebben az ember hamar megértette, hogy nem lehet semleges, mert a semlegesség egyet jelentett a saját végével. Vagy a corleoneiekkel, vagy a corleoneiek ellen volt. Ez a háború nagyban különbözött az addigiaktól. Mindazon maffiózók, akik nem csatlakoztak a corleoneiekhez, és akik ebben az õrült öldöklésben életben maradtak, szinte csak egy menekülési utat választhattak: külföldre szöktek, és ott próbáltak új életet

VÉDELEMPOLITIKA 57 kezdeni. Ám ekkor sem lehettek teljes biztonságban, hiszen Olaszországban maradt rokonaik, barátaik védtelenül ki voltak szolgáltatva a Cosa Nostra új vezetõinek. Példa erre Tommaso Buscetta, aki 1980 óta ugyan Brazíliában bujkált, mégis elveszítette családjának nagyobb részét. Buscetta 1984 nyarán kezdett együttmûködni az olasz igazságszolgáltatással. Giovanni Falcone vizsgálóbíró elõtt elmondott vallomásai rendkívül hasznosnak bizonyultak. Az olasz állam elkezdte megérteni és megismerni a biztonságát eddig is nagyon súlyosan veszélyeztetõ szervezett bûnözést. Az állam hivatott képviselõi, vizsgálóbírók és nyomozók megismerkedtek a Cosa Nostra szerkezetével, módszereivel. Buscetta, a superpentito, a Falconéval történõ elsõ találkozásakor szinte hivatalos nyilatkozatot tett: Nem vagyok becstelen. Nem vagyok bûnbánó. Maffiózó voltam és bûnökkel szennyezõdtem, amelyek miatt kész vagyok megfizetni az adósságomat az igazságszolgáltatásnak. Együttmûködésének elsõ konkrét eredménye abban a hatalmas maffiaperben (maxiprocesso) jelentkezett, amely 1986. február 16-án kezdõdött az eljárás teljes idõtartamára hermetikusan elzárt Palermóban. 474 kisebbnagyobb és egészen nagy jelentõségû maffiózó állt bíróság elé. És a bíróság, ellentétben a korábbi évek gyakorlatával, valós és igen jelentõs munkát végzett: a 19 esetben életfogytiglani, összességében 2 665 évnyi börtönbüntetéssel, 11 milliárd lírát kitevõ kártérítés megítélésével, és 114 esetben felmentéssel végzõdõ perrel az olasz állam elõször mért jelentõs és kemény csapást a szicíliai maffia vezetésére. A nyolcvanas évek közepétõl az állam ellen folytatott háború és a gyilkosságsorozatok egy idõre félbeszakadtak. A maffia ugyanis a Semmítõszéknél támadta meg az 1986 1987-es per döntéseit és határozatait, arra hivatkozva, hogy a per egy olyan maffiózó vallomásaira alapul, aki maga is részese volt a Cosa Nostrának, nyilatkozatait tehát nem lehet perdöntõ igazságként kezelni. Az Olasz Semmítõszék ennek ellenére 1992. január 30-án az úgynevezett Buscetta-elmélet (teorema Buscetta), vagyis a Buscetta vallomásaiban szereplõ terhelõ adatok elismerésével megerõsítette az 1986-os perben született ítéleteket. Ez a hír újabb vérengzést és gyilkosságsorozatot indított el Olaszországban. A Cosa Nostra és személyesen Riina mindenképpen méltó módon szerette volna megbüntetni az árulókat, az ígéreteiket be nem tartó politikusokat, valamint azokat a maffiavadász bírókat, csendõröket, akik az államot képviselték. Még 1984- ben, Buscetta együttmûködésének kezdetén megígérte alvezéreinek, hogy ha az erõszak, a megfélemlítés és a korrupció A második maffiaháború. A hatalmat egyre jobban akaró, és érte válogatott kegyetlenséggel küzdõ corleoneiek, és a velük szembe kerülõ családok háborúja a háború csúcspontján, 1981 és 1983 között alig néhány esztendõ lefogása alatt közel ezer halálos áldozatot követelt. Az állam elleni hadjárat néhány évvel ezelõtt már kezdetét vette: a szicíliai maffia több magas rangú politikussal, csendõri és rendõri vezetõvel, illetve állami tisztviselõvel végzett. A Cosa Nostrán belüli palotaforradalom eredménye véget vetett a szicíliai maffia demokratikus és pluralista korszakának: Riina, Provenzano, Leggio és a többiek abszolút hatalomra tettek szert. Megváltoznak a módszerek, és másfelé fordul a Cosa Nostra érdeklõdése is. A cigarettacsempészet helyét fokozatosan átveszi a sokkal jövedelmezõbb kábítószer-kereskedelem. Míg az úgynevezett régi vagy klasszikus maffia nem gyilkolt bírókat, csendõröket, rendõrségi alkalmazottakat, állami tisztviselõket, vagy legfeljebb csak egészen kivételes esetekben, az újak ezzel szemben mindenkit és mindent eltüntettek, ha az érdekük úgy kívánta.

58 NEMZET ÉS BIZTONSÁG 2010. SZEPTEMBER nem képes határt szabni a palermói maffiaellenes vizsgálatoknak, akkor azt majd az õ politikai kapcsolatai megállítják. A Semmítõszék történelmi döntése súlyos csapást mért Riina szervezeten belüli tekintélyére: a politikai kapcsolatok mintha bomlani kezdtek volna. A szicíliai maffiának minden eddigieknél nagyobb szüksége volt arra, hogy befolyásolja az országos politikát. Ezt pedig egyetlen módon tehette: erõszakkal. Riina háborút indított az állam ellen, remélve, hogy annak végén az visszavonul a Cosa Nostra számára annyira fontos ügyekben: az 1986-os maxiprocesso ítéleteiben és egy négy esztendõvel azelõtti törvényben, amely lehetõvé tette a maffia vagyonának elkobzását. Az állam elleni hadjárat egyik elsõ áldozata Salvo Lima kereszténydemokrata politikus volt, akit 1992. március 12-én autójában ért utol Riina dühe. Az igazságszolgáltatással együttmûködõ maffiózók egyöntetûen arról számoltak be, hogy Lima volt a A maffiózó vallásossága. Élhet-e erkölcsös és a katolikus egyház tanításainak megfelelõ életet, aki maga is öl vagy gyilkosságokra ad utasítást? A katolikus egyház törvényeinek egy részét a maffia sajátosan ugyan, de lényegében maradéktalanul betartja, és ami fontosabb betartatja. A maffia formális hite azonban leginkább társadalmi helyzetének egyfajta pozicionálására szolgál, nem pedig arra, hogy e hit elõírása szerint éljen. E formalitás mögé pedig elrejthetõ mindazon intenciók sokasága, amelyek valójában jellemezték és mind a mai napig jellemzik az olaszországi szervezett bûnözést. A maffia bizonyos mértékben egyház az egyházban. Szigorú szabályaival és rendelkezéseivel az élet nagyon sok területén kötött és meghatározott életmódot követel a tagjaitól. Mindazok, akik e merev szervezet tagjai lesznek, belépésükkel lemondanak addigi életükrõl, és minden értelemben új, az addigitól különbözõ életet kezdenek. Egy új hitközösség tagjai lesznek, vagyis a maffia tagjai valójában a maffiában hisznek. Cosa Nostra politikai referense, Giulio Andreotti miniszterelnök szicíliai összekötõje. Lima jelentõségét jól mutatja, hogy nélküle és elõtte Andreotti és pártbéli frakciója körülbelül két százalékát fedte le a Kereszténydemokrata Pártnak, Szicíliával és Limával ez az arány tíz százalékra növekedett. Sokan gondolták úgy akkoriban, hogy a kereszténydemokrata politikusnak azért kellett meghalnia, mert nem tudta betartani ígéretét, hogy rendbe hoz mindent, és elsimítja a szuperper keltette hatalmas hullámokat. Ami pedig az ezt követõ fokozott terrort és háborút illeti, a maffia célba talált a csapásaival: május 23-án 17 óra 58 perckor egy autópálya alá rejtett gyilkos erejû bomba végzett Giovanni Falcone vizsgálóbíróval, feleségével és három testõrével. Néhány héttel késõbb, július 19-én a Cosa Nostra ismét lecsapott, és meggyilkolta a maffiaellenes harc másik szimbólumát és élharcosát, Paolo Borsellino vizsgálóbírót. Az egész országot megrázó és mérhetetlen felháborodást kiváltó támadássorozatot követõen az állam fölvette a kesztyût, és válaszlépésre szánta el magát. A Szicíliai Vecsernye hadmûvelet keretében 7000 katonát küldött a szigetre, és megkezdõdött a vadászat a maffiára. 1993 elején a rendõrség letartóztatta Baldassare Di Maggiót, Riina sofõrét, akinek révén január 15-én Palermóban 13 esztendei bujkálás után a corleonei klán feje, Toto Riina is kézre került. A májusban Szicíliába látogató katolikus egyházfõ, II. János Pál pápa is sokakat meglepõ szigorral és határozottsággal emelte föl szavát a maffia ellen. 1993. május 9-én az agrigentói Templomok Völgyében intézett mennydörgõ szózatot a szervezett bûnözés ellen: Ez a nép, a szicíliaiak, akik nagyon-nagyon ragaszkodnak az élethez, ez a nép szereti az életet, életet ad, nem élhet mindig egy káros civilizáció, a halál civilizációjának nyo-

VÉDELEMPOLITIKA 59 mása alatt. A megfeszített és újjászületett Krisztus nevében, annak a Krisztusnak a nevében, aki maga az élet, az út, és az igazság, üzenem a felelõsöknek: Térjetek meg! Egyszer, egy nap eljõ Isten ítélete! A Cosa Nostra válasza II. János Pál szavaira nem késett sokáig: július 27-én bombák robbantak a római San Giovanni in Laterano és a San Giorgio templomban. Személyi sérülés nem történt. Szeptember közepén pedig Brancaccióban, Palermo egyik elõvárosában saját templomának lépcsõjén lõtték le a helyi maffiaellenes papok vezetõjét, Pino Puglisi atyát, aki mint ahogy gyilkosai késõbb bevallották rájuk mosolygott, és azt mondta: Már vártam. A rendelkezésünkre álló csekély terjedelem nem teszi lehetõvé, hogy a következõkben bõven szóljunk Giulio Andreottiról. Témánk szempontjából azonban elengedhetetlen, hogy meg ne említsük az idén kilencvenegy éves örökös szenátor nevét, aki a kereszténydemokrata párt (Democrazia Cristiana) megkerülhetetlen politikusaként a második világháborútól kezdve folyamatosan képviselõje az olasz parlamentnek: többek között hétszer (!) volt az ország miniszterelnöke, nyolcszor töltötte be a védelmi miniszteri tisztet, ötször állt az olasz külügyek élén, kétszer vezette a pénzügyi és az ipari minisztériumot. Andreotti és vélelmezett kapcsolata a szicíliai maffiával a mai napig az érdeklõdés középpontjában áll Olaszországban. A kilencvenes évek elején egyre több kisebb és nagyobb rendû maffiózó vallomásában tûnt fel két politikus Salvo Lima és Giulio Andreotti neve. Ezek a vallomások súlyos dolgokról meséltek. Többek között azt állították, hogy a hetvenes-nyolcvanas években Andreotti rendszeres kapcsolatokat tartott és személyesen is találkozott a Cosa Nostra több vezetõjével. A Riina kézre kerítésében közremûködõ Baldassare Tiszta kezek. A Tiszta kezek, avagy a Mani pulite, az egész olasz politikai életet behálózó korrupció elleni bírósági eljárássorozat elnevezése volt az 1990-es évek elején. Az általános és országos botránysorozat 1992. február 17-én vette kezdetét, mikor is a szocialista párthoz köthetõ Mario Chiesát, a milánói Albergo Trivulzio nyugdíjasotthon igazgatóját letartóztatta a rendõrség. Chiesa ellen kenõpénz elfogadása volt a vád. Letartóztatása után kizárták a szocialista párt soraiból, majd március 3-án a szocialista vezetõ, Bettino Craxi is úgy nyilatkozott róla, hogy a volt intézményvezetõ nem más, mint egy elszigetelt csaló. Mindezek ellenére a milánói vizsgálóbíró-csapat által indított vizsgálat, az ezek nyomán kibontakozó korrupciós botrány, majd az ezt követõ perek gyakorlatilag lefejezték az olasz politikai osztályt, hozzájárultak az úgynevezett elsõ Olasz Köztársaság bukásához, és ezzel együtt a második világháborút követõ olasz pártrendszer felbomlásához. Di Maggio szerint a miniszterelnök szicíliai szokás szerint csókot váltott magával Toto Riinával is. A palermói ügyészség az állam elleni maffiatámadások, a Tiszta Kezek vizsgálatainak megindulása utáni feszültségek és az általános politikai bizonytalanság évében, 1993. március 27-én kezdeményezte a szenátusnál Andreotti szenátor mentelmi jogának felfüggesztését, akinek ügye csak 1995. március 2-án terelõdött jogi útra, az ellene indított per pedig még abban az évben szeptember 26-án vette kezdetét. Az olasz politika félévszázados irányítója összességében arra építette védelmét, hogy neki közvetlen érdeke nem fûzõdött a szicíliai ügyekhez, csupán engedte, hogy helytartója nagy szabadsággal intézze a helyi ügyeket, miközben õ országos és nemzetközi szintéren politizált. Állította, semmi köze Szicíliához, ahhoz a földhöz, ahol Salvo Lima és politikustársai mozogtak. Andreottit 1999 októberében ártatlannak találták. 2003-ban egy ügyészségi fel-

60 NEMZET ÉS BIZTONSÁG 2010. SZEPTEMBER lebbezést követõen megerõsítették: Andreotti nem bûnös az ellene felhozott maffiavádakban. Mindeközben Andreottit egy másik ügyben is perbe fogták, azzal vádolták, hogy megbízást adott egy politikai újságíró, Mino Pecorelli (Osservatorio Politico) meggyilkolására. Pecorellit, aki több kényes témában maffiakapcsolatok, illegális pártfinanszírozás, Moro-ügy támadta Andreottit, 1979. március 20-án lõtték le Rómában. Ebben az ügyben Andreottit a perugiai bíróság 1999-ben felmentette, a másodfokú azonban 2002-ben 24 esztendõs börtönbüntetésre ítélte. Egy évvel késõbb a fellebbviteli bíróság megsemmisítette a másodfokon hozott ítéletet. Andreottit egyszer sem tudták jogerõsen elítélni az ellene felhozott vádak miatt. Toto Riina kiesésével a Cosa Nostra irányítása a mérsékeltnek tartott Bernardo Provenzano kezébe került. Provenzano karrierje Riináéhoz hasonlóan Luciano Liggio mellett indult, aki talán kissé meggondolatlanul úgy nyilatkozott képességeirõl, hogy Provenzano úgy tüzel, mint egy isten, de tyúkagya van. A több évtizede bujkáló Provenzano megpróbált egyensúlyt tartani a szicíliai maffia erõszakpárti és megegyezõbb szárnyai között. Õ maga ez utóbbiakhoz húzott, egy sokkal csöndesebb és láthatatlan maffiát szeretett volna, olyan Cosa Nostrát, amely észrevétlenül is hatékonyan képviseli az érdekeit az állammal szemben. Bernardo Provenzanót 2006. április 11-én, 43 esztendei bujkálást követõen, szülõvárosához, Corleonéhoz közel egy szerény pajtában fogta el az olasz rendõrség. A Cosa Nostra fõnöke letartóztatásakor a nem tudjátok, mit cselekszetek prófétai szavakkal fordult a rendõrökhöz. Rejtekhelyén öt darab, jegyzetekkel és megjegyzésekkel ellátott Bibliát találtak a nyomozók. Napjainkban a szicíliai maffiát az a Matteo Messina Denaro vezeti, legalábbis õt tartják Provenzano utódának, aki 1993 óta szökésben van, és szerepel a világ legveszélyesebb körözött bûnözõinek listáján. Azt, hogy létezik a kapcsolat a szicíliai maffia és az olasz politika között, már a hatvanas évek elején közismert volt Itáliában. A Cosa Nostra tudatosan és szisztematikusan épült be az olasz politikai életbe. Valójában azonban a szicíliai maffia nem állt meg a politikai életnél, kapcsolatokat keresett és talált a nagyvállalkozók, az állami bürokrácia vezetõ képviselõi körében is. A kilencvenes évekig a kiegyensúlyozottság és az érdekek kölcsönös tiszteletben tartása volt jellemzõ a maffia és a politika kapcsolatára. A szerepek jól meghatározhatók voltak. A politikus elfogadta a maffiózó hozzájárulását a választási küzdelmekhez, az anyagi támogatást vagy szavazatok biztosítását, és mindezek fejében vállalta, hogy közbeszerzési eljárásokban dönt a Cosa Nostra javára, és politikai védelmet biztosít a számára. Ezt követõen a kötelékek lazulni látszottak a maffia és az állam közötti háború idején. A maffia a közte és a politika közötti közvetítéssel, a régi politikai elit tagjaival elégedetlenkedni kezdett, legfõképpen azután, hogy a közvetítõ politikusok ígéretéivel ellentétben maffiaellenes törvények és ítéletek születtek a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Mára inkább az a jellemzõ, hogy az igazságszolgáltatás erõfeszítéseinek letartóztatások, perek, ítéletek hatására a Cosa Nostra meggyengülten ugyan, de nem legyõzve, az alámerülés taktikáját választotta. A maffia a választások idején mindig is igyekezett a nyerésre esélyes jelöltre tenni voksát, de általában elmondható, hogy a Cosa Nostra ideológiamentes, ezért számára nem túl nagy jelentõségû, hogy milyen színû állami vagy helyi politikai erõvel mûködik együtt a céljai elérése érdekében. A kilencvenes években a maffia és a politi-

VÉDELEMPOLITIKA 61 ka kapcsolata két nagy rendszer szembeállításával érzékeltethetõ igazán. Az egyik, az úgynevezett Lima-model szerint az országos politika, s így az országot vezetõ politikusok azok, akik a kölcsönös elõnyök szem elõtt tartásával közvetítõkön keresztül lépnek érintkezésbe és tartanak fönn kapcsolatot a maffiával. A másik, az úgynevezett Ciancimin-modell szerint a maffia az, amely a politika irányításával, annak használatával teremt a maga számára elõnyös és jövedelmezõ helyzeteket. Akkoriban, a Lima-modell volt a szabály, a Cianciminomodell jelentette a kivételt. Napjainkra ez teljes mértékben az ellenkezõjére változott. A corleonei klán hegemón szerepe csökkent, az állam erõs és jól irányzott válaszcsapásainak súlya alatt meggyengült, a maffia és a corleoneiek vezetõi börtönben ülnek, és igen kevés számba jöhetõ utódról tudunk. A maffia láthatatlanná vált, de még jelen van az olasz politikában. A Cosa Nostra újra sokkal képlékenyebb és megengedõbb, kevésbé támadóbb az állammal szemben. Napjainkra a szicíliai maffia veszített jelentõségébõl a többi maffia vagy maffia típusú bûnszövetséggel szemben is. Erõsek és határozottak voltak azok az ütések, amelyeket az olasz állam mért az elmúlt évtizedekben a szicíliai maffiára. A Ndrangheta, vagyis a calabriai maffia vette át a szicíliaiaktól az elsõ helyet. Most õ a nagyobb és hatalmasabb úgy Itáliában, mind külföldön, nem utolsósorban azért, mert sikeresen vett részt a kábítószer-csempészetben, illetve az illegális fegyverkereskedelemben. Nagy elõnye a szicíliaiakkal szemben, hogy családi szerkezete, a szervezetet alkotó családok vérségi kapcsolata kizárja és kizárta az árulást. Nem véletlen, hogy a Ndrangheta soraiban nincsenek bûnbánó, az igazságszolgáltatással együttmûködõ maffiózók. A kilencvenes években a szicíliai maffia elleni hajtóvadászatok idején az állam is mintha elfeledkezett volna a calabriaiakról, a perek, a vizsgálatsorozatok igazából a Ndrangheta sorait nem érintették. A Cosa Nostra tehát jócskán meggyengült ugyan, de korántsem veszítette el veszélyességét. Giovanni Falcone mondta egyszer a maffiáról: A maffia egyáltalán nem legyõzhetetlen, emberi szülemény, és mint minden emberi szüleménynek, van kezdete és vége. Jó lenne hinni a vizsgálóbírónak! Irodalom Cavadi, Augusto: Il Dio dei mafiosi. Milano, 2009, Edizioni San Paolo. Ceruso, Vincenzo: La chiesa e la mafia. Viaggio dentro le sagrestie di Cosa Nostra. Roma, 2010, Universale Storica Newton. Dickie, John: Cosa Nostra. A szicíliai maffia története. Budapest, 2005, Gabo Kiadó. Falcone, Giovanni: Cose di Cosa Nostra. Milano, 1998, BUR Saggi. Fava, Giuseppe: A szicíliai maffia. Budapest, 1985, Kossuth Könyvkiadó. Iadeluca, Fabio: Cosa Nostra. Uomini d onore. Roma, 2010, Armando Curcio Editore. Sales, Isaia: I preti e i mafiosi. Storia dei rapporti tra mafie e chiesa cattolica. Milano, 2010, B.C. Dalai editore.